Táv: 43,3 km
Szint: 1364m
2 évvel ezelőtt ez a túra volt életem első negyvenese. Akkor
nagyon tetszett, tavaly is voltam, idén is készültem rá, főleg, h. kiderült, h.
új útvonalon megy. Csak nem kikerüli a sarat, tűnődött Megbízott Szakértőnk…
Szombaton az 5:40-es vonattal terveztem menni, igen, tudom,
elég durván hangzik, de hát ez van, szinte minden börzsönyi túrára ezzel a
vonattal megyek. Sikeresen fel is keltem reggel, kávé, pakolászás, előkerestem
az órámat (túrán kívül nem hordok karórát), pár perc múlva rápillantottam, és
megdöbbenten láttam, h. 31 van. Le fogom késni a vonatot, néztem végig magamon,
ahogy még zokniban ácsorogtam a galérián, de aztán egy 90 sec-os villámöltözést
mutattam be, lendületből kivágódtam az ajtón, és olimpiai középtávfutó rekordot
felállítva vettem be a Nyugati pályaudvart. Ismét az órámra pillantottam – 31
van… afenne… ráadásul, jobban megnézve, 1:31. Az óra megállt. Be is gyömtem a
sporttáskába a nap hátralevő részére.
Ugyanis, bár vonattal mentem a túrára, NAGYON reméltem, h.
M. Sz. is ott lesz, kocsival, és majd a túra után, amikor fázom és fáradt
vagyok, hazahoz engem is :)… ezért vittem cserecipőt, h. ne sárosan kelljen
beülnöm a kocsiba.
Az óra meghibásodásának köszönhetően KILENC PERCCEL a vonatindulás
előtt a pályaudvaron voltam – ilyen nemigen szokott előfordulni. Felszálltam,
megállapítottam, h. a szokottnál kevesebb a túrázó, majd a célállomásig Koránt
olvastam, majdnem egy dzsuzt, elhamdulillah, ami nagyon is ráfért a közös
magyar projektünkben elért lemaradásom miatt. Még sötétben szálltam le a
vonatról, rögtön megállapítottam, h. jég borít mindent, és azért vannak más
túrázók is – így legalább tudtam, h. merre kell menni a rajtba.
A rajtban elég nagy tömeg volt:
Azt hiszem, mégiscsak van némi egész halvány remény arra, h.
fejlődőképes vagyok: előbb elmentem a mosdóba, kabátot cseréltem, elpakoltam,
és csak utána kértem rajtidőt… de azért van még tere a további fejlődésnek is,
mert a kamáslik felvételére csak ez után került sor, márpedig ez nálam több
(sok) perces mutatvány, bonyolultságát tekintve felér egy közepes teljesítményű
atomerőmű megtervezésével, kivitelezésével és beüzemelésével. Azért negyed 8
után 5 perccel sikerült útra kelnem. Az ismerősök, akikkel a rajtban
találkoztam, hamar lemaradtak, páran mentek előttem, én inkább balra mennék,
szóltam utána az egyiküknek, aki jobbra ment, de régebben erre kellett menni,
mondta ő, az itiner szerint viszont tényleg a bal volt most jobb, hamarosan ki
is értünk a piros jelzésre. Az út nagyon jeges volt, óvatosan kellett menni, és
mintegy kezdtem már sejteni, h. nem sok sárral találkozunk majd a nap során.
