A 6:41-es vonatok kell elérnem, gondoltam. Ennek megfelelően be is állítottam az ébresztést 5:40-re.
Fel is keltem, öltöztem, kávéztam, pakoltam, szüttyögtem. 30-kor vettem a cipőmet és indultam a Nyugati felé.
HA az órám nem késne 4 percet... HA kivételesen késett volna a vonat... HA felfogom a helyzet komolyságát, és futok a Nyugatiig...
Így viszont PONTOSAN akkor indult el a vonat, amikor a vágány végéhez értem. A következőt (egy óra múlva) nem vártam meg. Hazamentem, és visszafeküdtem aludni.
Hát így nem mentem idén a Fóti Somlyóra. Bocsika.
2013. december 31., kedd
Dombai-tó Maraton
Táv: 43,7 km
Szint: 1880 m
Bizonyosan észrevettétek, h. kissé elmaradtam a beszámolók
írásával…
Így van az, amikor az ember munkája nem engedi 100%-ban
kiteljesedni szabadidős tevékenységét :) De most megpróbálom behozni az
elmaradást, még ha némileg zanzásított beszámolókkal is fogtok találkozni, míg
utol nem érem önmagamat…
A Dombai-tó maratont semmiképpen nem hagynám ki a beszámolók
sorából, nekem nagyon tetszett, kiváltképp, h. annyira ritkán járok a Mecsekben
(messze van). A túrát megelőző héten Törökországban voltam, és vagy
tárgyalóteremben, vagy a számítógép előtt (vagy mindkettő) ültem végig, ezért
nagyon vágytam már egy kis mozgásra.
Ez pont egy kis kellemes, könnyű túra, még egy ezres szint
sincs benne, gondoltam. A túra előtt szembesültem vele, h. keverem a dolgokat,
a kis könnyű, ezres szint sincs benne, az a Bartina-maraton. Itt meg van
majdnem 2000…
Reggel olyan köd volt, h. azt hittük, sosem érünk a rajtig.
Azért még sötétben parkoltunk le a tó rajttal ellentétes oldalán, de végül is
sikerült lámpa és bokatörés nélkül odatalálni. Nevezés után indultunk is, az
első ellenőrzőpont rögtön a Zengőn volt, tehát lehetett felfelé menni bátran.
Azt már az első pillantásra megállapítottam au itinerről, h. én ezen nem fogok
kiigazodni, tehát muszáj lesz a fiúkkal lépést tartanom…
A Zengő után a Somos-hegyre mentünk fel, amely főleg a végén
elég durva volt. általában jellemző volt erre a túrára, h. simán kiszalagozták
egyenesen neki a hegyoldalnak, még véletlenül sem bármiféle úton, és sok rövid,
ám velős kaptató volt benne. Viszont itt felfelé találkoztunk a csodabogyó nevű
(amúgy védett) növénnyel, amely első pillantásra semmi érdekes, ilyen
sövényszerűség, mint a bukszus, csak alacsonyka, hát ez ennyit tud, kérdeztem
kissé csalódottan. Aztán M. Sz. felszólított, h. nézzem meg közelebbről, és
akkor rájöttem, h. mitől CSODAbogyó. Hát ennek a LEVELÉN nőnek a bogyói,
kiáltottam fel tökéletes megdöbbenéssel:
Ez a felfedezés annyira felvillanyozott, h. meg is osztottam
minden túrázóval: nézd már, ennek a LEVELÉN nőnek a bogyói. Furcsán néztek, nem
tagadom.
További hegyek következtek, fel-le, némelyik kilátóval, a
Cigány-hegyről szép kilátás nyílott:
Aztán eljutottunk a megyehatárra, egy nekirugaszkodással
bevettük Baranya (?)-megye legmagasabb pontját:
UPDATE! Most hozták tudomásomra, h. nem, mert azt már korábban elértük a Zengőn, és itt most TOLNA megye legmagasabb pontjára kepesztek éppen felfelé. Hiába, bonyolult stúdium ez a geográfia :):):)
UPDATE! Most hozták tudomásomra, h. nem, mert azt már korábban elértük a Zengőn, és itt most TOLNA megye legmagasabb pontjára kepesztek éppen felfelé. Hiába, bonyolult stúdium ez a geográfia :):):)
Ezt nem magunktól tudtuk ám, hanem a pontőr mondta, mint
ahogy azt is, h. a megyehatár kb. 4 sor fával arrébb található:
No, tényleg bejártuk Tolnát-Baranyát, (vagy, ahogy felénk
mondják: Tolonát-Baranyát, aminek értelme ugyan nincsen, viszont megfelel az
ütemhangsúlyos verselésnek, és, mint tudjuk, nyelvünk amúgy is hajlamos ebbe az
irányba tendálni…) mondtam elégedetten.
Út közben még az az öröm ért, h. érintettük kedvenc mecseki forrásomat, a Szederindás-kutat, most is volt benne víz, ittam is belőle:
Püspökszentlászlón adtak enni-inni, mi meg ettünk-ittunk.
Előttünk állt még a Hármas-hegy, amiről én rémeket hallottam, bár még nem
jártam fenn soha. Van olyan táv is, h. kihagyjuk a hegyet, és csak bemegyünk a
célba, mondta M. Sz. én természetesen tudtam, h. csak csapdába akar ejteni, h.
papírkutyának nevezhessen, ha kapva kapok a lehetőségen… Gyorsan ki is
jelentettem, h. szó sem lehet róla, irány a hegy! Mint utólag kiderült, nem
viccelt ám, teljesen komolyan gondolta…
Azért a hegyre nem volt olyan iszonyat nehéz feljutni, mint
vártam. Fenn volt egy golyóbis formájú antenna (?), és alma a pontőrnél. A
lefelé út megint csak a hegyoldalban kiszalagozva vezetett – sokkal rosszabb
volt, mint felfelé. Viszont leérve a műúton találtuk ezt a furcsa DOLGOT:
A bogaras fórumon feltett kérdésemre kiderült, h. ez a
kabóca (valószínűleg énekes kabóca) lárvája. Még sosem láttam ilyet.
Hamarosan elértük Hosszúhetényt, onnan pedig már a cél felé
siettünk, egyre jobban leszállt a köd ismét, lassan sötétedett is, de azért még
lámpa nélkül beértünk a célba. Már messziről éreztük a paprikás krumpli
brutális finom illatát, amiből én természetesen megint kimaradtam, mert volt
benne kolbász… de a fiúk szerint nagyon finom volt.
Nekem nagyon tetszett a túra, öröm a Mecsekben járni, úgyis
olyan ritkán jutok el oda. Insallah jövőre is jövünk.
2013. december 27., péntek
Csepel 50
Táv: 47 km
Szint: 100
m
Ezen a túrán tavaly is voltam, TKM-rel, aki kb. a felénél
hátrafordult, és tekintetében az unalom mindent elborító, szürke hullámaival,
kissé nyűgösen mondta: „Te, ez a túra rosszabb, mint gondoltam…”
Ettől függetlenül természetesen beszéltünk arról, h. idén is
ott a helyünk, és bár a dolgok máshogy alakultak, és tudtam, h. nem fogunk
közösen túrázni, én azért úgy gondoltam, h. elmegyek egyedül is… más túra nem
is igen volt, bár hívtak egy Zircről rajtoló 20-as túrára, de nem volt kedvem
többet autózni, mint túrázni… marad a Csepel. Hajrá, Vörös Csepel, küldte a
biztató SMS-t Megbízott Szakértőnk, aki természetesen a közelébe se jött a
túrának…
A túra vasárnap volt, én pedig hétfőn reggel utaztam
Törökországba. Elkötelezettség ide vagy oda, az utolsó pillanatig gondolkodtam,
h. menjek-e. Még reggel 4-kor (!!!) is, mikor az ébresztő megszólalt… Végül
csak felkerekedtem, de még a Nyugati és a 2-es villamospótló felé tartva
eldöntöttem, h. mégis inkább maradok a 30-as távnál, mert akkor túráztam is,
meg időben haza is érek, és lesz időm összepakolni. A buszt az utolsó
pillanatban érem el, én voltam az egyetlen utas, ez a 2-es villamos, kérdeztem
a sofőrt. Igen, utazott már ezzel, kérdezett vissza. Nem, miért, kérdeztem
kissé aggódva. Mert én sem, mondta a sofőr, de csak nem lesz gond… én is nagyon
reméltem.
