2015. március 17., kedd

Téry Ödön emléktúra


Táv: 48,8 km
Szint: 1360 m

Igazából voltam már kétszer ezen a túrán, úgy éreztem, sok újdonságot nem tartogat a számomra, de szeretem ezt az útvonalat, meg olyan iszonyú sok már lehetőség nem is volt, mindenképpen menni akartam tehát. Sőt, Zolival folytatott megbeszélés után vasárnapra meg beterveztem még egy 40-es távot, gondoltam, így nem lesz kilométerhiányom a hétvégén. Húgom meg jelentkezett a Téry 20-as távjára, megbeszéltük, h. a reggeli villamosnál találkozunk, annál, amelyik 6:23-kor indul a Moszkva térről.
Este (szokás szerint) elég sokáig dolgoztam, aztán reggel megállapítottam, h. (1) ahhoz képest elég simán felkeltem, (2) esik az eső. Igazából nem bántam, mert szeretek esőben menni, amennyiben (1) nem esik túlzottan, hanem csak mérsékelten, (2) nincs túl nagy sár, (3) egy idő után eláll. Megettem a tojásokat, még leültem kicsit a géphez, aztán elindultam.
A megbeszélt időponthoz képest lényegesen korábban értem a Moszkva térre. Ráüzentem a húgomra, h. mikor ér oda. Kiderült, h. semmikor. Elaludt ugyanis Még jó, h. szólt… Mindegy, miután rákérdeztem, eggyel korábbi villamossal el tudtam indulni. Mások is ezt célozták be, így meglepően sokan voltunk a rajtban. Pár szót beszélgettem néhány emberrel, de igazából inkább egyedül volt kedvem menni, így nem erőltettem a dolgot. Neveztem, fizettem, indultam. Még beállítottam a GPS-t, aztán, ahogy M. Sz. mondaná, „Menet!”
Szerettem volna csinálni egy rajtfotót a rajtról, de fel kellett fedeznem, h. az remek dolog, h. a fényképezőgép nálam van, az viszont már kevésbé, h. az akkumulátor meg otthon maradt a töltőben. Természetesen saját akksija van, ceruza- és egyéb elemek nem jöhetnek számításba. Így a gép bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra folyamán, fotók meg nincsenek, bocsi.
Nagy kedvem volt menni, úgy éreztem magam, mint egy angol telivér, melyet egy hete nem vittek ki a kétszer hármas boxból. Tehát mentem. A lendületet először az első pont után a Remete-hegy akasztotta meg, amely, köztudottan, meredek. Felfelé konstatáltam, h. nincsen olyan rengeteg virág, mint a tavalyi Téry túrán. A kilátás sem volt olyan jó, mert a levegő párás volt, bár az eső éppen ekkor nem esett. Melegem volt, levettem „C” polárt, és maradtam a célig a futófelsőben (pedig később azért hidegebb lett ám…).
Innen egy darabig beszélgetve mentem egy túratárssal, akinek a nevét sajna nem tudom. Aztán ő elkocogott, de utolért Balázs, és a barátja, Feri. Felvettem a tempójukat, jó darabig együtt mentünk, hol szót váltva, hol nem.
Balázsról tudni kell, h. nagyon-nagyon régen, még 2012-ben az első Kinizsim előtt találkoztam vele, egy 50-es túrán, ahol kifejtette, h. ő megcsinál pár 50-est, aztán a Kinizsit, aztán soha többet nem túrázik. Láthatólag ez a terv nem jött be…
Már majdnem Piliscsabán voltunk, amikor elmaradtam tőlük, mert muszáj volt lassítanom, h. táplálkozzam. Olyan éhség jött rám, h. hiába volt már csak pár km hátra, muszáj volt ennem.
Nagyjából ekkor kezdett újra esni. És úgy esett, h. érezni lehetett: komolyan, elkötelezettséggel fogott bele az esésbe, s egyhamar nem fogja abbahagyni. No, már csak ez hiányzott, gondoltam. Elkezdtem fontolgatni, h. jó nekem a 20-as táv is. Közben üzent Zoli, h. a felesége is a 20-ason van, s kocsival fog jönni érte a klotildligeti célba. Nagy kísértést jelentett ez…
