2021. december 19., vasárnap

Tortúra 2021

 Az ember nem tanul semmiből. Úgy tűnik, ez egy axióma. Tavaly nem rendezték a Tortúrát, meg kijárási korlátozás volt, így ez – szervezett formában – kimaradt 2020-ban, csak álmodoztunk róla, ugye… Idén viszont már nemtommennyivel a nevezési határidő előtt beszéltünk róla, hogy hogyan megyünk, hol alszunk, mikor indulunk stb.

Már ekkor úgy éreztem, hogy valahol, messze, magasan megindult egy apró hólabda, s egyre nagyobb sebességgel és dübörgéssel száguld felénk, s már túl késő, hogy kitérjünk az útjából, főleg, hogy talán nem is igazán akarunk…

Aztán, mikor megnyílt a nevezési felület, neveztünk, mind a négyen azonos időpontra, 6:45, mert a járványügyi elővigyázatosság miatt negyedóránként kellett rajtidőt foglalni. Zoli lefoglalta a szállást, megegyeztünk az indulási időpontban, meg foglalt asztalt, hogy este el tudjunk menni vacsorázni, stb.

Már nemcsak hallottam az egykor apró hólabda távoli dübörgését, hanem azt is éreztem, ahogy közeledik, és már remeg a föld a lábam alatt.

Már péntek reggel elkezdtem összepakolni, hogy mit vigyek a túrára, ami végül így nézett ki: 

Te ezt mind meg fogod enni, vagy kinn alszotok az erdőben, kérdezte a nem közveszélyes elmebetegeknek kijáró kedves elnézéssel M. Sz., aki nem tartott velünk (ezúttal sem) erre a projektre, így a kívülállók hűvös nyugalmával szemlélte még az időjárás-jelentést is, ami -10 fokot és erős szelet jósolt szombat éjszakára. Az első kérdésre a „valószínűleg a felét sem”, a másodikra az „egyáltalán nem lehetetlen” válasszal felelhettem volna, de inkább kellő önkritikával nekiálltam újra átválogatni a tervezett ellátmányt, majd végül hosszas vívódás után két kisebbfajta zabszeletet visszavittem a spejzba. A többinek maradni KELLETT (a felét SEM ettem meg, nyilván).

Pénteken egy órakor találkoztunk a Nyugatinál, Zoli késett 20 percet, ami előrevetítette a péntek délutáni forgalmat a városban… de aztán a városból kiérve már simán haladtunk, Eger felé tartva építő jellegű vitát folytattunk arról, h. a buszpályaudvarnál hagyjuk az autót, s így kevesebb eséllyel késsük le a miskolci buszt, vagy a célnál, és lépjünk ki a buszpályaudvarig, mert akkor nem kell majd a beérkezés után még másfél kilométert gyalogolni Egerben, éjjel. Kemény lobbitevékenységemnek köszönhetően a második verzió győzött, s milyen jó is lett ez majd több mint 24 órával később…

A buszt elértük, bár eléggé szűkösen, így időben érkezve a szállásra lepakoltunk, majd irány az étterem, ami egy elég kicsi hely, volt összesen kb. 4 asztal, a kaja finom, mint 2 éve, de a kis helyiségben olyan kajaszag volt, h. hazaérve, ma MINDEN ruhámat ki kellett mosni, ami ott volt rajtam, még a kabátomat is. No, sebaj, én még megírtam egy cikket vacsora után, aztán időben nyugovóra tértünk, mert másnap hajnalban kelés. Reggel 6-ra megfőztem a kávét, aztán indultunk az 5 perc sétára lévő rajtba, megállapítottam, h. kevésbé van hideg, mint vártam, a rajtban sem voltak sokan, jót tett a szétcsúsztatott rajtidő, illetve az online nevezés, mert nem kellett kitöltögetni semmit, bemondtuk a nevünket, és mehettünk is, a saját magunk által kinyomtatott itinerrel.

A rajtban fotózott valaki, megkérdeztem a nevét, így megerősítést nyert, hogy ő „Obi” Tibor, aki az objektívjét elhagyta 2 éve ezen a túrán, de sikeresen visszajuttattuk hozzá. Örültem, h. személyesen is megismerkedtünk, de rövid örömködés után inkább elindultunk. 

Ekkor még félig sötét volt, de mire az első szakaszt a műúton legyűrtük, és befordultunk jobbra az erdőbe, már kivilágosodott, nem kellett lámpa, simán mentünk az erdőben, a talaj is jó volt, kevés volt a sár, s csak rövid szakaszokon volt lefagyva, jól haladtunk hát. A szervezők előző napi képein sok hó volt, de itt semmi, sejtettük, h. a téli világ majd csak 7-800 méteren fogad minket, így kihasználtuk a jó terepviszonyokat a haladásra. 

Itt még nagyjából egy kupacban haladtunk négyen, néha kiegészülve egy-egy hozzánk csapódó emberrel, akik aztán rövid beszélgetés után vagy megelőztek, vagy lemaradtak. Ahogy közeledtünk az első EP-hez, 12 km-nél, Bükkszentkereszten, egyre több ízelítőt kaptunk a hegy havas, téli arcából, a talaj is rosszabb lett, jeges, csúszós néhol, néhányan estek-keltek, próbáltam úgy kikerülni őket, h nekem ne kelljen… 


Beérve a faluba, mielőtt megindultunk volna lefelé, láttuk a túlsó oldalon, hogy azért van hó, bár akkor még nem az igazi havas tájra láttunk rá: 

A pont idén szintén a járvány miatt nem az óvodában volt, hanem a presszóban, ami végül is jobb volt, mint vártuk, nem volt akkora tömeg. Kaptunk teát, müzliszeletet, volt mosdó, mi kell még. Közben Balázs is utolért minket valahol, én tényleg nem tudom, hol, egyszer csak ott volt, s onnantól már végig többé-kevésbé együtt mentünk öten.

Mentünk tovább, ki a faluból, aztán megindultunk felfelé, bár már Bükkszentkeresztig is sikerült 600 m szintemelkedést leküzdeni, azért volt még jócskán, s ahogy haladtunk felfelé, egyre több lett a hó: 

Én örültem neki, bár ugye előző héten a Vulkánon is volt hó bőven, emlékeztem még rá, h. nem olyan jó menni benne, mint amilyen jó a fényképen nézegetni, de hát tél van, én meg szeretem a havat, örültem hát neki: 

Aztán a fennsíkra felérve már komoly akadályt jelentett a hó, hideg volt, nem olvadt, a porhóban csak forgott a lábunk, nehéz volt kapaszkodót találni az elrugaszkodáshoz, így az egész menet sokkal több erőt kivett belőlünk. 


De az tény, hogy a látvány csodás volt, ilyenre gondol az ember, amikor téli túrára gondol, bár ugye a legtöbbször a meleg szoba belsejéből gondol rá, ami kétségkívül némi hamis nosztalgiával járul hozzá a téli túra valóságához. 

De szép volt, na. Ahogy mentünk a hóban, én megelőztem két sporttársat, mire az egyik odaszólt a másiknak: „Te, mikor Lengyelben voltunk, ott láttunk ilyen öreg apácákat, de azok hogy bírtak menni…” Na, erre nem is tudtam, hogy most megsértődjek vagy megdicsérődjek, de azért csak hátrafordultam: „Na, basszus, akkor most érezzem magam öreg apácának? Még jó, hogy nem az jut eszedbe, hogy mikor Lengyelbe’ vótunk, a tehenek rohangáltak az út közepén…” Ebből persze mindkét részről nevetés lett, még a ponton is ezen témázgattunk, merthogy ott voltunk már nagyon közel.

A bánkúti pontot, pontosabban a Meteor síházat viszonylag jó állapotban és jó idővel értük el, bementünk, teáztunk, ettünk egy szendvicset. A kókuszgolyómat kitettem Zoli elé az asztalra, mert ő ezt elég ízletesnek tartja, ketten is rendezői ellátmánynak gondolták, többek között az apácázó sporttárs is, de mondtam, h. vegyenek csak nyugodtan, nem sajnálom. Mindenkinek ízlett.

Marasztaló volt a meleg, kaja, tea, de menni kellett, kiléptünk a hóba és hidegbe: 


S megindultunk a hóban a következő nevezetes pont, a Tarkő felé.

Én tudom, h. van az a téves koncepció sokak fejében, h. „de hát ha egyszer felmész a Bükk-fennsíkra, ott már nincs is szint”. Hát de van. Nagyon is éreztük a mély hóban minden egyes kis hupli emelkedését, s a csúszós terepviszonyok miatt a lejtését is. De még mindig nagyon szép volt… 


A különböző réteken (Faktor, Zsidó, Keskeny) átvágva aztán megérkeztünk oda, ahol egy jobbkanyar után meg kell indulni felfelé a Tarkőre. Én tartottam tőle, milyen lesz a hóban, de végül is nem volt olyan nehéz, mint vártam, fentről a kilátás meg gyönyörű, főként, hogy teljes világosságban értünk fel, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. 

Egy kis mászkálás, evés, fotózgatás után indultunk tovább, lefelé, a hóban sikerült a kék sáv levezető ösvényét benézni, s végül egy alternatív útvonalon, a járatlan hegyoldalban értünk le a zöld sáv jelzésre, de amúgy szerintem ez könnyebb volt, mint a jelzett út, kár, h. a hó olvadásával nyomaink eltűnnek majd, s legközelebb nem fogom tudni, merre is volt ez a jó kis könnyebb útvonal.

Lenn Zoli várt minket, aki nem nézte be a kék sávot, s közölte: az menjen előre a Toldi-kapu hírhedten nehéz meredek lejtőjén, aki szeretne elesni… én megindultam, jöjjön, aminek jönnie kell, de végül is sokkal könnyebb volt, mint vártuk, havas volt, de nem volt lefagyva, viszonylag könnyen lejutottunk, s mentünk tovább, át a kék pluszra, amiről majd jobbra le kell térni Tamás-kútja felé.

A letérésnél igen vicces dolog történt… Zoli nem volt hajlandó elhinni, hogy arra kell menni. Hát én már nyolcadszor teljesítem ezt a túrát, a fejemben van az útvonal, csukott szemmel is tudom, BIZTOS, hogy nem itt szoktunk lemenni, erősködött. Elővettem a GPS-t. Balázsnak volt track-je, ő azt is. Andi az itinert. Dia a telefonján a mapit. Zoli a papír Bükk-térképet. És még mindig nem sikerült meggyőzni. Mutattuk, h. arra megy a kék plusz, a dózerút további része jelzetlen. Jött egy túratárs, aki kikerült minket, megerősítette, h. arra kell menni, és ment tovább. Zoli MÉG MINDIG nem hitte. Jó, mondta valamelyikünk türelmét vesztve, akkor menj tovább a jelzetlen dózerúton, és majd hívj, h. hova jutottál. Zoli erre beadta a derekát, de még mindig jobb meggyőződése ellenére, hát jó, én jövök veletek, de ezen a túrán AKKOR SEM erre szoktunk jönni, mondta. Aztán lejjebb, a kék plusz kellemetlenül meredek vályújában csak megvirradt, h. de mégis. Amúgy ezen az úton még soha nem jutottunk le ilyen könnyen. Hó itt már nem volt, sár is csak kevés, jól haladtunk, meglett a műút, s még világosban értünk Tamás-kútjához. 

Itt szerintem vagy fél órát álltunk. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, elmentünk mosdóba, így mire továbbmentünk, ránk is sötétedett, a pontot ellátó speciális mentősök a tűz körül melegedtek, mi lámpával indultunk neki a Török útig vezető igencsak kellemetlen emelkedőnek. 

A Török út zöld sávjára felérve, majd azon elindulva megállapítottuk, h. ez se volt még ilyen jó soha. Volt egy kis sár, de kikerülhető, s csak pár helyen volt lefagyva. Én ekkor már fáradt voltam, nagyjából már mindenki ment a saját tempójában a csuma sötétben, előttem hárman, aztán én a légüres térben, aztán meg az utóvéd. A Völgyfő-háznál bevártuk egymást, a ház ablakai világosak, alighanem vadászok szálltak meg benne, néhányan kinn álltak a ház előtt, pakolásztak a terepjáróba, csak annyit hallottam a szavaikból, hogy „ezek meg itt a lámpával…”

Indultunk tovább, én pont a levendulás-zöldteás zabszeletemet kerestem, így kicsivel a többiek után, megint kialakult az előbbi elhelyezkedés, csak én nem emlékeztem, h. ezen a piros sávon ennyi emelkedő van, meg ennyit kell kitett helyen, a hegyoldalban menni, hogy jobboldalt nincsenek fák, így folyamatosan az a meggyőződésem volt, hogy rossz helyen vagyok, ezért kb. 2 percenként elővettem a GPS-t, ami, hát, nem gyorsította fel jelentősen a haladásomat… A hó többször elkezdett esni, szállingózott, elállt, újrakezdte, de itt sem volt már az a hólepel, ami a fennsíkot fedte.

A Vasbánya-nyeregben megint mindenki bevárt mindenkit, majd megkezdtük a kapaszkodást a Kövesdy-kilátóig. Ez viszont jól ment, tényleg úgy emlékeztem, h. ez hosszabb is meg meredekebb is, de nem volt vészes. Innen meg már a turistaház az EP-vel sem volt messze. Ide ismét nem mehettünk be, mert lásd járványügyi satöbbi, kint ültünk le a ház előtt, de ennek két előnye is volt: 1. kevesebb ideig maradtunk, 2. megcsodálhattuk a ház körül ólálkodó rókát. 

Van benne anyag, mondta valaki, s valóban, a jószág nemcsak jó bundás volt, hanem láthatólag nem sovány, kikerekedett a kirándulóktól itt maradt meg neki dobált mindenféle ennivalón, bár nem hinném, hogy egy vadállatnak ez túlzottan egészséges lenne…

Nekem már eléggé ki volt a gyomrom, de még volt hátra 10 km, kellett még az energia, megettem egy bő felet az utolsó szendvicsemből, meg egy valami szeletet, ittunk teát, aztán mentünk is tovább. Sok van innen még a Nagy-Egedig, de idén előre emlékeztettem magam, nem ért meglepetésként, a ház után a borzalmas, guruló kövekkel bőven ellátott ösvény viszont igen, bukdácsoltunk rajta, igyekeztünk elkerülni a bokatörést.

Mielőtt megkezdtük volna a leereszkedést, tartottunk egy rövid technikai szünetet, aztán a megint csak kellemetlenül köves lejtőn megindultunk lefelé, előttünk most már valóban Eger fényei látszottak, míg korábban végig a Török úton csak találgattunk, h. vajon Egert látjuk, vagy egy másik, közelebbi település fényeit. 


A cikcakkos lejtőhöz elérve, Zoli előrement, aztán, lévén én a legbénább a meredeken leereszkedésben, következtem én, így kellemesen visszafogva az egész további csapatot, de legalább igyekeztem magam hasznossá tenni azzal, h. olyanokat mondtam, h. óvatosan, mert gödör, meg vigyázz, leszakadás.

Végül csak leértünk, szerintem megint csak ez volt a legkönnyebb ereszkedés Tortúráim történetében, nem volt se víz, se sár, se jég, se hó. Lenn a szőlők között a hírhedten sáros út, ahol sokszor csak a kerítésbe kapaszkodva lehet lejutni, most 1-2 pocsolyától meg kicsit sárosabb szakasztól eltekintve tökéletes volt. Könnyen leértünk az aszfaltig, de sajna innen még volt vagy 2-3 km a célig, ami a város túlsó felén van…

Ez már ilyenkor nagyon idegőrlő, megint szétszakadoztunk, a vigasztanul hosszú aszfaltúton kissé mogorván törtetve a cél felé. 


Beértünk a központba, ahol volt minden, óriáskerék, karácsonyi vásár meg fények, elértük a korábbi célt is a minaretnél. 


