Táv: 22,6 km
Szint: 658 m
Ennek a túrának tavaly voltam a 45-ös téli távján, és a
75-ös nyárin, tehát az útvonal olyan sok újdonságot nem tartogatott… viszont
ezen a napon volt az unokahúgom szalagavatója, így legkésőbb délután fél
kettőre haza kellett érnem. Hogy azért valahova mégis menjek, ezt a rövid túrát
választottam. Amúgy is nagyon jók szoktak lenni ezek a Turul túrák, kedves
szervezők, remek ellátás… Szamócával megbeszéltük, h. menjünk együtt.
A rajthelyszínül szolgáló büfé előtt más számos túrázó
összegyűlt:
Én ¾ 7-kor már a rajtban voltam, kis várakozás után befutott
Szamóca és Imi, és még nem volt egészen 7 óra, amikor (az 1. és 2. rajtszám
birtokában) elindultunk a Turul-szobor felé. Ennek annyira örültünk, h.
benéztük a legelső fordulót, és az ellenőrzőpontot alternatív (az eredetinél
sajna lényegesen hosszabb) útvonalon közelítettük meg:
Már a városban is szépen volt hó, elég hideg is volt,
elhamdulillah az elején felfelé kell menni, így volt alkalmunk bemelegedni. Még
égtek az utcai lámpák:
Aztán, alighogy ezt a fotót elkattintottam, kialudtak, és
lassan kivilágosodott. Elértük a Széchényi-emlékhez vezető hosszú lépcsősort:
Egyre több volt a hó, olyannyira, h. a szemetet sem volt
egyszerű kidobni…
Normafánál szokás szerint kaptunk csokit, aztán bevágtunk az
erdőbe, ami egészen elvarázsoltan szép volt:
Mondjuk a friss hóban menni nem annyira egyszerű, pedig itt
még nem is volt olyan mély, mint majd később. Ráadásul sajna a
fényképezőgépemben lemerült az akku, és innentől foggva hosszas melengetés után
1-1 fotóra volt csak hajlandó bekapcsolni, így az ezután következő képek
nagyrészt Szamóca és Imi képei, ez úton is köszönet érte.
Lefelé mentünk, kiléptünk, hamarosan Makkosmárián voltunk,
ahol a forró tea mellett rendkívül finom házi sütemények fogadtak minket:
A piroson mentünk tovább, aztán a sárgán, az útvonal tényleg
nem sok újat tartogatott, de a behavazott erdőben nem győztünk gyönyörködni. Nekem
közben elkezdett brutálisan fájni a gyomrom, ami némileg visszavett a
túraélményből, de a téli táj szépsége kárpótolt érte. Kedvenc határkövem is
mély hóban állt:
Ahogy közeledtünk Nagykovácsihoz, a hó is mélyült. A Petneházy-réti
ellenőrzőponton kaptunk nápolyiszeletet, és befordultunk a bokrok mellett:
Innen következett a legnehezebb szakasz, a hó mély volt,
előttünk nem sokan mentek még, viszont legalább a nap kisütött, és az egész táj
szikrázott a friss, mély hóval:
Kellemesen hullámzott az út, és hamarosan benn is voltunk a
nagykovácsi célban. Nekem elmúlt a gyomorfájásom elhamdulillah, a célban pedig
szokás szerint a világ egyik legjobb meggyesrétesét adták. Biztos, ami biztos,
ettem egyet a szendvicseimből is. Aztán indultam a buszhoz, pont benn állt,
fussunk javasoltam a mögöttem baktató ismeretlen túratársnak, és egy
villámgyors sprinttel el is értük a buszt – az utánuk jövő túrázót már nem
várta meg…
1 órakor mér otthon voltam, így nem késtem le unokahúgom
szalagavatóját…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése