2011. április 28., csütörtök

Tojás 40

Táv: 39 km
Szint: 1350 m


A hosszú hétvége miatt alkalmam nyílott rá, h. kétszer is elmenjek túrázni, egy nap szünet beiktatásával a kettők közé. Erre a szünetre mindenképp szükségem volt, ugyanis akadt egy sürgős munkám, amit kedd reggelig le kellett adnom. Megegyeztem magammal, h. ha vasárnap estig elkészülök, akkor mehetek túrázni hétfőn, ha nem, akkor otthon maradok dolgozni.
Ezt a Tojás túrát már rég kinéztem magamnak. Tudom, tudom, egyesek szerint a Budai-hegység uncsi, de én szeretem. Ötletet is meríthetek ezekből a túrákból, h. ha majd egyszer hajlandóak lesztek eljönni, hová menjünk. Egyszóval, nagyon akartam menni. Belehúztam a munkába, és vasárnap este 10 körül el is készültem.
Hétfőn reggel 7-kor indultam a városmajori rajt felé. Egy másik túrázóval közösen lekéstük a buszt, majd kb. 20 percet vártunk a következőre, h. utána lássuk: a rajt mintegy 400 méterre van a buszmegállótól, ahol 20 percet álldogáltunk… sebaj, jövőre már tudni fogjuk insallah.
Ennek a szervezőgárdának már több túráján voltam, és mindig nagyon korrekt és követhető az itiner, most is az volt, összesen mintegy 8 oldalon. Olvasgatva vágtam neki a távnak.
A túra eleje jó sokáig a városon belül vezetett, ugyanis végig kellett menni a fogaskerekű vonalát (nem pont ott, ahol a fogas megy, de a Városmajortól Széchényi-hegyig fel kellett jutni). Itt sok érdekes dolog nem volt, egy-két szép kertet kivéve:


Hamarosan megtudtam, miért lesz emlékezetes ez a túra. Arra fel voltam készülve, h. sokat (összesen vagy 10-12 km-t) kell menni aszfalton, na de ENNYI lépcsőt álmomban sem tudtam volna elképzelni. Szerintem nincs is a világon ennyi lépcső, csak valami időhurokba kerülhettünk, és valahogy folyton visszajutottunk ugyanarra a lépcsőre… legalábbis a végtelen felfele lépcsőzés ezt az érzést keltette:


Aztán a Normafától végre erdőben mentünk. Az addigi időm egész jó volt, pl. a második ellenőrzőponton (8,9 km) még másfél órán belül voltam. No, akkor menjünk nyolc órán belül, egyeztem meg magammal, és ez teljesen reálisan teljesíthető tervnek tűnt AKKOR MÉG.
A következő ellenőrzőponton kaptunk egy jó nagy pirostojást. Csokiból. Nem ettem meg, bármilyen kívánatos is volt, eltettem Motivációs Tojásnak – majd megeszem, ha elértem egy saját magamnak kitűzött titkos célt : )
Mentem tovább az úton – amúgy az útvonal nagy része ismerős volt a Zöld 45-ről – és hamarosan egy figyelmeztető szöveget láttam az út mellett, mondván, h. SENKI ne térjen le a kijelölt útról, mert BÁRHOL lehet titkos ellenőrzőpont. Volt is, onnan 3 sarokra. Még egy kapucíner csokit is adtak. Rendesek, h. szóltak. Nem mintha én le mernék térni az útról, mert még így is rendre eltévedek… voltak, akik letértek a figyelmeztetés dacára. Jó pár kilométerrel odébb, már az Árpád-kilátó előtt, szembe jött egy fiatal pár, mondván, h. nem pecsételtettek a titkos ponton, mert levágták ott a kunkort. Hát, gratulálok. Nem tudom melyik távol voltak, de úgy 6 km plusz.
Ez után jó darabig semmi említésre méltó nem történt. A túra remek volt, élveztem, az erdő hozta a szokásos formáját: a virágok nyíltak, a zöldségek burjánoztak, a madarak üvöltöttek.


Az idillnek Solymár környékén szakadt vége. A Szarka-várnál még semmi elhamdulillah, de mihelyt beértünk a házak közé esni kezdett az eső. Egy kiránduló családból az anyuka kérdezte: „Mi legyen? Álljunk be valahova, és majd eláll?” „Igen, biztos eláll, 2-3 nap múlva…” – felelte a pesszimistább férj, és inkább kocsiba ültek. Nekem viszont nem volt hova ülnöm. Hátizsák le, esőkabát elő, zsák fel, indulás tovább. Esik az eső, közöltem tömören a solymári kocsmában a pontőrökkel, miközben pecsételtek. Igen, sajnos, felelték hasonló tömörséggel. Többen ki is szálltak itt, amúgy is itt volt a 30-as táv célja. Én azonban szeretem az esőt. Irány tovább, Telkibe.
Az eső nem akart alábbhagyni. Zuhogott. Nem akarom itt csinálni a feszültséget, elárulom előre: az utolsó mintegy 12 km-en VÉGIG esett, kétszer alábbhagyott, de csak annyira, h. levehessem a kapucnit, akkor újrakezdte. A kabátom nem egészen combközépig takar. Ez alatt sajna közölnöm kellett a testrészeimmel, h. nem tudok segíteni rajtuk. A nadrágom hamarosan teljesen átázott. Éreztem, h. egyre nehezebb emelni a lábamat, mintha csak a vizes nadrág súlya húzná le – mondjuk valószínűbb, h. az izmaim merevedtek le a hidegtől. A kapucni széléről is a lábamra folyt a víz, szóval szegény kétszeresen szenvedett. Útközben nagyon sokat fohászkodtam - értetek is - hiszen a Mindenható Allah különösképpen elfogadja a fohászt eső idején, valamint a szenvedők fohászát is, kár lett volna ezt a kettős lehetőséget kihagyni...
A városi szakaszokon az aszfaltra festett ciklámenszínű nyilak segítették a tájékozódást, illetve ilyen konkrétabb felirat is volt, hozzám hasonló, gyengébb tájékozódó-képességűeknek:


Valamint az eső miatt SZÁZÁVAL hemzsegtek:


Ezek az utolsó fotók, ugyanis nem találtam olyan helyet, ahova biztonságosan el tudtam volna rakni a fényképezőgépet. Folyt belőle a víz… azóta még nem mertem kipróbálni, h. vajon működik-e. akkor és ott beraktam a belső zsebembe – ami szintén nem volt már száraz – leszegtem a fejem, és mentem tovább a zuhogó esőben.
Az eső még nem lett volna akkora gond, de a sár… hamarosan teljesen felázott a talaj, és innentől műkorcsolyázók előnyben. A 8 órán belüli időről szőtt reményeim füstbe mentek. Már annak is örültem, ha csonttörés nélkül beérek a célba. Megelőztem egy háromfős csoportot, akit eléggé elkenődve tapicskoltak a mély sárban. Régen örültem ennyire annak, h. kiértem az aszfaltra. Igyekeztem belehúzni, ismét lehetségesnek tűnk a 8 óra. A zöld csík és a Mária-út közös jelzésen vonszoltam magam, tőlem telhetően.
Egyszer csak eltűnt a zöld csík. Ha MINDEN jelzés eltűnt volna, az kevésbé lett volna gyanús, mert elnéztem, vagy kivágták a fát, vagy mittudomén, de a Mária-út megvolt… GPS elő. Szerinte itt már nincs zöld csík. Ekkor kiabáltak utánam az előbb megelőzött túratársak: erre kell menni! Szaladtam utánuk, aztán elébük kerülve fel az utolsó emelkedőn. 7:45-ös idővel értem be, elhamdulillah.
Mikor van Pestre busz, kérdeztem a szervezőket. 52-kor, és most van 47, felelték. Egy utolsó sprint a buszmegállóig – majd mintegy negyed órát vártam a továbbra is rendületlenül zuhogó esőben. Azt, h. mi, túrázók milyen tömegnyomort okoztunk a buszon, meg sem kísérlem leírni.
A nehézségek ellenére, és annak ellenére, h. nem volt semmi különös, nagyon jól éreztem magam a túrán. Insallah jövőre is el tudok menni.
Most szombaton pedig Karancs-Medves. 52 km, életem eddigi legnehezebb túrája. El sem tudjátok képzelni, mekkorára megy össze a gyomrom, ha rágondolok…
Vagy szerintetek nevezzek mégis a 35-ös távra?

