2014. április 26., szombat

Galga 50

Táv: 49 km
Szint: 650 m

Nem nagyon fekszenek nekem az ilyen túrák, ahol ilyen kevés szint van. Mégis ezt a túrát néztem ki szombatra, mert ezen a vidéken még nem nagyon jártam. Egyszer megnézem ezt is, gondoltam. A vonat ugyan 4:35-kor ment a Keletiből, ami eléggé durva szerintem is, de hát mit lehet tenni, elértem, így 6 után kicsivel a rajtban voltam, ami vagy másfél km a vasútállomástól…
Nem voltunk sokan, az eső viszont esett. Többen még azon tűnődtek a rajtban, h. bevállalják-e így is az ötvenest, merth. eső van, és sár lesz. Én, ha már ilyen hajnalban felkeltem, és megvettem a vonatjegyet, mindenképp az 50-re akartam menni, el is indultam. A rajtnak helyt adó iskolából kilépve megállapítottam, h. még jobban esik, mint mikor beléptem. Annyira, h. elő kellett halásznom az esőkabátot is.
Végül is, a túrán csak kétszer esett: egyszer az elején, olyan 3-4 órán át, aztán meg délután, de akkor már csak olyan másfél órát.
A túra eleje falutól faluig vezetett: Galgahévíz, Hévízgyörk, Aszód, Domony, Vácegres… vagy a faluszéli dűlőúton mentünk, vagy az országúton, vagy a vasúti sínek mellett. Az első 15 km elég jellegtelen volt, mondhatnám, unalmas. Azért voltak kiemelkedő pontok ebben is, pl. Hévízgyörkre beérve a piacról hazafelé tartó helyi öregnénik sopánkodva szóltak utánam: „Jááááááj aranyoskám, nem jó időt választottak!” egy kicsit el is beszélgettünk arról, h. viszont kellet az eső a földeknek, aztán mentem tovább:



Valamint itt, Hévízgyörkön láttam először ilyen gyönyörű színkavalkádot a téli violából:



Nálunk ez csak olyan sima téliviola-színűben van, és kész. Ilyet én is szeretnék…
Hamarosan elértünk a túra első komolyabb emelkedőjéhez, ami normál esetben nem lett volna egy hűde, de most, a többórás esőnek köszönhetően valami brutális sár volt, és úgy csúszott, h. szó szerint attól féltem, h. visszacsúszok az aljára. Be is lassultam eléggé, meg a kedvem is kezdett elmenni, hát én felszállok az első buszra, puffogtam magamban, aztán elhamdulillah az emelkedő végén végre befordultunk az erdőbe, és a túra kezdett túrább jelleget ölteni, nem olyan faluszéltől-faluszélig.


Az erdőben haladó ösvényen megláttam egy darab szemetet, mivel még nem jártunk 50 km felett, lehajoltam érte – és kiderült, h. egy itiner. Bele is húztam, h. beérjem a tulajdonosát, és innentől az összes utolértet megkérdeztem: téged nem Györgynek hívnak véletlen? A nőket is, rutinból, ezzel okot adva némi furcsa tekintetekre. György azonban nem került elő, egész addig, amíg be nem értem a pontra. Van itt valaki György, kérdeztem, és jelentkezett az itiner tulajdonosa, boldogan, én meg boldogan átadtam. Aztán ettem egy banánt, és ittam a nagyon kedvesen kínált nagyon finom limonádészerűségből, aztán mentem tovább. Hamarosan beért István, akivel már a vonaton megismerkedtem, és innen már többé-kevésbé együtt mentünk végig. Nagyrészt gombákról beszélgettünk.
Egy idő után a változatosság kedvéért ismét esni kezdett, mentünk a sáros földutakon, végeláthatatlan repcetáblák mellett:

Egy idő után mindketten eléggé belefáradtunk már az esőbe meg a sárba, örömmel üdvözöltük a Bika-tavat. Mert tudtuk, h. innen már nem sok van hátra. A tavat meg kellett kerülni, ami életveszélyes volt: a magas parton keskeny ösvény vezetett, ami most sáros és csúszós volt, felette a domboldalban próbáltunk menni, a bokrokba kapaszkodva. Mi lesz itt a holnapi tókerülgetős túrával, gondoltam, a húgomékkal terveztünk jönni, de ők itt egyszer sem mennének át, nemhogy többször… gondolatban kihúztam a másnapi kerülgetést.
Itt István kicsit hátramaradt, én mentem tovább a Szent András-dombra, ami gyönyörű volt, ha csak ez lett volna a túrában, már ezért megérte volna eljönni (az első 15 km-ért nem lett volna olyan nagy kár amúgy):



A pecsét után lementem a szalagozáson, mentem tovább, egy idő után nem volt szalag, de hát elágazás sem, úgyhogy mentem bátran… a követező elágazásig, aminek egyik ágában sem volt szalag… ekkor már tudtam, h. baj van, mert a túra tényleg példásan volt szalagozva, a szervezésre és a rendezők kedvességére egy szavunk sem lehetett, mert az tökéletes volt…
Elindultam visszafelé, és egy 5-600 méter múlva meg is láttam a dombra meredeken felvezető szalagozást, amit az előbb benéztem. De 2 pozitívuma is volt az elkavarásnak, (1) István utolért, (2) találkoztam vele:



A domb után meglett az utolsó pont, ahol a pontőr lányok egy herőke (?) nevű fánkszerűséggel kínáltak, ami brutál finom volt. Innen már tényleg hamar a célban voltunk, oklevél, kitűző és újabb két herőke (?) után pedig mentem a vonathoz, amire már csak 10 percet kellett várnom.
A célban a szervezők még elmondták, h. a kritikus, veszélyes meredek part helyett kiszalagoznak másnapra egy utat fenn a domboldalban. Erre én gondolatban visszapipáltam a másnapi tókerülgetést.

