Téli Mátra XL

Táv: 40,5 km

Szint: 1599 m

Tavaly nem jutottam el erre a túrára, mert éppen esküvőre voltam hivatalos. Tavalyelőtt voltam, de így 2 év távlatából igazából két dologra emlékeztem: h. valami BRUTÁL sokan voltak (és egy részük sajna igencsak bunkó), és h, bár akkor eggyel kisebb távra mentem, nekem nagyon kemény túra volt.

Akárcsak 2 éve, most is négyen indultunk el: Megbízott Szakértőnk, Tamás, (a futó) Gábor és én. Amikor megérkeztünk Mátrafüredre, egészen megdöbbentünk, h. milyen tömeg van már 7 előtt pár perccel. Az, h. a rajt/cél iskola udvarán, parkolójában vagy közelében nem tudtunk parkolni, egy dolog – de még az utcájában sem… két utcával arrébb a helyi polgárőrök vezényletével beálltunk egy ház elé. M. Sz. és Tamás igencsak felhúzták magukat a helyzeten („Idén jöttünk utoljára!”), Gábor csak mosolygott a (nem létező) bajsza alatt, én bölcsen befogtam a számat. A fiúk az árok szélén, bokáig érő hóban öltözködtek, illetve, Gábor esetében, vetkőzködtek, mert a futócuccra elég volt csak ránézni, h. fázni kezdjek. Szemügyre vettem nagyjából színházi retikül méretű kis futóhátizsákját, hát, te nem pakoltad túl magad, jegyeztem meg, és el is indultunk az iskola felé. Illetve, én pont az ellenkező irányba, de Tamás még idejében rám szólt, h. úgy azért kicsit hosszabb lesz ám a túra.

A rajtban a rajtoltatás gyorsabban zajlott, mint gondoltam volna, de 2 év óta nem javult az a súlyos logisztikai probléma, amit a cca. 2700 induló – két darab női vécé által érzékeltetett helyzetben rejlő feloldhatatlan ellentmondás képezett. Nem álltam be a sorba. Elindultunk.

Nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, ám az út le volt fagyva. Később, amikor beértünk az erdőbe, szembesültünk azzal, h. RENGETEG hó van.

Olyan hideg nem volt, de annyira meleg sem, h. a hó megroskadjon, kásásodjon, vagy az olvadás bárminemű jelét mutassa. Ezért végig a porhóban mentünk, ami nagyon fárasztó volt, ráadásul alatta igen sok esetben jég rejtőzött. Valamint most is sokan voltak, bár nem volt olyan zsúfolt, mint 2 éve – talán azért, mert egy jó fél órával előbb rajtoltunk. A résztvevők nagyságrendekkel normálisabbak voltak, mint 2 éve – vagy a nem annyira normálisak később rajtoltak. Nem voltak összeszólakozások a futók és a gyalogosok között, illetve nekünk sem szólt be senki, ha előzni akartunk, sőt, amennyire tudtak, még félre is álltak. Természetesen én senkitől nem várom el, h. miattam lépjen bele a szűzhóba, amely néhol csaknem térdig ért. Én sem ugrom bele a hóba a futók miatt, bár ahol és amennyire lehet, mindig lehúzódom előlük. Mondtam is M. Sz-nek: „Te, én azért kicsit sajnálom szegény futókat, azokban a semmi kis futócipőkben ki kell futniuk abba a mély hóba… viszont magamat meg még jobban sajnálom, szóval így jártak…”. Ettől függetlenül, amikor a hazai terepfutás nagyjai szóltak hátulról, pl. h. „A jobb oldalatokon fogok elfutni”, és pár másodperces töprengés után (amíg beazonosítottam, h. melyik a jobb oldal, illetve, h. neki ugyanaz-e a jobb, mint nekem) lehúzódtam, ők megköszönték, ennyi. Mondjuk, volt olyan érdekes eset is, amikor egy eléggé elpilledt, kihagyó lélegzettel küzdő túrázót a mély hóba kifutva megelőztünk – ő egész pontosan 0 %-nyit húzódott le, de nem is kértük, nem is vártuk ezt tőle – ő utolsó erejét beleadva, sípoló lélegzettel, makacsul előremeredő tekintettel, mint egy sebzett, vágtató elefántbika, visszaelőzött minket, majd ettől végképp kimerülve még az előzőnél is lassabb tempóra váltott. M. Sz. hátrafordult, az arcán ott volt MINDEN, ne mondj semmit, mondtam, látom az arcodról, h. ugyanarra gondolunk…

