2016. február 29., hétfő

Erdei csőtörés, avagy a karcforrások :)


Táv: 20,6 km
Szint: 1025 m
Már NAGYON régen szerettem volna ezt látni. Az Imó-kő úgyis különleges helyet foglal el a szívemben, főleg, mióta Tamással bele is másztunk (Az Imó-kőbe. Nem a szívembe.)
SOHA nem hittem volna, h. ilyet is tud. Jó, jó, hallottam róla, de valahogy nem tudtam elképzelni, nem tartottam volna lehetségesnek. Már a hét elejétől kezdve lobbiztam Megbízott Szakértőnknél, h. márpedig nézzük meg. Nem volt nehéz meggyőzni.
A hetem nem volt valami világbajnok, a péntek meg még sokkal rosszabbra sikeredett. Mint tudjátok, itthon dolgozom, de sajna időnként még így is utol lehet érni az embert, merth. van ugye telefon meg email is. No de sebaj, gondoltam, hallgatván a litániákat, holnap mi megyünk, és megnézzük az Imó-kőt…
Még csak korán sem kellett (volna) kelni reggel. A fiúk 7:15-re jöttek értem. Igaz, h. vendégem volt, akit 4:30-kor ki kellett engednem a lakásból, de így legalább utána még tudtam dolgozni. Megérkeztek a fiúk, és 9 körül már a Hereg-réten állítottuk le az autót. A nem is olyan távolban ott magasodott a reggeli napfényben a Tarkő és a Három-kő, akikhez majd később lett személyesen is szerencsénk:

Elsőre feltűnt, h. többen parkolnak itt, mint szoktak… miközben cipőt cseréltünk, oda is jött hozzánk egy pocakosabb apuka, s megkérdezte: „Elnézést, maguk tudják, hogy merre vannak azok a karcforrások?”
M. Sz. csak bámult rá, olyan képet vágott, mint aki nem tudja eldönteni, h. akkor most ez tényleg igazi-e. Nekem egy kicsit félre kellett fordulnom, h. ne röhögjek nagyon feltűnően, majd rángatózó szájjal és elfúló hangon csak annyit tudtam kinyögni: „Attól függ, melyik...”
Hát amelyik itt van” - zárta rövidre a témát a kérdező, de eddigre már M. Sz. is összeszedte magát, s szépen elmagyarázta, h. menjenek vissza a műúton, ameddig elérik a kék pluszt, aztán menjenek azon, amíg elérik a kék kört, aztán… Eddigre reménybeli túratársunk már elvesztette a fonalat. Az útleírás végére visszaszállt a kocsiba, s elindult valamerre, de aztán nem láttuk őt a karcforrás felé vezető úton.
(Közbevetés: oké, h. beindult a médiagépezet a karsztforrásokról, de azért én elég merésznek érzem azt, h. valaki előzetes tájékozódás, térkép, valamiféle útiterv stb. nélkül vág neki a Bükknek, h. „majd ott megkérdezem valakitől”. M. Sz. szerint arra gondolt, h. leállítja a kocsit, kiszállnak, és ott lesz a karcforrás. Erről eszembe jutott, h. milyen rendkívüli lehetőségeket rejtő piaci rés ez: létesíteni egy parkolót, ahol az autó jobb oldali ablakán kitekintve megtekinthetjük a karcforrásokat, a bal oldali ablakon ezzel egy időben megrendelhetjük a drive-in menüt. Csak egy meki meg néhány kisebb szivattyú kellene az élménypark létrehozásához. S ráadásul a szivattyú segítségével a mesterséges karcforrásokat függetleníteni lehetne az aktuális csapadékhelyzettől is.)
Átöltözés után nekiindultunk a fentebb vázolt útvonalnak. Arra számítottam, h. iszonyat sár lesz, de kellemesen csalódnom kellett. A talaj még fagyott volt, s bár nem mondom, h. ne lett volna sár és víz, de teljesen kezelhető mértékű volt, még akkor is, ha a patakok nagy része szezonális kitelepülést tartott a turistaúton:

Biztos megy az Imó-kő, mert jó sok víz jön lefelé, biztattak a fiúk, én pedig reméltem, h. így van, mert annyira vártam már a működő Imó-kőt, h. el sem tudom mondani, mekkorát csalódtam volna.
Már a forrás elérése előtt közöltem: „Akarok látni valami érdekeset!”, mire M. Sz. hangos, fejhangú huhogással vetette rám magát új, neon-narancssárga, vadász-biztos baseballsapkájában, ami valóban lenyűgöző produkció volt, olyannyira, h. alig-alig mertem bevallani, h. nem 100%-ban ilyesmire gondoltam, hanem pl.
a.) szalamandrára
b.) kucsmagombára
c.) valami dekoratív virágra.
Lévén, h. a talaj keményre volt fagyva, az első kettőre nem volt túl sok esély, na de a harmadik! Hamarosan megjelentek az igazi hóvirágok, s végigkísértek minket utunkon, néha hihetetlen tömegben:

és azért kalapos barátaim is képviseltették magukat:

Így az érdekes dolgokat csodálva hamar elértünk az Imó-kőhöz, s már messziről hallottuk a víz robaját, ami biztosított minket arról, h. a forrás „megy”, vagyis működik. De még hogy!

Hát, meg kell mondjam, engem teljesen lenyűgözött a dolog, gyorsan ittam is belőle egy fél litert. Sőt, még a kocsiban bevallottam M. Sz-nek, h. hoztam két üveget magammal, mert akarok hazavinni a karcforrásokból (ezen jót nevetett), így az egyiket gyorsan meg is töltöttem Imó-kővel. Tényleg fantasztikus volt a forrás:

Különösképpen, ha figyelembe vesszük, h. decemberben, mikor még belemásztunk, így nézett ki:

Ezt a brutál nagy barlangot most mind megtöltötte a víz, s csak úgy zubogott ki belőle…

Hát, valami fantasztikus volt. Ennek örömére ettünk is egy-egy kiscsokit. Valamint M. Sz., aki hősiesen cipelte a nagy fényképezőgépét, s még az állványt is, fotózgatott. Eközben én nézegettem a forrást, és felváltva mondogattam, h. azt a mindenit, illetve, h. ez milyen jó már. Szókincsem, mint láthatjátok, eléggé korlátozott.
Miután kigyönyörködtük s -fotózgattuk magunkat, felkerekedtünk, s indultunk tovább. Ez egy idő után azzal járt, h. brutálisan felfelé kellett menni a kék pluszon. Majd egy jelzetlen úton meg ugyanilyen, sőt még brutálisabban lefelé. Itt már találkoztunk egy-két szembejövővel, akik figyelmeztettek minket, h. az út meredek (köszike), s a vége rettentően csúszik, „nagyon veszélyes”. Ennek én meg nagyon örültem. De amúgy nem volt ám olyan vészes, volt egy patakátkelés, aztán meg halálosan veszélyesnél egy-két fokkal jobb FOSoldalban kellett menni, ami kifelé lejtett, tele volt kidőlt fatörzsekkel s egykori állomáshelyüket jelző kráterekkel, valamint kövekkel és egyéb, ismeretlen eredetű gödrökkel, amelyeket tán még a pleisztocénben ástak kis-közepes termetű dinoszauruszok. Egyszóval, a kedvenc terepemen nyomultunk, amit még fűszerezett egy középkorú hölgypáros izgága németjuhásza, amely folyton a lábam alá került valahogy, olyan képet vágva, mint aki szívesen tesztelné végtagjaim élvezeti értékét, frissességét s konzisztenciáját – miközben sajna akkora állkapcsa volt, h. ha igazán komolyan megpróbálkozik, sikerült volna neki.
Ilyen körülmények között értük el az Erdei Csőtörést, ahol sajna lényegesen többen voltak, mint az Imó-kőnél. Hja igen, ezt egyszerűbb s rövidebb megközelíteni. Ennek ellenére sorszámot azért nem kellett húznunk, h. az erdei csőtörést, avagy a Vörös-kő forrást megtekintsük:

Nagyon jó volt, voltak még kis alforrásai is:

Kettes számú üvegemet megtöltöttem az erdei csőtörésből feltörő vízzel. És volt egy patak, ami a feljebb lévő Felső-forrásból származott:

 ennek partján bóklásztam, s vizsgálgattam a fatörzseket, nagy örömmel akadva rá kalapos barátaimra:

Aztán, mikor kigyönyörködtük magunkat, megindultunk felfelé a patak mentén, majd a Felső-forrást elhagyva a vízmosásban, melynek járhatatlansága mellett egy teljes szarvascsontváz is tanúskodott (innen még a szarvas sem került ki élve…)
Út közben még megálltunk az ú. n. „színes barlangnál”, melynek rózsaszín-zöld csíkos fala valóban lenyűgöző volt:

Felérve végre találtunk egy utat, ami többé-kevésbé járhatónak mutatkozott, ezért M. Sz., mint túravezető, rövid vizsgálódás után úgy döntött, h. nem arra megyünk. Éles balkanyar után megindultunk felfelé egy még járhatatlanabb vízmosásban, ahol egyedül az vigasztalt, h. lefelé nem erre kell jönni, illetve vigasztaltak még az út során mutatkozó hóvirágok és hunyorok is. 

Egy idő után felértünk egy újabb barlanghoz, majd egyre szelídülő terepen a jelzett útra.
A Tarkő felé tartottunk, s egyre több lett a hó. Hamarosan összefüggő hóréteg borított mindent, még hógolyóztunk is egy kicsit.

Út közben a hóban virágok jöttek rá, h. nem is az az évszak van, s harcoltak életünkért - elég sikeresen amúgy:

A Tarkőre némi elég durva emelkedő után jutottunk fel, ám itt üldögéltünk egy jó negyed órát, ettünk szendvicset, majd megindultunk a Három-kő felé.
Szeretem az olyan túrákat, ahol a Tarkőről meg lehet nézni a Három-kőt, majd pedig a Három-kőről a Tarkőt (fordítva is jó). Úgy érzem, ez egyensúlyban tartja a szakrális világrendet, s emellett még demokratikus is. Erre azonban a hivatalos túrák közül eddig csak a Less Nándor emléktúra 66-os távján volt alkalmam, ha jól emlékszem. Most tehát alaposan megnéztem a Tarkőről a Három-kőt:

Aztán, mivel a szikrázó napsütés dacára meleg az nem volt, és még a szél is fújt ráadásul, elindultunk a Három-kő felé, továbbra is hóban. A Három-kőn pedig gondosan megszemléltük a Tarkőt, és (a változatosság kedvéért) ettünk csokit:

Aztán indultunk lefelé. Meg kell mondjam, h. MINDANNYIAN úgy emlékeztünk, h. a Három-kőhöz vezető elágazás SOKKAL közelebb van. Ha engem kérdeznek, kb. egy kilométert mondtam volna. Na ja, jó lesz az 2,6-nak is. Azért persze elérkezett végül az is:

Innen pedig megindultunk jobbra lefelé (és néha felfelé) vissza a kocsihoz, bár a Három-kőről nézve a Hereg-rét SOKKAL közelebbinek tűnt…
Eddig nagyon örültem, h. a hó lepucolta az elmúlt hetek sárrétegeit a bakancsomról, s most, ahogy lejjebb értünk, és ismét megjelent némi sár, ez a projekt veszélybe került. Elhamdulillah azonban nem volt már komolyabb sár, legfeljebb a cipőtalpad lesz ettől sáros, mondta kissé szemrehányóan M. Sz.
Aztán az út túloldalán feltűnt a rét, a szélén a parkoló. Még az utolsó lehetőséget kihasználva a réten összegyűlt tócsákban gyalogoltam végig, merth. ugye cipőtisztítás…
Cipőcsere után beszálltunk a kocsiba, és irány Budapest. Még felugrottunk hozzánk gulyáslevest és palacsintát enni.
Ez egy nagyon remek túra volt, a működő karcforrások pótolhatatlan látványt jelentenek. Ezen a túrán nagyon sok minden volt, amit szeretek: forrás, vízesés, barlang, gomba, igazi hóvirág, hunyor, stb. Remekül szórakoztunk. Insallah látjuk még működni a karcforrásokat… Addig is van itthon egy üveg Imó-kőm, és egy üveg Vörös-kőm is, és ha bárki sokat akadékoskodik, iszom majd belőle, és nem fog érdekelni.
Kinek ajánlanám a túrát?
Bárkinek, aki (a) talál valakit, aki elvezeti őt a karcforrásokhoz, vagy (b) képes otthon megnézni a térképet, h. merre is kell vajon menni...



