A Budai Hegység Távoli Csúcsai (BHTCS)

Táv: kb. 42 km (nekünk :))

Szint: 1300 m körül (nekünk)

Ezt a túrát már régen nézegettem. NAGYON félelmetesnek tűnt, a kiírásban ez állt:

„Extrém teljesítménytúra, csak tájékozódásban gyakorlottaknak, térképet és tájolót jól ismerőknek! Az egyedüli indulást csak többéves gyakorlattal javasoljuk, a többiek legalább ketten-hárman induljanak útnak!”

Röviden tapogatóztam, h. a hazai navigáció élmezőnyéből akadna-e bárki, aki szeretne jönni, de nem akadt… no, akkor hagyjuk is, gondoltam.

Aztán a Fóti Somlyó túrán megismert Laci felvetette, h. nem akarok-e menni velük – ketten már vannak, sőt, talán hárman is. Igent mondtam, nagy izgalommal várva a túrát.

Pénteken a tornyosuló munka dacára gyakorlatilag egy percet sem dolgoztam. Elektronikus és papírtérképeket tanulmányoztam, igyekeztem valami koncepciót kidolgozni. Ugyanis a túra úgy zajlik, h. meg van adva 9+1 hegycsúcs neve, és ezeket tetszőleges sorrendben és útvonalon kell felkeresni. Már ezek között is volt olyan hegy, amelyre a leírás „névtelen csúcs” megnevezéssel hivatkozott… mindegy, próbáltam kiagyalni valami koncepciót, felvettem útpontnak azokat a helyeket, amelyeket sikerült legalább a térképen beazonosítanom, plusz még olyan helyeket, amelyek esetleg jól jöhetnek a navigálásnál, meg végül is összeraktam egy trekket is, no persze a csapat többi tagjának is meglesznek majd az elképzelései, de majd a rajtban egyeztetünk. És persze nem szabad elfelejteni, h. a rajtban megadnak még egy meglepetés-pontot, amit akkor és ott kell majd beillesztenünk az útvonalba.

Ja, és azt nem is mondtam még, h. ez egy ÉJSZAKAI túra, tehát mindezt a navigálást töksötétben kell véghezvinni. A túra során még saját túratársaimból is ennyit láttam kb.:

 Reggel még elmentem a BUÉK-ra, aztán haza, mindenféle lelkifurdalás nélkül benyomtam egy nagy tányér túróstésztát, és próbáltam aludni egy órát, ami nemigen sikerült sajna. Fél 5-kor elindultam otthonról.

A Moszkva téri találkozónál kis híján elkerültük egymást, de aztán Hűvösvölgyben azért összeakadtunk. Csapatunk végül is 3 fős volt: Feri, Laci és én. A rajt Nagykovácsiban volt, itt megtudtuk a meglepetés-csúcs nevét is, illetve azt nem, mert az nincs neki, de mivel Adyliget és Julianna-major között nagyjából félúton van, a rendezők vicces kedvükben „Ady Julianna” hegynek nevezték el, és a megközelítésére azt a jó tanácsot adták, h. „a piros jelzésről alkalmas helyen letérve, toronyiránt (konkrét út nem vezet rá!)” vegyük be. Remek. Rövid egyeztetést tartottunk. Nekem 2 koncepcióm is volt, az egyik, h. kezdjünk a Meszes-heggyel, a másik, h. a Nagy-Kopasszal. A fiúk az elsővel értettek egyet – ez volt a legtávolabbi pont, ezzel legalább azt tudatot kapjuk, h. a legmesszebbi már megvan.

Elindultunk, aztán én vissza is mentem, mert szembetaláltam magam a táblával:

Nem volt, de aztán lett. A sárga- jelzésen indultunk, jó tempóban, illetve nekem kicsit túl jó tempóban, de erről bölcsen hallgattam, bár azon eltűnődtem, h. hogy fogom ezt végig bírni. Mint kiderült, sehogy, de elhamdulillah más sem – a végére azért lényegesen lassabban mentünk.

