2015. október 19., hétfő

Galgamente 50



Táv: 52,8 km
Szint: 1212 m

Igazából Zoli tehet mindenről. Ő mondta pár héttel korábban, h. mehetnénk a Galgamentére.
Amúgy ez a hétvége a Nagy Szakrális Nahát Megmérettetés Kiemelt Hétvégéje. Amiből, be kell vallanom, kicsit már elegem volt. Az elmúlt 3 év arról szólt, h. megyünk a Nahátra, végigmegyünk a Naháton, nem megyünk végig a Naháton, satöbbi. Idén máshova vágytam. Ezért nem kellett sok rábeszélés a Galgamentére. Tavaly voltam ezen a túrán, s tetszett is. Zoli meg még sosem járt ezen a vidéken. Mikor megtudtam, h. a szervezők keresnek seprőt, fel is vetettem Zoinak, h. nem vállaljuk-e el. Tavaly több túráján is jártam ennek a szervezőcsapatnak, s mindig is nagyon kedvesnek, szimpatikusnak mutatkoztak, remek túrákkal, gondoltam, miért ne. Pozitívan fogadta az ötletet. Ezt követően aztán az összes túrán olyan történtetekkel szórakoztatott, h. amikor ő x túrán seprő volt, akkor hogyan tévedtek el a csuma sötétben. Hurrá. Történetei mintha csak előképei lettek volna a velünk történteknek…
Seprőnek lenni azért jó, mert nem kell korán kelni. Nekünk az 50-es és 40-es táv jutott, ami egy kurflitól eltekintve ugyanaz. Így hát csak az utolsó 40-es rajtoló után, a 40-es rajtidő végét követően indulhattunk, már majdnem 8 órakor. Még biztos, ami biztos, megettük a rajtban a rendezők tojásrántottáját, aztán elindultunk. Fura külsejű kisvonattal búcsúztatott az aszódi állomás:

Az elején mentünk tejes sebességgel, csak 1-1 pillanatra álltam meg, h. tanulmányozás s részletes leírás (szegény Zoli…) céljából felvegyek kalapos barátaim közül 1-2 példányt, ugyanis RENGETEG gomba volt a legelőn a Hosszú-völgyben, főként csiperkék s pöfetegek. Hamarosan utolértük a 30-as mezőny végét. A mezőn történő hosszas, kényelmes, vízszintes andalgás végén azzal szórakoztattam Zolit, h. milyen rettenetes emelkedő következik majd, ha egyszer csak betérünk az erdőbe. Szerintem csak félig-meddig hihette el, pedig a 4. ellenőrzőpont környéki emelkedő valóban durva, mintha nem is a Gödöllői-dombságban lennénk… Azért nyilván leküzdöttük, s megindultunk az erdőben Ecskend felé, amely 322 méteres tengerszint feletti magasságával igencsak kiemelkedőnek számít ezen a környéken.
Innentől kezdődött a túra igazán szép része. Olyan kiterjedésű erdőben megy, h. csak néztünk. Nagyon hosszú időn át ki se láttunk az erdőből. Mondjuk nem is nagyon néztünk, mert a terep az elég megviselő volt: mintha a hullámvasúton gyalogoltunk volna, fel-le, néhol jó meredek, bár rövid szinteket, néhol jó csúszós volt az út, merth. ugye előtte esett az eső.
Még Ecskend előtt utolértük a 40-es mezőny végét is, így együtt mentünk be a pontra, ahol a társaság érdeklődő tagjait jelentős mennyiségű kolbászzsíros kenyér fogadta. Én a kínált szódát használtam ki, ami túrán nekem mindig sokkal jobban esik, mint a sima víz. Időztünk egy kicsit, bár én már mentem volna, részint fáztam, részint meg innen már el kellett kezdenünk leszedni a szalagokat, mert itt volt a 30-as táv fordítója, innentől csak a 40-es és 50-es ment tovább.
Hát én emlékeztem tavalyról, h. sok szalag volt a túrán, na de hogy ENNYI… az eddigi 5,2 körüli átlagunk elég rohamosan esett vissza, miközben minden egyes szalag leszedésénél több liternyi vizet zúdítottunk magunkra az esőáztatta fákról. Egy biztos: a többi résztvevő egy másodpercig sem panaszkodhatott, h. az útvonal-kijelölés nem volt megfelelő…
Mi szorgosan szedtük a szalagokat, igyekezvén nem túl nagy természetkárosítást elkövetni közben. Néha csodálkoztunk azon, h. vajon daruskocsiról szalagoztak-e a rendezők, mert némelyik szalag olyan magasan volt, h. másként nem kerülhetett oda. Biztos ketten voltak, magyarázta Zoli, az egyik lehúzta az ágat, a másik kötötte a szalagot. Ja, mondtam én, ketten voltak: az egyik vezette a daruskocsit, a másik szalagozott :)
Érdemes még megjegyezni a szalagozók rendkívül körültekintő s figyelmes fajválasztását. Ahol csak lehetett, vadrózsára vagy kökényre kötötték a szalagokat. Ahol ez nem állt rendelkezésre, ott csalánra. Ennek kettős haszna is volt: (1) e viszonylag értéktelen növényfajok esetében akkor sem okoztunk számottevő természetkárosítást, ha kissé hevesebben vagy türelmetlenebbül távolítottuk el a szalagokat (mikor már elértünk a „tépd már le azt a ...-t ágastul, kit érdekel” elnevezésű fázisba), s ezáltal később nem kellett álmatlanul, lelkiismeret-furdalástól kínozva hánykolódnunk nyoszolyánkon. Illetve köztudott, h. a nagy csalán (Urtica dioica) hatóanyagai elősegítik a húgysav kiürülését a szervezetből, vagyis a csaláncsípés egészséges… gyakorta egymáshoz is fordultunk Zoli kollégámmal, h. mindeme gondoskodást a távolból megemlékezve megköszönjük, bárkitől származott is...
Amúgy három tüskét már sikeresen kiműtöttem a kezemből, a negyedik túl mélyen van.
Amúgy néhol valóban kissé túl volt tolva a szalagozás, 10 méteren 5 darab is volt. Viszont ez volt a túra legszebb része, az Ecskend-Rózsakút közötti szakasz, gyönyörű erdővel, érdekes fákkal, rétekkel:



Azért csak elértük a Rózsa-kút ellenőrzőpontot, a 40-es mezőny vége után pár perccel, szóval szalagszedés ellenére is haladtunk. Már rengeteg szalagunk volt, de mivel a pontőrök is gyalog mentek innen Acsára, elvittük mi. Én útközben felvettem még az Acsa irányába mutató irányítótáblát, s ezzel sétáltam be Acsára. Ez azért volt jó, mert így mindig tudtuk merre kell menni – amerre a tábla mutat…
Mikor a falu határába elértünk, visszanéztünk a gyönyörű rétekre, dombokra, ez megér egy fotót, mondta Zoli:

Az acsai pontra sikerült rossz irányból bemenni. Arra, ahol ki kellett volna jönni. De én komolyan úgy emlékszem, h. tavaly is a műúton mentünk be (ezek szerint akkor is rosszul). Mindegy, a pont meglett, érdekességképpen elmondanám, h. a főutca egy csomó japán körtefával volt beültetve, roskadoztak a terméstől…
A ponton kissé szomorúan megváltam útjelző táblámtól. Zoli többször felajánlotta, h. hozza őt, de mondtam neki, h. csak akkor, ha NAGYON ragaszkodik hozzá, mert nekem nagyon tetszik, h. viszem. Rámhagyta.
A ponton volt még 2 szelet lekvároskenyér, amit nem kértünk, mire a pontőr közölte, h. oké, akkor ő kidobja. Jaj, csak azt ne, riadtam meg, inkább az egyiket megeszem. Megettem, s annyira finom volt, h. sajnáltam volna, ha kidobja a másikat, így megettem azt is… nem is nagyon nyúltam a túrán saját kajához amúgy.
Mentünk tovább, megszabadulva hatalmasra duzzadt szalagkészletünktől, s hűséges útjelző táblámtól. Bár meg kell mondjam, h. a pontőrök kissé döbbenten néztek ránk: „Ezt MI vigyük be a célba?” Á, nem mondtam kedélyesen, majd mi cipeljük még 25 kilométert :) Ezt persze ők sem gondolták komolyan, s inkább elkezdtek vele legózni, h. hogy fog beférni az autóba. A kérdés végül is megoldódott, mi meg indultunk tovább.
Kifele a faluból végre eltaláltuk a helyes (bevezető) utat. Ezt csak az tette kalandossá, h. egy helybéli idős bácsi pont az útra kötötte ki lovait:

A szalag pedig jóval a lovak által elért területen belül volt. Zoli rögtön mondta, h. nekem van lovas múltam, szedjem le én a szalagot, de nem is ártott óvatosnak lenni, mert a szürke előbb kicsit kapált a mellső lábával, majd rám is fordult farral, de szerencsére a szalagig nem ért el, csak a sárga, az meg sokkal barátságosabb volt: odajött fújtatva, megszaglászta a kezemet, megsimogattam a fehér csillagot a homlokán, aztán leszedtem a szalagot, a sárga nem szólt semmit, mentünk tovább.
Acsa határában nagyon szép fenyőerdős van:

Itt is sűrű volt a szalagozás, alig győztük szedni. Találkoztunk egy helybéli öreg nénivel, aki jó mennyiségű gyönyörű rizikét szedett műanyag vödrébe, megcsodáltuk őket, kedvet is kaptam a rizikézéshez (el is mentünk vasárnap, szedtünk is). Haladtunk tovább viszonylag jó tempóban, még a szalagokkal együtt is.
A horror akkor kezdődött, mikor kiértünk az erdő szélére. Ez a látvány fogadott:

A jó gazdálkodók természetesen beszántották az utat is a földhöz, nehogy már akár csak egyetlen méter is a közlekedés áldozatává essen… Az elmúlt idők esőzéseinek köszönhetően itt kellett menni:

Még csak vissza se vághattunk az erdőbe, mert akkor ugye maradnak a szalagok a szántó szélén… szóval mentünk a bokáig vagy azon felül érő sárban, szedtük a szalagot. Volt, h. megálltam leszedni egyet, éreztem, h. süllyedek lefelé, s már elképzeltem, amint utolsó erőmmel a botot keresztülfektetem a sáron, s miután mellkasig süllyedtem benne, rákönyökölve várom meg, h. valaki megmentsen…
A legjobb az volt, mikor a szántó alsó végén, ahova az esővíz összefolyt, szó szerint a pocsolyában álló trágyalén kellett átgázolni. Hát igen, a szántóföldnek fontos a szervesanyag-utánpótlás… mondjuk a bakancsomnak és a nadrágomnak ANNYIRA nem lett volna fontos, de hát így jártak.
Viszont itt a kerítés mellett találtam ezt az apró gombicseket:

Mentünk visszafele a Rózsa-kúthoz, de azt láttuk, h. nem lesz gyors menet, mert a szalagoknál is sokkal jobban hátráltattak a talajviszonyok. Sebaj, már az előző ponton mondtuk, h. a pontőrök ne várjanak be minket, ha más már nincs kinn az útvonalon, mi egyedül is végigmegyünk. Ehhez hozzátartozik az is, h. a szervezők által adott track tökéletes volt, 100%-ban tudtunk hagyatkozni rá, több nehéz helyzetben megmentett minket.
A szalagjaink egyre gyűltek. A Rózsa-kútnál megálltunk, s stratégiailag átpozicionáltuk őket a hátizsákba, h. legyen hova szedni a többit. Aztán mentünk tovább, mert Ecskendig még volt 5 km. Szalagban pedig itt sem volt hiány. Szerintem ezen a túrán senki nem tévedt el (csak mi később, a csuma sötétben).
Ecskenden két igencsak aggódó pontőr fogadott minket: a szervezők n+1 alkalommal hívtak már, de nem értek el. Zoli telefonja lemerült szinte azonnal reggel, az enyém pedig elvesztette a teret, s legközelebb már csak az autópályán találta meg… Mindegy, biztosítottunk mindenkit, h. nem fogunk elveszni, s miután kiderült, h. az 50-es távon leghátul haladó 2 ember nem sokkal korábban feladta a túrát, megismételtük, h. vonják ki a pontőröket, ne várjanak ránk :) Így is lett elhamdulillah, ami nekem nagyon jólesett, mert igencsak frusztrál, ha bárhol, bármi okból rám kell várni.
A pontőrök kedvesen készítettek nekünk pirított gombát a saját szedésű (!) gombákból, s bár egy pillanatra elkapott a kétség, Zoli megjegyezte, h. egész úton nem láttunk egy darab gyilkos galócát sem… Így igaz, bár láttam egy szép csoportnyi citromgalócát, amit már nagyon rég nem láttam, de az (1) elég messze volt innen, (2) kevésbé hal meg tőle az ember, mint a gyilkostól…
Így hát meg is ettük a gombákokat, nagyon finomak voltak, ez úton is köszönjük. Leadtuk az összegyűlt mintegy másfél-két köbméter szalagot, s indultunk tovább, hamarosan már lámpát kapcsolva, mert amint a műútról betértünk az erdőbe, már nem sok semmit láttunk.
Innen még volt hátra olyan 13-14 km, de teljesen elvesztettük a távolságérzékünket. Látni nem láttunk, pontok nem voltak, az eső néha esni kezdett, néha elállt. Én már felvettem a softshell dzsekit, mert fáztam. Brutál meredeken kellett néhol lemenni, csúszott a sáros, agyagos út, szedtük a szalagokat – néhol a földről, a sárból. Én már fáradtam, nem is annyira a táv vagy a szint miatt, hanem egyszerűen sokáig voltunk kinn. Az ember jó esetben 11 órán belül végigmegy egy ilyen távon, most meg 13-nál is többet mentünk. Álmos voltam, elegem volt a sárból. A táj, nem tagadom, világosban lenyűgöző, most viszont semmit nem láttunk belőle. Néha történtek izgalmas dolgok, pl. elértünk a villanypásztorhoz, amivel kapcsolatban nyomatékosan megkértek minket, h. ha átmásztunk rajta, kacsoljuk vissza… NAGYON reméltük, h. ezt előttünk nem tette meg senki, azért a biztonság kedvéért a felső szálat leakasztottam, átmásztunk. Te Zoli, vissza ne kapcsold, amíg át nem érek, mondtam kissé kétségbeesetten, de Zoli közölte, h. ő ugyan hozzá nem nyúl, nekem van lovas múltam, kapcsoljam vissza én… amúgy nekünk a villanypásztorhoz nem volt ilyen kis külön kapcsoló. Ez a kerítéssel szemben volt a fán, egy kis fekete gombfélét elfordítottam az „Off” állásból az „On” állásba, s reméltük a legjobbakat. Azért nem próbáltam ki, h. csíp-e, mentünk tovább.
Kiértünk valami műútra, amire én totál nem emlékeztem, sebaj, a műúttal nem volt gond, de amikor pár boldog méter után letértünk róla, rémálomba illő szakasz következett. Felfele kellett volna menni, de olyan sárban, h. én csak támaszkodtam a két botra, s mint a rajzfilmekben, pörgött a lábam, de nem haladtam sehova. Ez volt talán a mélypont, Zoli sem volt boldog, kiváltképp, mikor megkérdezte, h. mennyit kell még menni, s én olyan 6 kilométerre pozicionáltam a célt (mint kiderült, kb. igazam is volt). Azt mondta, kedvesebb számra számított. Nem tudom, mi baj a hatossal. Elég kedves szám az. Joviális pocakja van, mely fölé peckes sipkaként hajlik felső szára. Kedves szám az szerintem. Kivéve, ha azt jelenti, h. ennyit kell még gyalogolni a csuma sötétben s nyakig érő sárban, egy agyagos szántó közepén, VÉLHETŐLEG a megfelelő irányba…
Itt jött ki a sűrű szalagozás nagy előnye. Zoli hamarosan közölte, h. nincs szalag. GPS elő. Valóban nincs szalag, mert nem erre kell jönni… Ehamdulillah talán 50 métert ha vissza kellett menni az elágazásig. Lévén töksötét, nem is érzékeltük, h. ott elágazás van…
A track nélkül eléggé meg lettünk volna lőve a sötétben, de így nem volt gond, gyakran elővettem a GPS-t, és azonnal korrigáltunk, ha valami gond volt. Szedegettük tovább a szalagokat, cuppogtunk a sárban, s időnként megkérdeztük, h. mennyit megyünk még, mennyi időnk van a szintidőből, s vajon beérünk-e annyi alatt. Az a helyzet, h. sokat tenni az ügyben akkor sem tudtunk volna, ha méterre pontosan tudjuk a hátralevő távot, mert gyorsabban menni nemigen tudtunk volna a szalagok meg a sár miatt, lassabban meg nem akartunk a hideg meg a szintidő miatt. Bár a csapatból amúgy csak én fáztam, más nem. Az viszont jelentősen feldobta a hangulatomat, h. az utolsó (most már kivont személyzetű) ellenőrzőpont felé mutató „Paskom” feliratú útjelző táblát is megtaláltuk, s ismét vihettem magammal. Zoli nagyon kedvesen lemondott arról, h. nála is legyen egy kicsit. Így hát én vittem, s mikor érzésem szerint már elhagytuk a pont helyét, gondosan megfordítottam, h. a nyíl a megfelelő irányba mutasson, s úgy vittem tovább...
Időnként megkértem Zolit, h. ellenőrizze, h. a táblán a nyíl megfelelő irányba (t. i. most már hátrafele) mutat-e, de úgy éreztem, h. nem hozzám hasonló mértékben érzi át ennek jelentőségét. Inkább megnéztem néha én magam.
Amikor elértük a tavalyról ismerős kőkeresztet, akkor már biztosra tudtam mondani, h. kb. másfél kilométer van hátra a célig. Ránk is fért a biztatás, hamarosan elértük a műutat, nagyon örülve neki, s újult erővel felgyorsulva törtettünk a cél felé. Itt lesz rögtön jobbra, mondtam, mikor, kérdezte Zoli, hát itt, mutattam a bójára, és már benn is voltunk. Hát tényleg több mint 13 órát mentünk, ez DURVA. Mindenesetre köszönjük, h. a rendezők megvártak a célban. Kaptunk enni, leadtuk a szalagokat, fájó szívvel megváltam útjelző táblámtól, majd átvettük a díjazást, plusz még én a tavalyi Galga-kupát. Aztán indultunk is hazafelé, mert mindketten úgy éreztük, h. tudnánk zuhanyozni is meg aludni is. Én meg ugye vasárnap még mentem rizikézni…
Remekül éreztük magunkat, de tényleg, kérdezzétek meg csak Zolit, ő szívesen beszél erről bővebben is. A túra nagyon szép volt, szerintem amit ki lehet hozni ebből a tájegységből, az mind benne van: hatalmas mezők, hosszú erdei utak, szinte nincs is civilizáció közben, nem az a faluból ki – faluba be, végig a HÉV mellett, át a gyártelepen túra, amit az ember tipikusan a Gödöllői-dombság környékéhez társít gondolatban, szerintem mindenképp érdemes eljönni és megnézni ezt a nagyon szép vidéket. Köszönjük a rendezést.