2016. február 21., vasárnap

Nosztra 20


Táv: 19,1 km
Szint: 890 m
Ezen a túrán szép lassan kikoptak mellőlem a túratársak. Pénteken TKM is lemondta, pedig már alig vártam, h. menjünk a Börzsönybe. A húgom meg egyenest szombat reggel üzent, h. bocsika, de mégsem.
Hát, akkor most mi legyen, gondolkodtam. Egyszerűbb lett volna a Zöld 45-re menni, mert oda jár a villamos is, a Börzsönybe meg ugye nem. De részint a Z45-ön már háromszor is voltam, másrészt ekkor már annyira beleéltem magam, h. fúúú, megyek a Börzsönybe, h. muszáj volt oda mennem…
Még akkor is, ha vonattal kellett menni, majd pedig ÁTSZÁLLNI a buszra, ami nekem mindig szörnyű próbatétel, mert félek, h. (1) elfelejtek a megfelelő helyen leszállni a vonatról, (2) nem találom meg a megfelelő csatlakozást, (3) lekésem a megfelelő csatlakozást, (4) nem találom meg a buszmegállótól a rajtot. Más gondom nem szokott lenni elhamdulillah. Ettől függetlenül hősiesen leküzdöttem minden akadályt, s a szombati fél 5-ös kelést követően sikerült is indulás előtt több mint 4 perccel felszállnom a szobi vonatra.
A vonaton volt rajtam kívül még 5 túrázó, így hirtelen megnőttek reményeim a buszmegálló, majd a rajt megtalálására. Sikerült is. A buszon a (nálam lényegesen tapasztaltabb) túratársak arról beszélgettek, h. milyen vizes jelenleg a Börzsöny (nagyon), s hogy ezen a túrán tavaly nem tudták tartani az 5-ös átlagot sem. No, remek, gondoltam, délután dolgoznom kellene, ez meg egy újabb lökés, h. a 30-as táv helyett a 20-ast válasszam. Hosszasan tipródtam ezen, aztán úgy döntöttem, h. nevezek 20-ra, elég sokáig (kb. 15 km) együtt megy a két táv, aztán majd eldöntöm, s legfeljebb megyek tovább a 30-on.
Nem mentem, csak h nehogy tövig rágjátok az összes körmötöket.
Gyorsan neveztem, aztán 7:40-kor ki is lódultam az iskolaépületben lévő rajtból, majd kicsit szerencsétlenkedtem a GPS-szel, mely sehogy sem akart rájönni, h. hol is vagyunk – műhold-fogyatkozás volt…
Az első pont alig több mint 1 km-re a kálváriánál volt:

Én mindig megnéztem ezt lentről, de fenn még sosem jártam, s milyen rendben is volt az úgy… amúgy nem olyan vészes ám ez, úgy van, h. megy az ember cikkcakkban, s egyszer csak felér, szinte észrevétlenül. Ragasztottam a matricákból, s mentünk is tovább, hamarosan ismerőssé vált a piros jelzés, jöttünk már erre a fiúkkal túrán. Emlékszem a Nagy, Feltűnő Piros Sávra:
Lassan elhagytuk az utolsó hétvégi telkeket, is, s megállapítottam, h. legalább az út nem porzik:
és volt egy kis hó is, bár inkább csak mutatóba (egyelőre):


Hamarosan, némi meredek kaptató leküzdésével, elértünk egy T-elágazáshoz, ahol sikerült csaknem meghiúsítanom rajtam kívül 3 másik túrázó teljesítését is. Volt ugyanis kinn egy fán 2 tábla, egyiken nyíl mutatott jobbra, a másikon balra. Én rápillantottam, s komolyan úgy láttam, h. a 20-as és 30-as táv balra megy. El is indultam arra, s. még szóltam 3 másik embernek is, h. 10-es jobbra, 20/30 balra!
Szerencsére ekkor érkezett meg jobbról 2 20-as túratárs, és közölték, h. ott a pont jobbra, oda kell kimenni… Kmh. Bocsi. Kimentünk a Széles-hegyre, kaptunk pecsétet, lefotóztam az elég ködös tájképet, aztán indulás tovább, most már tényleg balra:

Egy darabig viszonylag vízszintesen mentünk, aztán meg egy jó saras, csúszós lejtő következett. Itt értem utol egy fiatal párt, akik közül a fiú nem annyira élvezte a túrázást, szentségelt szegény, h. csúszik, és ő már amúgy sem bírja.
Tényleg pocsékok voltak a talajviszonyok, engem csak az vigasztalt, h. itt már összefüggő hóréteg volt, s a fákat is hó borította, nagyon szép volt, még egy utolsó (?) havas túra, gondoltam (bár 2 éve is ezt gondoltam februárban…)

Felértünk a Kopasz-hegy nyergébe, nahát, itt van a pont, nem a hegyen, biztos a pontőrök nem akartak felmenni a meredeken, megértem őket, mert a sárra ráesett a hó, s tényleg csak fától-fáig lehetett nagy nehezen haladni. Ragasztottam matricát, no, akkor fel a hegyre, mosolyogtam rá a fiatal párra, ez még nem a hegy, hűltek el teljesen. Nem. Ez csak a nyereg volt, innen még fel kellett menni a brutális meredeken, ami most ráadásul úgy csúszott, h. mindenféle fába-bokorba kapaszkodva vonszoltuk fel magunkat.

