2013. december 31., kedd

Fóti Somlyó

A 6:41-es vonatok kell elérnem, gondoltam. Ennek megfelelően be is állítottam az ébresztést 5:40-re.
Fel is keltem, öltöztem, kávéztam, pakoltam, szüttyögtem. 30-kor vettem a cipőmet és indultam a Nyugati felé.

HA az órám nem késne 4 percet... HA kivételesen késett volna a vonat... HA felfogom a helyzet komolyságát, és futok a Nyugatiig...

Így viszont PONTOSAN akkor indult el a vonat, amikor a vágány végéhez értem. A következőt (egy óra múlva) nem vártam meg. Hazamentem, és visszafeküdtem aludni.

Hát így nem mentem idén a Fóti Somlyóra. Bocsika.

Dombai-tó Maraton

Táv: 43,7 km
Szint: 1880 m

Bizonyosan észrevettétek, h. kissé elmaradtam a beszámolók írásával…
Így van az, amikor az ember munkája nem engedi 100%-ban kiteljesedni szabadidős tevékenységét :) De most megpróbálom behozni az elmaradást, még ha némileg zanzásított beszámolókkal is fogtok találkozni, míg utol nem érem önmagamat…
A Dombai-tó maratont semmiképpen nem hagynám ki a beszámolók sorából, nekem nagyon tetszett, kiváltképp, h. annyira ritkán járok a Mecsekben (messze van). A túrát megelőző héten Törökországban voltam, és vagy tárgyalóteremben, vagy a számítógép előtt (vagy mindkettő) ültem végig, ezért nagyon vágytam már egy kis mozgásra.
Ez pont egy kis kellemes, könnyű túra, még egy ezres szint sincs benne, gondoltam. A túra előtt szembesültem vele, h. keverem a dolgokat, a kis könnyű, ezres szint sincs benne, az a Bartina-maraton. Itt meg van majdnem 2000…
Reggel olyan köd volt, h. azt hittük, sosem érünk a rajtig. Azért még sötétben parkoltunk le a tó rajttal ellentétes oldalán, de végül is sikerült lámpa és bokatörés nélkül odatalálni. Nevezés után indultunk is, az első ellenőrzőpont rögtön a Zengőn volt, tehát lehetett felfelé menni bátran. Azt már az első pillantásra megállapítottam au itinerről, h. én ezen nem fogok kiigazodni, tehát muszáj lesz a fiúkkal lépést tartanom…
A Zengő után a Somos-hegyre mentünk fel, amely főleg a végén elég durva volt. általában jellemző volt erre a túrára, h. simán kiszalagozták egyenesen neki a hegyoldalnak, még véletlenül sem bármiféle úton, és sok rövid, ám velős kaptató volt benne. Viszont itt felfelé találkoztunk a csodabogyó nevű (amúgy védett) növénnyel, amely első pillantásra semmi érdekes, ilyen sövényszerűség, mint a bukszus, csak alacsonyka, hát ez ennyit tud, kérdeztem kissé csalódottan. Aztán M. Sz. felszólított, h. nézzem meg közelebbről, és akkor rájöttem, h. mitől CSODAbogyó. Hát ennek a LEVELÉN nőnek a bogyói, kiáltottam fel tökéletes megdöbbenéssel:


Ez a felfedezés annyira felvillanyozott, h. meg is osztottam minden túrázóval: nézd már, ennek a LEVELÉN nőnek a bogyói. Furcsán néztek, nem tagadom.
További hegyek következtek, fel-le, némelyik kilátóval, a Cigány-hegyről szép kilátás nyílott:




Aztán eljutottunk a megyehatárra, egy nekirugaszkodással bevettük Baranya (?)-megye legmagasabb pontját:

UPDATE! Most hozták tudomásomra, h. nem, mert azt már korábban elértük a Zengőn, és itt most TOLNA megye legmagasabb pontjára kepesztek éppen felfelé. Hiába, bonyolult stúdium ez a geográfia :):):)


Ezt nem magunktól tudtuk ám, hanem a pontőr mondta, mint ahogy azt is, h. a megyehatár kb. 4 sor fával arrébb található:


No, tényleg bejártuk Tolnát-Baranyát, (vagy, ahogy felénk mondják: Tolonát-Baranyát, aminek értelme ugyan nincsen, viszont megfelel az ütemhangsúlyos verselésnek, és, mint tudjuk, nyelvünk amúgy is hajlamos ebbe az irányba tendálni…) mondtam elégedetten.
Út közben még az az öröm ért, h. érintettük kedvenc mecseki forrásomat, a Szederindás-kutat, most is volt benne víz, ittam is belőle:

Püspökszentlászlón adtak enni-inni, mi meg ettünk-ittunk. Előttünk állt még a Hármas-hegy, amiről én rémeket hallottam, bár még nem jártam fenn soha. Van olyan táv is, h. kihagyjuk a hegyet, és csak bemegyünk a célba, mondta M. Sz. én természetesen tudtam, h. csak csapdába akar ejteni, h. papírkutyának nevezhessen, ha kapva kapok a lehetőségen… Gyorsan ki is jelentettem, h. szó sem lehet róla, irány a hegy! Mint utólag kiderült, nem viccelt ám, teljesen komolyan gondolta…
Azért a hegyre nem volt olyan iszonyat nehéz feljutni, mint vártam. Fenn volt egy golyóbis formájú antenna (?), és alma a pontőrnél. A lefelé út megint csak a hegyoldalban kiszalagozva vezetett – sokkal rosszabb volt, mint felfelé. Viszont leérve a műúton találtuk ezt a furcsa DOLGOT:


A bogaras fórumon feltett kérdésemre kiderült, h. ez a kabóca (valószínűleg énekes kabóca) lárvája. Még sosem láttam ilyet.
Hamarosan elértük Hosszúhetényt, onnan pedig már a cél felé siettünk, egyre jobban leszállt a köd ismét, lassan sötétedett is, de azért még lámpa nélkül beértünk a célba. Már messziről éreztük a paprikás krumpli brutális finom illatát, amiből én természetesen megint kimaradtam, mert volt benne kolbász… de a fiúk szerint nagyon finom volt.

Nekem nagyon tetszett a túra, öröm a Mecsekben járni, úgyis olyan ritkán jutok el oda. Insallah jövőre is jövünk. 

2013. december 27., péntek

Csepel 50

Táv: 47 km
Szint: 100 m

Ezen a túrán tavaly is voltam, TKM-rel, aki kb. a felénél hátrafordult, és tekintetében az unalom mindent elborító, szürke hullámaival, kissé nyűgösen mondta: „Te, ez a túra rosszabb, mint gondoltam…”
Ettől függetlenül természetesen beszéltünk arról, h. idén is ott a helyünk, és bár a dolgok máshogy alakultak, és tudtam, h. nem fogunk közösen túrázni, én azért úgy gondoltam, h. elmegyek egyedül is… más túra nem is igen volt, bár hívtak egy Zircről rajtoló 20-as túrára, de nem volt kedvem többet autózni, mint túrázni… marad a Csepel. Hajrá, Vörös Csepel, küldte a biztató SMS-t Megbízott Szakértőnk, aki természetesen a közelébe se jött a túrának…
A túra vasárnap volt, én pedig hétfőn reggel utaztam Törökországba. Elkötelezettség ide vagy oda, az utolsó pillanatig gondolkodtam, h. menjek-e. Még reggel 4-kor (!!!) is, mikor az ébresztő megszólalt… Végül csak felkerekedtem, de még a Nyugati és a 2-es villamospótló felé tartva eldöntöttem, h. mégis inkább maradok a 30-as távnál, mert akkor túráztam is, meg időben haza is érek, és lesz időm összepakolni. A buszt az utolsó pillanatban érem el, én voltam az egyetlen utas, ez a 2-es villamos, kérdeztem a sofőrt. Igen, utazott már ezzel, kérdezett vissza. Nem, miért, kérdeztem kissé aggódva. Mert én sem, mondta a sofőr, de csak nem lesz gond… én is nagyon reméltem.
Nem is lett elhamdulillah, sőt, akár taxival is mehettem volna, mert az egész vonalon a Kossuth térig egyetlen fel-vagy leszálló sem volt, meg se álltunk, egyenesen odafuvarozott a sofőr a benn álló 2-es villamoshoz. Az indulásig megnéztem a telefonomon a kiírást, és megállapítottam, h. a 30-as táv csak egy órával később rajtolhat. Most üljek ott a rajtban egy órát, tépelődtem még indulás után is, aztán valahol felszállt Marika, ő is az 50-esre ment, eldöntöttem, h. akkor én is insallah.
A héven jó meleg volt, alig is akartam leszállni a hidegbe, az egyik szervező is velünk szállt le, elmondta, h. ő lesz az első ponton. A rajt felé tartva már jöttek szembe túrázók, pedig még nem volt fél hét, de úgy látszik, nem váratták a korábban érkezőket. Neveztem, elmentem a mosdóba, aztán neki is vágtunk. Jó lenne 10 órán belül beérni, gondoltam a csuma sötétben próbálva nem hasra esni. Így az elején jó tempót is diktáltunk, néha bele-belekocogva, bár én ezt igyekeztem mellőzni, mert a lábam annyira nincs oda a betonon történő kocogásért, márpedig az elején a műúton mentünk, méghozzá jó sokat, és ez később is így volt. Nem adtam össze, de a túra kb. fele műúton megy.
Lassan kivilágosodott, idén köd sem volt, a festői szeméthalmok között elértük a tököli parkerdőt, majd az első pontot is, ahol az ismerős pontőr megdicsért, h. milyen gyorsak vagyunk. Gyors pecsét után nem is időztünk tovább, mert bár nem volt kifejezetten nagyon hideg, és menet közben kellemesen is éreztem magam (fejemen kis polársapimmal), de ha megálltunk, fázni kezdtem. Csörtettünk tovább, nemigen beszélgettünk, hol egyikünk ment elöl pár méterrel, hol másikunk.
A faluba visszatérve megelőzött minket 2 túratárs, egyiket ismertem régebbről, aztán mikor jobbra kellett volna fordulni, ők mentek tovább, épp én mentem elöl, utánuk szóltam, de már nem hallották meg. Lehet, h. én tévedek, gondoltam, de ekkor beért Marika, és megerősítette a villanyoszlopra nem szabályosan, ámde jó nagy méretben felmázolt jelet: fordulni kell. Csak észreveszik ők is, gondoltam (mint később kiderült, nem).
A következő pont egy kis kitérő volt, be kellett menni a Maléter kopjafáig, aztán egy darabon vissza. Itt jöttek szembe ismerősök, pár szót beszélgettünk. A ponton megállapítottam, h. bár több mint 12 km-t jöttünk, még 2 órán belül vagyunk, remek. Pecsét után meg mi mentünk szembe az ismerősökkel. Kikanyarodtunk a házak közül, és fel a töltésre, ami hosszú-hosszú ideig uralta az útvonalat. Bár engem inkább az foglalkoztatott, h. valami nem jó a gyomrommal, talán az, h. fél 5 óta nem ettem, meg nem is ittam, és már mégiscsak fél 9 van, meg loholtunk 12 km-t… előbányásztam egy banánt. Ami nem sokat segített, muszáj volt kicsit lelassítanom az út menti bokrokat és egy alkalmas lemászóhelyet keresve. Ezenközben szem elől veszítettem Marikát, aki viszont nem lassított be :).
Épp mire összeszedtem magam, és még biztos, ami biztos, megettem az Aisától kapott müzliszeletet is, szembe jött a két eltévedt túratárs, NAGYON dühösen, az egyik kilátásba is helyezte, h. elküldi valahová a szervezőket, mert nem volt benne az itinerben, h. le kell fordulni. De benne volt, mondtam, utánatok is szóltam, de nem hallottátok már. Ők csak kötötték az ebet a karóhoz, de azért remélem, h. nem küldték a szervezőket sehová, mert (1) ezek tényleg nagyon rendes és lelkes szervezők, a lelküket is kiteszik a túrázókért, ez úton is köszönet nekik, (2) az azért elég sokat elmond, h. rajtuk kívül senki más nem kavart el ott, ahol ők igen… Később volt egy kétes hely, ahol tényleg jól jött volna valami segítség, de ez nem olyan volt.
Mindegy, a felháborodott túratársak elviharzottak a pont felé, én meg mentem tovább a töltésen, ami tavaly óta nem lett izgalmasabb egy cseppet sem:



Mondom, annyi pozitívum volt, h. nem volt köd, így messzebbre lehetett látni, de minek is… Igazából külön TKM kedvéért szeretnék kiemelni két momentumot is:
A „tartályos izé”, ami tavaly annyira tetszett nekem, még most is megvan: 


Annyi változás történt, h. most áttolták egy másik helyre, úgy látszik, aktívan végzi azt a feladatot, amit az ilyen tartályos izéknek végezni kell, s eközben időnként más helyre kerül. Ebben felcsillanni láttam a lehetőségét a jövő évi túrának. Mily érdeklődve érkezem majd, már előre égve a kíváncsiságtól: vajon megvan-e még a tartályos izé, s ha igen, akkor párhuzamosan áll a töltéssel, vagy merőlegesen reá? Illetve, ha nincs meg, az is okot szolgáltathat a több kilométeren át tartó elmélyült gondolkodásra: vajon azért nincs itt, mert éppen azt a feladatot végzi, amelyet a tartályos izék végezni hivatottak, avagy véglegesen eltávozott, s szolgálati ideje lejártával megtért oda, ahova az ilyen tartályos izék megtérnek? Esetleg csak eladták, s ki tudja, milyen ismeretlen, új, izgalmas tájakat jár most be a tartályos izé, új kalandokat, új kihívásokat keresve? Jó ideig tűnődtem ezen, majd felidéztem TKM hátizsákjának részleteit is, amelyeket a tavalyi túra alkalmával kilométereken át tanulmányoztam.
A másik momentum, amely TKM érdeklődésére tarthatott volna számat, az volt, h. az általa „ázott szagú póniló” néven hivatkozott apró, kövér lovacska ugyan nem ért rá idén, de elküldte egy haverját. Lám, milyen változatos, izgalmas, fordulatos dolgok következnek be ebben a túrában évről évre! Idén más színű póniló volt a töltésen: 


Közben sikeresen el is értük a következő pontot, ahol meg lettem dicsérve, h. ügyes vagyok. Én közöltem, h. fáj a gyomrom. Akkor csokis nápolyit egyél, mondta a pontőr, én elengedtem a mogyorósat, miért, az jobb lesz nekem, kérdeztem. Persze, a csoki, az mindenre jó, jött a válasz. Hmmm… érdekes, én is PONT így gondolkodom. Sajna most nem volt itt sem TKM, sem Zoli, h. nekem adják a saját túraszeletüket is, így kénytelen voltam eggyel beérni.
Itt a 30-asok visszakanyarodtak, és jelentősen megritkult mezőnyben haladhattam tovább. A töltésen, természetesen. Néha elővettem a GPS-t, de még KILOMÉTEREKEN keresztül töltést mutatott. Igyekeztem nem elaludni. Egyedül mentem, és mint ilyenkor mindig, eléggé belassultam. Nincs kihez viszonyítanom a tempómat, főleg egy tökegyenes, sík, hosszú töltésen, így önkéntelenül belassulok. Amúgy már éhes is voltam. Örültem, h. eljött a letérő, be a fák közé és le a strandhoz. Megint csak jöttek szembe páran, de a ponton már nem volt senki más. Kínáltak hotdoggal, amit nem kértem, de leültem (a túra során most először) 5 percre a betonlépcsőre, elővettem egy szendvicset meg a teámat, ettem, ittam, aztán igyekeztem tovább, mert a lépcső hideg volt. Átmentünk Szigetújfalun, ki a temető mellett, ahol az itiner, a GPS és szerintem egyenesen kellett menni, az a fiú, aki még a faluban megelőzött, jobbra fordult, hahó, kiabáltam utána, te biztos vagy abban, h. arra kell menni? Nem, válaszolta kedvesen, de a piros, az erre megy. Nem arra ment, ezt a jelzések és a GPS-ek (neki is volt) tanulmányozása után hamar megállapítottuk, akkor egyenesen, kérdezte. Hát én arra fogok menni, de ha mégsem arra kell, ne engem szidj, mondtam nevetve. Ő is arra jött végül, nálam gyorsabban, meg is előzött, nem is láttam többet.
Mentem tovább a földúton, ami hamarosan belefutott egy előttünk magasodó dombba, de még pont előtte elfordult balra. Én ezt a helyet választottam ki, h. a bozótos mélyén minden bizonnyal rejtőző virágokat megnézzem. Az útra visszatérve azért elővettem a GPS-t, s meglepődve láttam, h. bizony derékszögben távolodok a piros sávval jelzett úttól… mikor pedig nem is volt másik út, csak az, amin jöttem. Biztos a GPS téved, gondoltam rutinosan, jellemző, SOHA nem tévedett még, de akkor sem hiszek szegénynek… Most sem, mentem tovább a földúton, jelzés, az még 300 m múlva sem volt, a GPS állhatatosan jelezte, h. a helyes út egyre távolodik a hátam mögött. Mit lehet mit tenni, visszafordultam. Amikor a balkanyarhoz értem, szembe jött egy túratárs. Hát te meg honnan jössz, tette fel a rutinkérdést, nem arra kell menni, mondtam tömören. Ő meg úgy nézett rám, ahogy az a tájékozódásban teljesen tehetségtelen nőnemű egyedeknek dukál, s lassan, tagoltan azt mondta: DE-HÁT-NINCS-IS-MÁSIK-ÚT. Lehet, de a GPS szerint ez nem jó, és nincs jelzés sem, foglaltam össze a tényállást. Nem kell azzal törődni, h. nincs jelzés, ritkák a jelzések, meg kopottak, mondta határozottan. Én engedelmesen megindultam a nyomában, hiába, arra vagyok szocializálva, h. mindig a férfiaknak van igazuk, és ha esetleg mégsem, akkor is. Közben határozatlanul próbáltam akadékoskodni, h. de hát nem ritkán vagy kopottan van jelzés, hanem legalább 300 méteren egyáltalán nincs, és eddig meg volt rendesen…
Végül is nem én győztem meg, és nem is a jelzések hiánya, hanem az, h. szembe jött velünk három alak (egyik sem nő), akiket TKM csak a „hazai teljesítménytúrázás nagyjai” néven aposztrofálna, így hát megvilágosodott, h. valóban nem arra kell menni… visszamentünk a balkanyarig, ekkor utolért minket egy csapat, akik láthatólag nagyobb helyismerettel rendelkeztek nálunk, és közölték, h. a dombot meg kell kerülni, mert a domb, az pont a piros jelzésen van rajta. Hát igen, utólag már én is emlékeztem, h. tavaly is volt itt egy földhányás, csak akkor még lényegesen kisebb volt, és az út mögötte nem volt úgy benőve, mint most. Láthatólag a környező községek valamelyikének szorgosan építkező polgárai az egy év során jelentős mennyiségű földet hordtak még ide, s így a földhányás, ami tavaly még át lehetett mászni, valódi domb méretűvé nőtte ki magát. Ráadásul, mivel pont az út közepén emelkedett, talán el is feledkeztek arról, h. egy út folytatódik mögötte, kevesebben jártak rajta, s így a növényzet is jobban benőtte. Mindegy, a környék lakóinak szorgos építkezési lendülete nekem kb. egy kilométer kitérőbe meg vagy jó 20 percembe került, de még én jártam jobban, mennyit tettetek bele, kérdezték az elkavart triót. Két kilométert, kétszer, felelte sötéten az egyikük. Amúgy igazából nem panaszkodhatok, mert részint az itiner határozottan megmondta, h. TÖKEGYENESEN kell menni a hévsínekig (ne törődjünk a kiágazó utakkal, kötötte lelkünkre), részint pedig a GPS is egészen egyértelműen megmondta, h. arra kell menni.
Jó tempóban haladtunk a szigetcsépi hévmegállóig, ahol kaptunk teát, és én megettem az Annától kapott csokifélét is. Aztán már a csapathoz csapódva mentem tovább, gyorsabban nem tudtam menni náluk, lassabban meg nem akartam, de nem is bántam, mert legalább kicsit beszélgettünk, meg hallgattam az ő beszélgetésüket, mert ekkor már kezdtem unni a túrát…
Megjegyzem, tavaly már a strandon baromira untam, ami 26 km környékén van, most meg 37 km környékén kezdtem el unni. Ha jövőre is jönnék, a projektálható eredmények alapján élvezném az egészet végig.
A Ráckevei-Duna partjára kanyarodtunk, a nyaralók közé. Én itt kizárólag a csapat szórakoztatásának céljából bemutattam híres eséseim egyikét. Az agyagos földúton két vízzel teli keréknyom vezetett. Én természetesen a kettő között található, szintén agyagos bakháton akartam végigmenni, nem ám az út szélén, vagy a füvön, vagy bárhol máshol, a lábam kicsúszott balra, én pedig a jobb oldalamra zuhantam a sárba, de tényleg a sárba, nem fognak felengedni a hévre, szemléltem az eredményt savanyúan. Majd az az oldalad legyen az ablak felé, adták a jó tanácsot a többiek. De legalább történt valami, foglaltam össze az eseményt, és mentünk tovább. Mikor jön már az a díszkút, firtatta egy túratárs, én pedig felidéztem, h. tavaly ott mikuláscsomagot kaptunk.
Közben az egyik túratárs megosztotta velünk, h. csak a rövid (13 km) távon több mint 250 ember indult, s ezért az 50-re nevezett 77 ember le is tehet arról, h. a jubileumi, 20. rendezés miatt járó jelvényt kapjon. Ugyanis a kiírás szerint az első 250 teljesítő (bármely távon) kaphat a helyszínen jelvényt, a többieknek postán küldik el. Ezen elszomorodtunk, félre kellett volna tenni az ötvenesekét, mondta valaki, mert az esélytelen, h. a rövid távosok előtt beérjünk. Amúgy szerintem egy futónak nem az, csak nagyon, nagyon kell akarni…
Végtelennek tartó Duna-parti séta után végre balra fordultunk, meglett a tavalyi pont, bár ezúttal ismét túraszelet volt, nem mikuláscsomag, de ez is nagyon jólesett, be is faltam azonnal egy mogyorós-nugátosat. A következő pont, a reggelről ismerős parkerdő nagyon közel volt ide elhamdulillah, csak 2 km. És kaptunk nagyon finom teát. Leültem a jeges erdei padra, megettem a második banánomat is a teával, aztán igyekeztem a többiek után, akik már elindultak. A reggelről ismerős parkerdő után beértünk a faluba. Végig kellett menni a Nyár utcán, amely az itiner szerint 1640 m hosszú, de szerintem erősen alábecsülték… azt hittem, soha nem lesz már vége, nyílegyenes aszfaltos utca, már elegem volt igazából az ilyen jellegű sétából, de nagy nehezen azért csak eljött a vége.
A cél nem az iskolában volt, hanem a Fő téren, ahol éppen valami falunap-szerűség zajlott, és kiderült a célban, h. van jelvény, mindenki kap, csak a szigethalmiak kapják meg később, h. a távolabbról jötteknek jusson. Amúgy a jelvény nagyon aranyos, süni van rajta, örültem, h. kaptam:


Elméletben palacsintát is lehetett kapni, de amikor én beértem, pont elfogyott, és a falunapra érkező helybéliek hosszú sorban álltak érte, én nem álltam be utánuk, mert a végén a hajrában kissé… hát… felhevültem, és fázva gondoltam az iskolában várakozó kabátomra. Elindultam vissza, persze rossz irányba, már éppen elővettem a GPS-t szégyenszemre, mikor Marika nagyon kedvesen utánam szaladt, és szólt, h. a derékszög rossz szárán igyekszem. Így már meglett a kb. 200 méterre lévő iskola. Levettem a szó szerint nyakig sáros polárt, és felvettem a dzsekit, majd elmentem az ebédlőbe teáért, és, ha már itt voltam, ettem vajas-hagymás és lekváros kenyeret. Találkoztam Béla bácsival, aki megkérdezte, h. jöhet-e velem a hévig, amibe nagy örömmel egyeztem bele. Végül egészen a Boráros térig együtt mentünk, és remekül elbeszélgettünk. Ez úton is további jó egészséget és jó túrákat kívánok, insallah összeakadunk még.

A nyolc és fél órás menetidőnek köszönhetően nagyon hamar otthon voltam elhamdulillah. Volt idő kimosni a túracuccokat és összepakolni is. Ezt a beszámolót már Isztanbulban írom. De pénteken insallah már megyek is haza. Ne feledjetek majd visszanézni a hétvégi túrák beszámolójáért :)

2013. december 21., szombat

Budai Piros

Táv: 19,2 km
Szint: 625 m

Mindenképpen szerettem volna menni valahova ezen a szombaton, de a Tortúrán kívül (ahova megint nem jutottam el idén sem, viszont jó utat, Zoli, hajrá!) nem volt más lehetőség. Aztán nemrégiben megjelent ez a rövid kis túra is a túranaptárban. Rögtön elhatároztam, h. ott a helyem insallah.
Reggel természetesen később tudtam elindulni, mint terveztem, így lekéstem a kiszemelt buszt, a későbbivel meg csak 8:30-kor tudtam rajtolni, de sebaj. Gondoltam 4-5 óra alatt végigérek, és utána délután még tudok dolgozni. GPS-t nem vittem, megszavaztam azért magamnak annyi bizalmat, h. csak kitalálok a piros sávon Nagykovácsiig… (így is lett egyébként).
A rajtban nem voltunk sokan, megkaptuk az itinert, ami amúgy egy térképvázlat volt, szöveges leírás nélkül, de én bele se néztem, csak a végén, h. hol van pontosan a cél Nagykovácsin belül. Az is kiderült, h. egy pont van csak útközben, ott is csak „furfangos kérdés” típusú, tehát pontőr nincs. A kérdés az volt, h. hány szögletű az Erzsébet kilátó, de nem árulom el a megfejtést, mert hátha ez lesz jövőre is :)
Egyszóval gyakorlatilag az ember lelkiismeretére volt bízva, h. merre megy. Ebben a tekintetben minimáltúra volt. A rajtban kaptunk még egy csokit is, és mehettünk.

Ami abszolút nem volt minimál, az az erdő szépsége. A fákra vastagon rakódott a zúzmara:


Ami néhol a talajt is annyira vastagon borította, mintha hó lenne:


Nagyon kevés emberrel találkoztam, talán összesen 10 indulóval a túráról, egy lovassal meg pár futóval. A jégbirodalom meg leírhatatlanul szép volt, nem tudom, ismeritek-e ezt az érzést, amikor annyira szép minden, h. egyszerűen muszáj nevetni, és nem tudod abbahagyni. Nagy szükségem volt most erre, mert nagyon szomorú vagyok. 

Amúgy ez egy szembe-típusú túra volt, mi az a szembe-típusú, kérdezte később M. Sz., hát olyan, amikor pont szembe mégy egy másik túra útvonalán, magyaráztam. Szemben a Piros 85-tel, illetve nem az egésszel, mert akkor még nem lennék itthon, csak egy részével. Pont azon a részén, ahol sötétben megyünk mindig. És most felmentem az Erzsébet-kilátóba is, ezért a látképért: 

Útközben köszöntöttem a magányos, törpe hóembert:

Szépjuhásznénál kiálltam teázni, ettem egy banánt is, mégiscsak félúton voltunk már. A túra második felében úgy hullott rám a zúzmara a fákról, mintha csak hó esett volna. Néhány fának láthatóan sok volt a teher:


Nagykovácsiba érve elővettem az itinert, h. hol a cél, beazonosítottam, h. a temető utcájában lévő falatozó az, itinert vissza a zsebbe. A célban a rajtoltató rendező fogadott, a kitűző nagyon tetszik, pedig semmi extra, de nagyon jó. Az ellátás második felét most kaptuk meg egy nagy pohár tea formájában, ami nagyon jól esett, ittam még mellé egy kávét is, aztán indultam is haza.

Ez most pont egy olyan túra volt, amire szükségem volt. Kevés ember, csend, nagyon szép erdő, zúzmarás fák. Insallah a többi budai színes túrára is el fogok jutni. Ezt pedig nagyon köszönöm…

2013. december 16., hétfő

VULKÁN



Táv: 43,6 km
Szint: 2216 m

Ez az egyik kedvenc túrám, tavaly holtversenyben végzett nálam az első helyen. Remek útvonal, nagyon szép helyek, a kedvenc vulkáni hegységem – mi kell még?
Idén kicsit félve vártam az eseményt, részint, mert annyira sok munkám van mostanában, h. a legkevésbé sem éreztem magam kipihenve, másrészt, mint előző beszámolómban említettem, a Bakonyi Mikulás túrán a cipő szétszedte a lábamat, olyannyira, h. kedd reggel a számítógépemet csak papucsban tudtam elvinni a szervizbe (mondjuk megszokták már, h. furcsa vagyok…).
Ennek ellenére igyekeztem normális időben lefeküdni, és a lában is javult, így végül is nem kellett lemondanom idén sem a Börzsöny csúcsairól. Pénteken még gyorsan elszaladtam cipőt venni, és vettem is egy Salomon bakancsot, ami egész délután rajtam volt, s itt a meleg szobában elég kényelmesnek is tűnt ahhoz, h. rögtön elsőre a Vulkánon próbáljam ki… tudom, tudom, nagy merészség volt, de egyszerűen nem volt másik cipőm, pont. Ami a múlt héten volt rajtam, azt én ugyan többet fel nem veszem.
Amúgy az új bakancs nagyon jól bevált, nem bántotta a lábamat sehol, egyetlen kis gondom az volt, h. nagyon meleg, még nyári zokniban is melege volt a lábamnak, de Zoli szerint jól fog majd az jönni, mikor megyünk a Börzsöny éjszakain…
Az indulást reggel 05:07:30-ra tűzte ki Megbízott Szakértőnk, én időben lenn is voltam a körúton, és egy perccel később az autó is begördült. Még összeszedtük másik 2 útitársunkat, és irány a Börzsöny.
Még teljes sötétben értünk le, de az látszott, h. van némi hó is. A rajtban ott volt már Zoli is, aki csatlakozott hozzánk. Neveztünk, öltöztünk, majd 6:30-as rajtidővel el is indultunk. Rögtön az első 100 méteren eltévedtünk… elfelejtettünk jobbra kanyarodni, de elhamdulillah hamar korrigáltunk. Mentünk a lassan világosodó ég alatt a jeges, fagyott úton, egyre több lett a hó, ahol tavaly az első pont volt, ott most nem találtunk pontőrt, kicsit kerestük, aztán az itinert megszemlélve megállapítottuk, h. idén nincs pont a Nagy-Hideg-hegyig.
Felfelé menet meg kellett állapítanom, h. a NHH klímája kellemes, mediterrán jellegű, mert a mandarintermés szépen beérett - mandarint szedtem a hegyre felvezető emelkedőn.
Aki elvesztett itt egy mandarint, és jelentkezik nálam, hát nem mondom, h. ugyanazt a példányt visszakapja, de szívesen adok helyette egy másikat :)
Az első komolyabb emelkedő szokás szerint brutális volt, a fiúk lemaradtak egészségügyi szünetet tartani, mi lányok féltékenyen őriztük vezető pozíciónkat, persze nem sokáig, mert Tamás visszaelőzött. Közben gyönyörködtünk a hegyekben, hol ködös volt, hol nem, a fákra vastag zúzmara fagyott feljebb:



Felérve a NHH-re fantasztikus kilátás tárult elénk, a felhőtengerből kikukucskált ez-az, de nem sok minden:


Nem időztünk sokáig, bent azért nem, mert meleg volt, kint meg azért nem, mert hideg… irány a Csóványos. A két hegy közötti szakasz az egyik legszebb rész, ami csak létezik, a kilátás fantasztikus volt, legendás „hűtőnkben" persze most volt hó:


Meg mindenhol máshol is:

A Csóványos tornyánál elbeszéltem szokásos történetemet: h. a torony pár száz évvel ezelőtt még kút volt, de a hegy lekopott körülötte, így most csak az egykori beton kútgyűrűk emelkednek ki. Zoli nagyon röhögött. Aztaaaa, ezt nem is tudtam, mondta megdöbbenten egy túratárs…
Talán utoljára láttam így a „negatív kutat”, mert valami kilátót ügyeskednek belőle éppen:


A magosfai ponton csak egy gyors pecsét erejéig álltunk meg, mert hideg volt, és a zöldön indultunk a Vilati felé. Kellemes, nosztalgikus érzés töltött el arra gondolva, h. a Naháton meg itt jöttünk felfelé… lefelé azért lényegesen könnyebb. Arról nem is beszélve, h. a jégbirodalom gyönyörű volt. a fákra fagyott több centis zúzmara hihetetlenül jól nézett ki. Kis jégtündérke vagyok, jelentettem ki az ágak között bujkálva, a többiek csak furcsán néztek, és nem siettek kijelenteni, h. igen, valóban, milyen kis jégtündérke vagy te…


A Vilatinál, ahhoz képest, h. még 19 km-nél sem jártunk, jó fáradt voltam már. Nagyon finom teát adtak, és volt zsíros kenyér, amit én ugye nem kértem, de megettem egy saját szendvicset, majd biztos, ami biztos, megittam Tamás teáját is. Visszaöltöztünk, és a melegből kilépve indultunk tovább a piros jelzésen, ahol a Világ Legszebb Kilátása várt minket. Elméletileg. Gyakorlatilag ott volt, csak a ködtől nem látszott… viszont a többcentis jégtűk igen, egészen eksztatikus boldogságot okozva nekem:




Amit csak az tört meg, h. fel kellett mászni Salgóvárba… 

Innen sem megvetendő a kilátás, de sajna most nem volt. Hideg viszont igen. Már lefelé sem vettem le fantasztikus polársapkámat, sőt, jobban a fülemre húztam, és kicsit panaszkodtam, h. fázik a fülem és az ujjbegyeim. Meg is szaporáztam a lépést lefelé a Magyar-völgy felé, tudván, h. ott van megint meleg tea és snickers csoki is.
Közben bekövetkezett a szokásos jelenség, amelyről bővebben olvashattok a Túraszótárban… vagyis bőszen bizonygattam több túratársnak is, h. BIZTOSAN rossz felé megyünk, mert h. én erre még SOHA életemben nem jártam, az biztos (de igen), és h. a Magyar-hegyre a kék jelzés megy fel (de nem). Elmondanám, h. amúgy csomószor jártam már erre, a Magyar-hegyen meg már még többször… de hát ez van, majd ha annyi idősek lesztek, mint én, majd megértitek…
Végül mégiscsak sikeresen leértem a Magyar-völgybe, már előtte biztosított egy túratárs, h. 100% erre kell jönni, és az utolsó meredek lefelét már akkor is felismertem volna, ha nem látom a távolban a pontot. Volt remek tea, és csokik. Én a Deli csokit választottam, bár az előbbi túratárs kifejtette, h. SOKKAL kisebb, mint egy snickers, így rosszabbul járok. Igaza van, de Deli csokit nem eszik az ember minden nap. Kárpótlásul megkínált az ő snickerséből, amit ez úton is köszönök. Hamarosan megérkeztek a többiek is (na persze Tamás még előttem ott volt), ettünk, további teát ittunk, sőt, a pontőrök nagyon kedvesen az üvegembe is adtak. Ugyanis ekkorra már az ivózsákomban befagyott a víz. Az üvegemben jégkásává vált a gyümölcslé, de ezt azért még Salgóvárban valahogy kiügyeskedtem az üvegből, mert brutál szomjas voltam (fájt is vasárnap a torkom…). Zoli nekünk adta a csokiját, megosztoztunk rajta, aztán indultunk is tovább. Én javasoltam, h. mi lenne, ha kicsit visszavennénk a tempóból, mert kezdek fáradni. Mindenki egyetértett. Majd az eddigi sebességhez viszonyítva 110-120%-kal haladtunk tovább…
Kicsit pihentetőbb szakasz következett, sík és/vagy enyhén emelkedő dózerút Bányapusztáig. Teljesen ledöbbentem azon, h. ebben a házban volt a pont a Naháton. Kétszer is voltam benne, és nappal meg számtalanszor elmentem mellette, de mindezidáig nem kapcsolódott össze bennem, h. a két hely ugyanaz :)
A banános emelkedő könnyebben meglett, mint vártuk, aztán ugyanilyen könnyen eljutottunk a NHH lábáig, ahol a piros plusz elkezdi komolyan venni a dolgokat. Ez már nekem elég küzdős volt, az eleje durván jeges volt, többször is azt hittem, h. jó nagyot esek vagy visszacsúszok, de végül is felértem. Tamás már sehol se volt, Zolival megvártuk a többieket, aztán besétáltunk a turistaházba. Apróbb eseményként közben majdnem elütött minket a tükörjéggé fagyott úton nyári gumikkal közlekedő teherautó, de végül is elhamdulillah megúsztuk.
Pecsételés után a gyors továbbhaladás mellett döntöttünk, épp csak egy kólát vettem, mert nagyon meleg volt benn, kinn még gyorsan ettünk valamit, és gyönyörködtünk az esti kilátásban: 

Azzal indultunk is a magas-taxi turistaház felé. Sosem jártam még benn, de nagyon kellemes volt, és megint csak kaptunk meleg teát, ami nagyon jól esett. Ettől függetlenül pár perc után mentünk, h. minél később esteledjen ránk, és átvágtunk a Taxi-réten: 

A lefelé vezető út már eseménytelen volt, hamarosan olyan sötét lett, h. lámpát kapcsoltunk, aztán a GPS szerint már a reggeli nyomon mentünk, aztán a műút, aztán a cél. Kedvesen fogadtak, az oklevél, amit választottam, nagyon szép. Mentünk átöltözni.
Azt terveztük, h. bemegyünk a szemben lévő turistaszálló-étterembe, és vacsorázunk. Én már ki is gondoltam a menüt: gombaleves, rántott sajt, gesztenyepüré. Boldog várakozással indultunk át…
És itt ért a nap egyetlen csalódása. Az étteremben volt babgulyás, és babgulyás… abból is az, amit láthatólag a túrázóknak készítettek, és ugyan némileg jobb volt, mint a tavalyi, de akkor sem üti meg nálam a „normális babgulyás” mértékét… más étel pedig egyáltalán nem volt. tehát a társaság 3 tagja evett babgulyást, mi M. Sz-kel néztük őket. Viszont itthon volt marhapörköltem, amiben volt hús, nem meglepő módon… tehát a nap elhamdulillah mégis jól zárult.

Nagyon szeretem ezt a túrát, még ha nem is könnyű, de nagyon szép, igazi kihívás. Rég nem éreztem magam ilyen jól túrán, insallah jövőre is itt leszünk. 

Mivel még mindig nincs fényképezőgépem, a képek M. Sz. és Tamás munkáját dicsérik, amit ez úton is köszönök, mert nem volt mindig egyszerű ("Júúúúúúúúúj Tamáááááááás fotózd le nekem a fenyőket légysziiiiiii")

2013. december 15., vasárnap

Bakonyi Mikulás

Táv: 46,7 km
Szint: 1000 m

A túra vasárnapra esett, mint tavaly, lévén szombat munkanap (mint tavaly). Ez azt jelenti, h. fuvar után kellett néznem, s velem együtt Zolinak is, akivel együtt készültünk végigmenni a távon. Végül is a Móricz Zsigmond körtérnél találkoztunk reggel 5-kor, ami nekem 3:30-as felkelést jelentett, de lassan már kezdek hozzászokni ezekhez a brutálisan korán kezdődő túranapokhoz…
Végül is hatan indultunk el Csesznek felé. Én szokás szerint beültem leghátra, és hamarosan el is szundítottam, a korai kelésnek köszönhetően. Arra ébredtem, h. eltévedtünk, a csapat rajtam kívüli része Zoli turistatérképen próbálta megállapítani, h. hol vagyunk, és hol is kellene menni.
Én, mint az eltévedéstudomány élenjáró kutatója, mindeddig egyáltalán nem foglalkoztam az eltévedés motorizált változatával, de eme események után megértettem, h. olyan szakterület ez, amely számtalan lehetőséget tartogat a magamfajta vizsgálódó szellemű tudósnak, s úgy vélem, az alkalmazás területén is komoly piaci rés figyelhető meg.
Azért némi építő jellegű, nyílt szellemű vita után sikerült eldönteni, h. merre menjünk. Én aludtam tovább. Eltévedéstudományról álmodtam.
A rajtban jó sokan voltak, csomagoltunk, öltöztünk, tettünk-vettünk, és végül 7:30-as rajtidővel indultunk neki a hamarosan erősen emelkedő aszfaltnak. Nosztalgikus érzések vettek elő, tavaly még Tonnakilométerrel róttuk itt a kilométereket – azóta is hiányzanak a közös túrák – és akkor este, mikor beértünk, már hó borított mindent. Most pont fordítva volt, inkább már megvolt a hó, ami olvadozott. Azért néhol még összefüggően borította a vidéket, amit sajna nem tudok nektek vizuálisan is igazolni, mert a fényképezőgépem, az ugye elromlott…
Az első ponton azonnal találkoztunk is a Mikulás bácsival, a tavalyival, és nem a korábbi nagyon részeggel. Ez most 100%-ban normális Mikulás bácsi volt. kaptunk szaloncukrot, és csokimikut is, Zoli nekem adta az övét is, nagyon helyesen. Gyorsan ettünk valamit, és megindultunk az Ördög-árok felé. Közben megtaláltuk a második pontot, ahol szúróbélyegeztünk, amit nagyon szeretek, sokkal jobban, mint a zsírkréta és írd-le-a-kódot módszert, többnyire az ujjamat, kesztyűmet, egyéb használati tárgyaimat is átszúróbélyegzem, de sebaj.
Az Ördög-árokban lévő pont előtt utolértük a korábban rajtolt útitársunkat. Aztán becéloztuk a pontot, ahová kétféleképpen lehet eljutni: az egyik egy függőleges sziklafalon felmászva, amibe szögek vannak verve, és drótkötélbe lehet kapaszkodni, a másik meg egy elkerülő lépcső. Én, természetesen, majd meghaltam a vágytól, h. a sziklán másszak fel, de hallgattam Zoli kérésére, aki aggódott, h. a túrabotokkal nem fog boldogulni, ezért önfeláldozóan felmentem a lépcsőn, és vittem a botokat, h. ő mászhasson a sziklán.
A pont után még akadt másznivaló, az egymásra tornyozódó sziklákon keresztül, de aztán könnyebb terepre értünk, majd némi nem túl garázda emelkedés után vissza a Mikulás bácsihoz. Éppen akkor érkezett oda 2 rózsaszín dzsekis kislány is a 10-es távon, és ők kissé megilletődve, de nagyon ügyesen énekeltek is a Mikulásnak. Kaptak is érte mindenféle édességet. Mi is kaptunk megint szaloncukrot, pedig nem is énekeltünk… lehet, h. pont azért.
A Gesztenyés, útelágazás ponton egész kis társaság torlódott fel, pár szót váltottunk, és mentünk tovább, Zoli talált a földön egy szelídgesztenyét, amit eltett emlékbe, és meg is beszéltük, h. valószínűleg nem véletlenül nevezik a helyet Gesztenyésnek…
A Cuha-völgyi ponton tavallyal ellentétben most nem volt ember, megint szúrni kellett. Utána következett a piros sáv hosszú, egyenes szakasza a vasúti sínek mellett, hallottuk is, h. jön a vonat, kicsit gondolkodtunk, h. megvárjuk, de aztán mégis elindultunk, ami bölcs döntés volt, mert olyan 3-4 km-rel később ért minket utol…
Előbb azt mondtam, h. ez a szakasz unalmas. Hát, általában igen, de most azért akadt némi izgalom. Már jó pár tucat méterről láttuk, h. valami fekszik keresztben az úton. Kicsit közelebbről nyilvánvalóvá vált, h. egy állat az. Zoli összeütögette a túrabotokat, nemigen ugrik már ez fel, mondtam, mert az úton három meglőtt vaddisznó hevert, az egyik szája mellet a kiömlött habos vér, de a többi is üveges szemmel meredt a semmibe. Kicsit nézegettük őket, aztán mentünk tovább. Hamarosan találkoztunk az úton az előbbi áldozatok sorstársával, a negyedik malaccal, majd feltűnt egy dzsip, mögötte utánfutó, rajta két fiatal srác, élő állapotban, egy további malac meg egy szarvastehén, ez utóbbiak szintén lőtt állapotban. Sajna, mint említettem, a fényképezőgépem elromlott, így nem tudtam cuki, szőrös állat fotókat készíteni Adriennek, amivel esetleg újabb díjat is nyerhettem volna a cuki, szőrös állat fotóversenyen (bár még az elsőt sem kaptam kézhez, csak úgy mondom…). Bár mondjuk, most, h. belegondolok, a kifolyt habos vér, illetve a zsigerek hiánya a már az utánfutón tartózkodó cuki, szőrös állatok esetében talán némileg csökkentette volna a fotóalanyok cuki voltát…

Update! Képzeljétek, megkaptam ma a nyereményemet a "cuki, szőrös állat" fotópályázaton :)
Nagyon örültem, és teljesen feldobta a napomat, ez úton is köszönöm szépen :)

Mindenesetre, ez a kis közjáték feldobta ezt az unalmas részt, Zoli hosszasan értekezett a vaddisznópörkölt elkészítési módjáról, közben be is értünk Zircre. Itt újabb izgalmat okozott, h. egyikünk sem tudta, hol az ellenőrzőpont, de elhamdulillah a GPS, az tudta. Benn a pizzériában ittunk teát, ettünk, én kávéztam, aztán indultunk tovább.
Zircről kiérve jöttek a túrához méltó sáros részek, ráadásul felfelé, volt, h. többet csúsztam vissza, mint amennyit felfele mentem… megkönnyebbültem, mikor átmásztunk a dombon, és elértük a következő pontot, ahol autóból kaptunk pecsétet, és mentünk tovább Porva-Csesznek felé, további sáros részeken, a változatosság kedvéért.
Porva-Csesznek vasútállomáson kaptunk teát, ami nagyon finom volt, tavaly is kértem bele egy kis vizet, és most is, h. gyorsan meg tudjam inni, mert benn nagyon meleg volt, igyekeztünk kifelé. Innen nekem kedves részeken haladtunk, jópár patakátkeléssel fűszerezve, csodálva a sziklákat meg az erdőt. Vinyén lett volna a következő pont, amit mi ügyesen benéztünk, egy ideje már felfele kapaszkodtunk, mikor Zoli kifejtette, h. a pont, az szerinte lenn van… a GPS és az itiner rövid tanulmányozása után kiderült, h. valóban, le kellett volna térni az útvonalról, kis kunkorral át a patakon, be Vinyére, onnan vissza a kunkoron és a patakon, és tovább felfelé, amit ugye mi már jól fogunk ismerni, lévén, h. egyszer már soron kívül felmentünk rajta. No, azért a Zörög-tetőig nem mentünk fel elhamdulillah.
A Vinye.hu büfében kaptunk teát, én vettem egy kólát is, és egy kicsit üldögéltünk a cserépkályha mellett. Elővettük a lámpákat is, úgy indultunk tovább. Itt kezdtem érezni, h. valami nem 100%-os a cipőmben. A Keen félmagas szárú bakancsom volt rajtam, amiben igazából hosszabb távot nem mentem még, rövidebb téli túrákra vettem fel, mivel tényleg nem ázik be – most is szépen bírta, h. párszor átgyalogoltam rajta a pár centi mély vizeken. De valahogy nagyon nem volt már kényelmes, pedig még 40 km-nél sem jártunk… mindegy, most már ez van, gondoltam. Mentünk.
Felfelé a Zörög-tetőre már eléggé szenvedtem, ha felfelé menet a sarkam a cipőnek szorult, az nem volt egy kellemes érzés… már csak végigmegyek, gondoltam.
(Később, otthon konstatáltam, h. a cipő mindkét sarkamra csinált egy-egy brutális vérhólyagot, amely egy ideig hősiesen dacolt a nyomással, vagy szétpukkadt, tartalmát egyenletesen szétterítve zoknim belsejében. Erről most nem szeretnék többet beszélni.)
A Zörög-tetőn idén nem volt hó, és tüzet sem rakott a tavalyi pontőr. Még csináltunk egy kis kunkort a Kőmosó-völgybe (mint később megtudtuk, ezt az „élelmesebb” túratársak inkább a pontra kirakott szúróbélyegzőtől visszafordulva levágták), majd besétáltunk a célba.
Átöltöztünk, a változatosság kedvéért ettünk valamit, majd a társaság egy része a helyi étteremben még valamit, én inkább az utcán vártam a friss levegőn, a csillagok alatt. Aztán indultunk haza, és elhadmulillah zökkenőmentesen haza is értünk.
A túra szokás szerint kifogástalan volt, nekem minden rendben volt, azt egy kicsit sajnálom, h. idén nem esett a hó :). No sebaj, majd jövőre insallah…


2013. december 2., hétfő

Tanúhegyek nyomában 40

Táv: 42,3 km
Szint: 1600 m

Bizonnyal észrevettétek, h. az elmúlt pár hétben nem voltak beszámolók. No, nem azért, mert nem voltam túrázni – voltam én minden hétvégén. Csak egyszerűen olyan brutális mennyiségű munkám halmozódott fel, h. nem volt semmi időm arra, h. még beszámolókat is irkáljak.
A kimaradt túrák között voltak remek darabok: saját magánszervezésű túránk a Börzsönybe, ahol Kemencén letettük az autót, a sárgán elmentünk a sárga-piros elágazásig, onnan a Tűzköves forrásig, majd fel a Csóványosra, le a kék háromszögön, és vissza Kemencére a kéken. Így világosban is megjárhattam a Nahát 90 félelmetes „kék háromszögét”. Természetesen most is esett, ez mintegy hagyomány errefelé…



Aztán voltam a húgommal a Hegedűs Róbert emléktúrám, amely hozta a szervező csapattól megszokott színvonalat, nagyon jól éreztük magunkat. Másnap a Cserhát 40 is nagyon jó volt, az útvonal egy részén sűrű köd, 

más részén napsütés, jutott mindenből.



A következő hétvége, a (volt) Via Dolorosa túra viszont elég komoly csalódás volt.
Eredetileg az Iszinik 100-ra készültem, az utolsó pillanatig nem voltam benne biztos, h. iszinik vagy Mátra…
Az utolsó pillanatig úgy volt, h. az Iszinikre megyek, csak aztán péntek délután valami hiba következtében a számítógépem összeomlott, és az egész pénteki munkám elveszett… hála Istennek a korábbiak nem.
Így viszont muszáj volt a pénteki munkát bepótolnom, és vasárnap is dolgoznom, viszont ha az iszinikről reggel értem volna haza, abból munka már nem lett volna.
Ezért a Via Dolorosára mentünk, a 45-ös távra, így nem kellett nagyon korán kelni, és este 6-kor már indulhattunk haza.
Amúgy is nagyon régen voltam a Mátrában. A túra nagyon szép volt, az idő is jó, néha még a nap is kisütött…
Amit viszont nagyon sajnáltam, az a VALÓBAN kritikán aluli szervezés – rendezés… ez egy olyan jó, nagynevű, nagy múltú túra volt, de idén új szervezők vették át, és hát, érdekes teljesítményt nyújtottak… a 47 km-n volt 3 pont összesen, az első 4,8 km-re a rajttól. Eddig a pontig, a markazi kápolnáig a kertek alatt kellett átmenni Abasárról, egy végtelen hosszú, sáros úton, szeméttelepek, gyárak, valami építőanyag-gyártó telep mellett, zajban, füstben, dízelszagban…



Innen már szép volt az útvonal, sosem jártam még erre, de az első pont után nagyon sokáig nem volt másik. Gyakorlatilag mindenki mehetett, amerre akart. Sem a Markazi kapunál, sem a Domoszlói kapunál nem volt ellenőrzőpont (bár az itineren ott volt, h. feltételes pont, de a 4 db feltételes pontból EGY SEM üzemelt). Az egész Nagy-szárhegy – Oroszlánvár részt (ahol a Mátrabérc is megy) SIMÁN ki lehetett hagyni, pedig talán a legnehezebb rész volt a túrában. Nem volt pont a markazi várnál és az utána következő hegyen sem… 


1800 m szint volt a túrában, de éppenséggel a feléből is meg lehetett csinálni. Mi útvonalkövetők vagyunk, nem vágunk le semmit, szóval nem ez a fő dolog, de azért az ember azért fizet be 1500 ft-ot, h. tudja, h. egy teljesítménytúrán van, és legalább érdekel valakit, h. ő éppen merre jár… nem volt kitűző sem, kaptunk egy kinyomtatott fekete-fehér emléklapot, amin még a túra neve sem volt rajta, mert még a szeptember 29-i Retro túráé volt… az egyik szervező a célban megkérdezte, h. akkor ti most hány km-t mentetek? Kiírás szerint 47, itiner szerint 42, a túra neve 45, én meg 44-et mértem, foglaltam össze röviden. Ezen elgondolkodott, aztán a túra nevét nem is tartalmazó oklevélre ráírta tollal, h. 47 km. Majd letette elém az asztalra, ennyi volt a fogadtatás… Az ellátást, azt most inkább hagyjuk, més soha életemben nem ettem lekváros tésztát, és a továbbiakban sem tervezem…
No mindegy, hagyjuk, végül is nem a kitűzőért jár az ember túrázni, mi sokszor elmegyünk csak úgy magánszervezésben, viszont azért nem fizetünk 1500 forintot sem. Egy túratársamat idézném: „Na, ezt a túrát sem szervezik meg jövőre. Kár érte, milyen jó túra volt, Via Dolorosa-ként kellett volna elmennie…”

Aztán eljött a legutóbbi hétvége, november utolsó napja, és a Tanúhegyek nyomában. 2010-ben voltam ezen a túrán, életem 5. teljesítménytúrája volt, és nagyon ácsingóztam, h. én márpedig a 40-es távra megyek (NAGYON vágytam egy 40-esre akkor), de elhamdulillah Megbízott Szakértőnk lebeszélt róla, pontosabban konkrétan megtiltotta :), ami nagyon bölcs dolog volt, reggelre leesett vagy 20 hó, és, hát, ez nem a legkönnyebb 40-es túra. Akkor nem sikerült volna, most már én is tudom, a 20-on is épp csak beértem szintidőben. Most viszont reméltem, h. azért csak fog sikerülni.
Négyen indultunk a túrára, M. Sz., Tamás, Zoli és én. 5:15-kor indultunk Budaörsről, ehhez nekem 3:30-kor kellett kelni, ami nagyon durva, igen, tudom, az előző este elkészített szendvicset már a buszmegállóban ettem meg. Sötétben indultunk, de mire Badacsonytomajra értünk, világos volt. neveztünk, rajtoltunk, kicsit mérgelődtünk: rengeteg ember indult neki, a Badacsonynak, némelyek elég idegesítően, csatárláncot alkotva, előzést lehetetlenné téve, üvöltözve, káromkodva. Azért igyekeztünk, amennyire tudtunk, szerényvéleményem szerint kicsit túlzottan is, de azért próbáltam lépést tartani a fiúkkal, bár úgy éreztem, h. ez nekem hosszabb távon sok lesz. Arról nem is szólva, h. a Badacsonyra NAGYON felfelé kell menni… viszont fenn nagyon szép volt, volt kilátó, meg kilátó nélküli kilátópont is több darab, alattunk elterültek a tanúhegyek: 


A hegyre fel köves, fagyökeres, rossz úton kellett menni. A teteje már tök sima volt, szépen lehetett haladni, kicsit meg is lódultam… és sikerült akkorát esnek a töksima úton, amiből egy db kb. 5 c magasságú kő állt ki, h. meg sem kísérlem leírni, h. mekkorát, mert úgysem hinnétek el… inkább Zolit idézném: „Hát, én olvasgattam a blogot, és olvastam, mikor leírod, h. mekkorákat estél, de azt hittem, h. csak kicsit kiszínezed a dolgot, de most már látom, h. EGYÁLTALÁN nem…”
Elég az hozzá, h. úgy vágódtam hasra, h. megütöttem az állkapcsomat. Igen, mindezt a töksima úton.
Lefelé a Bujdosók lépcsője az elég brutális volt, egy meredek, szabálytalan lépcső négyszáz-akárhány fokon keresztül, elhamdulillah legalább nem volt jeges.

Ez a túra azért is különleges volt, mert előtte aló napon vettem magamnak egy SAPKÁT... igen, tudom, ne mondjátok, AMÚGY IS kendőben túrázom, de van, h. kendőben is fázik a fejem. Ezért kitaláltam, h. majd ha felfelé megizzadok, és fázik a fejem, akkor lefelé jól felteszem a sapkát, és ha megint felfelé kell menni majd leveszem. Így is tettem. Elhamdulillah a túrán nem volt tükör...



Aztán kiütközött a túra egyetlen negatívuma. Itt ugye tanúhegyeket kellett megmászni, ami azt jelenti, h. a teljesen sík területből kiemelkednek a brutál meredek meg magas hegyek, amikre fel kell kapaszkodni, de odáig is el kell menni valahogy – általában asztallap-simaságú, unalmas, többnyire aszfaltos úton, akár az országúton, az autók között, vagy a bicikliúton. 

Sajna ezzel nem lehet mit kezdeni, még a túrázók kedvéért sem lehet közelebb taszigálni egymáshoz a hegyeket… ezeken a szakaszokon beszélgettünk. Ettünk. Beszélgettünk. Hamarosan elértünk a szigligeti vár alá, felmenni most nem lehetett a felújítási munkálatok miatt. Lenn viszont kaptunk fincsi nápolyit, és Zoli, aki nem eszik ilyesmit, nagyon helyesen nekem adta az övét is… ÖT DARAB nápolyit ettem így meg, majd enyhe rosszulléttel küszködve indultam meg a Szent György-hegy irányába.
Itt fantasztikus természeti képződmények láthatók: a bazaltorgonák, amelyek a vulkáni tevékenység során kikristályosodott bazaltból jöttek létre: 


Én és a barátaim, az „orgik”, ahogy egy nagy kortársam becézi őket: 


Fenn a hegyen kaptunk teát, ami nagyon jól esett, és megettem az egyik szendvicsemet az ellátás részét képező, szintén remek savanyú uborka kíséretében. Aztán mentünk tovább, fel a Csobáncra, ami a következő hegy volt, tetején várromokkal. Út közben találkoztunk (a terepfutó) Gáborral, aki először észre se vett minket, de mikor utánakiabáltunk, egy percre visszaváltott lépésbe, és elmesélte azt az üdítő tényt, h. 2 óra 20 perce indult el (25 km-nél jártunk…). Amúgy nem is lihegett kicsit se. Velem ellentétben, főleg, mikor megindultunk felfele a Csobáncra. Itt kezdtem fáradni, kicsit lemaradtam a fiúktól, Zoli meg kicsit lemaradt tőlem, de mire felértünk a hegyre, beértük egymást. Kicsit leültünk enni és pihenni, aztán indultunk, mert még volt hátra 2 db hegy, és jó lett volna világosban letudni őket, mert emlékeim szerint az utolsó az elég gázos részeket tartalmaz.
A Tóti-hegy kicsi, de meredek. Főleg az utolsó szakasz köves, gyökeres, mászós, a fiúk alaposan lehagytak, de fenn bevártak. Megettünk egy fehérjeszeletet, én indultam is lefelé, mert lefelé nagyon béna vagyok, gondoltam, próbálok némi előnyt szerezni. Tamás természetesen mintegy 5 másodperc alatt utolért, és együtt mentünk jó darabig elöl, már-már azt hittem, h. behozhatatlan előnyre tettem szert, de amikor az emelkedő megszigorodott, M. Sz. és Zoli utolértek, és le is hagytak. A Gulácsra a fel- és levezető út ugyanaz volt, számtalanszor készségesen félreálltam, h. elengedjem a lefelé jövőket. Addig is lélegeztem.
Fenn a hegy tetején már érezni lehetett, h. leérünk világosban, de nem fogunk célba érni sötétedés előtt. Már ment lefelé a Nap: 


Szokás szerint előreiramodtam, Tamás a nyomomban, majd előttem. Hamarosan a többiek is beértek, és így M. Sz. le tudott fotózni engem a felfelé már kiszúrt mini-orgonával, amit én nem tudtam megörökíteni, lévén, h. a gépem ugye elromlott, újat meg még nem vettem…
Én és barátom, a mini-orgi:


Már leértünk a hegyről, mire besötétedett. Egy rövid időre azért be kellett kapcsolni a lámpákat, főleg nekem, aki ragyogó napsütésben és töksima úton is akkorát esek, h. a szeizmográfok is regisztrálják…
Beérve hosszú sort találtunk, de ez azonnal feloszlott, miután mi átvettük a kitűzőket és okleveleket… utána teljesen üres volt az érkezési oldal. Ittunk teát, én ettem egy lekváros kenyeret is. Aztán eldöntöttük, h. mi bizony forró levest ennénk, és hazafelé még megálltunk egy vendéglőben. Zökkenőmentesen értünk Budaörsre, ahonnan M. Sz. nagyon-nagyon kedvesen még behozott engem a Móricz Zsigmond körtérig.

Nagyon tetszett ez a túra, bár néha a menetsebességet kicsit túlzottnak ítéltem, de rá kellett döbbennem, h. az utóbbi túrákon elkényelmesedtem, és jobb lesz visszaszokni a kicsit nagyobb sebességre… Rögtön a jövő hétre M. Sz. készített is nekem túratervet: Zolival 9:50-en belül kell végigmenni a következő túránkon… hogy melyik lesz az? Jövő héten insallah megtudjátok…