A túra érdekes volt, az első kb. 15 km elég unalmas, de utána igazán szép helyeken mentünk. Az aszódi vasútállomás és környéke, no, azt szívesen kihagynám… de az erdős, dombos rész nagyon tetszett. A rendezés nekem tökéletes volt, a szervezők pedig nagyon kedvesek. Nem állítom, h. jövök jövőre is, de egyáltalán nem bántam meg, h. kicsit végigjártam a Galga-mentét…

2014. április 21., hétfő

Tojás 30A

Táv: 27 km
Szint: 940 m

Ennek a túrának eddig még csak a 40-es távján jártam. No, nem mintha a 30 annyira sokban különbözne, mert egyszerűen itt hamarabb abba kell hagyni a túrázást, mint a 40-en…
De hát reggel fáradt voltam, és amúgy is a húgomék becsatlakoztak a 20-as távra, ezért úgy döntöttem, h. akkor közösen szállunk majd ki Solymáron.
Reggel nagyon lógott az eső lába, csak nem fog esni, győzködtem magam és az időjárást is. A rajtban meglepően sokan voltunk, de kb. 10 perc után már indulhattam is, az első jópár km-es városi szakaszon, amelyet leginkább a rengeteg, végtelenbe nyúló lépcső jellemez:



Mire felértem a lépcsők tetejére, esni kezdett az eső. Gyorsan felhívtam a húgomékat, nehogy otthon felejtsék az esőkabátokat, de mint kiderült, már elindultak. (és természetesen otthon felejtették…) Elhamdulillah hamarosan elállt az eső, és nem is esett többet aznap.
Normafánál a húgomék már vagy 20 perce vártak rám, pedig hamarabb ideértem, mint gondoltam, de ők is gyorsabban itt voltak. Indultunk együtt, hamarosan további lépcsőkön, ami az unokahúgomat megdöbbenésként érte, és nem is tetszett túlzottan…
Az Apáthy-szikla már jobban tetszett, kimentünk egy fénykép erejéig:



Az idő egyre szebb lett, meglepődve szemléltem a virító kakukkfüvet a sziklákon:


A zöld sávon a szokásos etetőpont a szokásos színvonalat képviselte, tényleg minden volt, még valami aszalt csipkebogyóhoz hasonlatos dolog is, ami nagyon ízlett, egészen addig, amíg meg nem tudtam a pontőröktől, h. az bizony aszalt koktélparadicsom. Ez valamiért nálam kiverte a biztosítékot, fúúúj, mondtam mély átéléssel, bár igazából nem tudom, miért, nagyon finom volt, és szeretem is a paradicsomot… de hát ez édes volt, mint valami gyümölcs, bizarr volt arra gondolni, h. ez bizony paradicsom. Ez persze nem akadályozott meg abban, h. vegyek belőle még egy marékkal.
Gyorsan eltelt az út és az idő, csak akkor eszméltem rá, h. én is mindjárt beérek, mikor Solymár határában összeakadtunk az út mellett ejtőző főrendezővel, aki rögtön lekapcsolta az addig körülöttünk sürgölődő ír szettert: 


A célban a templomtéren alkalomhoz illő dekoráció: 

Furcsa volt, h. ezúttal én sem megyek tovább Telkibe, de hát itt volt a vége, a kitűző és emléklap után felszálltunk a buszra, és hamarosan Pesten voltunk.

A túra sok újdonságot nem tartogatott, de hát nem is azért jöttem, hanem azért, mert már egyértelmű, h. ha húsvét hétfő, akkor Tojás. Pontosan azt kaptam, amire számítottam: kellemes túra, a szokásos profi rendezéssel. Ja, plusz még az aszalt koktélparadicsom. 

2014. április 18., péntek

Andezit 15

Táv: 11,8 km
Szint: 470 m

Bevallom, a Mátrabérc után olyan fú de nagy kedvem nem volt már sétálni. Öregszem, vagy mi….
De ez egy különleges túrának ígérkezett, mert nemcsak a húgom, hanem a lánya is bejelentkezett rá, és ők még sosem jártak Szandavárban. Egyszóval, menni kellett.
10-től lehetett a kistávon rajtolni, 8:15-kor a húgomék megérkeztek értem kocsival. Lényegesen kevésbé voltam fáradt, mint a tavalyi Mátrabérc után, mondhatni leszökelltem a 3. emeletről, beszálltam a kocsiba, és csaknem azonnal el is kezdtem reggelizni. Azért a többieknek is kiosztottam 1-1 szenyát…
Mindössze egyszer tévedtünk el (akkor sem nagyon), és alig kellett másfél óra, h. Becskére érjünk, a rajtba. Itt az a kellemes meglepetés fogadott, h. itt, a presszó melletti kis fagyizóban ettem brutál finom hosszú sütit kéktúránk során. Most a nevezés a presszóban volt, ittam egy kávét, mert azért a hajnali kelések nem múltak el nyomtalanul… kaptunk egy csokis kroaszant, és el is indultunk a sztúpa felé, amit a kéktúrán nem sikerült megtalálnunk.
Pedig nagyon egyszerű volt odajutni, gyakorlatilag még a faluban van, egy kis dombon, most itt volt az első ellenőrzőpont:


