2011. március 31., csütörtök

Szerdai tekergés

Táv: 30 km
Szint: 1000 m (ezekben az adatokban nem vagyok 100% biztos, lásd lentebb)*


Kedd este úgy éreztem, h. tarthatatlan az az állapot, h. csak ülök egész nap a gép előtt. Mennem kell valahova, döntöttem el. Először gondoltam egy 15-20 km-re, de aztán úgy voltam vele, h. ha már úgyis ki kell mosni a túracuccot, legyen 30.
Szerda reggel ¾ 8-kor már a hűvösvölgyi villamosmegállóban állítgattam a GPS-t.
* A GPS sajna egy óra múlva lemerült. Ebben komoly szerepet játszhatott az, h. este rádugtam a töltőre, majd 5-10 perc múlva kikapcsoltam a hosszabbítót, mert zúgott. No, ebbe volt bedugva a GPS.
Hűvösvölgyben még deres volt a fémkorlát és a padok is. A polár marad, döntöttem el, és indultam a Hárshegyek felé. A nap ezerrel sütött:


Rengeteg virág nyílt, odvas keltikék, tonnányi ibolya, és valamik, amik szerintem (1) bogláros szellőrózsák, (2) galambvirágok voltak:



A Kis-Hárshegyi kilátóig egészen megdöbbentem, h. mennyit kell felfelé menni… eddig még csak az ellenkező irányban jártam itt. Arról is elfeledkeztem, h. a kis-hárshegyi kilátó TÉNYLEG véletlenszerűen egymásra dobált fadarabokból van összeróva. Pont a húgommal beszéltem telefonon, és gondolkodás nélkül felmentem a kilátó tetejére, amely fenn mintegy 30 centis kilengés mutatott. Jajj, le fogok esni, sikkantottam a telefonba a húgomnak, a fák közül épp akkor bukkant ki egy kutyasétáltató 2 kutyával, nem értette, kivel beszélek, felkiabált nekem valamit, mit mond, kérdeztem vissza. Van magával kutya, kutyája van, ismételte meg, nem, halálfélelmem van, válaszoltam én zaklatottan, akkor jó, mondta, és megnyugodva sétált be a fák közé.
Végül élve lejutottam elhamdulillah. Egyre melegebb van, mondam a húgomnak, hol, kérdezett vissza, itt 2 fokot mutat a hőmérő... Sebaj, nekem melegem volt. A polár bekerült a hátizsákba, és ott is maradt végig. A Nagy-Hárshegyre már rutinosan szaladtam fel, fenn ettem egy müzliszeletet, és kezdtem sajnálni, h. egyetlen kiflit hoztam csak magammal. Már nagyon éhes voltam, pedig még nem voltam sehol sem. A Nagy-Hárshegy szokás szerint borítva volt odvas keltikével, hihetetlen erős illat lengett a levegőben. Később is láttam keltikét, a 24 ökrös hegyen is, de hiába, az igazi keltike-land azért csak a Nagy-Hárshegy:


Innen a János-hegyre mentem tovább, majd a Széchényi-hegyre. Útközben találkoztam ezzel a divatos összeállítást – sötét felső, csíkos nadrág – viselő barátommal:


Menettempója a sajátomat idézte, ezért mély szimpátiával tekintettem rá. Természetesen az út közepén próbált előrejutni, én felnyaláboltam, és arrébbraktam, nehogy egy futó rálépjen. Pont arra jött két futólány, az egyik nagyon érdekes arckifejezéssel nézte, amint a kb. 12 centi hosszú csupaszcsigát felszedem az útról…
Amikor a zöld háromszögre tértem, megjelentek a lepkék. Rengeteg volt belőlük, akit érdekel az ilyesmi, jöjjön vasárnap. Előre elmondom, h. a lepkefotózás fázisai a következők:
10 Megpillantod a lepkét, amely az ösvény közepén üldögél, teljes nyugalomban.
20 Megközelíted, amennyire mered.
30 Előveszed a gépet, bekapcsolod, beállítod a beállítandókat
40 Rázoomolsz a lepkére, ujjad a gombon, lenyomod
50 Ebben a pillanatban a lepke felrebben, és pár méterrel arrébb leszáll.
60 Nem érdekelsz, te büdös dög, döntöd el, de ott pár méterre a lepke oly nyugodtan ül, h. nem bírsz ellenállni a lehetőségnek.
70 GO TO 20



A városi szakasz után számomra meglepő sebességgel és könnyedséggel jutottam fel a frank-hegyi turistaházig. Gondolom, szombaton nem fogom ezt mondani a Csóványos felé tartva… A piktortégla-üregeknél megálltam, h. ne másszak be egyikbe sem, már nagyon éhes voltam, de a terv szerint a 24 ökrösön van kaja. Megszaporáztam a lépteimet, és a budaörsi hegyek már ott is voltak, a Csíkos-hegy gyönyörű, mint mindig, a tetején leülök a kőre, amin lyuk van, és megeszem az almámat. Itt mintegy fél órát üldögéltem a napon, utána ügyesen megkerestem a lefelé vezető utat, és irány a 24 ökrös. Ez a kedvenc útvonalam az egész országban, és most különösen gyönyörű volt, frissen kinyílt, óriási tavaszi héricsekkel és fekete kökörcsinekkel:



A szokásos ebédelőhelyen megettem a kiflit, és sajnáltam, h. nincs még egy. Otthonosan szaladtam végig a hátsó úton, két oldalt virágok, keltike, bár nem annyi, mint a Hárshegyen. Sorrento felé mentem le, és egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, h. János-hegy felé megyek haza, és negyvenest csinálok a harmincasból. De, hogy Annát idézzem, „Negyven, az nagyon durva lett volna így szerdára”, el is fáradtam eddigre, meg dolgom is volt, meg éhes is voltam, meg este Korán-óránk is van. Még megfordultam a murvás úton, néztem a sötétzöld fenyőket meg a sötétkék eget:


Elindultam le a buszhoz, és úgy döntöttem, h. ki kell írnom nektek vasárnapra egy meghívót, hátha jön valaki insallah. Tavasz van, az utak szárazak, az erdő gyönyörű. Gyertek insallah.

Idénnyitás?

A nap ezerrel süt, a hőmérséklet meghaladja a 20 fokot, az erdőben gyönyörűek a virágok, burjánzanak az odvas keltikék - eljött az ideje, h. lassan megtartsuk idénynyitó kirándulásunkat.
Elsőre természetesen egy kisebb távra gondoltam, amelynek teljesítése insallah nem okoz gondot senkinek.

Időpont: 2011.04.03. vasárnap
Útvonal: Normafa - János-hegy - Szépjuhászné - Nagy-Hárshegy - Kis-Hárshegy - Hűvösvölgy
Táv: 11 km
Szintkülönbség: 450 m
Találkozó: reggel 8-kor a Moszkva téren, a 6-os villamos végállomásánál
Visszaérkezés: 13-14 óra között a Moszkva térre
Terep: Túl sok szintkülönbség nincs, kellemes, jól járható erdei utak. Figyelem! Kezdő túrázóknak különösen ajánlom, ez egy KIFEJEZETTEN könnyű túra!
Gyerekkompatibilis-e? Babakocsival nem, de kicsit nagyobb gyerekeknek 100%-ban.
Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Kaját lehet hozni, és mivel meleg lesz insallah, innivaló jól jöhet.

2011. március 27., vasárnap

Forrástúrák a Börzsönyben, 44 km

Táv: 44 km
Szint: 1360 m

Amikor 15-én hazaértem a Népek Tavasza bükki túráról, szomorúan szemléltem bakancsomat, amelyet vastagon borított a fekete bükki sár. Én most nem tudok veled foglalkozni, oldd meg a problémádat egyedül, mondtam neki, és behajítottam a szekrény aljába.
A probléma azonban nem oldódott, sőt, inkább kötött. Csütörtökön a bakancs csak nyomokban volt felismerhető, leginkább egy vakondtúrásra hasonlított. Így hát begyömöszöltem a bakancsomat a mosdóba, és ráengedtem a vizet a csapból. Nekiestem a körömkefével. Lassan előtűnt a márkajelzés, majd a bakancs eredeti színe… Remek. Péntek estére többé-kevésbé meg is száradt, végrehajtottam hát a Rituális Impregnálás műveletét rajta, elkészítettem a szendvicseket, és ekképpen felkészülve vártam a szombat reggeli indulást.
Ami némi késéssel következett be, Megbízott Szakértőnk ugyanis rosszul állította be az ébresztőórát. Viszont az a jó hír ért, hogy Gyuri, aki már oly rég nem jött velünk sehova, csatlakozik a csapathoz, így négyesben vághatunk neki a 44 km-es táv leküzdésének.
A kocsiban pánikoltam, hogyne, mi mást csináltam volna. Latolgattam a 25-ös táv előnyeit, de nemigen mertem forszírozni a dolgot. Eltöltött az előérzet, h. ez lesz életem eddigi legkeményebb túrája. Amúgy valóban így is lett.
Neveztünk, megkaptuk az itinert, és én már itt tudtam, h. ha lemaradok a fiúktól, végem van. Az itiner nem sokat ért, és később rájöttünk, h. a szalagozás még annyit sem. A túra nagy része szalagozáson haladt, de kérdem én, kinek támadt az a remek ötlete, h. fekete szalagokat tegyen ki? Ha a túra a „Keresd a Láthatatlan Szalagokat” mozgalom része lett volna, illetve speciálisan fekete szemeteszsákból letépett mikroszkopikus darabok keresésére kiképzett nyomozókutyák mesterszintű versenyének utolsó, döntő fordulója, akkor lett volna némi létjogosultsága a dolognak, így azonban a „Hogyan szívassuk szét a túrázókat?” előadássorozat gyakorlati bemutatóval egybekötött epizódjának volt csak tekinthető. Tehát, mész vagy meghalsz, vontam le magamban a következtetést, és igyekeztem lépést tartani a fiúkkal, akik nagyon rendesen többször is bevártak, amit ez úton is köszönök.
A túra elején M. Sz. kijelentette, h. bár a szintidő 11 óra, nekünk 9 órán belül be kell érnünk, h. „legyen vmi kihívás a dologban”. Nem mintha a 44 km önmagában nem jelentene elegendő kihívást számomra… ezek után a túrán végig rohantunk, mint egy alfelén megsebzett vadkan, de én meglepő módon élveztem, kiváltképp azokban a ritka pillanatokban, amikor a változatosság kedvéért levegőt is képes voltam venni.
A második ellenőrzőpontig mintegy felfelé kellett menni. Az idő remek volt, tehát pár km után a polárok a hátizsákokba kerültek, és ott is maradtak. Ez már a 3. ilyen túra volt, szerintem legközelebb NEM viszek polárt. A nap sütött, a virágok nyíltak, a madarak daloltak:


NEM VOLT SÁR. Később sem, pár helyen rövidebb szakaszokon volt, de egészében véve a túra száraznak volt tekinthető. (Haha, ennyit a kritikáról…)
Induláskor M. Sz. megjegyezte, h. minek is hozott vizet, hiszen ez forrástúra… vagyis börzsönyi forrásokat kellett végiglátogatni. Mondjuk az első 2 forrásban rögtön nem volt víz, és a többi között is volt nem ivóvíz kiírású, és olyan, amiből nem folyt semmi, illetve nem volt rendes kivezetése, ezért egy sáros pocsolyából ihattunk volna max., miként a barmok…
Az ellenőrzőpontok egy részén (4 helyen) volt pontőr, és pecsételt, máshol pedig a „furfangos kérdés” típusú pontok voltak: írd le a kifüggesztett tábláról a kódot, meg mi a felirat harmadik betűje, meg ilyenek.
Mint említettem, a madarak daloltak, én megpróbáltam kitalálni, h. milyen fajhoz tartozhatnak, M. Sz., matematikus emberhez méltó módon, azt javasolta, h. zárjuk ki az összes fajt, ami NEM lehet, és a maradék lesz a tettes. Ezért a 2. ellenőrzőpontig madárfajokat soroltunk. Amik várhatóan NEM fordulnak elő a börzsönyi erdőkben. Előkerült a pingvin, strucc, emu és szarvcsőrű madár, és tippünk szerint sisakos kazuár sem dalol reggelente a Börzsönyben. Mint fentebb említettem, felfelé kellett menni, egyre keményebben, kialakult lelkiállapotomat jellemzi az alábbi rövid párbeszédtöredék:
Én: Nagy póling!
M. Sz. : Az már volt.
Én: Jó, akkor ez egy másik nagy póling…
Egy idő múlva Tamás is beszállt a játékba, amit azzal nehezítettünk, h. latin neveket kellett mondani, ekkor M. Sz. kiszállt a játékból, és hamarosan én is, mert Tamás SOKKAL több madárnevet tud latinul, mint én. Kígyóban szerintem megverném, de a kígyók meg nem dalolnak… Tamást annyira nem zavarta, h. rajta kívül mindenki kiszállt a játékból, és még kilométerek múlva is időnként, teljesen váratlanul, ám diadalmasan felkiáltott: Bucephala clangula, kerceréce!
A hegyoldalt szőnyegben borította egyik kedvenc tavaszi virágom, a gusztustalan nevű odvas keltike:


A táj hamarosan ismerőssé vált, itt jöttünk a NAHÁT túrán, és veletek is, a Dunakanyar-túrán. Most lefelé mentünk a brutális felfelé szakaszon, így is nagyon jó volt.
A számomra tipikus börzsönyi táj, a szürke törzsű fák, a mély patakvölgy, most is gyönyörű volt:


Hamarosan elértünk egy olyan helyhez, ahol ismét megmutatkoztak a szalagozás kiválóságai. A forrásnál írom a kódot:


Innen kb. 4 irányba lehetett továbbmenni, ebből egy helyen volt szalag: azon az úton, ahonnan érkeztünk. Végül egy helybéli úriember igazított minket útba, és kb. 200 m-rel a kereszteződés után VALÓBAN volt egy szalag… Az útjelzés a továbbiakban sem javult, és eljött az a ritka pillanat a túrán, amikor M. Sz. elkérte a papíralapú térképemet… MONDTAM, h. egyedül eltévedtem volna. A GPS-e szerint ugyanis a Lajos-forrás 25 km-re volt tőlünk, ami azért tragikus, mert ekkor már kb. 20 km-nél jártunk, és az itiner szerint a Lajos-forrástól volt még hátra kb. 22. Nem voltam felkészülve 60-70 km-es túrára, ezért buzgón fohászkodtam egy közelebbi Lajos-forrásért, és elhamdulillah ki is derült, h. van egy mintegy 2 km-re. Hamarosan oda is értünk, a kód leírása után leültünk, enni-inni. A banán, szendvics, kávé kombó remek hatással volt rám, újult erővel indultam neki.
A túrán a sáros, pocsolyás részeken RENGETEG békapetét láttunk, nagyon durván néztek ki:


Később találkoztunk az egyik anyukával is (M. Sz. csaknem rálépett szegényre). A további balesetek elkerülése végett megmarkoltam szegényt, és arrébb raktam az útról:


A túra során történt egy elég zavarba ejtő esemény. Kibukkantunk oda, ahol a Tátralátó túra során is kibukkantunk, ami az első 30-as túrám volt, még ősszel. Itt át kell kelni egy patakon. Rendes, normális patak, nem egy semmi kis erecske, széles is, meg elég mély is. Én ekkor kicsit épp le voltam maradva a fiúktól, de nem vészesen, csak olyan 30 m-re. Megyek, megyek, és egyszer csak loccs… nohát… mindkét lábbal bokáig állok a vízben. Nem vettem észre a patakot, és simán belegyalogoltam. Én nem tudom, hogy történhetett. A kor teszi, szerintem. Majd ha annyi idősek lesztek, mint én, meglátjátok… Itt tenném fel a kérdést M. Sz-nek: Most csodálkozol azon, hogy a Népek Tavaszából 10 km kimaradt nekem, amikor nem veszek észre egy patakot, és belesétálok?
No mindegy, mentünk tovább, én vizes nadrágban, ami hamarosan megszáradt elhamdulillah, és egy soron következő pocsolyánál Tamással megálltunk, h. közelebbi ismeretséget kössünk a békapetékkel. Ez számomra komoly lemaradást eredményezett, mert Tamás ugye futva behozta őket, én meg ugye nem… Mindegy, egy réten bevártak, vele barátkozva:


Ez után következett egy vicces ellenőrzőpont, ahol elméletileg le kellett volna írni egy kódot, gyakorlatilag nem volt kirakva semmi. Itt már kb. 33 km-nél jártunk, megint megálltunk, megettük a maradék ennivalót, én megállapítottam, h. bár minden iható forrásból ittam, a magammal hozott másfél liter víznek bizony a végén járok…
Ez után több km-t műúton kellett menni, ami annyira nem volt felemelő. Végre egy kereszteződésnél lemehettünk az aszfaltról, megvolt az utolsó ellenőrzőpont, és nekivágtunk a fennmaradó 7,7 km-nek. Én ekkorra már nagyon éreztem az eddigi 37 km-t, és nagyon leültem, már csak agyilag mentem tovább, mert tudtam, h. muszáj, nincs más választás, némán kell szenvedni. A táj viszont gyönyörű volt, meg is álltam fotózni:


Erre persze megint lemaradtam, de a fiúk ismét bevártak, egy magasles lépcsőjén ülve. Itt megittam a maradék vizemet, és teljesen magamhoz térve szálltam be a maradék kb. 3 km rohanásába. Ez a rohanás akkor érte el tetőpontját, amikor Gyuri, aki addig leghátul bandukolt, az utolsó kb. 300 m-en, ami erősen lejtő aszfaltút volt, hóna alá csapta túrabotjait, és mint a villám, futva beszáguldott mellettünk a célba, csak Tamást nem tudta behozni, aki végül is mégiscsak terepfutó…
A célban oklevél, kitűző, hagymás-vajas kenyér, majd a szomszédos cukrászdában kóla.
Én nagyon elfáradtam, de nagyon élveztem a túrát. Végül 9:12 alatt értünk be, ami nekem nagyon jó idő, nagyon elégedett vagyok vele elhamdulillah. Nem kétlem, h. ha nem kell többször is rám várniuk, a fiúk beértek volna 9 órán belül. De legalább rájöttem, h. mindenképpen ki kell találnom vmit az állóképességem növelésére.
Ma reggel elég brutális izomlázzal ébredtem, de számomra ez a fíling része, M. Sz. szerint meg „legalább tudom, h. jó volt a túra”.

