2013. május 27., hétfő

KINIZSI 100

Táv: 100 km
Szint: 2775 m

Előhang
Tavaly voltunk Szamócával a Kinizsin, ami végül is jobb volt, mint vártam. Nem leszek fanatikus Kinizsi-rajongó, aki egész évben párás szemmel a Nagy Eseményről nosztalgiázik, de kellemes volt. Persze, volt tömeg, de nem volt zavaró. Hozzá tartozik a Kinizsihez. Úgy készültem, h. tömeg lesz, és kellemes meglepetésemre civilizált tömeg volt. Mit értek ez alatt? Mindenki kedves volt mindenkivel, nem szólt be senki senkinek, és lényegesen kevesebben szemeteltek, mint egy ekkora túrán várná az ember. Erre hozhatok egy idei példát. Én elég megrögzött szemétszedő vagyok – még 90 km után is lehajolok a csokipapírokért… abból indulok ki, h. biztos velem is előfordul, h. véletlen kirántok valamit a zsebemből, vagy nem veszem észre, h. elejtettem, és remélem, h. utánam is felszedi valaki, anyázás és rosszkívánságok nélkül, feltételezve, h. nem szándékosan dobtam el…
Persze pl. a használt papírzsepiket azért nem szedem fel, mert ki tudja, h. kicsoda micsodáját törölte bele.
Szóval, az idei Kinizsin összesen kb. 20 db csokipapírt/ropizacskót/zselétubust szedtem fel, ami 100 km-n ennyi ember után nem sok. Persze, jöttek utánam is bőven, meg biztos volt, amit nem vettem észre.
Oké, ennyit a szemetelésről.
Már írtam tavaly, h. erre a túrára kell orvosi igazolás, ismét elmentem hát a háziorvosomhoz, aki meg sem ismert, azt hitte, nem is az ő betege vagyok… Aztán, mikor mondtam, h. Kinizsi, már emlékezett. Mondjuk, ebben az évezredben kétszer voltam orvosnál – mindkétszer a Kinizsi miatt.
Az igazolással mentem előnevezni, ahol a szervezők közölték, h. rajtfüzet, az nincs, majd adnak a rajtban, mert még nem készült el. Elhamdulillah ezért nem kellett külön sorba állni, ki volt rakva egy asztalra a rajtoltatásnál.
A készülődést beárnyékolta, h. Szamóca kijelentette, h. nem jön idén, és senki mást sem sikerült rábeszélni. Sebaj, megyek egyedül, amúgy is szeretek egyedül menni, most kifejezetten vonzott a lehetőség.
A bealvást elkerülendő, a Sárga70-en már bevált taktikát alkalmaztam: előtte egy hétig se kávé (ezt amúgy se sokat iszom), se tea (no, a szokott zöld teám nélkül viszont szenvedtem egy hétig). A módszer ismét bevált, még csak álmos sem voltam.
Előző este a vacsorázás nemigen ment, izgulsz, mi, kérdezte Megbízott Szakértőnk chat-en, hát, mit tagadjam, igen, 100 km az nekem mégiscsak sok, igyekeztem időben lefeküdni, ami nemigen sikerült, elaludni még annyira sem. Ettől függetlenül a telefon első nyikkanására kiugrottam az ágyból.

Rajt
Reggel még pakolásztam, kaját, vizet, teát termoszban, „C” polárt felvettem, mert hűvös volt még, de végül is időben indultam, elértem a választott hévet.
6:29-kor szálltam le a hévről. A helyszíni nevezésnél ilyen sor kígyózott:


Elhamdulillah az előnevezésnél azért kicsit rövidebb:


Ettől függetlenül 6:54-kor tudtam csak rajtolni. A rajtbélyegzőt 5 (vagy 10?) percenként állítják, így a lapomra 6:50 került rajtidőnek. A számítógépen viszont pontos időt rögzítettek – de már csak nem azon a 4 percen fog múlni, gondoltam. Amúgy sem akartam sietni, tavaly 23 óra alatt értünk végig, nagyon jó lesz nekem az idén is, gondoltam.
Indulás után az első padnál megálltam, és levettem „C” polárt, gondoltam, melegem lesz. Aztán nekivágtam – jó pár más emberrel együtt:


Egyébként én úgy éreztem, h. kevesebben voltak, mint tavaly – később mondták, h. több nevező volt… nekem akkor is kevésbé tűnt zsúfoltnak.

Túrázunk :)
A túra elején jó sokat kell felfelé menni. Mire felértünk a Kevélyre, el is fáradtam:


A kilátás nem volt olyan szép, mint tavaly, párás volt a levegő, a Nap sem sütött. Cserébe viszont az idő (szinte) végig ideális volt – vagy 10 fokkal hűvösebb, mint tavaly, és a Nap sem tűzött annyira.
Idén a hosszú-hegyi pontnál egy másodpercet sem kellett várni, sőt, még félre is álltam, h. ne tartsam fel a sort azzal, h. előszedem az igazolólapomat.


Ekkorra már kezdtem megéhezni, ettem egy banánt meg egy müzliszeletet, úgy mentem tovább. A Pilis-tetőre felfelé egyre kevesebben lettünk, sajnos itt szomorú látvánnyal kellett szembesülnöm:


Ezek a jószágok amúgy is nagyon lassúak, a reggeli hűvösben meg még nehezebben mozognak… Jó, persze, értem én, h. teljesítménytúra, meg hajtanak az emberek a jobb időért, meg van, aki fut... Nagyon sajnálom, h. nem lehetett jobban odafigyelni szegényre, ez amúgy védett állat, és teljesen ártalmatlan, bátran fel lehet venni, és arrébb lehet tenni. Bár úgy néz ki, de nem kígyó, hanem lábatlan gyík, „gyárilag” így nézne ki, amikor még egyben van:


A Pilis-nyereghez érve eléggé besűrűsödtünk,


de a pecsétre itt sem kellett várnom.


Egy kedves hölgy a Magyar Madártani Egyesület kitűzőit árulta, a madárvédelmet lehetett támogatni vele. Búbos banka van, kérdeztem a madaras kitűzőket nézegetve, ez az egyik kedvenc madaram. Nincs. És szalakóta? Nincs. Sárgarigó? Hát… van széncinke. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, a múlt heti börzsönyi sasles-túránkra emlékezve vettem egy rétisasost. Leültem, ettem egy fél szendvicset.
Nem éreztem magam 100%-osnak, nagyon fura volt, mintha a megevett ennivalók nem emésztődtek volna meg, hanem csak rétegződtek volna a gyomromban. Közben meg folyamatosan éhes voltam, és éreztem, h. fogy az energiám, miközben a kaja kövekként ült a gyomromban. Nem tudom, hogy csinálom én ezt…
Eléggé belassulva mentem tovább. A Pilis-nyeregben 20 perccel jobb volt az időm, mint tavaly, aztán ez az előnyöm fokozatosan csökkent. A műúton átkelve két kisfiú állt az erdei úton, az út melletti nyaralóból jöttek, a kezüket felnyújtva kiabáltak: Adjatok pacsit! Adjatok nekünk pacsit!


Pacsiztam velük, mint szinte az összes túrázó, és megvidámodva mentem tovább, nagyon aranyosak voltak.
Akárcsak a szokásos „itató-hely” kislányai. Egy helybéli család a kerti slagot nagyon kedvesen és önzetlenül kivezeti az utcára, h. a túrázók tölthessenek vizet, mosakodhassanak stb. 

Annyira számítottam erre, h. nem is vettem a pár sarokkal korábbi kirakodóvásár (amúgy drága) ásványvizéből. Ekkor már csepegett egy-két csepp eső, a két kislány esernyővel állt a ház előtt, szabad inni, szabad inni, kiabálták már messziről. Töltöttem vizet, és megállapítottam, h. nagyon fáradt vagyok, pedig még alig 40 km környékén jártunk…
Dorog után esni kezdett az eső, egy percet vártam, de olyan brutálisan elkezdett zuhogni, h. mit volt mit tenni, elővettem az esőkabátot. Az eső elhamdulillah hamar elállt, legalább a port elverte, illetve, mikor lekanyarodtam az erdőbe megkeresni a női mosdót, térdig vizesen másztam ki az aljnövényzetből… amúgy nekem tetszett ez a kis eső, jó esőillat volt utána.
A Nagy-Getére feljutni megint csak nem volt vészes, és fent nekem egy percet sem kellett várni a pecsétre, később volt, aki azt mondta, h. 10 percet állt. Hát nem tudom, én idén egyetlen pecsételőhelyen sem vártam egy percet sem.

A Getén leültem a kövekre ott, ahol tavaly, és ettem egy fél szendvicset, de a más nem ment le, hányingerem volt, sebaj, mentem tovább.
A tavalyi napraforgóföld helyén most más ültetvény volt, tényleg nem emlékszem, h. kukorica, vagy tavaszi árpa, valamelyik a kettő közül. Szamóca kedvenc hupliját örömmel üdvözöltem:


Nem volt most olyan meleg, mint tavaly, jobb volt menni, a tokodi pincéknél a kerekeskútból sem húztak vizet a helyiek, mint tavaly, viszont kaptunk vizet, ami nagyon jól esett, és volt zsíroskenyér, amit nem kértem. Tavallyal ellentétben nem kaptunk kinizsis bögrét :(


Innen kellemetlen, előbb nagyon fel, majd nagyon le úton jutottunk Mogyorósbányáig. Eddigre én úgy éreztem, h. elkészültem az erőmmel, mintha nem is 52 km-t jöttem volna, hanem sokkal többet. Éhes voltam, de az evés gondolatára is hányingerem volt. 10:30-as idővel értem ide – tavaly 10:09-cel, pedig sokkal melegebb volt. a Kakukk vendéglő környékén számos, hozzám hasonlóan elanyátlanodott túrázó pihengetett:


Bementem, a pecsét után vettem kávét meg kólát, és leültem kinn a kertben. A fiú, akivel együtt mentünk a Sárga 70 egy részén, bejelentette, h. feladja. Hm… vajon elvinnének-e Pestig, ha megkérném, gondoltam. Aztán számot vetettem magammal, h. akarok-e továbbmenni. Nálam általában nem a BÍROK-e a kérdés, hanem az, h. ne menjen el a kedvem a bulitól…
Megittam a kólát, és bármennyire is nem kívántam, megettem egy szendvicset is. Ez a szendvics elborzadást és öklendezést vált ki a bolygó intelligens populációjának nagy részéből. A következőképpen kell elképzelni:
-          mazsolás buci (igen, ez édes)
-          mogyoróvaj (darabos, sózott)
-          vastag szelet Anikó sajtok
-          paradicsomkarikák
-          sok só
Mindezt még előző délután megcsinálom, h. a paradicsom levet engedjen, és a szenya jó szottyos legyen. Ez a titkos fegyverem, amúgy.
Rögvest jobban éreztem magam, szerintem ebben kb. egyenlő szerepe volt a titkos fegyver szendvicsnek és a kólának. Aztán megittam a kávét is, és valóban éreztem, ahogy az erőm visszatér, meg a kedvem is, ami még fontosabb. Indultam tovább, a sarkon még megkértem 2 várakozó túratársat, h. ugyan fotózzanak már le:


Innen eléggé felfelé kell menni egy darabon az aszfalton, aztán meg csak úgy, de igazából ekkor kezdtem élvezni a túrát. 
A távolban látszottak a hegyek:

Előre nézve pedig a túrázók, akik tartanak a hegyek felé, ez olyan igazi kinizsis hangulatú kép volt:

Öreg-kőnél volt egy EP, amire nem is emlékeztem, pecsét után kiálltam az imára, aztán irány Péliföldszentkereszt. A forrásnál megmostam az arcom, ittam, aztán bementem a szokás szerint hibátlanul tiszta mosdóba.
Ez a szakasz iszonyat hosszú volt. úgy éreztem, sosem érek már az ellenőrzőpontra. Persze, több mint 20 km Mogyorósbányától, én meg valahogy úgy gondoltam, h. 15 körül. Volt szint is rendesen. A távolban látszott a Gerecse, a tetejére nem kell felmenni, csak az oldalába:


Pont a sziklás felfelé vezető részen sötétedett rám, egy ideig botorkáltam lámpa nélkül, előreengedtem két túratársat, legalább megyek a ti fényeteken, mondtam. Nincs lámpád, kérdezte a lány igazi aggodalommal, de igen, feleltem, lámpa, pótlámpa, pótelemek és pót-pótelemek, csak tudnám, miért nem veszem elő, feleltem. Hamarosan elővettem, mert nem akartam átesni valamit/leesni valamiről.
Bányahegyre legnagyobb döbbenetemre egy órával előbb érkeztem, mint tavaly:


Vettem ásványvizet, megtöltöttem az addigra már teljesen üres Kövér Testet, a szervezők teájából ittam egy pohárral, forró volt, nagyon jólesett. Megettem az utolsó szendvicsemet, meg egy csokit, biztos, ami biztos. Majd megittam a fél liter nem termoszos zöld teámat, ez nagyon finom, eredeti japán zöld tea, gyokuro tensho névre hallgat, s bár a friss főzet nyilván finomabb, mint a félnapos, de így is hatalmas élmény volt, főleg, h. egy hete nem ittam teát…
Indultam tovább, mert iszonyatosan fáztam. Felvettem „C” polárt, felhúztam a cipzárt, de hiába, olyan hangosan vacogott a fogam, h. az előttem haladó 2 fiúból az egyik hátraszólt: csak nem fázik valaki mögöttem? Pár szót beszéltünk, aztán csak mentem mögöttük, bár egy idő múlva úgy éreztem, h. azért mennék gyorsabban, ha lehetne, de annyit nem ért meg a dolog, h. előzgessek. Aztán egy idő után megálltak technikai szünetet tartani, kicsit megindultam. A 11 km a következő pontig azért emberibb lépték volt, kiváltképp, h. a vértestolnai műút előtt, amikor azon gondolkodtam, h. a dűlőúton kellene-e maradni, vagy befordulni balra, valaki rám szólt, h. menjek csak egyenesen, és a valakiben 1-2 perces intenzív gondolkodás után felismertem (a cipőjéről :)) Istvánt, mellette pedig a fiát, Istvánt. Kicsit beszélgettünk, együtt mentünk tovább, mentem elöl, előzgettük a túrázókat, jól haladtunk, pont 2 óra alatt értem a következő pontra:


Itt, Koldusszállásnál megint kaptunk teát, volt benne citrom, aztán én még megittam a 3 dl termoszos zöld teámat. A fiúk lemaradtak, aludtak egy kicsit (komolyan), én mentem tovább.
Álmos nem voltam, de úgy éreztem, hiába megyek, nem haladok semmit. 9 km a következő pont innen, és van benne kb. 400 m szint, szóval nem olyan vészes, igazából két huplit kell megmászni, de úgy éreztem, h. csigalassúsággal megyek, a hármas átlagot sem érem el. Nem is értettem, hogyan előzhetek meg ennek ellenére embereket. Nagyon idegesítő volt, h. hiába igyekszem, alig haladok. Aztán egy idő múlva megláttam a pont fényeit, és megállapítottam, h. pont két órája indultam Koldusszállástól, szóval annyira iszonyat lassan mégsem mentem, csak az éjszaka tréfált meg…
Remek, innen már alig több, mint 7 km van, gondoltam. Tavaly innen már világosban mentünk, most még javában sötét volt, ennek annyira nem örültem, mert a pont után van egy kis félelmetes szakasz, ahol egy kiemelkedő, köves gerincszerűségen kell menni, jobbra szakadék, balra meg mittudoménmi, nem mertem odanézni…
Most már éreztem, h. be fogok érni insallah, ha nem történik valami komoly baj (pl. beleesem a szakadékba). Megint nagyon lassúnak éreztem magam, pedig a célban kiderült, h. ezt az utolsó részt 1:15 alatt tettem meg, ami azért annyira nem lassú.
Amikor beértünk Bajra, és le lehetett kapcsolni a lámpát, mert már volt közvilágítás, nagyon furcsa érzés tört rám. Nem voltam álmos, egy cseppet sem. Nem fájt semmim. A betonon menéstől kicsit bizseregtek az izmaim, úgy éreztem, h. a combom bármikor begörcsölhet, de mindig így vagyok, ha hosszú gyaloglás után betonon kell menni (ténylegesen még soha nem görcsölt be semmim). Olyan hú de fáradt sem voltam. Csak megfogalmazódott bennem a gondolat, h. nekem most nincs kedvem tovább sétálni. Keresek egy padot, és leülök pár percre. Na ne hülyéskedj, Halima, gondoltam, mikor már elértük a vasútállomást, ahonnan már csak másfél km van hátra. Én meg még mindig a padot kerestem, egyre intenzívebben. Közben azért mentem, jó tempóban, de megnéztem minden egyes küszöböt, meg járdaszélt, h. ha én most itt leülnék 10 percre, akkor is ugyanúgy beérnék ám… de leküzdöttem ezt a teljesen értelmetlen, abszurd kísértést, és végül már a hajnali fényben értem be a célba. A lapomra 4:20 került célnak, tehát hivatalosan 21:30, de amúgy 21:16 alatt értem végig, de az a 4 perc már kit érdekel, meg amúgy is kit érdekel, fő, h. beértem. Átvettem a jelvényt és az oklevelet, illetve a kajajegyet is, mert bár gulyást nem kértem, de volt nagyon finom fánk. Kinizsis fánk:


Hallod, Szamóca, tavaly is volt ilyen, hát, ebből kimaradtunk, pedig nagyon jólesett.
A vonat 5:30-kor megy, mondta az egyik szervező. Vajon kiérek-e 40 perc alatt, gondolkodtam el. Még megkértem egy túratársat, h. csináljon rólam egy célfotót. Megviseltnek nézek ki?

Biztos, ami biztos, elindultam, de hát nagyon hamar kiértem, még 25 percem maradt a vonatig, illetve, mint kiderült, 35, mert késett 10 percet…
Nézegettem a beérkező túratársakat, h. jönnek-e azok, akikkel útközben beszéltem, néhányukat láttam, másokat nem, insallah ők is beértek rendben.
Hazafelé
A vonaton megettem a maradék banánt, meg egy csokis is. Egyre többen lettünk, szabad ez a hely, kérdezte egy velem ellentétben tiszta, szagtalan és rendesen felöltözött férfi, és leült velem szemben. Én hamarosan bealudtam, majd arra ébredtem, h. Déli pályaudvar, végállomás. Meg kellett állapítanom, h. a nyálam sajna elég vastag sugárban szivárog a hátizsákomra, valamint, h. valaki elég büdös errefelé, s az valószínűleg én lehetek. A disztingváltan öltözött polgári egyén pánikszerűen menekült az ajtó felé. Én megfontoltabban követtem.
Fél nyolcra értem haza, fürdés után lefeküdtem aludni. Fél kettőkor felébredtem arra, h. brutál éhes vagyok, és mindent fel fogok falni, amit a kezem közé keríthetek. Leginkább sült csirkét ettem volna. De az nem volt. Maradt csütörtökről borsóleves meg gombás csirke. Főztem tésztát.
2 tányér borsólevessel, egy nagy tál (!) gombáscsirkés tésztával és fél kiló eperrel később úgy éreztem, h. most már insallah kibírom reggelig :). Ki is bírtam…
Nagyon jól éreztem magam a túrán, teljesen más volt, mint tavaly, bizonyos értelemben könnyebb (nem volt olyan meleg, nem voltam álmos), bizonyos értelemben nehezebb (a hosszú éjszakai szakaszokon nem tartotta bennem senki a lelket, illetve Mogyorósbányáig eléggé szenvedtem).

Vajon jövőre milyen lesz? 

2013. május 24., péntek

Budai 50

Táv: 49 km
Szint: 1650 m

Tavaly is voltam ezen a túrán, és nagyon jól éreztem magam, egyértelműnek tűnt, h. menjek idén is, főleg, h. Szamóca is bejelentkezett, aki annyira nem hajlott az idei Kinizsivel való próbálkozásra, gondoltam, hátha győzködöm kicsit…
Reggel a rajtidő elején indultunk, már látszott, h. ne lesz olyan meleg, mint tavaly volt. hamarosan az is látszott, h. fotók sem lesznek, mert mihelyt bekapcsoltam a gépemet, h. a rajtot megörökítsem, azonnal közölte is, h. ő köszönettel lemerült. Tartalék akksi nem volt nálam…
Pár perc múlva lemerült a telefonom is, ezen Szamóca remekül szórakozott, neked ma mindened lemerül, jegyezte meg éleslátóan. Azért a GPS kibírta a végéig elhamdulillah.
Nem mintha olyan óriási szükség lett volna rá, emlékeztem tavalyról a tényleg remek útvonalra. Rá se néztem a GPS-re, míg eljutottunk az Alsó-Jegenye völgyig, ahol tavalyhoz hasonlóan brutál finom szendvicsek voltak, zöldhagyma, lilahagyma, és KIVI szörp, ami scifis zöld árnyalatban pompázott. Ittatok ti már kiviszörpöt? Hát én nem, és eddig, ha megkérdeznek, kapásból feleltem volna, h. nem is szeretnék… de most nagyon jól esett.
Továbbindultunk, hamarosan esni kezdett az eső, aztán hamarosan úgy zuhogott, h. muszáj volt esőkabátot venni.
Az új cipőm volt rajtam, ami egy terepfutó cipő, és arra gondoltam, h. nyáron, nagy melegben jobb lesz, mint a túracipő. Hát, a következőket állapítottam meg:
(1)   NAGYON kényelmes, mintha semmi se lenne a lábamon, de jó értelemben.
(2)   SOKKAL kevésbé csúszik, mint a túracipő, viszont
(3)   Ha csak ránéz egy enyhén nedves fűszálra, azonnal átázik… viszont cserébe
(4)   Nagyon hamar megszárad, tehát voltaképpen mindegy…
Az eső kitartott a Zsíros-hegyig, utána trópusi párában mentünk tovább, a felhők a talaj szintjén gomolyogtak, nagyon szép látvány volt.
A következő ponton a pontőrök elárulták, h. ez a 24. rendezés, és jövőre lesz a jubileumi, 25.
Az nem olyan érdekes, mondtam én lelkesen, majd az lesz az igazi, ha az 50. rendezésen megyünk majd az 50-es távon! És akkor lehetne valami speckó kitűző is. Ez nekik is nagyon tetszett, megegyeztünk, h. insallah akkor és ott találkozunk, Szamócával egészen fellelkesedve mentünk tovább, erről a lehetőségről beszélgetve. Egy idő után megálltunk, mert annyira éhesek voltunk, h. muszáj volt enni valamit.
Telkiben a presszóban ittam egy kávét meg egy kólát, ettünk egy szendvicset, aztán egy különösen szép és ritkán járt részen mentünk tovább. Már a vége felé jártunk a túrának, sok emelkedő se volt már. Azért, h. a szokásos hangulat meglegyen, a Fekete-fejen megkérdezte a pontőr, h. voltam-e már máskor is túrázni… tényleg velem van a baj, azt hiszem.
Innen már hamar beértünk, bár még persze fel kellet kapaszkodni a zöld körre, ami soha nem esik jól… Közben találtam egy barna gyalogcincért, amelynek oly szimpatikus voltam, h. beleharapott az ujjamba, és el sem akart engedni, hiába rázogattam a kezemet apró sikkantásokkal. Ez az esemény nem volt túl jó hatással Szamócára, aki szerint amúgy sem kell összeszedegetni soklábú DOLGOKAT (láb nélküli DOLGOKAT pedig még kevésbé, mert akkor viszont ő fog sikítani).
A célban a rendezőknek felvetettem a remek ötletemet, h. aki majd az 50. rendezésen megy az 50-es távon, az kapjon valami külön kitűzőt. Majd a 49. rendezésen megbeszéljük, mondta egyikük. insallah úgy lesz :)
Egyetlen dolgot sajnáltam kicsit a végén. Tavaly lehetett sárga és kék jelvényből választani az 50-es távon, és bár a sárga a kedvenc színem, mégis a kéket (vagy zöld? Nem is tudom eldönteni) választottam. Majd jövőre visszajövök a sárgáért, mondtam.
Hát, idénre a sárga már elfogyott :(. Ettől kicsit szomorú lettem, de a remek túrát ez sem árnyékolta be. Insallah jövőre is itt leszünk (bármilyen színű is lesz a jelvény).

De, ha kérhetem, az 50. rendezésen legyen már sárga…

Az pedig, h. végül is jön-e Szamóca a Kinizsire, illetve, h. egyáltalán én megyek-e a Kinizsire, majd kiderül a következő beszámolóból, insallah hétfő magasságában :)

2013. május 5., vasárnap

Piliscsabai Negyvenesek XL


Táv: 42 km
Szint: 1565 m

Ha csütörtökön, a Sárga70 után valaki megkérdezte volna, h. megyek-e túrázni, csak annyit tudtam volna felelni, h. hátöööö… de péntek estére már úgy éreztem, készen állok, és nyilván menni kellene valahova.
Ezt a pilisi túrát néztem ki, mert Szamóca azzal biztatott, h. nagyon kedvesek és lelkesek a rendezők, és érdekes kitérők vannak. Vagyis a túrán a negyvenes táv úgy nézett ki, h. ha valaki a 40-es útvonalról letérve felkeresett 6 db plusz kitérőt, és lukasztott a szúróbélyegzővel, akkor az XL-es távnak számított. A letérők remekül ki voltak szalagozva, kivéve az utolsó kettőt, de ott meg úgyis a jelzésen kellett menni. Az XL-et céloztam be, nyilván…
A pótlóbuszon ezen a reggelen lényegesen kevesebben voltunk, 4-5 ember futott csak be a rajtba, ahol neveztünk, és elindultunk a hegyek felé.

Kifejezetten hideg volt a reggel, már-már fáztam, és a hegyek olyan ködbe burkolóztak, h. szinte biztos voltam benne, h. esni fog… 

De nem esett végül, sőt, dél körülre izzasztó meleg lett.
Első kitérőnek még fel kellett menni a Csévi-barlanghoz, ahol még sosem jártam. Először meredek volt, aztán meg olyan sziklás, h. alig győztem mászni meg kapaszkodni. A túrabotok határozottan útban voltak, leraktam őket a sziklák közé, h. majd lefelé felveszem, és így másztam fel a barlanghoz.


Ott egy kézzel írt papír fogadott, amely szerint le lehet menni a BARLANGON KERESZTÜL! Ezt természetesen nem hagyhattam ki, naná, barlang, nyilván át fogok mászni rajta… ehhez azonban előbb vissza kellett mászni a botjaimért, majd újra fel a barlanghoz, hurrá. Közben beértek néhányan, az összeverődött túrázókból egyetlen egy osztozott a lelkesedésemben, egy futó, aki biztatott  h. menjek csak előre, mert nálam van lámpa. Mentem is, az eleje kicsit mászós volt, de mihelyt lejutottam, már láttam is a kijárat fényét, szóval ne úgy képzeljétek, h. 3 napi hideg élelmet kellett magammal vinni, a barlang aljáról előre nézve láttam a kijáratot, visszanézve meg az indulást fontolgató futó lábát:


A túloldalon a kiírt cetli szerint a „Barlang” feliratot követve ugyanúgy le lehetett jutni az Eszperantó-forráshoz, mint a sárga háromszög jelzésen azoknak, akik nem jöttek át a barlangon. A futó azonban közölte, h. így levágunk egy darabot az útvonalból, amit ő nem akar, így inkább visszament a barlangon keresztül. Nekem nem voltak ebben a kérdésben aggályaim, hiszen maguk a rendezők írták ki ezt a lehetőséget, szerintem ez így nem csalás, de javítsatok ki, ha tévedek… meg amúgy olyan brutálisan meredek lefelé hegyoldalban kellett menni, ami nekem bőven felért a kicsit hosszabb sárga háromszöggel…
Amúgy sajna ezen a túrán rengeteg csalót láttam. Az XL-es teljesítéshez szükséges kitérők általában meredek, nehezen megközelíthető helyeken voltak. A táv csak 3 km-rel volt több, a szint viszont 350 méterrel… tehát brutálisan felfelé kellett menni, esetenként mászni, kapaszkodni. A kedves túratársak egy része ezt úgy oldotta meg, h. a meredek alján a csapat legfittebb/legelszántabb tagjának kezébe nyomták az itinert, aki aztán fenn a szúróbélyegzővel lukasztott mindenkinek (merth. pontőr nem volt ezeken a pontokon). Komolyan, szabályosan émelyegtem ettől a látványtól. Az ilyen túrázó, az utána boldog, h. fúúú, XL-es kitűzőm van? És otthon nyugodt lelkiismerettel teszi a kis gyűjteményébe? Komolyan nem értem ezt. A szervezők TÉNYLEG kedvesek és lelkesek voltak, és MEGBÍZTAK a nevezőkben, nem tettek pontőrt ezekre a helyekre, a becsületkassza mintájára „becsületlukasztás” volt. ezzel éltek vissza a csalók. Szerintem ez tiszteletlenség a szervezőkkel szemben, és a munkájuk semmibe vétele.
A Csévi-barlangtól lementem az Eszperantó-forrásig, majd át a sárga csík jelzésre. Hamarosan összeraktam a kis agyamban a dolgokat, és rájöttem, h. ugyanott megyek most világosban, ahol a Sárga 70-en mentem sötétben. Ennek nagyon örültem, ezt a tájat még sosem láttam napfényben, furcsa volt most világosban lenni Klastrompusztán:


A pecsét után indultam fel a Legény-barlanghoz, egy nagyon meredek, köves, csúszós emelkedő vezetett felfelé, de a barlangtól a kilátás remek volt.


Lefelé szokás szerint nehezebb volt, mint felfelé, aztán egy könnyebb szakasz következett. Hamarosan le kellett térni a Klotild-barlanghoz, egy ideig teljesen vízszintesen, majd egy olyan leírhatatlan meredek hegyoldalban felfelé, h. már előre is féltem, hogy jövök itt le. 

A barlangban lukasztottam, majd mások is lukasztottak, egyesek többször is, aztán a lefele út egy részét sajna nadrágféken tettem meg, de legalább puhára estem… Pihentető részen folytattam az utat egészen a harmadik pontig, az Iluska-forrásig:


Ekkor már nagyon éhes voltam, leültem megenni egy szendvicset és az itt kapott Mars csokit, majd indultam tovább, fel a Vörös-hegyre a meredeken, hahh, a Piros 85 is erre jött, fedeztem fel, amikor a piros és sárga közös szakaszán mentünk.
Itt elvált egymástól a huszas és a negyvenes táv, és mi elhagytuk a P-S jelzést, letérve egy jelzetlen útra, amely azonban remekül ki volt szalagozva. Ez amúgy végig jellemző volt, a szervezők nagyon lelkiismeretesen és profi módon szalagoztak és tábláztak ki mindent. Ez az út volt talán a legszebb rész, romantikus, fényfoltos ösvény a hegyoldalban:


Jobbra remek kilátás:


Balra fantasztikus sziklaalakzatok:


A következő ponttól pár tucat méterre volt az XL-es kitérő, a Sas-sziklához, ahol még sosem jártam, de nagyon tetszett:


Hamarosan visszatértünk a sárga csík jelzésre, és a szerda hajnalról jól ismert útvonalon, a Kálvárián keresztül bementünk a következő pontra, Pilisvörösvárra. Az iskolában kaptunk ásványvizet, voltak kenyerek is, amit én nem kértem, almát viszont igen. A szokásos pocsék vörösvári vízzel feltöltöttem Kövér Testet, ettem egy banánt meg egy gyümölcsszeletet, és összecsapódva egy kedves házaspárral, Marcsival és Zoltánnal, elindultunk felfelé az Antónia-árkon. Ekkor már nagyon meleg volt, meg felfelé is kellett menni, mire felértem, a térdem teljesen leizzadt. Ne kérdezzétek, hogy izzadhat le valakinek a térde, nekem sikerült. Fenn a ponton kaptunk Bounty csokit meg vizet, és mentünk tovább, beszélgetve, nézelődve, a kéken a Szénásokra.
Nagyon szép volt táj, minden zöld, a kilátás remek. És innen kellemes lefelé út vezetett egészen a műútig, ahol kivételesen balra fordultunk, h. megtegyük az XL táv utolsó kitérőjét a kék háromszög jelzésen a Csabai Gombához és a Kálváriához.
A Csabai Gomba valóban egy gomba:


Tudjátok, h. mennyire szeretem a gombákat, most is el voltam ragadtatva tőle, sajna ketten nem fértünk rá egy képre, de azért látszik a teteje:



Innen lukasztás után átsétáltunk a Kálváriához, ott is lukasztottunk, 



majd a cikcakkos úton leérve már csak nagyon kevés volt a célig.

A szervezők nagy örömmel fogadtak minket, megkaptuk a kitűzőt, oklevelet, és volt mindenféle ennivaló, amiből én csak almát kértem – ezen a túrán nagyon finom almák voltak – meg ásványvizet, aztán indultunk is, h. a vonatpótló buszt elérjük. Nagyon kellemesen elfáradtam, és nagyon jól éreztem magam a túrán. A kitérők nagyon izgalmassá tették a túrát az amúgy is jó útvonalon, nagy élmény volt számomra, jövőre insallah másokat is próbálok ide elcsábítani :)

Sárga 70


Táv: 71,8 km
Szint:2245

Ez az egyik kedvenc túrám :). Tavaly ez volt „B” projekt, és idén is nagyon vártam. A velem tartani szándékozó jelentkezők lassan kikoptak mellőlem, és végül az utolsó héten már tudtam, h. egyedül fogok menni, majd Pilisvörösváron csatlakozik be Szamóca, és a Hűvösvölgyben a húgomék.
Még soha nem mentem egyedül éjszaka, és tudjátok, h. milyen nehezen bírom az éjszakázást… tartottam is tőle, h. mi lesz, ha bealszom menet közben. Ezért azt a stratégiát találtam ki, h.  túra előtt vagy egy hétig nem ittam kávét, ami nem egy akkora dolog, mert nem vagyok az a nagy kávés, viszont nem ittam teát SEM, ami már sokkal nagyobb dolog, mert zöld teát viszont rengeteget iszom.
Kedden este 11 órától lehetett rajtolni Esztergomból, nekünk még előadásunk volt este, előtte főztem magamnak egy kanna zöld teát, közben sikeresen leforráztam a kezem, a hüvelykujjam alatti párnácska egyetlen duzzadt hólyaggá változott. Leragasszam-e, kértem ki Hatice véleményét, aki mégiscsak az egészségügyben dolgozik. Ne, tanácsolta. De meg fogok őrülni a fájdalomtól, ha a hólyaggal kel ráfognom a túrabotra, aggodalmaskodtam. Ha leragasztod, akkor is, biztatott  de én mégis leragasztottam, ami jó taktikának bizonyult, nem pukkadt ki, és bár fájt, de elviselhetően.
A vonat természetesen nem járt, a 22:30-as pótlóbuszhoz már tíz előtt az Árpád-hídnál voltam. Mint még kb. 100 másik túrázó is. A MÁV természetesen MEGINT úgy véli, h. mindazok az utasok, kik felférnek egy egész hosszú vonatra, fel fognak férni a legkisebb távolsági buszra is… hát nem. Fizikailag nem tudtunk felszállni a buszra, ahol még a lépcsőn is fürtökben csüggtek a túrázók és egyéb utasok. Menjünk a következő járattal, javasolták, mire egyik túratárs kissé emeltebb hangon elmagyarázta, h. az egy óra múlva (!) induló buszhoz megint fog jönni egy csomó ember… és akkor megint csak nem férünk fel. Mindenki nagyon ideges volt, én is, csaknem ostromállapot alakult ki, és végül mintegy fél órás késéssel kerítettek nekünk egy mentesítő buszt. Ezen mindenki le tudott ülni, és közben utolértük a tömött eredeti buszt, és egyszerre értünk Esztergomba (kb. fél órás késéssel…). Itt persze mindenki sorba állt, így végül tavalyhoz képest kb. fél órával tudtam rajtolni.
Elég fáradtnak éreztem magam, nem túl nagy tempóban indultam kifelé a városból, hamar ráállva a túra végéig követendő sárga csík jelzésre. Elég sokan voltunk, lassan beállt a sorrend, a futók elfutottak, mi meg mentünk. A városból kiérve a mezőn haladtunk, az utat végig elvadult orgonabokrok szegélyezték, rengeteg, illatos fehér orgonával, hosszasan mentünk a sötétben szinte világító hófehér virágok között az áradó orgonaillatban:


Hamarosan beértem egy kisebb csapatot, akik nagyon hangosan kiabáltak, annak ellenére, h. egy méteren belül voltak egymástól, aztán kiderült, h. már nem szomjasak az esztergomi alapozásnak köszönhetően. Megelőztem őket, és reméltem, h. csak a 30-as távon vannak, mert sokkal gyorsabban nem akartam menni, az a 20-30 m, ami köztünk volt, pedig nem volt elegendő hangtompításnak.
A mezőn a sárga jelzés elkanyarodott balra, én fordultam, nem mentem még pártucat métert sem, amikor hallom, h. valaki kiabál utánam: nem arra, jobbra kell menni!
Ejnye, én tudom rosszul, gondoltam, automatikusan fordultam vissza, és vettem elő a GPS-t, és már meg akartam köszönni, h. szóltak, amikor meghallottam a röhögést. A hangos társaság talált magának ilyen remek szórakozást az éjszakára. Nem mondtam ki, ami eszembe jutott, visszafordultam, mentem tovább. A következő fordulónál megint bepróbálkoztak a nemarra-technikával, de ekkor már résen voltam, és elég ideges is, azért kissé magasabb fokozatba kapcsoltam, aminek köszönhetően három órán belül Klastrompusztán voltam, 17,5 km-nél, ami tudom, h. nem egy futó-idő, de nekem jónak számít. 

Megálltam, ettem egy szendvicset, ittam a kútból, és csodálkozva állapítottam meg, h. EGYÁLTALÁN nem vagyok álmos, pedig pont ilyenkor, hajnalban szokott rám törni, de eddig még csak nem is ásítottam. Jó kedvvel mentem tovább, lényegesen kevesebben voltak körülöttem, nagyon élveztem a túrát. az erdő sötét volt, de a fák ágai között bevilágított az út felett függő, hatalmas hold, amely ugyan nem volt teli, de néhol, a nyíltabb szakaszokon majdnem annyi fényt adott.
Innen több helyen is eléggé felfelé kellett menni, még mindig nem álmosodtam el, egész frissen másztam fel a pilisvörösvári Kálváriához, már világosodott:


Aztán a vörösvári presszóban lévő ponthoz érve, amely egyben a 40-es táv rajtja is, megállapítottam, h. pár perccel múlt 5 óra, egy órával gyorsabb voltam, mint tavaly, Szamóca még csak bő 40 perc múlva várható… ettem egy szendvicset, bementem a presszóba kávázni, a mosdóban megtöltöttem Kövér Testet, amikor belezúdítottam a csapból szivárgó langyoskás, fehér színű vizet, akkor vettem észre, h. volt az alján még kb. egy deci izó. Sebaj, jó lesz az így is, gondoltam. Hát, nem lett. Pontosan olyan íze volt, mint a mosdóban engedett langyos víznek, amit ráöntöttek egy deci izóra. Rettenetes volt. Útközben megittam azért, persze.
Próbáltam hívni Szamócát, persze nem vette fel. Én meg éreztem, h. lassan kezdenek lemerevedni az izmaim, üzentem neki, h. lassan elindulok, ha kicsit megnyomja, utolér még az Antónia-árokban.
Tényleg lassan mentem, nézelődtem, fotóztam, pl. ezeket:


Ismét alátámasztást nyert az elméletem: a nyami gombák többnyire akkor kerülnek elém, amikor még van legalább 40 km az aktuális túrából…
Már kiértem az árokból, amikor nagy lihegéssel és alaposan leizzadva utolért Szamóca, alig 10 perccel kerültük el egymást :). Beszélgetve mentünk tovább, hamarosan megkezdtük az emelkedést az Újlaki-hegyre, ami gyilkos volt, főleg, h. kezdett egyre melegebb lenni. A Költők padjától felhívtam a húgomat, h. hoppsza be a kocsiba, mert mindjárt Hűvösvölgyben vagyunk… hívhattál volna előbb is, morgott egy kicsit, de mondtam, h. úgyis enni-inni akarunk, megvárjuk őket. Persze addig még fel kellett jutni az Újlaki-hegyre…

Fenn a hegyen némi artikulálatlan nyögéssel leültünk csokit enni, illetve Szamóca mézes puszedlit, ki ért ezt… amúgy az még hagyján, de volt nála egy teljesen meglangyosodott ivójoghurt, amit kilométereken keresztül lötyögtetett a hátizsák oldalzsebében, majd a langyos, behabosodott szubsztanciát jóízűen megitta… a hideg is kirázott, de komolyan.
Én fogtam egy fűrészeslábú szöcskét, lefotóztuk, megcsodáltuk, elengedtük, aztán legurultunk Hűvösvölgybe.


Engem már vártak a húgomék, Szamócát pedig Imi. Unokahúgom hozott nekem saját készítésű, brutál finom kókuszgolyót. Én boldogan mutogattam a valóban kivételes méretű, és még ki nem pukkadt hólyagomat minden érdeklődőnek. A nem érdeklődőknek is. Ettünk, ittunk, és nekivágtunk az újabb meredeknek a Nagy-Hárs-hegyre:


Lefelé elméletileg pihentetős szakasz következett volna, de egyrészt nekem rosszabbul esett, mint a felfelé, másrészt tényleg meleg volt már. Nagyon.
Az unokahúgommal növényismereteset játszottunk, én megmondtam az útba eső növények nevét, majd később visszakérdeztem. Ha tudta, kapott egy pontot, ha nem, levontam egyet. Ha elérsz 5 pontot, meghívlak fagyizni, de sajna nem érte el… így én is kimaradtam a fagyiból.
A Csacsi-réten megettem még egy kis kókuszgolyót. Ez a szakasz a 24ökrös-hegyig nagy kedvencem, most is jó volt, növényeztünk, izzadtunk a brutál melegben.
Pedig a java még most jött, mert a végén még fel kellett menni a Törökugratóra, árnyék 0, meleg 30 fok felett, de tavaly is ez volt, legalább azt kaptam, amit vártam :).
Nincs már sok hátra, biztattam mindenkit – magamat is beleértve – és valóban, hamar beértünk. A célban a pecsét után külön sorban írták az okleveleket. Nyújtom az itineremet, 18-as táv, kérdezi magától értetődően a kitöltő hölgy.
No, gondolhatjátok… három túrából háromszor :). Először nem hiszik el, h. a Mátrabércre nevezek, aztán nem hiszik el, h. élve végigérek a Karancs-Medvesen, most meg… Nem, a hetvenes, basszus, ilyen sz@rul nézek ki, szakadt ki belőlem, mielőtt még az önuralom dicséretes erényét gyakorolhattam volna…
Nem, nem, pont, h. túl jól nézel ki, sietett magyarázkodni a kitűzőket átadó bácsi, láthatóan mély zavarban, mire már én is elnevettem magam, a körülöttem álló mindenkivel egyetemben, akik egy ideje már remekül szórakoztak a történteken. Most már én is tudom humorosan felfogni :).
Megkaptuk az oklevelet, kitűzőt, és a Tojás + Sárga túrák teljesítéséért járó Tojás sárgája kitűzőt is – idén már 3 tükörtojással, csak összejött a kiadós reggeli :).
Rövid búcsú után indultunk haza, mert most már a kihagyott éjszaka után elég álmos voltam. Otthon fürdés, majd 5-kor lefeküdtem aludni, 8-kor felkeltem az imára, és hogy felfaljam a keddről megmaradt összes fasírtot… aztán 10-kor visszafeküdtem, és így viszonylag normális embernek éreztem magam másnap reggel…
Változatlanul az egyik kedvenc túrám ez, remekül éreztem magam, és nagyon remélem, h. insallah jövőre sem kell kihagynom…