2011. május 31., kedd

Csókakő vára (és a környék)

Táv: 28 km
Szint: 800 m


Ezen a szombaton szemináriumunk volt, ezért nem voltam sehol. Vasárnapra kinéztem egy túrát a budai hegyekben, amely mindössze 15 km volt, így a húgom, a férje és a lányuk is ígérkeztek rá.
Péntek délutánra derült ki, h. a húgom igazából csak maga és a sógorom nevében nyilatkozott. A túra ötlete az unokahúgomból zajos, elkeseredett tiltakozást váltott ki. Hiszen pont gyermeknap van, érvelt a gyermek, és PONT ILYENKOR akarják őt olyan BORZALOMRA kényszeríteni, mint a túrázás? Mint látható, a januári Téli gyermekvasút túra mély nyomokat hagyott benne… Húgom meghajolt az érvei előtt, és közölte velem, h. nem jönnek túrázni.
Közben kiderült, h. a szombatra mondott eső miatt Megbízott Szakértőnk és a csapat sem ment az aggteleki túrára. Akkor gyertek velem vasárnap, mondtam szombat este. Budai hegyek, és 15 km, kérdezett vissza. Szó sem lehet róla! Erre én mondtam, h. akkor menjünk máshova, és hamarosan meg is kaptam a hívást: Vértes, csókakői vár és környéke. Hurrá, erre még nem jártam.
Vasárnap reggel 6-kor elindultam Budaörsre. Olyan negyed nyolc magasságában pedig kocsiba szálltunk, és irány a Vértes. Út közben hitetlenkedve szemléltem az autó hőmérőjét: kinn 14 fok volt… Csak nem fázni fogunk a túrán?
A kocsit egy faluban hagytuk, amelynek nevét sikeresen elfelejtettem (Csákvár, talán?). Nekivágtunk a Vértesnek, hamarosan nem fáztam… Nagyon szép és kellemes erdei utakon haladtunk:


Nemsokára elértünk egy alig látható, de nyilvánvalóan felfelé vezető ösvényhez. Mondanom sem kell, h. túratársaim felfelé vették az irányt. Elég technikás, kalandos sziklákon felkapaszkodva gyönyörű hegyi rétre értünk:


A szél lengette az árvalányhajat, számos ritka és védett növényfajon trappoltunk keresztül, egyszóval romantikus volt. A rétes részen végigérve egy úgynevezett „ösvényen” ereszkedtünk le a korábban követett útra, a hadműveletet úgy képzeljétek el, mintha egy minaret csúcsáról próbálnátok lemászni az erkélyére, hogy stílusos legyek. Meg kellett állapítanom, h. az új cipőm jó, jobb, mint a régi, bár még mindig szokatlan a merevebb talpa, de sokkal kevésbé csúszik, és valahogy jobban tart az ilyen halálosan veszélyes szakaszokon is.
Az út, amelyre visszatértünk, nagyon szép volt: meredek hegyoldalak között vezetett a völgyben, viszonylag vízszintesen, hurrá. Kisvártatva azonban társaim nem bírták elviselni, h. jelentősebb szintkülönbség nélkül, mintegy vízszintesen haladunk. Fenn a hegyoldalban valamiféle sziklák látszottak. Igaz ugyan, h. csaknem függőlegesen kellett felmenni hozzájuk, de már hogy is jelentene ez nekünk akadályt? A függőlegesen lefelé történő közlekedésben való jártasságomat hitelesen bemutattam múlt szombaton, most eljött az idő a függőleges felfelére is. Voltak helyek, ahol hosszú ideig csak álltam, és néztem, h. innen hogyan is lehetne továbbmenni… sőt, M. Sz. szerint kétszer is ingerült megjegyzéseket tettem. Ez is igazolja türelmemet és önfegyelmemet, ugyanis szívem szerint folyamatos, hangos zokogással követeltem volna az alvósmacimat. Voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, h. visszafordulok, de lenézve magam mögé meg kellett állapítanom, h. felmenni ugyan halálosan veszélyes, de lemenni még annál is halálosabban veszélyes. Tehát mentem tovább felfelé, sziklákon csúszva meg, ágakba kapaszkodva, összeszedve jó néhány karmolást, és titokban nagyon élvezve az egészet. Igen, még a riadt pillanatokban is. A teljesítménytúrák nem mennek ilyen helyekre. Mondjuk valószínűleg azért, mert a rendezők vágynak arra, h. a mezőnynek legalább EGY RÉSZE élve beérjen a célba. Mit is kezdenének különben azzal a rengeteg kitűzővel meg oklevéllel?
Tamás már természetesen rég fenn volt, amikor én még csak küzdöttem a hegyoldallal, M. Sz. pedig aggódva figyelte, h. vajon elevenen felérek-e. Felérve a keskeny hegygerincet rendkívül kellemesnek és festőinek találtuk: a fák alatt magas fű, mindenféle virágok, betűző napfény. És kimentünk a lentről látott sziklákra, ahonnan a kilátás fantasztikus volt a szemben lévő hegyoldalra:


Ez a hely annyira tetszett nekünk, h. le is ültünk elfogyasztani szendvicseinket. Eszem a szendvicsemet:


„Mondtam már, h. ne lesifotózz a bokrok közül, miközben eszem a szendvicsemet!”


Rövid napozás után felkerekedtünk, és elindultunk lefelé, elhamdulillah nem arra, amerre feljöttünk, hanem végig a gerincen, és a túlsó, nem túl meredek részen jöttünk le.
A térkép jelzett egy „Rezső-vár” nevű objektumot utunk közelében. Hát, ha vár, ne várjon hiába, ezt bizony meg kell néznünk, mondta M. Sz. Odaérve meghökkenve tapasztaltunk, h. a vár bizony mindössze egy kb. 6-8 méter magas szikladarab… az aljnövényzet közepén, félig benőve. Ezer ilyen sziklaszál van, hogy miért pont ezt nevezték el Rezső-várnak… A csalódás mély nyomot hagyott M. Sz-ben, sokáig emlegette még, h. hát ez meg micsoda volt. Nekem tetszett a Rezső-vár, kiváltképp az a merészség, amellyel valaki vette a bátorságot, h. EZT várnak nevezze el:


Óvatosnak kell lenni azonban a véleménynyilvánításban, erre int legalábbis Rezső-vár Gonosz Arca:


A táj továbbra is szép volt, a növények dúsak, a virágok szépek, a füvek magasak. Fel is merült bennem az ötlet, h. mily remek lenne, ha leszakítanék valami hosszú, kalászos fűfélét, és ezzel piszkálgatnám az előttem haladók fülét. Ezt az ötletet meg is osztottam velük, Tamás nem szólt semmit, ő már csak ilyen kis szelíd, jámbor lélek, M. Sz. azonban közölte, h. ez esetben ő meg leszakít egy csalánt, és azzal fog piszkálgatni engem.
Hittem is, meg nem is. Hogy is szakítanak le egy csalánt, gondoltam, hiszen az az ő kezét is összecsípi. És különben is, SOSEM tenne ilyen galádságot kedves kis pajkosságomra válaszul! Nem, ezt nem tudom elképzelni róla! Vidám, felszabadult kacagással fogja nyugtázni apró csínyemet, s majdan idős korunkban, a kandalló előtt üldögélve csendes mosollyal gondolunk vissza reá.
Hát nem. GONDOLHATTAM volna, h. az ő eszével könnyű áthidalni a csaláncsípés okozta gondokat. Mihelyt pajkos fűszálam éppen csak megérintette fülcimpáját, ő elővett egy papírzsebkendőt, AZZAL szakította le a csalánt, s megtorló jelleggel nekem támadt vele. A kezem tele lett hólyagokkal. Hurrá. Tamás bezzeg nem tett ilyesmit… no mindegy, a fűszállal való piszkálgatás csábító terve ezennel kútba esett. De a csaláncsípéseknél is fájdalmasabb volt a tudat, h. VALÓBAN képes volt nekem támadni egy csalánnal. Nahát, ki gondolta volna…
Ahogy maradtak el mögöttünk a kilométerek, egyre közelebb kerültünk célunkhoz, a csókakői várhoz. Közben még volt jó néhány kilátópont, ami azt jelenti, h. nem elég a legyaloglandó táv, de még le kell térni az útról, és ki kell mászni magas helyekre, ahonnan le kell nézni, és meg kell állapítani, h. fú, de szép a kilátás. Tényleg szép volt amúgy. Voltak ugyan kisebb kellemetlenségek, pl. az egyik helyen beleültem egy mezei iringó nevű dologba, ami nem egy szép női név – bár az is lehetne – hanem egy rendkívül szúrós növény:


Hurrá. A következő kilátóponton eszünk, mondta M. Sz., én pedig teljes szívemből egyetértettem vele. Meg is ettük összes maradék szendvicsünket. Nem baj, mondta M. Sz., a csókakői várban a lángososnál majd eszünk sajtos-tejfölös lángost. Fú, sajtos tejfölös lángos! Egészen megvidámodtam a gondolatra. Kilométereken keresztül a sajtos-tejfölös lángosra gondoltam. Már-már éreztem az ízét a számban. És akkor képzeljétek el a szörnyű csalódást, mikor kiderült, h. M. Sz. csak úgy GONDOLTA, h. a várban/nál van lángosos, de ez EGYÁLTALÁN nem biztos! Lehet, h. még egy árva kis lakókocsibüfé sincsen…
A várhoz egy elég durva, a végén sziklamászással tarkított ösvény vezetett le. A régi piros csík jelzés. Mentségére legyen mondva, ezt az útvonalat már megszüntették. Lehet, h. túl sokan haltak bele? Nekünk még korábban le kellett volna fordulnunk, de benéztük, aztán meg gondoltuk, h. jó lesz a régi piros is. Jó is volt, az utolsó pár tucat méterig, az meg már M. Sz-t is aggódó homlokráncolásra késztette. A végén mászni kell, kiabált vissza Tamás, aki szokás szerint előttünk járt, mint egy kis felderítő sereg (egész pontosan egy fős felderítő sereg). Végül sokkal egyszerűbben lejutottunk, mint gondoltam volna, és pl. halálfélelmem sem volt. Hamarosan előttünk magasodott a csókakői vár:


A várban azonban szembesülnöm kellett azzal, h. VALÓBAN nincs még egy lakókocsibüfé sem, nemhogy lángosos… Azért csináltunk pár képet, háttérben a szikla, ahonnan lemásztunk idefelé:


Majd továbbmentünk a faluba, mert a belépőjegyeket áruló bácsi azt mondta, h. ott lehet enni. Lehetett is, egy kemencés ház nevű helyen, ahol házias ételeket meg szörpöket árultak. Kóla, az nem volt. „Nem tartunk semmi ilyen populáris dolgot”, mondta a pincér, majd hozzátette: igyunk szörpöt szódával. Ezek kívül ettünk még kenyérlángost, ami jó volt, de olyan brutál álmos lettem tőle, h. egy kávé után is alig tudtam továbbmenni. Ráadásul itt egy jó kis meredek, majd susnyás (dzsindzsás, mocorkás) szakasz következett:


A gyaloglástól elég hamar felébredtem, és a susnyásból kitalálva további kilátópontokat ejtettünk útba. Talán még az eddigieknél is szebb hegyi réteken vezetett az utunk:


Az itteni kilátópontokról már látszott a falu, be is értünk hamarosan, vissza az autóhoz. Sajnáltam, h. vége lett ennek a nagyon kellemes túrának – bár az adatokhoz képest (28/800) eléggé elfáradtam, de még azt is kellemesen. A csaláncsípések is elmúltak elhamdulillah.
Csütörtökön megyek Törökországba, és csak 10-én jövök vissza, a jövő szombaton tehát nem megyek túrázni. Insallah hazajövetelem után várható a következő túra – remélem, h. a Bükk-fennsíkon : ). Addig is kellemes kora nyarat mindenkinek!