A túra útvonala az utolsó pillanatban változott, egy
szalagozott szakasz kimaradt, maradtunk a jelzett úton, amit sajnáltam, mert az
eredeti útvonalon még nem jártam. Az első pontig, és még utána is eléggé
vízszintesen kellett menni:
Jól kiléptem, h. ne fázzak a vízszintesen, jó reggelt, jó
megfagyást, köszöntöttem a pontőrt, aki közölte, h. nem fázik. Én kicsit
fáztam, de ez aztán hamarosan elmúlt elhamdulillah. Aztán egy keskeny ösvényen
beszorultam két csapat mögé, nem is tudtam kifutni a hóba mellettük, meg bunkó
sem akartam lenni a tolakodással. Lassan mentünk, megint elkezdtem fázni. A
leghátsó túrázó közölte, h. szívesen elenged, de előtte még volt 6-7 ember,
sokat nem ért volna. Aztán beért minket pár futó, akik nem lacafacáztak, és
amikor elfutottak, én gyorsan beálltam mögéjük, aztán visszaváltottam lépésbe,
de végre jó tempóban tudtam menni és nem fáztam. A táj is nagyon szép volt,
egyre többet álltam meg fotózni. Meglepően nagy hó volt, mondjuk számítottam
rá, h. lesz, nagyon szép volt a környező vidék, egy hegyoldalban haladtunk a félig befagyott patak felett:
Beértünk Szokolya állomásra, pont az ellenkező irányból,
mint ahonnan legutóbb, az állomásépület mögött a hegyek már napfényben úsztak:
Aztán az úton már mi is beértük a napfényt:
Gyönyörű idő lett. Hideg volt, fagyott, de sütött a nap, a
hó és a vastag zúzmara kötelességtudóan szikrázott mindenhol. Nem is tudom,
voltam-e már ennyire szép téli túrán. Igaz, h. a vizem szokás szerint
befagyott, de a tea a termoszban kitartott. A hegyek annyira szépek voltak, h.
úgysem tudom leírni, inkább megmutatom:
Szokolya volt a következő pont, bent a szokásos kocsmában
pecsételtek, gyorsan kimentem, h. ne melegedjen rám a kabát, kinn a kőfalra
pakoltam le, ettem egy banánt, mert már korgott a gyomrom, meg teát is ittam. A
falun áthaladva sikerült összetalálkoznom a rendkívül fura külsejű kisvonattal:
A falu végén egy hatalmas mezőt megkerülve vágtunk be az
erdőbe:
Természetesen a szemfüles (értsd: csaló) túrázók jó része
levágta ezt a kanyart, amit a jelzett út megtett, és bevágott még előttünk az
erdőbe, ami azért volt jó, mert utána vissza kellett előzgetni őket. De az erdő
annyira szép volt, h. nem bántam semmit:
Ekkor az erdőbe érve megkezdtük a felmászást a Tar Péter
hegyre. Ez az egyik kedvenc hegyem a Börzsönyben, bár erről az oldalról még nem
jöttem fel. Meg kell állapítanom, h. a másik oldalról jobb: rövidebb, durva
emelkedő, ám ha leküzdötte az ember, kellemes, hosszú, enyhe lejtő következik.
Így meg rengeteg ideig kapaszkodtunk felfelé, ami még elment volna, de utána a
lejtő, az igencsak durva volt, főként, h. nem szeretek lefelé menni, főleg
ilyen meredeken nem, mondjuk, az igazi meredek, az csak sokkal később jött, de
ezt akkor még nem tudtam.
A lejtő aljától már hamar beértünk Kóspallagra, a Börzsöny
Szíve vendéglőbe, itt újabb pecsét következett. Nem időztem itt sem, mentem
tovább az Érsek-tisztás felé. Útközben beszélgetni kezdtünk egy túratárssal,
ami egy-két elejtett szóból komoly párbeszéddé fejlődött, és a túra hátralevő
részét már gyakorlatilag együtt tettük meg, egy-két kisebb szétválástól
eltekintve. Nekem ez jól jött, mert vele gyorsabban mentem, mint egyedül mentem
volna – ha egyedül megyek, mindig kicsit belassulok, nincs kihez viszonyítanom,
és észre se veszem, h. lassabban megyek.
Az Érsek-tisztáson lévő ponton kaptunk csokit, újdonsült
túratársam jó érzékkel nekem adta az övét is, ezzel mintegy belopta magát a szívembe
:), viccet félretéve, tényleg jól esett a 2 Vitorlás szelet. Teát is kaptunk,
ami jó forró volt, bele is dobtam pár marék havat, erősen remélve, h. az erdő
széles faji változatosságot képviselő lakóinak minél kisebb hányada használta
előzőleg toalettként…
Túratársam a pontőrökkel beszélgetett, én indultam
tovább, nem akartam sem megzavarni, sem ráakaszkodni, de amikor megálltam
fotózni, beért, és ismét együtt mentünk tovább.