2011. április 27., szerda

HANNN

Táv: 28 km
Szintkülönbség: 1230 m


HANNN. A Hely, Amit Nem Nevezünk Nevén. Ott kísértett rémálmaim mélyén. Ha kihagyó lélegzettel, leizzadva riadtam fel az éjszaka közepén, csak annyit voltam képes kinyögni: „…” – mert a nevét, azt ugye nem szabad kimondani.
Persze, volt, h. mégis kimondtam, ezzel már-már kontrollálhatatlan tajtékzásra késztetve Megbízott Szakértőnket. A hosszú évek során, mióta ismerem őt, azt a megfigyelést tettem, h. 2 dolog tudja igazán kihozni a sodrából: más autóvezetők, és ha kimondom a Nevet, Amit Nem Szabad Kimondani.
Szombatra nem volt semmi értelmes túrakiírás. Én azért titkon reménykedtem benne, h. csak megyünk valahova… de amikor M. Sz. felhívott, és azt mondta: HANNN, megfagyott bennem a vér. Persze, tudtam, h. ez be fog következni. Egyszer meg kellett történnie. Hát akkor történjen most, gondoltam, és az első elhaló sikoly után nem is tiltakoztam túlzottan. Meredten tekintettem a jövőbe, miként a lábasjószág, mikor a mészárszékre vezetik. Vártam a szombatot.
Az időjárás-jelentés futó záporokat ígért a hétvégére. Vigyek-e vajon esőkabátot, kérdeztem M. Sz-t cseten. „Felnőtt, 50 km-re kvalifikált túrázó vagy, magadnak kell döntést hoznod” – válaszolta vissza. Wow, ez jól esett, ezt be fogom idézni a blogon, döntöttem el, s ihol. Esőkabátot vittem, biztos, ami biztos.
A logisztikát úgy oldottuk meg, h. Gyuri felvett engem az Oktogonon, és ott találkoztunk. Azon a Helyen, Amint Nem Nevezünk Nevén. Ennek drámaiságát kissé csorbította, h. a Helyen egyszerűen MINDENHOL fizetni kell a parkolásért, ráadásul 200 ft/óra. Hát nem, döntöttük el, és visszamentünk kocsival Pilisszentkeresztre, h. inkább gyalog közelítsük meg a HANNN-t. Számomra ez kissé csalódás volt, mert KORÁNTSEM volt akkora durvaság, mint gondoltam volna. Oké, persze, nem egy vadaspark-séta volt, kellett azért felfele menni, de nem volt halálos. A Kékes keményebb. Ágasvár is. A Muzsla is. Nagyon-nagyon óvatosan próbáltam hangot adni ezirányú nézeteimnek, de ez igazán komoly tajtékzást váltott ki M. Sz-ből („De hát nem megmondtam??? A Nagy-Mánán keresztül felmentél a Csóványosra meg Nagy-Hideghegyre a piroson, akkor meg minek nyivákolsz HANNN miatt!!!”), h. inkább folyamatosan kussolva ízlelgettem a tényt, h. feljöttem a HANNN-ra. Majd úgy döntöttem, h. biztos csak ERRŐL AZ OLDALRÓL volt viszonylag problémamentes a feljutás, bezzeg, ha másfelől próbálkoznék! Szóval, a HANNN azért csak HANNN maradt. Véleményem szerint némi egészséges rettegés a normális élet szerves részét képezi. Erről persze bölcsen hallgattam. Inkább ettem egy almás pitét.
Innen továbbhaladtunk a Zsivány-sziklák felé, ahol még senki sem járt a csapatból. Közben röviden elbeszélgettem Gyurival, aminek nagyon hamar az lett az eredménye, h. kifejtette nekem, h. a kocsiját, amivel idáig hozott engem, viszonylag közel parkolta le a Pest felé menő buszmegállóhoz… Ebből a kijelentésből bölcsen levontam a következtetést, h. nem tanácsos viccelődni Gyurival, és a továbbiakban bölcsen befogtam a számat. Közben el is értük a Zsivány-sziklákat, ami egy tényleg nagyon szép sziklacsoport:


Volt itt erdei buszmegálló is, pont kényelmes magasságban ülőkeként szolgáló gyökérrel. M. Sz. rámszólt, h. egy darabig most inkább ne vegyek levegőt, h. a 3D-s képekhez szükséges fotókat el tudja készíteni rólam, bemozdulás nélkül. Hősiesen, ám csaknem megfulladva vészeltem át a következő mintegy másfél, két percet, de az eredmény megérte. Itt sajna csak a 2D-s verziót tudom prezentálni, de ha valakit érdekel, szóljon, és a gépemen megnézhet engem 3D-ben az erdei buszmegállóban:


Ezt követően megkezdtük hosszú emelkedésünket a Vadálló-kövek felé. Közvetlenül a végső, nagy emelkedő előtt megálltunk energiafeltöltés céljából, itt látható Tamás, kényelmes pózban pihenve, valamint Gyuri és jómagam:


Kapva az alkalmon, gyorsan elnyeltem M. Sz. Balaton szeletének utolsó darabkáját (tényleg csak egy nagyon kicsi kis töredék volt), majd megkezdtük a komoly kaptatást felfelé. Lányok, a Vadálló kövekhez tényleg durva felmenni. De a látvány megéri, nagyon szép hely ez:


Kiváltképp akkor, ha le tudod küzdeni tériszonyodat:


Innen a Prédikáló-székhez mentünk, majd valami források érintésével a Szurdokon át vissza a kocsikhoz. Útközben két említésre méltó esemény is történt. Az egyik egy elég gázos patakátkelés. Rajtam kívül mindenki nekifutott, és átugrotta a patakot. Ám kellett ugrani kb. egy métert, én pedig NEM vagyok 100% biztos abban, h. tudok egy métert ugrani, és SEMMIKÉPPEN sem egy másfél-két méter mély, tombolva rohanó vízáradat partján szeretném ezt kipróbálni. Maradt tehát az a megoldás, h. feljebb mentem, ahol keskenyebb volt a patak, és hősiesen átmásztam a terepakadályokon. A többiek röhögve vártak:


Hasonló megpróbáltatás volt a létrákon való átkelés, amit, mint már többször említettem, annyira nem kedvelek, de szintén hősiesen véghezvittem, rajtam kívül mindenki remekül szórakozott:


A másik, h. találtam egy nagyon aranyos kis bogárkát. Tamás rögtön mondta, h. ez a havasi cincér, ami a Duna-Ipoly nemzeti park címerállata. Adriennek külön üzenem, h. neki nem nagyon tetszett volna, mert ez jó nagy bogárka volt, és hangosan sziszegett, mikor kézbe vettem. Ez annyira meglepett, h. nem is jutott eszembe a „sziszeg” szó, és meglepetésemben hangosan felkiáltottam: „Szív! Nézzétek már fiúk, ez szív vagy mi!” Mivel ez egy elég zsúfolt erdei pihenőhelytől néhány méterre történt, meglehetősen furcsa tekinteteket sikerült magamra vonnom:


Később, már a szurdokban, találtunk egy másik ugyanilyen bogárkát. Éppen fotóztam, mikor arra jött egy srác, hát ez meg mi, kérdezte. Havasi cincér, feleltem. Nem gyászcincér, kérdezte, miután közelebbről is szemügyre vette. Ezen én eléggé felháborodtam, számomra a túrázásnak van két axiómája. (1) Ha azt akarod tudni, h. mit kell magaddal vinni, vagy h. merre kell menni, kérdezd Megbízott Szakértőnket. (2) Ha egy életforma megnevezése érdekel, azt Tamás fogja tudni. Erre jön itt nekem ez a gyerek, h. a Tamás nem jól határozta meg a fajt… kissé felháborodtam. Hát nem, mert itt a Tamás, aki szakértő, és ő mondta, h. havasi cincér, mondtam, gondolom, megfelelő hangsúllyal, mert a srác csak annyit mondott, jó-jó-jó, és nem firtatta tovább a kérdést. Aztán itthon utánanéztem, és TÉNYLEG nem havasi cincér volt, hanem gyászcincér. Tamás tévedett. Gyász. Ez úton is bocsánatot kérnék az ismeretlen erdei sráctól.
Valami titkos sugallat hatására az autókat egy ÉTTEREM parkolójában hagytuk. Mikor visszaértünk, mindannyian éhesek voltunk, be is tértünk némi finomságra, SAJNA párolt brokkoli nem volt… azt inkább hagyjuk, h. mit ettem össze. Jó volt.
Megfáradva, de kellemesen megfáradva vettük az utunkat hazafelé. Elhamdulillah Gyuri nem gondolta ANNYIRA komolyan azt a buszmegállós dolgot (látjátok, mennyire hasznos is, ha az ember befogja a száját…), és az Oktogon tett ki, ahonnan néhány perc múlva már itthon voltam – kivételesen nem azon gondolkodva, h. mit is faljak fel a túra után…
Már alig vártam a hétfőt, amikor a Tojás 40 túrára készültem menni. Ehhez azonban kissé rögös út vezetett, amiről insallah a következő beszámolóban olvashattok majd : )

2011. április 18., hétfő

Gyertek ki a Vadasparkba!