Fenn kiderült, h. a pontőrök mégiscsak feljöttek, sőt, felcipeltek egy nagy halom csokit, majd fenn álltak az ekkor már borult ég alatt, az elég erős szélben. Ez nagy hősiesség volt, ez úton is köszönjük.

Az előbbi pont a „Kopasz-hegy nyerge feltételes ep.” lett volna, hát, rossz helyre ragasztottunk, sebaj. A fiatal pár férfitagja közölte, h ő kiszáll, köszönettel. Nem tudom, mi lett velük, visszamentek-e, de nem láttam mát aztán jönni őket.

A hegyről lefelé, amíg a sziklák s a hó tartottak, jól lehetett haladni, aztán, amikor elhagytuk a hóhatárt, ismét a sár vette át az uralmat:

Ez még csak hagyján lett volna, de nemcsak sár volt, hanem víz is. A hegyoldalban, ahol egész évben amúgy nincs semmi, mist spontán patakocskák alakultak ki:

Amíg ott voltak, addig még csak hagyján, de számos helyen önkényes módon kitelepültek az útra is, és volt, ahol egyszerűen nem lehetett mást tenni, mint belegázolni a vízbe.

A bakancsom még bírta a kiképzést, bár volt, h. csak a kamásli akadályozta meg, h. felülről folyjon be a víz, amikor azt hittem, h. nem is olyan mély, de aztán mégis.
A következő pont Nagyirtáspuszta volt, ami a sok sárban csúszkálás közepette olyan nehezen jött el, mintha nem is 4 km-re lett volna. Kaptunk egy banánt, amit meg is ettem, és volt tea, de én ügyesen otthon hagytam a poharamat, tehát ittam a saját vizemből. Itt még csak 9,7 km-nél és 545 m szintnél tartottunk, de a nedvességből már kezdett elegem lenni. Ráadásul itt a hegyoldalban ide-oda kacskaringózó kék + is jó csúszós volt, de hát ezen a túrán végig minden jó csúszós volt, nem is kellene ezt külön hangsúlyoznom. Ezen kívül még a kék + egy idő után nagyon udvariatlan szögben indult meg felfelé, de hát végül is a Nagy-Koppány csúcsára tartottunk, szóval mi mást kellett volna várni…
A sár, az továbbra sem szűnt, ennél a szimpatikus elágazásnál elgondolkodtam, h. melyikkel járnék jobban, aztán rájöttem, h. egyikkel sem…

A csúcson nagyon sajnáltam, h. nem süt a nap, és párás idő van, mert látszott, h. ez a kilátás nagyon szép tudna lenni, de hiába erőlködik, a légköri viszonyok betettek neki.
Megindultam lefelé, vártam, h. mikor csatlakozunk bele a kék sávba. Illetve, azon tűnődtem, h. mi lehet az a Rakottyás-tó, ami a következő EP.
A Koppány-nyeregből lefele vezető út tavasszal mindig gáz. Valamelyik Julianus-túrán majdhogynem búvárfelszerelés kellett hozzá. Most is sáros volt, nyilván. Jóféle, mély fekete sár volt, nem a tapadós, hanem a folyékony és csúszós fajtából.
5 éve túrázom már. Sokszor elnéztem ezeket a mély sarakat, s gondolkodtam azon, h. vajon milyen lehet azoknak, akik beleesnek. Milyen lehet ott heverni a mély sárban, tudván, h. most aztán IGAZÁN sáros lettél, s valahogy még fel is kell ebből állni. Tudni, h. most ilyen sárosan, vizesen kell továbbmenni a hidegben. Tudni, h. MINDENKI megfogja kérdezni, „Úristen csak nem elestél?” (Á, dehogy, csak gondoltam, kicsit bekenem magam ezzel a sárral, mert jól is néz ki, meg a vonaton is tetszeni fog a kalauznak…). SZÖRNYŰ lehet, gondoltam mindig. Sírva fakadnék, és nem is mennék tovább, az egyszer biztos, jutottam erre a végkövetkeztetésre hosszas gondolkodás után.
Nem annyira szörnyű, egyébként. Mikor az ember már hanyatt fekszik a sárban, s az út fölé behajló fák ágai között nézi a távoli, kék eget, s érzi, amint a sár hidegen szivárog fel a gerince mellett, nem olyan rossz. Számítottál valami borzalomra, s igazából az nem is következett be – egyfajta megkönnyebbülés ez, az a megkönnyebbülés, amikor megérzed, h. a valóság mégsem annyira szörnyű, mint azt vártad volna. Szinte kedved van tovább élni.
Hevertem a sárban, s három dolog járt az eszemben. (1) Igazából, ha elengedem a botot, ami valahogy, valamibe beleragadt a sár mélyén, nem estem volna el. De így, h nem engedtem el, a botba erősen kapaszkodva mintegy megpördültem félig a saját tengelyem körül, s miként a kidöntött tölgyfa, hangos döndüléssel, majd mély, koncentrikus sár-hullámokat küldve magam körül, belecuppantam a sárba. Király. (2) Végül is, nem olyan szörnyű, mint vártam. Jó itt. Nem ütöttem meg magam. A sár mély, s puha. Kellemes itt feküdni. Vagy fél percig így is tettem, de akkor már nagyon hideg volt a ruházatomba beszivárgó sár. Fel kéne kelni. (3) OK. De hogy fogok innen felállni? Egy ideig kotortam a sarkammal az iszapban, aztán végül négykézlábra állva bemásztam a legközelebbi fáig, melybe kapaszkodva talpra vergődtem.
ANNYIRA örülök, h. a túratársak egytől egyig lemondták ezt a túrát, különben még most is rajtam röhögnének…

Amúgy nem rázott meg a dolog, humorosan fogtam fel, s mikor kiértem a Rakottyás-tóhoz (amit azonnal felismertem, nahát, itt már én jártam párszor) meg is kértem a pontőr lányt, h. fotózzon már le. Lásd fentebb.
Rá kellett jönnöm, h. a szintidővel nem állok jól. 5 óra van erre a túrára, ami nem oly sok, figyelembe véve a terepviszonyokat. 15 km, 810 m szint, s 4 (!!!) órája jöttem majdnem. Bele kellene húzni.
Még fel kellett mászni az új börzsönyi kéken a Széles-hegyre, felfele menet rengeteg igazi hóvirág volt:

Itt is volt egy matricás pont, ragasztottam, aztán hajrá. Innen sok szint már nem volt, de hát ilyen sárban szerintem lefele menni rosszabb, mint felfele. Mindegy, azért igyekeztem, ahogy tudtam. Ettől függetlenül, mikor az út mellett megláttam két gyönyörű júdásfüle-telepet, természetesen megálltam leszedni őket:

Nem akartam azzal pazarolni az időt, h. zacskót keresek a hátizsákban, hanem csak simán betömtem őket a softshell dzsekim zsebébe. Majd, mikor egy zsebbe nem fértek már bele, akkor a másik zsebbe is. Ezáltal többé nem tudtam elővenni sem a kesztyűmet, sem az itineremet, de hát nem sok volt már a célig, nem is kellett igazából. (Megjegyzem, megcsináltam őket vacsorára, s igencsak finomak voltak.)
Még a falu előtt meg kellett szenvedni az erdőirtással s a feljárt úttal, de aztán végül beértem az aszfaltos útra. Közben kisütött a nap. Nagyon érdekes volt, egyrészt sütött a nap, másrészt a templom felett, a hegyek felől úgy gyülekeztek a sötét felhők, mintha perceken belül kitörne a hóvihar:

Megszaporázva a lépést, 12:35-kor estem be a célba, 5 percet hagyva a szintidőben. Úgy tűnik, az utóbbi időben erre rendezkedtem be :)
Kis beszélgetés, evés, gomba-rendezés után a polárfelsőt a derekamra kötöttem, h. kevésbé látsszon, hogy nézek ki, aztán kimentem a buszhoz. A vonatra 10 percet kellett várni, gyorsan vettem még egy kólát a büfében.
Én remekül éreztem magam a túrán, bevallom, nem hiányzott a 30-as táv a rengeteg sár és víz miatt, bár ha többen megyünk, bizonnyal azon mentünk volna végig, s az is nagyon jó lett volna. Majd jövőre insallah.
A szervezésre nem lehetett panasz szokás szerint, minden gyorsan ment, a pontőrök nagyon kedvesek voltak, s még a Kopasz-hegyre is felcipelték a csokikat, ami, ismét hangsúlyozom, hősi cselekedet volt.
Kinek ajánlanám a túrát?
1. Aki szereti a Börzsönyt. Fenn van vagy 5 cm hó, persze folyamatosan olvad. Mikor esett ez, kérdeztem Nagyirtáson a pontőröket. Péntek délután s este. Lejjebb meg brutális sár, a patakok meg kitelepültek az utakra. Bolond Börzsöny, mondtam sokszor, de csak úgy szeretettel, mert akkor is a Börzsöny a kedvenc hegységem. Még ha bolond is.
2. Akik pl. a Budai-hegységben tudnak menni egy 20-as túrát max. 4 óra alatt, mert különben itt nem fognak beérni az 5 órás szintidőben.



2016. február 8., hétfő

Fellegvár 45 (Túrafüggő)

Táv: 47,7 km
Szint: 1763 m
Ezen a héten szombaton családi rendezvény volt, ezért nagyon örültem, mikor láttam a túranaptárban egy „normális” vasárnapi túrát, ami nem 20 km, és nem is megközelíthetetlen helyen van. Rögtön írtam is Zolinak, h. nem lenne-e kedve hozzá, ő meg visszaírt, h. pont erre gondolt ő is…
Az elkövetkező időkben a túra nőni s hízni kezdett. Eredetileg 42 km-nek volt kiírva, aztán egyetlen éjszaka alatt nőtt 5 km-t, s még szintesedett is… no, sebaj, gondoltuk, végül is szenvedni járunk a túrákra (illetve én még enni is).
A szombati családi buli lezajlott, de én sajna eléggé rosszul kerültem ki belőle… A szombat délutánt, majd az éjjel jelentős részét is a mellékhelyiségben töltöttem. Mint később kiderült, a húgom is, de senki más nem, így a dolgot a majonézes káposztasalátára vezettük vissza, mert azt rajtunk kívül más nem evett. Én mindenesetre nagyon megviselt lettem vasárnap hajnalra, ráadásul, mikor megnéztem az e-mail fiókomat, ott találtam kb. 5 oldalnyi (természetesen) BORZASZTÓ sürgős fordítandót is. Így megfogalmazódott bennem a döntés, és felhívtam Zolit, h. elnézést, de nem megyek a túrára, menjen nélkülem.
Ő azonban esténként repülő üzemmódba állítja telefonját, s ezért bizony hiába hívtam, mert, mint kiderült, elfelejtette visszakapcsolni. Remek. Nem tudván elérni őt, mégiscsak felöltöztem, s kimentem a találkozóhelyre, mondván, h. akkor csak a 30-as távon megyek, azt csak végigmegyem valahogy, s még időben hazaérek a munkához.
(Itt szeretném a köz okulására megjegyezni, h. a modern mobiltelefon-készülékeken a hangot le lehet venni mindenféle üzemmód-állítgatás nélkül, sőt, a legtöbbön külön profilokat is létre lehet hozni, s ezek között egy-egy gombnyomással váltogatni. Ilyenkor ugyan a telefon ugyan nem cseng, de később legalább látjuk, h. ki keresett…)
Kiderült, h. Zoli sincs a topon, s ő is csak azért jött a túrára, mert megbeszéltünk. Most akkor menjünk haza, néztünk egymásra a kocsiban, aztán végül is csak megindultunk Leányfalu felé. Közben rájöttem, h. a 30-as távon csak 8-tól lehet rajtolni. Hát én bizony nem ülök ott másfél órát a rajtban, inkább hazabuszozok, gondoltam.
A rajt-cél előtt leparkolva vagy 10 percig ültünk az autóban, h. egyáltalán kiszálljunk-e, vagy menjünk gyorsan haza aludni. Aztán csak kiszálltunk. Olyan hideg volt, h. szinte azonnal meg is bántam. A rajtban lelkes rendezők fogadtak, olyannyira, h - bár felajánlották, h. átnevezhetek a 30-ra (sőt, akár a 15-re is, mondta boldogan az egyik rajtoltató) - nem volt szívem azt mondani, h. átnevezek. Kaptunk a rajtban egy csokit (aminek a papírjával nyertem egy másikat:)). Elindultunk a 45-ön, ami inkább volt 50, de sebaj.
Kezdetben még Leányfalu utcáin mentünk, egy idő után erős emelkedőn, de mivel egy nagy kortársam szerint aszfalton úgysem számít a szint, igyekeztünk nem lihegni. Aztán már az erdei úton indultunk meg a Rekettyés-forrás felé, ahol én már jártam, de Zoli még nem.
Itt az elágazás előtt megelőzött minket egy futó, akit elég sokszor láttam már így elviharzani, bár a nevét nem tudom, s a P kör elágazásra ügyet sem vetve zúzott tovább az ösvényen. „Hahó! Futó!”, kiáltottam utána különösen idegesítő fejhangon, mert, miként említettem, a nevét azt nem tudtam továbbra se. Kissé zavartan visszajött, és beszaladt kódot írni a forrásig, mi lassabban követtük:

Itt megjegyezném, h. amúgy a színes térkép nagyon egyértelműen jelölte az útvonalat meg minden pontot, s a letölthető track is remek volt – TKM bizonnyal tapsikolt volna örömében, mert én is ezt tettem. Az itiner is biztos jó volt, de ezt én ki sem hajtottam, mert a térkép, a GPS és Zoli – aki szintén sztárnavigátor – mellett nem volt rá szükségem.
Közben jött fel a nap, szép volt az erdő:
És a patak is:
Meg a kis tavacska, amiből volt bőven ezen a szakaszon:

Ez amúgy erősen emlékeztetett arra, amit múlt szombaton, privát Wass Albert túránk keretében láttunk:

Innen mentünk tovább következő ponthoz, az Álló-réthez, amiről én nem tudtam, h. mi, de odaérve rájöttem, h. jártam már itt, csak nem tudtam, h. így hívják, illetve, hogy egyáltalán bárhogy is hívják. Az idáig vezető út, hát, az hol le volt fagyva, hol sáros volt, de ekkor még nem tudtuk, h. lesz ez még bőven rosszabb is.
Az Álló-réten megálltunk egy kicsit, az elnevezéshez hűen. Enni viszont nem tudtam. A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, h. az egész túrán egy csokit és 2 banánt ettem meg, mert a gyomrom, az továbbra sem volt jó.
Innen egy kicsit pihentetőbb szakasz következett, nagyrészt lefele mentünk, elhaladtunk az ellenőrzőpont nevét adó Ferencz-forrás mellett, ahol megtaláltuk az idei év első hóvirágjait:

Ezek IGAZI hóvirágok voltak. (M. Sz. mindig kis híján gutaütést kap, amikor kifejtem, h. a kiskertekben növő hóvirágok, azok nem „igaziak”. Az az igazi, ami az erdőben, önmagától nő ki. Azért beláthatjuk, h. az erdőben, ahol nem pátyolgatják az embert, SOKKAL nehezebb kinőni, mint egy házfal mellett a kiskertben…)
A pont maga a Sztaravoda nevű forrásnál volt, amelyben a névadóval ellentétben volt víz:

Amúgy ezen a túrán egy csomó működő forrást érintettünk, vízvétellel nem volt gond.
No innen megindultunk Pilisszentlászló, hegytető felé, ami, mint azt nevéből mintegy kitalálhattátok, jelentősen felfele volt. Ráadásul itt elkezdődött az igazi brutál sár (ami később majd még fokozódott). Próbáltuk kerülgetni, bemenni az erdőbe, fel a hegyoldalba, több-kevesebb sikerrel.
A hegytetőn kaptunk csokit, amit én zsebre vágtam, mert éreztem, h. nem kellene megennem sem ezt, sem mást. Innen a Szekrény-kő volt a következő pont, amiről fogalmam sem volt, h. mi az, és még most sem, ugyanis hiába kerestük a feltételes pontot, nem volt, s így az sem derült ki, h. pontosan hol is van az említett kő… Nagy tragédiának mondjuk nem tartottuk a dolgot, a feltételes pont, az azért feltételes, mert vagy van, vagy nincs. Ezúttal nem volt.
Hamarosan leértünk Pilisszentlászlóra, majd meg is indultunk kifelé. Közben nosztalgiáztam: nohát, itt vettünk nektarint a kéktúrán, nohát, itt pecsételtünk a kéktúrán… Zoli türelmesen hallgatott. A faluból valami brutál hosszú szakasz vezet ki a nyaralók között, az egyre kellemesebbé váló időnek köszönhetően sárban:

Aztán az erdő szélén Hófehérke és az öt törpe búcsúztatott minket. A többiek, gondolom, a bányában dolgoztak.

Az újonnan feljelzésezett Spartacus-ösvény nem volt már messze. Kicsit féltem, h. majd sáros lesz, és csúszni fog, de félelmeim alaptalanok voltak. Le volt fagyva, és csúszott. Na jó, nem mindenhol. Csak ott, ahol nem volt sáros… A tábla már az elején fel is hívta figyelmünket a várható gondokra:

Amúgy nem volt ám tragikus, rosszabbra számítottam: még én is simán végigmentem, különösebb halálfélelem nélkül, s az ösvény szokás szerint gyönyörű volt:
Kedvenc kőszálam:

Kifejezetten sajnáltam, mikor vége lett. Aztán már hamar elértük a következő pontot, a Jenő-kunyhót, ahol még nem voltunk a túra felénél, de azért megálltunk 5 percre, én megettem egy banánt, aminek elhamdulillah nem lett végül tragikus következménye. itt érdeklődtem arról, hogy vajon volt-e feltételes pont a... hol is? Sziklakredencen? Fiók-szirten? Kőkredencen? Vagy hogy is hívják... Szekrény-kő, javított ki az a pontőr, aki éppen kevésbé kacarászott rajtam. Sajna, képtelen vagyok ezeket a sziklás neveket megjegyezni, rögtön intenzíven el is kezdtem gondolkodni azon, h. hogy is hívták a Barcika 65-ön azt a szép kis kilátópontot? Kulcs-tető? Vagy valami Lakat-bérc? Zoli sajna nem nem volt még a túrán, így nem tudott segíteni, de tétován bedobta a Látó-köveket, de én nem arra gondoltam, hanem valami azóta is megfejthetetlen földrajzi helyre...
Innen a különösen szép szakaszon vezető zöld jelzésen be kellett menni Visegrádra, ameddig nem volt sok szint, onnan viszont fel kellett menni a várhoz, ameddig pedig igen. Mindenesetre, lényegesen könnyebben felmentem, mint vártam volna, többeket le is hagytam, pedig nem szoktam felfelé vonszolódva.

Fenn megálltunk, h. cipőinkből kiürítsük a Magyar Tudományos Akadémia Kőzettani Kiállításának teljes anyagát. Az értékes geológiai relikviáktól megszabadulva én elindultam, h. megkeressem a mosdót, és egy light kólát, amit meg terveztünk felezni Zolival.
Két tragikus ténnyel is szembesülnöm kellett:
  1. A vécé KÉTSZÁZ!!! HUF-ba kerül.
  2. NINCS light kóla. Rendes kóla sem, bár azt nem is szeretem, de most megittam volna. Tea sem volt. Csak cukros üdítők voltak, 3 az 1-ben kevert kávé és forralt bor. Ezeket egyikünk sem tervezte elfogyasztani.
Ittunk vizet. Megettem „B” banánt, s konstatáltam, h. „C” banán már nincs, mondjuk nem is kívántam igazán. Irány a Nagy-Villám. A vártól a Nagy-Villámig s az onnan továbbvezető szakaszt nagyon szeretem. Ez egy nagyon szép rész. A Nagy-Villámon megint csak nem volt feltételes pont, de pecsételtünk a kéktúrás bélyegzővel. Mentünk tovább a Visegrádi-kapuhoz, amiről egyikünk sem tudta, h. mi is az. Én titokban hatalmas sziklaíveket s kőoszlopokat vizionáltam. Ehhez képest nem volt semmi, csak az OKT és a kék plusz elágazása, ahol megint kaptunk csokit. Viszont addig meg durván sáros volt az út, nem találtatok valami kicsit sárosabb helyet, kérdeztem a pontőröket, de nem kellett volna semmit mondani, mert utána csak rosszabb lett:

Nem is tudtunk az úton menni, bementünk a susnyába az út mellett, ami igaz, hogy szúrt, viszont nem folyt be a bakancsba.
Egyébként közben, mielőtt a ponthoz értünk, hallottunk több lövést is, s egy útkanyarban ott állt a nemzeti park 2 terepjárója két fiatal sráccal, aki rögtön mondták, h. forduljunk szépen jobbra, mert balra s előre éppen hajtóvadászat folyik. Hallottuk is a kiabálást, s láttuk a hajtókat is. Lövés nemigen esett. Nagyon helyes, mi általában véve inkább a jószágoknak drukkolunk. Közben nagyon reméltük, h. mi magunk még messziről SEM nézünk ki jószágoknak.
Az út hamarosan ismerőssé vált nekem – hoppá, hiszen erre jártunk TKM-mel a Vöröskő 25 túrán! Akkor viszont lényegesen kevesebb volt a víz s a sár.
Aztán elértük a József-forrást, ahol Zoli töltött vizet, majd hamarosan láttunk valódi vízlépcsőt:

Én ekkor már tudtam, h. le kell mászni a mittoménmilyen patak szurdokába, ott párszor átkelni a patakon, majd ki is mászni belőle… Hát nagy kedvem nem volt hozzá. Végül is a lefele csúszós lejtő volt csak gázos, a többi könnyebben ment, mint gondoltam, pedig még a GPS kijelzőjén is szép nagy felkiáltójel világított ezen a szakaszon, h. csak óvatosan, inkább legyél lassú, mint halott.
Leküzdöttük a szurdokot (illetve én, Zoli nem küzdött, viszont még nem is járt erre, szóval megint csak örült), aztán mentünk tovább, nekiindultunk a Bükkös-tetőnek, ami nekem nagyon nem esett jól. Sár volt, és felfele kellett menni, jó sokáig. Energiám nemigen volt már, úgyhogy végül nem is tudom, Zoli mennyit várt rám, mire utolértem. Aztán innen elindultunk a gombászásból is ismerős sárga sávon lefelé, nosztalgiával gondoltam a sárga rókagombákra, meg hát lefele is kellett menni, jól haladtunk. Én kissé szorongva gondoltam a hamarosan elkövetkező Vöröskő-mászásra, s rémtörténetekkel szórakoztattam Zolit, aki erről az oldalról még sosem járt a Vörös-kőn.
Közben sötétedni kezdett. Mikor elértünk a rét szélére, ahol volt pont, felírtuk a kódot, és elővettük a lámpákat, mert láttuk, h. a mászást nem ússzuk meg világosban.
Márpedig ez a szakasz világosban sem könnyű. Amint lement a nap, a sár egy része lefagyott, más része megmaradt, aki járt ezen az emelkedőn, tudja, milyen meredek, nem is szaporítanám a szót, néha négykézláb mászva jutottam tovább, néha meg arra eszméltem, h. a sötétben a kevésbé meredek útvonalat keresve annyira kimentem oldalra az útról, h. egyszer csak nyakig álltam egy bokorcsoportban. De legalább volt mibe kapaszkodni…
Zoli nyilván sokkal hamarabb felért nálam. Mire felvergődtem, eléggé a végén jártam a türelmemnek, azt se láttam, hol megy balra a jelzett út, egyáltalán, hol jött fel idáig a jelzett út, nem is érdekelt, kezemben a GPS-szel nekiindultam nagyjából a piros jelzés irányába, néhányan a hasonlóképpen tanácstalanok közül, akik rájöttek, h. tapadni kell a töksötétben a technikára, utánam. Egyszer csak kiértünk a jelzett útra, itt be lehetett gyorsítani, hamarosan jött szembe Zoli, aki enyhe aggodalmat mutatott azzal kapcsolatban, h. vajon életben vagyok-e még, és ha igen, akkor itt, vagy még 200 méterrel lejjebb.
Kölcsönösen megnyugtattuk egymást egyéni jólétünkről, aztán irány a pont. Itt megint adtak csokit, s megállapítottuk, h. van egy óránk leérni. Menni fog, biztattam hangosan minden érdekeltet.
A piros sáv lefelé elég köves meg meredek, csúszott is, és, ha nem említettem volna idáig, akkor köves volt, meg még meredek is. Ja, és csúszott, bár én kifejtettem, h. egy szót se szólok, mert éppenséggel ott is lemehetnénk a Vörös-kőről, ahol feljöttünk. Zoli válaszként kijelentette, h. ő inkább berendezkedne az erdei életre.  Ilyen okfejtések közepette jó tempóban haladtunk, mert más választásunk nemigen volt. Elhagytunk néhány megviselt túratársat, akik már letettek arról, h. szintidőben beérjenek, már csak a túlélésre játszottak.
Hamarosan leértünk a lankás részre, utolértünk pár fiatalt, akik 3 perccel előttünk indultak, s most aggódtak, h. már csak 40 percük van beérni. Ááá, simán elég annyi, mondtam én határozottan, majd – éppen az élen haladva – hatalmas loccsanással léptem bele a legalább bokáig érő sárba…
Tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. ez az út konkrétan. Próbáltam kimenni a szélére, ahol volt egy csomó kökénybokor, meg ugyanolyan sár. Inkább visszanavigáltam a tüskementes sárba. Már minden mindegy, gondoltam magamban, mindjárt benn vagyunk, az se érdekel, ha derékig kell a sárban gázolni.
Itt jegyezném meg, h. mivel a 30-as távra készültem, nem volt nálam SEMMIFÉLE csereruha v. cipő, mondván, h. busszal kell hazamennem, nem akarom cipelni. Elérkezettnek láttam a pillanatot, h. a valóságnak ezt a szeletét Zolival is megosszam. Nem volt felhőtlen a boldogság.
NAGYON örültem, mikor kiértünk a sártengerből, majd végre az aszfaltra. No, ennyi mára éppen elég is volt, mondta Zoli, még van vagy egy km, morogtam én. De mindig ilyenkor szoktam ezt mondani, felelte ő, és közben ki is értünk a főútra. Egy gyors jobbkanyart vettem volna, de kicsit elbizonytalanodtam, főleg, h. Zoli balra indult volna, márpedig ő sokkal jobban navigál nálam.
Az eltévedéstudomány egyik legalapvetőbb módszerét alkalmaztuk ekkor, mely az „érdeklődés helybéliektől”, illetve „adatigénylés helyi lakosoktól” néven is ismert (bár meg kell jegyeznem, h. ez a módszer bár széles körben elterjedt, sajna gyakran vezet hamis eredményre, ti. A helyi lakos úgy tesz, mint aki tudja, mit beszél, pedig dehogyis), és ezúttal eredményes is volt. A kutyasétáltató leányok közölték, h. jobbra van a benzinkút (ezzel szemben volt a rajt-cél). S valóban, pár tucat méter után benn is voltunk a célban, bőséges időtartalékkal – még 7 perc volt hátra a szintidőből…
A kitűző és az oklevél nagyon szép volt, a büfében lehetett light kólát kapni, teljes volt a boldogság. Olyannyira, h. egy szendvicset is megkockáztattam. Aztán, egy autótlan túratársat még magunkhoz véve elindultunk haza. A kocsi alját Zoli géprongyaival borítva igyekeztünk védeni botrányos állapotú ruházatunktól. Az ülésre dzsekimet terítettem. Közben arra gondoltam, h. M. Sz. valószínűleg sírva fakadna. Vagy gyalog mennék haza.
A túrával kapcsolatban. Első rendezés volt, de nekünk nagyon tetszett. Érződött, h. nagy gondot fektettek az útvonal összerakásába. A térkép és az itiner 100%-os volt, eltévedés kizárt (kivéve, ha valaki nem használta ezeket), ezt még a tökéletes track koronázta meg, bár ezt is csak pár alkalommal kellett előszednem. A szervezők nagyon kedvesek voltak, s le a kalappal a pontok személyzete előtt, mert órákig kinn lenni ilyenkor bizony nem könnyű, mert egy helyben állni azért nagyon hideg van. Egyetlen dologgal lehetne szerintem javítani a túrán, éppen a hideg miatt: út közben valahol egy forró tea jó lett volna, de hát majd legközelebb insallah. (Sajna én nagyon extrém esetektől eltekintve egyszerűen lusta vagyok a termoszt cipelni, de tudom, h. ezért csak magamra vethetek).
Kinek ajánlanám a túrát:
1. Sárban: enyhe mentális problémákkal küszködőknek, mazochistáknak, illetve mindazoknak, akinek felmenői között szerepel vízibivaly vagy Pókember. Ezen kívül lásd a 2. pontot.
2. Nem sárban: bárkinek, aki nagyon szép helyeket, vízlépcsőt, meredélyeket, hegyoldalban kapaszkodó ösvényeket, vadregényes szurdokokat, mély árkokat s bővízű forrásokat szeretne látni, s nem bánja, ha ezért elég sokat kell gyalogolnia, s ennek is jelentős részét felfelé, mert ez NEM volt egy könnyű túra, de nem ám...