Sajnos azonban az új célig még csak félúton voltunk… de azért meglett az is, messziről láttuk a sportcsarnok fényeit, beestünk, átvettük a díjazást, örültünk. 

Ittunk teát, ettünk, átöltöztünk, egy órát elücsörögtünk a célban. Aztán csak összeszedtük magunkat, s megindultunk az autó felé. Most beigazolódott elméletem, h. MENNYIRE jó, h. nem kell még most másfél kilométert menni a kocsiig. Ezt mindenki zajosan helyeselte.

Elindultunk hazafelé, én kb. 5 perc múlva aludtam, néha felébredtem, egyik ilyen alkalommal megettem a körtémet, aztán megint aludtam, aztán a Hősök terén voltunk. Onnan azért már igyekeztem nem aludni.

Éjjel 2 után értem haza, zuhanyoztam, aztán mentem aludni. Elfáradtam, na.

És akkor a kérdés, hogy nehezebb volt-e a Vulkán, mint a Tortúra. Szerintem nem tudom. Elfáradtam a Tortúrán is, meg a Vulkánon is, de máshogy. A Vulkánon többször is éreztem úgy, h. vége, kész vagyok, lőjetek le, temessetek el, és feledjetek el csendben. Viszont másnap bementem edzeni… Szóval hamarabb kipihentem magam. A Tortúrán valahogy nem olyan durván, hanem mélyebben fáradtam el. Mondjuk ebben biztosan része volt az éjszakázásnak is, amit nem bírok. Sztem hamarosan lefekszem aludni insallah. De előbb még megeszek valamit… bármit, ami szembe jön velem a konyhában, mert tegnap óta valami brutál éhes meg álmos vagyok egyfolytában…

2021. december 13., hétfő

VULKÁN 2021

 

Már nem is tudom, hányadszor voltam ezen a túrán. Szerintem hivatalosan 6. alkalommal. Tavaly a lezárások miatt nem rendezték, de mi megcsináltuk privátban, nagy hóban, úgy, hogy egész nap nem ment -10 fok fölé a hőmérséklet. Nekem nagyon rosszul ment, szerintem még nem volt olyan túrán, ahol ennyire azt éreztem volna, hogy nem tudok végigmenni. Hogy a hideg, vagy más miatt, nem tudom, de tényleg alig értem végig, a szintidő megvolt, de éppen hogy.

Idén hivatalosan is rendezték a túrát, ez egy olyan kultikus túra, ahol mindig ott vagyunk, de én mindig félek, és sosem tudom azt mondani, hogy á, úgyis menni fog. Ettől függetlenül mentünk, nyilván.

Zoli előző nap üzent, hogy 6:10-kor találkozunk a Nyugatiban, kicsit későnnek tűnt nekem, de nem szóltam semmit, legalább tovább lehet aludni, s (valamivel) kipihentebben állhatunk rajthoz.

Út közben, ahogy haladunk a rajt/célt jelentő Királyrét felé, egyre téliesebbre fordult a világ, először csak a fák lettek vastagon zúzmarásak, de mire felértünk, már a földet is hó borította.


A rajthoz állásnál szembekerültünk a szokott dilemmával: előnevezésnél sokkal többet kell sorbaállni, mint előnevezés nélkül… a bejárati ajtóig kígyózott a sor, közben legalább elmehettünk mosdóba, amiből nemenként egy volt, de még így is tartott a sorbaállás, mikor kijöttünk… aztán végül megkaptuk a lapokat, és rövid pakolászás után kiléptünk a kellemesen meleg épületből a télbe… nem akarom csigázni itt a kedélyeket, előre megmondom, hogy VÉGIG hó volt, kivéve egy-egy pár tucat méteres szakaszt, ahol a napsütötte hegyoldalban leolvadt az ösvényről. Szerintem hivatalos rendezésen még nem voltam ennyi hóba, ami rá is nyomta bélyegét a teljesítés nehézségi fokára.

A Taxi-nyiladékon, ahol pár hete még gombászni mentem, most vakítóan fehér volt minden, de szép, de szép, adtam hangot tetszésemnek, aztán már inkább csak lélegeztem.