Széchenyi-hegy - Budakeszi Vadaspark túra
Táv: 15,9 km
Szint: 481 m


Abban a megtisztelő feladatban lehet részem, hogy a beszámolót én írhatom meg Halima helyett. Valószínűleg mindez azért történik így, mert nekem sokkal kalandosabb volt ez a 3,5 órás túra, mint neki, aminek eredményeképp még most is izomlázban szenvedek. Mindig olyan könnyű leírni vagy mondani, hogy mi az a 30-40-50 km, úgyis menni fog, de amikor élesben ott van az ember az emelkedőn, a meredek sziklafalon (aminek sosincs vége, mert épp, hogy egyet megmásztál, máris jön a másik), már nem olyan könnyű a feladat és még inkább tisztelem azokat, akik ilyen szado-mazo élményben részesítik magukat. Főleg hetente, vagy egy héten több alkalommal is akár. No nem akarok már így az elején senkit sem elriasztani, nagyon jól éreztem magam, fantasztikus érzés volt az erdőben, napsütésben, madárcsicsergésben kóborolni vasárnap délelőtt. Tényleg kikapcsolt a túrázás, energiával töltött fel és kiszakított a hétköznapok szürkeségéből, így mindenkinek bátran tudom ajánlani, hogy ha teheti, tartson Halimával, nem fogja megbánni! Ez a beszámoló inkább csak felidézi azokat a pillanatokat, gondolatokat amik a túrán emlékezesek voltak.

A fogaskerekű végállomásáról startoltunk reggel 8:20-kor. Nagyon szép idő volt, így a pulcsi hamarosan lekerült rólunk, azt csak a célban vettük már vissza magunkra. Kanyargós úton haladtunk az elején, ami így visszagondolva a legszebb része volt a túrának: nem voltak benne sem nagy lejtők, sem nagy emelkedők, csak sok virág és kavics. Ennyi maradt meg nagyrészt, ugyanis állandóan a földet néztem az elején, a fákra meg a tájra nem nagyon jutott erőm nézni, mert az aszfalt után furi volt, hogy nem egyenletes a föld és nem akartam, hogy kimenjen a bokám. Ez azt jelenti, hogy állandó jelleggel az utat néztem, hogy hova lépjek vagy hova ne. Így a periférikus látásomba belefért az út mellett elterülő virágok látványa is. Nagyon szépek voltak, Halima úgy kente vágta a nevüket, hogy csak pislogtam - bár nekem mondhatta, ha valamelyiket összetvévesztette volna, nekem az sem tűnt volna fel. Én ezeknek az új neveknek a megjegyzésére képtelen voltam, de elhamdulillah mindegyik virág rettenetesen hasonlított egy olyanra, aminek a neveit is tudtam. Ennek fényében azt mondhatom, hogy láttunk gólyahírt, jácintot, muskátlit, harangvirágot, rezgőt, margarétát, tátikát és nefelejcset is. Szerintem az erdei virágok ezek kiköpött másai voltak, csak más hivatalos nevekkel rendelkeztek, így akár testvéreknek is nyilváníthatnánk őket. Halima közel 8-szor mondott ennek ellent, hogy de ezeknek pedig aztán semmi közük sincs egymáshoz és valami teljesen másik virággal hozta őket rokoni kapcsolatba. Ő mondta a magáét, én meg a magamét, de ezt döntsétek el ti. Íme itt a tátika, vagyis hivatalosan a LEDNEK képe, melynek latin veve Lathyrus vernus, hogy szerintetek akkor most hasonlítanak-e egymásra vagy sem és légyszi írjátok le a véleményetekete a kommentba. Kíváncsi vagyok a ti meglátásotokra! Előre is köszi. Szóval a link: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Lathyrus_vernus.jpg&filetimestamp=20060506045805

Aztán következett a szívósabb rész, vagyis inkább az egyik legszívósabb a kettőből, valami oltári magas, extra meredek, nagyon hosszú emelkedő, amikor alig kaptam levegőt és már-már azon gondolkodtam, hogy visszafordulok, még úgyse vagyunk nagyon messze a rajttól. És akkor egy kis segítség, hogy kis is lehetek én, a titokzatos beszámolóíró:


Halima előre futott, gondolom utolsó erejét összegyűjtve (mert én már az emelkedőbe beleszánt energia-készletem végén jártam akkor), hogy lefényképezze szörnyű szenvedésemet. Az arckifejezésemet azt hiszem jobb, hogy nem látjátok itt, mondhatnám ez egy olyan igazán szenvedős pillanat volt. De a paparazzi támadásnak végül sikerült megálljt parancsolnom és több ilyen rendkívűl megalázó fotó nem készült rólam elhamdulillah. :)

Azt hiszem így már sejtitek ki is vagyok én valójában, de még nem fedem fel 100%-osan magamat. Tudjátok, az igazán izgalmas részek előtt mindig húzzák a dolgot, a TV-kben is beszúrnak egy-egy rövidebb negyed órás reklám blokkot. Így van ez most is, még várnotok kell egy kicsit, hogy igazán jól sikerült fotókat láthassatok. A titkolózásról jut eszembe, fel is hoztam Halimának a túrán, hogy a túratársairól még soha nem láttunk egy képet se, csak 1-1 (be)szólásukat osztja meg velünk, de ezt elég nehéz hova tenni. Mert egy embernek 1 kiragadott mondatát tudnunk kell magunkban hangsúlyozni, ismerve annak a személyiségét, habitusát, mert így jön át igazán az üzenet. Ekkor megtudtam, hogy M.Sz. például kifejezetten kérte, hogy inkognitóban maradhasson, így őt valami furcsa, titokzatos köd vesz körül, de az az izgalmasabbik fajta, mert Halima mindig olyan okosnak meg kitartónak mutatja be. Szóval ezen keresztül üzenem neki, hogy egy misztikus, mítosz szerű figurává vált, legalábbis az én érzetem szerint, főleg, hogy kommentezni se nagyon kommentezik, így kérem, hogyha van kedve, írjon magáról néhány sort, olyan önéletrajz szerűt például, kísérőlevéllel. :) A többieket is erre bíztatnám, hogy miután elolvastatok 1-1 szösszenetet, szóljatok hozzá, még ha csak 1 mondatnyit is, mert Halima ezért (is) csinálja az oldalt, hogy megossza velünk az élményeit és biztos örülne neki, ha mi is megosztanánk vele a benyomásainkat az írásairól. Erről a témáról is beszélgettünk mialatt róttuk a hosszú km-ereket. Egyébként én is örülnék, ha megtudhatnám, hogy első publikációm mennyire tetszett nektek. Azért azt nem ígérem, hogy innentől mindig én közvetítem majd Halima 50-60-as túráinak a részleteit is, mert én nem vagyok mazohista, de mondjuk ilyen kilátóról nézve szívesen beszámolóznám az eseményeket, mint ahogy a focimeccseknél szokták.

Visszatérve a túrára, Halima szokásához híven boldogan kapkodott fel mindenféle bogarat a földről, de inkább a nagyobbak tetszettek meg neki. Szerintem nekem akarta bemutatni őket, azonban én inkább a szőrös, aranyos kis simogatni való állatokat szeretem (pl. nyuszi, macska), így nem azt a lelkesedést kapta, amire lehet, hogy várt szegény. Bár az is előfordulhat, hogy a szörnyülködésem szórakoztatta inkább, mintsem, hogy valami rovartani tudást verhessen a fejembe. Láttunk például ilyen nünükét is (igen, ha jól emlékszem hivatalosan is ez a neve), aminek a lábából valami nedv féle jött ki. Halima azt mondta, hogy ezzel riasztja el magától az őt fogdosó/megtámadó lényeket és nekem úgy rémlett, hogy ha valaki lenyalja ezt a váladékot a lábáról, az akár meg is bénulhat vagy legalább zsibbadást okozhat egyes testrészein. A pontos magyarázatra nem nagyon emlékszem, mert biztos egy újabb emelkedőn mentünk felfelé és akkor minden energiám a lábam mozgatására és a lélegzés folytonosságára koncentráltam. Figyelésre már nem futotta a szuflából. Így ma reggel levélben megkérdeztem Halimát, hogy hogy is volt ez pontosan, mire ezt a kielégítő választ kaptam: "A bogár, az a közönséges nünüke - eddig jól mondtam - (Meloé proscarabaeus) volt - ezt soha nem tudtam volna megjegyezni- és a sárga testváladéka állítólag (hangsúlyozom, ÁLLÍTÓLAG, én nem kóstoltam) keserű, illetve kellemetlen szagú, és elriasztja azokat, akik azt tervezik, h. elfogyasztják az állatot. Egyik legkorábban ébredő bogárfajunk, sokszor már a havon is látni őket." Íme egy kép a nünükéről:


Nekem kicsit jobban tetszett volna egy olyan kompozíció, ahol például a bogár mögött egy szép virág is látszik, hogy kevésbé legyen undorító, de Halima saját bevallása szerint örült, hogy egy éles képet sikerült csinálnia a nünükéről. Aztán egy szőrös hernyófélét is megpróbált profilból lekapni, miközben az a tenyerén ficánkolt, de az a kép nem sikerült. Ekkor kipattant belőlem a gondolat, hogyha már ennyire szereti ezeket a rovarokat, akkor mit szólna, ha legalább ilyen extrém módon fényképezgetné őket: pl. virágon, virág előtt, mögött..... vagy az arcára téve őket. De ez nem nagyon tetszett neki, nem is értem miért.

Egyébként ilyen szép kanyarokat is láttunk útközben, de a mi túránk nem erre vezetett:


Már ekkor annyi életveszélyesen meredek dombot meg lejtőt másztunk meg, hogy egy ilyen kanyar is szépnek számított. :)
Szóval eljött a pillanat, íme egy kép az íróról. Tudom, tudom, nem egy modell fotó, de egy nehéz 10 km lesétálása után készült, szóval ha valakit ilyen hosszú út után szebben le tudnak fényképezni, az jelentkezzen nálam és ossza meg a technikáját.

Makkosmárián volt az energia pont, ahol kaptunk egy nápolyit, amit én nem szeretek, így a túra végén elajándékoztam. Azért csak a végén, mert ha annyira szükségem lett volna az energiára egy emelkedő megtétele közepén, akkor bizony betoltam volna, de elhamdulillah nem volt. Mondjuk a túra végén, Budakeszi - Vadasparknál, már nem is nagyon kívántam az édességet, mert megettem vagy 2 szelet lekváros, 1 szelet vajas-savanyúságos és 1 szelet nutellás szendvicset. Még jó, hogy fogyózom, de ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem: ezt most megérdemlem. :)

Egy sztárfotó rólam és a muszlim nők hőséről, aki 50 km-t is tud menni egyhuzamban, ami óriási teljesítmény:


A túrázás még jobban rádöbbentett, hogy muszáj mozogni, mert ez a sok ülés teljesen lenullázza az állóképességem. És ez egy jó lehetőség arra, hogy fittebbek, erősebbek, energikusabbak legyünk, ráadásul teljesen kivesz a napi rutinból is, jó levegőn lehetünk és Allahnak hála, nagyon kellemes és jó társaságban is, így mindenkit arra buzdítok, hogyha teheti, menjen el a legközelebbi túrára, mert fantasztikusan feltölti a testet és a lelket. Ha lehetőségem úgy engedi majd, én is megyek veletek, ha épp nem Miskolcon töltöm majd a hétvégém.

Remélem élveztétek ezt a néhány sort és sikerült átadnom a túra jó hangulatát ezeken a rövid sztorikon keresztül. A mosoly csak az emelkedőkön hervadt le az arcomról, ugyanis én már nem akartam többet felfelé menni, de egyébként nagyon jól éreztem magam. Kívánom ugyanezt majd nektek is, ha kijuttok majd az erdőbe!

2 megjegyzésem lenne:

1. NEM voltak meredek sziklafalak, sőt, emelkedők is csak alig-alig, ugyan már, a Budai-hegységben voltunk, nem a Himalájában... Lankák voltak maximum. M. Sz. alighanem a "vízszintestől alig mérhető eltérést mutató útszakaszok" megfogalmazást tartaná helyénvalónak.

2. KÉT nutellás kenyér volt. Ott voltam. Láttam.

Halima

2011. április 17., vasárnap

Hanák Kolos Teljesítménytúra

Táv: 36 km
Szint: 1300 m


Aki csak kicsit is hallgatta már ezzel a túrával kapcsolatos nyivákolásomat, az tudja, h. mennyire féltem tőle. Még maga Megbízott Szakértőnk is azt mondta a kiírást nézve: „Hát igen, ez tényleg a combosabb harmincasok közül való”. Szerepel benne az összes ellenfél: Kékes, Galyatető, Ágasvár, Muzsla… Csak Dobogókő hiányzik. Illetve bocsánat, a Hely, Aminek a Nevét Sem Szabad Kimondani. Mondjuk, ha az is szerepelne benne, akkor ez egy szép, egészségesen hosszú túra lenne, megspékelve azzal, h. közben a Dunát is át kellene úszni. De azért e nélkül is a szokásosnál is durvább pánikban voltam a túra előtt. Most még rátett egy lapáttal az is, h. még hétfőn jegyet váltottam a Pestről induló különbuszra, ezért meglévő félelmeimhez két újabb társult: (1) nem találom meg a buszt, (2) ugyan megtalálom, de lekésem.
Elhamdulillah, ez irányú félelmeim nem igazolódtak végül. Megtaláltam a buszt, és mintegy fél órával indulás előtt ott voltam. De legalább hallgattam a többi várakozó túrázót, akik arról beszélgettek, h. fú, tavaly milyen durva volt, hogy csúsztak ki a szintidőből, hogy adták fel, stb. Mire a busz megtelt, már alig bírtam nyitva tartani a szemem… Aztán Gyöngyösig aludtam. Néha felriadtam, megállapítottam, h. nagyon fázom, majd azt is, h. nem tudok segíteni rajta, és aludtam tovább. Gyöngyösnél ettem egy szendvicset. A Kékesnél megkaptam a rajtidőt, és kb. 150 másik túrázóval nekivágtam a távnak.
Már az eleje iszonyat durva volt, lefelé egy olyan meredek úton kellett lemenni, h. nem is mondok semmit, mert túlzásnak tűnne. Azt hiszem, M. Sz. is alátámaszthatja, h. egy 10-es FF skálán ez a szakasz simán 10-es. Ráadásul a 150 ember egyszerre zúdult neki, csúsztak, estek, keltek, nemigen foglalkoztak másokkal. A következő értékes idézetek fültanúja lehettem:
„Hú b+, ha tudtam volna, hogy ez ilyen sz…, be sem nevezek”
„Mi az, hogy még most vagyunk a felénél? Hogyhogy a felénél?”
„Miért nem mondtátok, hogy itt egy ilyenen kell lemenni?”
„Ez most még sokáig fog tartani?”
„Jó, én itt most megálltam, és nem mozdulok innen sehova!”
Ez utóbbival én magam is együtt tudtam érezni, megálltam egy fánál, ahonnan nem csúsztam tovább, és megvártam, míg a horda nagy része elvonul. Amúgy ez később is jellemző volt a túrára, rengeteg nevező volt (ezrek), sokan nem tudtak még többé-kevésbé sem civilizáltan viselkedni. Soha nem mentem úgy, h. ne láttam volna valakit, mondjuk az az előnye megvolt a dolognak, h. az itinert elő sem kellett vennem a pecsételéseken kívül – csak mentem, amerre mindenki ment. Amúgy egészében véve nem volt a dolog annyira negatív, mert voltak érdekes beszélgetések emberekkel, de az azért jó lenne, ha sikerülne kicsit több embernek megtanulni azt, h. nagyon szép a baráti, illetve családi összetartás, de ez nem azt jelenti, h. csatasorban egymás mellett haladva kell elfoglalni az ösvény teljes szélességét. Ha előzni akartam, néha életveszélyes helyekre kellett kifutni, h. a kettes-hármas sorokban haladók mellett el tudjak menni.
A Kékesről leérve legnagyobb döbbenetemre egy ellenkező előjelű szakasszal találtam szembe magam, ami ha nem is 10-es, de 7-8-as lehetett az ismert FF-skálán:


A közepe táján levettem a polárt, és a legközelebb majd csak a célban vettem vissza. Az emelkedő után jött az első pont, a Kékesről lefelé bénázás és várakozás miatt sajna egy óránál is több volt a 4,4 km, sietve indultam tovább Galyatető felé. A pont itt persze nem ott volt, ahol az itiner írta, hanem a kilátónál, de nem ezen a pár percen fog múlni insallah, nyugtatgattam magam, és egy banán után indultam is tovább. Hamarosan komoly meglepetés ért. „Hajrá, hajrá!”, kiáltott rám valaki, és megelőzött kedves ismerősünk, a terepfutó Gábor, aki annyira hihetetlen futó, h. néha már arra gondolok, h. nem is az emberi fajhoz tartozik, hanem egy másik bolygóról érkezett, ahol normálisnak számít, h. az életformák 5 óránál rövidebb idő alatt futnak 50 km-t terepen, 2000 m szintkülönbséggel. Most nem futott, és egy jókora hátizsák meg egy hatalmas méretű fényképezőgép volt nála. „Te miért nem futsz, Gábor? Fuss, fuss!” – kiáltottam rá teljes döbbenettel, de ő elmagyarázta, h. most nem futni jött, csak „bulitúrára”. Úgy szűrtem le, h. ennek a túratípusnak két fő jellemzője van: (1) előtte a siroki vasútállomás előtt kell aludni hálózsákban, a szabad ég alatt, (2) ebben a sétatempóban az 56 km-t 7 órán belül kell teljesíteni. Gábor közben a méheiről mesélt, én próbáltam lépést tartani az ő „sétatempójával”, lehetőleg úgy, h. az elfogadhatóság határain belül eső hangerővel lélegezzek közben. Néha kinyögtem, h. aha, meg uhh. Kb. 300 méter után feladtam a harcot, na jól van, Gábor, menjél, azt majd találkozunk, préseltem ki a mondatot, és utána csak azért nem kerültem lélegeztetőgépre, mert Galyatető környékén pont akkor nem volt ilyesmi. Oké, úgyis el akarom érni a buszt, mondta Gábor, és elviharzott, közben lefotózva ezt-azt.
Sebességemet így megdobva hamarosan elértem a következő ellenőrzőpontot, ami, ha esetleg emlékeztek az év eleji beszámolóból, a Vörös-kőn lévő, fémpálcikákból úgy-ahogy összerótt kilátóféleség volt. Ez:


Az innen következő szakasz, az Ágasvár csúcsáig, a túra legjobb része volt nekem. 50 perc alatt letudtam a távot, a sok felfelé ellenére, itt kicsit megritkult a mezőny, tudtam menni, és nagyon szép is volt:


Utána Mátrakeresztesig is sikerült tartanom a tempót. Itt első ízben kaptunk valamit enni a túrán, méghozzá háztartási kekszet, amire nem vágytam annyira, de ha már ott volt, ettem három darabot, meg ittam málnaszörpöt.
És ekkor vágtam neki a legrettegettebb szakasznak, a Muzsla megmászásának. Ez egy nagyon trükkös hegy – hadd ne mondjam azt, h. kis szemét – ilyen három az egyben megoldás, kétszer is azt hiszed, h. most már fenn vagy, jajaja, fenn is vagy, de csak az elő-csúcsokon, az igazi, legmagasabb csúcs, az még utána jön. A Muzsla volt az EGYETLEN hely, ahol túrázásaim alatt bármikor is elveszítettem a humorérzékemet.
A Muzsla előtti ponton két futó beszélgetett: „Egész jó időt jöttél eddig.” „Igen, de majd most! Azért siettem eddig, mert akartam hagyni időt. Mert a Muzsla, az nem tréfa. Úgy megyek, ahogy kényelmes.”
Na köszi. Mindenestre én is elindultam, ahogy tudtam, felkészítettem magam, h. ne essek kétségbe, amikor kiderül, h. még nem vagyok fenn, és még mindig fel kell mászni a következő csúcsra. Végül is elég simán megvolt a dolog, lényegesen könnyebben, mint első alkalommal, és 1:20 alatt meg is volt a 6 km, ami nekem a Muzslára felfelé nem rossz. Fenn leültem egy kicsit, megettem a másik banánt, és teáztam is, ami nagyon jól esett.


Aztán elindultam lefelé a maradék 7 km-n. Az út itt is nagyon szép volt, a kökény vadul virágzott, kilométereken keresztül mindent belengett az illata. Kökényes rét kilátással, Annának:


Az itinert nézegetve még a túra elején gondoltam, h. majd a végén futok, mert az már nagyrészt lefelé. No persze. Az út is nagyon rossz volt, én is fáradt voltam, néha kocogtam pár tíz métert, de amúgy örültem, h. menni tudtam. Annak is nagyon örültem, mikor beértem a célba. Nem felejtettem el nyújtani, és megettem a szendvicseimet, amiket egész nap sétáltattam magammal. Tamás persze már benn volt, megelőzött. Megvártuk az 56-os távról érkezett M. Sz-t, és indultunk haza.
El kell mondanom, h. a Mátra ez után sem lesz a szívem csücske – azok a Bükk és a Börzsöny. De most, h. túléltem a Muzslát, kicsit kevésbé szorul össze a gyomrom a „Mátra” szó hallatán.
Na ja, amíg oda nem megyünk legközelebb…

2011. április 10., vasárnap

Bükki források 50 – Életem első ötvenese

Táv: 50 km
Szintkülönbség: 2093 m


Nagyon sokáig egy 50 km-es túra elképzelhetetlennek tűnt számomra. Úgy értem, persze, láttam a csodált keveseket, akik továbbmentek az ötvenes távon, mikor én lekanyarodtam a 20-30-as rövidtáv útvonalán, de az, h. én is ötvenesen menjek, nem tartozott a lehetőségek birodalmába. Nem vágytam rá úgy, mint egy negyvenesre vágytam. Mert, mint mind jól tudjuk, azt nagyon akartam : )
Aztán ott volt múlt héten a Teleki, akin úgy gondoltam, h. végig tudtam volna menni az ötvenet. No persze, ez csak elméleti fejtegetés volt, mert az, h. tényleg végig tudsz-e menni, az majd csak élesben derül ki. De én egész héten azon tipródtam – mint az csütörtökön hosszasan hallhattátok is – h. el merjek-e indulni az 50-es távon.
Péntek este helyeztük át szálláshelyünket Miskolc közelébe, M. Sz. szüleihez, mondván, onnan kb. fél óra a lillafüredi rajt, és nem 2 és fél, mint Pestről… Én még mindig nem tudtam eldönteni, h. melyik távra nevezzek, de nem akartam vihart kavarni ilyen irányú nyavalygássommal, ezért nagyon bölcsen, folyamatosan kussolva tépelődtem magamban.
Szombat reggel a rajtban már kitöltöttem a nevezőlapot, a rajtoltató hölgy ki akarta venni a kezemből, még mindig nem döntöttem el, h. melyikre megyek, nyögtem kétségbeesetten, és néztem M. Sz-re, aki egy szót sem szólt, csak mosolygott a bajsza alatt. Hát menj az ötvenesre, mondta Tamás, mire én gyorsan – és hálásan – beírtam a „Táv:” mezőbe, h. 50. Huhhh… nincs visszaút, gondoltam.
Később, miközben már lefelé igyekeztünk a műúton. M. Sz. megosztotta velem álláspontját: „Ha másik távra nevezel, visszazavartalak volna, h. nevezz újra az 50-re. Én nem fogom megint három hétig a nyivákolásodat hallgatni, h. jááááááááj volt még 6 órám, végig tudtam volna menni…”
Könnyű eltévedni, kérdeztem a rajtban az egyik szervező bácsit. Ááá, nem, mindent jól leírtunk, intett bizonytalanul a kezemben szorongatott itiner felé, már megkönnyebbülve indultam volna el, mikor kissé gondterhelten utánam szólt: De azért ne nagyon kavarj el, mert nem indítunk seprést! No, köszi. (Gy. k. a „seprés” azt jelenti, h. egy jobb helyismerettel rendelkező illető már jóval a rajtidő lejárása után végigmegy az útvonalon, leszedi a szalagokat és útjelzőket, és összeszedi és a célba kíséri az eltévedt szerencsétleneket. Már azokat, akik nem NAGYON tévedtek. Akik nagyon eltévedtek, azokat a seprű sem találja meg. Majd egyszer a csontjaikat valaki.)
Amíg lehet, lépést tartok a fiúkkal, döntöttem el. No persze tudtam, h. ez nem fog sokáig sikerülni, mert ők azért jelentősen gyorsabbak nálam. Azért az elején még együtt mentünk, és ők, mint jelentős helyismerettel rendelkezők, el is vittek pluszban a túrában nem szereplő Szeleta-barlanghoz. Én ugyan azt gondoltam magamban, h. egy 50 km-es túrán nem biztos, h. mindenféle barlangokhoz kell még pluszban mászogatni, de gondoltam, inkább befogom a számat, és bölcsen hallgatok, lásd mint fent. Amúgy a barlanghoz bőven megérte lemászni (majd onnan felmászni), mert ez IGAZI, komoly barlang volt, ilyen:


Nem időztünk sokáig, hamarosan megtaláltuk az első ellenőrzőpontot, ittunk a forrásból, és leírtuk a kódot. Ezen a túrán 18 ellenőrzőpont volt, de csak 4-en volt pontőr. A többinél a forrás foglalásán (vagy valahol a közelben, pl. fán) vagy a sziklaszirt oldalán felfestett kódokat kellet leírni. Az első pont egy kissé mocsaras vízfolyás mellett volt található, a patak tovább is folytatódott, egész kis vízesések voltak:


Aztán egyszer csak szembe találtam magam a piros plusz felfelé menő ágával. Hát ez elég barátságtalan volt, egy 10-es FF skálán simán volt 6-7-es. (Az FF skála az utak meredekségének leírására használatos, 10-es skálán értelmezett, belső használatú mérőszám.) Itt maradtam le a fiúktól. Egyszer még láttam őket, amikor a második ponttól jöttek visszafelé, én meg még odafelé mentem. Utána már csak a célban találkoztunk.
Ezután ismerős helyek következtek: Magos-kő és Örvény-kő, ahol jártunk már a Népek Tavasza túrán. Két további forrás érintése szerepelt még az itinerben, és a kettő között mintegy mellesleg megemlítve, h. a kék pluszon legyünk óvatosak a patak mellett. Na ja. Ha egy itiner azt mondja, h. valahol legyünk óvatosak, vigyázzunk, veszélyes lehet, stb. akkor MENEKÜLJETEK.
Ez a szakasz valami iszonyat durva volt. Kezdjük ott, h. még mielőtt elhaladtam volna a köves patakvölgy kezdeténél lévő hatalmas szikla mellett, sikerült akkorát esnem, mint még soha, egyetlen túrán sem. Nem tudom, hogyan vagy min eshettem el. De megzuhantam, mint egy kidöntött fa, és sikerült hasra vágódnom, és arccal az avarba fúródnom. Elhamdulillah komoly sérülést nem szenvedtem, csak a lábszáram lett kék – ez harci sérülés, mondta később M. Sz. – és egy kicsit a morálom esett vissza, és annyira nem élveztem ezt a szakaszt:


A patakvölgy leküzdése után leereszkedtünk Mályinkára, ahol a buszmegállóban kellett lennie egy pontőrnek. A falu határában, az utolsó, nagy füves lejtőn két helybéli haladt előttem. A hátsó hangosan énekelt, de számomra felismerhetetlen nyelven. Első pillanatban azt hittem, arabul énekel, aztán rájöttem, h. nem. Ki tudja, talán nem volt az semmilyen nyelv, tekintve, h. közben az atyafi elég jelentős mértékű kilengéssel tántorgott az ösvény egyik szélétől a másikig. Óvatosan beelőztem, mire az előtte menő, felismerhetetlenségig mocskos címkéjű műanyag palackot szorongató barátja megszólított: „Turista! Maga turista, mi?” Kénytelen voltam egyetérteni, mire megkérdezte: „És milyen távon van, százon?” Nem, csak ötvenen, feleltem, na de az is szép, mondta ő, én meg némán egyetértettem. Most jött a lényeg. Nem egészen koordinált, ám rendkívül lelkes mozdulattal meglengette a palackot, amely úgy nézett ki, mintha egy nagyobb létszámú marhanevelő telepen hasmenéses növendék üszők székletminta-gyűjtéséhez használták volna, és boldogan kiabálta: „No, igyon ebbő a borbú, no, turista!” Nem, nem, köszönöm, szabadkoztam, de a bácsika törhetetlenül tuszkolta a palackot az arcomba, de igyon má, igyon má, hajtogatta, erre én futásra váltottam a lejtőn, és lendületből kanyarodtam balra a buszmegállónál, satufékkel álltam meg a pontőr előtt. A már ott pihenő túrázók részvétteljesen kérdezték, no, te hogy megszaladtál, csak nem a bácsik elől futsz. De, de, mondtam, mindenáron a borával akart megitatni, bár lehet valami abban a borban, mert a második nagyon énekel… Mindenki viccesnek találta, h. én a fél falun végigrohantam a kínálás elől, így utólag én is, nem kértem lekváros kenyeret, csak szőlőcukrot, és mentem tovább.
Itt következett be az, amitől tartottam. Megkérdeztem a pontőrt, h. merre kell továbbmenni. Itt a műúton, mondta, aztán majd jobbról bejön az OKT jelzése, és akkor a kéken a sárgáig! Remek. Csak azt felejtette el említeni, miként amúgy az itiner is, h. a kék KÉTSZER jön be jobbról, illetve egyszer bejön, egy darabig a műúttal együtt halad, és aztán, ugyanúgy jobbra, le is megy. No, a MÁSODIK kéken kellett volna lemenni, én meg persze örültem, mikor az elsőt megláttam, és le is mentem rajta… egyenest vissza a falu központjába. Itt próbáltam kérdezősködni a falubeliektől, de persze a „hol megy a kék jelzés” kérdésemre csak néztek. Nincs más hátra, felhívtam M. Sz-t… aki nem vette fel a telefont. Kezdtem megijedni. No, itt az elkavarás, gondoltam. Hívtam Tamást, aki kedvesen elmagyarázta, h. hülyeség visszamenni a faluba, ha egyszer már kijöttem onnan, és h. menjek csak tovább a műúton, és a MÁSODIK kéknél menjek csak jobbra. További útvonalleírást is adott, „a sárgánál nehogy elmenj Dédes felé, hanem a másik irányba, meg fogod ismerni, bazi nagy szikla, és mellette baromi meredek, egyenesen fel a gerincre!”
Meg is lett az út, a következő pontnál, a Vár-forrásnál beszédbe elegyedtünk egy fiúval, és együtt mentünk tovább, nagyjából egyforma volt a tempónk, illetve felfelé én voltam kicsit gyorsabb (hah, ilyen is van, hihetetlen), síkon meg ő. Később kiderült, h. rendőr, fut is meg túrázik is, a következő két pontot együtt kerestük meg, Nyírkőről a kilátás fantasztikus volt:


Aztán, amikor a durván folyton felfelé menő kék L jelzést felváltotta egy lejtő, ő elköszönt, és elfutott – mert lejtőn ő futni szokott, én meg 30 km környékén annyira már nem.
Számítottam rá, h. előbb-utóbb el fogok fáradni. Talán emlékeztek, az elanyátlanodásom a börzsönyi forrástúrán olyan 37 km környékén következett be. Itt meg hamarabb. 34-35 km körül iszonyatos fáradtság jött rám. A rendőr srác már rég elfutott, nem meríthettem erőt a társaságából. Nem volt sok nevező a hosszú távon, 40-nél is kevesebb ember nevezett, kilométereken keresztül nem is láttam senkit. Közben voltak trükkös patakátkelések, amelyeket Anna határozottan a „veszélyes” kategóriába sorolt volna, pl. ez:


Annyira én sem élveztem, de mit tudsz ilyenkor csinálni? Vagy átmész, vagy berendezkedsz az erdei életre. Átmentem. Minden egyes lépés nehezemre esett, csak agyilag tudtam továbbmenni, arra koncentráltam, és azt hajtogattam magamnak, h. semmi gond, ez egy állapot, ami el fog múlni, és akkor majd megint úgy megyek tovább, ahogy eddig jöttem, sőt, jobban, mert a végén jól szoktam hajrázni. Mindjárt jobb lesz, mindjárt jobb lesz, mondogattam magamban, és amikor eljutottam a Köpüs-forráshoz, leültem vagy 10 percre, ettem egy banánt, meg a rajtban kapott kókuszos csokit. Nem tudom, ezért volt-e könnyebb továbbmenni, vagy azért, mert lejtő következett, ahol kicsit belekocogtam, hosszú gyaloglás után mindig jó futni egy kicsit, valahogy máshogy terheli az izmokat, és kifejezetten pihentető. A következő, megint emberes pontra (Garadna vá.) már kicsit boldogabban értem be, itt volt a 17-es rövid táv célja, egy csomóan ültek és zsíros kenyeret ettek hagymával. Sajna olyannyira, h. a hagymát már mind meg is ették, nem tudtam feltuningolni a szendvicseimet… Megkérdeztem a pontőrtől, h. merre tovább, totálisan rosszat mondott, elhamdulillah nem rá hallgattam, hanem két fiatalra, akikkel együtt indultunk tovább a pontról, és az itinerre. Ha a pontőrre hallgatok, szerintem még most is mennék…
Kevéssé romantikus nevű Helyiipari-forrás után az utolsó jelentősebb emelkedőn (kivéve az utolsó utáni, lsd. később) eljutottam a Csókás-táborhoz, ahol megint csak volt pontőr, és adott egy almát, ami annyira jólesett, mint kevés étel még, leültem a padra, úgy ettem meg. Beért 3 túrázó, együtt indultunk tovább, és a célig együtt is mentünk kettővel, a harmadik lemaradt. Innen már nem volt nehéz az út, húztuk is egymást a tempóval, siettünk, és nagyon jól mentünk, az utolsó 6 km-t 1 óra 10 perc alatt tettük meg.
Az utolsó meglepetés még az volt, h. az Eszperantó-forrához egy igencsak durva hegyoldalban kellett felmászni. Ez úgy mond kalandos, technikás rész volt, de a forrás talán a legszebb az összes közül. közben keresztezni kellett a kisvasút síneit, és lefelé túratársaimban felmerült az ötlet, h. ne menjünk vissza a tóparti ösvényre, hanem a síneken menjünk be a célba. Két apró gond volt ezzel: át kellett menni egy vasúti hídon és egy alagúton, és ha jön a vonat, hát, az ciki. A hídról még csak leugrasz, de az alagútban nincs sok más választásod, mint hogy egyenletesen szétkenődsz a falán. Idősebb útitársam hátrakiáltott nekem: „Hölgy! Ugye menjünk le, vissza az útra?” Ez eléggé meglepett, sosem szólítottak még konkrétan hölgynek. Nekem mindegy, ahol mentek, én ott megyek utánatok, feleltem, és végül visszamentünk a rendes útra.
A rövid, pár száz méteres műútszakaszon, ami a célba vezetett, csatlakozott hozzánk M. Sz. és Tamás is, együtt mentünk be a célba, ők már másodszor aznap : ). No, hát mégsem tévedt el, üdvözölt örömmel a reggeli szervező. Sőt, olyan friss, mintha csak most indulna, mondta egy másik. Tényleg nem éreztem magam fáradtnak, AKKOR. Rettenetesen fel voltam dobva, száguldott az ereimben az endorfin, hú, végigmentem egy ötvenest, és nem is a legkönnyebbet, idősebb túratársam – amúgy tornatanár – azt mondta, ha ezen az ötvenesen végigmentél, nevezhetsz már bármelyikre. Fáradtnak nem éreztem magam, de iszonyú éhes voltam. Később megjött a fáradtság is, vacsora után majd leragadt a szemem. M. Sz. szülei meggyőztem minket, h. ne jöjjünk este Pestre, hanem aludjunk ott még egy éjszakát. Én már este 9-kor elköszöntem, és elvonultam a szobámba, aludni. Elég nehezen aludtam el, ekkor már rámtört a fáradtság, fájtak az izmaim, akárhogy feküdtem, nem volt kényelmes… szóval nyivákoltam, na. Azért persze elaludtam egy idő után, és reggel már sokkal jobb állapotban ébredtem.
Reggel 9 körül visszaindultunk, és biztos, ami biztos, meglátogattuk a Mátrát is : ). Elmentünk Sástóra, ahol egy sárga színű, alumíniumfóliára hajazó lemezekből összerótt, a tetején mintegy 30 centis kilengést produkáló kilátóra másztunk fel a viharos erejű széllökések közepette, amely most TÉNYLEG 50 m magas volt, nincs mese, ki volt írva az aljára, miként az is, h. 40 km/h-nál erősebb szélben felmenni tilos:


Amúgy innen látszott a Kékes, ide megyünk jövő héten insallah, ha nem leszek beteg éppen:


Aztán még felmentünk Galyatetőre is, az itteni toronyba, ahonnan az ég alján látszottak a Tátra havas csúcsai:


És a virító galambvirág a sífelvonó tövében:


Elüldögéltünk a sípálya tetején, ahonnan a kilátás remek volt, még utoljára megcsodáltuk a távolban elterülő Bükköt, mielőtt hazaindultunk volna:


Még mindig nem tudom 100% elhinni, hogy megcsináltam ezt az ötvenes túrát. Nem fogtam még fel teljesen. Igen, mint azt egyesek kérdezték, vannak 60-70-100 km-es túrák is, de azok még a távoli jövőben léteznek csak, megvalósulásuk kérdéses, és nem is vágyom rájuk annyira, mint a 40 v. 50-esre vágytam (ja, holnapig nem, mondta Tamás). Jelenleg inkább arra vágyok, h. ötveneseket tudjak biztosabban és gyorsabban menni insallah. Aztán majd meglátjuk : )

2011. április 3., vasárnap

Teleki 30

Táv: 30 km
Szint: 1441 m


Ez a túra elég bonyolult logisztikát követelt. Nem elég, h. máshol volt a rajt és a cél, de még az 50-es és 30-as táv célja is különbözött… A szervezés a következőképpen nézett ki. Vácon hagyjuk az autót, és vonattal megyünk át a rajtba, Drégelypalánkra. Innen mindenki beérkezik, és Tamás – aki futó lévén valószínűleg leghamarabb ér célba – Zebegényből vonattal elmegy a kocsiért, majd felszed engem Kóspallagon, majd Megbízott Szakértőnket együtt szedjük fel Zebegényben. Hurrá.
Szombat reggel akkora köd volt, h. a vonatból alig láttunk ki. Nem volt sok nevező, én a 30-ason a 8, M. Sz. az ötvenesen az 51 rajtszámot kapta. Én kicsit szomorú voltam, h. nincs 40-es táv, mert a 30-as akkora kihívást nem jelent – bár persze a vonaton szokás szerint pánikoltam, hogyne, meg előző nap is – és a fejlődés érdekében szívesen mentem volna hosszabbat. M. Sz. nyújtotta is felém az 50-es táv nevezőlapját, de én azt hittem, h. viccel, és gúnyolódik a szegény kis szerencsétlenen (ez lennék én), ezért csak elhúztam a szám, és elvettem a 30-as lapot. Mint később kiderült, nem is igazán viccelt… akkor már persze késő volt.
A nevezés után elég sokáig majdnem szintben kellett menni, először a falun belül, aztán meg valami szekérúton, ami kicsit sáros volt, de mondtam, h. ha nem lesz rosszabb, én egy szót sem szólok. Aztán lett rosszabb, de nem volt vészes, egészében véve kellemes volt menni, még a sáros szakaszok is inkább mosolygásra késztettek, h. naná, hogyne lenne némi sár a Börzsönyben.
Az első ellenőrzőpont Drégelyvár volt.
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Ezt mondogattam magamban, miközben kapaszkodtam fel a brutális meredek, de – elhamdulillah – nem túl hosszú hegyoldalban. Itt már kezdtünk a felhők vonala fölé kerülni, a vár ragyogott a napfényben:


Pecsételés után leereszkedtem ezen a kis lejáraton:


És már mentünk is tovább a következő pont felé, rengeteg odvas keltike között, amelyek illata belengte az egész erdőt, mint valami egzotikus parfüm. M. Sz. szerint inkább olcsóbbfajta vécéillatosítóra emlékeztetett, de ezzel a véleményével később is egyedül maradt. Az odvas keltikéknek igenis jó illata van. Itt következett be az a tragikus pillanat, amikor meg kellett állnom, h. bekössem a cipőmet. Ezáltal egész a túra végéig elvesztettem M. Sz. társaságát, mert utána már nem futottam, h. utolérjem. Sebaj. Ezután végig két fiatal sráccal előzgettük egymást, akik mérnökhallgatók voltak, és olyan rendkívül érdekes témákról beszélgettek, mint pl. a földrengésbiztos acélcsarnok építése.
Ez a túra elhamdulillah nagyon jól jelzett volt, végig meglévő és elég sűrű turistajelzésen kellett menni, nem volt elkavarás. A második pont után átváltottunk a sárga jelzésre, és egy elég brutál felfelé menő, ámde nekem nagyon tetsző szakaszon mentünk:


Az egész sárga nagyon jó volt, igazi börzsönyi táj, nagyon élveztem. Királyházára leérve át kellett kelni a patakon, ami céljára egy vízbe dőlt fatörzs és némi felhalmozódott hordalék szolgált. Rutinszerűen a patakmederbe akartam döfni a túrabotokat – és majdnem utánuk is estem, mikor a második tagig eltűntek a vízben, és még mindig nem értek le az aljára. Ezen kissé megrettenve mintegy átszaladtam a fatörzsön, vigyázzatok, nagyon mély, szóltam vissza a leendő mérnököknek. Az egyikük át is jött simán, a másik megállt a közepén, fogyókúráznom kéne, mondta, és abban a pillanatban a hídszerűség szétcsúszott alatta, loccs, bele a vízbe. A ponton lelkendezve mesélte, h. nem tudja, az utánunk jövők hol fognak átjönni, de OTT már biztos nem… Később is volt egy patakátkelés, ezen a patakon:


A fiatalember, aki előttem a barátnőjét segítette át a patakon, gondosan megvárta, h. épségben átérjek én is. Amikor megköszöntem ezt neki, komolyan elmagyarázta, h. nem az a gond, ha vizes leszek, hanem ha úgy esek, h. beverem a fejemet, és nincs ott senki, aki segítsen. Szeretem, amikor az emberek így figyelnek egymásra.
A hegyoldalban mentünk tovább, a patakvölgy mellett. A másik oldalon a hegyoldalban fakitermelés folyt, egy szerencsétlen, teljesen leizzadt, csatakos sárga ló vonszolta le a kivágott fatörzseket a meredeken, a hajtó kiabált és egy hosszú ággal ütötte-verte a lovat, mert a szerencsétlen állat nem annyira élvezte a „végre kinn az erdőben” érzést, és nem akart nagyon sétálni…


Mentünk tovább, az itinerben az állt: „nemsokára elérjük a Nagy-Mána bércet, amelyen megkezdjük hosszú kapaszkodásunkat”. Tényleg elértük, és tényleg megkezdtük, és tényleg hosszú volt. Innen a Csóványosig, sőt, a Nagy-Hideg-hegyig rengeteget kellett felfelé menni. Örömmel vettem viszont észre, h. ez volt az első olyan túra, ahol valóban megmutatkozott az edzések haszna, nem volt gondom az emelkedőkkel, megállás nélkül felmentem, és nem is lassultam be vészesen. Eddig mindig az volt, h. akiket síkon beelőztem, azok az emelkedőn visszaelőztek, de most nem vesztettem túl sok sebességet, bár természetesen nem azt akarom ezzel mondani, h. könnyű lett volna felmenni, de az eddigieknél azért lényegesen könnyebb, elhamdulillah. Ez a Nagy-Mána rész, ez annyira szép, de annyira, h. el sem tudjátok képzelni. Annyira jó lenne, ha ti is el tudnátok jönni ide, de ahhoz be kellene vállalni legalább 20 km-t, és nagyon sok szinttel, felfelé is, meg lefelé is. De megéri, higgyétek el, illetve ne higgyétek, hanem nézzétek:



Itt még a gyík is a piros jelzésen megy:


A Csóványos alatti ellenőrzőpont után hamarosan már az ellenkező oldalról néztünk vissza a Csóványos kilátójára, ahová ezúttal nem másztam fel:


És mentünk tovább Nagy-Hideg-hegyre, ahol nem volt pontőr, hanem magunknak kellett pecsételni a turistaházban. 23 km-nél jártunk, és a maradék út nagy része már lefelé vezetett. A kék jelzés jó sáros volt, de elhamdulillah mindig meg lehetett oldani valahogy, h. kikerüljem. 6:50 alatt értem le a 30-as célját jelentő kisinóci turistaházhoz.
Nem voltam olyan feldobott, mint szoktam túrák után. Kifejezetten fájt a szívem, h. nem megyek tovább. A mérnökfiúk felkerekedtek a ponton található nutellás kenyerek elfogyasztása után, hát te, néztek rám, én itt kiszállok a buliból, mondtam. Fáj a lábad vagy valamid, kérdezte egy pontőr lány. Nem, hanem 30-ra neveztem, feleltem. Akkor nem előzgetjük már tovább egymást, kérdezte a mérnökfiú. Majd jövőre, mondtam szomorú mosollyal, és már el is tűntek, tovább, a sárgán. Kisvártatva utolért a patakátkeléses srác és a barátnője, és ők is kérdezték, h. nem megyek-e tovább, ami persze még hozzátett a szívfájdalmamhoz.
Próbáltam hívni valamelyik túratársamat, h. ha mennék tovább, megvárnának-e a célban, de nem volt térerő az erdőben, és úgy éreztem, h. kész helyzet elé állítani őket azzal, h. a megbeszélésünkkel ellentétben másfél-két órát kell rám várniuk, nem lenne tisztességes.
Ültem egy lefűrészelt fatörzsön, ettem a szendvicsemet, majd azt sem tudtam, hogy pattanjak fel, amikor a bal combizmom begörcsölt. Tanulság: NEM ülünk le, főleg ilyen összekuporodott pozícióba, mint egy 15 cm magas fatönk, nyújtás nélkül. Jobb késő, mint soha, megcsináltam a nyújtógyakorlatokat, nem is volt gond utána. Ezzel is ment az idő, meg azzal, h. ültem a napon, és hallgattam a többiek beszámolóit. Majdnem másfél órát ültem ott a ponton, ezalatt az 50-esről 8 ember nevezett át a 30-asra, és szállt ki a buliból Kisinócon. Amúgy elég kevés nevező volt, a három távra (50, 30, 20) összesen kb. 100 ember.
Amíg üldögéltem, odajött hozzám a turistaház macskája. Először csak kicsit messzebb hempergett a kövek között. A szürke macska színét tekintve szépen illeszkedik a Börzsöny vulkanikus kőzeteihez:


Egy idő után az ölembe is mászott, és többször, nyomatékosan le kellett raknom, h. tovább már ne szőrözzön össze. Bár Tamást, a sofőrömet továbbra sem tudtam hívni, mégis úgy döntöttem, h. besétálok Kóspallagra, egyrészt, reméltem, h. ott insallah lesz térerő, másrészt, h. ne kelljen várnia rá. Jó döntés volt, mert összesen talán 20 percet vártam Kóspallag központjában, és már elém is kanyarodott az autó.
Hazafelé felszedtük a kissé megfáradt M. Sz-t Zebegényben, és a naplementi imát már itthon tudtam csinálni. A túra nagyon jó volt, nagyon szép, bár elég nehéz helyeken ment, és sajnálom, h. nem neveztem a hosszabb távra. Jövő héten bükki források insallah. Van 30-as és 50-es táv. Ha az 50-esre gondolok, természetesen összeszorul a gyomrom : ). Szerintem nem merek majd arra nevezni… sok bajom van, mi?