Megvan :)

Három nap híján két év.

42 túranap.

1240 kilométer.

Álmok, élmények, dolgok, amelyek soha nem jönnek már vissza.

Emlékek, szinte minden túrán, bárhol is járunk… Emlékszel, mikor itt a kéken...?

Térdig érő hó és 36 fok. Tikkasztó szárazság és napokon át zuhogó eső.

Helyek és emberek, akiket megismertünk, akik korábban csak az álmainkban léteztek, és most már az emlékeinkben élnek tovább.

Emlékszel, mikor a kéken volt az a tehenes bácsi…

Ujjnyi vastag sajtok, félig romlott kakaó és kiejthetetlen nevű ételek a fine dining étteremben. Te azt MIND meg fogod enni? Igen, sőt, utána rendelek desszertet is. Az út mellett szedett gyümölcs és az öreg nénik készítette bundáskenyerek reggelente, indulás előtt.

Vízhólyag, kidörzsölődés, fájdalom, sőt, néha könnyek is. Emlékszel, mikor mentünk a folyamatosan, vízszintesen zuhogó esőben, és nekem már folyt a könnyem is?

Ismeretlen és sokszor látott helyek. Te, itt jövünk a Mátrabércen, csak visszafelé. Nohát, de szép, itt még sose jártam.

Jé, tényleg, emlékszel, mikor itt jöttünk a kéken, 36 fokban, 15 kilós nagyzsákkal?

És most vége. Kicsit szomorú vagyok. Pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Ugyanakkor meg örülök is. Hiszen megcsináltuk:

Balatonhenye - Úrkút

Reggel a reggeli kenyérrel is nagyon finom volt. Aztán szaladtunk, h a buszt elérjük. Balatonhenyére átérve bevásárroltunk a boltban, és elindultunk a csicsói erdészház felé. Az út nem volt külösebben eseménydús. Az erdészháznál kicsit leültünk, aztán mentünk tovább Nagyvázsonyba. Már nagyon vártam, h meglássam a várat, nagyon kiváncsi voltam...
Meg kell vallanom, h kicsit csalódás vol. Ez nem egy valamin rajta lévő vár, mint pl. A sümegi, hanem csah úgy ott áll a falu közepén,teljesen egy szintben a faluval. Nem mentünk be, cak ívülről néztük meg. Utána rendkívül unalmas, hosszú szakasz következett, műúton, majd murvás úton, tényleg azt hittük, sosem lesz vége.
Úrkúton a Kéktúra vendéglőben pecsételtünk, ami inkább egy kocsma, meg is állapítottu, h. Itt nem fogunk vacsorázni, no de akkor hol, tipródtunk magunkban.
Hamarosan megérkezett szállásadónk, aki elvitt minket a Tündérvirág vendégházba, és ajánlotta a közelben lévő Zizi vendéglőt. Ami nagyon kellemes meglepetésnek
 Bizonyult, remek tonhalsaláta volt pl.

Badacsonytomaj - Köveskál

Reggel a kisboltban bevásároltunk, aztán pedig visszamentünk a faluból a kék jelzésre. Egy darabig szintben mentünk nagyából, aztán megezdtük az emelkedést a Tóti-hegy felé. M. Sz.szerint innen a legszebb a kilátás a tanúhegyekre, de a kék jelzés nem megy fel, így mi sem mentünk.
Viszont felmentünk a Csobáncra, ami a kedvenc tanúhegyem, bár a várromhoz a tetején nem megy fel a kék, de mi bevállaltuk azta 2x 800 m pluszt, és meg is érte, mert a kilátás a Csobáncról fantasztikus:

És végre kicsit megnéztük a várromot is, eddig teljesítméntúrán csak átrohantunk itt.
Erre a napra esett még az általam egyik legjobban várt rész, a Kőtenger is. Egyszer már jártunk erre, és nagyon tetszett.most is.

A faluba leérve semmi nem volt sajna nyitva, volt viszont kút, aholl tudtunk hideg vizet inni, ami nagyon jól esett, mert ekkor már brutál meleg volt.
Balatonheye előtt még meg kellettmászni egy hegyet, a Fekete-hegyi kilátóért megérte megmászn a szinteket, mert még egyszer megnézhettüka tanúhegyeket. Erről jutott eszembe egy tök jó versenykiírás, amit insallah később találhattok meg itt a blogon...
Balatonhenyén el kellett érnünk a buszt, mert Henyén nem találtunk szállást, így bebuszoztunk Köveskálra.
A Saci panziót csak ajánlani tudom mimdenkinek, a tulajdonos néni eszméletlen kedves volt, nekem külön készített vegetáriánus vacsorát, és kaptunk egy tepsi cseresznyés pitét is, ami annyira finom volt, h. Azóta is arról álmodozom...
Mikor közöltük vele, h reggel fél 7-kor szeretnénk reggelizni, az egyetlenproblémája az volt' h akkor még nem érkezik meg a fris s péksütemény, így kenyeret kell adnia a reggelihez...
Vacsofa után még dolgoztam kicsit, aztán mentem aludni, mert a reggel 5-ös kelés rémisztően közelinek tetszett...

Sårvår - Sümeg

Hát ez egy NAGYON durva nap volt....
Reggel mikor elindultunk már esett. De az eső szokásához hiven akkor kezdett rá igazán, mikor leszálltunk a buszról a szajki tavaknal.
Innentől EGÉSZ NAP esett. Közben meg  BRUTÁL szél is fújt, igy többnyire vizszintesen esett.... az uton mély sár es viz. Volt alkalmunk kipróbálni h jobb eső + vizessusnyában, eső susnya nélkül, vagy susnyában eső nélkül menni - arra a pár másodpercre mikor az eső szünetelt. (+)
Én komolyan elgondolkodtam azon, h. akkor ezt itt és most én abbahagyom...

A cipőmben már 10 km után több viz volt mint az erdőben. Az első 25 km-n SEMMI nem volt, de még egy buszmegálló sem...

Csak mentünk a brutálisan zuhogó vizszintes esőben. Majd megfagytam. Csavarni lehetett a vizet mindenemből. Mindezt még tovább szinesitették az előző napi orkán erejű szélnek köszönhetően az útra keresztben bedől fatörzsek, amiken át kellett mászni... Kezdett elegem lenni.

Nagy nehezen elértük Kisvásárhelyt. Már csak 6 km volt hátra. Ez kicsit feldobott es végül is élve értem be Sümegre. A szálláson zuhanyás után elindultunk vacsorázni. A scotti udvarház konyhája remek :)

(+) MESSZE az eső vizessusnya nélkül a legjobb. A vizessusnya, az a lelkek elpusztitója, a remények végső összezúzója. 

Sárvár- -Sárvár

Hajnalban már esett. Azóta elállt, de a szél egyre jobban fúj. Az ablakon kinézve orkánt látok dühöngeni. Kétszer is kimentem az ajtó elé, de gyorsan meggondoltam magam.
A fiúk elmentek a sárvári fürdőbe. Én itthonmaradtam, megirom a beszámolkat, dolgoztam, és azon gondolkodom, h. visszafeküdjek aludni, vagy menjek ki a Penny-be lisztért, és süssek lekváros palacsintát, vagy milyen sorrendben.
A fiúkkal délutánra tervbe vettünk egy várlátogatást, de ebben már nem vagyok 100% biztos...
Ha hazajönnek, majd eldöntjük, hogyan tovább.

Szajki-tavak - Sárvár

Reggel a 6:45-ös busszal indultunk Sárvárról. Ez fájdalmasan korai kelést jelentett, kiválképp nekem, mert reggel még dolgoznom is kellett... Mindegy, a buszt elértük,és a buszon reggeliztük meg az este elkészitett szendvicseket.
Az eső kivételesen nem esett, sőt, sütött a nap, viszont elég hűvös volt, és nagyon erős szél is fújt, de az előző napok megpróbáltatásaihoz képest ez komolyan felüdülésnek számitott. Mentünk a tavak környéki erdőben, a homokos, kavicsos úton, ami igy különösebben sáros sem volt, ráadásul a cuccok nagy részét otthon hagytuk, igy a 12-15 kg helyett csak pár klilót kellett vinni. Kész felüdülés volt.
Az első pecsét, Hosszúpereszteg, megint csak elég messze volt, de jól haladtunk, és fűtött a lelkesedés is, h. ott majd iszunk kávét. Hát nem ittunk, mert semmi nem volt nyitva. Majd Káldon, mondtuk reménykedve, és nekivágtunk az újabb 7 km-nek.
Kárpótolt minket a szép napsütés, és a süvitő szélben festőien hullámzó árpatáblák, valamint a biborhere tűzpiros táblái. Én menet közben tudományos igényű előadást tartottam a tajga népének életéről, ennek egy része insallah videón is megtekinthető a későbbiekben ezen a blogon. Annyit már most elmondhatok,h. nem könnyű az élet a tajgán...
Káldon pecsételtünk az iskola keritésén lévő pecséttel, majd bementünk a helyi presszóba, ami nagyon kellemes és civilizált volt, főleg néhány eddigihez képest... kérdés nélkül tette elénk a pultos a pecsétet, de mi inkább kávét és ásványvizet kértünk.
Innen még némi mező, majd hosszas erdei szakasz következett. Két erdészházat is érintettünk, a hidegkúti inkább egy elég puccos konferenciaközpont, pár száz méterrel utána megálltunk, és a kidöntött fatörzsekre ülve ettünk egy szendvicset. a rózsáskerti elhagyatott, bezért épület, viszont előtte találtam egy csomó GOMBÁT! Sárga gévagombát, amit gondosan le is szedtem, az esti rántottgombára és a reggeli gombástojásra gondolva. A fiúk kedvesen közölték, h. ők ugyan nem kérnek az általam szedett gombából, bármennyire is biztos vagyok benne, h. felismerem a sárga gévagombát. Nembaj, több maradt, finom volt. Ha nem irok több beszámolót, akkor viszont MÉGSEM ismerem fel...
Az erdészház után M. Sz. pedzegetni kezdte, h. mi lenne, ha még Gércéről hazagyalogolnánk, és akkor a 46 km-es sétával 2 napi távot letudnánk egy nap alatt. Nekem sok kedvem nem volt hozzá, bár nem voltam nagyon fáradt, de már ráállt az agyam, h oké, vége, buszra szállunk, hazamegyünk, eszünk, dolgozom,stb. De nyilván nem akartam a tervet keresztülhúzni, igy miután Gércén megkörnyékeztek némi vesztegetés-csokival, kötélnek álltam, és indultunk tovább.
Gérce után a kék vonalvezetése teljesen logikátlan. Embermagasságúnál magasabb susnya, majd nagyforgalmú többsávos betonút+körforgalom váltogatta egymást, minden logikát nélkülözve. A Gérce utáni szakasz még jó volt, egy mezőn vágtunk át, balra nádas tó, felette szürkegém próbált leszállni, de az ekkor már viharos széllökések minduntalan elragadták. A legrosszabb az utolsó 4-5 km, ami végig a nagy forgalmú úton megy, húztak el mellettünk az autók, a beton és a 0 látnivaló kombója pusztitóan unalmas volt... aztán beértünk Sárvárra, hurrá, de innen a vasútállomás pont a város túlsó végén volt, a szállásunk onnan meg még majd egy km, szóval még több mint egy órát mentünk a városon belül, ami nekem már rettenetes volt, untam is, fáradt is voltam, de próbáltam nem tombolni. Végül csak beértünk, hazafelé még bevásároltunk, otthon csináltunk rántott gombát, illetve halat azoknak, akik nem kivntak élni a lehetőséggel :)

Bük-Sárvár

Még este úgy tértem nyugovóra,h.örültem, amiért van tetőablak a szobámon. Majd éjjel nézegetem az égitesteket, gondoltam. Hát, ez a tervem sajna kútba esett. Csak a felhőket tudtam volna nézegetni, ha a hosszú nap megpróbáltatásaitól nem alszom el mintegy azonnal. Mikor a reggeli imára felkeltem, hallottam az eső kopogását az ablakon, reggel pedig ez a látvány fogadott:

Az eső hamarosan elállt, de ami a hőmésrékletet illeti, meg kellett kérnem a fiúkat, h. bár eredetileg a teraszon terveztünk reggelizni, a helyszint tegyük át inkább az én szobámba... ők különösebb tiltakozás nélkül kötélnek is álltak.
Reggel még az a kellemes meglepetés ért minket, h. felhivtak és lemondták az esti szállásunkat... M. Sz. azonnal SOS telefonálgatásba kezdett, h. másik szállást találjon, ami elméletben sikerült is.
Ma busszal terveztünk visszamenni az elágazáshoz, ahol a kéktúra útvonala eltér, és ahonnan tegnap begyalogoltunk Bükre. El is értük a buszt sikeresen, a megállóban várakoztunk egy helyi nénivel szóba elegyedve, mikor esni kezdett az eső. Egyelőre csak csöpögött, akkor kezdett rá igazán, mikor a buszról leszálltunk. Rögtön a betonútról letérve brutál susnyásba kellett befordulni. a száraz nadrág és cipő illúziójáról már itt többé-kevésbé lemondtam.
Az első pecsételőpontig, ami Szeleste, több mint 10 km-t kellett menni. Ez az út hol járható volt, hol kevsébé, de igazából közvetlenül a falu előtt érte el tetőfokát. Derékig érő susnyásba kellett bemenni, de KÉTFELŐL ért derékig: lentről a fű, fentről a fák-bokrok belógó ágai... komolyan MINDEN ruhadarabomból csavarni lehetett volna a vizet. A helyi presszóba beülve kértünk kávét meg teát, Tamás bement a mosdóba átöltözni, én nem láttam értelmét, mert kb. 5 perc kellett az újabb szottyosra ázáshoz. Nehéz volt elindulni, de menni kellett. A következő faluig is volt vagy 8 km, ráadásul ott még presszó sem volt, csak egy Coop közért, ahol vettünk nápolyit, beültünk a buszmegállóba, majd rövid pihenés után mentünk tovább. Valahogy úgy emlékeztem, h. a következő település neve Csád, de a fiúk megnyugtattak, h. ilyen messzire azért nem megyünk, jó lesz az Csényének is. Az eső, a változatosság kedvéért, esett. Én ekkor kezdtem megunni a marinálódást, főleg, miután valamennyire már megszikkadtam a szelestei susnya után, és ismét be kellett menni a csalitosba, meg egy olyan erdei útra, amely utat csak nyomokban tartalmazott, bokán felül érő hig sarat viszont annál többet. Mire Csényére értünk, eléggé elment a kedvem a sétálástól, de Sárvárig volt még további 8 km, egyszóval nem sok választásom volt, mint hogy vonszoljam magam tovább. A csényeújmajori pecsétnél leültünk egy kicsit, majd innen a Gyöngyös-patak töltésére rátérve sétáltunk be Sárvárra, ahol elhamdulillah hamarosan meglett a szállásunk, ami sokkal jobb volt, mint reméltük, az Adél Apartmanban, nagyon kedves szállásadókkal, fűtéssel, ajándék csokival, ez úton is mindent köszönünk.
Megérkezés után még kimentünk a vasútállomásra pecsételni, bevásároltunk, majd megvacsoráztunk egy helyi étteremben, ami nem volt valami hű de jó.
Közben az időjárás-előrejelzéskeet nézegetve megállapitottuk, h. csütörtök-péntekre eléggé zegernye idő várható... ezért csütörtökre pihenőnapot terveztünk, aztán meg majd meglátjuk...
Egyelőre átszerveztük a szállásokat az alábbi terv szerint:
Szerdán még Sárváron alszunk, a nagyzsákokat itt hagyujuk reggel,átbuszozunk a Szajki-tavakhoz, onnan visszagyaloglunk Gércére, és majd meglátjuk, h. még bevállaljuk-e a plusz 13 km-t, vagy busszal térünk vissza Sárvárra.
Csütrötökön maradunk Sárváron, és pihenünk.
A pénteket majd meglátjuk :)




majd meglátjuk.

Kőszeg - Bük

Tabletről irok, vannak ékezetek :)

Este, vacsora gyanánt rendeltünk pizzát a panzióba. Elég sokat, ezért reggelire is pizzát ettünk, sőt, úti elemósziának is összeborogatott pizzaszeleteket vittünk...
Vacsora után konstatáltuk, h. az eső rendületlenül, durván zuhog. Az esőcseppek hangjára aludtam el olyan este 8 magasságában... 10-kor felébredtem. Az eső még mindig zuhogott, ámde közben a panzióban beindult a FŰTÉS! A száradó ruhákat gyorsan átteregettem a radiátorra.
Reggel 7.20-kor ettünk pizzát, és a csapból eresztett meleg (langyos) vizből csiáltunk kávét. Szikrázó napsütés volt reggel, mikor elindultunk, de elég hűvös. Az első pár száz méteren legalábbis, ám mire kiértünk Kőszegről, már melegünk volt, megálltunk vetkőzni.
A mai napon 26 km állt előttünk, ámde elég minimális, kb. 200 m szinttel. Éjjel rengeteg eső esett, ámde itt az út az erdőben szinte végig kavicsos, sóderes volt, nem volt semmi sár, nem is csúszott, jól haladtunk hát. Olyan sok látnivaló sem volt útközben. Az erdőt csak a kissé naposabb árokpartokon növő elég sok szamóca dobta fel, amelyek már nagyon szép érettek voltak, meg is álltunk szedni, ettem belőle egy csomót, nagyon finomak voltak:

Az első szakasz, ami a Tömörd nevű faluig terjedt, több mint 15 km volt, végig az erdőben, nagyrészt nyilegyenes úton, alig volt benne pár kanyar. már előre fentem a fogam a kávéra meg kólára, amit majd a faluban iszom... hát igen... ahol 10 előtt, vagy délután 4 után kellett volna érkezni, mert a helyi bolt-kocsma kombó csak úgy van nyitva. Igy hát leültünk pihenni, enni, és mentünk is tovább. Volt még csaknem 10 km az Ablánc malomcsárdáig. Közebn, már a vége felé furcsa hangot hallottunk messziről. Közelebb érve derült ki h. a megvadult Ablánc patak az: a viz száguldott, habzott, tényleg nagyon félelmetes volt, elhamdulillah már visszatért a medrébe, de az úton látszott a nyoma, h. nemrégmég kinn volt. A hidja most is éppen csak a vizszint felett volt. Átkeltünk rajta, és innen már hamar megérkeztünk a csárdához.  Ami szintén be van zárva... viszont nagyon remek időt mentünk, eredetileg a 16:30-as buszt néztük ki, de elértük volna a 15:17-est is, mert 14:10-kor tanácskoztunk arról, h. várjunk 1 órát, vagy induljunk el a műúton az 5 km-re lévő Bük felé, ahol a mai szállásunk van. Nekem nem nagy kedvem volt még a plusz 5 km-hez,főleg nem az elég forgalmas műúton, de végül is csak elindultunk. Ekkorra már nagyon fáradt voltam, úgy rá voltam arra, h. a csárdánál vége a mai etapnak, h. sehogy sem tudtam ráhangolódni az újabb 5 km-re...
nagyon nehezen telt el ez a szakasz, jobban elfárasztott, mint előtte az egész túra. Alig akart véget érni. Aztán Bük határában átkeltünk a szintén alaposan megáradt Répcén, és innen már hamar a falu legelején lévő szállásunkon voltunk. az Aszú vendégház nagyon-nagyon szép. Elszaladtunk bevásárolni reggelire, aztán a szemben lévő étterembe vacsorázni. Már a vacsi végén jártunk, mikor brutálisan zuhogni kezdett, és vagy fél órán átel sem állt. Nyilván minden csepp eső, ami nem ránk esik, aranyat ér,úgyh. remélem, holnap NEM fog elkapni minket egy ilyen... mert ma elhamdulillah végig szép időben, napsütésben mentünk.

Velem -Koszeg

Ejjel zuhogott az eso. Hurra. Szerencsere mire atmentunk a szomszed presszoba melegszendvicset reggelizni, elallt az eso. Diszkreten nem esett par oran keresztul. Kozbenelindultunk. A Velembol kivezeto ut nagyon szep volt, kivaltkeppen h 4 db szalamandrat is. A nap mar-mar kisutott, aztan ugy dontott h az mar tenyleg tulzas. Igy hatesni kezdett pedig meg fel sem ertunk Irottkore. Elovettuk az esokabatokat. Kisvartatva elallt. Fenn a kilatonal eltettuk az esokabatokat es leultunk enni. aztan indultunk lefele a keken amire igazaboal itt tertunk ra. Ug6anis az orszagos kek tura kiindulopotja az Irottko. Velembol a piros sav jelzesen jottunk fel. a kek nagyon szep volt itt, nyirerdoon vitt keresztul. Eleg sokaig lefele mentunk aztam megindultunk felfele Ohaztetore. Mire felertunk mar zuhogott de durvan! Felmentunk a kilatoba varva h elalljon. vagy fel orat varakoztunk a kilatoban. Kozben megettunk egy ujabb zzendvicset. Mikor az eso lecsendesedett elindultunk. Hetforrasig sikerult is normalis idoben lejutni. Vegigkostoltam mind a 7 forrast es azt mondhatom h Almosnak kicsit mas az ize mint a tobbinek. De leeht h csak azert mert o volt az elso es akkor meg nem szoktam meg a kisse vasas izuket.
Tovabbindulva hamarosan esni kezdett. De durvan! Sot, meg durvabban. Szakado esoben mentunk az utolso masfel oraban. Csurom vizesen ertunk be a szallasunkra. viszont kaptunk hosugarzot aminel jelenleg szaritkozunk es melegszunk. Varjuk a rendelf pizzat.
Az elorejelzes szerinf holnap is esni fov,  de az eso igazan szerda-csutorotk magassagaban talal majd magara....
Mondtam a fiuknak h ezutan mi mar csak novemberben menjunk kekfurazni - tokmindegy h junis, februar, majus... MINDIG kellemes novemberi ido van. Olyan k9d volt a hegyen mint novemberben. Ha eppen nem aztam volna pureve akkor egesz vicces lett volna.

Nulladik nap -Velem

Vonattal mentunk szombathelyre onnan masik vonattal koszegre onnan busszal velembe....
Nem egyszeru eljutni turank kiindulopontjahoz :)
Mar 6 elott velemben voltunk ahol amugy eppen teljesitmenytura zajlott. Nem kapcsolodtunk be, csak bepakoltunk a szallasra aztan esti setakent felszaladtunk a Szent Vid kapolnahoz es a kektura emlekmuhoz. M. sz. Magyarazott vmit h regen itt volt a kektura vvege.

Jelenleg a szallasunkon varjuk h megfojon a barna rizs. Es vegre lefekhessunk aludni. Legalabbis en....

Két hét kék, ismét :)

Eljött a nyári szabadság ideje elhamdulillah :)

Holnap, május 10-én insallah nekivágunk a kéktúra újabb szakaszának, és terveink szerint május 24-ig az Írottkő-Zirc szakasz mintegy 400 kilométerét fogjuk bejárni.

Már hetek óra nagyon várom a holnapot. Hogy mit várok?
- az utat magam előtt
- a virágokat az út mellett
- a hegyeket, a kilátásokat
- a Hétforrást, hogy megint végigkóstolom mindet, és megállapítom, h. ugyanolyan ízűek
- a mindenféle ízeltlábúakat, h. majd jól megfogom őket, és odaviszem a fiúknak, és M. Sz. majd enerváltan közli, minek szedsz te össze mindent
- a megérkezéseket, amikor este végre letesszük a zsákokat, és csak úgy ülünk kicsit, mielőtt körülnéznénk vacsoraügyben
- az elindulásokat, amikor büszkén megállapítom, h. pont sikerült mindent bepakolni a nagyzsákba, majd ezután veszem észre, h. ja, kivéve a törölközőt, az Asics cipőmet, a tisztaságcsomagot és mindazt a ruhát, ami szétteregetve szárad a szobában, de BASSZUS, ezek NÉLKÜL is pont olyan nehéz volt becsukni a zsákot, mint ezekkel, valami SZAPORODIK ebben a zsákban, de komolyan, már csak a súlyából ítélve is
- az olyan apró diadalmas pillanatokat, amikor a fiúk keresnek valamit, én pedig hidegvérrel, ám diadalmasan mondom, "Jaaa, papírzsepi/kullancscsipesz/mosókrém/toll/laposfogó/rácponty tejföllel? PEEEEEEEEEERSZE h. van nálam!"
- a helyi kisboltban vett reggelik elfogyasztását a kisbolt előtti padon
- a zsoltiiiiiiiiiiiiiiii rokonait a pocsolyákban
- a megoldhatatlan dilemmát,hogy akkor most a két színes kődarab közül melyiket vigyem haza emlékbe
- az idős, kendős nénik megdöbbent, tágra nyílt tekintetét a kiskertekben, "Hogy HONNAN jönnek gyalog, kedveském?"
- a saját megdöbbenésünket, basszus, ne már, hogy megint ESIK, és hogy ENNYIRE, és azt a leborult szivarvégit, hogy itt MEKKORA sár van...
- az én megdöbbenésemet, nem MONDJÁTOK, h. fel kell menni AZON, és a nagyzsákkal...
- hogy látni fogom mindazt, amit eddig még nem láttam, és mindazt, amit már láttam, de tudom, h. most más lesz, mint akkor volt
- hogy majd a századik növényről is megkérdezem Tamást, h. mi az, és próbálom megjegyezni, de persze a latin nevét elfelejtem majd, de sebaj, mert a legközelebbi túrán a magyar név bemondása is elég lesz ahhoz, h. mindenki azt higgye, milyen jól ismerem a növényeket, pedig nem is én, hanem a Tamás
- hogy majd rántott sajtot fogok enni este az étteremben, és somlóit is, úgy ám
- hogy máshol leszek egy kicsit
- hogy nem fog csöngeni a telefonom (mert jól kikapcsolom, és hiába szeretne csöngeni, nem fog tudni)
- hogy majd mikor hazajövök, és ti megkérdezitek, na, milyen volt, csak nézek, és nem tudom, mit mondjak, mert hogy is mondhatnám el mindezt, hogy is mondhatnám el, h. milyen volt, mikor még magamnak sem tudom megfogalmazni
- hogy egyszer majd, amikor egyedül maradok valahol a félhomályban, és úgy érzem, vége mindennek, becsukom a szemem, és látni fogom, ahogy a leveleken még megcsillan a fény, és a távolban lemegy a nap, és lassan megjelennek az első csillagok

Téli kék

Táv: 210 km

Szint: 6000 m (cca.)

Ti TÉLEN akartok kéktúrázni??? – kerekedett nagyra mindenkinek a szeme, amikor megemlítettem azt a tervünket, h. február közepe táján egy hetet + egy hétvégét ismét a kéket járjuk. Igen, miért is ne, feleltem kissé zavartan, mert nem egészen értettem a fennakadást – teljesítménytúrázunk is télen, sőt, minden évszakban, akkor miért a kéktúra ne lenne megfelelő?

Hát, mert hideg van / hó van / sár van / nincsenek virágok / nem olyan szép, jöttek a válaszok, egyéni ízléstől függően.

Bevallom, ezek közül én csak 2 dologtól féltem igazán: h. nagyon hideg lesz, és végig fázni fogok, illetve, h. latyak lesz, és végig vizes bakancsban megyek, és lásd mint előbb. Ezekből elhamdulillah egyik se jött be, nem fáztam, sőt, inkább melegem volt többször, és nem volt latyak, mert hó is csak ennyi volt mindösszesen, felfelé a Nagy-Milicre:

Maga a logisztika úgy alakult, h. vasárnap este M. Sz. testvére elvitt minket kocsival Hollóházára, és otthagyott. Útközben még megnéztük Telkibányán az ország egyetlen felszíni perlitfolyását, amely engem teljesen lenyűgözött:

Este egy panzióban aludtunk, és reggel indultunk neki a túrának. 

