2012. január 29., vasárnap

PMTT a Budai-hegységben


Táv: 16,5 km

Szint: 505 m

Ezt a túrát már nagyon vártam, mert végre, több mint egy év után, egy olyan túra ígérkezett, amire a húgomék is jönni akartak. Ugyanis a húgom meg a gyereke látták nálam a Budapest kupát, és kitalálták, h. nekik ez nagyon tetszik, nekik is kell ilyen. Erre mondtam, h. 10x eljönnek velem kisebb túrára (max. 20 km), és akkor lesz nekik is. Mondták, h. oké, és egyelőre még tart is a lelkesedés.

(Itt jegyezném meg zárójelben, h. valamelyik túrán mondta egy túratárs, h. ez a Bp-kupa, ennek semmi valódi értéke sincs, mert ilyen 10-15 km-es túrákkal is meg lehet szerezni. Erre én eléggé kiakadtam, bár nem szóltam semmit. De legalább annyira idegesített, mint amikor a túrázók szerintem roppant fensőbbségesen „babatáv” néven nyilatkoznak a kisebb távokról. Ez szerintem egy nagyon lenéző elnevezés. Miért nem lehet azt mondani, h. rövid táv, vagy kistáv? Mintha valaki jobb vagy több lenne azért, mert nem 20, hanem 40, vagy akár 100 km-t megy... Honnan tudja egy ember, h. a másiknak mekkora erőfeszítésébe kerül egy adott táv? Én pl. még nagyon is emlékszem arra, amikor nekem 9 km komoly táv volt (másnap olyan izomlázam volt, h. alig bírtam elmenni a fürdőszobáig, h. bevegyek 2 aszpirint, h. a nap további részében valahogy működni tudjak), és milyen izgatottan újságoltam Aysének a telefonban, h. „képzeld, ma átléptem a 15 km-t!”. És akkor igenis jobban elfáradtam, mint ma egy 50-es túrán. Ha valakinek nem tetszik, h. egy kupát meg lehet szerezni 10 db 15 km-es túrával, akkor ő ne nevezzen arra a kupára, és kész. Az meg miért fáj neki, ha más megszerzi? Pl. a húgomék, bár az egész család sportol valamit, nem tapasztalt és rutinos túrázók (még), és alaposan elfáradtak a mai 16,5 km-en, bár élvezték is. Nekik igenis kihívás egy 20 km feletti táv. De insallah, mire meglesz idén a 10 túrájuk, már nem lesz az. És ha az egész Budapest-kupázással csak annyit érnek el, h. idén 10 napot a természetben, egészséges és aktív kikapcsolódással töltenek el, már akkor érdemes volt belevágniuk, és ki tudja, hány ilyen ember van még, akik miatt mindenképpen érdemes egy ilyen emberközeli, nem csak profiknak (vagy magukat profiknak gondolóknak) abszolválható mozgalmat szervezni. Ha bárki is olvassa a szervezők közül, ez úton is köszönöm.)

Szóval, reggel negyed 8-kor a húgomék felvettek kocsival, és elindultunk Nagykovácsiba, ahova kisebb (de 100%-ban a húgom GPS-ének köszönhető) kavarodás után rendben meg is érkeztünk. A CBA melletti parkolóban hagytuk a kocsit, és megindultunk a rajt felé, ahol nagyon gyorsan megvolt a nevezés. Nagyon tetszenek az ilyen túrák, ahol előnevezés van, és már készen kapunk mindent, nem kell töltögetni a papírokat és esetleg többször is sorba állni. Jó is volt sietni, mert már várt Tonnakilométer és a fia, mert megbeszéltük, h. az elején együtt megyünk. Sajna ez tényleg csak az elejére korlátozódott, mert az ő tempójuk a húgoméknak gyors volt, én pedig előre (és legalább 100x) megígértem nekik, h. SEMMIKÉPPEN nem hagyom ott őket, és megyek velük végig. Tehát a túratársaktól elég hamar leszakadtunk, és mentünk a családi tempóban. A Nagykovácsiból kivezető emelkedő annyira nem lelkesített senkit, az erdőbe beérve kicsit jobb lett a helyzet, bár a sógorom többször hangsúlyozta, h. milyen kár, h. nem látunk pl. vaddisznókat. Hogy ne legyen olyan hiányérzete, én előrefutottam, és az út menti bokrok között elbújva zörgést, röfögést és malacvisítást produkáltam (hát, erről lemaradtál, Tonnakilométer… sajnálhatod). Sajna, mivel a bokrokon levelek nem voltak, az álcázás nem volt tökéletes, de a sógorom (és az arra haladó pár tucat túrázó) azért így is értékelte az erőfeszítést.

A húgom, mihelyt vízszintesebb terepre értünk, bekapcsolta a gyorsítórakétákat, és hamarosan már csak a nyomait láttuk:



A sógorom pedig, megéhezvén, megfordította hátizsákját, elővette villáját és kenyerét, majd a húgom által csomagolt, felkarikázott virslit kezdte eszegetni nagy kényelmesen:



Hamarosan elértük az első pontot, a Csergezán-kilátót, ahol ugyan én már sokszor voltam fenn, de a húgomék még egyszer sem, ezért, miután meggyőztem a húgomat, h. TÉNYLEG egy biztonságos, erős és szilárd kilátóról van szó, felmentünk körülnézni. A kilátás nem volt a legjobb, elég párás volt a levegő, de így is tetszett. Utána teáztunk egyet:



Majd indultunk tovább, a Tarnai-pihenő felé. Ezen a túrán az első pár km után a navigációt a húgomra bíztam. Mondtam, h. olvassa az itinert, és döntse el ő, h. merre kell menni – ha egy idő után rászánják magukat, h. nélkülem is túrázzanak, ne járjanak úgy, mint én az első teljesítménytúrámon. Mondjuk ezen a túrán az útleírás sokkal jobb volt, mint azon. Általában véve a szervezéssel kapcsolatos minden dolog sima és zökkenőmentes volt, a pontőrök nagyon kedvesek (a húgom meg is kérdezte: „Ezek szegények itt ülnek kinn fél napot? És ingyen? Hát, én pénzért sem csinálnám!”), az útleíráson a húgom is teljes sikerrel igazodott el, pedig először csinált ilyesmit.

A kilátóhoz vezető részen a zöld háromszög egy szakaszon eléggé le volt jegesedve, a húgom leányának sikerült is egy méreteset esnie, de elhamdulillah semmi baja nem történt, a lelkének eset rosszul inkább.

A Tarnai-pihenőnél a kilátások mindenkinek tetszettek, meg az is, h. utána jó darabig lefelé kellett menni:



Természetesen, én, mint az eltévedéstudomány élen járó elméleti szakembere, és elkötelezett eltévedéskutató, egy helyen benéztem az utat, illetve a húgom (és még kb. egy tucat túrázó) nézte be, én meg nem korrigáltam, és a zöld + jelzést követve átkeltünk valami létra/vasrúdhíd alternatív átkelőn, ahol nem kellett volna. Hamarosan jöttek szembe azok, akik korábban megelőztek minket, arrafelé már nincs jelzés, mondták. Elővettem a GPS-t, és valóban, ő nagyon jól tudta, h. nem kellett volna balra lekanyarodni, hanem menni tovább. De a jelzés nagyon megtévesztően volt felfestve – pont az átkelés mellett található kerítésoszlopon, sokan elmentek arra. De egy gyors korrekció után megállapítottam, h. mindössze egy enyhébb fokozatú elkavarás történt, és a helyes útra visszatérve hamar meglett az Anna-vadászház, ahol kaptunk csokit, és megnyugtattam mindenkit, h. már nincs sok hátra:



Valamint itt találtunk egy puklifát, ami annyira tetszett, h. megkértem a húgomat, h. ugyan fotózzon már le vele:



Hamarosan megláttuk a táblát, ami jelezte, h. a hosszú távosok itt kanyarodnak el balra. Kicsit sajnáltam, h. nem megyünk el a Nagy-szénás felé, mert nagyon szeretem, de a 23 km még nem bevállalható táv nekünk – insallah majd nyár vége felé. Akkor úgyis szebbek a Szénások.

Húgom profi navigációjával már zökkenőmentesen betaláltunk Nagykovácsiba, ahol találkoztunk ezekkel a szerelmesekkel:



Hamarosan a célban vehettük át az okleveleket (amik nagyon szépre sikerültek), a kitűzőt és a nagyon finom pogácsát. A többiek nem kértek teát, én igen, és olyan igazi, napközis ízeket idéző tea volt, ami szerintem sehol máshol nem létezik már, csak teljesítménytúrákon :).

Eredetileg azt fontolgattam, h. a húgomék hazajönnek kocsival, én meg még visszasétálok Hűvösvölgybe vagy a Normafáig, de győzött a kötelességtudat. Ha időben hazaérek, még insallah le tudok ülni dolgozni, és akkor talán befejezem insallah a jövő héten a könyvet, amin dolgozom, és másik határidővel stresszelhetem magam a továbbiakban :)

A túra nagyon kellemes volt, a húgomék élvezték elhamdulillah – már azt tervezgetik, mire menjünk legközelebb.

2012. január 23., hétfő

Tanulmányi kirándulás – Cseh Tamás emléktúra

Táv: 14,1 km

Szint: 350 m
Éjjel azt álmodtam, h. elmentem a túrára, végigmentem, hazajöttem, lefeküdtem aludni. Ekkor szólt az ébresztő. Igazán, mélyen felháborodtam. Egész hétvégén korán keltem, még tök sötét van, hát hétfőn sem alhatok egy kicsit tovább? Aztán lassan összeállt a kép, rájöttem, h. a túra csak álmomban volt meg, fel kellene kelni…
Nekem a második napon mindig nehéz nekiindulni, hiába tudom, h. nem egészen 15 km, insallah három óra alatt meglesz, de azért még érzem az előző napi távot, és többnyire brutálisan álmos is vagyok. Most sem volt másként.
Szombatról a fantasztikus ellátás miatt megmaradtak a szendvicseim, egy teát főztem, és már indultam is. Este, mikor lefeküdtem, még esett az eső, most gondolkodott, h. mi legyen, a nagy dzseki helyett eltettem egy mellényt, és felvettem a széldzsekit, biztos, ami biztos.
Fogalmam se volt róla, hol van Pomázon a rajt/célnak helyt adó művelődési ház, de reménykedtem benne, h. a héven lesznek majd más túrázók is, és majd őket követem… így is lett elhamdulillah, bár meglepően kevesen voltak, összesen hatan indultunk el valamerre, reménykedtem, h. ők is ugyanarra a túrára mennek, valamint tudják, h. hol a művház… így is lett, a rajtban kevesen voltak, gondolom, sokakat visszarettentett az időjárás, kevés nevező volt 8:45-kor, mikor én elindultam – aztán persze lehet, h. többen lettek.
Az idő gyönyörű volt, szikrázó napsütés, csodálatos kilátással a hegyekre. Hideg sem volt, kellemes volt menni.
A látóhatáron gyülekező sötét fellegek lenyűgöző kontrasztot alkottak a verőfénnyel:
  Közben utunkat figyelő szempárok kísérték:



Szokás szerint a városi részről volt a legnehezebb kitalálnom, aztán rájöttem, h. aha, erre jöttünk a pilisi forrástúrán is. AKKOR nem néztem be a zöld háromszög leágazást, most viszont igen. Ebben része volt annak is, h. az út nagyon rossz volt, ilyen:

Eshetett éjjel a hó, mostanra meg olvadni kezdett, eldönthettük, h. a sárban akarunk menni, vagy a félig megolvadt, bokáig érő latyakban. Csúszott is, így igyekeztem a lábam elé nézni, és mentem az előttem lévők után. Akik szintén benézték az elágazást. Eltévedéstudományi szempontból egy elkavarás részesei lehettünk, amikor elővettem a GPS-t, rögtön láttam, h. olyan 2-300 m-rel korábban el kellett volna ágazni kicsit jobbra. Visszamentünk, meglett. Azt is meg kellett állapítanom, h. 100% az én hibám volt a benézés, mert a szervezők – gondolom, tudván, h. a ritkás jelzés milyen következményekkel járhat – még egy útbaigazító táblát is kitettek:

Ahogy feljebb jutottunk, kezdett elfelhősödni az ég, és hamarosan hullani kezdett némi csapadék, amelyet rövid, ám beható elemzés után tudományos igénnyel a „szmötyi” kategóriába soroltam.
Elhamdulillah a szmötyi hamarosan elállt, és itt a hegyoldalban egészen komoly hó volt:

Hamar meglett az első pont a kulcsosháznál, ittam egy teát, mert már a héven is azon gondolkodtam, h. milyen szomjas is vagyok. Itt emelném ki az új termoszom kiválóságát, amit már a szombati túrán is megfigyelhettem: a reggel 6-kor beletöltött tea még délután 4-kor is olyan forró volt, h. alig tudtam meginni. Most sem volt ez másként, a teába beledobtam egy marék tiszta (illetve annak tűnő) havat, és közben reméltem, h. az erdő népes lakossága nem pont azt használta vécé gyanánt.
Az út innen még szebb volt, már olvadásmentes és összefüggő hóréteg borította az ösvényt is:

El is gondolkodtam rajta, h. miért nem szeretem különösebben a Pilist. Pedig racionális dolog lenne szeretni, mert közel van és jól megközelíthető, akár úgy is, ha sikerül egy szabad szerdát összehozni magamnak (utoljára ősszel sikerült, de ki tudja, egyszer csak insallah összejöhet megint), akár hétvégén kistúrának. De hát ha egyszer nem szeretem, olyan semmilyen nekem, amiben van egy-két valami (Vadálló-kövek, Zsivány-sziklák), de amúgy jellegtelen, és egy csomó ember kóborol meg piknikezik benne. No mindegy, már csak praktikus okokból is igyekszem megszeretni, gondoltam, miközben el is értem a Lajos-forráshoz, ahol pecsételtek. Egy túratárs megemlítette, h. nincs semmi frissítés, pedig neki milyen jól esne egy forró tea. Felajánlottam neki, h. én szívesen adok, úgysem fogom mind meginni ezen a félelmetes 14 km-en, és legalább nem kell cipelnem, de kategorikusan visszautasította, többszöri kínálásom ellenére, ami bevallom, nem esett jól, mert akkor most kell a tea, vagy nem… Azon kívül nagyon is finom tea volt, karamellás zöld tea, és még méz is volt benne. No sebaj, megittam hazafelé a héven. 
Innen lefelé a kék + eleinte jó volt, aztán elkezdett nemjó lenni. Sár volt, úgymond. Egyre nagyobb. Eleinte ilyen volt:

Itt még el lehetett menni az út mellett a hegyoldalban, bár többször elég közeli kontaktusba kerültem különböző szúrós bozótosokkal. Aztán elértük az utolsó pontot a zöld sáv elágazásnál, ahol többen is kijelentették, h. ezen ők ugyan le nem mennek, és különböző alternatív útvonalakat választva eltűntek a hegyoldalban lefelé. Meg tudom érteni őket, mert az út ilyen volt:

Egy életem, egy halálom, én ugyan lemegyek itt, gondoltam. Nem ismerem annyira a Pilist, a GPS-ből épp az imént fogyott ki az elem, térkép az nincs nálam, a húgomék várnak ebédre – nem akartam kavarogni. Majd ha lesz egy tájolóm, és Tonnakilométer elmagyarázza, h. hogyan is kell használni (bár erre én nem sok reményt látok…), akkor insallah bevállalom az ilyen kalandokat, kiváltképp, ha, mint ezen a vasárnapon is, nem felejtem el kitenni a zsákból a Budai-hg. térképet, és berakni a helyére a Pilist. Ez határozottan sokat segített volna a navigálásban.
Az út az olyan volt, h. volt két majdnem térdig érő keréknyom, aminek az alján folyt a víz, és köztük volt egy kiemelkedő rész, ami ismeretlen mélységű sarat tartalmazott. Ezen a középső részen indultam el a pontőr kétkedő pillantásaitól kísérve, aki még utánam is szólt: ott középen jó? Hát, jónak annyira nem volt jó, de vidoran szóltam vissza: „Nem gáz, szerintem le lehet menni! Legalábbis én megpróbálom…”
És megpróbáltam. Néhol egész jó volt, néhol nem lehetett kikerülni a brutális sarat. Itt kiemelném az új bakancsomat: szombaton mentem benne 45 km-t, és nagyon kényelmes volt, nem ázott át a sárban sem. Mint tudjátok, én magam elkötelezetten követem a Szakrális Impregnálási Iskolát, ám a szombati túra után nem tudtam impregnálni, ugyanis Iskolám alapvető tanainak egyike így hangzik: „Ne impregnáljad az sprajjal az te lábbelidet, amíg azt meg nem tisztítád az maga teljességében, s meg is nem száradott, ámde kifogástalanul!” Nos, ez szombat estétől vasárnap reggelig nem volt kivitelezhető. A bakancs azonban kitartott, bár éreztem, h. fogcsikorgatva tart ki, különösképpen, mikor már kikeveredtem a sárból, s tisztítás céljából belegázoltam minden olyan pocsolyába, amelynél feltételeztem, h. felülről nem fog befolyni a víz. Mondjuk így is volt, h. befolyt, amikor alábecsültem a mélységet, és néhány alkalommal a sár is beköszönt felülről, mert elsőre úgy láttam, h. elég kemény ahhoz, h. megtartson, aztán meg mégse.
Egyszóval, kalandos volt, illetve izgalmas, a túraszótári értelemben. Közben arra is rájöttem, h. (részben) miért nem szeretem a Pilist. Már ugye felfelé is a zöld 3szög jelzés igencsak hiányos volt, de itt meg a zöld csík is, gyakorlatilag egyetlen egy sem volt az egész sáros szakaszon, mondjuk sokfelé nem lehetett volna letérni, de mind ismerjük azokat a furfangos kis letéréseket, amikor a hívogató, jól kijárt szekérútról egy láthatatlan ösvényre kellene átmenni… a gondolattól, h. ebben a dagonyában még vissza is kell másznom az emelkedőn, kirázott a hideg.
Végül is leértem a járhatóbb útra, ami szintén vizes-latyakos volt, de nem olyan mély sár, mint addig. Gázoltam a pocsolyákban, a bakancsom összeszorította a fogát, aztán hamar beértünk, ugyan nem három, hanem majdnem 4 óra alatt, de a terepviszonyokhoz képest jó volt ez, meg nem is siettem, mert már eleve fáradtan indultam el. A célban volt tea meg zsíroskenyér, utóbbit ugye én nem eszem, előbbi még volt a termoszomban, ezért inkább indultam, és pont elértem a hévet, elhamdulillah. 
Kellemes kis túra volt, egy pihentető vasárnap délelőttre pont jó, kár, h. ti nem jöttetek velem, bár a sártól asszem kiakadtatok volna, szóval nem is olyan nagy kár végül is…

2012. január 21., szombat

Téli Turul – Zongor 45


Táv: 44,9
Szint: 1057
Nem sokat vártam ettől a túrától. Egynek jó lesz, gondoltam, más nincs ezen a hétvégén, márpedig menni kell, egyrészt a zselésedést megelőzendő, másrészt, mert szeretek menni. Legyen hát ez, a táv pont az én távom, a rajt közel, az út felét már ismerem, végigmegyek, oszt jóvan.
Előrebocsátanám, h. az évtized kellemes csalódásának bizonyult a túra. Az útvonal jó volt, oké, h. ezerszer voltam már Nagykovácsiban, de pont ezen az útvonalon még soha (bár az egyes részeit az útvonalnak már bejártam, de így, együtt ez volt az első). Ezt egyszer veletek is kell próbálni insallah. Az útvonal második részén pedig még nem jártam, és nagyon szép helyeket érintett. A rendezők végig extra kedvesek voltak, az ellátás hihetetlen jó, a résztvevők pedig rendesek és civilizáltak.
Éjjel a túráról álmodtam. Nagykovácsi környékén találkoztam Valival álmomban – talán emlékeztek a mecseki túrán mentünk együtt – ő ott kavargott az erdőben, és panaszkodott, h. nem tudja, merre van Nagykovácsi… No, gondoltam reggel, insallah én csak nem fogok eltévedni.
Reggel 7 után nem sokkal már a Déli pályaudvar aluljárójában voltam, ahol az egyik büfében lehetett rajtolni. A büfé kicsi, a nevező sok, de ettől függetlenül zökkenőmentesen zajlott minden, mert a nevezők és a szervezők is együttműködők és normálisak voltak. Huszas, kérdezte tőlem az egyik rajtoltató, á, 45 feleltem, és nemsokára megkaptam a 7:15-ös rajtidőt, és indultam is. Nem is tudtam, h. itt a Déli közelében is van egy turul-szobor. Elfelejtettem lefotózni, de tényleg van, az volt az első ellenőrzőpont.
A túra elején rengeteget kellett felfelé menni, és volt egy brutálisan hosszú lépcsősor is, ami egy 10-es FOSlépcső skálán simán volt egy 8-as:
Amúgy jöttem már erre, vagy a Tojás 40-en, vagy a Zöld 45-ön (vagy mindkettőn?), de a lépcsők azóta sem lettek kevesebben. A 2. pont a Széchenyi-emlékműnél volt, itt már látszott a fényekből, h. a reggelre ígért eső alighanem el fog maradni…
kicsit szomorú voltam emiatt, lélekben arra készültem, h. esőben fogok menni, rég volt már eső, és én nagyon szeretem. 
A következő szakasz Normafáig elég eseménytelen volt, igyekeztem kilépni, a ponton kaptunk csokit, tovább a zöld+on Makkosmária felé – és itt ért a meglepetés. Arra készültem, h. nagy sár lesz, ami az eső hatására csak még több lesz majd. Hát, ehelyett a zöld+ végig le volt fagyva, szinte egész úton tükörjég:
 Ha eső nem is, teljesítménytúrázó az sok esett ezen a szakaszon. Én elhamdulillah nem, bár elő kellett szednem a botokat, és még azokkal is bemutattam néhány érdekes figurát, amelyek bizonnyal 10-es pontszámot kaptak volna a műkorcsolya VB-n. Mögöttem egy bácsi jó nagyot esett, de elhamdulillah felkelt és ment tovább. Én elhamdulillah esés nélkül és egészben értem Makkosmáriára, kaptunk teát, innentől már nem volt annyira durva a jég, persze azért még figyelni kellett. A Petneházy-réten már a sár is mutatta magát, de még mindig jó tempóban lehetett menni. Hamarosan elértük a Vörös-pocsolyát:
Megint alig van benne víz. Errefelé a piroson visszagondoltam a Piros 50 túrára, ó, itt vettem elő a lámpát, gondoltam nosztalgikusan, valamint most világosban felfedeztem azt a helyet is, ahol sötétben rossz irányba mentem, és a GPS segítségével találtam csak vissza a piros jelzésre, az NHO módszerrel. Négy és fél óra alatt értem a 22,6 km-nél lévő nagykovácsi ellenőrzőpontra, de olyan fáradtnak éreztem magam, mint aki legalábbis 50 km-t ment. Bent a nagyon kedves hölgytől kaptam egy brutál finom meggyes rétest – kedvenc sütim – és teljesen hihetetlen módon kaptunk úticsomagot is: 2 zsemlét meg 2 kockasajtot, mindenkinek külön nejlonzacsiba csomagolva. Ez annyira figyelmes dolog volt, és nem is számítottam rá, h. teljesen meghatódtam. 
A másik meglepetés akkor ért, mikor egyszer csak rám köszönt valaki – és Vali volt az! El is meséltem neki, h. róla álmodtam.
Kinn a templom előtt leültem a napon egy padra, ettem-ittam, és olyan csoffadtnak éreztem magam, h. több mint fél órát ücsörögtem ott, pedig soha nem szoktam ilyet tenni. Nagy nehezen összeszedtem magam, és nekivágtam a sárga sávnak Perbál felé. Ez az út egyszerre volt jeges és sáros, és rendkívül csúszásveszélyes. Amikor beértünk az erdőbe, ez sokat javult, az út is nagyon szép volt:

A kilátás is: 
Itt többen kerülgettük egymást, két 2-3 fős csapat, egy hölgy és én. Legalább nem paráztam (annyira), h. rossz felé megyek. Elértük az itinerben is említett létrát, amin át kellett mászni a vadkerítésen, itt jött a probléma:

Ha jól megnézitek, látjátok, h. a túloldalon egy fok hiányzik. MOST MÁR, a képről én is látom… ám akkor, amikor éppen háttal ereszkedtem lefelé a létrán, NEM láttam. Egyszer csak a létra eltűnt a lában alól, én becsúsztam a két fok közé, és eléggé kétségbeesetten lógtam a felső fokba kapaszkodva. Így utólag visszatekintve, simán elengedhettem volna a fokot, h. a két fok között lepotyogva fogjak talajt, szerintem nem lett volna semmi gond, mert a létra NEM 20 m magas azért, de megijedtem, és ösztönösen menekültem volna vissza a létrára. Végül nagy keservesen felhúztam magam, és mihelyt biztonságban voltam, megállapítottam, h. a karizmaim erőteljes fejlesztésre szorulnak… be kellene szereznem ilyen húzódzkodó berendezést, amit az ajtóra lehet tenni, aztán hajrá.
Innentől kezdett az út brutálisan sáros lenni, próbáltam úgy menni, h. ne a sárban, de hát nem lehetett persze…

át kellett menni a Békás-patakon, az árok fala csúszós, agyagos, nem is tudom, miért nem estem el, de nem, elhamdulillah. 
Innen már hamar beértünk Perbálra, a kocsma előtt megpillantottam Valit és az útitársait, innen már együtt mentünk a célig – mármint nekem és a másik hölgynek a célig, mert Vali és a 2 fiú a 75-ös távon voltak. Bent a kocsmában pecsételtek, és adtak volna teát, de nekem még a sajátom is megvolt, abból ittam inkább, h. ne kelljen cipelni.
Mentünk tovább a (rendkívül büdös) perbáli gombatelep felé, felfelé persze, egy helyen visszafordultunk, a hegyek mögöttünk gyönyörűek:

Innentől leginkább a brutális, tapadós, agyagos sár jellemezte az utunkat egészen a célig. Az anyácsapusztai ellenőrzőpont után a szántások kellett átmenni, ahol a helyzet tetőfokára hágott:

A távolban már látszott a Kakukk-hegy, ahová utolsó próbatételként még fel kellett mászni:

Először azonban egyáltalán el kellett jutni a hegy lábához, a cipők több kilóssá nehezedtek, a karizmaim fejlesztésének érdekében még a boton is vastagon tapadt a sár. A Kakukk-hegyre vezető emelkedő egy hosszú, de nem túl durva és egy rövid, ám velős szakaszból állt, fenn nem volt pontőr, csak zsírkréta, vajon mit kell leírni, tanakodtunk:

Én végül a K-hegy szöveget írtam, mert ezt elég sokat mondogattam magamban a meredeken felfelé…
Közben túratársaim informáltak, h. vagy elérjük a 16:49-es buszt, vagy majd megyünk a 19:49-essel… ez a tény új erőt öntött mindenkibe, és még fél előtt beértünk a célba, ahol szintén gyorsan, gördülékenyen és kedvesen ment minden, kínáltak virslivel, nem eszem húst, feleltem megint csak, aztán kinn leültünk a kocsma előtt a teraszra, a többiek ettek, én megittam a maradék teámat, és igyekeztem rábeszélni Valit, h. jöjjön velem az „A” projektre. Egyelőre elég riadt elutasítással reagált, de cseréltünk e-mail címet, ami azt súgja, h. talán mégis gondolkodik a dolgon :). Nekem csak jó lenne, mert ha vele megyek, kicsit gyorsabban megyek, mint egyedül mennék, és a társasága is nagyon kellemes és szórakoztató.
Hamarosan felkerekedtünk, h. a sarkon lévő buszmegállóig még elmenjünk. Valiéknak jó utat kívántunk. A busz hamarosan jött, hazáig beszélgettünk a túratárssal, akinek szégyenszemre nem kérdeztem meg a nevét. Még szintidőben hazaérsz, mondta mosolyogva, és így is volt, nem sokkal hat után itthon voltam a lakásban.
Nagyon jó túra volt elhamdulillah, sokkal jobb, mint vártam. Jó volt az útvonal, jó a szalagozás – nem volt sok szalag, de ahol kellett, ott mindig – nagyon kedvesek a rendezők, átlagon felüli az ellátás, és a végén kellemes a társaság. Örülök, h. elmentem, insallah jövőre is tudok menni.

2012. január 16., hétfő

Téli Gyermekvasút


Táv: 15 km
Szint: 510 m
 Már éjjel a túráról álmodtam: álmomban volt majdnem ezer nevező, és amikor már mindenki benevezett, közölték, h. mégsem gyalogos, hanem lovastúra lesz. A rajtnak helyt adó épület falára kitűztek egy A4 lapot, amin ez állt: 9 ló van, póni egy sem. No, akkor induljunk is haza, mondtam a túratársaknak, mert van ugye 2 túravezető, marad 7 ló, azzal mit is kezd 1000 ember? Nem kell hazamenni, mondta az egyik túravezető, egyrészt van még 3 bicikli is, másrészt majd útközben cserélgetjük, h. ki ül a lovon, a többiek meg gyalogolnak…
Elhamdulillah itt szólt az ébresztő, mielőtt a dolgok tovább bonyolódtak volna. Nagyon álmos voltam, és nagyon nehezen keltem fel, de azért indultam. Még nem volt 8 óra, amikor a 21-es busztól indultam Széchenyi-hegy felé, de már jöttek szembe a futók és túrázók is. No, jöhettem volna korábban is, gondoltam, és ez az érzésem csak erősödött, mikor odaértem a Gyermekvasút végállomásához, ahol a rajt volt. TOLTÁLIS káosz uralkodott. Beálltam a sorba, aztán kiderült, h. a nevezési lapért és fizetni máshol kell sorba állni, a távok külön sorban neveznek, de h. melyik hol, az nem egyértelmű, a 20-as és a futó láthatóan volt kiírva, a többi nem (az asztalon volt a papír, de az pl. a helyiség túlsó végéből nem látszott, közelebb meg nem lehetett menni a brutális tömeg miatt), de pl. a 15-ös, azt egyáltalán nem sikerült megtalálnom, h. hol van kiírva. Ugyanis ekkor már eldöntöttem, h. nem a 20-ra megyek, mert 12-ig végeznem kellett mindennel, h. a húgomékhoz érjek 1-re – a lánya születésnapját ünnepeltük. 8-ra értem a rajtba, ahol ilyen állapotok uralkodtak:

Mindenki kavargott fel-alá, átállt egyik sorból a másikba, próbálta bent az amúgy is szűk helyen kitölteni a nevezési lapot, ráadásul egy csomóan behozták a kutyáikat is… a pórázos kutyák és a póráztalan kutyák is ott kavartak, egy vörös szőrű keveréket egy kisgyerek próbált kirángatni az asztal alól… amúgy később is jellemző volt, h. a túrázók közül számosan felvonultatták a neveletlenség különböző stádiumaiban lévő ebeiket. Nem értem, h. ha valaki nem tudja behívni a saját kutyáját, akkor miért engedi le a pórázról? Egy nem behívható kutya, az egy veszélyes kutya. Engem már támadott meg kutya úgy, h. a mentő vitt el a helyszínről, azt sem tudta behívni a gazdája, még akkor sem, amikor én már a földön voltam, a kutya meg rajtam, és tépte a karomat, amit reflexből emeltem az arcom elé, végül a „gazdi” manuális módszerrel, a nyakörvénél fogva rángatta le rólam a kutyát, amely még akkor sem akarta kinyitni a száját, ezért a fogaival együtt a karom apró cafatkái is távoztak, amelyekre pedig bizonnyal szükségem lett volna még, mert 2 ujjam azóta sem 100%-os. No, az a gazdi is váltig állította, h. az ő kutyuskája szelíd, és nem bánt senkit. Ez én alapból el is hiszem, nem félek a kutyáktól még most sem, kedvelem is azokat, DE amikor egy lefagyott lejtőn próbálok egyensúlyozni lefelé, és egy vizsla csapódik teljes sebességgel a térdhajlatomnak hátulról, hát, az nem a legjobb élmény a kutyuskákkal kapcsolatban, még akkor sem, ha tényleg esze ágában sem volt megharapni.
Még megpróbáltam megkérdezni, h. a kabátomat otthagyhatnám-e csomagmegőrzés keretében, de a harmadik kérdésemre se válaszolt senki, és láttam, h. valóban fülig vannak a rajtoltatók a munkában, szóval hagytam inkább. Most már legalább tudom, h. nem volt jó ötlet, fáztam nagyon utána.
Végül 8:25-ös idő került a lapomra, kiverekedtem magam a tömegből, és indultam szaporán, mert hideg szél fújt. Az útvonalat jól ismerem, nem kellett az itinert nézegetni, a lábam elé viszont igen, mert sok helyen jó jeges volt az út. Az idő viszont nagyon szép volt, sütött a nap, csak az a szél, csak az ne lett volna… találkoztam egy csomó ismerőssel, pl. Edittel és a kisfiával. Amúgy nagyon fáradt és álmos voltam, legszívesebben lefeküdtem volna valahol aludni, de a hó annyira nem volt csábító…
Az út azonban gyorsan fogyott, és közben megvigasztalódtam, mert egyébként nagyon szeretem ezt az útvonalat, és a tavalyi túra nagyon jó volt – talán azért, mert akkor nem volt ennyiféle résztáv, igaz, h. sorba álltunk vagy 15-20 percet akkor is, de nem volt ilyen káosz.
Út közben azon gondolkodtam, h. mit lehetne tenni a káosz csökkentésének érdekében. Nem szeretem a céltalan fikázást, amikor valaki a javítás szándéka nélkül szid valamit, amibe más emberek egy csomó időt, pénzt, energiát, erőfeszítést beletettek – én magam is szervezek rendezvények, ezért pontosan tudom, h. kívülről sokkal egyszerűbbnek tűnik a dolog, mint amilyen valójában. Nekem csak egy pár dolog jutott eszembe:
-          nem engedném be a kutyákat a rajtoltató helyiségbe. Várjanak kint.
-          Kintre tennék pár asztalt, és itt kezdeném el osztani a nevezési lapokat, h. aztán az emberek már a kitöltött nevezési lappal álljanak sorba, és a falon, tenyerükön, táskájukon stb. írni próbáló nevezők ne bent vegyék el az amúgy is szűkös helyet.
-          Egyértelműbben, magasabbra helyezett táblákon írnám ki, h. hol kell nevezni az egyes résztávokra. Annak, h. a rajtoltató előtt az asztalon oda van írva, annak nem sok értelme van.
-          Ha erre lehetőség van (nem tudom, mi a helyzet a közterület-foglalással), az egész rajtoltatást megpróbálnám inkább kintre tenni. Az igaz, h. a rajt kb. 2 órás időtartamát a hideg szélben tölteni nagyon embert próbáló dolog lett volna, de pl. félórás váltásokban már nem.
Úgy vélem, mindenképp nehéz ügy egy ennyi résztvevős túra, én már voltam ezeknek a rendezőknek több túráján is, jobban szokott menni a dolog, lehet, h. most tényleg nagyon sokan voltunk.
Hozzá tartozik a dologhoz az is, h. a túrázók maguk is elég nagy káoszt csináltak. Ti a 15-ös sorban álltok, kérdeztem három kamaszlányt. Nem, mi csak úgy várunk, felelték. Ó basszus, persze, amikor egy kis helyiségben rengeteg ember próbál nevezni, ők csak úgy várnak, de akkor miért nem kinn várnak, ahol nem fokozzák a tömegjelenetet? Meg a kutyák is miért nem kinn várnak? Mindegy, arról, h. az emberek nem képesek legalább valamennyire civilizáltan viselkedni, már végképp nem a szervezők tehetnek, abba is hagyom ezt a témát. Ott, aktuálisan a túrán is hamarosan már jó hangulatban mentem, a sárga sávnak ezt a részét nagyon szeretem, emlékszem, tavaly a húgomék hogy kiakadtak, h. miért kell ennyit felfelé menni :).
Szépjuhásznénál ittam a kínált izo-italból, a tea sajnos nem volt még kész, pedig tavaly egy idősebb hölgy nagyon kedvesen nagyon finom teát osztott, számítottam is rá, kiváltképp, h. a termoszom ugye korai halálát lelte. Mindegy, 15 km-t éppen bármi nélkül tök jól ki lehet bírni, mentem is tovább.
A zöld háromszög János-hegyről lefelé elég csúnyán fagyos volt néhol, óvatosan ereszkedtünk lefelé, de aztán az út nagyon szép volt:

A Tündér-szikla után pedig, a másik oldalon, ahol jobban ki volt téve a napnak, alig volt már valami hó:

Innen már hamar beértem, sajna egy csomó más emberrel egyszerre, beálltam egy sorba, elkérték a Budapest-kupás füzetemet, és pecsételtek, míg még sorba álltam, legalább ez is megvan. Mikor végre sorra kerültem, akkor derült ki, h. előbb még a célpecsétet kell kérni, az ajtótól legtávolabbi, legbelső sor állt a célpecsétért, oda is beálltam, pedig elég erős késztetést éreztem arra, h. hagyjam az egészet, és menjek haza szépen az oklevél átvétele nélkül. Így ugye még egyszer sorba álltam a célpecsétért, aztán még egyszer az oklevélért, körülöttem mások is türelmetlenkedtek, nem én vagyok az idegroncs… közben persze fáztam, mert a nagy dzsekiben eléggé megizzadtam.
Végre meglett minden, igyekeztem vissza a buszhoz, aztán végül ¾ 2-re értem a húgomékhoz, ahol még zuhanyoztam és átöltöztem, de elhamdulillah rendesek voltak, nem haragudtak rám – már jól tudják, h. nem vagyok egészen normális…

2012. január 14., szombat

Wass Albert emléktúra 44


Ez a túra volt tavaly életem első negyvenese :). Ezért is nagyon szerettem volna menni. No meg azért is, mert a Vulkán óta nem voltam igazán hosszabb v. nehezebb túrán, és már hiányzott, h. ne csak 20-30 kilométereket menjek.

A túra megvalósításának útjában azonban több dolog is állott: (1) iszonyat sok munkám jött össze a hétre – nem volt biztos, h. be tudom fejezni péntekig, és akkor ugye dolgoznom kell hétvégén, (2) sikerült ügyesen belevágni a lábujjamba, ami annyira durva volt, h. a hét elején alig tudtam menni – hát, ha nem történik ezzel valami, elég gázos lesz a 44 km, (3) kicsit be is náthásodtam hét közepére – ezt aztán rövid töprengés után teljesen figyelmen kívül hagytam, úgyis végig fújom az orrom túrán, akkor nem mindegy?

Végül is a munka meglett elhamdulillah, a lábamat meg használhatónak ítéltem, így péntek este vettem a neten egy otthon kinyomtatható jegyet az 5:41-es vonatra. Jól is tettem, mert végül 5:38-kor sikerült felszállni… hamarosan jött a fiatal kalauzlányka, még sosem csináltam ilyet, mondtam kissé lámpalázasan, mikor átnyújtottam az A4 papírt. Én sem, nyugtatott meg a kalauz, és nekiállt a vonalkódot fotózgatni a telefonjával… amihez tök mozdulatlannak kellene lenni a telefonnak is, meg a vonalkódnak is, ami ugye a MOZGÓ vonaton nem annyira egyszerű. Közben egyszer az állomáson le is szállt a vonatról, esik a hó, mondta, mikor visszajött, én meg örültem. Végül is működött minden, insallah legközelebb is így veszek jegyet, nem kell sorba állni.

Amint leszálláshoz készülődtem, megállapítottam, h. a termoszom nyomós kupakja most ért élete végéhez, s úgy búcsúzott ettől a tünékeny árnyékvilágtól, h. a termoszban lévő mintegy fél liter tea nagyobb részét a hátizsákomba eresztette. Király. Ha valaki esetleg tud olyan helyet, ahol lehet csavaros - NEM benyomós - kupakú termoszt venni, feltétlen szóljon, legyen szíves. 

A fél vonat leszállt a túrára, rövid gyaloglás a célhoz, beálltam a sor végére nevezni. Láttam Tonnakilométert, de ők kocsival jöttek, már túl voltak a nevezésen. Mikor indulsz, kérdezte a rajtoltató lány, most mondtam. Akkor hét óra, mondta, nekem persze csak akkor jutott eszembe, h. még öltöznöm kell, meg elmenni a mosdóba, sebaj, egyszer majd csak megtanulom, h. ezek UTÁN menjek nevezni. Végül is 7:10-kor elrajtoltam, és egy darabig azt játszottam, h. utol kell érnem a mintegy 10 perccel előttem rajtoló Tonnakilométeréket. Ez remek motiváció volt, csak úgy száguldottam előre :), az út is sokkal jobb volt, mint tavaly, ráadásul a hó is esett, remek volt. Az első pontig elég durva emelkedő vezetett, erre emlékeztem tavalyról, nem ért meglepetésként. Az erdőt finom hólepel borította:



Aztán kiértünk Magyarkút külső házai közé, megelőztem két fiatalembert, ez már Királyrét, kérdezte az egyik a másiktól… nem, az még kb. 16 km, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit, rendezzék le egymás közt… Az ellenőrzőponton kaptunk egy csokit, amit, biztos, ami biztos, azonnal meg is ettem, mert a reggeli köles dacára már jó éhes voltam.

A harmadik pont felé tartva brutálisan sáros úton mentünk, kezdtem attól tartani, h. ilyen lesz végig, mint tavaly:



Itt nagyon nehéz volt haladni, csúszott, néhol azt hittem, benne marad a bakancsom, a botot egyszer el is hagytam – a sár szorítása erősebb volt, mint a kezemé. Itt értem be Tonnakilométert, akivel egy darabig együtt mentünk, aztán egy húzósabb emelkedő tetején ő bevárta a fiát, én meg lassacskán mentem tovább, mert fáztam.

A következő pont előtt a kilátás olyan szép volt, h. kimentem a hegy peremére fotózni:



Mire visszajöttem, utolért Tonnakilométer, a pontig együtt mentünk, majd onnan is a következő pontig, a nógrádi vasútállomásig, ahol tavalyhoz hasonlóan kaptunk forró teát, ami nagyon jól jött:



Remekül elbeszélgettünk, itt ő megint bevárta a fiát, és meg mentem tovább, majd utolértek még, mondtam neki.

A hó ekkorra már elállt, az idő napos és nagyon szép volt, de jelentősebb sár nem lett:



Ezt a Királyrét előtti szakaszt nagyon szeretem, most nem volt olyan sáros, mint tavaly, de azért sikerült egy helyen rosszul lépnem, és megrándítani a derekamat. Ilyen szerencsétlen béna is csak én lehetek, az még oké, h. valakinek megrándul a térde vagy a bokája, na de a DEREKA… megálltam az imára, aztán hamarosan elértem a Királyrétre vezető út utolsó szakaszát:



A fogadó előtt megint utolért Tonnakilométer, a fia, és Edit, akivel korábban már elkerültük egymást, és be is mutatkoztunk. Innen már többé-kevésbé együtt mentünk tovább. Előtte azért vagy egy fél órát elidőztünk a vendéglőben, adtak teát, meg gulyást, amit én nem kértem, viszont volt avokádós szendvicsem. Azt találtam ki, h. vaj helyett vékonyra szelt, majd kissé megsózott avokádót tettem a tönkölyzsemlébe, és sokkal jobb lett, mint amilyennek hangzik. Valamint, a vajjal/margarinnal ellentétben egészséges olajokat tartalmaz.

Mentünk Kóspallag felé, eleinte szintben, aztán jött még egy kis emelkedő, de nem volt durva, mondjuk nagyon könnyű sem. Itt tavaly elég sokan nem a kék csík jelzésen mentek, ami felvisz a hegytetőre, majd onnan le, hanem praktikus módon lementek a műúton, ahol nagyon kényelmes, jól járható, enyhén lejtő sima betonon lehetett bekocogni a faluba. Gondolom, ez feltűnt a szervezőknek is, ugyanis a hegytetőre tettek egy meglepetés feltételes pontot, ahol kódot kellett leírni. Kíváncsi vagyok, hányan hagyták ki ezt, az aszfalton rövidítve… mi megtaláltuk elhamdulillah, mindenki felírta a kódot:



Ezután hamar elértük a pontot a helyi kocsmában, ahol Tonnakilométer kedvesen meghívott mindenkit kólára. Ez nagyon jól jött, lévén, h. fél liter teával kevesebb volt nálam, mint amivel számoltam eredetileg… a pozitív oldala a dolognak az volt, h. a hátizsák szétázott alja egész úton fagypont körüli zöldtea-pakolásban részesítette a derekamat.

Kóspallag után jött a túra utolsó nagy emelkedője, a Tar Péter hegy. Ez pont olyan felfelé menés, amit én nagyon szeretek: kell ugyan menni, de nem kell mászni, nem technikás, csak kitartóan kell menni fel. Sokáig. A végén leültem a sorompóra, és ittam. Aggódva néztem a maradék másfél deci folyadékot, de úgy emlékeztem, lesz még valami vendéglátóipari-egység. Hamarosan befutottak a többiek, együtt mentünk be Szokolyára, valóban büfében volt a pont, le is csaptam egy light kólára, innen már nincs sok szint, mondtuk egymásnak, aztán jól fel is háborodtunk, mert a faluból felfele kellett kimenni, és aztán még a rét szélén is felfelé…

Tavaly itt brutál sáros volt az út, most teljesen jól járható. Belehúztunk, h. beérjünk világosban, a nap kezdett lemenni, minden árnyékba borult, csak a tőlünk balra lévő Naszály fürdött a napfényben:



Aztán lassan a Naszályt is elérte az árnyék, mi meg lassan elértük az utolsó, önkiszolgáló pontot, ahol magunknak pecsételtünk.

Innen már szűk 3 km volt csak hátra. Jó iramban mentünk, egyszer csak rámköszönt valaki, és boldogan ismertem fel Tamást. Tényleg nagyon megörültem, a Vulkán óta nem találkoztunk, és titkon reméltem, h. ők is itt vannak a túrán, és majd utolérnek valahol. Hamarosan éreztem, h. a hátizsákom egyre könnyebb – a vicces kedvű M. Sz. megemelte hátulról. Ritka, ám boldog pillanat következett: hárman együtt mentünk be a célba - A Kőszegi-hg. óta nem történt ilyen -, ráadásul korábbi útitársaim is jöttek velünk, teljes volt a kép. 
A célban megemlítettem, h. nem kaptam meg postán a tavalyi emléklapot. Azonnal elővettek egy dobozból tavalyi emléklapot, és kiállították nekem. Nagyon örülök neki, mégiscsak az volt az első negyvenes túrám, és tudjátok, mennyire vártam...

Edit már útközben felajánlotta, h. hazahoz Pestre kocsival, így. M. Sz. és Tamás nélkülem indultak haza, Edit pedig egész az Oktogonig hozott, amit ez úton is nagyon köszönök. 6-ra itthon voltam a lakásban.

Most már csak az maradt a kérdés, h. fel tudok-e kelni holnap reggel 6-kor, h. a Téli Gyermekvasút túrára elmenjek. Vajon felkel-e hősünk, h. a reggeli sötéttel és hideggel megbirkózva nekivágjon az ismeretlennek, és képes lesz-e 20 km-t négy óra alatt teljesíteni, h. odaérjen húga gyermekének születésnapi ünnepségére, vasárnap kora délután? Maradjanak velünk, kedves olvasók, és holnap insallah megtudják a választ!

2012. január 9., hétfő

Szolgálati közlemény

Akik jönnek szombaton a Wass Albert túrára, azok erre számítsanak:

Börzsönyi hétvége

Mint azt sokan tudjátok, már hetek óta arra készültünk, h. ezt a hétvégét Nagybörzsönyben, egy börzsönyi faluban töltsük. Megszerveztem a szállást egy vendégházba, beosztottuk (nagyjából), h. ki mit hozzon enni, és pénteken többszörös kavarás után sikerült megtalálnunk egymást a két sofőrrel az Árpád-híd közelében. Elindultunk a Börzsöny felé, már sötétben, én eléggé izgatottan, h. insallah minden jól sikerüljön, ne tévedjek el, és az 5 vállalkozó szellemű lány közül senki ne vesszen el, illetve szenderüljön jobblétre a túra során.
Megérkeztünk, és kipakoltunk a vendégházban. Itt laktunk:

 Majd leültünk, és… igen, eltaláltátok, ettünk. A megbeszélt kajákon kívül jött még egy csomó minden, ami csak úgy hoztak az emberek, így volt rakott kel, fasírt, rántott csirke, tésztasaláta, almás süti (2 féle), muffin, padlizsánkrém, tatár bifsztek, saláta, sajtok, olajbogyó, és még sorolhatnám. Nem, nem egy hónapra mentünk, hanem két napra. 
Evés után lepihentünk, mert terveim szerint reggel 8-kor indulni kellett, h. még világosban, tehát lehetőleg délután 4-ig visszaérjünk.
Az első napra tervezett kirándulás mintegy 17 km és 600 m szint volt. Reggel még optimista hangulatban vágtunk neki a távnak:

Aztán a Magyar-völgy patakátkelései többek arcáról is lefagyasztották a mosolyt:

A Katalin-forrásnál, lévén, h. társaságunk egy tagja a forrás névrokona, megálltunk teázni:

Enni még nem lehetett, nagyon szigorúan közöltem, h. csak akkor eszünk sütit, ha felértünk az Aklok Rétjéhez. Az ide vezető út, az ú. n. „banános emelkedő” ismét a sokk erejével hatott kis csapatunkra, mivel a többség túratapasztalatai eddig kizárólag a Budai-hegység lankásabb részeire korlátozódtak:

Ennek ellenére masaAllah mindenki nagyon ügyesen feljött, és a kényelmesebb piros +on elindultunk Salgó-vár felé. Itt már elég nagy hó volt, ami mindenkinek nagyon tetszett, és legalább némi lelkesedést csepegtetett az eddigre kissé már elfáradt csapatba:

Salgó-vár meghökkentő, velős emelkedőjén is feljutottunk, bár a vár legtetejére nem mindenki volt hajlandó felmászni:

Ekkor már mindenki elég fáradt volt, és lejönni a havas hegyoldalban talán még nehezebb volt, mint felmenni. A társaság egy tagja robotpilótára kapcsolt, és csak a Katalin-forrásnál vezető műútnál volt erejük közölni, h. elegük van, és fáradtak. Erre holnap már nem is fogtok emlékezni, csak arra, h. milyen jó volt a túra, bizonygattam nekik, de ők nem hitték el, pedig még azt is elénekeltem alátámasztásul, h. csak a szépre emlékezeeeeeem… 
Elhamdulillah innen már elég hamar hazaértünk a műúton, bár a faluba kevesebb lelkesedéssel érkeztünk, mint amennyivel reggel indultunk:

 A szállásra megérkezve össznépi sebnyalogatás és fetrengés következett, valamint, igen, eltaláltátok, ettünk is. Este esni kezdett valami havaseső-szerűség, fenn a hegyen ez biztos hó, gondoltam reménykedve, de jó is lesz holnap a friss hóban menni!
Másnap a csapat konkrét ultimátumot intézett hozzám: ők NEM hajlandók jönni a mára tervezett útvonalra – ketten egyáltalán sehová sem jönnek, így hát 3 emberrel, miután többször megesküdtem, h. nem kell sehova felmenni, hegyoldalban mászni, brutális lejtővel/emelkedővel megküzdeni, nekivágtunk egy kellemes erdei sétának, Kisirtáspusztáig, ami alig több mint 3 km volt a szállásunktól. A séta tényleg nagyon kellemesre sikeredett, volt hó is, nem is kevés:

 Még hógolyóztunk is egyet, többeket többször többen eltaláltak:

 Bár itt is volt patakátkelés, de a csapat elhamdulillah professzionális módon abszolválta:

 Aztán Kisirtáspusztán leültünk az esőházba, és megettük a maradék almás sütit – ezt sem kell hazacipelni legalább:

Hazafelé egyre melegebb lett, a hó is egyre inkább olvadt, és egyre közelebbi betekintést nyerhettünk a valódi, autentikus, összetéveszthetetlen börzsönyi sár világába.
Dél körül értünk haza, és elsétáltunk a helyi Lek-vár-lak nevű intézménybe, ahol házi készítésű lekvárokat lehetett vásárolni, valamint hoztam nektek a holnapi előadásra egy fenyőrügy-szörpöt is :). Insallah finom lesz.
Hazaérkezvén hát… ismét ettünk… majd lejátszottuk, h. ki vigye haza a maradékokat, bepakoltunk az autókba, és hazajöttünk. Az Árpád-hídnál köszöntünk el egymástól, én 4-re itthon is voltam a lakásban.
Én magam elhamdulillah remekül éreztem magam, de hát hogy is érezhetném magam a Börzsönyben, ugye… A hétvége azzal a tanulsággal is szolgált nekem, h. legközelebb insallah kicsit „lájtosabb” programot kell szerveznem, rövidebb utat, kevesebb szinttel, és akkor talán van rá némi esély, h. az Oktogonnál messzebb is eljöttök még velem :)
Minden résztvevőnek köszönöm a részvételt, és remélem, insallah leszünk még együtt a Börzsönyben, vagy más kirándulásokon.