2011. május 23., hétfő

T-szurdok, még egyszer

Megbízott Szakértőnk szerint a T-szurdokos túra beszámolója túl sötétre sikeredett... Pedig én nem szántam annak, mert én nagyon élveztem ezt a túrát, az események (haha, értitek, ESEMények) ellenére, vagy lehet, h. pont azért.
Mindenesetre, a T-szurdok tényleg nagyon szép és vadregényes hely, még akkor is, ha néhol kissé vicces, technikás szakaszok tarkítják... Ennek bizonyítékául mutatnék még néhány képet. szubjektív válogatás, kedvenc fotóimból:

Tükröződés:


Találtunk egy nagyon kicsi kisbékát, és boldogan álljuk körül. A képen látható alakok közül EGYIK SEM a kisbéka. A kisbéka itt nem látszik, mert nagyon kicsi:


Valamit látunk ott fenn. Nem tudom, mit, de Gyuri unja:


Vízesés, vízesés, visongtam boldogan, ez NEM vízesés, max. egy kis csobogó, mondta sokadjára is rezignáltan M. Sz., és végül is igaza volt, mert az IGAZI vízesés az később jött:


Zöld világ:


Parazitakráter (megkerestétek, h. mi az?)


A siroki vár:

Határjárás

Táv: 27 km
Szintemelkedés: 920 m

Vasárnap 6:30-kor szólt az ébresztő. Megállapítottam, h. EGYÁLTALÁN nem aludtam ki magam… lemásztam a galériáról, észleltem, h. a könyököm fáj, de pl. izomlázam, az egyáltalán nincs. Kinéztem az ablakon. Már sütött a nap. Nagyon meleg lesz ma, gondoltam, ittam egy pohár vizet, megszemléltem a tükörben a tegnapi túráról származó véraláfutásaimat, és szépen visszamásztam a galériára. Kényelmesen bevackoltam magam az ágyba, még 7 óra sincs, gondoltam, még tudok egy jót aludni insallah. Igaz, h. ez a „Határjárás” nevű túra egész érdekesnek ígérkezett, meg a pecsét is jól jönne a Budapest kupás igazolófüzetbe, de hát… álmos vagyok, fáj a könyököm, vasárnap van, jó éjt, csákány. A fal felé fordultam, h. a jobb oldalamon feküdjek, mert az a könyököm fájt kevésbé.
Aztán, már az elalvás határán, fájni kezdett a szívem. Szegény túra, ő szerveződik, én meg teljes érdektelenségben itt fekszem a galérián, és mindjárt elalszom. Pedig maradt egy szendvics tegnapról, a banánokat pedig már eleve itthon felejtettem… És nem is a könyökömön kellene gyalogolnom... Aludni meg lehet máskor is, de ez a szegény túra csak ma van egész évben. Jajmár, Halima, hagyd a hülyeségeidet, gondoltam, de közben már másztam le a galériáról.
Gyors pakolás, öltözés, GPS, telefon, és már úton is voltam a Rómaifürdő nevű HÉV-állomásig, ahol a rajt volt. Persze a HÉV nem járt, helyette HÉV-pótló félútig, onnan átszállni – de ez már nem akadályozhatott meg abban, h. 9 előtt néhány perccel kitöltsem a nevezőlapot.
Ennek a túrának az volt az érdekessége, h. azokat a határköveket kellett követni, amelyekkel Pest és Buda egyesítésekor a város határát jelölték ki. Én már sokszor láttam ezeket a köveket, de nem tudtam, h. mik azok, sőt, betonnak hittem őket, pedig mészkőből vannak faragva. Így néz ki egy határkő:


Volt 17, 27 és 45 km-es táv. Gondolkodtam a 45-ön, de ott ilyen romantikus útvonalak voltak, hogy M7-es felüljáró, meg budaörsi Tesco parkolója… meg meleg is volt, meg nem is volt kedvem most annyit menni (ja, ja, ilyen is előfordul). A 27-re neveztem, de megkérdeztem a rajtoltató hölgyet, h. ha nagyon akarok, továbbmehetek-e majd. Természetesen, mondta, sőt, meg is próbált rábeszélni, h. nevezzek 45-re, és legfeljebb majd kiszállok 27-nél. Én azonban maradtam a 27-es táv mellett, egyre melegebb lett, sejtettem, h. nem mennék 45-öt.

A rajtban kaptunk egy négyzethálós papírlapot, amire össze lehetett gyűjteni az egyes határköveknél elrejtett betűket. Ezek a kövek nem voltak jelölve sem a térképen, sem az itinerben, hanem csak egy A4 lapon ki volt írva melléjük egy betű. Ezt kellett beírni a betűgyűjtőbe, és egy 2 szóból álló, összesen 19 betűs kifejezésnek kellett kijönnie. Hm, gondolkodtam el még az elindulás előtt, csak nem „budapesti határkövek” lesz a megfejtés? Az lett : ) Amúgy ez a feladat pont nekem való volt, mert hajlamos vagyok jól bebambulni, és csak menni, mint ökör avetésben, és elnézni pl. a jelzéseket. Így viszont egész túrán figyelnem kellett, h. a betűket észrevegyem. az "S" mellett így is elmentem valahol, nem láttam, de azért beírtam a végeredménybe. Ennek úgysem volt semmi tétje, nem volt feltétele a teljesítésnek, és nem járt érte semmi külön dolog, csak a figyelmet volt hivatva ébren tartani. Szerintem remek ötlet volt.
A túra eleje a városban vezetett, a kertvárosi utcákon, az út szélén álltak a határkövek, illetve némelyik feküdt:


Hamarosan egy elég brutálisan emelkedő utcán kellett felmenni, ami jól megszórta a mezőnyt. Én elhatároztam, h. nem hajtom hülyére magam, hanem egy kellemes, nézelődős túrát szeretnék, ezért nem siettem, a középmezőnyben maradtam, legalább mentek előttem is, ez egy helyen nagyon hasznos volt, ahol be kellett vágni az erdőbe, mert itt nem találtam volna meg az utat, nem volt sem jelzés, sem szalag. Amúgy a túra többi részén az útleírás és a szalagozás 100% korrekt volt. A túra túlnyomó része nem turistajelzésen vezetett, hiszen a határköveket követtük, de a leírás jó volt – még én is eligazodtam rajta – és ahol kellett, volt szalag, nem túl sok, csak az elágazásoknál, de elég volt ez is.
Itt az erdő nagyon szép volt, kifejezetten a budaörsi hátsó útra emlékeztetett, ezért némi nosztalgiával haladtam és gyűjtögettem a betűket:


Elértünk az ürömi vasútállomásra, ahonnan egy brutálisan meredek, jelzetlen úton kellett felmászni a hegyre. Itt a mezőny még jobban szétszóródott. Felérve egy 3 tagú társaságba botlottam, a férfi a botjaira támaszkodva lihegett, a nők a földön ültek, a smink szép lassan folyott lefelé arcukról, békésen elegyedve az izzadsággal. Hát, ehhez nem energia kell, hanem megszállottság, mondta az egyikük, aztán rövid vitába kezdtek arról, h. most azonnal hívják a szervezőket, h. kiszállnak, vagy azért menjenek el a következő pontig. Nem tudom, mi lett a döntés, mert mentem tovább a Hármashatár-hegy felé.
A legtöbb ellenőrzőponton – 11 helyen – csak a kódot kellett leírni a kihelyezett bólyáról. 5 db emberes pont volt, néhány további hegy után el is értem az egyiket, Hűvösvölgyet, ami a 17-es táv célja volt. Mész tovább, tették fel a szokásos kérdést, persze, feleltem, a pontőr még adott egy csokit – nyertem egy másikat a csomagolásán lévő szöveg szerint – és választhattam a kis dobozos üdítők közül (baracklé lett).
Innen megint betonon kellett menni, ráadásul egy brutál meredek utcán. A végén kiértünk a Petneházy-rét sarkára, a lovakhoz:


Innen szalagozáson mentünk tovább, a Csacsi-réten kaptunk ásványvizet, és volt lekváros, vajas és zsíros kenyér, uborka és lilahagyma. Benyomtam két hagymás-vajas kenyeret, ittam is, és tovább János-hegy felé. Közben szorgosan keresgéltem a bozótosba bújt határköveket:


Nagyon-nagyon megtetszettek ezek a határkövek, nem tudom megmondani, miért, de egészen meghatottak, annyira bájosak, megint csak nem tudom, miért, de egészen megmelegítették a szívemet. A János-hegy után voltak madáretetős határkövek is:


Innen a kék kör jelzésen már nagyon hamar benn voltam a célban, a Normafa buszmegállónál. Oklevél, aranyos határköves kitűző, és kaptam még egy müzliszeletet, és újfent lehetett kisdobozos üdítőt választani. 6 és fél óra alatt értem végig, ami még nekem sem rekord, de nagyon tetszett a túra, és nagyon megszerettem a határköveket. Insallah egyszer ti is eljöttök határkő-nézőbe : ).

PS. a könyökömnek kifejezetten jót tett a túra. Estére már alig fájt.

A T-Szurdok visszavág

(Bár M. Sz. szerint „A halál torkában” cím kifejezőbb és figyelemfelkeltőbb lenne.)

Erre a szombatra a Tanúhegyek túra 50-es távját terveztük, ám csütörtökön M. Sz. felhívott, és közölte, h. nincs kedve 50 km-t gyalogolni. És amúgy is, esni fog az eső. Esőben meg pláne nincs kedve 50 km-t gyalogolni. Azt mondta, h. ő egy kellemes, nem rohanós, meg-megállós, fényképezős túrát szeretne, ahol kifekszünk a napra, meg ilyesmi. Nekem is nagyon tetszett az ötlet. Abban egyeztünk meg, h. még gondolkodunk a dolgon.
Aztán pénteken ismét beszéltünk, és kiderült, h. vannak tervei… mégpedig a Mátrába mennénk. Nem szeretem a Mátrát, mondtam lemondóan, mire ő lelkesen közölte, h. de hát a T-szurdok, a T-szurdok! Hurrá.
Aki esetleg nem emlékszik a téli T-szurdokos történésekre, az, mielőtt továbbolvas, olvassa el őket itt. Fontos.
Szombaton szokatlanul korán, 6:45-kor érkeztek értem kocsival, majd Gyurit is begyűjtöttük, és így a szokásos csapattal, négyen szálltunk ki hamarosan a domoszlói benzinkútnál leparkolt autóból. Nekivágtunk az ismerős aszfaltútnak, a T-szurdokhoz vezető letérés felé. Most még a műút is élvezetes volt: rengetegféle növény virított mindkét oldalon, és persze ott volt Tamás is, akit lehet kérdezgetni róluk. Egy jobbkanyar után hamarosan beértünk a szurdokba, és megkezdtük a mászást a patakvölgyben:


Hát, nagyon más volt, mint télen – még járhatatlanabb, mert télen legalább a jégen lehetett menni, most meg maradtak a kövek és a bedőlt fák. Mindkettő csúszott, természetesen. Rajtam az új cipőm volt, ami nagyon fura érzés volt. A régi cipőm terepfutó-cipő, az új meg túracipő, és ennek sokkal merevebb a talpa. Ezt elég nehéz volt megszokni.
A szurdok egyre szurdokosabb lett, visszaköszöntek a télen megismert helyek: ó, igen, itt lógtak a szippantósautós jégcsapok, itt öltözött át a Tamás, stb. Közben elmeséltük Gyurinak a történteket, és jókat viccelődtünk a Tarjánka Élményfürdő és Wellness-központtal. Akkor még.
Beértünk oda, ahol a szurdok egészen beszűkül a függőleges sziklafalak között. Télen itt viszonylag könnyű volt átjutni, mert a víz be volt fagyva. Most azonban az átkelést néhány vízbe dőlt fatörzs volt hivatva biztosítani, amelyek mozogtak is, és csúszósak is voltak. Itt fordult meg először a fejemben, h. MÉG vissza tudok menni a kocsihoz…