A klotildligeti ponton vettem egy kólát, és megettem egy virslit. Most menjek tovább, vagy ne, tipródtam magamban. Aztán nagy levegőt vettem, nem kell itten zseléskedni, gondoltam, s még mielőtt meggondoltam volna magam, nekivágtam az innen továbbvezető piros+ jelzésnek.
Amiről (akárcsak tavaly) elfelejtettem, h. egy idő után brutál meredek lesz… Enyhe felháborodással fogadtam ezt a tényt. Viszont közben elkezdett velünk szembe futni a Pilis Trail terepfutó verseny mezőnye. Ez rendkívül feldobott. Egyrészt láttam ismerősöket, akikkel lelkesen köszöntöttük egymást. Másrészt láttam, h. a futók közül jó páran SOKKAL jobban szenvednek nálam. Harmadrészt pedig teljesen feldobott a tény, h. nekik futni kell, nekem meg nem J
Így hát újult lelkesedéssel mentem tovább. Hamarosan elérkezett a Som-hegyi kulcsosházban lévő pont, ahol tavalyhoz hasonlóan az ennivaló kiemelkedően széles választéka fogadta a túrázókat. Én pont nem kívántam enni, de egy almát azért leemeltem az asztalról, és ittam teát és ásványvizet is.
A háztól továbbhaladva beszélgettem egy túratárssal, aki elmondta, h. sokallván az 1500 HUF nevezési díjat, a következő megoldást választotta:
1. benevezett a Hűvösvölgy – Klotildliget 20-as távra, 500 HUF áron. A célban kapott egy üdítőt, amit mi, 50-esek nem, egy oklevelet, egy kitűzőt. Majd benevezett a Klotildliget-Dömös 25-ös távra, ahol végig ugyanazt a szolgáltatást kapta, mint az 50-esek, a végén újabb oklevelet-kitűzőt. Vagyis 1000 HUF áron ugyanazt kapta, mint mi 1500 HUF áron, PLUSZ egy üdítőt, kitűzőt, oklevelet… Mondjuk én nem vagyok egy kitűző-gyűjtő, meg annyira a szolgáltatás sem érdekel, mert nagyobbik részét úgysem tudom megenni annak, amit kínálnak… de az igazságérzetem, az háborgott. No mindegy.
Lementünk Pilisszentkeresztre, innen meg kellett indulni fel Dobogókőre, az élelmes költségvetés-tervező túratárs lemaradt. Az eső esett. Hidegebb lett. Dobogókőn mindig hideg van… És valami hihetetlen sár is lett, de hogy miért pont itt, és nem a laposabb részeken, no, azt nem tudom.
Ahogy felfelé mentem, az eső egyre inkább besűrűsödött, havas esőre, majd fenn a csúcson inkább már hóra váltott. A pontra egyszerre értünk Balázsékkal. Itt kínáltak negyedelt almával és savanyúcukorral. Ha az alma egész lett volna, elviszek egyet, h. útközben megegyem, de a negyedet nem akartam beletenni a zsebembe. Így hát mentünk tovább, innen már végig együtt mentünk a fiúkkal, sietős tempót diktálva.
Lefelé a piroson át kellett mászni a vadkerítés létráján. Egy túratárs átlépett felette, majd fájdalmas arckifejezéssel közölte, h. áram alatt van. Én inkább másztam…
Itt a meredek lefelé rész durván saras volt, csúszkáltunk, próbáltunk nem elesni (sikerült). Én az órát figyeltem. Mikor lejjebb értünk, megkérdeztem a fiúkat, h. akarnak-e egy órát várni a tömött buszra. Nem akartak. Akkor fussunk, javasoltam. Van esély elérni, kérdezték ők. Ha futunk, van, feleltem. Így hát futottunk. Hamarosan utolértük Évát és útitársát, akik még Som-hegyen hagytak el. Szintén arról érdeklődtek, h. van-e esély elérni a buszt. Az igenlő válaszra ők is futni kezdtek.
A céllal szembeni buszmegállóba épp akkor állt be a busz. Még nincs veszve semmi, a gyorsabb 50-esekből és a 25-ösökből elég sok felszálló volt. beviharzottunk a célba, ahol szokatlan gyorsasággal állították ki nekünk az okleveleket… így kényelmesen elértük a 16:15-ös buszt, ami kellemesen szellős volt, mindenkinek jutott ülőhely – ellentétben az egy órával későbbi busszal, amellyel tavaly is mentünk. Márpedig ez a busz vagy másfél órát megy Pestig, így nem nagyon jó végig állni rajta…