Nem is lett elhamdulillah, sőt, akár taxival is mehettem
volna, mert az egész vonalon a Kossuth térig egyetlen fel-vagy leszálló sem
volt, meg se álltunk, egyenesen odafuvarozott a sofőr a benn álló 2-es
villamoshoz. Az indulásig megnéztem a telefonomon a kiírást, és
megállapítottam, h. a 30-as táv csak egy órával később rajtolhat. Most üljek
ott a rajtban egy órát, tépelődtem még indulás után is, aztán valahol felszállt
Marika, ő is az 50-esre ment, eldöntöttem, h. akkor én is insallah.
A héven jó meleg volt, alig is akartam leszállni a hidegbe,
az egyik szervező is velünk szállt le, elmondta, h. ő lesz az első ponton. A
rajt felé tartva már jöttek szembe túrázók, pedig még nem volt fél hét, de úgy
látszik, nem váratták a korábban érkezőket. Neveztem, elmentem a mosdóba, aztán
neki is vágtunk. Jó lenne 10 órán belül beérni, gondoltam a csuma sötétben
próbálva nem hasra esni. Így az elején jó tempót is diktáltunk, néha bele-belekocogva,
bár én ezt igyekeztem mellőzni, mert a lábam annyira nincs oda a betonon
történő kocogásért, márpedig az elején a műúton mentünk, méghozzá jó sokat, és
ez később is így volt. Nem adtam össze, de a túra kb. fele műúton megy.
Lassan kivilágosodott, idén köd sem volt, a festői
szeméthalmok között elértük a tököli parkerdőt, majd az első pontot is, ahol az
ismerős pontőr megdicsért, h. milyen gyorsak vagyunk. Gyors pecsét után nem is
időztünk tovább, mert bár nem volt kifejezetten nagyon hideg, és menet közben
kellemesen is éreztem magam (fejemen kis polársapimmal), de ha megálltunk,
fázni kezdtem. Csörtettünk tovább, nemigen beszélgettünk, hol egyikünk ment
elöl pár méterrel, hol másikunk.
A faluba visszatérve megelőzött minket 2 túratárs, egyiket
ismertem régebbről, aztán mikor jobbra kellett volna fordulni, ők mentek
tovább, épp én mentem elöl, utánuk szóltam, de már nem hallották meg. Lehet, h.
én tévedek, gondoltam, de ekkor beért Marika, és megerősítette a
villanyoszlopra nem szabályosan, ámde jó nagy méretben felmázolt jelet:
fordulni kell. Csak észreveszik ők is, gondoltam (mint később kiderült, nem).
A következő pont egy kis kitérő volt, be kellett menni a
Maléter kopjafáig, aztán egy darabon vissza. Itt jöttek szembe ismerősök, pár
szót beszélgettünk. A ponton megállapítottam, h. bár több mint 12 km-t jöttünk,
még 2 órán belül vagyunk, remek. Pecsét után meg mi mentünk szembe az
ismerősökkel. Kikanyarodtunk a házak közül, és fel a töltésre, ami
hosszú-hosszú ideig uralta az útvonalat. Bár engem inkább az foglalkoztatott,
h. valami nem jó a gyomrommal, talán az, h. fél 5 óta nem ettem, meg nem is
ittam, és már mégiscsak fél 9 van, meg loholtunk 12 km-t… előbányásztam egy
banánt. Ami nem sokat segített, muszáj volt kicsit lelassítanom az út menti
bokrokat és egy alkalmas lemászóhelyet keresve. Ezenközben szem elől veszítettem
Marikát, aki viszont nem lassított be :).
Épp mire összeszedtem magam, és még biztos, ami biztos,
megettem az Aisától kapott müzliszeletet is, szembe jött a két eltévedt túratárs,
NAGYON dühösen, az egyik kilátásba is helyezte, h. elküldi valahová a
szervezőket, mert nem volt benne az itinerben, h. le kell fordulni. De benne
volt, mondtam, utánatok is szóltam, de nem hallottátok már. Ők csak kötötték az
ebet a karóhoz, de azért remélem, h. nem küldték a szervezőket sehová, mert (1)
ezek tényleg nagyon rendes és lelkes szervezők, a lelküket is kiteszik a
túrázókért, ez úton is köszönet nekik, (2) az azért elég sokat elmond, h.
rajtuk kívül senki más nem kavart el ott, ahol ők igen… Később volt egy kétes
hely, ahol tényleg jól jött volna valami segítség, de ez nem olyan volt.
Mindegy, a felháborodott túratársak elviharzottak a pont
felé, én meg mentem tovább a töltésen, ami tavaly óta nem lett izgalmasabb egy
cseppet sem:
Mondom, annyi pozitívum volt, h. nem volt köd, így
messzebbre lehetett látni, de minek is… Igazából külön TKM kedvéért szeretnék
kiemelni két momentumot is:
A „tartályos izé”, ami tavaly annyira tetszett nekem, még
most is megvan:
Annyi változás történt, h. most áttolták egy másik helyre,
úgy látszik, aktívan végzi azt a feladatot, amit az ilyen tartályos izéknek
végezni kell, s eközben időnként más helyre kerül. Ebben felcsillanni láttam a
lehetőségét a jövő évi túrának. Mily érdeklődve érkezem majd, már előre égve a
kíváncsiságtól: vajon megvan-e még a tartályos izé, s ha igen, akkor
párhuzamosan áll a töltéssel, vagy merőlegesen reá? Illetve, ha nincs meg, az
is okot szolgáltathat a több kilométeren át tartó elmélyült gondolkodásra:
vajon azért nincs itt, mert éppen azt a feladatot végzi, amelyet a tartályos
izék végezni hivatottak, avagy véglegesen eltávozott, s szolgálati ideje
lejártával megtért oda, ahova az ilyen tartályos izék megtérnek? Esetleg csak
eladták, s ki tudja, milyen ismeretlen, új, izgalmas tájakat jár most be a
tartályos izé, új kalandokat, új kihívásokat keresve? Jó ideig tűnődtem ezen,
majd felidéztem TKM hátizsákjának részleteit is, amelyeket a tavalyi túra
alkalmával kilométereken át tanulmányoztam.
A másik momentum, amely TKM érdeklődésére tarthatott volna
számot, az volt, h. az általa „ázott szagú póniló” néven hivatkozott apró,
kövér lovacska ugyan nem ért rá idén, de elküldte egy haverját. Lám, milyen
változatos, izgalmas, fordulatos dolgok következnek be ebben a túrában évről
évre! Idén más színű póniló volt a töltésen:
Közben sikeresen el is értük a következő pontot, ahol meg
lettem dicsérve, h. ügyes vagyok. Én közöltem, h. fáj a gyomrom. Akkor csokis
nápolyit egyél, mondta a pontőr, én elengedtem a mogyorósat, miért, az jobb
lesz nekem, kérdeztem. Persze, a csoki, az mindenre jó, jött a válasz. Hmmm…
érdekes, én is PONT így gondolkodom. Sajna most nem volt itt sem TKM, sem Zoli,
h. nekem adják a saját túraszeletüket is, így kénytelen voltam eggyel beérni.
Itt a 30-asok visszakanyarodtak, és jelentősen megritkult
mezőnyben haladhattam tovább. A töltésen, természetesen. Néha elővettem a
GPS-t, de még KILOMÉTEREKEN keresztül töltést mutatott. Igyekeztem nem
elaludni. Egyedül mentem, és mint ilyenkor mindig, eléggé belassultam. Nincs
kihez viszonyítanom a tempómat, főleg egy tökegyenes, sík, hosszú töltésen, így
önkéntelenül belassulok. Amúgy már éhes is voltam. Örültem, h. eljött a letérő,
be a fák közé és le a strandhoz. Megint csak jöttek szembe páran, de a ponton
már nem volt senki más. Kínáltak hotdoggal, amit nem kértem, de leültem (a túra
során most először) 5 percre a betonlépcsőre, elővettem egy szendvicset meg a
teámat, ettem, ittam, aztán igyekeztem tovább, mert a lépcső hideg volt.
Átmentünk Szigetújfalun, ki a temető mellett, ahol az itiner, a GPS és
szerintem egyenesen kellett menni, az a fiú, aki még a faluban megelőzött,
jobbra fordult, hahó, kiabáltam utána, te biztos vagy abban, h. arra kell
menni? Nem, válaszolta kedvesen, de a piros, az erre megy. Nem arra ment, ezt a
jelzések és a GPS-ek (neki is volt) tanulmányozása után hamar megállapítottuk,
akkor egyenesen, kérdezte. Hát én arra fogok menni, de ha mégsem arra kell, ne
engem szidj, mondtam nevetve. Ő is arra jött végül, nálam gyorsabban, meg is
előzött, nem is láttam többet.
Mentem tovább a földúton, ami hamarosan belefutott egy előttünk
magasodó dombba, de még pont előtte elfordult balra. Én ezt a helyet
választottam ki, h. a bozótos mélyén minden bizonnyal rejtőző virágokat
megnézzem. Az útra visszatérve azért elővettem a GPS-t, s meglepődve láttam, h.
bizony derékszögben távolodok a piros sávval jelzett úttól… mikor pedig nem is
volt másik út, csak az, amin jöttem. Biztos a GPS téved, gondoltam rutinosan,
jellemző, SOHA nem tévedett még, de akkor sem hiszek szegénynek… Most sem,
mentem tovább a földúton, jelzés, az még 300 m múlva sem volt, a GPS állhatatosan
jelezte, h. a helyes út egyre távolodik a hátam mögött. Mit lehet mit tenni,
visszafordultam. Amikor a balkanyarhoz értem, szembe jött egy túratárs. Hát te
meg honnan jössz, tette fel a rutinkérdést, nem arra kell menni, mondtam
tömören. Ő meg úgy nézett rám, ahogy az a tájékozódásban teljesen tehetségtelen
nőnemű egyedeknek dukál, s lassan, tagoltan azt mondta: DE-HÁT-NINCS-IS-MÁSIK-ÚT.
Lehet, de a GPS szerint ez nem jó, és nincs jelzés sem, foglaltam össze a
tényállást. Nem kell azzal törődni, h. nincs jelzés, ritkák a jelzések, meg
kopottak, mondta határozottan. Én engedelmesen megindultam a nyomában, hiába,
arra vagyok szocializálva, h. mindig a férfiaknak van igazuk, és ha esetleg
mégsem, akkor is. Közben határozatlanul próbáltam akadékoskodni, h. de hát nem
ritkán vagy kopottan van jelzés, hanem legalább 300 méteren egyáltalán nincs,
és eddig meg volt rendesen…
Végül is nem én győztem meg, és nem is a jelzések hiánya,
hanem az, h. szembe jött velünk három alak (egyik sem nő), akiket TKM csak a
„hazai teljesítménytúrázás nagyjai” néven aposztrofálna, így hát
megvilágosodott, h. valóban nem arra kell menni… visszamentünk a balkanyarig,
ekkor utolért minket egy csapat, akik láthatólag nagyobb helyismerettel
rendelkeztek nálunk, és közölték, h. a dombot meg kell kerülni, mert a domb, az
pont a piros jelzésen van rajta. Hát igen, utólag már én is emlékeztem, h.
tavaly is volt itt egy földhányás, csak akkor még lényegesen kisebb volt, és az
út mögötte nem volt úgy benőve, mint most. Láthatólag a környező községek
valamelyikének szorgosan építkező polgárai az egy év során jelentős mennyiségű
földet hordtak még ide, s így a földhányás, ami tavaly még át lehetett mászni,
valódi domb méretűvé nőtte ki magát. Ráadásul, mivel pont az út közepén
emelkedett, talán el is feledkeztek arról, h. egy út folytatódik mögötte,
kevesebben jártak rajta, s így a növényzet is jobban benőtte. Mindegy, a
környék lakóinak szorgos építkezési lendülete nekem kb. egy kilométer kitérőbe
meg vagy jó 20 percembe került, de még én jártam jobban, mennyit tettetek bele,
kérdezték az elkavart triót. Két kilométert, kétszer, felelte sötéten az
egyikük. Amúgy igazából nem panaszkodhatok, mert részint az itiner határozottan
megmondta, h. TÖKEGYENESEN kell menni a hévsínekig (ne törődjünk a kiágazó
utakkal, kötötte lelkünkre), részint pedig a GPS is egészen egyértelműen
megmondta, h. arra kell menni.
Jó tempóban haladtunk a szigetcsépi hévmegállóig, ahol
kaptunk teát, és én megettem az Annától kapott csokifélét is. Aztán már a
csapathoz csapódva mentem tovább, gyorsabban nem tudtam menni náluk, lassabban
meg nem akartam, de nem is bántam, mert legalább kicsit beszélgettünk, meg
hallgattam az ő beszélgetésüket, mert ekkor már kezdtem unni a túrát…
Megjegyzem, tavaly már a strandon baromira untam, ami 26 km környékén van, most meg
37 km
környékén kezdtem el unni. Ha jövőre is jönnék, a projektálható eredmények
alapján élvezném az egészet végig.
A Ráckevei-Duna partjára kanyarodtunk, a nyaralók közé. Én
itt kizárólag a csapat szórakoztatásának céljából bemutattam híres eséseim
egyikét. Az agyagos földúton két vízzel teli keréknyom vezetett. Én
természetesen a kettő között található, szintén agyagos bakháton akartam
végigmenni, nem ám az út szélén, vagy a füvön, vagy bárhol máshol, a lábam
kicsúszott balra, én pedig a jobb oldalamra zuhantam a sárba, de tényleg a
sárba, nem fognak felengedni a hévre, szemléltem az eredményt savanyúan. Majd
az az oldalad legyen az ablak felé, adták a jó tanácsot a többiek. De legalább
történt valami, foglaltam össze az eseményt, és mentünk tovább. Mikor jön már
az a díszkút, firtatta egy túratárs, én pedig felidéztem, h. tavaly ott
mikuláscsomagot kaptunk.
Közben az egyik túratárs megosztotta velünk, h. csak a rövid
(13 km )
távon több mint 250 ember indult, s ezért az 50-re nevezett 77 ember le is
tehet arról, h. a jubileumi, 20. rendezés miatt járó jelvényt kapjon. Ugyanis a
kiírás szerint az első 250 teljesítő (bármely távon) kaphat a helyszínen
jelvényt, a többieknek postán küldik el. Ezen elszomorodtunk, félre kellett
volna tenni az ötvenesekét, mondta valaki, mert az esélytelen, h. a rövid
távosok előtt beérjünk. Amúgy szerintem egy futónak nem az, csak nagyon, nagyon
kell akarni…
Végtelennek tartó Duna-parti séta után végre balra
fordultunk, meglett a tavalyi pont, bár ezúttal ismét túraszelet volt, nem
mikuláscsomag, de ez is nagyon jólesett, be is faltam azonnal egy
mogyorós-nugátosat. A következő pont, a reggelről ismerős parkerdő nagyon közel
volt ide elhamdulillah, csak 2
km . És kaptunk nagyon finom teát. Leültem a jeges erdei
padra, megettem a második banánomat is a teával, aztán igyekeztem a többiek
után, akik már elindultak. A reggelről ismerős parkerdő után beértünk a faluba.
Végig kellett menni a Nyár utcán, amely az itiner szerint 1640 m hosszú, de szerintem
erősen alábecsülték… azt hittem, soha nem lesz már vége, nyílegyenes aszfaltos
utca, már elegem volt igazából az ilyen jellegű sétából, de nagy nehezen azért
csak eljött a vége.
A cél nem az iskolában volt, hanem a Fő téren, ahol éppen
valami falunap-szerűség zajlott, és kiderült a célban, h. van jelvény, mindenki
kap, csak a szigethalmiak kapják meg később, h. a távolabbról jötteknek jusson.