Nem egyszerűen, de végül is mind átmentünk, és ott magasodott felettünk a vízesés, ahol télen az események és a szakadmányok kiteljesedtek:


Itt jó szolgálatot tett volna némi kötél, azonban azt nem hoztunk, tehát Tamás, aki nagyon ügyes masaAllah, szinte bárhová felmászik, nem szédül, nem pánikol stb. előrement, és felsegítette a többieket. Illetve fogalmazzunk úgy, h. felsegítette Gyurit. Utána jöttem volna én. Először feladtam a hátizsákomat a fiúknak. Nem is tudom, milyen ötlet hatására, de kivettem a zsebemből a telefont, és beletettem a zsákba. Ez később még rendkívül bölcs döntésnek bizonyult.
Ekkor indulni kellett volna. Ezt az egészet úgy képzeljétek el, h. volt előttem egy nálam magasabb szikla, amin úgy derékmagasságban volt egy kis pöcök. Egy kb. 5 centis kiugrás a sziklából. Erre kellett volna feltenni a lábat, és fellendülni a fejem felett magasodó sziklára. Onnan egy gyökérbe kapaszkodva továbbmászni a vízesés tetejére. Hát, ez az ötlet nekem NAGYON nem tetszett. M. Sz. ott állt mögöttem, és igyekezett rábeszélni, h. menjek már. Egyre intenzívebben igyekezett rábeszélni. „Már hét perce győzködlek, gyerünk már, menni fog!” Én viszont úgy éreztem, h. NEM fog menni, és h. itt még komoly problémák adódhatnak. Gyuri mér fenn volt a vízesés tetején, és filmezte, ahogy mászunk (illetve én másznék) fel, Tamás türelmesen csüngött a sziklafalon, h. elkapja a kezemet, de láttam, h. már neki is kezd elege lenni:


Végül, nem is tudom, miért, de rászántam magam, láb fel, lendülés, gyökér elkapása. Hát, SOKKAL könnyebben ment, mint gondoltam. A gyökér jó kapaszkodót nyújtott, biztonságban éreztem magam, felhúzódzkodtam a csúszós sziklán, és fenn is voltam a tetején. Lábam alatt mintegy 4 méterrel a vízesés formálta kis tavacska. Ebbe szakadt bele a télen Tamás. De én már fenn vagyok, elhamdulillah.
Így utólag visszagondolva, ahogy M. Sz. is felhívta rá később a figyelmemet, az azért feltűnhetett volna, h. Tamás, aki ügyes meg satöbbi, még mindig az összes kezével szilárdan kapaszkodott minden elérhető dologba. Nekem ez AKKOR fel sem tűnt. Fenn vagyok, gondoltam, és lényegesen könnyebben ment, mint gondoltam. Elengedtem mindent, és felegyenesedtem a vízesés tetején. Nem ez volt a Nap Ötlete. Éreztem, ahogy a csúszós kő megindul alattam. Vízesés. A tetején álltunk. Milyen legyen a kő, ha nem csúszós? Mindegy. Próbáltam kapni valami után, de nem volt ott semmi. Mert ugye a vízesés teteje. Próbáltam tíz körömmel kapaszkodni a sziklába. Ezért a meggondolatlanságért egy leszakadt körömmel fizettem. Éreztem, ahogy hasra vágódom, és megindulok lefelé, a vízesés medre olyan simára koptatott, mint egy csúszda, aztán rövid zuhanás, és elmerülök a tavacska vizében. Elakadt a lélegzetem, volt vagy 10 fokos a víz, olyan villámgyorsan másztam ki belőle, h. én magam is meglepődtem. Érdeklődők kedvéért, majdnem nyakig ért, mintegy másfél méter mély lehetett. Ennek köszönhetően elhamdulillah nem ütöttem meg magam, csak a legelején, még a hasra vágódásnál, ráestem a két könyökömre, ami elég durva lett – jól összezúztam mindkettőt, jelenleg már szép sötétlila véraláfutásos, az egyiken plusz még véres horzsolások is akadtak. Amúgy az árnikakrém nagyon jó.
Azt hiszem, a fiúk egy pillanatra megijedtek. Furcsa, de én nem ijedtem meg, nem volt rá időm. Az egész esemény egy töredék másodpercnek tűnt számomra, onnan, h. érzem, ahogy a lábam megindul, odáig, h. levegőért kapkodva, adrenalintól száguldó vérrel az ereimben, és kissé hülyén vigyorogva állok a tavacska partján. Az első gondolatom az volt, h. na, a fiúk most BIZTOS vissza akarnak menni a kocsihoz, h. én öltözzek át. Rögtön a második, h. akkor vissza kell mennem azon a KRETÉN szurdokon, a vízben lebegő fogpiszkálószerű fákon egyensúlyozva. Na neee… erről szó sem lehet. Röviden tisztáztam a fiúkkal, h. igen, jól vagyok, nem, semmi bajom, nem ütöttem meg magam (AKKOR MÉG tényleg nem éreztem a könyökömet sem, gondolom, szintén az adrenalin számlájára írhatom a dolgot). Ismét betámadtam a sziklát felfelé, és az előző hétperces rábeszéléssel szemben pillanatok alatt fenn voltam, igaz, h. a kötél helyett a fiúk találtak egy villás ágat, amit egy gyökérbe beakasztva TÉNYLEG lényegesen könnyebb volt felmászni, valamint ott volt a már említett adrenalin is… Most nem engedtem el a kapaszkodókat addig, amíg biztonságos távolba nem kerültem a vízesés szélétől, kifújtam magam, és megállapítottam, h. folyik belőlem a víz. A fiúk aggódtak, de én tényleg nem fáztam. Zoknit cseréltem, kiöntöttem a túracipőből a vizet (a címkének megfelelően TÉNYLEG vízálló, legalábbis ha egyszer belefolyt a víz, többet nem megy ki belőle), nagyjából kicsavartam a túranadrágból a vizet, és némi rábeszélés után felvettem Tamás futókabátját. És mentünk tovább.
A fiúk később kifejtették, h. elgondolkodtak azon, h. ha vissza akarok menni a kocsihoz, akkor ők vajon hogyan jönnek le a vízesés tetejéről… javasoltam az élménycsúszdát, a T-szurdok Aquapark fő látványosságát. Máshol ezért egy csomó pénzt kell fizetni. Innen zúgtam le amúgy. Kérlek, kérlek, mondjátok, h. nagyon félelmetes : )