Mindhármunknál volt GPS, és mindhárom szerint máshol kellett letérni az útról :). De ezt még simán megtaláltuk, később, amikor eljött a csúcstámadás ideje, akkor jött a probléma is. Felmentünk valahova, ami ugyan hegy volt, de HATÁROZOTTAN nem a Meszes-hegy, Feri és az én GPS-em is tiltakozott az ilyen irányú feltételezés ellen. Lemásztunk. Aztán némi keresgélés után messziről láttuk a pontot jelölő piros biciklilámpát, meglett a hegy, viszont elveszett Laci. A ponton kaptunk csokit, és bevártuk őt a pontőrök társaságában:

Adta magát a következő pont, az Ilona lak, ahova szintén nem vezetett „konkrét út”, ezért az eltévedéstudomány kedvelt módszerét, az NHO-módszert (neki a hegyoldalnak) alkalmaztuk, aztán már találtunk egy kis kitaposott csapást, ami egyenesen a lakhoz vezetett. Itt nagyon megdicsértem hűséges GPS-emet, ugyanis abban a pillanatban csippant, amikor beléptem a lak ajtaján a pecsétért… 

kaptunk teát, de nem időztünk sokáig. Indultunk a Nagy-Kopasz felé.

Időnként összeakadtunk más csapatokkal, futókkal, gyalogosokkal is. Kicsit Bükk 900-as csúcsai fíling volt: mindenki jött-ment minden irányba… nyilván a saját sorrendje meg útiterve szerint. Csapatunk egyik tagja meg is jegyezte: te, mindenki arra megy, csak mi jövünk erre. Mire a másik: igen, de honnan tudod, h. ők honnan jönnek és hova mennek? Egyszóval, mentünk a saját fejünk után. Amúgy nagyjából pontonként egy elkavarással számolhattunk, de ebből csak 2 volt jelentékenyebb: az első, Meszes-hegyes, és még egy, amire majd hamarosan rátérek. Egy pedig a „jelentékenyebb” kategórián is teljesen kívül eső, egész pontosan a „halálosan veszélyes” kategóriába sorolható. Naná, h. erre is ki fogok térni.

A Nagy-Kopasz egy kis benézés után elég könnyen meglett, a ponton ettünk, mert már mindenki éhen akart halni, ittunk, h. azt se kelljen cipelni, és kaptunk valami brutál finom frutit a pontőrtől. Én bevallom, másodszor is vettem, utána meg harmadszor is, mert amikor már vagy 100 méterre távolodtunk a ponttól, a földön megpillantottam még egy frutit, amit az egyik túrázó elejtett – én meg persze felvettem, csak nem hagyom ott ebek harmincadjára, egyedül a sötét erdőben…

Mikor a pontról távoztunk, a pontőr éppen kezdett berendezkedni a hosszú éjszakára:

Mi megindultunk a Tarnai-pihenő felé. Ez volt a ráadás-csúcs: nem volt kötelező érinteni, de a felkereséséért járt plusz 1 óra szintidő, tehát megérte. Itt nem volt pontőr, csak egy kék ledekkel feldíszített doboz:

Amely így nézett ki kinyitva:

Innen indultunk tovább a „névtelen csúcshoz”, amely a Fekete-hegy nevet kapta, és a Szarvas-árok felett volt található. Itt sikerült abszolválni a túra legnagyobb elkavarását, még nem néztem meg, mennyit tettünk hozzá a távhoz egy rossz irányba történt fordulóval, de hogy a valódi eltévedés kategóriába esik, az egészen biztos. Amúgy hideg volt – fagyott, a brutál sáros úton a sár teteje megfagyott, alatta ki tudja, milyen mély ragadós sár, néhol pocsolyák. Egy idő után Laci reklamált: muszáj ezen az úton menni, nekem nincs vízi jártasságim, mondta kissé kétségbeesetten. A szél fújt. Nagyon. Itt fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, h. mi a fenét is keresek én itt, a nagy büdös semmi közepén, a nagy büdös sötétben, nem is tudom pontosan, hol, olyan helyeket kajtatva, amik még a térképen sincsenek rajta – ahelyett, h. otthon aludnék a paplan alatt. Aztán mikor sikerült korrigálni az irányt, végül is feltaláltunk a névtelen csúcsra, ahol a brutál szél elől sátorba húzódó pontőröktől finom sütit és némi biztatást kaptunk:

Innen irány a meglepetés Ady Julianna csúcs. Tudjátok, a „konkrét út nem vezet fel rá”. Addig viszont kellemes, hűvös szellőben, kellemes, lefagyott úton mehettünk. Feri sikeresen esett is a jégen egy akkorát, h. azt hittem, nem kel fel többet. Elhamdulillah felkelt, némi véráldozat árán. Kicsit tétováztunk, h. vajon a leírás által emlegetett „alkalmas hely”, ahol a pirosról le kellene térni, az hol is lehet, aztán ismét az NHO módszer alkalmazásával bevettük a csúcsot.