 


Rögtön az első kanyarnál a mezőny jelentős része elment egyenesen a fordulás helyett, általában én azt tapasztaltam, hogy a szokottnál sokkal több tapasztalatlan és nem kellőképpen felkészült aspiráns jelent meg a túrára, ami aztán persze teljesítményükben is megmutatkozott. Szerintem egy kicsit több készüléssel, edzéssel, a hegyek, a táv, a szint és az időjárás iránti kicsit mélyebb alázattal valószínűleg jobb teljesítmény és nagyobb teljesítési arány érhető el, mint nemzetieskedő dalocskákkal…

Az első pontnál pecsételtünk, és innentől egyre csúszósabb részeken haladtunk tovább a Nagy-hideg hegy felé, kellemetlenül meredek emelkedőn, aztán a sífelvonó alatt meg még kellemetlenebben. Elég mély porhó volt, nemigen talált a lábunk kapaszkodót, csúszkáltunk a hóban, de azért csak mentünk tovább, a turistaházba most is a terasz felől kellett bemenni, bent adtak teát, meg ettünk is valamit, mert továbbra is hideg és további szintek vártak ránk kint.

Tudni kell, hogy számomra az évtizede ismert útvonalak is tartogatnak újdonságokat. Pl. képes vagyok elfelejteni, hogy a Csóványosig még ott van az Égés-tető is, ezért mindig nagy felháborodással fogadom az oda felvezető brutális meredeket. Idén azonban már legalább 4. alkalommal jártam erre, így előre készültem az Égéstető-jelenségre, ezért nem lepődtem meg. Ettől függetlenül az emelkedő nem lett jobb. Ráadásul ezen a szakaszon valami hihetetlen durva téli világ uralkodott:

 


A Csóványos előtti közvetlen emelkedő nem volt annyira rossz, mint vártam, nem volt nagyon kijárva, és nem csúszott olyan vészesen, inkább itt is a mélyebb hó volt jellemző, amiben nehéz volt támaszt találni, de azért nem volt lehetetlen haladni benne.

A Csóványoson szokás szerint nagyon hideg volt, alaposan leizzadva értünk fel, az időt nem néztem, mikor, de a kilátóba felmennie szembe sem jutott… szerintem idén rekordszámban voltam fenn a kilátóban, s úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat a további fellátogatásra. Mihelyt megálltunk, lent is fázni kezdtem, így inkább gyorsan megettem valamit, amit a hátizsák derékzsebében találtam (remélem, valami szeletféle volt… szerencsére a trágyagombás workshopon másik hátizsákkal voltam), aztán elbúcsúztunk a Börzsöny legmagasabb pontjától, s indultunk tovább a zöld sávon. 


Egy ideig viszonylag kényelmesen lehetett haladni, ugyan mély hó volt, de legalább nem voltak vészesen meredek emelkedők, lejtő, az volt, de könnyebben járható, mint vártuk.

Aztán jött a feketeleves. A zöld sáv azon szakasza, ami ráfordul a dózerútra, a túra ritka (bár viszonylagos) „pihentető” szakaszai közé tartozik. Na, most ez nem így történt. Egyszer csak olyan szinten volt kijelezve a zöld sáv letérése balra, a Miklós-tető felé, hogy még én is észrevettem… azt is, hogy milyen meredeken kell felfelé indulni.

A zöld sávot ezen a szakaszon rendszeresen elterelik. Állítólag különféle vadmadár-fajok fészkelési szokásai miatt. Vagyis, valahova odafészkel x faj, akkor onnan elterelik a turistautat, hogy az arra járók „ne zavarják” a madarak fészkelését. Én ebben nem értem a logikát, hiszen az adott x faj AKKOR fészkelt oda, AMIKOR a túrázók arra jártak, szóval ANNYIRA valszeg nem zavarták őket… illetve nem hiszem, hogy az a pár ember, aki errefelé jár, jobban zavarná a jószágokat, mint a környéken zajló fakitermelések…

Mindegy, ez a terelés most több mint 100 m szintet adott az amúgy is igen szintes túrához, és nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy a nemrégiben elterelt útvonal gyakorlatilag annyi volt, hogy a meredeken kifelé lejtő hegyoldalban felfestették a fákra a zöld sávot. Felfelé és lefelé is igen meredeken kellett megmászni a hegyet, ráadásul nem volt még út kijárva, a behavazott hegyoldalban kellett egyensúlyozni. És még ott volt az, hogy ez a pihentető szakasz helyett jött be a képbe…

Megjegyezném, ha már így megszívtuk, legalább egy ellenőrzőpontot be kellett volna tenni a tetőre, mert a mezőny jelentős része elment a dózerúton, „véletlenül” nem véve észre a kb. 100x kijelzett fordulót és az itiner felhívását, hogy a zöld sáv útvonala változott… illetve jó páran saját bevallásuk szerint tudatosan választották a régi zöldet, ismervén az újat, és tudván, hogy az sokkal nehezebb…

Végül is az elátkozott új zöld után becsatlakoztunk a túra régi útvonalába, és a kellemetlenül meredek, köves szakaszon leértünk a Vilatihoz, ahol be lehetett menni kicsit a melegbe, volt tea, és ettem szendvicset is. Itt négyfős csapatunk újra egyesült, és röviden átbeszéltük eddigi tapasztalatainkat, különös tekintettel a zöld sáv új nyomvonaláról alkotott véleményünket.

Illetve megállapítottuk, hogy ezt a pontot, mely nem egészen 17 km-nél van, 5 óra alatt tudtuk elérni, „Azt hiszem, a szintidőt itt el is engedhetjük”, mondta társaságunk egy tagja, amire én tök ideges lettem, egyrészt, mert az eddigi szakasz a legnehezebb a túrában, ANNYIRA nem rossz eredmény ez idáig (M. Sz. kifejtette: ez majdnem a fele a második Nagy-hideg-hegyi pontig lévő távnak, de a másodikban kevesebb a szint, és ha Nagy-hideg-hegy 10 óra alatt megvan, a maradék 2 óra elegendő leérni Királyrétre), másrészt, mert nekem hiába mondanak ilyeneket, nem azért megyek egy adott (teljesítmény)túrán egy adott tempóval, mert úgy hozza kedvem, hanem mert gyorsabban nemigen TUDOK, lassabban meg általában nem AKAROK.

Kiléptünk az épületből, neki a Salgó-várig vezető, fel-le hullámzó útnak.

 


Itt beértünk egy csomó embert, akik már nagyon el voltak készülve (többen ki is szálltak), láthatólag először jártak a túrán, s minden kisebb emelkedő tetején azt hitték, h. már a Salgó-várban vannak. Márpedig nem véletlenül hívják ezt a szakaszt „piros hullámvasútnak” – a két jelentősebb hegyen (Jancsi-hegy és Holló-kő) kívül van még rajta bőven lépcsőfok. Amikor a harmadik ilyen kisebb lépcsőfok tetején kérdezte meg ugyanaz az illető, h. de ugye ez már a Salgó-vár, tényleg kezdett árnyék ereszkedni a tekintetem elé.

Amúgy eléggé megviselt ez a rész, valósággal örültem, amikor a dózerúton átkelve végre meg lehetett indulni, neki Salgóvárnak (most már tényleg).

Közben továbbfejlesztettem M. Sz. elméletét, aki szerint a Vulkán valójában egy 35 km-es túra, mert utána már csak lefelé kell menni, ami ugye nem számít…

Felfelé Salgóvárba ereje utolsó megfeszítésével kapaszkodott egy terepruhás sporttárs, s mikor megelőztem, közölte, h. ő ezt már nem bírja, görcsöl a combja, nem tud továbbmenni.

- Ugyan, már nincsen sok, ez volt az utolsó nagy emelkedő! – mondtam bíztatóan

- Az hogy lehet, még ott van Nagy-hideg hegy…

- Á, az nem számít, ott már egyszer voltunk...

Nem mondanám, h. boldog támogatót találtam elméletemre…

Salgóvárból nem akartunk balról kerülve a meredély kicsúszkált szélén menni, így jobbról, a térdig érő hóban kerültünk, ez sem volt jó, de egy fokkal jobb.