Éjszaka durván zuhogott az eső, de (ekkor MÉG) nem volt nagy sár. Az majd csak később jött. Én még soha nem jártam a Zemplénben, és meg kellett állapítanom, h. nagyon szép. A füzéri vár, no, az rögtön előlépett A kedvenc várammá:

A Cserehát és a Hernád völgye nem lesz a kedvenceim között. Eléggé lepusztult falvakon át mentünk sokszor, néha kissé aggodalomra is adott okot a helyiek viselkedése, de nem történt végül is semmi. A táj, gondolom, sokkal szebb, amikor virágban áll, és az erdészet és a vadászok közös erőfeszítéseinek nyomán nem így néznek ki az utak:

Már ha volt EGYÁLTALÁN út, és nem szántották hozzá a szántóföldhöz, ilyenkor a friss szántásban kellett haladnunk, hát hurrá:

Aztán, mikor végre ismét hegyi terepre értünk a Szalonnai-hegység, majd az Aggteleki-karszt területén, az megint nagyon szép és jól járható volt. Jósvafő előtt belefutottunk a több száz hektáron szabadon legelő hucul ménesbe. Lovas múltam előtörésével azonnal magamhoz csalogattam az egyik lovacskát simogatási célzattal:

Aztán másnap reggel átmentünk gyalog Aggtelekre, itt végül is a kéktúra keleti része véget is ért, de mivel a csomagjaink Jósvafőn voltak, vissza kellett menni értük, amit meg is tettünk – a barlangon keresztül, az ún. „hosszútúra” keretében, ami kb. 6-7 km, egyik bejárattól a másikig, nagyobb részt kivilágítatlan szakaszon, ahol megállapíthattuk, h. hiper-szuper fejlámpáink mit sem érnek a barlangászok lámpáihoz viszonyítva. A barlang viszont nagyon szép volt:

Így ért véget ezzel a barlangi sétával a kéktúra Hűvösvölgytől Hollóházáig terjedő szakasza számunkra, de insallah májusban nekivágunk a nyugati résznek is… 

Kéktúra – Romhány-Terény

Táv: 45 km

Szint: 1015 m

Mint köztudott, nyáron kihagytunk 2 napot a kéktúránkból. Egyet már bepótoltunk, most pedig eljött az ideje a második nap pótlásának is.

A Romhány-Terény szakasz a kéken 27 km. Mivel a buszközlekedés, az valami felháborító (egymástól 20 km-re lévő települések között 2-3 óra az utazás), végül úgy döntöttünk, h. legyen körtúra: Romhányban hagyjuk az autót, a kéken végigmegyünk Terényig, majd pedig a lehető legrövidebb úton visszamegyünk Romhányba. Nem lesz 50 km, mondta Megbízott Szakértőnk. Mivel mindhárman sikeresen leküzdöttünk már ennél hosszabb távokat is, különösebben nem is aggódtunk.

Reggel a tervezettnél sajna későbben sikerült elindulnunk. Egyeseknek pont reggel tűnt el a túracipője, mások pedig lehalkították a telefonjukat, ezért nem lehetett megmondani nekik, h. sétáljanak már ki a Nyugatiig, mert az Andrássy út le van zárva… szóval 8 helyett már majdnem 9-kor vágtunk neki a kék sávnak Romhányból.

A következő pecsételőhely jó közel van, alig 2 km Kétbodony, és odáig végig aszfalton kell menni. Annyira nem volt ez rettenetes, főleg, h. útközben megtekinthettünk több helyi nevezetességet, például a „Rákóczi póniját ugratja” című alkotást:

Kétbodonyban az egyik ház kerítésén kerestük a pecsétet, de már nem volt meg, ezért végül is kitérőt tettünk a helyi kocsmáig, ahol volt másik pecsét, valamint – a szombat reggeli időpont dacára – rengeteg ember, ezért mi rengeteget vártunk a pecsétre… mindegy, megvolt, ez a lényeg, mentünk tovább. A falu határában a volt TSZ-telep mellett letértünk a műútról, és bevágtunk az erdőbe.

A következő útszakasz két dolog miatt is emlékezetes marad. Először elég durván és jó sokáig emelkedett. Aztán pedig rengeteg és óriási makkot találtunk:

Ezekből természetesen egy csomót össze kellett szedni a Tamás Lompikájának. Lompika, az a pele. Mondjuk engem nem zavart, lévén, h. nem nekem kellett a hátralevő mintegy 40 kilométeren cipelni a makkokat… lelkesen beszálltam hát én is a gyűjtésbe.

Amúgy én magam is találtam többféle dolgot is. Az egyik Adrienn kedvéért egy cuki, szőrős állat volt:

Érdekességképpen jegyezném meg, h. kb. egy percig tartottam a tenyeremen a jószágot, de láthatólag NEM volt hipoallergén, mert az ujjaim feldagadtak, viszkettek, sőt, még most is viszketnek. M. Sz. határozottan megmondta, h. na látod, nem kell mindent megfogdosni. Ennek ellenére sajna NEM tudom megígérni, h. a jövőben nem fogdozom meg ezeket (vagy más) jószágokat…

Legnagyobb örömömre találtam valami mást is, igazából idén az első szedésre érdemes darab, ami nem úgy került elém, h. az előttem álló táv miatt esélyem sincs hazavinni:

Leszedtem, hazahoztam, sőt, már meg is ettem reggelire…

A vasúton átkelve már valamennyien éhesek voltunk, ezért letelepedtünk enni a fűbe, illetve én egy hangyabolyba. A kilátás a felhős éggel csodálatos volt:

De egy idő múlva a kis szemét hangyák már annyira csíptek, h. inkább állva fejeztem be a táplálkozást.

Hamarosan beértünk Becskére, ahol pont az orrunk előtt zárt a kisbolt, ahol a pecsét van… ám egy kedves helyi bácsi felvilágosított minket, h. van a fagyizóban is… ó, de nagyszerű, ekkor már pár km óta teára vágytam, hátha van az is… Volt. Egy nyugdíjas házaspár fogadott minket, ők üzemeltetik az egykori nyári konyhából kialakított kis cukrászdát:

Nagyon kedves kiszolgálás, és nagyon finom sütemények – enyém a hosszúkás:

A falu határában van egy sztupa, gondoltuk, megnézzük, ezért a kék jelzésről letértünk egy valamire, ami kezdetben nagyjából járható utat is tartalmazott nyomokban, ami elég rövid idő után elmúlt, de akkor már csomót mentünk felfelé, szóval nem fordultunk vissza… jó bemelegítés volt ez a délutánra. Végül M. Sz., a hipernavigátor segítségével mégiscsak visszajutottunk a kékre, és mentünk tovább Szandavár felé. Itt még egyikünk sem járt, de a táj nagyon szép volt, már néhol színesedtek a levelek:

A jelzés, hát, az elég botrányos volt… vagy nem is volt egyáltalán, vagy ha volt, akkor is jó ritkán, és lehetőleg nem az elágazásokban. Amúgy, ha az út megvolt, sokszor abban sem volt sok köszönet.

Magyarország fő turistaútvonalán:

Legalább vadregényes volt az utunk… A várromtól pedig a kilátás egészen fantasztikus:

Mondjuk nyilván ide fel kellett ám mászni, ami még hagyján, utána lefelé SOKKAL durvább volt…

A faluban pecsételtünk, és innen már csak 4,5 km volt Terény, ahol a megszakított utunkat folytattuk nyáron. Átmentünk a falun, majd a szélén leültünk, M. Sz. megnézte a térképét, a GPS-t és a Google Earth-t egyszerre, és kitalált valami útvonalat. Eddig 27 km-t jöttünk, visszafelé rövidebb lesz, mondta.

Hát, tényleg rövidebb volt, lévén, h. tökön-dinnyén keresztül mentünk, néha egészen szó szerint:

Azon kívül volt benne brutális lemászás:

Brutális felmászás:

Meredek dűlőutak:

És patakátkelés is:

Végül is valóban megúsztuk kb. 18 km-ből a visszautat, de nekem fárasztóbb volt, mint az első 27. Mindazonáltal tetszett, izgalmas volt, és legalább rögtön értékeltem, h. a kék sáv milyen jól járható, kényelmes útvonal.

Kisecset nevű falu felé tartottunk, h. innen még a kertek alatt átmenjünk Kétbodonyba, onnan meg a műúton be Romhányba. Az egyik réten nagy örömömre találkoztunk Zsolti rokonával:

Aztán egy dombtetőn le kellett ülni kicsit pihenni meg enni még valamit. Mi hárman:

Beértünk végre Kisecsetre, amely igazi világváros:

Itt lassan már ránkesteledett, a szürkület elborította a tájat, és az erdőben már lámpával kellett menni:

Egy idő után, már a falu határában beszaladtam a bokrok közé… közben Tamás leült az út szélére, M. Sz. pedig készített egy hihetetlenül fantasztikus képet. Aki megtalálja az oda nem illő elemet a képen, tárgynyereményben részesül:

Végül is este 8-ra értünk vissza az autóhoz, fáradtan, de elégedetten. De tényleg, én sokkal jobban elfáradtam, mint egy ilyen hosszú teljesítménytúrán. Alig bírtam beszállni a kocsiba. Itthon kiszedtem ruházatomból a 10^27 koldustetűt, és egy zuhany után bedőltem az ágyba aludni.

Ezzel teljes lett a kéktúra Hűvösvölgy – Aggtelek szakasza. Insallah hamarosan újabb szakaszokba kezdünk…

OKT kiegészítés Romhány – Szendehely

Táv: 35,5 km

Szint: 1100 m

Mint az köztudott – legalábbis e blog olvasóinak körében :) – nyáron az OKT Hűvösvölgy – Aggtelek szakaszból kihagytunk egy részt. Most ennek (nagyobbik) felét pótoltuk ezen a szombati napon.

Az indulást hosszas tanácskozás és szervezés előzte meg – hol hagyjuk az autót, hogyan jussunk vissza hozzá, melyik irányból menjünk, stb. Végül is a legjobb tervnek az ígérkezett, ha a kocsit Szendehelyen hagyjuk, onnan busszal elmegyünk Rétságra, ott átszállunk a másik buszra, elmegyünk Romhányba, majd visszasétálunk az autóhoz. Így nem voltunk ahhoz kötve, h. este esetleg a buszt lekéssük, és úgy jártunk…

Sikerült is némivel 8 után elindulni Rohányból, tettünk egy kis kitérőt, h. megnézzük a Rákóczi-mogyorófát, amit ugyan én egy hete láttam a Palóc túrán, de a fiúk meg még nem, és én nagyon szívesen megnéztem még egyszer, mert nagyon szép fa, még sosem láttam ekkora mogyorót:

Amúgy egy jó darabon ugyanazon az úton mentünk, mint a Palócon, csak éppen visszafelé, ezért én egyes szakaszokat egyáltalán nem ismertem fel, a fiúk általános derültségére… és az emlékeim is kissé csaltak, mert úgy emlékeztem, h. a Romhányi-hegytől egyáltalán nem kellett lefelé menni Romhányig, hanem végig szintben… ami még így egy kívülállónak is gyanús, mert ha nem kéne lefelé menni, akkor Romhány ugyanolyan magasan lenne, mint a Romhányi-hegy, akkor viszont ez utóbbit logikusan nem neveznék „hegynek”… (lásd pl. én a Teréz körúton lakom, ami kb. ugyanolyan tengerszint feletti magasság, mint az Oktogon, és ez utóbbit nem is nevezzük Oktogon-hegynek egyáltalán, ha megpróbálnám így nevezni, a szomszédok határozottan azt gondolnák, h. furcsa vagyok, mondjuk már így is azt gondolják, de akkor meg még sokkal inkább). No, szóval, lényeg a lényegben, BRUTÁL sokat kellett igenis menni felfelé…

Romhány után nagyon különleges dolgot láttunk, egy épülő olajvezetéket, amely kilométereken át húzódik a szántók között:

Természetesen ki kellett próbálni, h. mi lesz, ha belekiabálunk… remek szórakozás volt, Tamással hosszasan kiabáltunk a visszhangzó csőbe:

M. Sz. inkább távolról figyelte csak gyermeteg viháncolásunkat, illetve videózott, amit ide sajna nem tudok feltenni, pedig láthatnátok/hallhatnátok, amint lelkesen kiabálom a csőbe, h. Taing! Ha valaha is csőbe kellene kiabálnotok, ez egy nagyon jó szó, mert SOKKAL jobban visszhangzik, mint pl. egy sima Hu!

Alsópetényen és Felsőpetényen sikeresen áthaladtunk, közben láttuk azt a jó kis erdészházat, amit már a Palócon is kiszúrtunk, kíváncsi vagyok, lehetne-e itt aludni:

Hamarosan elértük azt a kék pluszt, ahol a Palóc túrán rácsatlakoztunk a kék sávra, így innentől nekem terra incognita következett, illetve a fiúk szerint folytatódott, mert eddig se sok mindent ismertem fel a terepből, ahol haladtunk…

Felismertem viszont a rengeteg nagy szemű, finom szedret az út mentén, amit most is sikeresen tizedeltünk:

Az immár ismeretlen kék sáv szakaszon beértünk Ősagárdra. A neve nagyon vonzónak és misztikusnak tűnt mindannyiunk számára, ehhez képest maga a falu kissé csalódás volt… azért ittunk a presszóban egy kapucsínót, ami nagyon finom volt, valamint a 3 kapucsínóért és egy kóláért fizettünk annyit, amiből itt Pesten kb. egy kapucsínót lehetne inni…

Ettünk is, mert innen kezdődött a túra nehezebb szakasza, a szint nagy része előttünk állt – fel kellett menni a Naszályra… Én úgy emlékeztem, h. mikor életemben egyszer fenn voltam, akkor valami háromszögön mentünk fel, ami brutál meredek volt, és valami sávon jöttünk le, ami meg kellemesen, hosszasan lankás. De most pont az ellenkező irányból megyünk, szóval kellemesen, hosszasan emelkedő lankás felfelére számítottam. Ám viszonylag hamar rájöttem, h. amire én emlékszem, az bizony a Nagy-Hársas, és h. itt is meredek a háromszög, viszont itt a sáv is… Na nem volt olyan iszonyat durva, de akkor agyban már annyira ráálltam a kellemesen lankás felfelére, h. alig bírtam felmenni. Ráadásul ekkorra már brutál meleg is lett, nem győztünk lélegezni, útközben megálltunk inni… aztán tettünk egy kitérőt a Násznép-barlanghoz, ami nagyon tetszett, igazi barlang volt, be is lehetett menni egy darabon, sőt, tovább is be lehetett volna menni, csak ott már annyira csúszós és meredek volt, h. inkább mégsem. Tamás így is alig bírt lejönni onnan, ahova barlangkutató tevékenysége során felmászott – kiváltképp, h. a lámpájában le volt merülve az elem, így gyakorlatilag töksötétben kellett volna a sáros, vizes meredeken leereszkednie, ami annyira nem volt jó…

A barlanghoz elméletileg egy út vezet, de mi nem akartunk visszamenni arra, amerre jöttünk, így a barlang mellett található sziklákon és az ún. „gyökeres mászóka” megnevezésű képződményen másztunk vissza:

Hát, ez meredek is volt, meg járhatatlan is, de még pont belefért abba a kategóriába, amit a „halálosan veszélyes” helyett az „izgalmas” megnevezéssel szoktam illetni:

Felérvén mentünk tovább, mert a Naszály csúcsa, az még elég messze volt. felfelé nagyon szép kilátások voltak amúgy, megálltunk fotózni néha, addig is legalább lélegeztem:

A csúcson van egy geodéziai torony, ami le van zárva, de természetesen Tamáson ez nem fog ki:

Amúgy, miután bemászott (és invitált engem is, de én nem voltam hajlandó, mert reális veszély volt rá, h. legterjedelmesebb testrészem – ami nem az agyam, sajna – beszorul, és elég ciki lett volna, kiváltképp, h. három hős biciklis is feltekert ide a csúcsra, és ők is ott üldögéltek), belátta, h. nem véletlenül van lezárva a torony, mert a létrák olyan állapotban voltak, h. még ő a kb. 60 kilójával sem merte megkockáztatni, h. felmásszon… Úgyhogy, miután szerencsése és beszorulás nélkül kimászott, kicsit beszélgettünk a biciklisekkel ("Te abban a beakasztós cipőben nem szoktál baromi nagyot esni? Én biztos baromi nagyot esnék..." "De, k... nagyot tudok esni benne...") megindultunk lefelé.

Útba esett még egy barlang, a Szinlő-barlang, és, mivel mint tudjátok, különösen vonzanak a barlangok és a vízesések (és a gyűszűvirágok), nem sajnáltuk azt a 150 m kitérőt. Ez inkább egy ilyen függőleges barlang volt, meg sem próbáltunk leereszkedni bele. Tamás persze előreszaladt, „Ez inkább egy ilyen luk!”, kiabálta vissza a felfedezését, és én ekkor már tudtam, h. MUSZÁJ odamennem… leérvén, őszinte, ünnepélyes hangon kiabáltam be: „Luk, én vagyok az apád!” S most már ő is tudja az igazságot…

Luktól már sok érdemleges dolog nem történt. Kipróbáltuk a nevezetes helyekre kirakott QR kódokat: leolvasod a mobiltelefonoddal, és megtudsz egy csomó infót az adott helyről, teljesen jó, nekem nagyon tetszett.

A kocsihoz visszaérve rövid átöltözés után megindultunk vissza Pestre. Még felugrottunk hozzánk enni, a gulyás közben elégedetten nyugtáztuk, h. elhamdulillah már csak kb. 22 km van, amit pótolni kell a nyári szakaszból. Insallah hamarosan nekivágunk annak is…

Mit láttunk a kéktúrán? Kétéltűek és hüllők

Június utolsó két hetében az Országos Kéktúra Hűvösvölgy és Aggtelek közé eső kb. 400 km-es szakaszát jártuk be. (Igen, a szabadságunkat ezzel töltjük.) Mint tudjátok, nagyon szeretem az állatokat, azok közül is különösen a hüllők/kétéltűek és az ízeltlábúak állnak közel a szívemhez. A kéktúra 2 hete alatt sok mindenféle jószágot láttunk, egyeseket le is fotóztunk, ezekből osztanék meg veletek néhányat. A képek egy részét nem én készítettem, hanem Tamás, pl. ha én rajta vagyok egy fotón, és egy brutál nagy kígyót szorongatok vérző kezemben, azt logikusan Tamás fotózta...

Hüllőt meg kétéltűt, no, azt azért nehezebb ám találni, mint pl. egy bogarat. Bogár, az van mindenhol, meg általában nem is távozik olyan gyorsan a tervezett fotózás helyszínéről, mint egy kígyó. Az alábbiaknál némileg több hüllőt/kétéltűt láttunk ám a két hét alatt, csak nem mindegyik engedte magát fotózni. Pl. mikor Sámsonháza után kiértünk a faluból, Megbízott Szakértőnk kissé riadtan jegyezte meg: aztaaa, mekkora kígyó... és már csak a legvégét láttam az állatnak, kb. 10 centit, de szerinte HATALMAS volt, és fekete. Lefotózni természetesen nem tudtam...
 Ezért is látható szinte mindegyik valakinek a kezében (nagyon kevés kivételtől eltekintve az én kezemben). Az aggódók kedvéért jegyezném meg, h. én magam is számos kígyót/békát/gyíkot tartottam az éves során, ezért biztonságosan meg tudom fogni őket, még soha, egyiknek sem lett semmi baja, sőt, szerintem inkább jól járnak, mert lerakom őket pl. a műútról (lsd. lentebb). Valamint azoknak, akik NEM a jószágok miatt aggódnak, hanem miattam, nem, mérges kígyókat (amit amúgy sem volt szerencsém még szabadon látni) nem fognék meg :)

Az első gyíkot az Árpád-kilátónál láttuk, ami nem nagy szám, mert a kilátó alatti szikla mindig tele van fali gyíkokkal:

Örültek a napsütésnek. mi kevésbé, ahogy a 36 fokban 10 kiló feletti hátizsákjainkkal kepesztettünk felfelé...
A Hármashatár-hegyen már szomorúbb látvány fogadott minket, ez a gyönyörű zöld gyík sajnos már nem élt:

A kígyók sem sokáig várattak magukra. A törökmezői halastó mellett, az úton számos pocsolyát láttunk, amelyekben rengeteg ebihal úszkált:

Rögtön megpillantottam ezt az apróságot is, aki ebéd reményében figyelte őket:

Később (ez már a Fehér-forrásoknál volt) sokkal érdekesebb pillanatot is sikerült elkapnunk. Magát a vadászatot. A tócsában vagy 6-8 kis vízisikló figyelte az úszkáló ebihalakat:

Aztán az egyik lecsapott, és már nyelte is a szerencsétlen ebihalat:

Számomra ez elég komoly dilemmát jelentett - hogy érezzem magam, amikor az egyik kedvenc állatom eszi a másik kedvenc állatomat? Tudni kell, h. a békák igencsak közel állnak a szívemhez, ha meglátok egyet, rögtön lelkes Zsoltiiiiiiiiiiiiiii kiáltással igyekszem lefotózni... 
Ő pedig Zsolti, az én békám:

Hát, nem örültem, h. éppen a Zsolti rokonát fogyasztják, de akkor is nagyon érdekes pillanat volt. 

A Julianus-kilátót éppen felújították. Számos autó járt az erdészeti utakon, azon is, amin a kék - jelzés megy. Nyilván egy autó nem néz a lába elé, ezt találtuk, már a kilátó másik oldalán:

Ezek a lábatlan gyíkok amúgy sem túl fürge állatok, ha találok egyet, mindig félreviszem pár méterrel az úttól. itt csak egy-két perccel késtem el... Még félreálltunk annak a kisteherautónak, ami elütötte őt pár méterrel arrébb. Tényleg nem sokon múlt. 

Egészen hihetetlen dolgot láttunk aztán a kisinóci turistaház után, pár száz méterre, miután a patakon átkeltünk:

Csak úgy hevert ott az út közepén, hatalmas, másfél méter körüli példány, nem mozdult, M. Sz. simán továbbment mellette. Először azt hittem, nem is él, de aztán megmozdult, egy gyors fotó után ugrottam, h. elkapjam, mielőtt eltűnik az út menti gazban.
Eddig 3 ilyen erdei siklót fogtam meg összesen, és abból 2 nagyon durván harapott. És nem úgy harapnak, mint egy normális kígyó, h. odacsap, aztán lenyugszik, hanem egész pszichopata módon: folyamatosan, amíg nem sikerül rendesen megfogni őket... a vér a jobb kezemen annak nyoma, h. 3 másodperc alatt kb. ötször harapott belém:

Amikor sikerült rendesen megfogni, akkor már nemigen tiltakozott, aztán, mikor a fotózás végén elengedtem, nem is túl sietősen távozott:

Nekem igazából tetszik, h. ilyen bátrak meg harciasak. Nagyon helyes, h. megvédik magukat. Amúgy semmi komoly ám, ha megharapnak, kicsit vérzik és annyi. De inkább azt javaslom, h. NE fogdossatok meg semmiféle állatot, és NE egyetek meg semmiféle növényt/gombát, ha nem tudjátok pontosan, h. mi az, mert nagyon komoly baj lehet belőle. 
Viszont ha megteszik azt egy állatnak, akár rovar, akár béka, akár lábatlan gyík vagy bármi más, h. leszeditek az útról, és kicsit arrébb leteszitek biztonságos helyen, ahol nem járnak autók, az mindenképpen helyes dolog. Nagyon sok elütött állatot láttunk... 

Az egyik legmegdöbbentőbb Sámsonházán volt, még a belterületen, de már a falu végén találtam ezt a jószágot:

Mint láthatjátok, már nem élt, elütötte egy autó. Azért különleges számomra, mert ez egy olyan siklófaj, amit én még sosem láttam élőben (hát, voltaképpen most sem). Milyen kígyó ez, kérdezték a fiúk. Hát, ilyet még nem láttam, de szerintem ez lesz a rézsikló, Coronella austriaca, mondtam, mert a csík az állat szeménél eléggé eltéveszthetetlen, és azért képen láttam már ilyeneket:

Nagyon sajnálom, h. nem eleven állapotban került elénk, insallah egyszer sikerül élőt is találni (és remélem, nem harap annyira, mint az erdei :))

A Csóványosról lefelé találtam ezt a helyes kis lábatlan gyíkot:

Így egyben lényegesen jobban néz ki, mint elütve. Rövid bátorítás után Tamás is megfogta egy fotó erejéig:

Az állat nem stresszelt különösebben, miután letettem a fűbe, egy darabig még figyelt minket, aztán megfordult és elmászott:

Amúgy később, a Kő-hegy előtt kb. 2-3 km-re fogtam egy sokkal kisebbet, ami viszont olyan ideges volt, és annyira menekült volna, h. nem is gyönyörködtünk benne tovább (pedig ez egy különösen szép, élénk színű, csillogó példány volt), egy nagyon gyors fotó után azonnal le is tettem az aljnövényzetbe, és 2 másodpercen belül nyoma sem volt:

Még mindig a Börzsönyben, a Béla-rét előtt kb. 2 kilométerrel hihetetlen érdekes dolgot találtunk. Az úton volt egy viszonylag mélyebb pocsolya, de így sem volt mélyebb 15 centinél, és alig volt talán 2 négyzetméter az egész. DE... TELE volt szalamandralárvával:

Legalább 30 db volt benne, amit láttunk, és ki tudja, mennyi, amennyit nem... én még soha nem láttam ilyet korábban, egészen lenyűgöző volt. Voltak olyan lárvák, amelyek már rendesen szalamandra-foltosak voltak, ezeknek gondolom nem sok kellett már az átalakuláshoz. És jó is lesz, ha sietnek, mert onnan kb. 500 méterre már folyt az erdőirtás. Hatalmas, embernél is nagyobb kerekű erdészeti járművek hordták ki a fát az erdőből, nyomukban így nézett ki az út:

Ki tudja, hány lárva, hány teljes populáció, szaporodóhely pusztult ki a nyomukban... 

Szalamandrát láttunk még a Mátrában is, de itt már kifejlett példányt, mielőtt kiértünk volna Mátraházánál a műútra, kb. 150 méterre még az erdőben voltunk:

A szalamandrákat még a békáknál is jobban szeretem (de ne áruljátok el Zsoltinak), egészen lenyűgözőek. Utána is néztem, h. lenne-e olyan faj, ami nálunk beszerezhető, és tudnám tartani (minden hazai hüllő és kétéltű védett, nem szabad befogni és/vagy otthon tartani őket), és találtam is ilyet, de sajnos egyik sem szereti a 25 fok feletti hőmérsékletet... nálunk meg most éppen 31 fok van a lakásban. Szóval marad az, h. megnézem meg lefotózom őket túrákon. 

És most a békák. RENGETEG apró kisbéka volt az út során egy csomó helyen, de annyira, h. nem győztünk figyelni, h. el ne tapossuk őket, csak úgy pattogtak a lábunk alól. Egyet nagy nehezen megfogtam (egy ilyen apróságot elég nehéz megfogni úgy, h. ne legyen baja), ilyenek:

Ezt éppenséggel a Mátrában fotóztam, a Vörösmarty turistaház közelében, de éppen fotózhattam volna 20 másik helyen is. Szerintem valami varangy lesz ebből, de majd a szakértő megmondja :)

Galyatető előtt a műúton találtuk ezt a szegény erdei békát, már késő volt félrerakni az útról:

Ezekből amúgy elég sokat láttunk, csak mivel igazi ugróbajnokok, többnyire későn került elő a fényképezőgépem. Azért kb. 2 km-re a csúcstól, a Kő-hegyről lefelé haladva sikerült egyet:

Az unkák nagy kedvenceim. Most hármatis találtunk, amelyek elég különbözőek voltak, talán ez 2 faj? Az egyik Mátraverebély után volt, a vasúton átkelve, 2-300 méterre:

Kb. 200 méterre onnan egy másik pocsolyában kukucskált ő:

A hasa szép színes, csak nem szereti mutogatni:

Kicsit üldögélt a pocsolyája mellett, aztán visszacsobbant:

Illetve a másikat már az utolsó napon, Aggtelek előtt kb. 5 km-rel.

Na most akkor kiengedsz, vagy nem engedsz ki?

Miután kiengedtem, békésen lebegett tovább a pocsolyájában. Eléggé irigyeltem, ekkor már ismét 30 fok felett volt as hőmérséklet...

Ezen kívül láttunk még máshol is hüllőket és kétéltűeket is, de vagy túl gyorsak voltak, vagy nem sikerültek a fotók...

Én igazából így is elégedett voltam, mert nagyon sok érdekes dolgot láttunk, amit még korábban soha, pl. a szalamandra-óvoda, vagy a rézsikló (bár élőnek jobban örültem volna...)

Tudom, h. sok ember nem szereti ezeket a jószágokat, vagy fél tőlük, de ha nem is viseltettek túlzott rajongással irántuk, legalább ne bántsátok őket. Ők sem bántanak (na jó, ha megfogod, akkor lehet, h. igen, de hát nem kell megfogni). És ha esetleg félreteszitek őket az útról, azt külön megköszönik, még ha nem is halljátok...

És ennek a végén sem tudom kihagyni. Pannika szeret engem...