Mint láthatjátok, rengeteg hó volt, itt Pesten nem is gondolná az ember. Nehéz volt menni benne, sokat kivett az erőnkből. Ráadásul, h. még érdekesebb legyen, a legtöbb helyen a korábbi olvadásnak köszönhetően az utat gyakorlatilag összefüggő jég borította, és erre esett rá az újabb hó. még a botokat sem lehetett leszúrni.
Hamarosan emelkedni kezdtünk,
és itt következett a túra legszebb része, fel a Só-hegyre, majd onnan le. Már
jártam itt a Nahát 90-en, de akkor éppen töksötét volt. Meg is jegyeztem
túratársamnak (szintén volt a Nahát 90-en): aha, emlékszem is, h. a Naháton
volt valami pont, ahol nagyon felfelé kellett menni, aztán meg nagyon lefelé!
Majd rövid gondolkodás után hozzátettem: mondjuk, azon a túrán a legtöbb pont
olyan volt… Ezzel ő is egyetértett, jól véve ezt az akadályt, pedig még igazán
nem szokhatott hozzá sajátos kifejezésmódomhoz, amihez régebbi túratársaim, mint
M. Sz., Tonnakilométer stb. már hozzászoktak (pl. „valahol vagyunk”).
Először egy teljesen lenyűgöző alagutas részen kellett
áthaladni:
A környező fák egészen mesebeliek voltak:
Aztán igencsak durva emelkedő után felértünk a még mindig
mesebeli tetőre:
Ahonnan a kilátás egészen fantasztikus volt:
A lefelé menő lejtő, no, az már a Naháton sem tetszett,
pedig akkor nem is volt sem havas, sem jeges, most meg mindkettő. Itt
belassítottam, elengedtem a bátrabbakat, alkalmi túratársamat is úgy
elvesztettem, h. hiába szaporáztam meg utána a lépteimet, nem tudtam utolérni…
mindegy, az előttem lévő csapat elég zajos volt, kicsit lemaradva baktattam
Márianosztra felé. Aztán hamarosan beért a túratárs – mint kiderült, nem
előttem volt, hanem mögöttem… A márianosztrai ponton, a presszóban ittam egy
kávét ott, ahol TKM-rel is kávéztunk, ettem egy túrórudit, aztán mentünk
tovább. Ismét Kóspallagra tartottunk, megfűszerezve pár patakátkeléssel, ami
azért volt a szokásosnál nehezebb, mert a víz csak félig volt befagyva, a benne
heverő ágak-törzsek viszont jó jegesek voltak, ezért elég csúszós volt az
egész, de azért sikerült leküzdeni, túratársam elnéző jóindulattal figyelte
bénázásomat. Kemény erőfeszítések árán visszajutottunk Kóspallagra, hamar el is
hagytuk, és a Száraz-fák nevű ponthoz tartottunk, amiről fogalmam sem volt, h.
mi az és hol lehet. Út közben azonban még volt egy kalandunk: megállítottak
minket, mert hajtóvadászat folyt… A két szervezővel beszélgettünk vagy 10
percet, ecsetelve nekik a teljesítménytúrázás mibenlétét és szépségeit.
„Szóval, elindultak Verőcéről, és oda is mennek, csak közben tesznek egy k…
nagy kört?”- kérdezte az idősebb. „Jaja, 44 km-est” – mondtam én. „44 km? Bele
is… a … ott az út szélén” – nyílt tágra az ifjabbik szeme, és ő sokkal
pontosabban megmondta, h. melyik testrészével mit is tenne ott az út szélén.
Amikor meghallotta, h. 90 km-t is mentünk itt a Börzsönyben, már nem kellett
tovább jellemezni elmeállapotunkat, mert teljesen tisztába jött vele. Közben
beérkezett pár hajtó, egyikük vezetéken hozta a hajtókutyákat, mind foxi volt,
egy sima szőrű is volt köztük, és közölték, h. vége a hajtásnak, mehetünk
bátran. Hamarosan pár véres disznótetembe botlottunk, a lábukra hurkolt
kötéllel vonszolták a kis süldőcskéket, végig vérnyomot hagyva a hóban. Igazán
nagy állat nem volt a terítékre kerültek között, csak ilyen malacok.