2011. március 19., szombat

Pár kép még a Dunamenti 35-ről

Befutottak Megbízott Szakértőnk képei, párat insallah megosztok veletek.

Fenn a Naszály tetején, kissé megviselt állapotban:


A kék sáv szinte járhatatlan - ha emlékeztek errefelé fürdőzött a GPS-em:


Kilátás:


Ez úton is köszönjük a fotókat!

Népek Tavasza – az első háromban

Táv: 30 km
Szint: 1280 m


Előre kell bocsátanom, h. ez volt életem egyik legjobb túrája. Ha tudnék a címsorba kis piros szívecskét tenni, tennék. Azért is halogattam ennyit a beszámoló megírását, mert BÁRMIT is írok, nem fogja visszaadni ezt a napot. Akik ott voltak, tudják.
Kivételesen már előző este megközelítettük a helyszínt, és a miskolci rajttól nem messze szállásolódtunk el. Én persze – lásd az előző bejegyzés sablonját – kissé ideges voltam a másnapi rajt előtt, de álmos is, úgyh. amint a fejem letettem a párnára, már aludtam is. Azt beszéltük meg, h. ¾ 6-kor kelés, teafőzés, szendvicskészítés, fél 7-kor indulás, h. 7-kor rajtolhassunk. Negyed 6-kor fel is keltem, mert ugye nekem ott van még a reggeli ima is. Ezzel együtt 6 előtt 5 perccel ott toporogtam a folyosón, h. most felkeltsem a fiúkat, vagy ne… aztán elhamdulillah felkeltek, de persze nem tudtunk fél 7-kor indulni, a rajtban még további szerencsétlenkedések után végül az ellenőrzőlapunkra 8:40-es idő került, de IRL mintegy 10 perccel később sikerült elindulnunk.
Az első 100 méter után már el is kezdődött a brutális sár. Elhamdulillah az idő viszont nagyon szép lett, reggel sűrű köd volt, és kicsit tartottunk az időjárás-jelentésben jelzett „eső várható” lehetőségtől, de néhány 100 méter után meg kellett állni, h. a polárokat levegyük, és a túra teljes további időtartamára a hátizsákba száműzzük. Az út menti bükkös gyönyörű volt a napfényben:


Rögtön az elején megkezdtük a felkapaszkodást a Gulicska nevű hegyre. Ez a menet egyaránt volt hosszú és meredek, magamban inkább a „Gulics” elnevezést használtam, most mit becézgessem… Mellette szóljon, h. az oldalában hihetetlen kiterjedésű hóvirág-mezők húzódtak:


Igyekeztem diszkréten fuldokolni, elhamdulillah többször is megálltunk fotózni, amikor teljesen legálisan lehetett levegőhöz jutni. Amúgy a 3 hosszabb és komolyabb kaptató közül ez volt a legenyhébb, de ezt akkor még nem tudtam.
A hegy tetejére felérve nagyon szép kilátás nyílt az alant elterülő nem tudom, mire. Bár a túra útvonalában nem volt hivatalosan benne, mi még pluszban kimentünk egy sziklára, a kilátás miatt, ami valóban megérte. A völgyben gomolygott a köd, mi pedig álltunk a fehér réteg felett a szikrázó napsütésben:


Innen egy kicsit lefele (néha túlzottan is), illetve szintben mentünk az ellenőrzőpontig. Le kellett ereszkedni egy patakvölgyben, ami hát, nem tudok mást mondani, de hihetetlen durva volt, mellettem egy lány legalább ötször esett-kelt, én elhamdulillah egyszer sem, de nem sok híja volt. Az emberek így ereszkedtek le a meredek völgyben:


Hamarosan elértük a túra felét, ahol egy turistaház-szerűségben csupa öreg néni teljesített szolgálatot: teát főztek, hagymát vágtak, kenyeret kentek, vizet hordtak, pecsételtek…


A zsíros kenyeret kihagytam, de a rendkívül finom hagymával alaposan feltuningoltam az otthonról hozott szendvicseimet. Egy darabig kerestem a mosdót, majd megszólítottam egy nagyon aranyos kis ősz hajú nénit egy zöldre festett deszkaépítmény előtt: „Csókolom, tessék mondani, ez a mosdó?” Rám nézett, végtelenül kedves mosollyal a karomra tette a kezét, és azt felelte: „Nem, kedveském, ez a budi”, és biztosított róla, h. ettől függetlenül használjam csak nyugodtan…
A pontról továbbindulva előttünk állt még a legkeményebb emelkedő, ahol páran el is véreztek, láttunk egy leányzót, akit ketten is húztak felfelé, insallah végül sikerült beérniük a célba. Az iménti meredek lefelé ellenében a meredek felfelé így nézett ki:


Én a lassan járj, tovább érsz elvet választva többé-kevésbé nagyobb nehézségek nélkül feljutottam elhamdulillah. Azért persze elég kemény volt, pl. mikor a meredek közepén M. Sz. felmutatott az ösvény bal oldalán tornyosuló sziklára, és megkérdezte, h. felmegyünk-e oda (szép a kilátás, vagy mi), két fuldoklás között csak egy „nem!” hörgésére futotta, amit ő tökéletesen képes volt értelmezni, és ment tovább egyenesen. Utána, amikor az ellenőrzőponttól mentünk tovább (lefelé), kifejtettem Megbízott Szakértőnknek, h. (1) a Bükk az egyik kedvenc hegységem, (2) itt is vannak kemény dolgok, sőt, de mégsem visel meg annyira, mint pl. a Mátra, mert a Bükkben mindig történik valami. Változatosabb. A Mátrában csak mész, mész felfelé, és mintha egyhelyben mozognál, és nem jutnál előre semmit. Pl. a Téli Mátra mintegy 7 km-es emelkedője vége felé elfogott a teljes reménytelenség érzése, sose érek sehova, még mindig csak megyünk, megyünk, megyünk… a Bükkben ilyen nincs. Még a sár is másmilyen itt, ragad, de nem olyan csúszós és mély. Mondjuk a bakancsom eddigre már ilyen volt:


A ponttól elindulva M. Sz. megállapította, h. van még 3 és fél óra a szintidőből. Ezért pluszban kimentünk még egy sziklára, ahonnan… igen… kitaláltátok, szép a kilátás. De ide is megérte kimenni, mert RENGETEG kökörcsint láttunk, gyönyörűek voltak, kis puha szőrösök:


Rövid tűnődés után M. Sz. megállapította, h. az imént elszámolta magát az ellenőrzőponton: akkor nem 3 és fél, hanem 2 és fél óránk volt hátra a szintidőből. Eddigre a kilátás- és kökörcsin-fotózással ebből elég sokat vesztettünk, és sajna meg kellett állapítanunk, h. szintidőben már csak 10 perces ezrekkel érünk be a hátralevő 7 km-en. Elhamdulillah már nagyrészt lefelé kellett menni, volt még egy komolyabb kaptató az utolsó ellenőrzőpont előtt, és egy kis nem meredek, de hosszabb felfelé menet. Megkezdődött tehát a rohanás. Ezt én nagyon szeretem a végén: amikor tudod, h. már mindegy, nem kell takarékoskodni az erővel, mert már csak a célban fogsz megállni. Remek hangulatban száguldottunk végig az erdei utakon, és végül 7:59-es idővel (a 8 órás szintidőhöz képest…) értünk vissza a célba. Az oklevelek és kitűzők átvétele közben M. Sz. megemlítette a pontőr néniknek, h. milyen sziklákat látogattunk meg pluszban, „Na akkor, ez 33 km volt”, mondta az egyik néni, és ezt jutalmazandó a kezembe nyomott egy tusfürdő termékmintát. Ittunk teát, a teaosztó néni nagyon megdicsért minket, mi vagyunk az elsők, akiknek van saját poharuk, mondta. Csokit is kaptunk, és volt még a nagyon finom hagymából is. Éppen ezt tömködtem a szendvicsembe, amikor eleredt az eső. Tökéletes időzítéssel várta meg elhamdulillah, h. beérjünk a célba.
Ez volt az első túrám, ami után aludtam hazafelé a kocsiban. Mindamellett, ha eddigi túráimat rangsorolni kellene, mindenképpen benne lenne az első háromban. Insallah jövőre újra megpróbáljuk :)

2011. március 17., csütörtök

Megkaptam a kritikát...

Egy kedves olvasóm szerint nemigen kellene már több beszámolót írnom, mivel gyakorlatilag minden beszámolóm összefoglalható a következőképpen:

"Előtte nagyon pánikoltam, de aztán mégis elindultam. Nagyon nagy sár volt. Az elején gyorsan mentem, később lassabban, aztán a végén megint gyorsan. Nagyon nagy sár volt. Nagyon meredeken kellett felfelé menni. Nem kaptam levegőt. Nagyon nagy sár volt. Nagyon meredeken kellett lefelé menni. Örültem, h. ti nem jöttetek. A végén igyekezni kellett, és nagyon nagy sár volt, de végül mégis beértem szintidőben. Hurrá, hurrá."

Hmmm... Ahogy Megbízott Szakrétőnk mondaná, lehet, h. van ennek némi igazságtartalma?

2011. március 14., hétfő

Dunamenti 35

Táv: 35 km
Szint: 1160 m

A szombati túranap kiesett, szemináriumot tartottunk végre elhamdulillah, hosszú kihagyás után. Vasárnapra nézegettem a kínálatot, nem volt túl sok minden, de egy Dunamenti 35 elnevezésű megtetszett. Úgyis kihagytam a költözködés miatt 2 hetet, nemcsak a túrákból, hanem SEMMIT nem sportoltam ez idő alatt, a kiírás szerint ebben volt 950 m szint, nem olyan vészes talán, gondoltam. Később ez a véleményem megváltozott…
Szokott túratársaim szombaton terveztek menni a Mecsekbe, ennek a túrának egyedül kell nekivágnom, gondoltam. Sebaj, nem ez lesz az első eset, Vácról indul a túra, nem egy vészes távolság. Aztán kiderült, h. szombatra közbejött nekik valami, a Naszályon pedig még úgysem jártak, így mégis hárman indultunk vasárnap reggel Vác felé.
A kocsiban már szokás szerint keményen pánikoltam, jaj, jaj, mi lesz velem, mi lesz, ha nem tudok végigmenni, stb. a szokásos. Megbízott Szakértőnk egy idő után megtiltotta, h. BÁRMIFÉLE túrával kapcsolatos témáról beszéljek.
A nevezés után az első 4 km kb. vízszintes terepen vezetett, jó tempóval mentünk, néha-néha még levegőt is kaptam, a pánikom kezdett elmúlni. No, egy 7-es idő, 5-ös átlaggal, nézett rám M. Sz. , és ABBAN A PILLANATBAN ez nem is látszott lehetetlennek. A szántás szélén gyalogolva láttuk a Naszályt, azon fogunk végigmenni:


No, az első pont után jött a java. Talán emlékeztek, írtam már, h. az Ágasvárra felvezető szakasz a legmeredekebb magyarországi, az eddigi mérések közül. Hát, a Naszályra felvezető szakasz meredekebb, ráadásul ez mintegy másfél km hosszú, az ágasvári meg pár száz méter. Én azt hittem, sosem érek fel. Mintha egy tál pillanatragasztóban próbáltam volna előre haladni, minden lépés egyre nehezebb lett, csak azért nem estem kétségbe, mert nem hittem el, h. ez igazi. Ez valami vicc, és mindjárt vége lesz, gondoltam magamban. Később a kapaszkodást hangulatosabbá tette, h. az ösvény mindkét oldalán megjelenten ők:


Az egész hegyoldalt szőnyegben borították a hóvirágok, hihetetlen gyönyörű volt, sajna a képen nem jön ki, h. milyen volt valójában:


Mire felértem a Naszály csúcsán lévő geodéziai toronyhoz, túratársaim már a tetejéről integettek. Megjegyzem, bár nem egyeztünk meg konkrétan abban, h. végig együtt megyünk, mégis bevártak többször is, és végül együtt értünk be a célba, amit ez úton is nagyon köszönök.
Így néz ki a geodéziai torony, bármit is jelentsen ez:


És ilyen a kilátás belőle:


A következő útszakaszok rácáfoltak reményeinkre. Eddig ugyanis elég jó volt a talaj, alig volt sár, M. Sz. nem is vett fel lábszárvédőt, én pedig gondosan a hátizsákomban elcsomagolva vittem az enyémet. Itt azonban akkora sár kezdődött, h. az bármelyik eddigi sáros túrának becsületére vált volna, néhol kifejezetten élénkvörös szakaszokkal:


Jártunk egy igencsak vicces, technikás részen is, ahol a mocsaras talajba vert cölöpökön kellett haladni, a dukenukemben volt egy ilyen pálya, én már akkor is féltem ott végigmenni, mondjuk ezt most elég jól viseltem:


Amúgy ezen a részen a piros jelzés hihetetlen gyenge volt, többször elvesztettük, egyedül biztos eltévedtem volna. Többen el is nézték az utat, és a hegyoldalban való felkapaszkodás helyett a műúton sétáltak be Katalinpusztára.

Utána a kék jelzés még gázosabb volt. Iszonyat sár, járhatatlan út, a keréknyomokban álló mély víz. A nap fénypontja az volt, amikor az út feletti hegyoldalba felmászva haladtam, és a vizes avar megindult alattam lefelé. Igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, és a nagy dülöngélésben a GPS, amire persze nem csatoltam rá a tokot, kicsúszott a tokból, és egyenesen belecsobbant egy kb. 15 centi mély pocsolyába. Békésen megpihent az alján, a pocsolya vizének ragyogása körbefogta, miként fehér rózsabimbók az alvó Csipkerózsikát. Én persze anyáztam. Gondosan próbáltam elkerülni, h. le kelljen mennem a sárba, de így két választásom maradt (1) hagyom a GPS-t ott, ahol van, és a továbbiakban oldja meg a saját problémáját, (2) fehér paripán érkező hercegként belegázolok a sárba, és kimentem őt a pocsolyából. Természetesen a (2) megoldást választottam, egyrészt, mert nincs másik GPS-em, másrészt, mert a bakancsom ekkor már így nézett ki:


Amúgy a GPS a leírásnak megfelelően TÉNYLEG vízálló, nem lett semmi baja, kicsit sáros lett, és annyi.
A búvárkodásnak köszönhetően eléggé lemaradtam a többiek mögött, de a Büki-kútnál bevártak. Ittam egy pohárral a forrás jéghideg vizéből – ennek köszönhetően a célig köhögtem. Itt a GPS alapján megállapítottuk, h. már eddig többet mentünk szintben, mint a kiírásban szereplő 950 m, és még több mint 10 km hátra volt a túrából…
A következő szakasz volt a túra legdurvább része, emelkedővel és kifelé lejtő párkányokkal fűszerezve, olyan helyeken, ahol azt hittem, nem jutok át élve. Előttem egy lány elcsúszott, megindult lefelé a sáros hegyoldalban, aztán a társai visszahúzták. Ez a látvány nem sokat javított lelkiállapotomon. A szembejövők közül egy hölgy egy darabig méregetett engem, majd közölte: „Azt hiszem, önnek üzeni xy, hogy kitartás!” Igen, nekem, mondtam mosolyogva, és ez valóban jól esett, mintegy nekividámodva küzdöttem tovább az életemért.
A meredek felfelé után, az ellenőrzőponton túl, kezdődött a meredek lefelé… összeakadtuk egy társasággal, akik jó néhányszor elnézték az útirányt, de M. Sz. útbaigazította őket. A durván lejtő, sziklás ösvényen egy kő meglazult a lábam alatt, és görögve a mélybe zuhant. „Így végzed majd te is”, jutott eszembe a Radnóti-idézet, és igyekeztem inkább a lábam alá nézni.
A következő útelágazásnál M. Sz. bevárt. Nem is értettem, miért, elég nyilvánvaló volt, h. merre kell tovább menni: nem a függőleges sziklafalon le a szakadékba, hanem a jelzett turistaúton balra. „Van némi halvány igazságtartalom abban, h. a jelzés arra megy, de ez is oda fog kilukadni” – mondta, és megindult lefelé. Értsd: a többieknek azt mondta, h. arra kell továbbmenni, tehát, hiába jött rá később, h. NEM az a helyes út, MOST MÁR mégsem mehetünk az életben maradást jelentő normál úton, hanem áldozatainkat követve lemmingek módjára a mélybe kell vetnünk magunkat… Elhamdulillah a szakasz nem volt hosszú, és végül élve leértünk.
Hamarosan megtaláltuk azt a sárga jelzést, amelyen még reggel indultunk el a Naszály felé, és – némi vita után – sikerült a megfelelő irányba elindulnunk, így el is értük az utolsó ellenőrzőpontot, amely reggel még az első volt, ugye – a kör bezárult. Még kb. 4 km-t kellett gyalogolni, de nagyrész már aszfalton, sőt, Vác határán belül.
Ekkorra már mindenki elfáradt, hát ez egy kemény 35-ös volt, mondogattuk, és kezdtünk a szintidőnk miatt aggódni. Próbáltuk megszaporázni a lépteinket, ami persze nem volt egyszerű feladat… Tamás, kiabált előre M. Sz., nem vinnél be a célba, vagy legalább a hátizsákomat? Válasz nem érkezett…
Végül 8:20-as idővel értünk be, méghogy 7 órás idő, hahaha, még fagyizni sem volt erőnk utána…
Hát, én elfáradtam, szögeztem le hazafelé a kocsiban. Nem ezért csináljuk? – kérdezett vissza M. Sz., és ezzel én sem tudtam vitatkozni.
Kedden Népek Tavasza a Bükkben. Insallah addigra már képes leszek elhaló sikoltás nélkül lépni legalább kettőt egymás után.