Amúgy a jelvény nagyon aranyos, süni van rajta, örültem, h. kaptam:
Elméletben palacsintát is lehetett kapni, de amikor én
beértem, pont elfogyott, és a falunapra érkező helybéliek hosszú sorban álltak
érte, én nem álltam be utánuk, mert a végén a hajrában kissé… hát… felhevültem,
és fázva gondoltam az iskolában várakozó kabátomra. Elindultam vissza, persze
rossz irányba, már éppen elővettem a GPS-t szégyenszemre, mikor Marika nagyon
kedvesen utánam szaladt, és szólt, h. a derékszög rossz szárán igyekszem. Így
már meglett a kb. 200 méterre lévő iskola. Levettem a szó szerint nyakig sáros
polárt, és felvettem a dzsekit, majd elmentem az ebédlőbe teáért, és, ha már
itt voltam, ettem vajas-hagymás és lekváros kenyeret. Találkoztam Béla
bácsival, aki megkérdezte, h. jöhet-e velem a hévig, amibe nagy örömmel
egyeztem bele. Végül egészen a Boráros térig együtt mentünk, és remekül
elbeszélgettünk. Ez úton is további jó egészséget és jó túrákat kívánok,
insallah összeakadunk még.
A nyolc és fél órás menetidőnek köszönhetően nagyon hamar
otthon voltam elhamdulillah. Volt idő kimosni a túracuccokat és összepakolni
is. Ezt a beszámolót már Isztanbulban írom. De pénteken insallah már megyek is
haza. Ne feledjetek majd visszanézni a hétvégi túrák beszámolójáért :)
2013. december 21., szombat
Budai Piros
Táv: 19,2 km
Szint: 625 m
Mindenképpen szerettem volna menni
valahova ezen a szombaton, de a Tortúrán kívül (ahova megint nem jutottam el
idén sem, viszont jó utat, Zoli, hajrá!) nem volt más lehetőség. Aztán
nemrégiben megjelent ez a rövid kis túra is a túranaptárban. Rögtön
elhatároztam, h. ott a helyem insallah.
Reggel természetesen később tudtam
elindulni, mint terveztem, így lekéstem a kiszemelt buszt, a későbbivel meg
csak 8:30-kor tudtam rajtolni, de sebaj. Gondoltam 4-5 óra alatt végigérek, és
utána délután még tudok dolgozni. GPS-t nem vittem, megszavaztam azért magamnak
annyi bizalmat, h. csak kitalálok a piros sávon Nagykovácsiig… (így is lett
egyébként).
A rajtban nem voltunk sokan,
megkaptuk az itinert, ami amúgy egy térképvázlat volt, szöveges leírás nélkül,
de én bele se néztem, csak a végén, h. hol van pontosan a cél Nagykovácsin
belül. Az is kiderült, h. egy pont van csak útközben, ott is csak „furfangos
kérdés” típusú, tehát pontőr nincs. A kérdés az volt, h. hány szögletű az
Erzsébet kilátó, de nem árulom el a megfejtést, mert hátha ez lesz jövőre is :)
Egyszóval gyakorlatilag az ember
lelkiismeretére volt bízva, h. merre megy. Ebben a tekintetben minimáltúra volt.
A rajtban kaptunk még egy csokit is, és mehettünk.
Ami abszolút nem volt minimál, az
az erdő szépsége. A fákra vastagon rakódott a zúzmara:
Ami néhol a talajt is annyira
vastagon borította, mintha hó lenne:
Nagyon kevés emberrel találkoztam,
talán összesen 10 indulóval a túráról, egy lovassal meg pár futóval. A
jégbirodalom meg leírhatatlanul szép volt, nem tudom, ismeritek-e ezt az
érzést, amikor annyira szép minden, h. egyszerűen muszáj nevetni, és nem tudod
abbahagyni. Nagy szükségem volt most erre, mert nagyon szomorú vagyok.
Amúgy ez egy szembe-típusú túra
volt, mi az a szembe-típusú, kérdezte később M. Sz., hát olyan, amikor pont
szembe mégy egy másik túra útvonalán, magyaráztam. Szemben a Piros 85-tel,
illetve nem az egésszel, mert akkor még nem lennék itthon, csak egy részével.
Pont azon a részén, ahol sötétben megyünk mindig. És most felmentem az
Erzsébet-kilátóba is, ezért a látképért:
Útközben köszöntöttem a magányos,
törpe hóembert:
Szépjuhásznénál kiálltam teázni,
ettem egy banánt is, mégiscsak félúton voltunk már. A túra második felében úgy
hullott rám a zúzmara a fákról, mintha csak hó esett volna. Néhány fának
láthatóan sok volt a teher:
Nagykovácsiba érve elővettem az
itinert, h. hol a cél, beazonosítottam, h. a temető utcájában lévő falatozó az,
itinert vissza a zsebbe. A célban a rajtoltató rendező fogadott, a kitűző
nagyon tetszik, pedig semmi extra, de nagyon jó. Az ellátás második felét most
kaptuk meg egy nagy pohár tea formájában, ami nagyon jól esett, ittam még mellé
egy kávét is, aztán indultam is haza.
Ez most pont egy olyan túra volt,
amire szükségem volt. Kevés ember, csend, nagyon szép erdő, zúzmarás fák.
Insallah a többi budai színes túrára is el fogok jutni. Ezt pedig nagyon
köszönöm…
2013. december 16., hétfő
VULKÁN
Táv: 43,6 km
Szint: 2216 m
Ez az egyik kedvenc túrám, tavaly
holtversenyben végzett nálam az első helyen. Remek útvonal, nagyon szép helyek,
a kedvenc vulkáni hegységem – mi kell még?
Idén kicsit félve vártam az
eseményt, részint, mert annyira sok munkám van mostanában, h. a legkevésbé sem
éreztem magam kipihenve, másrészt, mint előző beszámolómban említettem, a
Bakonyi Mikulás túrán a cipő szétszedte a lábamat, olyannyira, h. kedd reggel a
számítógépemet csak papucsban tudtam elvinni a szervizbe (mondjuk megszokták
már, h. furcsa vagyok…).
Ennek ellenére igyekeztem normális
időben lefeküdni, és a lában is javult, így végül is nem kellett lemondanom idén
sem a Börzsöny csúcsairól. Pénteken még gyorsan elszaladtam cipőt venni, és
vettem is egy Salomon bakancsot, ami egész délután rajtam volt, s itt a meleg
szobában elég kényelmesnek is tűnt ahhoz, h. rögtön elsőre a Vulkánon próbáljam
ki… tudom, tudom, nagy merészség volt, de egyszerűen nem volt másik cipőm,
pont. Ami a múlt héten volt rajtam, azt én ugyan többet fel nem veszem.
Amúgy az új bakancs nagyon jól
bevált, nem bántotta a lábamat sehol, egyetlen kis gondom az volt, h. nagyon
meleg, még nyári zokniban is melege volt a lábamnak, de Zoli szerint jól fog
majd az jönni, mikor megyünk a Börzsöny éjszakain…
Az indulást reggel 05:07:30-ra
tűzte ki Megbízott Szakértőnk, én időben lenn is voltam a körúton, és egy
perccel később az autó is begördült. Még összeszedtük másik 2 útitársunkat, és
irány a Börzsöny.
Még teljes sötétben értünk le, de
az látszott, h. van némi hó is. A rajtban ott volt már Zoli is, aki
csatlakozott hozzánk. Neveztünk, öltöztünk, majd 6:30-as rajtidővel el is
indultunk. Rögtön az első 100 méteren eltévedtünk… elfelejtettünk jobbra
kanyarodni, de elhamdulillah hamar korrigáltunk. Mentünk a lassan világosodó ég
alatt a jeges, fagyott úton, egyre több lett a hó, ahol tavaly az első pont
volt, ott most nem találtunk pontőrt, kicsit kerestük, aztán az itinert
megszemlélve megállapítottuk, h. idén nincs pont a Nagy-Hideg-hegyig.
Felfelé menet meg kellett állapítanom, h. a NHH klímája kellemes, mediterrán jellegű, mert a mandarintermés szépen beérett - mandarint szedtem a hegyre felvezető emelkedőn.
Aki elvesztett itt egy mandarint, és jelentkezik nálam, hát nem mondom, h. ugyanazt a példányt visszakapja, de szívesen adok helyette egy másikat :)
Felfelé menet meg kellett állapítanom, h. a NHH klímája kellemes, mediterrán jellegű, mert a mandarintermés szépen beérett - mandarint szedtem a hegyre felvezető emelkedőn.
Aki elvesztett itt egy mandarint, és jelentkezik nálam, hát nem mondom, h. ugyanazt a példányt visszakapja, de szívesen adok helyette egy másikat :)
Az első komolyabb emelkedő szokás
szerint brutális volt, a fiúk lemaradtak egészségügyi szünetet tartani, mi
lányok féltékenyen őriztük vezető pozíciónkat, persze nem sokáig, mert Tamás
visszaelőzött. Közben gyönyörködtünk a hegyekben, hol ködös volt, hol nem, a
fákra vastag zúzmara fagyott feljebb:
Felérve a NHH-re fantasztikus
kilátás tárult elénk, a felhőtengerből kikukucskált ez-az, de nem sok minden:
Nem időztünk sokáig, bent azért
nem, mert meleg volt, kint meg azért nem, mert hideg… irány a Csóványos. A két
hegy közötti szakasz az egyik legszebb rész, ami csak létezik, a kilátás
fantasztikus volt, legendás „hűtőnkben" persze most volt hó:
Meg mindenhol máshol is:
A Csóványos tornyánál elbeszéltem szokásos történetemet: h. a torony pár száz évvel ezelőtt még kút volt, de a hegy lekopott körülötte, így most csak az egykori beton kútgyűrűk emelkednek ki. Zoli nagyon röhögött. Aztaaaa, ezt nem is tudtam, mondta megdöbbenten egy túratárs…
A Csóványos tornyánál elbeszéltem szokásos történetemet: h. a torony pár száz évvel ezelőtt még kút volt, de a hegy lekopott körülötte, így most csak az egykori beton kútgyűrűk emelkednek ki. Zoli nagyon röhögött. Aztaaaa, ezt nem is tudtam, mondta megdöbbenten egy túratárs…
Talán utoljára láttam így a „negatív
kutat”, mert valami kilátót ügyeskednek belőle éppen:
A magosfai ponton csak egy gyors
pecsét erejéig álltunk meg, mert hideg volt, és a zöldön indultunk a Vilati
felé. Kellemes, nosztalgikus érzés töltött el arra gondolva, h. a Naháton meg
itt jöttünk felfelé… lefelé azért lényegesen könnyebb. Arról nem is beszélve,
h. a jégbirodalom gyönyörű volt. a fákra fagyott több centis zúzmara hihetetlenül
jól nézett ki. Kis jégtündérke vagyok, jelentettem ki az ágak között bujkálva, a
többiek csak furcsán néztek, és nem siettek kijelenteni, h. igen, valóban, milyen
kis jégtündérke vagy te…
A Vilatinál, ahhoz képest, h. még
19 km-nél sem jártunk, jó fáradt voltam már. Nagyon finom teát adtak, és volt
zsíros kenyér, amit én ugye nem kértem, de megettem egy saját szendvicset, majd
biztos, ami biztos, megittam Tamás teáját is. Visszaöltöztünk, és a melegből
kilépve indultunk tovább a piros jelzésen, ahol a Világ Legszebb Kilátása várt
minket. Elméletileg. Gyakorlatilag ott volt, csak a ködtől nem látszott…
viszont a többcentis jégtűk igen, egészen eksztatikus boldogságot okozva nekem:
Amit csak az tört meg, h. fel
kellett mászni Salgóvárba…
Innen sem megvetendő a kilátás, de
sajna most nem volt. Hideg viszont igen. Már lefelé sem vettem le fantasztikus
polársapkámat, sőt, jobban a fülemre húztam, és kicsit panaszkodtam, h. fázik a
fülem és az ujjbegyeim. Meg is szaporáztam a lépést lefelé a Magyar-völgy felé,
tudván, h. ott van megint meleg tea és snickers csoki is.
Közben bekövetkezett a szokásos
jelenség, amelyről bővebben olvashattok a Túraszótárban… vagyis bőszen
bizonygattam több túratársnak is, h. BIZTOSAN rossz felé megyünk, mert h. én
erre még SOHA életemben nem jártam, az biztos (de igen), és h. a Magyar-hegyre
a kék jelzés megy fel (de nem). Elmondanám, h. amúgy csomószor jártam már erre,
a Magyar-hegyen meg már még többször… de hát ez van, majd ha annyi idősek
lesztek, mint én, majd megértitek…
Végül mégiscsak sikeresen leértem a
Magyar-völgybe, már előtte biztosított egy túratárs, h. 100% erre kell jönni,
és az utolsó meredek lefelét már akkor is felismertem volna, ha nem látom a
távolban a pontot. Volt remek tea, és csokik. Én a Deli csokit választottam,
bár az előbbi túratárs kifejtette, h. SOKKAL kisebb, mint egy snickers, így
rosszabbul járok. Igaza van, de Deli csokit nem eszik az ember minden nap. Kárpótlásul
megkínált az ő snickerséből, amit ez úton is köszönök. Hamarosan megérkeztek a
többiek is (na persze Tamás még előttem ott volt), ettünk, további teát ittunk,
sőt, a pontőrök nagyon kedvesen az üvegembe is adtak. Ugyanis ekkorra már az
ivózsákomban befagyott a víz. Az üvegemben jégkásává vált a gyümölcslé, de ezt
azért még Salgóvárban valahogy kiügyeskedtem az üvegből, mert brutál szomjas
voltam (fájt is vasárnap a torkom…). Zoli nekünk adta a csokiját, megosztoztunk
rajta, aztán indultunk is tovább. Én javasoltam, h. mi lenne, ha kicsit
visszavennénk a tempóból, mert kezdek fáradni. Mindenki egyetértett. Majd az
eddigi sebességhez viszonyítva 110-120%-kal haladtunk tovább…
Kicsit pihentetőbb szakasz
következett, sík és/vagy enyhén emelkedő dózerút Bányapusztáig. Teljesen ledöbbentem
azon, h. ebben a házban volt a pont a Naháton. Kétszer is voltam benne, és
nappal meg számtalanszor elmentem mellette, de mindezidáig nem kapcsolódott
össze bennem, h. a két hely ugyanaz :)
A banános emelkedő könnyebben
meglett, mint vártuk, aztán ugyanilyen könnyen eljutottunk a NHH lábáig, ahol a
piros plusz elkezdi komolyan venni a dolgokat. Ez már nekem elég küzdős volt,
az eleje durván jeges volt, többször is azt hittem, h. jó nagyot esek vagy
visszacsúszok, de végül is felértem. Tamás már sehol se volt, Zolival megvártuk
a többieket, aztán besétáltunk a turistaházba. Apróbb eseményként közben
majdnem elütött minket a tükörjéggé fagyott úton nyári gumikkal közlekedő
teherautó, de végül is elhamdulillah megúsztuk.
Pecsételés után a gyors
továbbhaladás mellett döntöttünk, épp csak egy kólát vettem, mert nagyon meleg
volt benn, kinn még gyorsan ettünk valamit, és gyönyörködtünk az esti
kilátásban:
Azzal indultunk is a magas-taxi turistaház
felé. Sosem jártam még benn, de nagyon kellemes volt, és megint csak kaptunk
meleg teát, ami nagyon jól esett. Ettől függetlenül pár perc után mentünk, h.
minél később esteledjen ránk, és átvágtunk a Taxi-réten:
A lefelé vezető út már eseménytelen
volt, hamarosan olyan sötét lett, h. lámpát kapcsoltunk, aztán a GPS szerint
már a reggeli nyomon mentünk, aztán a műút, aztán a cél. Kedvesen fogadtak, az
oklevél, amit választottam, nagyon szép. Mentünk átöltözni.