A szurdok további része is bővelkedett érdekes helyekbe, az eddigiekhez képest 3 fő különbség volt: (1) vizesen mentem tovább, (2) annyira már nem érdekelt, ha kicsit belelépek a vízbe, mert már eléggé mindegy volt, (3) már kevésbé pánikoltam, mert úgy véltem, h. a legrosszabbon már túl vagyok.


Többszöri érdeklődésem után („Sokáig tart még ez a #&@ szurdok?”) végre kiértünk a szurdokból, és megkezdtük a felfelé kapaszkodást egy idegesítően hosszú emelkedő-sorozaton. A fiúknak bizonyára hiányzott a teljesítménytúra, ugyanis az ott megszokott sebességükre álltak be, én meg csak loholtam, pontosabban cuppogtam utánuk. Mikor felértünk egy erdészházhoz, ahol végre megpihentünk, én kissé zaklatottan szegeztem a kérdést M. Sz-nek, h. akkor ez most mégis hogy van? Arról volt szó, h. „kellemes, nem rohanós, meg-megállós, fényképezős túrát szeretne, ahol kifekszünk a napra”, ezzel együtt idáig vízben lebegő fogpiszkálókon egyensúlyoztam, zuhantam 4 métert, leszakadt a körmöm, mint egy náci kínzókamrában, majd kilométereken keresztül 6-os átlaggal rohanhattam felfelé egy nyüves emelkedőn. A fiúk természetesen rendkívül szórakoztatónak találták kirohanásomat, de azért leültünk enni-inni, és ismét zoknit cseréltem, mivel már kifogytam a pótzokniból, M. Sz. adott kölcsön egyet, ami NAGYON jó zokni volt, nekem is kéne olyan, csak úgy mondom.

Rövid pihenő után továbbindultunk, újabb emelkedők és lejtők felé. Közben folyamatosan dörgött az ég, vártuk, h. mikor szakad a nyakunkba a zivatar. A hegyi rétek gyönyörűek voltak, rengeteg virággal, kakukkfűvel, és Adrienn kedvéért ezzel a kedves állatkával:


Amúgy korábban volt másik kedves állatka is, amit M. Sz. csak hosszas rábeszélés után fotózott le nekem, merth. ő nem szereti az ilyeneket:


A hegyről leereszkedve földúton mentünk tovább, és a valóban megérkező kisebbfajta esőn kívül a túra innen már nem sok újat tartogatott. Visszasétáltunk a kocsihoz. Mi Tamással előrementünk, és lelki életet élve általános iskolás élményeinkről beszélgettünk. Én már teljesen megszáradtam, jól jött az eső, h. emlékezzek, milyen volt vizesnek lenni. A kocsiba beszállva megbeszéltük, h. elmegyünk, és megnézzük a siroki várat. Tudni kell, h. évekkel ezelőtt, amikor még egyáltalán nem túráztam, M. Sz. egyszer elvitt oda kocsival, és felmentünk a várba. Emlékeim szerint a tűző napon legalább 20 km-t gyalogoltunk, és rettenetes megpróbáltatás volt az egész. Most kissé szorongva vártam ennek megismétlődését.
Út közben megálltunk egy helyen, ahol Magyarország egyetlen parazitakrátere látható, sőt, M. Sz. szerint az Etnáig nincs is másik. Ha szeretnéd tudni, mi az a parazitakráter, kérlek, keress rá a Google-ban, vagy bármely más, általad választott keresőprogramban.
A hely nagyon szép volt, rengeteg különleges növénnyel, köztük ezzel a tenyérnyi méretű bakszakállal:


Utána pedig irány a siroki vár. Hát, most, több száz kilométeres túratapasztalattal magam mögött, meg kell mondanom, h. EGYÁLTALÁN nem gáz felmenni. Kellemes séta inkább. A vár eléggé romos állapotban van, és épp felújítás is zajlik. Itt pl. lenn ki volt írva, h. oda SEMMIKÉPPEN ne másszon fel senki, mert leszakad a boltív:


Aztán még kimentünk a vártól nem messze található érdekes alakú sziklaképződményekre:


A séta után beültünk a helyi vendéglőbe, rántott sajtot enni.
Én ekkor már fáradt voltam, de inkább szellemileg, mint fizikailag. Megviselt a sok izgalom : ). Ekkor már a könyököm is eléggé fájt. De a szombati túrák utáni, „olyan fáradt vagyok, h. nem tudok hazamenni az Oktogontól” érzés, az hiányzott. El is határoztam, h. megpróbálok felkelni reggel, és elmenni a vasárnapra kiírt Határjárás nevű teljesítménytúrára. Hogy ez valóban sikerült-e, arról a következő beszámolóban olvashattok majd insallah…

PS. Jó hír, h. Gyuri az egész csobbanásos kalandot rögzítette videóra… Mint kifejtette, mikor lezuhantam, meg is ijedt, h. kicsúsztam a képből… Az érdeklődők majd insallah megtekinthetik a filmet nálunk : )