Zöld 45

Táv: 45 km
Szint: 1600 m
Zöld 45
Pénteken beköltöztem Budaörsről az új lakásba. Nem volt olyan óriási élmény: a házban egyetlen csapból folyt víz, de az is hideg, lefolyó meg nem volt, tehát alá kellett tenni egy vödröt, a szobában volt villany, máshol viszont nem, konnektor viszont csak a konyhában, ahol meg villany nem volt… nem voltam boldog.
Szombaton hajnalban, fél 6 körül elemlámpával és tapétavágóval készítettem a sajtos kifliket – a kések nem tudom, melyik dobozban voltak… a szalvétát sem, ezért a 2 sajtos kiflit csak úgy behajítottam egy nejlonzacsiba, aztán gyerünk.
A farkasréti villamos-végállomástól indult a túra, volt már jó pár nevező a rajtban, én még a villamoson is gondolkodtam, h. 30 v. 45 km legyen. Aztán a nevezésnél a rajtoltató hölgy rákérdezett: 30? Hát nem, fortyantam fel magamban, de neki udvariasan csak azt mondtam, á, nem, 45. akkor álljak át a másik sorba, tanácsolta, ugyanis a 30-as sorban álltam. Beneveztem a 45-re, és, megelőzendő a további kísértést a 30-nál való kiszállásra, a váltás ruhámat a sporttáskámban feladtam csomagnak, h. vigyék előre a 45-ös céljába, Budakeszire.
Roppant ügyesen már a városon belül majdnem eltévedtem, de végül is meglett a zöld jelzés, fel az Ördögoromhoz. Itt a társaságot rögtön nekizavarták a sziklás felfelé hegyoldalnak:


Levegőért kapkodva értem fel, rögtön egy pontőrbe ütközve. Ez nem volt túl szép megoldás, h. az ember még fel sem lélegezhet, és lila fejjel, lihegve pecsételtethet. Mindegy, gondolom, a pontőr látott már ilyet. Távozóban még lefotóztam, pontőr a hajnali fényben:


Innen fel kellett menni a Széchényi-hegyre, ami az általam „daráló” típusúnak nevezett emelkedőn történt: nem olyan vészesen meredek, de jó hosszú, és szép lassan bedarálja az erődet. Innen kicsit könnyebb szakasz következett, bár Normafánál majdnem benéztem, és bementem a síházba sorbaállni, pedig ott nem volt ellenőrzőpont, csak a rövid táv rajtja. Elhamdulillah egy bácsi rám szólt, h. nekem oda nem kell bemenni. Egy darab lefelé menet (kis kocogással) után valami BRUTÁLIS hosszú lépcsősorokon kellett felmenni, utálom a lépcsőzést, de mivel opcióként ott volt még a repülés, amit mindezidáig nem sikerült elsajátítanom, nem sok választásom volt:


A Fekete István emlékháznál átadtam az igazolólapomat, én vagyok a 45-ös rajtszám, mondtam, mire a nem pecsételő pontőrök egyike segítőkészen közölte a pecsételővel: ott van közvetlenül a 44-es után. Valamint a 46-os előtt, mintegy a kettő között, adjak iránytűt? Vágtam rá azonnal és automatikus, egy pillanat csend, aztán a pecsételő kivételével mindenkiből kitört a röhögés. Ő mozdulatlan arccal közölte: inkább GPS, az jobb lenne, van az is, mondtam a tok felé nyúlva, akkor legyen térkép, mondta ő. Az sajnos nincs, de ígérem, jövőre hozok, feleltem, erre már ő is nevetett, én is megvidámodva mentem tovább.
Solymár előtt valami brutális sárga sár volt, mindenki bőszen anyázott, egy darabig próbáltunk technikázni, aztán rájöttem, h. mindegy, sehogy sem jó ez, és bátran belegázoltam a sárba, mivel alternatívaként mindössze a fentebb már kitárgyalt repülés mutatkozott:


Solymáron volt a rövid táv célja, a 20-asok megkapták az oklevelet, bölcs megoldással úgy intézték el, h. a hosszú távosoknak be kellett állni pecsételtetni ugyanabba a sorba, ahol a rövid távosok okleveleit írogatták… addig is ittam teát, és indultam tovább Nagykovácsi felé.
Ezt a túrát csak „macskás túrának” emlegetem magamban, mert rengeteg macskát láttam útközben, nem is akármilyeneket:


Nagykovácsi volt a 30-as táv célja. Elég sokan, akik a 45-re neveztek, kiszálltak itt, talán a sár és elég nehéz útviszonyok miatt. Mész tovább, kérdezte a pontőr, hát persze feleltem, majd hozzátettem, h. a gyáva megfutamodást kizárandó, eleve a 45-ös célba küldtem a holmimat…
Volt tea, és mindenféle kenyerek. Ez ugye nem zsíros, böktem egy vajas-savanyúuborkásnak kinézőre, nem, az vajas, de van növényi zsírunk is, közölte egy kedves kenyérkenő hölgy. Ezzel a túra nálam nagy-nagy pirospontot kapott a Budai Trappal szemben, de maradtam a vajasnál, ami annyira remek volt, h. megettem még egyet, plusz a sajátomból egy banánt, kértem vizet a hölgytől, és nekivágtam az utolsó 15 km-nek. Ekkorra már kellemesen elfáradtam, de bőven éreztem még magamban tartalékot, ha nincs a cuccom a 45-ös célban, akkor sem szálltam volna ki. Nagykovácsi elhagyása után megkezdtük a felkapaszkodást a Nagy-Kopaszra, ami a Budai-hegység legmagasabb pontja, én már eléggé éreztem az emelkedőt, de nagyon szép volt, főként, h. a lenti sárral ellentétben itt jelentős mennyiségű hó volt:


A Csergezán kilátó után számomra ismeretlen útvonal következett: Hosszú-hajtás, kőbánya. Na, nehogy már a végén tévedjek el, gondoltam és becsatlakoztam egy idősebb bácsi után. Ő később elmesélte, h. 65 éves, és 1983 óta teljesítménytúrázik. Ezzel együtt olyan iramot diktált, amit alig bírtam tartani. Egy helyen, a telki országúton átkelve, megálltunk tanakodni, h. merre tovább. Az itiner aszfaltutat emlegetett, IRL egyetlen út volt, de az NEM aszfalt, hanem földút. Nézegettük a GPS-t, a térképet, egyszer csak a bácsi megszólalt: hát ott meg mi van? Felnéztem, és olyan 30-40 méterre tőlünk dámvadak keltek át az ösvényen, az elsőnek már csak a farát láttam, a másik kettő bika volt, megvolt még a lapátjuk is, jó nagy. Nagyon szépek voltak, és szabadon még sosem láttam dámvadat. Számomra hihetetlen élmény volt, sajna egyik sem hagyta ott a lapátját, pedig nagyon szeretnék egyet :)
Lassan elfogyott a hó, előbukkant a talaj, és pihe-puha mohapárna, Adriennek:


Megláttam az idei év első igazi vadvirágját is:


Aztán az út ismét brutálisan sáros lett, igyekeztem nem lemaradni a bácsitól, és nem hasra esni a sárban. 3 kilométerrel a cél előtt megvolt az utolsó ellenőrzőpont, nagy meglepetésemre az első pontról jött át ide a pontőr, kicsit beszélgettünk, aztán összeszedtem magam, és elkezdtem a cél felé vonszolódni. Ekkorra már eléggé elfáradtam, de eléggé megnyugodtam, mert láttam, h. a szintidő insallah meglesz, még akkor is, ha nem tudom tartani a lépést a bácsival. De sikerült, egyszerre értünk be a célba, ahol már várt a csomagom, az oklevél és a kitűző, és néhány perc múlva befutott Megbízott Szakértőnk is, aki, bár nem jött erre a túrára, elvállalta, h. utána fuvaroz engem, amit ez úton is köszönök. Nagyon fel voltam dobva, h. sikerült, és nagyon élveztem ezt a túrát.

Budaörs – utolsó napok

1.
A Budai Trappról már úgy érkeztem haza, h. tudtam: vár rám egy mintegy 30 oldalas fordítás, amit kedd délig be kell fejeznem… vasárnap dolgoztam, és hétfőn is nekiláttam, de az ablakon kipillantva nem tudtam nem észrevenni, h. esik a hó. Talán az utolsó hóesés idén, gondoltam, és igyekeztem a munkára koncentrálni. Amúgy is olyan véglegesség-érzésem volt, a dolgok elmúlnak, és soha többé nem lesz semmi olyan, mint volt. Egy darabig bírtam, aztán leszedtem a szárítóról a túracuccot, futni nem akarok, mert eléggé köhögök, de egy 12-13 km belefér, 3 óra múlva insallah itthon is vagyok.
A hó nem állt el, és felfelé kapaszkodva a futóútvonalon örültem, h. hoztam magammal fényképezőgépet, így legalább meg tudom mutatni nektek, merre lehet itt szaladgálni. Itt lehet ugrándozni a kidőlt fatörzseken:


Hóban tájidegen Fekvő Krokodil:


Ösvény a szakadék szélén:

Aztán, mikor hazaértem, éjfélig dolgoztam, h. behozzam a lemaradást. Emlékeztek? Mondtam nektek. Mindenért meg kell fizetni.
2.
Kedden a késői fekvés dacára időben felkeltem, és délre megvoltam a munkával. A hó ismét esett, kikapcsoltam a gépet, felöltöztem és indultam. A Csíkos-hegyet akartam felkeresni. Nagyon szeretem, ez a kedvenc hegyem, és hát miféle szeretet az, ami meg sem látogatja a szeretettjét, mikor csak pár kilométerre van tőle? (Na jó, annak jó része felfelé, de akkor is.)
Emlékeztek a Budaörsi Bércek fantázianevű túránkra, a külföldi vendégekkel? Amikor a Csíkos-hegyről lejőve kilukadtunk valahol, és szerintetek az nem is volt út, hanem egy halálosan veszélyes szakadék. Én ezt természetesen határozottan cáfoltam. No, ott valóban nem volt út, máshol kellett volna lemennünk. Most, h. nincs lomb és aljnövényzet, némileg jobban látszott az ösvény vonala, és most arról az oldalról mentem fel, gondosan megjegyezve az irányt, h. legközelebb arra hozzalak le benneteket (már ha valaha az életben hajlandók vagytok még az Oktogonnál messzebb eljönni velem).
Minden gyönyörű volt, a Csíkos-hegy hóesésben is olyan lenyűgöző, mint mindig:


Olyan véglegesség érzésem volt még mindig, talán soha többet nem járok erre, gondoltam. (Azóta már jártam, ez tehát megdőlt.) Hosszasan bámultam a hóesést és a poláromra rakódó hópelyheket:


Aztán Sorrento felé még kiszaladtam a 24 ökrös hegyre, és a hátsó úton haza.
Annyira megtetszett a budaörsi barangolás, h. másnap, szerdán megismételtem az év első túráját, a Budaörs-Jánoshegy-Budaörs útvonalat, amelyet egyik résztvevőjéről Gyuritúrának neveztem el, bár ez ellen Megbízott Szakértőnk élénken tiltakozott – nem értem, miért.
Ezzel úgy éreztem, kellőképpen felkészültem életem eddigi leghosszabb túrájára, a szombatra esedékes Zöld 45-re.