Innen a hátralévő pontok már viszonylag egymáshoz közel, a kék- jelzés mentén valahol voltak találhatók. Indultunk a Remete-hegy felé. Az ide felvezető durva emelkedő még világosban sem egyszerű, kicsit aggódtam is. Útközben még biztos, ami biztos, megálltunk elemet cserélni. Túratársaim:

A Remete-szurdokban átkeltünk a patakmedren, és megindultunk felfelé a meredeken. Ami SOKKAL meredekebb és nehezebben járható volt, mint emlékeztem. Ugye azt tudjátok, h. ez NEM a kék-, kérdeztem, nem baj, itt is fel lehet menni, jött a válasz. Ekkor már kézzel kellett a sziklába és a fagyökerekbe kapaszkodni, h. feljebb jussunk. Hát jó, mondtam én, igazából csak 2 kérésem lenne, mondtam: tartsatok egy embernyi távolságot, és ne erre jöjjünk lefelé. Persze, tartsunk mindenképp, és nem erre megyünk, hanem a másik oldalon. Remek. Azonban egy idő után az elöl haladó Feri közölte, h. hát… izé… nem lehet tovább menni. Bejöttünk a csőbe. Felettünk hatalmas sziklák magasodtak. Ide kötél kéne, meg csákány, magyarázta ez irányban is tapasztaltabb túratársam. Én itt nem akarok visszamászni, jött a válasz az alattam a sziklákba kétségbeesetten kapaszkodó másik túratárstól. Én meg nem TUDOK, fakadtam ki, és itt bizony bekövetkezett az a pillanat, ami eddigi túrázó pályafutásomban még csak egyszer fordult elő: elvesztettem a humorérzékemet… Valóban elképzelésem sem volt, h. mi lesz most. Hogy fogunk most itt szerinted visszamenni, törtem ki igazán dühösen, amire így utólag nem vagyok büszke, de hát tényleg elég sötéten láttam a helyzetet, és nemcsak azért, mert ugye az éjszaka közepe volt. Lassan, és óvatosan, ha egy órát megyünk, akkor annyit megyünk, csak vigyázva, jött a válasz.

Hát jó. Más választás nem lévén, megindultam. Vártam, amíg Laci elég alaposan eltávolodik (mégse sodorjam le őt is), aztán „lassan, óvatosan” megindultam. Szinte azonnal sikerült s@ggr@ is esnem… jó darabot csúsztam lefelé, mire megállítottam magam. Viszont mintegy azonnal feltűnt a módszer hatékonysága. Szégyen a nadrágfék, de hasznos, gondoltam, és a lefelé vezető út mintegy felét ezen a módon tettem meg. Szóval végül is sokkal egyszerűbben lejutottam, mint gondoltam, nem estem el, nem nyársaltam fel magam a botokra stb. de azért ez elég rázós volt ám. Eléggé remegett a lábam még akkor is, amikor már a kényelmes, vízszintes, biztonságos kéken álltunk. Megkerestük a megfelelő fordulót, és felmentünk a ponthoz – a máskor kihívást jelentő emelkedő most közel sem tartogatott annyi izgalmat. A ponton még elemet cseréltem én is a lámpámban, és mentünk a Kálvária-dombra. Már otthon kinéztem, h. ide ugyan nem vezet út, de ha a kék- és kék+ elágazásánál elindulunk egyenesen északnak, akkor pont oda jutunk. Így is lett, a pecsét után visszanavigáltunk a kék+ jelzésre, onnan a kékre, már csak 2 pont volt hátra, időnk meg bőségesen… hmmm, lehet, h. sikerülni fog, gondolkodtam el magamban.