Hamarosan elszáguldott mellettünk pár futó, te, az nem a Gábor volt, kérdezte M. Sz., én a rövid időre felvillanó jelenésben felismertem Gábor hátizsákját, de igen, feleltem, majd biztos, ami biztos, utánuk kiabáltam: Fuss, Gábor, fuss! Mert gondoltam, h. (1) amekkora sebességgel távolodnak, már úgyse hallja, (2) ha mégis, attól nem tartok, h. ő megverne :), ami pl. TKM szerint igencsak reális lehetőség, ha ilyeneket mondok a futóknak. Pedig én tényleg jóindulatú lelkesedésből mondom ezt, nagyon tetszik, h. ilyen ügyesek.

Az első pontot Lajosházán viszonylag gyorsan elértük, a patak most nem volt annyira befagyva, mint két éve, viszont határozottan büdös volt:

Innen Mátraszentimréig elég kemény szakasz következett, felfelé mentünk, egyre több hó lett, viszont az erdő is nagyon szép volt:

A ponton elméletileg adtak volna teát, gyakorlatilag az egyetlen teaosztogató asztalnál akkora sor állt ( v.ö. „1 db asztal” kontra „2700 nevező”), h. inkább a saját teánkat ittuk, azt sem kell cipelni felkiáltással, és egy szendvicset is ettünk. Illetve én egy banánt. És a kávés csokit, de csak azért, nehogy megbántsam Tamást, aki oly kedvesen kínálta. Aztán mentünk tovább Galyatetőre. Kedvenc mátrai hegyem (illetve, mióta voltam a Világoson, asszem lehet, h. konkurense támadt), főleg ebből az irányból szeretek felmenni. Nem akarom ismételni, h. rengeteg hó volt, de hát ha egyszer tényleg:

Az odavezető úton valaki nyitott egy kis büféféleséget: csokit, zsíros kenyeret, ilyesmiket árult… és… legnagyobb meglepetésemre minden túrázónak INGYEN járt nála egy pohár tea. Ez nagyon kedves gesztus volt, már sajnálom, h. nem jutott eszembe, h. egy Balaton szeletet vagy bármit vegyek nála. A szervezőktől ugyanis SEMMIT nem kaptunk, a célban sem volt kaja, útközben sem – a Pisztrángosnál volt zsír, kenyér, hagyma, de ott is ki volt írva, h. ez XY túratárs ajándéka. A szervezők adtak útközben 3 pohár teát (ha hozzáfértünk), és a célban is teát, és annyi.

Felértünk Galyatetőre. Az ellenőrzőpontra meg sem kíséreltünk bemenni, Tamás bevitte a lapjainkat, és pecsételt. Elég hamar fázni kezdtünk, úgyh. mentünk is tovább. Fel kellett mászni a Csór-hegy oldalába, nem egészen a legtetejére, de elég volt így is. Aki 14:20-ig nem érte el ezt a pontot, azt tovább sem engedték az XL távon. Elhamdulillah mi 12:40-kor itt voltunk, legalábbis a pontőr ezt mondta, mikor rákérdeztem, h. mennyi az idő. Akkor még mehetünk tovább, jegyeztem meg, aha, szóval remélted, h. nem kell végigcsinálni, csapott le azonnal M. Sz., ezen mindenki jót nevetett. Aztán indultunk tovább, az elágazáshoz leérve elgondolkodtunk, h. bemenjünk-e a Vörösmarty turistaházig az erőlevesért, aztán egy túratárs felvilágosított, h. teát adnak, az meg nálunk is volt, így legalább megspórolunk 10 percet. Így inkább a Pisztrángos-tó felé vettük az irányt. Út közben a távolban már látszott a „célobjektum”:

A Pisztrángoshoz vezető út mentén a jellegzetes kövek most csak fehér, hóval borított huplik voltak:

A ponton nagy tüzet raktak, aminél remekül lehetett melegedni:

Valamint volt (fagyott) zsír, kenyér és hagyma, én a saját banánomat ettem. Tamás lecserélte a cipőjét a bakancsára – ugyanis egy kis balett-topánkára hajazó futócipő-szerűségben tapicskolt eddig a hóban, s mind a topán, mind a zoknija csurom víz lett eddigre. Utána kifejtette, h. ebben a cipőjében nem tud gyorsan menni. Én rögtön közöltem, h. nekem mindegyik cipőm olyan, amiben nem tudok gyorsan menni…

Viccet félretéve, kezdtünk fázni, így nekivágtunk a Kékesre felvezető szakasznak. Ezt 3 részre osztottam magamban: Pisztrángos – Gabi halála: ez egy kellemes szakasz, pont olyan felfelé, amit szeretek. Gabi halála – Sötét-lápa nyereg: szívás, de azért szeretem, a vége felé már azért jó, mert egyszerűen nem lehet elhinni, h. ez tényleg igazi. Sötét-lápa nyereg – Kékes: nagyon szép, szeretem, bár szívás…

Az utolsó szakasz kezdetére beértünk a napfénybe, ami egy idő múlva elmúlt, de az a kis idő nagyon szép volt, bár a legtöbb túratárs akkor és ott ezt nemigen értékelte…

A Kékesen, a síházban adtak teát, ami borzalmas volt. Illetve, nem mondanám, h. borzalmas, mert igazából semmi íze nem volt. Meleg volt legalább. Fogyasztása közben azon tanakodtunk, h. mennyi van még hátra a túrából. Még 12 km, mondta valaki. Az nem lehet, mondtam, most vagyunk 32-nél, és negyven egész öt a túra. Erre a közelünkben álló, kissé megviselt túratárs hölgy felkapta a fejét, majd a következő beszélgetés zajlott le köztünk:

Ő: Mennyi? Ez nem lehet!

Én: de, negyven egész öt.

Ő: nem negyven és fél?

Én: mondom, negyven egész öt

Ő: hát én azt hittem, negyven és fél…

Én: igen, negyven egész öt, és az szerintem negyven és fél, de lehet, h. nem, végül is én bölcsész vagyok…

Ő: Jaaa, én meg rendőr…

És nem viccelt :). Milyen jó vicc is lenne ez: A bölcsész és a rendőr beszélgetnek a Kékesen…

Elindultunk lefelé, először egy kellemes, lejtős, (a változatosság kedvéért) mély hóval borított szakaszon, kezdtem érezni, h. a bakancsom kezdi unni a havat, de már nem érdekelt, lesz, ami lesz, amúgy ekkorra már ilyen cuki kis jégfityegők fagytak rá:

Aztán elértük azt a szakaszt, amit az itiner „jeges, gyakran igen veszélyes” jelzőkkel illetett. Mi pedig, frappáns jogi szakkifejezéssel a „köteles rész” elnevezést használtuk. Két éve is volt köteles rész, akkor saját magam számára is megdöbbentő módon mindenféle gond nélkül abszolváltam, sőt, még tetszett is. Ennek megfelelően most is kellő önbizalommal léptem a kifeszített kötélhez.

Most már belátom, az lehetett a gond, h. csak úgy kecsesen reáhelyeztem a kis kezemet a kötélre. Nagyjából a „bálterem felső szintjéről a grófnő estélyi ruhájában lelibeg az alsó szintre, közben kimért nyugalommal fogadja rajongói pillantásait” stílust képzeljetek el. No, ez az első lépésig rendben is volt. Akkor csúszott ki alólam a lábam. Mivel jobbra tőlem volt egy 8-10 m mély vízmosás, alján patakkal, oda nem szándékoztam bekukkantani, így első ijedtemben két kézzel rámarkoltam a kötélre, ám a lendület miatt csúsztam tovább, így az történt, h. a kötél fenti végén sorukra várakozó túratársak döbbent tekintetétől kísérve függőleges tengelyem körül 180 fokban megperdültem, majd a szó szoros értelmében arccal a keményre fagyott jégbe csapódtam.

Pár pillanat után úgy éreztem, h. a fejemet talán képes leszek felemelni. Megállapítottam, h. felfelé nézek, előttem a fent összetorlódott sor, akikbe mintegy belefagyott a lélegzet. Valamint, néhány másodperc alatt alaposan meg is szaporodtak – én legalábbis mindegyikből kettőt láttam…  Ööö… a szádat ugye nagyon megütötted, kérdezte némi kínos némaság után az egyikük. Jaja, mondtam. És fáj is, ugye, szólt a következő kérdés. Hát, kicsit, mondtam. Csak mert vérzik, közölte vidoran a túratárs, de akkor már éreztem, h. az orromból is elindul a vér, hurrá, gondoltam, és némi elégtétellel szemléltem, ahogy fenn a leereszkedésre várók egy emberként lépnek egy lépést hátrébb. Büszke voltam magamra, h. ily módon sikerült hozzájárulnom túratársaim lelki moráljának megerősítéséhez. Valahogy lejutottam a lejtőn, lenn felmértem a károkat, nem fájt különösebben semmim (na ja, az adrenalin, az csodákra képes ám!). Reméltem, h. a szám/orrom/általában az arcom nem fog túlzottan feldagadni, mert azért egy bucifejű kendős muszlim nő, az nem lenne túl jó PR… (Így utólag elmondhatom, h. az orrom, az némileg bedagadt, és még most, hétfőn is fáj, és, bár akkor észre sem vettem, a térdem is szép lila). A következő lejtőn is sikerült elcsúszni, de ha már úgyis a szélesebb felemen ültem, így legalább gyorsabban leértem:

A lejtő aljában utolért minket egy ismerős túratárs, véres az arcod, mondta rosszallóan, te már a Mátrabércen is csupa vér voltál. Hát igen, feleltem, ezt hozza ki belőlem a Mátra…

A következő kötelesen részen már M. Sz. is úgy döntött, h. inkább kihagyja a köteles ereszkedést, így odébb mentünk pár méterre, és a letaposatlan hóban a fától-fáig módszert alkalmazva jutottunk le. Elhamdulillah épségben elértük az utolsó pontot a Gyökeres-forrásnál. Innen már csak 4 km volt hátra. Eredetileg azt a jelszót adtuk ki, h. érjünk be 9 órán belül, aztán oké, legyen 9 és fél, végül pedig a „ne kelljen lámpázni” megoldást tűztük ki. Ez utóbbi be is jött, elhamdulillah világosban beértünk.

A korábban mellettünk fényjelenségként elvillanó Gábor már persze szétunta az agyát a célban – 4:30 alatt beért, hát, így jár, aki szaladgál, aztán majd unatkozhat a célban… A kékesi tapasztalatból okulva kihagytam a célban kínált teát, és rövid öltözködés után indultunk hazafelé.

A fiúkat meghívtam hozzánk babgulyást enni. Sajna Gábor nem tudott jönni, mert másnap kora reggel programja volt, ezért sajnos a „Klasszikus magyar terepfutók vendéglátása” elnevezésű beszámoló-sorozatot nem tudtam elkezdeni. Majd legközelebb insallah.

A túra nagyon tetszett, sokkal jobban, mint 2 éve. A statisztikákban láttam, h. rengeteg nevező volt, de mégsem volt olyan zavaró a tömeg, mint 2 éve. A túratársak is nagyon kedvesek voltak. Az ellátással kapcsolatban megjegyezném, h. nem volt :). Mondjuk nem is azért megyünk egy túrára, de ártani sem árt. Nyilván, ha keveslem, és drágállom a túrát, akkor nem fogok elmenni rá, tehát akkor meg ne panaszkodjak. Oké, abba is hagyom. Ami a lényeg, a Mátra nagyon szép volt, az erdő havas, az idő remek – jól éreztem magam elhamdulillah.