Egy helyen sikeresen benéztük a jelzést, az egyik hajtó
felfelé mutatott, ott megy a jelzés, hurrá, visszakapaszkodhattunk.
Kiértünk egy nagy, nyílt területre, ahol már bárhol lehetett a pont:
Ez már a Száraz-fák nevű hely, egy nagy tisztás volt, egyik
sarkában az ellenőrzőpont:
Innen már csak kb. 8 km volt hátra, de egy szörnyű gyanú kezdett
bennem kibontakozni. Még 2011-ben egy magányos szerdai túrámon jól kinéztem a
térképen, h. hol fogok a Fehér-forrásoktól lemenni Kismarosra. No, a térképen
nem látszott, h. az út NAGYON durva, nem azt mondom, h. függőleges lejtő, de
majdnem, és akkor ugye még hó sem volt. NAGYON remélem, h. nem arra megyünk le
Kismarosra, amerre én gondolom, osztottam meg aggodalmamat túratársammal, aki
válaszul szintén megosztotta velem, h. ő is attól tart, h. mégiscsak ez a
szakasz lesz az…
Azért előtte még sikeresen benéztük egy helyen a zöld
jelzést, de a GPS ügyes volt, és visszanavigáltunk. A lejtő, no, az sokkal
rosszabb volt, mint számítottam rá. Előttünk már elmentek itt jó páran – a
rövidtáv is erre jött le – a lejtő ki volt csúszkálva, jó jeges volt, ahol
lehetett, inkább bementem a susnyásba, bár vadrózsás, szedres stb. volt, ahol
nem lehetett, ott próbáltam a fától-fáig módszert alkalmazni, amikor másodszor
sikerült a szélesebbik felemre esni, vagy 4-5 métert csúsztam, mire
megállítottam magam, aztán a hátralevő lejtő egy részét is csak hasonlóképpen
sikerült leküzdeni… De amikor leértünk, a Csattogó-völgy már nem tartogatott
sok kihívást, hamarosan arra mentünk, ahol reggel jöttünk, a templom előtti
emelkedő is meglett, nem a lépcsőn mentünk le, inkább a kerülő úton, féltünk,
h. nagyon jeges lesz (amúgy nem volt az). A cél utcájában azzal fordultam
túratársamhoz, h. mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak… Meg is tettük Zolival,
aztán befordultunk a célba. Amikor elindultam, azt gondoltam, h. jó lenne lámpa
nélkül, világosban beérni, ami elhamdulillah nagyon bőven meglett. Ez persze jó
részt Zolinak köszönhető, aki a jó tempójával húzott magával, ez úton is
köszönöm.
Azt is felajánlotta, h. elhoz az Árpád-hídig, amit nagy
örömmel el is fogadtam volna, ha… az ajtóval szemben üldögélve egyszer csak
hangos „TAMÁS!” kiáltással fel nem pattanok. Ekkor futott be ugyanis az elég
megviselt külsejű Tamás, aki közölte, h. hamarosan jön majd M. Sz. is, és így
is lett. Mivel M. Sz. felajánlotta, h. gyakorlatilag hazáig hoz (Oktogon),
megköszöntem az Árpád hidas ajánlatot, és papírkutya módon a kényelmesebbet
választottam. Hamarosan indultunk is, és 6-kor már itthon voltam a lakásban.
A túra nagyon tetszett, az útvonal szerintem jobb így, 2
dolgot hiányoltam csak, (1) a szalagozott részt az elején, amit kihagytunk, de
hát így alakult, insallah jövőre az is benne lesz, (2) a királyréti pontot,
ahol jó volt leülni és inni egy forró teát (illetve, akit illet, azoknak
megenni a gulyáslevest). Így viszont a királyréti ücsörgés nélkül hamarabb
beértem. A táj gyönyörű volt, az idő jobb nem is lehetett volna, max. ha még
kicsit esik a hó közben (mondjuk akkor a kilátás nem lett volna olyan szép).
Egyszóval, én remekül éreztem magam, ez úton is köszönet minden szervezőnek és
a hideget derekasan viselő pontőröknek.
Az meg nem lenne rossz, ha a vadászok átszoknának arra, h.
hét közben foglalják el az erdőt maguknak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése