2012. június 26., kedd

Buda határán 10


Táv: 11 km
Szint: 285 m
Ez volt eddig életem legrövidebb teljesítménytúrája…
Bevallom, reggel a Szondi után elég nehezen keltem fel. Fáradt is voltam, keveset is aludtam – lehet, h. ha nem ígérem meg a húgoméknak, el sem megyek egyedül a túrára. Így azonban nekivágtam – és nem bántam meg egyáltalán.
Ez a Buda határán túra legkisebb távja, Csillebérc és Adyliget között. Könnyű séta, de végig szép helyeken megy. Főleg, mikor közvetlen csillebérc után bevettük magunkat az erdőbe, a kis szalagozott ösvényeken.
Milyen színű a magasles, szól az ellenőrző kérdés, megy a tűnődés a helyes válaszon:

Aztán találtam egy jó nagy szarvasbogár lányt, megmutattuk az utánunk jövő kislánynak és az apukájának, nagy sikert aratott.
Makkosmárián kaptunk nagyon finom almát, és bónuszként összefutottunk Szamócával, aki a hosszú távon volt. Nekem nagyon furcsa volt nézni az ismerősöket, akik mind a hosszún mentek, kicsit fájt is a szívem. Mondjuk nem esett volna ANNYIRA jól 50 km-t menni a szombat után…
Átmentünk Budakeszin, az unokahúgom annyira nem lelkesedett a felfelé vezető betonutakért, de találtunk egy kutat, és a hideg víz határozottan jól esett.
A Csacsi-réten a ponton volt mindenféle földi jó, mogyoró, kekszek, pár szem mogyoróval mentünk tovább, a határkövekről beszéltem – mi másról – majd megállapítottuk, h. az unokahúgom szinte pont olyan magas, mint egy határkő:

Ekkor amúgy már nagyon meleg volt, sokkal melegebb, mint szombaton, a nap is sütött, nem is nagyon bántuk, h. hamarosan beértünk a célba.
Kellemes levezető séta volt a szombati nap után. Még soha nem indultam ilyen rövid távon, és kicsit sajnálom is, h. nem mentem hosszabbra, legalább a 25-re. Mondjuk, ha egy túrának köze van a határkövekhez, azzal engem könnyű megfogni, mint tudjátok... 
A túra minden szempontból példás volt. Remek szervezés, minden zökkenőmentes, és, bár mi a táv rövidsége miatt nemigen igényeltük, remek ellátás. Az útleírás és a szalagozás tökéletes volt. Az különösen tetszett, h. semmiféle hátrányos megkülönböztetést nem éreztem rövidtávosként. Nem volt olyan, h. el az útból mert jönnek az ötvenesek… ellátásból is ugyanúgy járt minden annak, aki igényelte. Annak különösen örülök, h. az unokahúgomnak nagyon tetszett az útvonal, (újra) megjött a kedve a túrázáshoz, ezt külön köszönöm. Még azt is megkérdezte, h. csütörtökön eljöhet-e velem jelzést festeni.
Egyszóval, remek volt ez a kis séta, és jövőre insallah hosszabbra tudok jönni megint. Ha majd nem leszek olyan lekvár, mint most, insallah megint tudok menni az 50-en, bármi is lesz szombaton J

Szondi 55


Táv: 55,4 km
Szint: 2524 m

Erre a hétvégére eredetileg vasárnapra terveztem a Buda határán 50-et, szombatra meg semmit. Tavaly is voltam a Buda határán, jó kis túra volt.
Ám közbeszólt a húgom és gyermeke. Ők túrázni akarnak, nyilatkozták, de akkor már legyen Budapest kupás. Oké, akkor menjünk a 25-ös távra, a 25B-re, abban némileg kevesebb a szint. Ezt ők nem tudják bevállalni, felelték gondolkodás nélkül. Menjek velük a 10-esre.
Akkor viszont néznem kellett valamit szombatra. Hoppá, itt ez a Szondi, az adatokat nézve olyan, mint egy kis Mátrabérc. Börzsönybérc, gondoltam magamban. Ezt meg kell próbálnom. Végül is a Börzsöny a kedvenc (vulkáni) hegységem.
Logisztikailag kissé nehézkesnek bizonyult a túra – vonat nincs, a kismarosi állomáson még át kell szállni egy buszra. Az első busszal ott lehetek 7:10-re – de az utolsó busz visszaindul 18:40-kor. Teljességgel reménytelennek tűnt az időkeret. Viszont TKM megígérte, h. levisz kocsival a vonatig, onnan meg már igazán egyszerűen hazatalálok insallah. Remek.
A túra honlapján a szervezők kérték, h. aki csak tud, nevezzen előre. Meg is tettem, különösen tetszett, h. a nevezési lapon rákérdeztek, h. vegetáriánus vagyok-e. Ilyet még soha, sehol nem tapasztaltam korábban.
Aztán szerdán elmentünk mászni. A csillebérci kalandparkba. Hova tettem az eszemet… mindenféle kötélpályákon mászkáltunk meg csúszkáltunk meg lógtunk meg húzódzkodtunk, Megbízott Szakértőnk szerint autentikus építőmunkásnak néztem ki:

2 eredménye is lett a mászásnak: (1) olyan helyeken volt izomlázam, ahol el sem tudtam volna képzelni, pl. a hónaljamban – basszus, hogy lehet izomláz valakinek a hónaljában?! – és (2) a drótkötelektől tele lett vérhólyaggal a kezem. Hogy fogom megfogni a túrabotot, tűnődtem, majd vettem egy pár bicikliskesztyűt, ami végül nagyon kényelmesnek és praktikusnak bizonyult, lehet, h. a továbbiakban vérhólyag nélkül is használni fogom…
Az indulás reggelén kipróbáltam egy új reggeli-receptet, amit ezennel megosztok veletek is insallah. Egészséges, és BRUTÁL finom.
3 dl vízben felteszünk főni 3 evőkanál zabpelyhet, ízlés szerint édesítjük (én sztíviával, de bármi jó). Amikor felforrt, elkeverünk benne 1 evőkanál zsírszegény natúr kakaóport. Alacsony lángon, gyakran megkeverve 4-5 percig főzzük, majd fedő alatt kb. 10 percig állni hagyjuk. Utána a felét egy kistányérra kaparjuk, és elsimítjuk. Egy fél banánt felkarikázunk, és befedjük vele a zabkását. Ráöntjük a zabkása másik felét, és rákarikázzuk a másik fél banánt. Nyilván egy normál átlagnapon nem fogok banánt enni, de túra előtt azért elmegy. A keddi normál átlagnapon ugyanezt reggeliztem, banán helyett málnával, ha lehet, még finomabb. Jó étvágyat.
Gondosan pakoltam, nem késtem le a vonatot, megtaláltam a buszt. A királyréti turistaszállóba érve beálltam a sorba – nem volt külön sor az előnevezetteknek – és magabiztosan bemondtam a nevemet. Nem tudsz elindulni, mondta a rajtoltató hölgy, várni kell, elfogyott az itiner. Mennyit kell várni, kérdeztem. Sietős volt az indulás, TKM 6-kor rajtolt, nem akartam, h. órákig várjon majd rám. Hát, azt nem tudni. Oké, leültem, vártam. Egy idő múlva megkérdeztem, h. esetleg egy kósza példány nem maradt-e, mert ennyi idő alatt éppen kézzel is lemásolom. Aztán inkább befogtam a számat, mert végül is szegény rajtoltatók, akik amúgy remekül, kedvesen és udvariasan kezelték a szituációt, igazán nem tehetnek semmiről – mégis minden rajtuk csapódik le. Hamarosan megérkeztek a térképvázlatok. Itiner még nem. Aztán az is meglett. Végre, félórás várakozás után elindulhattam.
Az ajtón kilépve olvasgattam az itinert. Első ellenőrzőpont a Nagy-Hideg-hegy. Az itiner szerint „a turistaszállóból kilépve jobbra fordulunk”. Hoppácska. Azonnal behúztam a kéziféket. Én még csak egyszer rajtoltam innen, a Vulkán-túrán, ott is a NHH az első pont – de HATÁROZOTTAN balra mentünk. Most akkor vajon jobbra is el lehet jutni valahogy a NHH-re? Mögöttem jön egy túratárs, elindul jobbra. Biztos, h. arra kell menni, szólok utána. Ez van az itinerben, válaszol. Igen, de én meg emlékszem, h. a Vulkánon balra mentünk. Az lehet, de lehet, h. erre is fel lehet menni, mondta ő.
No, pont ettől tartottam. Én MINDIG 100%-ig tiszteletben tartom a szervezők megadta útvonalat, még akkor is, ha tudnék pl. „rövidebb utat”. Úgy vélem, h. ha valaki vette az időt és a fáradságot, h. összeállítson nekem egy túrát, akkor a legkevesebb, amit megérdemel köszönetképpen, az az, h. arra menjek, amerre ő elképzelte. Ha ezt nem tudnám elfogadni, és mindenáron rövidebb meg alternatív utakon akarnék menni, elmennék magántúrára. Szóval, mi van, ha TÉNYLEG fel lehet menni arra is? Pár perce tipródtunk már ezen, ekkor kijött még egy túrázó, és ő is beszállt a kupaktanácsba. Végül kijött egy nagyobb csapat, ők is balra indultak, menjünk arra, egyeztünk meg, és lőn.
Közben utolért egy túratárs, akivel még az Eger Csillagán folytattunk közösen eltévedéstudományi kutatásokat, különös tekintettel az NHO módszer gyakorlati alkalmazására. Együtt mentünk a műúttal (többé-kevésbé) párhuzamosan haladó turistaúton, közben hallottuk azok hangját a műútról, akik kihagyták azt a fantasztikus kalandot, amit a jobbára járhatatlan ösvény jelentett… én, mindenesetre, élveztem a dolgot.
Felértünk a NHH-re, megállapítottam, h. a Vulkán óta nem lett kevésbé meredek, és h. igaza van Megbízott Szakértőnknek: ide bizony bármelyik irányból nehéz felmenni… magunknak kellett pecsételni a büfében, ami ugyan az itinerből nem derült ki, de miután körbejártuk a szóba jöhető helyeket, és nem találtunk pontot, úgy döntöttünk, h. csak ez lehet a megoldás…
Innen a túratárs, aki a 30-as távon volt, másfele ment tovább, amit nem annyira bántam, mert nekem az ő tempója kicsit erős volt, igencsak igyekeznem kellett, h. lépést tartsak vele. Egy banán és egy lájtkóla elfogyasztása után kissé lassabban indultam a Csóványos felé.
Ez az útvonal, a NHH-Csóványos-Nagy-Mána az egyik kedvencem az egész országban. Most is megörültem, amikor a gerinc felett feltűnt a Csóványos tornya, ahova egykor annyira féltem felmászni:

Felmászni most sem másztam, csak leültem az egyik padra, táplálkozni… enni járok a túrákra, közismert tény. Utolért a túratársnő, akivel korábban a NHH-en már váltottunk pár szót, és együtt indultunk tovább. Ő életében először járt a Börzsönyben, és nagy pechjére hitt az itinernek – jobbra indult a rajtból, így sikeresen beletett plusz másfél kilométert az amúgy sem kevés távba…
Együtt mentünk egy darabig, beszélgettünk, aztán ő fényképezett le engem az általam olyannyira szeretett Nagy-Mánán:

Megállapítottam, h. az útvonal fordított irányban sokkal kényelmesebb. A lejtőn lemenni sokkal rosszabb volt, mint feljönni… ezzel a hölgy is egyetértett. Engem különösen frusztrált az, h. egy CSOMÓ fincsi gombát láttam, és mikor? Hát ilyenkor, mikor még több mint 40 km van előttem, és nem tudom leszedni őket. Szerintem tudják, ezért jönnek ki elém. Gombástojás, gombástojás, nyígtam bánatosan.
Királyházára leérve kaptunk limonádét. A túratársnő ekkor már többször közölte, h. teljesen készen van, és látszott is szegényen. Néhányszor bevártam. A Lopona-hegy tetején még megvolt, aztán végleg lemaradt. Pedig a következő ponton vagy negyedórát ültem, ettünk, beszélgettünk, de így sem ért utol. Insallah végül meg tudta csinálni a túrát, és insallah talált valakit, aki a végén – amikor a bonyodalmak kibontakoztak – benavigálta a célba.
A pont után egy elég brutális emelkedő következett, aztán kiértünk egy rétre, ami még Annának is tetszett volna:

Aztán hamarosan meglett a Dobogó-hegyi pont, itt nem volt pontőr, csak szúróbélyegző. Innen irány Drégelyvár. Egyik kedvenc helyem a Börzsönyben. A felvezető vicces piros L jelzéssel együtt. Egy darabig egy nyomokban járható szakaszokat is tartalmazó, benőtt ösvényen haladtam, közel-távol sehol senki, nagyon élveztem, néha megálltam szamócát enni:

No, aztán az itiner szerint „becsatlakozik a piros jelzés, és néhány 100 méteren át kövessük a kék-piros jelzéspárost, amíg balra elágazik a piros+”. Hát, a LEGNAGYOBB jóindulattal is max. 10 métert haladt együtt a két jelzés… és ment balra a piros+. Újabb dilemma elé kerültem. Lehet, h. van feljebb egy másik piros+? Ez azért tűnik lehetetlennek, mert emlékeim szerint innen a kék jelzésen max. 400 m Drégelyvár… akkor mi van ezzel a pár 100 m a piros pluszig koncepcióval? Mindegy, nem akartam csalni, elmentem ezen a piros pluszon, majd csak kiderül, ha tévedek. Elhamdulillah helyesen tettem, hamarosan meglett a piros L, és mászhattam egyik kedvenc emelkedőmön felfelé. Az itiner szerint a várban van a pont. Láttam is fenn valami mozgást. Felérvén egy komplett építkezésbe botlottam. Némi kőhalmokon átvergődve meg egy építőmunkásba, aki közölte, h. hahaha, tudja ám, h. a pontot keresem, de az nem itt van, hanem lejjebb a kanyarban, de már mások is feljöttek ám, hahaha. Köszöntem szépen az útbaigazítást, indultam vissza, az itinert nézegetve, h. akkor most hogy is van ez. Nem írta, h. hol a pont, írt viszont mást, amitől elállt a lélegzetem. H. aszongya a piros háromszögön vissza kell majd mászni a Csóványosra.
Ekkor már túl voltunk az 1500 m szinten, és én EGYÁLTALÁN nem emlékeztem, h. amikor az útleírást szemlélgettem a túra honlapján, ott szó esett volna arról, h. KÉTSZER is fel kell menni a Csóványosra. No mindegy, békéltem meg a helyzettel, végül is kedvenc hegyeim egyike, és életemben először a piros háromszögön mentem fel, itt az ideje, h. megismételjem. Végül is mi mást tehetnék, nem maradhatok (sajnos) örökre a Börzsönyben…
Közben meglett a pont. Kaptam 2 pohár vizet, ami nagyon jól jött, mert Kövér Test kifogyott. A félliteres üvegem tartalmát áttöltöttem bele, és reménykedtem, h. kitart a következő vízvételi helyig. Közben megosztottam borúlátó gondolataimat a pontőrrel – aki amúgy megegyezett a reggeli rajtoltató hölggyel – a piros háromszög jelzésről, h. szerintem arról a legnehezebb felmenni a Csóványosra, főleg így, h. egyszer már voltam fenn.
De hát nem kell még egyszer felmenni, mondta ő mély, őszinte döbbenettel. De igen, mondtam én. De nem. De igen. Ezt honnan veszed, kérdezte. Benne van az itinerben. Vágtam rá büszkén, és rögtön fel is olvastam a releváns részt. Na ne, mondta ő, és kikapta a kezemből, majd megállapította, h. az első oldalt kivéve – ahol gondosan fel volt írva, h. Szondi 55, meg az út elejének leírása – bizony a többi, az a 75-ös táv útvonala. Nehogy felmenj megint a Csóványosra, kötötte lelkemre riadtan újra és újra. Jó, akkor merre menjek, kérdeztem én egyre idegesebben. Diósjenőig az itiner szerint, utána a Foltán-keresztig a piros x-en, ott meg majd a pontőrök megmondják, de a kék négyzet amúgy. Nincs is pont a pecsételőlap szerint a Foltán-keresztnél, mondtam egyre rémültebben. Jó, akkor nincs, akkor is a kék négyzeten, mondta, majd még kaptam egy jóreggelt-kekszet is.
No, mindegy, térkép nincs nálam, majd csak lesz valahogy, gondoltam, és magamban puffogva indultam tovább. Hamarosan meglett a sárga jelzés, befordultam a kiszáradt fánál az útra, ahol oly sokszor jöttem már:

Aztán viszont fel a Kámorra, ahol még nem jártam. Igazából innen számomra már teljesen ismeretlen volt a terep – naná, h. pont az innentől kezdődő rész nem volt meg az itinerbe.
A Kámoron meglepve tapasztaltam, h. VAN pont. Pedig NEM volt rajta a pecsételőlapon. Még jobban összezavarodtam – mi van, ha MÉGIS van a Foltán-keresztnél is? Illetve bárhol máshol az út során, de én nem keresem, mert nem tudom, h. van, és benézem, és kihagyom? Hajjaj. Mindegy, döntöttem el, az útvonal gyönyörű, itt lehetek a Börzsönyben, ha benézek valamit, és nem fogadják el a teljesítést, az sem érdekel – akkor is túráztam, és ez a lényeg.
A Kámoron egy elcsigázott túratárs ült, megállapítottuk, h. nem jó az itiner, és Ő Diósjenőhöz szúrt a kámori bélyegzővel… én a lap szélén rajzoltam neki egy külön rubrikát, és odanyilaztam, h. Kámor. Elindultam lefelé a sárgán (remélhetőleg) Diósjenő irányába. A Kámorról a kilátás egyszerűen lélegzetelállító:

A diósjenői ponton utolértem egy túratársat, akit már megelőztem korábban. Mint kiderült, ő a kéken ment fel Drégelyvárba, nem tudván értelmezni az itinert. A pont a helyi kocsma előtt volt, a falusiak iddogálva szemlélték a furcsa embereket, akik 60 km-t mennek. Hol fogunk aludni, kérdezték.
Az ellátás a ponton remek volt. Vajas kenyér, paradicsom, dinnye, és az a nagy szemű, sárga mazsola, amit annyira szeretek. Volt víz is elhamdulillah, mert Kövér Test már teljesen magába horpadt. Ivózsákjaink nagy feltűnést keltettek az alkoholizáló helybéliek között.
Négyen indultunk tovább a pontról. Megállapítottuk, h. innen vakon repülünk, amúgy már a falun belül elnéztünk egy fordulót. Nem akarlak elkeseríteni benneteket, de nem erre kell jönni, mondtam a GPS-t szemlélve. Elhamdulillah még 100 m-re sem voltunk a saroktól. Aztán meglett a piros x jelzés, ami elég ritkásan volt jelezve, és ami még rosszabb, a GPS egyáltalán nem jelezte. Remek. Hamarosan bejött a zöld sáv, egy ideig együtt ment a kettő, aztán eltűnt valahol a piros x – nem vettük észre az elágazást. A zöld meg brutál meredek lett, én már vissza nem fordulok, mondtam az utánam jövő 2 fiúnak, felmentünk hát, és megállapítottuk, h. PONT belemegy a piros x-be… na ja, de melyik irányba menjünk tovább? Én a jobb felé hajoltam, az egyik túratárs a bal mellett erősködött. Elhamdulillah balról hamarosan feltűnt az, akivel a Kámoron találkoztam – ő nem nézte be az elágazást. Mi itt jöttünk fel, mutattam vidoran a szinte függőleges útra, ő csak felemelte a hüvelykujját.
Így, h. tudtuk, merre kell menni, én neki is indultam, ők utánam, de hamarosan lemaradtak, nem is láttam őket. Egy idő után kiértem a rétre, a Foltán-kereszthez:
A rét szélén, az erdei padokon hálózsákkal, kajával berendezkedett idősebb párt láttam. Aha, ők lesznek a pont, gondoltam. Hali, ti vagytok a pont, nyögtem ki elgyötörten. A micsoda, kérdezett vissza a hölgy, ekkor vettem észre, h. meglehetősen… hát… vidámak, ekkor már tudtam, h. nem ők a pont de azért mondtam, az ellenőrzőpont, akik pecsételnek…
Nem, nem mondta rémülten a férfi. Uhhú, rikkantotta vígan a hölgy, pedig ha lenne pecséted, most pecsételhetnél ennek a kislánynak, muci!
Nem igazán szerettem volna, ha pecsétel nekem a bácsi, így hát odébb mentem, imádkozni, aztán meg előhalásztam a narancsomat. Mire megpucoltam, megérkezett az egyik fiú, mint később megtudtam, Gábor, fáradtan rogyott le velem szemben, és nem kellett sokat kínálni, h. elfogadja a fél narancsot. Aztán beért a kámoros túratárs is, és elindultunk. Gábor nem bírta a tempót és lemaradt, de mi ketten már együtt mentünk be a célba. Megbeszéltük, h. igen, ez a túra nehezebb, mint a Gerecse 50. Sokkal.
Amikor a kék négyzeten elértük a zöld négyzet elágazást, elkértem a túratárs térképét. Ugyan a pontőr azt mondta, h. nyugodtan menjünk be végig a kék négyzeten, de az eredeti útvonalban a zöld négyzet – zöld plusz szerepelt. Azon megyünk, amelyik rövidebb, döntöttük el. Hát, az eredeti rövidebb, ráadásul végig műút, könnyebben járható. Túratársamnak, aki jóval korábban indult, már csak 50 perce volt a szintidőből.
Innen már nem kavartunk többet elhadmulillah. Mentünk jó tempóban a műúton. Néha beszélgettünk. Többnyire lélegezni próbáltunk. Aztán szembe jött TKM, kocsival, megnézni, h. jövünk-e már. Jöttünk. Nekem remek érzés volt, h. hosszú idő óta végre tudom, h. biztos jó irányba megyek. Eseménytelenül beértünk innen már. Átvettük a díjazást. A kitűző nagyon tetszik, nem baj, h. nem maradt már nekünk kerek, úgyis a szögletest választottam volna, szerintem sokkal szebb. Az emléklap semmi különös. TKM bevitt kocsival Vácra. 11-re itthon voltam elhamdulillah.
Sokat gondolkodtam, h. mit írjak erről a túráról. Amit igazából mondani akartam, azt elmondtam a pontőröknek meg a célban. Ez egy ANNYIRA jó túra lenne, ANNYIRA jó útvonallal, és nagyon nagy kár, h. ez a kavarás jó pár ember kedvét elvette. Persze, tudom, vannak a profik, akik n+1 alkalommal bejárták már ezt az útvonalat, van GPS-ük, térképük stb., és éjjel, sötétben, fél lábon és hátrafelé végigmennek. De azt nem lehet mondani, h. aki meg nem közéjük tartozik, az meg így járt. Mert a túrázó-társadalom nemcsak ebből az élvonalból áll, hanem a magamfajta kis bénákból is bizony. Szerintem egy túrán elsősorban az útleírásra hagyatkozunk, még a szalagozásnál is fontosabb, mert a szalagot leszedhetik (csomószor le is szedik), az útleírás az, ami biztos. Igazából én nagyon szomorú voltam, mert úgy érzem, ez a nagyszerű túra, csodálatosan összerakott útvonal, fenséges hegység többet érdemelne. Nem arról van szó, h. én dühös vagyok azért, mert kavartunk egy csomót – mert egy csomót nevettünk közben, amúgy, mi mást tehettünk volna – hanem úgy érzem, h. ez így nem volt méltó ehhez a túrához. Annyira jól indult az egész – annyira tetszett az útvonal, az, h. külön megkérdezik, h. vegetáriánus vagyok-e – aztán, a rajtban való várakozás visszavett ebből. Két okból nevezek elő, ha lehetséges egy túrán – a szervezők munkáját megkönnyítendő, és h. ne kelljen várakozni a rajtban. Aztán az itiner fokozta a vicces történetet.
Ettől függetlenül a túra tényleg nagyon jó volt. Az útvonal jobb nem is lehetne, az ellátás remek volt, az idő kellemes. Insallah a jövő évig sikerül ezeket a hibákat javítani. Én nagyon szívesen eljönnék újra.

2012. június 22., péntek

Turul túrák – Árva Vince 75


Táv: 74,2 km
Szint: 1430 m
Sokáig gondolkodtam, h. melyik túrára menjek ezen a szombaton. Amikor, még az év elején megjelöltem az engem érdeklő túrákat, június 16-ra a Buda bérceint jelöltem meg. Hiszen a Turul 45-ös távját már megcsináltam télen… akkor még elképzelhetetlennek tűnt a 75 km-es táv.
Mostanra azonban már elérhető közelségbe került, és lett is volna kedvem egy kis hosszabb sétához. A héten már eldöntöttem, h. a 75-ös távot választom. Gondosan készültem, pakoltam össze a holmimat, azt sejtettem, h. meleg lesz, a hét második felére kiderült, h. eső sem várható – így sem esőkabát, sem meleg holmi nem került a zsákba. Mint később kiderült, ez súlyos hiba volt.
Reggel sikerült időben felkelnem, de olyan sokáig szerencsétlenkedtem itthon, h. nem értem oda a rajtidő elejére, ahogy terveztem – pedig csak a Déli pályaudvarig kellett menni. Befizettem a nevezési díjat, kitöltöttem a papírt, beálltam a rajtsorba. Huszas, ugye, kérdezte a rajtoltató ifjú hölgy.
MINDIG ez van egyébként. Nemigen volt még túra, ahol ne a legkisebb távra akartak volna küldeni. De hogy ez miért lehet? Talán látva hordótestemet, arra gondolnak, h. nem leszek képes tovább elvonszolni, mint a lehetséges minimum? Vagy úgy gondolják, h. kendős nő = lekvár? Mindegy, már megszoktam, inkább csak vigyorgok. Nem, 75, feleltem most is széles mosollyal. Jaj, bocsi, mondta gyorsan a hölgy, és már adta is a papíromat. 6:50-kor sikerült indulnom (amúgy 6:30-kor szerettem volna).
Már reggel valami brutális meleg volt. Ráadásul a túra eleje nem sokat habozik, hanem az első ellenőrzőponttól megindul felfelé. Az első ponton, a turulnál pecsételtem (lesz majd még egy turul, jóval később és kb. 75 km-rel odébb):

Aztán meg is kezdtük az emelkedést, előbb csak az aszfalton, aztán jött a Tojás 40-ről (és számos más túráról) ismerős lépcsősor, amelyet ebben a kora reggeli kánikulában a 10-es FOSlépcső skálán 10-esnek mértem. Elkezdtem gondolkodni azon, h. a rajtoltató hölgynek mennyire igaza is van: milyen szép, kellemes táv az a 20-as, ebédre otthon vagyok, a legnagyobb délutáni melegben meg majd alszom egyet… aztán elhamdulillah csak felértem Normafáig, ahol a pecsét mellé csokit is kaptunk, ami elég jelentős mértékben javított lelkiállapotomon. Innen a zöld +on mentünk Makkosmáriára, ez amúgy a futóútvonalam vége, csak pont szemből szoktam jönni, ami azért lényegesen megterhelőbb. Így kényelmesebb volt. Makkosmáriánál a nagyon kedves pontőröktől kaptam ásványvizet és házi sós sütiket:

Az ásványvíz nagyon jól jött, mert egyre melegebb lett. Ismét elkezdtem gondolkodni, ezúttal a 45-ös távról. Azzal már mégiscsak mentem is valamit, meg nem kapok hőgutát sem insallah… No mindegy, hagyjuk, döntöttem el, majd átmegyünk azon a hídon, ha odaérünk. Messze van még Szomor.
A továbbvezető piros csík jelzést szégyenszemre benéztem egy helyen, mintha nem jártam volna erre 100x legalább. Mentem tovább egyenesen, ott, ahol jobbra kellett volna. Két túratárs jött is utánam szorgosan, mintegy 50 méter után hátraarcot csináltam, bocs fiúk, le kellett volna fordulni, látjátok, ott, ahol a két fán kinn van a jel… Egy idő után megálltam előszedni a botokat, jól jöttek az enyhe emelkedőn. Nézegettem az erdőt, különösen az alját, és elég frusztráltan szúrtam ki több ehető gombát is – mikor is találjak egy pörköltre valót, mint amikor még több mint 60 km van előttem… A gombákat így nem tudtam leszedni, de az egyik kis aranyost azért lefotóztam, ahhh, gombástojás, sóhajtottam közben vágyakozva:

A budakeszi műútnál örömmel fedeztem fel az ismerős pontőrt, Tonnakilométer 10-15 perccel van előtted, mondta, és adott egy csomag ropit. Meg ásványvizet. Én már nagyon éhes voltam, az elkövetkező mintegy 100 m-en meg is ettem az egész csomag ropit. Közben jól kiléptem, h. utolérjem TKM-t. Ahogy a Petneházy hotel után már láttam a pontot, egyszer csak megállt mellettem egy kis furgon. A piros jelzést keresi, mert én meg tudom mondani, hol megy a Piros 85-ös túra, szólt rám a sofőr segítőkészen. Nem, köszönöm, oda megyek a pontra, mutattam a bóját, ő meg kifaggatott, h. milyen túra zajlik, és milyen távon vagyok, majd közölte, h. hajrá, jó utat. A ponton megint volt ásványvíz, és ilyen jóreggelt-keksz féleség, amit szintén megettem.
Itt jegyzeném meg, h. még egy túrán sem tömtek minket annyiféle étellel, mint ezen. Minden ponton volt valami, kivéve az elsőt, de mivel ez mintegy 500 méterre volt a rajttól, szerintem megbocsátható. De amúgy mindenhol kaptunk valamit, plusz még ásványvíz is volt mindenhol, ami nagyon jól jött ebben a melegben.
Innentől egy kellemes és egy kevésbé kellemes meglepetés ért minket.
A kellemes: a másik túra, a Buda Bércein útvonala ezen a szakaszon egyezett a mienkkel, csak ők pont szemből jöttek. Nagyon vicces volt így találkozni az ismerős túratársakkal, és találkoztam Szamócával is, ami különösen felvidított. Közölte velem, h. TKM már csak percekkel van előttem.
A kevésbé kellemes: ezen a szakaszon egy kerékpáros verseny útvonala is egyezett a mienkkel, amiből elég kellemetlen, néha életveszélyes helyzetek alakultak ki. Nem is értem, hogyan adhattak ki engedélyt arra, h. egy kerékpáros verseny két nagy létszámú túrával egy útvonalon haladjon…
A bicajos mezőny még nem ért utol, mikor beértem Nagykovácsiba. A plébánia udvarán volt a pont, TKM itt heverészett a fűben a fák alatt – a nap hátralévő részében még sokszor láthattam őt ebben a pozícióban. Pecsételtem, átvettem a télről ismerős és most is brutál finom meggyes rétest, majd, ha már így összeakadtunk, együtt indultunk tovább. TKM zoknit cserélt, majd a használtat a hátizsákjára kötözte, szárítás céljából. Ezek után én igyekeztem előtte, ill. mellette haladni:

A Nagykovácsiból kivetető sárga csík az egyik kedvenc részem, nagyon szép út, nagyon szép kilátással. Ezt csak némileg árnyékolta be (a) az egyre kevésbé elviselhető hőség, (b) a minket utolérő kerékpáros mezőny, akik ráadásul egyes szakaszokon két irányból is érkeztek, tehát még csak félreállni sem volt olyan egyszerű. Viszont az ő szervezőik is megkínáltak az egyik pontjukon hideg vízzel, ami nagyon kedves volt, és jól esett.
Átmásztunk egy vadkerítés létráján. Hamarosan elértük a télen oly sáros és csúszós, most pedig csontszáraz patakmedret, mikor kimásztunk, már látszott a pont. Itt ismét némi heverészés, és voltak mindenféle kenyerek, hagyma, uborka, meg persze megint ásványvíz. Megosztottam TKM-mel az információt, h. olyan rész következik, amelyet szerintem nem fog annyira szeretni. Nem az elejére gondoltam, amikor beértünk Perbálra, és megálltunk egy presszóban némi hideg innivalóra. Hanem ami utána jött. Először fel kellett menni a perbáli gombatelephez. A gombatelep előtti/körüli mezők számos virágtól tarkállanak, még levendula is van. Azonban ezek sem képesek elnyomni a gombatelep pusztító szagát. Ilyen büdöset ilyen koncentrációban nem is tudom, éreztem-e valaha. Mintha egy nagyobb létszámú tehéncsorda beledöglött volna a saját trágyájába, majd nyughelyüket a helyiek rothadt zöldségek és több vagonnyi erősen használt zokni gyűjtőhelyeként hasznosították volna. A fokozódó hőség nem javított a dolgon:

Nekem viszont REMEK ötletem támadt. Ezennel kérném is a tapasztalt túraszervező sporttársakat, h. támogassanak megvalósításában. A remek ötlet fellendítené Perbál idegenforgalmát, és újabb alternatívát jelentene a Budapest környéki teljesítménytúrák frekventált világában. Ez pedig a GOMBATELEP MARATON.
A túra terepmaratonként és teljesítménytúraként is teljesíthető lenne, természetesen eltérő szintidővel, nevezési díjjal és szolgáltatásokkal. Kiírásra kerülne félmaraton és minimaraton táv is. A túra szervezése, vonalvezetése és az útvonalkijelölés rendkívül egyszerű és költséghatékony lenne: a maratoni táv keretében 42, a félmaratonhoz 21, a minimaratonhoz 10 kört kellene futni a perbáli gombatelep körül. Egyetlen pecsételőhely elegendő lenne (a telep felső sarkán, ami nem esik szélirányba), és tapasztalataim alapján az ellátásból nem sok fogyna, kiváltképp, ha a meleg ételt a túra végén gombapörkölt formájában biztosítanánk. Díjazásként a túra logójával ellátott hánytálakat, a kisebb távokon hányózacskókat adhatnánk. Szalagozni nem kell, ellátás olcsón megúszható, a túra pedig úgy vélem, hosszú ideig emlékezetes maradna minden résztvevő számára. Kérem, ha bárkit érdekel az ötlet megvalósítása, lépjen velem kapcsolatba.
A gombatelepet elhagyva sokáig beszéltem a Gombatelep Maratonról, csiszolgattam az elképzelést, de sajna látnom kellett, h. TKM nem viszonyul hozzá oly lelkesen, mint jómagam. Ráadásul hosszú ideig haladtunk árnyék nélkül a tűző napon, poros úton, mindenféle látnivaló nélkül – hacsak azt nem tekintjük látnivalónak, h. a tavaszi árpát felváltotta a zab. Ja, és meleg is volt.
Anyácsapusztán szerintem mindenki a puszta anyácsáját emlegette, de én még mindig tartom az állításomat: inkább megyek 35 fokban, mint télen a bokáig érő sárban. De azt hiszem, ezzel rajtam kívül senki nem értett egyet.
Lassan-lassan elértük a Kakukk-hegy lábát, TKM csak „kis fika-hegy” elnevezéssel illette, de azért megszenvedtünk a feljutással, mert, mint már említettem néhányszor, nagyon meleg volt. Fenn nem volt pontőr, magunknak pecsételtünk, majd pár 100 m után benn is voltunk Szomoron. Az ellenőrzőponton volt gulyás. Ebből én nem ettem, de TKM is kedvetlenül kavargatta, mert a meleg és az általános megpróbáltatások bizony megviselték. Én ittam, a túra szervezője meghívott minket a szemben lévő presszóba, és elintézte, h. megtöltsék nekem Kövér Testet, egyszóval tényleg olyan kiszolgálásban részesültünk, amire kevés példát láttam eddig. Amúgy meg túra-főszervezőt sem szoktam látni közelről, kivéve persze TKM, de ez a rövid lista most bővült még eggyel. És hogy ismeretségi köröm még tovább bővüljön, utolért minket további 2 túratárs, apa és fia. Kis beszélgetés után mi indultunk tovább.
Innentől számomra terra incognita következett, hiszen télen csak a 45-ös távon voltam, aminek itt volt a célja. A továbbvezető rész első szakasza egy folyamatosan emelkedő, hőségtől izzó aszfaltút volt. Mindegy, felmentünk, eljutottunk Gyarmatpusztára, ahol nem volt semmi különös, lassan fogytak a kilométerek, én lelkesen nézegettem a növényeket, TKM-et annyira nem hatotta meg a botanika. Már 55 km-nél jártunk, de a meleg miatt többnek érződött, legalábbis én többnek éreztem (hát nem megmondta a rajtoltató hölgy, h. huszas…). A tóhoz megérkezve többen is eldobták magukat az árnyékban:

Én nagyon örültem, h. kókuszrudat kaptunk, mert (sajna) a nápolyi mellett a másik kedvenc édességem… Aztán TKM-et hátrahagyva átmentem az erdősáv túloldalára, és a búzatáblával szemben, fantasztikus kilátások közepette csináltam meg az imát:

Beértek minket az előbbi túratársak, bementünk Tarjánba, ahol a pecsételés után nagyon kedvesen meghívott minket egy kóla-fagyi kombóra, ami életmentő volt ebben a melegben. Ha esetleg olvassa, innen is üzenem, h. legközelebb insallah én hívom meg őt J.
Esteledett már, de a nap egyszerűen nem volt hajlandó lemenni. Továbbra is meleg volt, bár némileg azért mérséklődött. Már csak 15 km volt a célig.
Lassan rátértünk a Kinizsi útvonalára, legalábbis a fiúk szerint, nekem nem volt ismerős, főleg, h. közben végre-valahára mégiscsak besötétedett elhamdulillah. A Kinizsin is töksötétben mentem itt, most is – sötétben egyik erdő olyan, mint a másik.
Egy darabig húztuk az időt, h. ki vegye először elő a lámpát, végül már alig láttuk, h. hova lépünk, és megálltunk felszerelkezni. A két túratárs lemaradt elemet cserélni, TKM és én mentünk előre. A hajtűkanyar után egyszer csak hangos csörtetést hallottam balról, mintha egy teljes eltévedt osztály igyekezett volna hazajutni az osztálykirándulásról a legrövidebb úton. Meg akartam kérdezni TKM-et, h. szerinte mi ez, de nem volt időm.
Elhamdulillah, h. TKM ment most elöl, mert én teljesen lefagytam, mozdulni sem tudtam. Balról az erdőből kiugrott egy hatalmas szarvasbika, egyenesen neki TKM-nek. Komolyan, én már láttam őt holtan, vagy legalábbis kiomló belső szervekkel, mert a bika egy cseppet sem lassított. Elhamdulillah TKM észnél volt annyira, h. hátralépjen 2 lépést, de a bika így is centikre tőle száguldott el. Majd követte őt a csorda többi része, még 5 vagy 6 állat, köztük 2 agancsos. Aztán kisvártatva már mögöttünk is elviharzott valamennyi (kettőnek tippelem). Mi meg teljes döbbenettel álltunk a csorda közepén. A szemeik zölden világítottak a lámpák fényében, éreztük az erős állatszagukat. NAGYON durva volt. Hiába meséled, úgysem fogják elhinni, h. milyen közel voltak, mondta később TKM. Pedig szó szerint kézzel meg tudtuk volna érinteni őket.
Én eléggé fel voltam háborodva. És mi van azzal, h. az óvatos, éber vadak mérföldekre elkerülik az embert az erdőben? Miért nincs most egy vadász, h. lelője az ÖSSZESET?!? (Tilalmi idő van, tudtam meg TKM-től).
Később felvetettem TKM-nek, h. mi lenne, ha énekelnék, mert akkor a többi kis SZEMÉT vadállat már messziről hallja, h. jövünk. TKM röviden közölte, h. ő inkább meghal. Pedig még nem is hallott énekelni…
Lassan megnyugodtam, te láttál már ilyen közelről szarvast, kérdeztem TKM-et. Nem, és nem is szeretnék, vágta rá azonnal. Közben én is rájöttem, h. ENNYIRE közelről csak áfonyamártással szeretem a szarvasokat…
Egyszer csak felfelé kellett menni, de jóformán meg sem éreztem, mert hajtott a szarvas-indukálta adrenalin. Hamarosan ismerős területre értünk, erre jöttük a piros csíkon a magán-Gerecse túráinkon is. És hamarosan előttünk volt a turulszobor. Kicsit kóvályogtunk körülötte, h. hol a pont, aztán rájöttünk, h. a parkolóban. Melyiken vagytok, kérdezte a pontőr, a kistávon, feleltem én. Mindenki nevetett. De hát idáig már csak a 75 és a 120 km-es táv jön el – akkor mi vagyunk a kistáv, nem? No mindegy, leültünk azért egy kicsit, kistáv ide vagy oda. Itt volt mindenféle földi jó: vajaskenyér, hagyma, csalamádé, lekvár… bevallom, kettőt is megettem, és megettem volna egy harmadikat is ám, csak már nem volt képem hozzá…
Azt már érzékeltük, h. az utolsó vonatot lekéstük… azért a panorámaúton belehúztunk, és gyorsan meglett az utolsó alig 3 km.
Most következett a túra legnehezebb része. Nem sokkal késtük le az utolsó vonatot. 5 órás várakozás várt ránk az elsőig… a cél egy kempingben volt, a büfé előtti téren letelepedtünk a fapadokra, és hátradőlve próbáltunk aludni egyet. Hát… részint kemény volt, de ezzel még megbirkóztam volna – végül is éveken át a padlón aludtam. De az éjszaka hűvös is volt, az átizzadt cuccban annyira fáztam, h. komolyan azon gondolkodtam, h. leszedem az asztalról a viaszosvásznat, és magamra terítem… Kínkeservesen teltek az órák, végül beültünk a büfébe, és egy forró kapucsínóval húztuk ki a hajnalt. Jó egy órával a vonat indulása előtt elindultunk a vasútállomásra – csak ne kelljen már a hidegben ülni.
Az állomás hamar meglett (kb. másfél km), ahol lett is volna egy jó meleg, kellemes váróterem, ám ebbe beköltöztek a rendkívül büdös hajléktalan polgártársak. Hideg ide vagy oda, 2 percet sem bírtunk ki odabenn. Az állomás előtt vártuk meg az első vonatot.
Reggel 6-ra értem haza, és egy gyors zuhany után már aludtam is. A túra nagyon tetszett (eltekintve a szarvastámadástól és a hajléktalan váróteremfoglalóktól), a szervezés és főleg az ellátás döbbenetes volt. Nem tudom, hova kellene petíciót beterjeszteni, h. a túrákon MINDIG legyen kókuszrúd?
Egyetlen hátránya számomra az éjszakai várakozás volt. Tehát jövőre két választásom van: (a) a 45-ös távra megyek, és Szomorról simán hazajövök délután. (a) a 120-as táv: reggel Dorogról remek a közlekedés…

2012. június 13., szerda

Bükk-fennsík



Táv: 50 km
Szint: 1740 m
Ezt a túrát már tavaly is terveztem, mikor nyomdai munkálatok miatt Törökországba kellett utaznom, direkt úgy időzítettem, h. a túrára visszaérjek. A Bükk-fennsík az egyik kedvenc helyem az országban (a világon). Erre a szervezők átrakták másik hétvégére… ami már Ramadán volt, tehát én kiestem. No, sebaj, insallah majd jövőre, gondoltam.
Idén elhamdulillah sikerült eljutnom, Tonnakilométer segítségével, aki felajánlotta, h. felvesz a gödöllői vasútállomáson, és hazafelé ki is tesz ott. Gödöllő csak fél óra Pestről, sokkal reálisabb, mint elindulni Lillafüredre, ahol a rajt-cél van.
Előző este kifaggattam Megbízott Szakértőnket, h. ha 0,5 l 25 °C vizet -10 °C-ra hűtök, akkor mekkora térfogatnövekedéssel kell számolnom. Durván 10%, nyilatkozta. Remek, válaszoltam, akkor ha fél decit leiszok belőle, insallah nem fog szétfagyni az üveg. De még akkor is szétfagyhat, jött a lelombozó hír, ha felülről kezd befagyni.
Annak ellenére, h. élvonalbeli eltévedéskutató és a Δµ-elmélet kidolgozója vagyok, alapvetően mégiscsak bölcsész lennék, vagy mi, ezért nemigen értem, mi a jelentősége annak, h. fentről kezd befagyni az üveg, de arra rájöttem, h. mit sem ér a tudomány, empirikus úton kell megtapasztalnom a jelenséget. FYI: nem fagyott szét.
A vonat 5-kor indult a Keletiből, 5:30-kor már be is szálltam TKM és a fia mögé. 7:15-ös rajtot terveztünk. Ami természetesen nem jött össze, mert (1) nem kellett volna hinni a GPS-nek, h. forduljunk jobbra, (2) mintegy fél órán át kerestünk egy olyan parkolót, amely (a) nem 2 km-re van a rajttól, (b) nem kerül 300 HUF/órába. Azért végül a tervezett idő helyett 8:05-kor sikerült rajtolni. TKM kicsit morgott, mert hármunknak csak egy itiner jutott, kevés volt a szervezőknél. Én azon morfondíroztam, h. a kiírás szerint 50 km a táv, az itiner szerint 53,4, TKM GPS-trackje szerint meg 48,9. Most akkor mennyit is kell gyalogolni?
Nekivágtunk a (ki tudja, mekkora) távnak, nekem fogalmam sem volt, h. merre kell menni, bele se néztem a (TKM-nél lévő) itinerbe, itt van a sztárnavigátor, én csak megyek utána, gondoltam. Hamarosan sikerült is feljutnunk egy útra, amely mintegy 10-15 méterrel az itinerben jelzett út felett vezetett:

De végül is semmi okom a panaszkodásra, mert (a) így is ugyanoda jutottunk, mintha lent mentünk volna, (b) az utat nagyon érdekes, viccesen meggyűrődött kőzetek szegélyezték:

Már itt elkezdtem a kőzetgyűjtést, ami végigkísérte a túrát számomra, egy kisebb sziklakerthez elegendő kőzetet cipeltem haza végül. Ez azért is hasznos volt, mert hamarosan brutális emelkedésbe kezdtünk, amit jó ideig folytattunk is.
Az idő kellemes volt, néha esett egy-két csepp eső, nem volt túl meleg, a nap sem tűzött. Egy csomó szamóca szegélyezte az utat, amelyekből igyekeztem minél többet csipegetni. Egy kedves túratársnő csapódott hozzánk, sajna csak a kisebb, 25-ös távon ment, pedig nagyon jól elbeszélgettünk, és jó tempót is mentünk vele. Azért az első pontig együtt mentünk. Az első ellenőrzőpont Jávorkútnál volt, kaptunk csokit (miért is járok túrákra?), és ittunk a forrás friss hideg vizéből:

TKM feltöltötte azt a nano-edényt, amelyet vízellátás címén magával hozott. Pár tucat méter után elköszöntünk a túratársnőtől, és továbbmentünk Bánkútra, ahol nem volt ellenőrzőpont, és nem volt nyitva a büfé sem. Számítottunk rá, h. itt lehet majd vizet vételezni, nálam ott volt Kövér Test, meg a fél literes víz, amiben még mindig jégdarabok úsztak, valahogy csak kibírom, gondoltam, TKM azonban nehezebb helyzetben volt. A Bálványon, a következő EP-on megkérdeztük a pontőröket, akik azt mondták, h. a csurgói erdészháznál van egy kút, remek, az nincs messze, ott majd töltünk. Addig is felmásztunk a Bálvány kilátójára, méghozzá a legfelső szintre, ahova csak ilyen, Anna által határozottan veszélyesnek minősített létrán lehet feljutni:

Az alsóbb szinten tartózkodó osztálykiránduló kisiskolások, akiket a tanítónéni (szerintem nagyon bölcsen) nem engedett felmászni, irigykedve néztek utánunk. Fentről valóban remek volt a kilátás:

Megettünk még egy szendvicset, aztán indultunk tovább a vízlelőhely felé. Odaérkezvén megállapítottuk, h. a kút, mint olyan, valóban létezik, de oly száraz, h. ebből utoljára a Rákóczi-szabadságharc idején ihattak az átvonuló csapatok… nincs mit tenni, szomjazni fogunk. De legalább az idő jól felmelegedett, tűző nap továbbra sem volt, de a levegő nehézzé és fülledtté vált. A tarkői ellenőrző pont után (szigorúan a kijelölt szalagozáson belül maradva, természetesen) felmentünk Tarkőre, h. élvezzük az ország egyik legszebb kilátását:

És együnk, természetesen. És igyunk a rendelkezésre álló minimális vízkészletből. TKM nano-gyűszűje kiürült. Én megittam az energiaitalomat, és megállapítottam, h. soha, soha nem kellene meggyes energiaitalt gyártani többé. Némi pihenő után mentünk tovább. Az erdő gyönyörű volt, a rétek is, a borókás-köves víznyelők különösen közel állnak a szívemhez:

Rengeteg virág nyílott, szebbnél-szebb színekben:

Kár, h. a vízhiánytól lassan elfátyolosodó tekintettel nem tudtuk mindezt 100%-ban kiélvezni.
Egy elágazásnál le is tértünk a kijelölt útvonalról, h. 120 m kitérővel meglátogassunk egy forrást – azonban kiábrándultan tapasztaltunk, h. a forrás bizony száraz. Mindössze egy-két tenyérnyi pocsolya jelezte, h. itt forrásnak kellene lennie:

Minden ellenérzésünket félretéve merítettünk a pocsolyából, amennyit tudtunk, és ittunk belőle, legfeljebb majd gyakorta látogatjuk az utunkat szegélyező bokrokat (nem történt ilyesmi, elhamdulillah). Nekem eszembe jutott, h. mit szólna Szamóca, ha látná, h. a Szakrális Kinizsis Pohárral (amelyet ő el sem mer hozni a túrákra, nehogy lekopjon a felirata) karistolom itten a pocsolya kavicsos alját…
A következő pont a Hereg-réten volt, amelynek közelében elméletben volt egy patak, ám a pontőrök közölték, h. gyakorlatban erre ne számítsunk, mert száraz. Viszont volt velük egy kanna víz, amiből kaptunk, egy pohárral kértem, de magammal nem vittem belőle, jusson másoknak is, ennyivel insallah kibírom Tamás-kútjáig, ami csak pár km innen.
Elértük a kutat, amelyből két hajszálvékony vízsugaracska csergedezett:

Ennek ellenére ittunk, és feltöltöttünk minden vizesedényt, Kövér Testet, TKM nano-kupicáját – bár mindez jelentős időt vett igénybe. Újult erővel, megnyugodva vágtunk neki a pazsagi erdészházhoz vezető további emelkedőnek. Magamban meg is állapítottam, h. nohát, mennyit kell felfelé menni ezen a  túrán, elszoktam már a Bükktől, meg a Mátrabérc óta nem is voltam semmi szintesebb túrán, jó, a Sárga 70-ben is volt, meg a Kinizsiben is, de akkora távon elosztva, h. nemigen lehetett megérezni. Mindegy, bölcsen hallgatva mentem felfelé.
Répáshután egy bisztrónál volt az ellenőrzőpont, a kis faluból kiérve, visszanézve ismét megállapítottam, h. nem véletlenül a kedvenc (üledékes) hegységem a Bükk, mert gyönyörű:

Én ekkor már nagyon éhes voltam (mily meglepő), menet közben megettem egy müzliszeletet, ezzel csak kibírom a pontig, gondoltam, ahol komolyabb táplálkozást terveztünk. Az idő, a kilométerek és a szint bizony meglátszott már kis csapatunkon, egyre többet vártuk be egymást a le-lemaradozás miatt. Amikor Szarvaskúthoz értünk, a csapat kétharmada azonnal eldobta magát a fűben, a pontőrrel diskurálva, míg én megnéztem a tisztás túloldalán a bozótosban lévő virágokat:

A ponton kaptunk kenyeret, volt lekváros és zsíros, és megállapítottuk, h. bizony sietni kell, mert kezdett szorítani a szintidő, és még van hátra ]10; 13[ km (attól függ, h. melyik adatnak hiszünk). Kissé leamortizált külsőnkre jellemző, h. mikor kifejtettük a pontőrnek, h. nem rohanunk, hanem mindent megnézünk, lefotózunk, stb., ő közölte is : „Hát igen, nem is úgy néztek ki, mint akik szinteket döntögetnek…” TKM eléggé a szívére vette ezt a beszólást, az út során többször, sőt, még a célban a szervezőknek is felemlegette.
Indultunk a pontról, h. beérjünk időben, bár tényleg éreztük már a nap során átélt megpróbáltatásokat. Nálam a fáradtság többnyire úgy nyilvánul meg, h. jól belehúzok, az élre álltam hát, és innentől keveset beszélgettünk, sokat tempóztunk. Az idő elhamdulillah hűvösebb lett. Utunk érdekes szellemfenyvesen vezetett át:

Az utolsó ponton a pontőr közölte, h. még több, mint 7 km van hátra. TKM szerint kicsit több, mint 6. Á, 5 km van hátra, mondtam én határozottan, főként azért, mert 1:15 volt vissza a szintidőből, és h. ilyen állapotban nem fogunk egy 6-os átlagot menni, az 100%. Úgymond kissé el voltunk már csoffadva. TKM próbált megcáfolni, a GPS-t és az itinert lengetve, jól van, ne foglalkozzunk vele, gondoltam, és mentünk tovább, sok szint már nem volt, szelídebb terepen vezetett utunk:

Aztán egy idő múlva ismerős lett az út, ott a túloldalon jöttünk reggel, most szemben, magasan az út felett egy szépen kiépített ösvényen jöttünk, még alagút is volt:

Innen már hamar beértünk, 6 percet hagyva benn, de végül is a szintidő megvolt, elhamdulillah, és mint tudjuk, mi aztán nem döntögetünk rekordokat J.
Átvettük a díjazást, TKM elment az autóért, és indultunk hazafelé. Én útközben néha elszunyókáltam, néha a villámokban gyönyörködtem. Gödöllőre úgy értünk, h. még volt vagy 40 percem a vonatig. Mire sikerült megtalálni a vasútállomást, már csak 9.
Elköszöntem a fiúktól, és kissé darabos mozgással indultam jegyet váltani. Ugye van még vonat Pestre, kérdeztem a pénztáros hölgyet, igen, 4 perc múlva, felelte. Ezt a 4 percet kihasználtam arra, h. elugorjak a restibe Balaton szeletért és kóláért.
Mire a Keletibe értem, fél 12 környékére, az utolsó busz elment, az első éjszakaira meg várni kellett. A felhőszakadás a buszmegállóban csapott le rám, nem akartam visszamenni a pályaudvarra, nehogy elmenjen a busz, hát leszegtem a fejem, és álltam a zuhiban. Aztán odalépett hozzám egy fiatalember, és közölte, h. ketten is elférünk az esernyője alatt – ez nagyon kedves volt tőle, és nagyon jól esett. 12:15-re értem haza, alig volt már erőm zuhanyozni, és beestem az ágyba.
Nekem nagyon tetszett a túra, szép helyeken ment, a Bükkben nem tudok csalódni soha. Ahogy TKM mondta „a túra nem volt túlszervezve”, de én már voltam ennek a csapatnak más túráján, és tudtam, h. kb. mire számítsak. Nekem megfelelt, egyetlen dolog lett volna hasznos: ha a kiírásban ÉS az itinerben felhívják a figyelmet arra, h. ilyen hosszú szakaszon nincs vízvételi hely, és ők sem adnak vizet a túrázóknak. Ha számítunk erre, és teli vizesedényekkel vágunk neki, az azért könnyebb lett volna. De a Bükk akkor is gyönyörű – alig várom már, h. újra mehessek. 

2012. június 11., hétfő

Barangoló hegyvidék


Táv: 12,9 km
Szint: 435 m
Az előző napi Határjárás után egy kellemes sétának szántam ezt a túrát, kettesben húgommal, mert sem a sógorom, sem az unokahúgom nem vállalkozott. Az útvonal ismert, az elején jelentős FOSlépcső-sorozat, insallah hamar végzünk, és előttünk a délután. Még rétest is ehetünk. Remek.
Az első meglepetés kellemes volt. Bár a kiírás nem ígért semmiféle ellátást, mégis kaptunk útravalónak egy almát és egy sokféle ízből választható müzliszeletet.
A második meglepetés inkább döbbenet volt, amikor közelebbről is megnéztem az itinernek nevezett „izét”. Nem volt nálam sem GPS, sem térkép, mondván, ismerem az útvonalat, az útleírás és/vagy térképvázlat elég lesz. Nos, egyik SEM volt. Fel volt sorolva az ellenőrzőpontok neve, és annyi. Aki járt már erre, tudja, h. a zöld csík jelzés eléggé nehezen követhető a városi szakaszon. Én elhamdulillah nagyjából emlékeztem a Tojás 40 túra valóban profi itinerjéből ismert útvonalra, így kitaláltunk, és közben egész kis csapat állt be mögénk. Időnként hátraszóltam: no, most ismét egy kis lépcső következik, ami nem talált túl lelkes fogadtatásra.
A szervezőket nem egészen értem. Olyan jó kis családi túra lenne ez, és láthatólag nem a legprofibb, éjjel-nappal túrázó közönségnek szervezve. Sok család, gyerekesek, baráti társaságok voltak. Miért nem lehet készíteni egy normális útleírást? Az itineren még 2010-es dátum látható – gondolom, azóta többen is jelezték, h. ez alapján nem lehet tájékozódni. Egyszer kellene csak elkészíteni az útleírást, és ez a gond ki lenne pipálva. Nem értem, h. miért nem lehet ezt rendesen megcsinálni.
Amúgy a túra hozta azt, amit vártunk tőle, az útvonal szép volt, az idő kellemes, és amikor épp nem az itiner miatt dühöngtem, remekül beszélgettünk a húgommal, és a többi túratárssal, bár ez utóbbi beszélgetések elég egyhangúak voltak, és többnyire egyetlen kérdésre korlátozódtak: „Ti tudjátok, merre kell most menni?”
Az, h. a célhoz értünk, semmiből nem derült ki, SŐT, a bejáraton kinn volt a felirat: Pilisi Parkerdő, magánterület! erre én tisztelettudóan visszafordultam, az utánunk jövő túratárs mondta, h. nyugodtan kövessek el magánlaksértést, tavaly is ott volt a cél... Lehet, h. nem lett volna hülyeség legalább egy táblát kitenni, vagy az itinerben jelezni, h. a rom jelzésen kell bemenni a célba - mert erről nem esett említés... a buszhoz menet mi is számos embert elnavigáltunk, akik szintén nem tudták, merre menjenek be a célba.

2012. június 6., szerda

Határjárás 45


Táv: 45 km
Szint: 1120 m (szerintem több volt, még nem töltöttem le a tracket)

Tavaly ennek a túrának a 27-es résztávján mentem, és nagyon-nagyon tetszett. Egészen határkő-rajongó lettem tőle. Azóta, ha akár csak messziről is megpillantok egy határkövet, boldog visongásba kezdek: határkő, határkő! Ezért már régen készültem arra, h. idén insallah a leghosszabb távon indulok, és még több határkövet látok és fotózok le. Annyit lelkendeztem a „határköves túráról”, h. Szamócában is feléledt az érdeklődés, és meg is beszéltük, h. insallah együtt megyünk a túrán – MEGYÜNK, és nem végigrohanunk, hanem mindent megnézünk, lefotózunk, Normafánál igénybe vesszük a túra résztvevőinek járó 20% kedvezményt a rétesesnél, egyszóval, igazi örömtúrát terveztünk.
Nem is kellett túl korán kelni, a fél 8-as rajthoz ráértem 6:45-kor indulni otthonról. A rajtban összehangoltan találkoztunk, neveztünk, és neki is vágtunk:

Azt mondtam Szamócának, h. ezen a túrán extra sokat kell aszfalton menni, de hát mit tegyen az ember, ha látni akarja a határköveket, akik felett bizony elrepült az idő vasfoga: egykor a város határán álltak, de ez ma már nagyon sok esetben teljesen beépített terület. Olyan határkő is van, amely konkrétan az út közepére került, szegény:

Egyszóval elindultunk a külvárosi utcákon, követtük a kifogástalan itinert, és hamarosan megtaláltuk az első határkövet, amely (aki?) ledöntve feküdt a kertvárosi ház előtt:

Nekem összeszorult a szívem, mint mindig, amikor törött, csonka, összefirkált, kidöntött stb. határkövet látok. Igen, a dolgok elmúlnak, a határkövek sem állnak örökké, de annyi mindent láttak már, annyi minden elmúlt felettük, hogy talán kicsit jobban kellene vigyáznunk rájuk, és nagyobb tisztelettel bánni velük.
Sokszor úgy érzem, h. bizonyos lelki rokonság van a határkövek és a hívő emberek között – talán ezért szeretem őket annyira –: valamikor kijelöltek egy határt, és odaállították ezeket a köveket, hogy jelezzék azt. Közben az idők változtak, és az emberek áthelyezték a határokat, de a kövek még tudják, hol lettek kijelölve, és azóta is rendíthetetlenül őrzik, történjék körülöttük bármi – kitartanak akkor is, amikor körülöttük felfordul a világ, és senki nem emlékszik már a megállapított határokra. Minden hívő embernek ilyennek kellene lennie.
„… akik bűnbánattal fordulnak, akik imádkoznak, akik hálát adnak, akik böjtölnek, akik meghajolnak, akik leborulnak, akik megparancsolják azt, ami helyes, és megtiltják azt, ami helytelen, azok, akik betartják az Allah által kijelölt határokat. És mondj jó hírt a hívőknek!”
Hamarosan elértünk a tavalyról ismerős emelkedőhöz, még az aszfalton, meg is ragadtam az alkalmat, h. biztosítsam Szamócát arról, h. a táv első felében RENGETEGET kell felfelé menni, s ráadásul néha olyan brutál meredeken, mintha nem is a Budai-hegységben lennénk. Mondjuk egyelőre ott még nem tartottunk. Most még csak beértünk az erdőbe, és elkezdhettük a betűvadászatot, ami nekem tavaly is nagyon tetszett: egyes határkövekhez A4 lapokon betűk voltak kitéve, amit be kellett írni az előre megkapott papírra, és ha ügyesek voltunk, kiadtak egy szót. Illetve kettőt. Tavaly budapesti határkövek volt a megfejtés, gondoltam, hátha idén is az lesz, de már első pillantásra láttam, h. nem. Így még több motiváció volt a betűk gyűjtögetésére:

Hamarosan elértük az ürömi állomást, itt emberes pont volt, nagy örömmel fedeztem fel egy ismerősömet pontőrként. Pecsét helyett határköves matricát kaptunk, hamarosan stílusos módon a Határkő utcán:

Ahol figyelő szemek követték utunkat:

Hamarosan ismét beértünk az erdőbe, és következett az az emelkedő, amelyet oly rég vártam már. Egyébként itt az itiner kínált alternatív útvonalat, a kicsit hosszabb, de korántsem olyan meredek közös zöld-kék sávot, de hát kik mennek ott, a papírkutyák, nyilván, magyaráztam lelkesen Szamócának, aki némileg kevésbé lelkesen, de csatlakozott véleményemhez, h. vágjunk neki a meredeknek. Tényleg elég durva volt ez a régi zöld jelzés:

Fent megettünk egy banánt, ittunk, és mentünk tovább, további, bár már nem annyira durva felfeléken. Hamarosan ismét alternatív útvonalhoz értünk: meg lehetett kerülni a Csúcs-hegyet, vagy fel lehetett vágni a bozótba, ahol EGYÁLTALÁN nem volt út:

Viszont volt tökéletes szalagozás, legalább láttuk, h. nem csak mi szenvedünk, hanem szenvedtek a szervezők is, hurrá. És voltak határkövek, még fenn a csúcson is:

Egyébként ezt a részt mindketten nagyon élveztük, de tényleg, nem átvitt értelemben. Igazi vadregényes kalandozás volt.
Közben megfogalmazódott bennem a javaslat. Az itiner közli, h. „az út eléggé ágas-bogas és bozótos”, ez azonban egybehangzó véleményünk szerint alapos eufemizmus. Azt szeretném javasolni a szervezőknek, h. a „választható útvonal” jellegének tökéletes tisztázása végett foglalják az itinerbe az alábbi figyelmeztetést:
Figyelem! A Csúcs-hegyre felvezető szalagozott útvonal nyomokban járható útszakaszokat tartalmazhat!
Azután persze épségben leértünk az útra, amin jönni kellett volna, ha kevésbé vagyunk bevállalósak (alternatív megfogalmazás: ha normálisak vagyunk). Előttünk volt még a Vihar-hegy, majd a Virágos-nyereg. A matrica után vágtunk át a réten, ahol fantasztikus öröm ért: megtaláltam az idei év első ehető gombáját! Hangos rikkantással vetettem rá magam, gombástojás, gombástojás, sikkantottam lelkesen, nohát, ezt a kis pingponglabdácskát akarod megenni, kérdezte kételkedve Szamóca:

A gomba tényleg nem volt nagy, de az első idén, naná, h. nem hagyom ott. Egyik kedvenc gombám amúgy is. (Szolgálati közlemény: már megettem. Fincsi volt.) Felvillanyozva értem fel a Hármashatár-hegyre. Innen a kilátás fantasztikus volt, torony Dunával:

A szél fújt, de azért benyomtunk egy szendvicset paradicsommal, mert éhesek voltunk. Aztán indultunk tovább Szamóca kedvence, az Újlaki-hegy felé.
Itt tévedtünk el másodszor. Először még Üröm után, a sok kis erdei ösvény közül rosszat választottunk, egy idő után feltűnt, h. se jelzés, se szalag, GPS elő, hoppácska, korrekció, kék megvan. Itt most a kék kört néztem be, a határkőnél jobbra mentünk, pedig nem kellett volna. Hamarosan elszáguldott mellettünk 3-4 futó, arról beszéltek, h. az Újlaki-hegyre tartanak. Elfeledkeztem a túrák egyik legfontosabb szabályáról – SOHA ne tájékozódj futók alapján! – és megnyugodtam, oké, jó felé megyünk. Aztán megint se jelzés, se szalag, GPS elő, izé, vissza kellene menni vagy 200 métert… a GPS-t kézben tartva haladtam a kék kör irányába. Illetve, egy fagyökér irányába, amit persze nem láttam, merth. ugye a GPS-t néztem… sikerült is akkorát esnem, mint az ólajtó (hmm… vajon mekkorát esik az ólajtó, ezt sosem értettem), a GPS messzire repült, jól vagy, kérdezte aggódva Szamóca. Én jobban aggódtam a GPS-ért – neki nem lett semmi baja, a térdem viszont szinte azonnal kékülni kezdett. Elhamdulillah súlyosabb sérülés nem történt, de még most, kedden is szép kékes-lilás-zöldes.
Meglett a kék kör, aztán az Újlaki-hegyen álló határkő, ahol a Sárga70-en Szamóca olyan kis reménytelenül lógatta a fejét – most elhamdulillah sokkal jobb állapotban voltunk, mint akkor.
Az újlaki-hegyről átmentünk a Homok-hegyre, ez egy olyan kis kitérő volt, fel kellett menni a hegyre, aztán ugyanazon az úton lejönni onnan, csak a határkövet látogattuk meg:

 Innen már nem volt sok hátra, hogy beérjünk Hűvösvölgybe. A pont a vasúti sín alatti átjáróban volt, matrica után felszaladtunk a mosdóba, ittunk kólát, vizet vételeztünk a kútból. Így felfrissülve indultunk tovább a kék jelzésen, amelyről majd át kellett volna menni a sárga körre, amikor az leágazik, de mi ezt szerencsésen benéztük, és a gyermekvasutas túráról ismert útvonalon, a brutál meredek Villám utcán mentünk fel a Fazekas-hegy csúcsa alatti határkőhöz, majd ugyanarra jöttünk le. Útközben szívszorító látvány volt a kettétört, mintegy lefejezett 175-ös számú határkő:

Innen városi szakaszon mentünk elég jó darabon, ráadásul egy nagyon ellenséges mértékben emelkedő városi szakaszon, a Petneházy-lovaknál bukkantunk ki, és szalagozáson haladtunk a Csacsi-rét felé. Elég zavaró szerintem, h. a Budai-hegységben – ami amúgy sem olyan hú de óriási alapterületű – rögtön két Csacsi-rét is van…. Szamóca azt hitte, h. oda tartunk, ahol a Sárga70-en is volt pont – de elhamdulillah nem oda mentünk, mert az még jó darab útra lett volna innen. Így viszont EZT a Csacsi-rétet hamar elértük, és az ennivaló óriási választéka fogadott minket, 2 pontőr kente szorgosan a zsíros és vajas kenyereket:

Bevallom, én kettőt is megettem, és annyira jól esett, h. egy harmadikat is megettem volna, de ahhoz már nem volt képem… Indultunk inkább tovább a János-hegyre, a sárga+ jelzésen, utunkat a bozótosban szemérmesen megbújt határkövek szegélyezték:

Szamóca kicsit aggódott, h. teli hassal kell felfelé mennünk, de ez a sárga+ egy nagyon kellemes, kényelmes út, jó felfelé menni rajta. Észre sem vettük, h. felérünk János-hegyre, mentünk tovább Normafa felé, több madáretetős határkővel is találkoztunk:

A rétesesnél kaptunk matricát, és ettünk 2 rétest (fejenként. Nem összesen.). tavaly itt szálltam ki a középtávból, 27 km-nél jártunk. Az órámra pillantottam, és mély megdöbbenéssel vettem észre, h. pár perc van csak 4 óráig… Jól elment az idő, de remekül éreztük magunkat. Viszont volt még 18 km, tehát menni kellett. Végig a Konkoly-Thege úton, a határkövek mellett, amelyek közül az első egyenesen az út közepén volt:

A betonról letérve kicsit bizonytalankodtunk, az út jelzetlen volt, szalag se nagyon, mindig örültünk, ha megláttunk egy határkövet, mert biztosak lehettünk abban, h. jó felé megyünk. Amúgy az itiner még mindig követhető volt, az útleírás pontos. Hamarosan ismét meredek következett, annyira már nem élveztem, mondta is Szamóca, h. még sosem hallott engem meredeken morogni (szeretek felfelé menni). Most örültem, h. felértünk a Kakukk-hegyre:

A Kakukk-hegyről leérve ismét választható útvonalakat kínált az itiner, maradjunk a szélesebb úton, döntöttük el, hamarosan ki is értünk a piros négyzet jelzésre, ahol az itiner szerint jobbra kellett volna menni. Én viszont már n+1 alkalommal jártam erre (ahol n>=20), és PONTOSAN tudtam, h. a turistaház, az bizony balra van innen. Szamóca is mutatta a térképen, h. igen, balra van. De az itiner szerint jobbra kell menni, mondtam, nézd meg, azt írja, h. a Kakukk-hegyről leérve forduljunk balra, és ha a piros négyzetet elérjük, forduljunk jobbra… Igen, de mi a Kakukk-hegy után jobbra mentünk, mondta ő türelmesen. Nem, balra, kötöttem az ebet a karóhoz. Vagy öt percig barátságos szellemiségű, építő jellegű vitát folytattunk a kérdésről, aztán a GPS rögzítette nyomvonal 100%-ig meggyőzött arról, h. VALÓBAN jobbra mentünk ott, ahol balra kellett volna. Emlékszem, már az oviban is voltak gondjaim a jobb és bal kezem megkülönböztetésével, akkor azt a módszert találtam ki, h. az a bal kezem, amelyiken a kisujjam tövében van egy kis anyajegy. Lehet, h. vissza kellene térnem ehhez a módszerhez?
A turistaház után a múlt heti budaörsi túráról ismerős piros kör-ágon mentünk tovább, ki is bukkantunk ugyanarra a szeméttelepre:

Innen nagyon sokáig városi, sőt, autópályás útszakasz következett. Átmentünk az M1/M7 felett, ezen a kevésbé szimpatikus felüljárón:

Szóval ez nem volt annyira szimpatikus rész. De hát nincs mit tenni, ez egy ilyen túra, a határköveket kell követni, azok meg szegények nem tehetnek róla, h. körbeépítették őket… amúgy én sem élveztem volna már ezt a szakaszt, de tudtam, h. ilyen is lesz, mikor eljöttem a túrára, ezért nem morogtam, vártam az újabb határköveket. A Kamaraerdei úton több is volt, pl. ez a kis aranyos, amelyről az itiner azt mondta: „Igen kis satnya, alig látszik ki a földből, de legalább a miénk.”:

Mindketten megkönnyebbültünk, amikor a brutál hosszú és unalmas Kamaraerdei út után kiértünk a Tétényi-fennsíkra. Szamóca még nem járt itt, nekem ismerős volt a Buda határán 50-ről, tavalyról. Mondjuk azon a részen, ahol most becsatlakoztunk, és ami egy építési területre emlékeztetett, akkor nem jártunk. Itt, a ledózerolt törmelék közepén is állt egy határkő:

Ezért a határkőért komolyan aggódom. Mi lesz vajon vele? Mi lesz, ha esetleg ide valamit építenek, vagy további tereprendezés lesz? Élveznek valamiféle védelmet ezek a kövek vajon? Remélem, ez itt nem fog egyszer csak eltűnni…
 Mentünk tovább, szamócát szedegettünk az út széléről, én közben reméltem, h. a futók, kutyasétáltatók, kutyák s mind az erdő népes állatállománya nem ezekre járt vécézni. Aztán az út végén feltűnt a víztorony, mint egy UFO, ezt szoktuk látni a budaörsi hegyekről is:

Nincs már sok hátra, csak pár kilométer, kiértünk a fennsíkról, és ismét a házak között, kertvárosi utcákon számoltuk a határköveket. Átkeltünk egy patak hídján, és a túloldalon ott volt a cél. Kaptunk egy csomag nápolyit, ami sajna a kedvenc édességem, ha kellene választanom a csoki és a nápolyi közül, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám… Az emléklap egyszerű, de szép, két színből választható, a kitűzőn az UFO-víztorony, a Budapest kupás füzetbe pedig matricát kaptunk pecsét helyett. Rövid beszélgetés után elballagtunk a villamosig, megettük a nápolyit, és hamarosan jött is a 61-es.
Én nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. A klasszikus túrák kedvelőinek inkább a 27-es távot ajánlanám, mert az végig nagyon szép helyeken megy, erdők, hegyek, elég sok szint. Az utolsó 12 km-ről el tudom képzelni, h. (a valóban szép Tétényi-fennsík kivételével) csak a magamfajta elvakult határkő-rajongóknak okoz valódi élvezetet. De én nagyon örültem, h. végigjártam a teljes útvonalat, és megnéztem, megérintettem, lefotóztam a rengeteg határkövet.
Jobban örülnék, ha jobban meg lennének becsülve, némelyik csúnyán össze van fújva festékkel, úgy érzem, ez nem méltó hozzájuk. Komolyan gondolkodom, h. insallah kimegyek, és lepucolom a legrondábban összefújtakat… Vajon csinálhatja ezt egy magánember csak úgy? És pl. a spájzban található nagy üveg kromofág ehhez megfelel? Vagy van ennek vmi speckó technikája? Ha esetleg bármelyikőtök távolított már el festékszóró sprajjal fújt grafitit, és van gakorlati tanácsa ez ügyben, az szóljon mindenképp.