Így elhamdulillah normális időben hazaértem, s még tudtam dolgozni. Aztán lefeküdtem aludni, mert másnap várt rám egy újabb túra… 

2015. március 9., hétfő

Bükki Kilátások Classic


Táv: 44km
Szint: 1600 m

2012-ben voltam először és (eddig) utoljára ezen a túrán. Akkor igencsak megszenvedtem vele. Azóta se jutottam el. Zoli meg még soha, pedig 5x annyi ideje túrázik, mint én. Kitűnő alkalom volt tehát, h. ő először, és meg újra kipróbáljam, h. milyenek is a kilátások a Bükkben.
Amúgy is szeretek Zolival menni, mert egyáltalán nem idegesítő vagy unalmas társaság, és ő maga is végtelen türelemmel viseli eszmefuttatásaimat, legyen szó akár lótakarmányozásról, akár a török nyelv morfológiájáról, a gombák ökológiájáról vagy a szenázs előállításáról. Ráadásul, bár lényegesen gyorsabban tud menni nálam, kedvesen meg szokott várni időnként.
Reggel 5-kor indultunk a Nyugati parkolójából, ami nekem nagyon közel van és kényelmes, ezért nem is kellett brutálisan korán kelnem, és kibírtam Felsőtárkányig elalvás nélkül. Nem sokkal 7 után a célban voltunk. A rajthoz ugyanis busz szállított át minket.
A buszra viszont elég sokat vártunk, mert bár megközelítőleg 90 másodperc sétára állt meg a bejárattól, kedves túratársak nem voltak képesek a 7:45-ös indulásra odasétálni. De legalább cseppet sem zavarta őket, h. egy (majdnem) tele busznyi ember vár rájuk, s még az utolsó pillanatban is kényelmes andalgással közelítették meg a már járó motorral várakozó járművet. Mindegy, a szervezők kiemelkedő türelmének köszönhetően nem hagytuk ott őket (én simán elindultam volna 7:45-kor, de hát én úgy tűnik, szigorú vagyok…)
Így hát idén is, mint 3 évvel ezelőtt már majdnem 9-kor, vagyis a rajtidő legvégén indultunk el Szilvásváradról.
Az idei túrát az is színesítette, h. Zoli elhozta a fia GoPro kameráját, ami ilyen sportkameraféle, amit az ember magára csatol, és rögzíti a dolgokat menet közben. Először persze fel kellett csatolni Zolira, amit lovas múltamnak köszönhetően (elég sok mindenféle szerszámot meg hámot láttam már) rövid gondolkodás után megoldottunk. Persze nem ment folyamatosan a kamera, hanem Zoli időnként bekapcsolta, és tudósított arról, h. éppen hol járunk és mi történik. Már alig várom, h. láthassam a filmet.
A kezdetbeni szintben haladást hamarosan felváltotta a felfelé haladás. Közben a terepfutók élmezőnye szemből beért minket, ők ugyanis nem busszal jöttek Felsőtárkányból, hanem gyalog. Közben, biztos ami biztos, még felszaladtak a Bükk tiszteletbeli legmagasabb pontjára, az Istállóskőre is. Csak úgy ugráltunk félre a lejtőn lefelé rongyoló futók elől, de nézeteim szerint ha valaki felszalad az Istlállóskőre, és utána még képes futómozgást produkálni, az megérdemli, h. félreugráljanak előle.
Az első pont Kelemenszéke volt, akiről már legutóbb megjegyeztem, h. nem egy szimpatikus csávó, mert igencsak magasra tette a székét… 


viszont felfelé menve most is láttuk a Tátra hófödte csúcsait, bár elég párás volt a levegő. Az idő viszont gyönyörű volt, hétágra sütött a Nap, én a ponton le is vettem „C” polárt, és a továbbiakban egészen sötétedésig egy rövidujjú + futófelső kombóban mentem. Ami azért volt hasznos, mert a széldzsekin kívül a polárt is cipelhettem a zsákon.
 Innen rögtön meg is indulhattunk felfele az Őr-kőnek. Innen amúgy nagyon szép a kilátás, csak hát fel is kell mászni odáig…
Az Őr-kő alatti réten 3 éve összefüggő hó volt, és nem is kevés. Most viszont nem volt, viszont fenn az Őr-kőn voltak hóvirágok, legnagyobb örömömre, bár ezek még csak előhírnökei voltak a későbbieknek:



A szúróbélyegzés után indultunk Cserepes-kő felé. Nagyon szokatlan helyzetben voltam, ámde igencsak szórakoztatónak találtam a dolgot: én ismertem az útvonalat, túratársam pedig nem – eddig ez 100%-ban fordítva volt. Így mindig tudtam mondani a túra során, h. mi van előttünk, kivéve, mikor rosszul emlékeztem, illetve mikor egyáltalán nem emlékeztem.
Cserepes-kő felé azért már kezdett némi hó is lenni, bár Zoli ragaszkodott hozzá, h. az csak zúzmara, én meg úgy voltam vele, h. a földön van, fehér, tehát hó. Amúgy később is volt hó több helyen is, bár határozottan nem annyi, mint 3 éve:



Legnagyobb örömömre viszont nagyon szép pirosló hunyorokban nem volt hiány, szinte az egész útvonalon felbukkantak időről időre: 


A cserepes-kői barlangnál kaptunk egy almát, ami nagyon finom volt, ismét lefelé kezdtem el enni, bár az út meredek is volt meg csúszós is, meg néha be is néztük, h. pontosan merre megy a jelzés, így még meredekebb és csúszósabb részeken találtuk magunkat… Mindenesetre töretlenül mentünk tovább az Őserdőn keresztül Tarkőre.
Legutóbb annyira elcsigázódtam már eddigre, h. ki sem mentem a Tar-kőre, de most megegyeztünk, h. kimegyünk, bár már most is el voltam csigázódva, mert az eddigi kb. 13 km-ben volt majd egy ezres szint. Egyszóval sokat kellett felfele menni, no. A végén Zoli el is lépett tőlem, és a Tar-kő alatt lévő ponton várt be hosszasan. Lukasztás után kimentünk a Tar-kőre, és leültünk enni. Beért minket pár túratárs, és közölték, h. leülési tilalom van a Tar-kőn. Át lehet haladni, de megállni meg üldögélni nem szabad. Basszus, gondoltuk, mi már vagy 10 perce itt ülünk, és megebédeltünk… körülnéztünk, h. hova dobjuk be a bírságot, de nem találtunk alkalmas helyet, így indultunk volna tovább.



Ekkor azonban utolért minket egy futó. Éppen figyelmeztetni akartam, h. nehogy leüljön, mert akkor jön az 50 ezer forintos természetvédelmi bírság, amikor ő így szólt hozzánk: „Sporttársak!”
No, ezen én teljesen meghatódtam, mert ő mégiscsak lefut itten 65 kilométert, én meg csak sétálgatok az erdőben… szóval, ezt a „sporttárs” kifejezést erős túlzásnak éreztem. Nem fejthettem ki azonban ebbéli nézeteimet, mert rögtön rátért a lényegre: elszámolta magát vízzel, és elfogyott neki, és szerinte így nem ér el a következő pontot magába foglaló síházig, és adnánk-e neki.
Én megértem ezt a helyzetet, mert én rengeteget iszom, még itthon, ha a gép előtt dolgozom, úgyis elmegy 3 liter, egy Kinizsin meg kb. 6. Én már a gondolattól is pánikba esem, h. esetleg valamikor el fog fogyni a vizem. Most is volt nálam még több mint egy liter, a gond csak az, h. Kövér Testben… nem az enyémben, hanem a Kövér Test névre hallgató ivózsákban. Mondtam is, h. ha nem gond, h. abból töltök át neki, akkor van bőven. Nem volt gond. Töltöttem. A futó ivott, majd elfutott. Remélem, beért sikeresen, és olyan időt ment, amilyet szeretett volna.
Lassabb tempóban, de mi is követtük. Mondtam Zolinak, h. kiérünk a töbörös-borókás síkságra, amit nagyon szeretek, majd a betonúton jobbra fordulunk, és pár száz méter a pont.



Ja. Vagy 2 kilométer… ezt volt az a rész, amire rosszul emlékeztem. Hát mindegy, az út könnyű volt, mentünk, beszélgettünk, aztán lassan megpillantottuk a síházat a távolban:



A ponton valami eszméletlen finom teát lehetett kapni, és feltölthettem megcsappant vízkészleteimet is. Ennivalóval is kínáltak, de azt a tar-kői törvénysértő ebéd után nem kértem. Megállapítottuk, h. nem állunk túl jól idővel, indultunk is tovább.
A pazsagi erdészházig elég kellemes utunk volt, sokszor visszanéztünk csodálni a Három-kőt és Tar-kőt magába foglaló bükki panorámát:



Kifejtettem (a lótakarmányozást közvetlenül megelőzően), h. én nagyon szeretem az olyan túrákat, ahol meg lehet nézni a Három-kőről a Tar-kőt, majd pedig a Tar-kőről a Három-kőt. Sajna erre eddig kizárólag a Less Nándor túrákon nyílt lehetőségem, de insallah idén újra ott tudok lenni ezen.
Az erdészháznál lukasztás közben ismét összefutottunk az ismerős gordon szetterrel, aki eddigre eléggé elkészült az erejével, s minden adandó alkalommal azonnal eldobta magát a földön:



Innen a lefelé vezető út nem volt túl jó minőségű, volt némi sár (nem sok), és eléggé elmosott is volt, de azért jól haladtunk. Az Ódor-várhoz vezető szakasz valami fantasztikus volt: szó szerint fehér volt az erdő alja a hóvirágoktól, óriási számban, szinte összefüggő szőnyegként borították a talajt, én meg persze újra és újra zajosan adtam hangot lelkesedésemnek.