Leérve jelentősebb nehézségek nélkül jutottunk le Magyar-völgybe. Persze, ott volt megint a kifelé lejtő hegyoldal, de az új zöld után ez már egy könnyed margitszigeti sétának tűnt. Illetve lejjebb volt egy (ezen a túrán igen ritka) szakasz, ahol a hó leolvadt, sár volt, és eléggé csúszott, de nem volt vészes.

A pontra leérve ittunk teát, ettünk is valamit, innen Nagy-hideg-hegy két óra, mondta Zoli, mikor nekiindultunk, és ez reálisnak is tűnt. Bár nincs 8 km, de a kezdeti dózerút után nehéz, havas terep, durva emelkedő, majd a Nagy-hideg-hegy másodszori meghódítása várt ránk.

A dózerúton jó tempóban haladtunk, és a bányapusztai „banános emelkedő” is jobban meglett, mint vártam, bár éreztem, h. fáradok, de nem tartottam reménytelennek a helyzetet.

Az innen a hegy lábáig vezető szakasz megint trükkös, az utolsó kemény emelkedő fényében hajlamos vagyok elfelejteni azt, hogy addig is van szint, most azonban már időben emlékeztettem magam: három lépcső a Nagy-Hideg-hegyig! És így is lett. A harmadikon már elég nehezen kapaszkodtam fel, mire beértem a pontra, Zoliék már sorban álltak az italért, amit arra az esetre ígért, ha másodszor is elérjük Nagy-Hideg-hegyet. Nem kívántam kávét, kólát kértem, ami nagyon jól esett. Közben Zoli barátkozott egy idősebb házaspárral, akik régebben maguk is teljesítők voltak, most csak a gyerekek miatt jöttek, hogy a ponton megetessék őket. Zolinak sikerült annyira a szívükbe férkőznie, hogy ott traktálták a birsalmasajttól kezdve a kekszig mindennel. Én megettem megint egy fél szendvicset, több nem ment le, ittam teát, aztán megint ki a hidegbe, hóba.

Ekkor már tudtam, hogy ha a rendkívüli körülményeket sikerül elkerülni, akkor meglesz a túra, volt még kb. 2 óránk, s 7,5 km lefelé.

Nekiindultunk az először durva lejtőnek a piros sávon, a mély hóban nem volt olyan nehéz, kimentünk a kitaposatlan részre, aztán a lejtő szelídült, és jobb tempóban tudtunk haladni. Ugyan figyelni kellett, mert ezen a szakaszon azért többen járnak, ki volt csúszkálva, és az út síkos felszínéből kiemelkedett a jeges bakhát, de nem volt megoldhatatlan feladat.

Mentem, ami belefér, már túl akartam lenni az egészen, s így végül 11:33-as idővel sikerült a célba beesnem, ami még csak nem is a legrosszabb időm eddig, na mondjuk a legjobb se, nyilván 😊

Pecsételés, oklevél, kitűző, majd leültem, megérkeztek a többiek is, akik kértek kaját, megették a babgulyást, én a maradék szendvicsemet, aztán felcihelődtünk, s indultunk haza.

Az a kellemes meglepetés várt minket, h a kocsi ajtaja befagyott, nem tudtunk beszállni, végül Zoli nagy nehezen az első ajtót kinyitotta, elindította az autót, s ott ácsorogtunk, míg a fűtés megtette hatását, s kinyílt a hátsó ajtó is. Innen már sima utunk volt hazáig.

Alaposan elfáradva értem haza, embert próbáló feladat volt ez a túra ebben az időben. A zöld sáv új vonalát inkább nem minősíteném, „nyáron biztos szebb lesz”, mondta egy túratárs találóan. Akik elcsalták ezt a szakaszt, nem is tudják, mit hagytak ki… A hó, a havas táj nagyon szép volt, bár hatalmas lelkesedésem kb. az Égés-tető aljában elfogyott, de azért végig tetszett, csak nem mindig adtam ennek egyformán hangot…