Azt terveztük, h. bemegyünk a
szemben lévő turistaszálló-étterembe, és vacsorázunk. Én már ki is gondoltam a
menüt: gombaleves, rántott sajt, gesztenyepüré. Boldog várakozással indultunk
át…
És itt ért a nap egyetlen
csalódása. Az étteremben volt babgulyás, és babgulyás… abból is az, amit
láthatólag a túrázóknak készítettek, és ugyan némileg jobb volt, mint a
tavalyi, de akkor sem üti meg nálam a „normális babgulyás” mértékét… más étel
pedig egyáltalán nem volt. tehát a társaság 3 tagja evett babgulyást, mi M. Sz-kel
néztük őket. Viszont itthon volt marhapörköltem, amiben volt hús, nem meglepő
módon… tehát a nap elhamdulillah mégis jól zárult.
Nagyon szeretem ezt a túrát, még ha
nem is könnyű, de nagyon szép, igazi kihívás. Rég nem éreztem magam ilyen jól
túrán, insallah jövőre is itt leszünk.
Mivel még mindig nincs fényképezőgépem, a képek M. Sz. és Tamás munkáját dicsérik, amit ez úton is köszönök, mert nem volt mindig egyszerű ("Júúúúúúúúúj Tamáááááááás fotózd le nekem a fenyőket légysziiiiiii")
2013. december 15., vasárnap
Bakonyi Mikulás
Táv: 46,7 km
Szint: 1000 m
A túra vasárnapra esett, mint
tavaly, lévén szombat munkanap (mint tavaly). Ez azt jelenti, h. fuvar után
kellett néznem, s velem együtt Zolinak is, akivel együtt készültünk végigmenni
a távon. Végül is a Móricz Zsigmond körtérnél találkoztunk reggel 5-kor, ami
nekem 3:30-as felkelést jelentett, de lassan már kezdek hozzászokni ezekhez a
brutálisan korán kezdődő túranapokhoz…
Végül is hatan indultunk el
Csesznek felé. Én szokás szerint beültem leghátra, és hamarosan el is
szundítottam, a korai kelésnek köszönhetően. Arra ébredtem, h. eltévedtünk, a
csapat rajtam kívüli része Zoli turistatérképen próbálta megállapítani, h. hol
vagyunk, és hol is kellene menni.
Én, mint az eltévedéstudomány élenjáró kutatója, mindeddig egyáltalán nem foglalkoztam az eltévedés motorizált
változatával, de eme események után megértettem, h. olyan szakterület ez, amely
számtalan lehetőséget tartogat a magamfajta vizsgálódó szellemű tudósnak, s úgy
vélem, az alkalmazás területén is komoly piaci rés figyelhető meg.
Azért némi építő jellegű, nyílt
szellemű vita után sikerült eldönteni, h. merre menjünk. Én aludtam tovább.
Eltévedéstudományról álmodtam.
A rajtban jó sokan voltak,
csomagoltunk, öltöztünk, tettünk-vettünk, és végül 7:30-as rajtidővel indultunk
neki a hamarosan erősen emelkedő aszfaltnak. Nosztalgikus érzések vettek elő,
tavaly még Tonnakilométerrel róttuk itt a kilométereket – azóta is hiányzanak a
közös túrák – és akkor este, mikor beértünk, már hó borított mindent. Most pont
fordítva volt, inkább már megvolt a hó, ami olvadozott. Azért néhol még
összefüggően borította a vidéket, amit sajna nem tudok nektek vizuálisan is
igazolni, mert a fényképezőgépem, az ugye elromlott…
Az első ponton azonnal találkoztunk
is a Mikulás bácsival, a tavalyival, és nem a korábbi nagyon részeggel. Ez most
100%-ban normális Mikulás bácsi volt. kaptunk szaloncukrot, és csokimikut is,
Zoli nekem adta az övét is, nagyon helyesen. Gyorsan ettünk valamit, és
megindultunk az Ördög-árok felé. Közben megtaláltuk a második pontot, ahol
szúróbélyegeztünk, amit nagyon szeretek, sokkal jobban, mint a zsírkréta és
írd-le-a-kódot módszert, többnyire az ujjamat, kesztyűmet, egyéb használati
tárgyaimat is átszúróbélyegzem, de sebaj.
Az Ördög-árokban lévő pont előtt
utolértük a korábban rajtolt útitársunkat. Aztán becéloztuk a pontot, ahová
kétféleképpen lehet eljutni: az egyik egy függőleges sziklafalon felmászva,
amibe szögek vannak verve, és drótkötélbe lehet kapaszkodni, a másik meg egy
elkerülő lépcső. Én, természetesen, majd meghaltam a vágytól, h. a sziklán
másszak fel, de hallgattam Zoli kérésére, aki aggódott, h. a túrabotokkal nem
fog boldogulni, ezért önfeláldozóan felmentem a lépcsőn, és vittem a botokat,
h. ő mászhasson a sziklán.
A pont után még akadt másznivaló,
az egymásra tornyozódó sziklákon keresztül, de aztán könnyebb terepre értünk,
majd némi nem túl garázda emelkedés után vissza a Mikulás bácsihoz. Éppen akkor
érkezett oda 2 rózsaszín dzsekis kislány is a 10-es távon, és ők kissé
megilletődve, de nagyon ügyesen énekeltek is a Mikulásnak. Kaptak is érte
mindenféle édességet. Mi is kaptunk megint szaloncukrot, pedig nem is
énekeltünk… lehet, h. pont azért.
A Gesztenyés, útelágazás ponton
egész kis társaság torlódott fel, pár szót váltottunk, és mentünk tovább, Zoli
talált a földön egy szelídgesztenyét, amit eltett emlékbe, és meg is beszéltük,
h. valószínűleg nem véletlenül nevezik a helyet Gesztenyésnek…
A Cuha-völgyi ponton tavallyal
ellentétben most nem volt ember, megint szúrni kellett. Utána következett a
piros sáv hosszú, egyenes szakasza a vasúti sínek mellett, hallottuk is, h. jön
a vonat, kicsit gondolkodtunk, h. megvárjuk, de aztán mégis elindultunk, ami
bölcs döntés volt, mert olyan 3-4 km-rel később ért minket utol…
Előbb azt mondtam, h. ez a szakasz
unalmas. Hát, általában igen, de most azért akadt némi izgalom. Már jó pár
tucat méterről láttuk, h. valami fekszik keresztben az úton. Kicsit közelebbről
nyilvánvalóvá vált, h. egy állat az. Zoli összeütögette a túrabotokat, nemigen
ugrik már ez fel, mondtam, mert az úton három meglőtt vaddisznó hevert, az
egyik szája mellet a kiömlött habos vér, de a többi is üveges szemmel meredt a
semmibe. Kicsit nézegettük őket, aztán mentünk tovább. Hamarosan találkoztunk az
úton az előbbi áldozatok sorstársával, a negyedik malaccal, majd feltűnt egy
dzsip, mögötte utánfutó, rajta két fiatal srác, élő állapotban, egy további
malac meg egy szarvastehén, ez utóbbiak szintén lőtt állapotban. Sajna, mint
említettem, a fényképezőgépem elromlott, így nem tudtam cuki, szőrös állat
fotókat készíteni Adriennek, amivel esetleg újabb díjat is nyerhettem volna a
cuki, szőrös állat fotóversenyen (bár még az elsőt sem kaptam kézhez, csak úgy
mondom…). Bár mondjuk, most, h. belegondolok, a kifolyt habos vér, illetve a
zsigerek hiánya a már az utánfutón tartózkodó cuki, szőrös állatok esetében
talán némileg csökkentette volna a fotóalanyok cuki voltát…
Update! Képzeljétek, megkaptam ma a nyereményemet a "cuki, szőrös állat" fotópályázaton :)
Nagyon örültem, és teljesen feldobta a napomat, ez úton is köszönöm szépen :)
Update! Képzeljétek, megkaptam ma a nyereményemet a "cuki, szőrös állat" fotópályázaton :)
Nagyon örültem, és teljesen feldobta a napomat, ez úton is köszönöm szépen :)
Mindenesetre, ez a kis közjáték
feldobta ezt az unalmas részt, Zoli hosszasan értekezett a vaddisznópörkölt
elkészítési módjáról, közben be is értünk Zircre. Itt újabb izgalmat okozott,
h. egyikünk sem tudta, hol az ellenőrzőpont, de elhamdulillah a GPS, az tudta.
Benn a pizzériában ittunk teát, ettünk, én kávéztam, aztán indultunk tovább.
Zircről kiérve jöttek a túrához
méltó sáros részek, ráadásul felfelé, volt, h. többet csúsztam vissza, mint
amennyit felfele mentem… megkönnyebbültem, mikor átmásztunk a dombon, és
elértük a következő pontot, ahol autóból kaptunk pecsétet, és mentünk tovább
Porva-Csesznek felé, további sáros részeken, a változatosság kedvéért.
Porva-Csesznek vasútállomáson
kaptunk teát, ami nagyon finom volt, tavaly is kértem bele egy kis vizet, és
most is, h. gyorsan meg tudjam inni, mert benn nagyon meleg volt, igyekeztünk
kifelé. Innen nekem kedves részeken haladtunk, jópár patakátkeléssel
fűszerezve, csodálva a sziklákat meg az erdőt. Vinyén lett volna a következő
pont, amit mi ügyesen benéztünk, egy ideje már felfele kapaszkodtunk, mikor
Zoli kifejtette, h. a pont, az szerinte lenn van… a GPS és az itiner rövid
tanulmányozása után kiderült, h. valóban, le kellett volna térni az útvonalról,
kis kunkorral át a patakon, be Vinyére, onnan vissza a kunkoron és a patakon,
és tovább felfelé, amit ugye mi már jól fogunk ismerni, lévén, h. egyszer már
soron kívül felmentünk rajta. No, azért a Zörög-tetőig nem mentünk fel
elhamdulillah.
A Vinye.hu büfében kaptunk teát, én
vettem egy kólát is, és egy kicsit üldögéltünk a cserépkályha mellett.
Elővettük a lámpákat is, úgy indultunk tovább. Itt kezdtem érezni, h. valami
nem 100%-os a cipőmben. A Keen félmagas szárú bakancsom volt rajtam, amiben
igazából hosszabb távot nem mentem még, rövidebb téli túrákra vettem fel, mivel
tényleg nem ázik be – most is szépen bírta, h. párszor átgyalogoltam rajta a
pár centi mély vizeken. De valahogy nagyon nem volt már kényelmes, pedig még 40
km-nél sem jártunk… mindegy, most már ez van, gondoltam. Mentünk.
Felfelé a Zörög-tetőre már eléggé
szenvedtem, ha felfelé menet a sarkam a cipőnek szorult, az nem volt egy
kellemes érzés… már csak végigmegyek, gondoltam.
(Később, otthon konstatáltam, h. a
cipő mindkét sarkamra csinált egy-egy brutális vérhólyagot, amely egy ideig
hősiesen dacolt a nyomással, vagy szétpukkadt, tartalmát egyenletesen
szétterítve zoknim belsejében. Erről most nem szeretnék többet beszélni.)
A Zörög-tetőn idén nem volt hó, és
tüzet sem rakott a tavalyi pontőr. Még csináltunk egy kis kunkort a
Kőmosó-völgybe (mint később megtudtuk, ezt az „élelmesebb” túratársak inkább a
pontra kirakott szúróbélyegzőtől visszafordulva levágták), majd besétáltunk a
célba.
Átöltöztünk, a változatosság
kedvéért ettünk valamit, majd a társaság egy része a helyi étteremben még
valamit, én inkább az utcán vártam a friss levegőn, a csillagok alatt. Aztán
indultunk haza, és elhadmulillah zökkenőmentesen haza is értünk.
A túra szokás szerint kifogástalan
volt, nekem minden rendben volt, azt egy kicsit sajnálom, h. idén nem esett a
hó :). No sebaj, majd jövőre insallah…
2013. december 2., hétfő
Tanúhegyek nyomában 40
Táv: 42,3
km
Szint: 1600
m
Bizonnyal észrevettétek, h. az elmúlt pár hétben nem voltak
beszámolók. No, nem azért, mert nem voltam túrázni – voltam én minden hétvégén.
Csak egyszerűen olyan brutális mennyiségű munkám halmozódott fel, h. nem volt
semmi időm arra, h. még beszámolókat is irkáljak.
A kimaradt túrák között voltak remek darabok: saját
magánszervezésű túránk a Börzsönybe, ahol Kemencén letettük az autót, a sárgán
elmentünk a sárga-piros elágazásig, onnan a Tűzköves forrásig, majd fel a
Csóványosra, le a kék háromszögön, és vissza Kemencére a kéken. Így világosban
is megjárhattam a Nahát 90 félelmetes „kék háromszögét”. Természetesen most is
esett, ez mintegy hagyomány errefelé…
Aztán voltam a húgommal a Hegedűs Róbert emléktúrám, amely
hozta a szervező csapattól megszokott színvonalat, nagyon jól éreztük magunkat.
Másnap a Cserhát 40 is nagyon jó volt, az útvonal egy részén sűrű köd,
más
részén napsütés, jutott mindenből.
A következő hétvége, a (volt) Via Dolorosa túra viszont elég komoly csalódás
volt.
Eredetileg az Iszinik 100-ra készültem, az utolsó pillanatig nem voltam
benne biztos, h. iszinik vagy Mátra…
Az utolsó pillanatig úgy volt, h. az Iszinikre megyek, csak aztán péntek
délután valami hiba következtében a számítógépem összeomlott, és az egész
pénteki munkám elveszett… hála Istennek a korábbiak nem.
Így viszont muszáj volt a pénteki munkát bepótolnom, és vasárnap is
dolgoznom, viszont ha az iszinikről reggel értem volna haza, abból munka már
nem lett volna.
Ezért a Via Dolorosára mentünk, a 45-ös távra, így nem kellett nagyon korán
kelni, és este 6-kor már indulhattunk haza.
Amúgy is nagyon régen voltam a Mátrában. A túra nagyon szép volt, az idő is
jó, néha még a nap is kisütött…
Amit viszont nagyon sajnáltam, az a VALÓBAN kritikán aluli szervezés – rendezés…
ez egy olyan jó, nagynevű, nagy múltú túra volt, de idén új szervezők vették
át, és hát, érdekes teljesítményt nyújtottak… a 47 km-n volt 3 pont összesen,
az első 4,8 km-re a rajttól. Eddig a pontig, a markazi kápolnáig a kertek alatt
kellett átmenni Abasárról, egy végtelen hosszú, sáros úton, szeméttelepek,
gyárak, valami építőanyag-gyártó telep mellett, zajban, füstben, dízelszagban…
Innen már szép volt az útvonal, sosem jártam még erre, de az első pont után
nagyon sokáig nem volt másik. Gyakorlatilag mindenki mehetett, amerre akart.
Sem a Markazi kapunál, sem a Domoszlói kapunál nem volt ellenőrzőpont (bár az
itineren ott volt, h. feltételes pont, de a 4 db feltételes pontból EGY SEM
üzemelt). Az egész Nagy-szárhegy – Oroszlánvár részt (ahol a Mátrabérc is megy)
SIMÁN ki lehetett hagyni, pedig talán a legnehezebb rész volt a túrában. Nem
volt pont a markazi várnál és az utána következő hegyen sem…
No mindegy, hagyjuk, végül is nem a kitűzőért jár az ember túrázni, mi
sokszor elmegyünk csak úgy magánszervezésben, viszont azért nem fizetünk 1500
forintot sem. Egy túratársamat idézném: „Na, ezt a túrát sem szervezik meg
jövőre. Kár érte, milyen jó túra volt, Via Dolorosa-ként kellett volna
elmennie…”
Aztán eljött a legutóbbi hétvége, november utolsó napja, és a Tanúhegyek
nyomában. 2010-ben voltam ezen a túrán, életem 5. teljesítménytúrája volt, és
nagyon ácsingóztam, h. én márpedig a 40-es távra megyek (NAGYON vágytam egy
40-esre akkor), de elhamdulillah Megbízott Szakértőnk lebeszélt róla,
pontosabban konkrétan megtiltotta :), ami nagyon bölcs dolog volt, reggelre
leesett vagy 20 hó, és, hát, ez nem a legkönnyebb 40-es túra. Akkor nem
sikerült volna, most már én is tudom, a 20-on is épp csak beértem szintidőben.