A Zsíros-hegyre elég könnyen eltaláltunk, a pont azonban az Alsó-Zsíros-hegyen volt – errefelé ládáztunk TKM-rel a Zöld45-ön, tehát ismerős volt, a térképről meg tudtam, h. a kékΔ jelzést kell keresni. Meg is lett, a pontról szerintem pazar kilátás lehet világosban, most viszont iszonyat szél volt, a pontőrök egy kifeszített ponyva viszonylagos szélárnyékában kuporogtak. Amúgy MINDEN pontőrnek a legmélyebb elismerésem, h. sátrak, hálózsákok, ponyvák, több szekrénynyi ruha stb. bevetésével kibírták ezt a fagyos, szeles éjszakát, és ilyen remek élményt szereztek nekünk, túrázóknak, ez úton is köszönjük.

A Nagy-Szénás felé vettük utunkat, már nincs sok hátra, mondogattuk, és el is döntöttük, h. a Szénáson megeszünk és megiszunk mindent, ami még a hátizsákban van. Amúgy én a szokásosnál lényegesen kevesebb ellátmánnyal indultam neki, mondván, h. éjszaka úgysem tudok enni… hát, most tudtam volna, a 2 banán, a müzliszelet meg a marcipánszelet azért annyira nem volt rengeteg… persze nem haltam azért éhen.

A Nagy-Szénásra a kéken terveztünk felmenni, persze benéztünk egy fordulót a sötétben, rátévedtünk egy jelzetlen útra, erről kinavigáltunk a pirosra, ezért bónuszként kétszer mászhattuk meg a Szénást (az emlékfalnál volt a pont) – egyszer odafelé, aztán meg vissza, Nagykovácsi felé. A pecsét után röviden ettünk-ittunk, de tényleg csak röviden, mert a szél igencsak metsző volt.

Itt emelném ki az új kabátomat, amely remekül bevált eddig: a Mátrában -10 fokban is jó volt, és most, bár nem volt olyan hideg, de az erős szél miatt talán még hidegebbnek érződött. Már csak arra lennék kíváncsi, h. mit szólna ha esne a hó vagy szemerkélne az eső (azt világosan megmondták, h. ez NEM egy esőkabát, hanem egy softshell dzseki, ami a szemerkélő esőt állja elméletileg, de a rendes, áztató esőt mát nem).

Tehát indultunk az utolsó kb. 2 km-re, még egy nagy lendület, az utolsó emelkedő fel a Szénásra a piroson, aztán sokáig lefelé. Egy ideig nem vettem észre, h. kikötődött a cipőfűzőm. Aztán, amikor szép ívvel sikerült orra esnem benne, mintegy azonnal érzékeltem, h. sérült lábbelim strukturális integritása, és megálltam cipőt kötni. A fiúknak már csak a lámpáját láttam a távolban, de már a műúton, kocogásra váltottam, h. beérjem őket, közben az „Udvaromon hármat fordult a kocsi” kezdetű népdalt dalolásztam magamban.

A túra vége még azt a különleges élményt tartogatta, h. átvágtunk azon a kis közön, amelyen a Piros túrákon még sohasem vágtam át, meg általában más túrákon sem, félve az esetleges feltételes ellenőrzőponttól… most, kötött útvonal nem lévén, mintegy legálisan vághattuk le ezt a kis kunkort.

A végén még belehúztunk, és 9:25-ös idővel estünk be a célba. Nagyon kedvesen fogadtak minket, az oklevél és kitűző mellé forró zacskós levest készítettek nekünk, ami nagyon jól esett. Mintegy 40 percünk volt a buszig, leültünk, ettünk. Rám ekkor tört az álmosság, harcoltam ellene, el ne aludjak, aztán, mikor kimentünk a buszhoz, az arcomba csapó szél rögtön felébresztett.

A Moszkva téren köszöntük el egymástól túratársaimmal. 5-re itthon voltam, és fél 6-kor le is feküdtem aludni.

Előtte még küldtem üzenetet M. Sz-nek és a húgomnak: „nagyon durva volt. Asszem jövőre kihagyom :)”.

Mondanom sem kell, h. délután, a Budapest Kupa kiosztóján az első szavam az volt Szamócához: „Te! Jövőre nem jössz velünk a BHTCS-re?”