Az Ódor-várra emelkedő gyilkos még mindig. Egyik oldalról sem könnyű felmászni ide, de ez a legdurvább szerintem. Viszont út közben találtam virító kankalint:


Később feljebb pedig a nagyon szép bükki csillagvirágot is:



Zoli persze jóval előbb felért nálam, de kedvesen megvárt. A szúróbélyegző megint konkrétan kinn volt a szirten, a késő délutáni fényben igazán látványos volt a kilátás:

Szúrás után megindultunk le a hegyről, természetesen felfelé, az Ódorvár-B csúcsra, vagy akárhogy is hívják ezt. Onnan viszont tényleg lefele kellett menni, és közel is volt a pont, a Völgyfő-ház, ahol ismét nagyon finom tea volt, és egy falat csokit is bekaptam, meg némi sós mogyorót. Aztán elültünk a ház előtt, és rendesen megvacsoráztunk. Egyben elővettük a lámpákat is, mert tudtuk, h. hamarosan sötét lesz. Azért még egy jó fél órát elmentünk lámpa nélkül a Török-úton, ami nem túl izgalmas, viszont sáros. Ennek ellenére jó tempóban mentünk, váltogatva egymást az élen, és mindenféléről beszélgetve.
Emlékeztem, h. jobbra kell majd fordulni valami plusz jelen, zöld plusz rémlett, Zolinak is, így mindketten meglepődtünk, mikor a piros plusz elágazásnál értük el a lefordulást jelző pontot. Sebaj, jó lesz nekünk ez is, lefordultunk. Már csak kb. 2,5 km volt hátra.
Az erdőből hátborzongató sikoltozás hallatszott, de durván! Valami madár lehet, egyeztünk meg. bár én már láttam magam előtt a másnapi szalagcímeket: „Fiatal nőt kínoztak halálra Felsőtárkány határában – érzéketlenül mentek tovább a túrázók”. A célban egy tájékozottabb túratárs felvilágosított, h. rókák adták ki a félelmetes visításokat.
Az erősen lejtő, köves, csúszós úton kicsit visszavettünk a tempóból. Hamarosan megpillantottuk Felsőtárkány fényeit, s szembetaláltuk magunkat azzal a szállodával, amely körül 2012-ben mentünk vagy három kört, a végére alaposan eltévedve. Most elsőre kiszúrtuk a jobbra történő fordulást, aztán még némi menet után egy balkanyar, és előttünk volt a cél. No, mára ennyi épp elég is volt, summázta Zoli szokása szerint a mai terhelést.
Átvettük az emléklapot és a Tar-köves kitűzőt, ami még Zoli tetszését is elnyerte. Leültünk egy kicsit pihenni. A rajtban lehetett főtt ételt rendelni, de mi nem kértünk, mert többnyire egyikünk sem eheti meg az ilyesmit… de itt is volt tea, ami brutál jól nézett ki… Attól, hogy nem kértem enni, teát még ihatok, kérdeztem kissé szégyenlősen a főrendezőt, aki leírhatatlan tekintetet vetett rám: „Csak hülyeségeket ne kérdezzél, jó?”, kérdezett vissza nagyon kedvesen. Így hát ittunk teát. Gratuláltunk a rendezéshez, és teljesen őszintén tettük.
A Bükki Kilátások számomra megközelíti az ideális teljesítménytúra fogalmát. A legjobb időpontban, se hideg nincs, se meleg. Tökéletes, végig látványos útvonal, talán a Török-út nem annyira, de akkor már úgyis töksötétben mennek a magamfajta nem gyorslábú hobbitúrázók. Nagyon lelkes és kedves rendezők, és a pontőrök is mindent megtesznek, és minden kérdésre tudnak válaszolni. Nincs túl sok induló, nem tapossák egymást az emberek. Egyszóval tényleg eszményi túra. Zitának külön gratuláltunk az útvonal kitalálásához, majd elindultunk hazafelé.
Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, insallah jövőre is visszatérünk.


Figyelem! A túra során találtam egy sötétszürke polár fejpántfélét. Le akartam adni a rendezőknek, de csak akkor jutott eszembe, mikor megtaláltam a kimosott nadrágom zsebében… Szóval, ha valaki ráismer, dobjon nekem egy e-mailt, és megbeszéljük a visszaadását.