Most viszont reméltem, h. azért csak fog sikerülni.
Négyen indultunk a túrára, M. Sz., Tamás, Zoli és én. 5:15-kor indultunk
Budaörsről, ehhez nekem 3:30-kor kellett kelni, ami nagyon durva, igen, tudom,
az előző este elkészített szendvicset már a buszmegállóban ettem meg. Sötétben
indultunk, de mire Badacsonytomajra értünk, világos volt. neveztünk,
rajtoltunk, kicsit mérgelődtünk: rengeteg ember indult neki, a Badacsonynak,
némelyek elég idegesítően, csatárláncot alkotva, előzést lehetetlenné téve,
üvöltözve, káromkodva. Azért igyekeztünk, amennyire tudtunk, szerényvéleményem
szerint kicsit túlzottan is, de azért próbáltam lépést tartani a fiúkkal, bár
úgy éreztem, h. ez nekem hosszabb távon sok lesz. Arról nem is szólva, h. a
Badacsonyra NAGYON felfelé kell menni… viszont fenn nagyon szép volt, volt
kilátó, meg kilátó nélküli kilátópont is több darab, alattunk elterültek a
tanúhegyek:
A hegyre fel köves, fagyökeres, rossz úton kellett menni. A teteje már tök
sima volt, szépen lehetett haladni, kicsit meg is lódultam… és sikerült akkorát
esnek a töksima úton, amiből egy db kb. 5 c magasságú kő állt ki, h. meg sem
kísérlem leírni, h. mekkorát, mert úgysem hinnétek el… inkább Zolit idézném:
„Hát, én olvasgattam a blogot, és olvastam, mikor leírod, h. mekkorákat estél,
de azt hittem, h. csak kicsit kiszínezed a dolgot, de most már látom, h.
EGYÁLTALÁN nem…”
Elég az hozzá, h. úgy vágódtam hasra, h. megütöttem az állkapcsomat. Igen,
mindezt a töksima úton.
Lefelé a Bujdosók lépcsője az elég brutális volt, egy meredek, szabálytalan
lépcső négyszáz-akárhány fokon keresztül, elhamdulillah legalább nem volt
jeges.
Ez a túra azért is különleges volt, mert előtte aló napon vettem magamnak egy SAPKÁT... igen, tudom, ne mondjátok, AMÚGY IS kendőben túrázom, de van, h. kendőben is fázik a fejem. Ezért kitaláltam, h. majd ha felfelé megizzadok, és fázik a fejem, akkor lefelé jól felteszem a sapkát, és ha megint felfelé kell menni majd leveszem. Így is tettem. Elhamdulillah a túrán nem volt tükör...
Aztán kiütközött a túra egyetlen negatívuma. Itt ugye tanúhegyeket kellett
megmászni, ami azt jelenti, h. a teljesen sík területből kiemelkednek a brutál
meredek meg magas hegyek, amikre fel kell kapaszkodni, de odáig is el kell
menni valahogy – általában asztallap-simaságú, unalmas, többnyire aszfaltos
úton, akár az országúton, az autók között, vagy a bicikliúton.
Sajna ezzel nem
lehet mit kezdeni, még a túrázók kedvéért sem lehet közelebb taszigálni
egymáshoz a hegyeket… ezeken a szakaszokon beszélgettünk. Ettünk.
Beszélgettünk. Hamarosan elértünk a szigligeti vár alá, felmenni most nem
lehetett a felújítási munkálatok miatt. Lenn viszont kaptunk fincsi nápolyit,
és Zoli, aki nem eszik ilyesmit, nagyon helyesen nekem adta az övét is… ÖT
DARAB nápolyit ettem így meg, majd enyhe rosszulléttel küszködve indultam meg a
Szent György-hegy irányába.
Itt fantasztikus természeti képződmények láthatók: a bazaltorgonák, amelyek
a vulkáni tevékenység során kikristályosodott bazaltból jöttek létre:
Én és a barátaim, az „orgik”, ahogy egy nagy kortársam becézi őket:
Fenn a hegyen kaptunk teát, ami nagyon jól esett, és megettem az egyik
szendvicsemet az ellátás részét képező, szintén remek savanyú uborka
kíséretében. Aztán mentünk tovább, fel a Csobáncra, ami a következő hegy volt,
tetején várromokkal. Út közben találkoztunk (a terepfutó) Gáborral, aki először
észre se vett minket, de mikor utánakiabáltunk, egy percre visszaváltott
lépésbe, és elmesélte azt az üdítő tényt, h. 2 óra 20 perce indult el (25
km-nél jártunk…). Amúgy nem is lihegett kicsit se. Velem ellentétben, főleg,
mikor megindultunk felfele a Csobáncra. Itt kezdtem fáradni, kicsit lemaradtam
a fiúktól, Zoli meg kicsit lemaradt tőlem, de mire felértünk a hegyre, beértük
egymást. Kicsit leültünk enni és pihenni, aztán indultunk, mert még volt hátra
2 db hegy, és jó lett volna világosban letudni őket, mert emlékeim szerint az
utolsó az elég gázos részeket tartalmaz.
A Tóti-hegy kicsi, de meredek. Főleg az utolsó szakasz köves, gyökeres,
mászós, a fiúk alaposan lehagytak, de fenn bevártak. Megettünk egy
fehérjeszeletet, én indultam is lefelé, mert lefelé nagyon béna vagyok,
gondoltam, próbálok némi előnyt szerezni. Tamás természetesen mintegy 5
másodperc alatt utolért, és együtt mentünk jó darabig elöl, már-már azt hittem,
h. behozhatatlan előnyre tettem szert, de amikor az emelkedő megszigorodott, M.
Sz. és Zoli utolértek, és le is hagytak. A Gulácsra a fel- és levezető út
ugyanaz volt, számtalanszor készségesen félreálltam, h. elengedjem a lefelé
jövőket. Addig is lélegeztem.
Fenn a hegy tetején már érezni lehetett, h. leérünk világosban, de nem
fogunk célba érni sötétedés előtt. Már ment lefelé a Nap:
Szokás szerint előreiramodtam, Tamás a nyomomban, majd előttem. Hamarosan a
többiek is beértek, és így M. Sz. le tudott fotózni engem a felfelé már kiszúrt
mini-orgonával, amit én nem tudtam megörökíteni, lévén, h. a gépem ugye
elromlott, újat meg még nem vettem…
Én és barátom, a mini-orgi:
Már leértünk a hegyről, mire besötétedett. Egy rövid időre azért be kellett
kapcsolni a lámpákat, főleg nekem, aki ragyogó napsütésben és töksima úton is
akkorát esek, h. a szeizmográfok is regisztrálják…
Beérve hosszú sort találtunk, de ez azonnal feloszlott, miután mi átvettük a
kitűzőket és okleveleket… utána teljesen üres volt az érkezési oldal. Ittunk
teát, én ettem egy lekváros kenyeret is. Aztán eldöntöttük, h. mi bizony forró
levest ennénk, és hazafelé még megálltunk egy vendéglőben. Zökkenőmentesen
értünk Budaörsre, ahonnan M. Sz. nagyon-nagyon kedvesen még behozott engem a
Móricz Zsigmond körtérig.
Nagyon tetszett ez a túra, bár néha a menetsebességet kicsit túlzottnak
ítéltem, de rá kellett döbbennem, h. az utóbbi túrákon elkényelmesedtem, és
jobb lesz visszaszokni a kicsit nagyobb sebességre… Rögtön a jövő hétre M. Sz.
készített is nekem túratervet: Zolival 9:50-en belül kell végigmenni a
következő túránkon… hogy melyik lesz az? Jövő héten insallah megtudjátok…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)