2011. május 15., vasárnap

Szarvaskő 50

Táv: 54,5 km
Szintemelkedés: 2150 m


Nem annyira szeretem a Mátrát. Mint ezt már kifejtettem néhányszor. Ezért a héten példátlan döntést hoztam: nem megyek Megbízott Szakértőnk csapatával túrázni, mert ők a Mátrába mennek, hanem nélkülük megyek a Budai 50-re. Olyan volt már többször is, h. én mentem egyedül túrára, mert ők éppen nem mentek sehova, de olyan, h. ők menjenek valahova, én meg máshova, olyan még nem volt. De tényleg nem akartam a Mátrába menni. Sebaj, gondoltam, itt ez a Budai 50, 49 km és 1600 m szint, az útvonal nagy részét – szinte teljes egészét – bejártam már, gyorsan végigérek, oszt jóvan.
Pénteken M. Sz. kérdezte, h. mit csinálok szombaton. Túrázom természetesen, válaszoltam. Megyek-e velük. A Mátrába, kérdeztem. Aha, oda. De én nem szeretem a Mátráá-át, sikerült igazi hisztis nő hanghordozást produkálnom. És ha a Bükkbe mennénk, kérdezte ő.
Hú, ez persze azonnal megváltoztatta a dolgokat. A Bükköt, azt NAGYON szeretem. Kedvenc hegységem. Mindig jó menni benne, még ha nehéz is, és mindig történik valami új. Az egyetlen gondom az volt a kiírással, h. a 27 km-es távot keveselltem, az 52 km meg a maga 2200 m szintjével iszonyat durvának tűnt. Megtudtam azonban, h. Tamás a 85 km-es távot akarja futni, így reménykedhettem, h. nem miattam kell órákat várni majd a célban. Oké, ha a Bükkbe mentek, megyek én is. Hamarosan megkaptam a szűkszavú e-mailt:

hali
hát legyen Szarvaskő
5:20-kor felveszünk

Hurrá. Viszlát, Budai 50.
Reggel igencsak idegesen ültem a kocsiban, hallgattam, h. miféle helyekre kell felmászni, és azon gondolkodtam, h. a 27 km, az milyen szép, egészséges táv is… Mikor Szarvaskőn leparkoltunk, M. Sz. felmutatott az előttünk magasodó sziklafal tetejére: oda kell felmenni először. Na, köszi szépen, ennek igazán örülök…


A nevezésnél elvettem egy nevezőlapot az asztalról, már majdnem beírtam a nevemet, amikor megláttam: 85 km. Jujj, dobtam el gyorsan apró sikkantással, mire persze mindenki odanézett, Tamás meg is kérdezte, h. mi a baj. Megfogtam egy 85-ös nevezőlapot, mondtam őszinte rémülettel. Mindenki remekül szórakozott, természetesen. Keresgéltem tovább a lapok között, menj az ötvenesre, mondta Tamás, megadva a végső lökést, amire mindig szükségem van tököléseim közepette. M. Sz. is visszaért a mosdóból, és a következő, engem rendkívüli módon boldoggá tevő szózatot intézte hozzám: „Bár a reggeli viselkedéseddel ezt NEM érdemelted ki, úgy döntöttem, h. ma nem akarok rohanni, és megyek veled.”
Nem egészen tudom, mire gondolhatott, mert szerintem én nagyon szépen viselkedtem, max. annyi, h. a lábamat kicsit feltettem az autó csomagtartójának műanyag szegélyére, h. könnyebben be tudjam fűzni a cipőmet, de csak egy nagyon kicsit, és nem is tehénkedtem rá… No mindegy, lényeg, h. jön velem, ami nagyon jó, egyrészt szeretek vele menni, mert egy csomó helyet jól ismer, és mindig tud vmi extra infót vagy látnivalót, másrészt tényleg SOHA nem téved el. Meg persze arra is számítottam, h. ha az 50 km során elhalálozom, legalább értesíti a családomat.
Mihelyt nekivágtunk az emelkedőnek a szarvaskői várhoz, világossá vált számomra, h. a „nem akar rohanni”, az az ő fogalmai szerint lehet, h. így van, de az enyémek szerint nem… mindegy, tartottam a lépést, egyelőre. Tamás elfutott, mert a 85 km, az azért sok.
Ez a túra bővelkedett a szebbnél szebb kilátásokban, és a szebbnél szebb tájakban, az erdő üde zöld volt, rengeteg virággal, nagyon jó illatokkal. A második pontot elérve még nem voltam fáradt, jó időt megyünk, mondta M. Sz. is. Ennek igazán örültem, próbáltam nem arra gondolni, h. még több mint 45 km van hátra, csak mentem, mint állat:


A harmadik pont felé tartva megcsodálhattunk egy fantasztikus sziklafalat, amelyet szép szakaszosan lerobbantgattak, bányászat címén. Sajna nem lehetett túl jól fotózni, mert pont szemből sütött a nap. Gondoltuk, h. majd ha beértünk a célba, kocsival visszajövünk fotózni, de akkor az már nem tűnt ANNYIRA fontosnak, sem pedig kivitelezhetőnek, úgyh. ezzel a nem túl jó képpel kell beérnetek:


Amikor a Lak-völgyi tónál elértük a harmadik ellenőrzőpontot, a tó felett még jobban nézett ki a sziklafal:


Ettünk-ittunk, majd elindultunk Szilvásvárad felé. A szabadtéri múzeumban – ami elég lepukkant állapotban volt – le kellett írni egy tábla feliratát. Természetesen a rét legtávolabbi pontján volt, és nem is ott csatlakozott be az ösvény, tehát az egész mezőt kétszer is végigjárhattuk ezért a tábláért:


Viszont láttuk ezt a hangulatos akármit is:


Innen továbbmentünk a Fátyol-vízeséshez, ami nagyon tetszett, bár itt viszonylag sok kirándulón kellett átverekedni magunkat:


No, és ekkor kezdődött a java. Istállóskő. Az ország második legmagasabb pontja. A brutális meredek alján összeakadtunk egy kissé pálinkaszagú sporttárssal, aki rögtön felvilágosított a pontos adatokról: 2,4 km-en 600 m szintemelkedés. Hát, ez durva lesz, gondoltam. Megegyeztünk M. Sz-kel, h. megvár majd a tetején, és nekivágtunk. Tényleg durva volt, de legalább nem technikás. Csak kellett meni felfelé a hegyoldalban a brutál meredek, de teljesen járható ösvényen, amit még Anna sem ítélt volna veszélyesnek. Viszont ilyen meredek volt:


Egyszer meg kellett állnom útközben, h. megigyam a baracklevemet, de ettől eltekintve lassan ugyan, de biztosan sikerült feljutnom elhamdulillah. Kissé kiábrándító volt, h. a tetején nincs semmi, még kilátás sem:


Mindegy, örültem, h. fenn vagyok, és rövid ideig el is gondolkodtam azon, h. a Csóványos-reggelit átnevezem Istállóskő-reggelinek… Innen viszonylag kényelmes és nagyon szép szakasz vezetett a következő ellenőrzőpontig. A jellegzetes bükki rétek, az elszórt szürke kövekkel arra csábítottak, h. kifeküdjünk aludni:


Én amúgy is kb. 5 órát aludtam éjszaka, ami nekem nagyon kevés, főleg így túra előtt. Iszonyat álmos voltam, ami furán hangzik, h. hogy lehet valaki álmos gyaloglás közben… de az voltam. Amikor elértük a pontot, ettem egy jó sós vajaskenyeret:


ittam vizet, így indultunk tovább Bánkút felé, kicsit elkavartunk a sárga jelzésen, de M. Sz. pillanatokon belül korrigált, és egy kullancsban, szederben, vadmálnában meg ki tudja még miben bővelkedő mezőn átvágva meglett a helyes irány.
Itt jegyezném meg, h. eddigre, ha egyedül vagyok, már legalább háromszor eltévedtem volna. Alighanem elkeveredek a bükki őserdőben, és felzabáltak volna a közelmúltban észlelt bükki farkasok, amelyek jelenlétére a túra vége felé látott széttépett őz-testrészek is utaltak…
Bánkúton vettem egy kólát (lájtot, persze), és azzal bíztattam magam, h. hurrá, hurrá, már 28 km-t jöttünk, alig 25 van hátra… ugyanis a kiírás szerint a túra 52,5 km lett volna, a későbbi pontosabb mérés alapján bizonyult többnek. Az Istállós-kőre való felmászás elég sokat kivett belőlem, bevallom, ha itt vége lett volna a túrának, akkor sem hullattam volna könnyeket. Pedig a legszebb részek még most következtek. Innen mintegy 15 km-en keresztül a Bükk-fennsík vadregényes, érintetlen tájain haladtunk tovább. Szebbnél szebb kilátások, sziklák, tájak vártak ránk. Engem legjobban talán azok a hegyoldalak fogtak meg, amelyek tele voltak elszórt szikladarabokkal:


De természetesen a Tar-kőről látható panoráma is gyönyörű volt:


Ekkorra már én kezdtem komolyabban elfáradni, de a szokásos halálos, nem-tudok-továbbmenni érzés ezen a túrán elhamdulilllah elkerült. Az utolsó ellenőrzőpontos, kb. 9 km-rel a cél előtt kaptunk csokit meg narancsszörpöt, és innen már jó tempóban, remek hangulatban mentünk végig, bár mondjuk sok szint az már nem volt benne. A jelzés a vége felé eléggé követhetetlen volt, elhamdulillah M. Sz. és a GPS tették a dolgukat, és egy-két kisebb tétovázáson kívül nem történt semmi. Ám hamarosan láttuk, h. a szintidőt igencsak ki fogjuk centizni. 7:20-kor rajtoltunk, és vészesen közeledett a 19 óra… igyekeztünk belehúzni, amikor megpillantottuk a távolban Szarvaskő háztetőit, még jobban. Végül, amikor beestünk a célba, az én órám szerint 3, M. Sz. órája szerint 1, az igazolólapot bélyegző szervező órája szerint 0 perc maradt a szintidőből . 12 óra alatt értünk végig ezen az elég durva 54,5 km-en, mondjuk nem kétlem, h. M. Sz. sokkal hamarabb beért volna, ha nem vár rám időnként, amit ez úton is nagyon köszönöm, lévén, h. e nélkül még mindig a Bükkben lennék szerintem.


Mintegy fél órával utánunk beérkezett Tamás is, eléggé amortizált állapotban, és közölte, h. átnevezett a 85 km távról a 70-re. Szerintem ez így is fantasztikus teljesítmény volt. Nekem ez a túra így is a teljesítőképességem határait ostromolta, h. utána leültem a célban, és nem tudtam elmenni a kb. 200 m-re parkoló kocsiig, és közöltem M. Sz-kel, h. ugyan hozza már be nekem a cuccaimat, különben nem fogok átöltözni. Fél 11 felé tettek ki az Oktogonon, az egy sarok lesétálása komoly kihívásnak tűnt, és utána sem tudtam úgy feküdni sehogy, h. kényelmes legyen… Egyszóval szenvedtem, no. De hát SENKI nem kényszerített, h. túrázni menjek, szóval igyekeztem némán szenvedni.
Vasárnap reggel arra ébredtem, h. brutálisan ennék vmi krémes sütit, pl. olyat, amilyet a húgom szokott sütni. Fel is hívtam, és tudtára is adtam ezt a makacs, gyötrő tényt. Sajna a tulajdon testvérhúgom a legnagyobb közömbösséggel azt válaszolta, h. öltözzek fel, és menjek le az Oktogonra a cukrászdába. Micsoda világban élünk, ahol a fiatalabbak csak úgy elküldik az idősebbeket a cukrászdába… süti sztornó.
Megmarad viszony a kínzó kérdés: merjek-e jövő héten a Tanúhegyek nyomában elnevezésű túrán 50-es távra nevezni? Van 30-as is, ami, mint tudjuk, szép, egészséges táv :). A kiírása szerint az 50-es kicsit könnyebb, mint ez a bükki volt, viszont egyedül kellene végigmennem. Nehéz döntés, de majd meglátjuk insallah :).