Innen továbbhaladtunk, a jelzésül szolgáló szalagok nagyon sok helyen le voltak tépve, inkább a GPS alapján mentünk: ki kell érni a műútra valahogy, és azon besétálni Szandaváraljára. Közben több-kevesebb sikerrel próbáltuk fotózni a hajnalpír-lepkéket:


A többiek már kezdtek aggódni, én persze úgy tettem, mint aki 100% biztos az útvonalban (szerintem amúgy ez a túravezetés lényege. Elegendő lenne ezt megtanítani a túravezető-tanfolyamokon, a többi, az csak a körítés). Sikeresen ki is értünk a műútra, aztán meglett a pont is a parkban, ahol kaptunk szőlőcukrot, meg mindenféle földi jó is volt, kenyerek formájában, de azt nem kértünk, nem voltunk éhesek, szinte még alig indultunk el:


Innen már látszott a vár, ahova fel kell menni:


Elhamdulillah a könnyebbik úton kellett felmenni, és ott is kellett lejönni. Mi próbáltuk a másik, meredekebb utat is, és most örültem, h. a húgomékkal nem arra kell menni, mert szerintem nekik az nem nagyon tetszett volna.
Így viszont a vár kifejezetten tetszett, sőt, az unokahúgom is fel mert menni a legtetejére, igazi hős volt:


Némi nézelődés és további szendvicsek elfogyasztása következett, a kilátás a szép, napos időben gyönyörű volt. a hegyoldalt a vadárvácskák szőnyege borította:

 Aztán megindultunk lefelé, hamarosan elvált a 15-ös és 30-as táv egymástól, itt némi építő jellegű vita következett azzal kapcsolatban, h. merre megy a mi távunk, végül sikeresen megbeszéltük, h. ne menjünk ki még egyszer a sztúpához… és így tényleg percek alatt a célban voltunk.
Átvettük a nagyon szép oklevelet és kitűzőt, és egy (addig) ismeretlen túratárssal kibővülve hazaindultunk. Útitársunk, Attila szerintem remekül szórakozott hazáig, hallgatva beszélgetésünket és élvezne a családi navigálási technikát… a Nyugatinál búcsúztunk el, aztán mi még feljöttünk hozzánk csirkepörköltet enni.

Nagyon kellemes, szép nap volt, egy könnyű sétával, ami bőségesen elég volt a Mátrabérc után. Unokahúgom szerint pedig „ez pont jólesett”. Köszönjük a szervezést, jövőre talán a hosszabb távval is bepróbálkozunk.  

2014. április 14., hétfő

MÁTRABÉRC

Táv: 55,6 km
Szint: 2742 m

Nagyon szeretem ezt a túrát. Nagyon vártam, és nagyon akartam is idén – annyira, mint mikor először mentem 2 éve. Tavaly úgy voltam, h. oké, elmegyek, aztán majd vagy meglesz, vagy nem, igazából fel is adtam már, csak az utolsó pillanatban, csodával határos módon sikerült mégis – akit érdekel, olvassa el a tavalyi beszámolót. De idén, idén megint nagyon akartam, és úgy éreztem, nem fog menni, mert olyan kis zselének érzem magam mostanában, meg szenvedek a fogammal, amit kihúztak, de még mindig nem akar normális lenni… no mindegy, féltem, h. nem fog menni, de akarni, azt akartam. Nagyon. A kiírásban benne volt, h. meglepetés ajándékkal kedveskednek a teljesítőknek, vajon mi lehet az, gondolkodtam, nekem KELL a meglepetés ajándék, nekem kell ez a túra…
Idén is a Pestről szervezett busszal mentem, most Zoli is jött, de megegyeztünk, h. senki nem vár senkire, mindenki menjen, ahogy tud. Ez a túra a bajtársiasság halála, mondta később félig viccesen egy túratárs.
Az első buszt céloztuk be, h. korábban tudjunk rajtolni, és sikerült is. Ebben az évebn új helyen volt a rajt, de a sofőr ezt láthatóan nem tudta, valami vasúthoz kell menni, nem, kérdezte, nemnem, az tavaly volt, felelt rá a túrázók rémült kórusa, no, ez is jól kezdődik, gondoltam, majd álomba merültem. Gyöngyös után ébredtem fel, mikor is elfogyasztottam reggelire szánt szendvicsemet, ami nem esett jól, nagyon ideges voltam, de azért próbáltam elképzelni, h. ez a kis szénhidrát majd milyen jó lesz nekem felfelé a Kékesre.


Az új rajthelyen már rengeteg ember volt, ismerősök, ismeretlenek, kicsit öltöztünk, pakoltunk, én elmentem a mosdóba, ami egész pontosan 1 db RENDKÍVÜL büdös pottyantós budi volt, a deszkán egyértelmű nyomok árulkodtak arról, h. nem mindenki tud pontosan célozni… megdöbbentő élmény volt, de komolyan. Kezet mosni nem lehetett.
Ettől eltekintve a rajthely jobban tetszett, mint az eddigi, főleg az, h. nem kellett kimenni a műútra, hanem rögtön befordultunk az erdőbe, és a kék kocka jelzésen indulhattunk is a kék sáv felé. Szokás szerint az első lépéssel lenyomtam a stopper gombját az órámon, és nekivágtam a túrának.
Kellemesen hűvös idő volt, az ég borult, a színek és a kontúrok élesek az erdőben. Az elején különösebb szint nem volt, igyekeztem kilépni, Zolit hamarosan le is hagytam, de nem álltattam magam azzal, h. ez így is marad. Komoly emelkedőkön ő sokkal jobb, mint én, komoly ereszkedőkön meg még sokkal. Merth. én lefele nem merek menni, felfele meg nem tudok – néha komolyan el is gondolkodom azon, h. mit keresek a teljesítménytúrákon, mikor ott van pl. a sakk, vagy a bridzs is… no mindegy, egyelőre mentem, előzgettem, előzgettek, elengedtem a futókat, a legtöbb megköszönte, én meg még utánuk szóltam, h. hajrá – remélem, nem veszik sértésnek, én tényleg, őszintén drukkolok nekik, nagyon ügyesek, ahogy még felfelé is tudnak futni.
A kék sávon az útvonal átváltott a félelmetes, meredek fel-le váltakozásba, amire kivételesen emlékeztem, h. így lesz: a Gazos-tető, a Szederjes tető (amely alighanem az ide megérkezők arcszínéről kaphatta nevét) ugyan csak kispályások itt a Mátrában az 5-600 m körüli magasságukkal, de olyan hangsúlyos meredek út vezet felfelé és lefelé is, h. bizony megkínozzák az embert.


Pont ettől ilyen nehéz ez a túra (attól eltekintve, h. szűkös a szintidő, és menni kell, mint a golyó): nagyon-nagyon kevés a „pihentető szakasz”, mert ha lefelé kell menni, az gyakran nehezebb, technikásabb és fárasztóbb, mint felfele… Az ember térde tiltakozik, a boka fárad, a combizmok intenzíven érdeklődnek, h. ezt a projektet a továbbiakban nem lehetne-e nélkülük megoldani. És akkor még 10 km-nél sem tartunk…
Az oroszlán-vári emelkedő, ami a túra egyik nagy mumusa, valóban félelmetesnek tűnik messziről (Feladat: keresd meg a képen a felfelé tartó túrázókat!):



Közelről meg még sokkal félelmetesebb. Csak azért nem álltam meg pihenni, mert féltem, h. visszacsúszok, meg nem akartam feltartani az utánam jövőket. Voltak, akik kiálltak oldalra, egy-egy fatörzsnek dőlve lélegezni, és voltak, akiken már most látszott, h. most, idén ez a túra nem lesz meg. Bár mondjuk ki tudja, lehet, h. ha engem láttatok volna üveges szemmel, összeszorított fogakkal törtetni felfelé a meredeken, azt mondtátok volna, h. basszus, ez meghal, még mielőtt felérne… De megnyugtatásul közlöm, h. nem haltam meg, felértem, pecsét, majd megettem egy banánt, mint tavaly és tavalyelőtt is, pont megéheztem.
A távolban ott a Kékes, milyen messze vagy, és milyen magas, gondoltam szokás szerint, olyan kis ártatlannak látszik pedig, mintha nem is lenne meredek:



Pedig az. Egyre inkább éreztem, bár jól haladtam. Hamarosan utolért M. Sz., egy pár km-en még együtt haladtunk, néha kicsit lemaradtam, néha utolértem, pár szót beszélgettünk, aztán én nem erőlködtem, h. lépést tartsak vele, mert a változatosság kedvéért ő is gyorsabb ám nálam, és nem akartam a rossz erőbeosztás miatt kidőlni útközben. A Kékes oldalában elhagyott, nem is láttam már többet. De nem zavart, mentem, néha egy-egy pillantást gyönyörködtem ez erdőben, a kilátásban, a virágokban:


Zoli még a Kékes előtt utolért, a ponton megbeszéltük, h. én elmegyek a mosdóba, és veszek egy kólát is, ne várjon rám, menjen. Amúgy 4:10-es idővel értem fel, ami eddig a legjobb, és nem is éreztem magam túlzottan leamortizálva, ez jó hír volt. a ponton kaptunk Balaton szeletet, ami teljesen új volt, mert eddig ezen a túrán csak inni adtak, meg Mátrakeresztesen háztartási kekszet, de ilyen világi hívságokat, h. Balaton szelet, azt aztán nem…
No, felhígult már ez a Mátrabérc is, figyeld meg, zsíros kenyeret is fognak adni, viccelődtünk egy alkalmi túratárssal. Mint kiderült, csaknem igazunk is lett…
A mosdó meg is volt, de annyian álltak sorba a büfében, h. nem álltam be – volt nálam egy fél literes kókuszvíz, abból ittam inkább. Nem ért meg nekem az a kóla egy esetleges 10 perces várakozást. Így utol is értem Zolit még a komoly sárga ereszkedés előtt. Ahol persze újra elhagyott, mert én itt örülök, ha élve leérek, nem tudok sietni. Aztán a laposabb részen megint utolértem, együtt mentünk egy darabig, de a Csór-hegy emelkedője nekem soknak bizonyult, kicsit lassítanom kellett. Ez amúgy is egy elég aljas emelkedő, most meg már annyira friss sem voltam.
Amúgy ezt a kék + szakaszt szeretem, főleg már utána fel a Galyatetőre:



Mint tavaly, most sem volt itt mozgó pont, viszont volt a szokásos szódás frissítő, itt értem be Zolit, megittam egy pohár hideg szódát (szívem szerint kettőt ittam volna, de emlékeztem tavalyról, h. sok volt, megfájdult tőle a gyomrom, így visszafogtam magam), és együtt értünk fel Galyatetőre, lecsúszott a második banán is, meg egy kis kókuszvíz.
Innen a Vörös-kőig vezető szakasz elég kényelmes, kicsit lehet lazítani, a Nahát 90-es Tamással is mentünk kicsit, pár szót beszélgettünk, majd a pont után nekivágtunk az Ágasvárnak.
Tavaly itt hagyott el az erőm, úgy éreztem, nem tudok továbbmenni, sétára váltottam, elengedtem mindenkit, mert ekkor már eldöntöttem, h. Mátrakeresztesen felszállok a buszra. Idén ehhez képest remekül voltam, és ráadásul lelkesen is, volt kedvem menni, ami nálam elsődleges fontosságú, mert ha egyszer elmegy a kedvem, akkor vége, hiába lenne erőm fizikailag, akkor sem megyek tovább. Most ez a veszély nem fenyegetett.
Az Ágasvárról egy másodpercre körülnéztem:



Aztán indultam lefelé, mert ez megint egy kegyetlen lejtő, ami ugye a nagy gyengém… Zoli utol is ért közben, így legalább egyszerre értünk a pontra, ahol… hát, el sem hiszem… több láda GYÖNYÖRŰ alma állt, kínáltak belőle a kis fiatal pontőr fiúk. Én nem bírtam most almát enni, de annyira jól néztek ki, h. azért elvettem, h. majd megeszem hazafele a buszon (így is történt, és nagyon finom volt).


Mátrakeresztesig alig volt 4 km, az sem nehéz, a kevés pihentető szakasz egyike, kiléptünk Zolival, és megbeszéltük, h. a ponton iszunk egy kólát. A ponton újabb meglepetés fogadott: zsemle és kockasajt… el se hittem, de komolyan. Nagyon kedvesen kínálgattak, de ekkor már nem tartozott a lehetőségek birodalmába az, h. én megegyek egy zsemlét. Akkor vegyél sajtot, kettőt is lehet, győzködött kedvesen a rendező, és éltem is a lehetőséggel, mert a kockasajt, az viszont nagyon jól esett. Kettő is. Megittam a kólát is, amit Zoli hozott, aztán megindultam felfelé, mondván, h. majd utolér úgyis.
Volt a Muzsláig még 6 km és 500 m szint. Eddigre én már úgy el szoktam készülni, h. szabályos hallucinációim vannak: tavaly pl. szilárd meggyőződésemmé vált, h. hamarosan angyalok ereszkednek alá az égből, és hoznak nekem egy behűtött lájtkólát. Most (kis csalódásomra) nem történt semmi ilyesmi, csak mentem, és a túrákról ismerős Tiborral és barátjával beszélgettünk néha.
Idén nem volt külön terepfutó Mátrabérc, hanem a túrázók előtt fél órával rajtoltak a futók. Nekünk ez azért volt nagyon jó, mert a futóknak felfestett jelzések még inkább lehetetlenné tették az eltévedést. Ráadásul pl. a Nyikom-nyeregnél ilyen informatív kiírást is találhattunk:



Fú, basszus, akkor még csak 3 km-t jöttünk a ponttól, gondoltam magamban, majd biztos, ami biztos, ezt az infót megosztottam Tibor barátjával, aki annyira nem örült neki. Ettől függetlenül jól felértünk a Muzslára, addig pont utolért Zoli is:

Innen már nem volt nehéz dolgunk, 7 km és csak 3-4 kisebb hupli, plusz ki kell mászni a patakmederből, ami már nem esik jól ilyenkor. A Szurdokpüspöki feletti rétekre kiérve a kilátás gyönyörű volt, Tibor le is fotózott:

Aztán néha kicsit belekocogva leértünk a célba, az iskola udvarába befordulva lenyomtam a gombot az órán, és megállapítottam, h. szinte pontosan 12 óra alatt értem végig, aminek nagyon örültem.
A kitűzőre várni kellett egy kicsit, az ajándékot kinn kapjátok meg az udvarban, mondta az érkeztető kislány, kinn kezembe is nyomtak egy köteg újságot, meg egy összecsukható Fiskars ollót, ami nagyon tetszett. Az már kevésbé, h. a meglepetés ajándék egy Mátrabérc címkés bor volt… amit ugye muszlimként nem csak meginnom, de ajándékba elfogadnom sem szabad. Amikor ezt kissé lelombozva közöltem az ajándékot osztó fiúval, ő széles mosollyal közölte, h. nem baj, akkor legyen méz, duplán! És adott két kis üveg mézet, ami szintén fel van címkézve, csak a túra közepes távjának, a Hanák Kolos túrának az adatai szerepelnek rajta. Ami 36 km és 1291 m szint. Viszont ebből kettőt is kaptam J. Végül is a Mátrabérc távban kevesebb, szintben több, mint két Hanák Kolos, szóval teljesen igazságosnak tekinthető szerintem… ez úton is köszönöm ezt a remek megoldást.
Hamarosan beért Zoli is, ettünk, megkaptuk a kitűzőket, és megindultunk a pesti busz felé. Kb. ¾ órát várnunk kellett az indulásra, ami nem volt baj, mert ültünk, melegben voltunk, és pillanatnyilag ennyi elég is volt.

Hamar a Népstadionhoz értünk elhamdulillah, aztán Zoli hazáig hozott kocsival, ami nagyon jól jött, mert már nagyon fáztam. Gyors zuhany után irány az ágy, mert reggel kelni kellett, h. némi munka után egy újabb túrára induljak a húgomékkal… de ez már megint egy újabb történet J

Teleki 50

Táv: 48,7 km
Szint: 2061 m

Zolival mentünk erre a túrára, az ő kocsijával mentünk Vácra, innen pedig azzal a szerencsétlen kisvonattal, ami kicsit több, mint másfél óra alatt (!) tesz meg kicsit több mint 40 km-t. ráadásul még egy megálló erejéig pótlóbuszra is kell szállni, a MÁV a BKV-val egyetemben a Pokol egyes mélyebb bugyrait idézi. Fél háromkor kellett kelnem, h. reggel még tudjak dolgozni, és 4-re kiérjek a Nyugatihoz, mert ott találkoztunk, majd még az Árpád hídnál felvettük Pétert, és hárman mentünk Vácra. Mivel az állomás környékén a parkolás fizetős (már miért is ne lenne az…), néhány tucat mérföldre leparkoltunk, és egy kisebb túra keretében becserkésztük az állomást, ahol megvettük a jegyeket, és elmagyaráztattuk magunknak, h. hogyan kell megközelíteni a pótlóbusz megállóját. Sikerült. Hurrá. Az egyetlen kocsiból álló kis piros vonatot nagyjából meg is töltöttük, én behúzódtam az ablak mellé, és kihasználtam a végtelen hosszúságban előttünk nyújtózó menetidőt, h. aludjak még egyet.
A rajtban kevesebben voltak, mint tavaly, viszont lényegesen jobb volt az idő. Nem volt hó, és sár is csak mérsékelten elhamdulillah. Nekivágtunk nevezés után, egyelőre Péter is velünk tartott, eki erősebb tempót tervezett, de aztán végül is velünk jött végig.
Az erdő gyönyörű volt, rengeteg virággal, ennyi ibolyát még életemben nem láttam, mint idén… némelyik természetes virágtartóban nőtt:


Az első ponthoz, a Drégelyvárba felkapaszkodva már nem gondolkodtam azon, h. akkor most fázom-e, vagy sem… kicsit elgyönyörködtünk a kilátásban, aztán igyekeztünk tovább:


A Csánki-kertnél a nagy fánál Zoli kiürítette a cipőjéből a Magyar Tudományos Akadémia teljes kőzettani- és ásványgyűjteményét. Előzékenyen kerestem neki ehhez egy kényelmes ülőhelyet – sikeresen pont egy csaknem kisujjnyi méretű hangyákból álló óriási hangyaboly közepébe sikerült ültetnem… de legalább a fa, aminek a tövébe telepedett, tele volt lódarázzsal, így Zoli ismét megbizonyosodhatott őszinte jó szándékomról és a bajtársiasság további előnyeiről.
Említettem már, h. a Börzsönyben teljesen átrakták a jelzéseket. Ennek ellenére a GPS, a Börzsöny térkép és az itiner is még a tavaly érvényes állapotokat tükrözi, meg mi is azokat ismertük, ezért szépen a régi piroson mentünk le a királyházi ponthoz. A ponton valami brutális finom házicsokik voltak, kétféle is, és persze nekem muszáj volt megkóstolni mindkettőt, javasoltam is, h. gyorsan menjünk tovább, mielőtt több dobozzal megennék…
Az útvonalban konkrétan nem volt benne, de mi azért lementünk a Tűzköves forráshoz, ami a világ legszebb forrása, és én nagyon szeretem. Érdemes is volt lejönni… Ahogy a fiúk keltek át a forrásból származó patakon: 


egyszer csak megpillantottam VALAMIT, amitől muszáj volt egy kicsit artikulálatlanul visítoznom… a fiúk kissé meg is ijedtek. Én azonban tántoríthatatlanul vetettem magam a kérdéses lényre, és íme, már lehetett is fotózni: 



Valami hihetetlen aranyos jószág volt, később a magosfai ponton az egyik pontőr egy természetvédelmi őr volt, aki megerősítette a gyanúmat, h. szaporodási célzattal kereste fel a szalamandra a forrást.
Nagyon, nagyon remélem, h. az évek során soha, soha nem ittam meg egyetlen szalamandra-lárvát sem a forrásvízzel. Igazán sajnálnám szegényeket.
A fotómodellt érdemei elismerése mellett elbocsájtottuk, majd mentünk tovább.

Hamarosan kezdődött a túra legszintesebb része: fel a Nagy-Mánára, onnan át a Csóványosra, és a Nagy-Hideg-hegyre. Ez nemcsak szintes, hanem szerintem az ország egyik legszebb túraútvonala is. Most még az idő is gyönyörű volt, sütött a nap, szép volt a kilátás, ki is ültünk egy kicsit a sziklákra, nézelődtünk, ettünk egy szendvicset.
A Csóványos oldalában egész odvaskeltike-mező fogadott minket:



Fenn a csúcson pedig legnagyobb örömömre volt még hóvirág is:



Innen már hamar átértünk Nagy-Hideg-hegyre, nem vettünk kólát, majd lenn Kisinócon, gondoltuk, és mentünk is tovább.
Innen lefelé Kisinócig nem a kedvenc részem. Először is, kezdetben felfelé kell lemenni, amin mindig kicsit felháborodok, nem szeretem az ilyesmit, mikor elindulsz, h. na most „lemegyünk”, és rögtön lehet is megindulni felfelé. Mint pl. a Piros 85-ön, mikor az utolsó ponton azt mondjuk: no, már csak le kell menni Budaörsre – és indulhatunk felfelé. Ez nem normális dolog így. Aztán meg mikor itt már felfelé kell menni, az is nagyon kellemetlen, köves, alámosott út – de legalább jól kiléptünk, h. hamar túllegyünk rajta.
Kisinócra nem a legjobb idővel érkeztünk. Eddig elnézelődtük, elücsörögtük, elszalamandráztuk stb. az időt, maradt kevesebb mint 5 óránk, meg több mint 20 kilométerünk. Szóval hajrá, adtuk ki a jelszót. A büfé amúgy sem volt nyitva, szóval a kólát bebuktuk.
Most átzúzunk a kéken Törökmezőre, magyaráztuk Péternek, aki még nem járt a Börzsönyben, és ezért elhitte, h. mi tudjuk, merre kell menni. Csak megnéztem a pecsételőlapot, h. mi a következő pont, bele se néztem az itinerbe, olyan egyértelmű volt számomra, h. ha Kisinóc – Törökmező, akkor országos kék sáv.
Hát ja, úgy is lehet. De nem úgy kellett volna. Nem vagyok rá büszke, de bizony elnavigáltam. Ha lett volna egy pont még pl. a Pusztatoronynál, vagy a Kis-Hanta-pataknál, akkor feltűnt volna, h. Kóspallagon át kell menni a piros sávra…
Amúgy voltam már ezen a túrán. Csak hát nem emlékeztem. Majd ha annyi idősek lesztek, mint én, megértitek, hogy megy ez…
Szóval, át a kéken. Kivételesen sikerült nem benézni az utolsó fordulót sem, és talán életemben először, a házat jobbról megkerülve, az utolsó méterig szabályosan érkeztem.
Mire a pontőr ránk nézett, alternatív útvonal, kérdezte kedvesen. Kissé felháborodva mutattuk: arról mi nem tehetünk, h. a többiek nem a jelzésen jönnek be, de nézze meg, a fán ott van a kék jelzés, arra kellett jönni.
Aha, de a piroson kellett volna jönni, mondta röviden. Ekkor elővettük az itinereket, és megállapítottuk, h. ja, téééényleg. A fiúk rögtön előkapták a térképet, h. megállapítsák, mennyit rövidítettünk. Nem sokat, de ha akarod, futunk 3 kört a ház körül, ajánlottam fel a pontőrnek, aki köszönettel visszautasította. Inkább vettünk egy kólát, aztán mentünk tovább.
Zoli még nem járt az új kéken fel Köves-mezőre, és most megállapította, h. ez „aljas”. Igaza is van. igaz, h. a régi jóval meredekebb volt, de legalább gyorsan túl voltál rajta. Itt meg csak mész, mész, és még mindig nincs vége… mindegy, meglett azért, és hamarosan neki is vághattunk a Julianus-kilátóhoz vezető, most már nem túl jól eső sokkal meredekebb emelkedőnek. Felmentünk körülnézni:



Ekkor értek minket utol Tamás és M. Sz., akikkel innen már együtt mentünk be az alig 4 km-re lévő célba, ahová természetesen először felfelé kellett lemenni…
A célban már jó páran voltak: 


Átvettük a kitűzőt és oklevelet – csak itthon derült ki, h. 50-es helyett 20-as kitűzőt kaptunk, amit én nem bánok (50-es és 30-as mát van, ilyen még nem volt), de Zoli igen…
Még lefele beszaladtunk a cukrászdába egy sütemény erejéig, aztán pont elértük a vonatot Vácig, ahol már mindenkit vártak az autók.
Nagyon jól éreztem magam, kellemes, nézelődősre sikerült túra volt ez, bár Zoli kissé sötéten jegyzete meg, h. aggódik a Mátrabérc teljesítés miatt…
De hát az már egy külön térténet…


2014. április 1., kedd

Óbudai határtúra

Táv: 16 km
Szint: 560 m

Bár a Téry Ödön túráról hazaérkezve egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, és meg is beszéltem a húgommal, h. bár ő nem jön a vasárnapi túrára, de a lánya igen, reggel mégis úgy ébredtem, mint akit összetörtek egy mozsárban.
Öregszem már, vagy mi…
Ettől függetlenül a reggel munka befejezése után azért vettem a holmimat, és elindultam a villamos felé, h. még elfogadható időben a rajtba érjek, közben sajna kiderült, h. az unokahúgom mégsem jön, így egyedül vágtam neki a távnak.
Ezen a túrán már kétszer voltam. Kacérkodtam a hosszabb távval is, de a plusz majdnem 20 km nagy része városban, illetve aszfalton megy, és végül is szombaton kisétáltam magam annyira, h. elég legyen a 15-ös táv is, szóval maradtam a rövidnél. Kihagyni nem akartam, mert szeretem ennek a csapatnak a túráit, és úgy éreztem, jól fog esni egy kis séta.
A rajtban sokkal kevesebben voltak, mint tavaly. Talán azért, mert már félórával a rajtidő kezdete után értem oda, sokan elmentek már. Így legalább gyorsan tudtam nevezni. A rajtnak helyt adó iskolából kilépve éreztem, h. a reggeli zabpehely dacára nekem most meg kell ennem valamit, így bementem a szemben lévő ABC-be, és vettem egy diós kiflit, de ne áruljátok el senkinek. Rögtön meg is ettem, bár már az elején meg kellett indulni felfelé, de rájöttem, h. a kiflin át is tudok lélegezni.
Az volt a koncepcióm, h. majd kényelmesen sétálok, nézelődök, nem sietek, de azért az elején eléggé kiléptem, és ezt tartottam is a túra több mint feléig. Az útvonal sok újat nem tartogatott, kivéve az elejét, a kiscelli kastélynál más túrán még nem jártam. Viszont a táj nagyon szép volt, mindenféle, rengeteg virággal, még az utolsó, megkésett leánykökörcsinek is virágzottak. A Hármashatár-hegyen már kinyíltak a törpe nőszirmok, amelyeknek a húgommal legutóbb még csak a leveleit láttuk:



Innen még fel kellett menni a Vihar-hegyre, de aztán már a szint legnagyobb része mögöttünk volt. Kicsit beszélgettem túratársakkal, de nagyrészt egyedül mentem, a virágos-nyergi ellenőrzőponttól meg teljesen egyedül. A csúcs-hegyi nyeregben elvált egymástól a két táv, viszont a 35-ös mezőny jelentős része megindult utánam, bocsi, nem jó, én a röviden vagyok, szabadkoztam, ők visszafordultak, én meg elővettem egy banánt, és így kettesben folytattuk az utat…
Innen már jelentősen lassabban mentem, sokat nézelődtem, láttam, h. a sziklából is meg lehet élni, csak nagyon, nagyon kell akarni:



A zöld + jelzésre rátérve kicsit beszélgettem túrázókkal, aztán a Hármashatárhegyi-úttól egyedül mentem tovább, ugyanis a többi kedves túratárs élelmesen kikerülte a Kőtaréjt, ami pedig a túra legszebb része volt, és nem is tudok hirtelen más túrát, ami ide feljönne. Igaz, h. ehhez le kellett küzdeni némi (tényleg nem sok) szintet… viszont a látnivalók megérték. Először is, a felvezető út életem legelső felfestett jelzésével kezdődik J 


Ez persze nincs ráírva, de én tudom, és most már ti is. Ezen a szakaszon különösen sok növény van, virágok, sziklás kis rétek, és a cserjék is gyönyörűen virágoztak, meg is kértem egy arra sétáló (nem teljesítménytúrás) hölgyet, h. fotózzon le velük: 


A kilátás is gyönyörű a városra, utána pedig a pár méter brutális lejtő lefelé gyorsan letudható. Tényleg kár volt hát kihagyni azoknak, akik kihagyták…
Leérve átváltottunk a városi szakaszra, és pár utca után benn is voltunk a célban. A szokásos kedvességgel fogadtak a szervezők, és az oklevél-kitűző után két vajas kenyeret is megettem, ami nagyon jólesett. Voltak, akik panaszkodtak arra, h. a 15-ös távon nem volt útközben ellátás, de szerintem 15 km-re elég felesleges… nekem 1 liter víz elég volt, ha lehetett volna, sem töltök útközben.

Egyszóval, én nagyon jól éreztem magam ezen a kellemes, virágos sétán, remek időben, insallah jövök jövőre is.