2018. szeptember 10., hétfő

Hogy nem adtam fel MÉGSEM (2x is) a Börzsöny 50-et…



Táv: 50,4 km
Szint: 1620 m
Ez a BEAC Maxi résztávja, amin mentem már a 110-esen és a 60-ason is, ám idén reálisan felmérve lehetőségeimet úgy döntöttem, h. az 50 lesz az én távom (s milyen igazam is lett).
Rögtön neki is álltam túratársakat toborozni, a kiszemeltek azonban ilyen-olyan okok miatt nem hajlottak erre a fantasztikus lehetőségre, így végül egyedül indultam a rajt felé, s mint később kiderült, jobb is volt így.
A rajt Magyarkúton van, ahova váci átszállással, kis kétkocsis, piros vonattal kell eljutni, amin amúgy lényegesen kevesebb túrázó volt, mint mikor legutóbb jöttem a túrára. A rajtban, szokás szerint, vártunk, majd az 50-es távot előbb engedték nevezni s indulni, mint a hosszút:

Illetve velünk együtt elindultak az 50-es biciklisek. A hosszút táv gyalogosai és biciklisei meg a i rajtidőnk után negyed órával. Így csak a biciklis mezőny egy része elől kellett félreugrálni… Szerintem én inkább elengedném az összes biciklist az elején, aztán játsszák le a továbbiakat egymás között.
Még a nyaralók közt szaladt elém a helyi macska, akivel már többször találkoztam itt:

Rögtön az elején, a patakátkelés után meg kellett indulni felfelé a Kő-hegyre, de nem panaszkodtam, jól ment (EKKOR MÉG). Szép volt az idő, nem volt túl meleg (EKKOR MÉG), volt egy csomó gombicsek:

Felérve a gerincre lefotóztam pár helyen a kilátást:

Aztán örömmel üdvözöltem az esőházat, ahol a kéktúrán megálltunk kajálni, és Tamás tarkójára rászállt egy poszméh:

Most nyilván szó sem volt megállásról, menet közben ettem egy szendvicset, aztán kicsit jobban megindultam, időtartalék gyűjtése címén. Úgy emlékeztem, h. a nógrádi pontig, már végig lefelé kell menni, hát nem, véssétek az eszetekbe, a vége felé lesz pár felfelé is. Amúgy megcsodáltam, h. az az út amely olyan rettentően sáros volt év elején, a Börzsöny kapuja túrán, most mennyire nem sáros:

Nógrád előtt benéztünk (az előttem és a mögöttem haladó, illetve én) egy elágazást, és eléggé máshova kerültünk, mint kellett volna, de végül is a réten átvágva pár száz méteres kitérővel visszakerültünk a kékre. A falun átvágva értünk a ponthoz, 10 km, és még bőven a 2 órán belül voltam, remek, gondoltam magamban (nem írom már, h. AKKOR MÉG, mert úgyis tudjátok…)
Én azért igénybe veszem az ellátást, jó? - kérdeztem pecsételés után a pontőröktől, akik kerekre tágult szemekkel kérdeztek vissza: MILYEN ellátást? Iszom a forrásból, mondtam, s így is tettem, valamint, biztos ami biztos, megettem a banánt is, ami egyébként már a múlt heti túrát is megjárta velem, csak nem fogyott el… Aztán indultam tovább, át a réten, a sárkányfánál, meg a nem annyira távolban látszó hegyek látképével:

Itt ért utol Éva és csapata, a hosszú távon, akikhez egy ideig csatlakoztam, s amíg nem kellett megindulni felfelé, nem is volt gond, de felfelé nekem ők túl gyorsak, így mikor elkezdődött a kaptató, úgy tettem, mint aki megáll inni, és el is maradtam tőlük. Remélem, jól beértek végül.
Egy ideig emberibb tempót diktáló túratárssal mentünk együtt, mindenféléről beszélgetve, de amikor a Foltán-kereszthez vezető brutál emelkedőhöz értünk, én visszább vettem a tempóból.
Ez az emelkedő amúgy jó meredek, de legalább nagyon hosszú is. Azt hittem, sosem lesz vége. Ahányszor megláttam egy kis zöldebb platót, mindig azt hittem, h. ez már a Foltán-keresztnél lévő rét. Hát nem az volt, háromszor sem. Negyedszerre volt az:

Itt, nagy megdöbbenésemre, megláttam egy EP-t, ezen a túrán sosem volt itt pont, gondoltam, s ráadásul a pont asztalán volt Balaton szelet, meg szénsavas ásványvíz, ezen a túrán SOSEM volt útközben ilyesmi, gondoltam, eztán hamarosan rájöttem, h. most sincs… egy másik túra pontja volt, s nem is hajlottak arra, h. megkínáljanak a szénsavas ásványvízzel, pedig tényleg nagyon megkívántam. No mindegy, leültem egy BEAC-os túratárs mellé, elővettem egy fehérjeszeletet, és mintegy magamat vigasztalva azt mondtam: no, nem baj, a Csóványoson már meglesz a fele táv, meg jóval több, mint a fele szint… Hát nem, mondta vidoran a túratárs, még a Nagy-Hideg hegyen sem lesz meg a fele táv, de ott a fele szint már nagyjából igen…
No, ekkor nekem beborult az ég, elsötétedett a fényes nap, és mintegy örök éjszaka borult reményeimre. Ez a túra nekem ma nem lesz meg, biztos voltam benne. El is engedtem a teljesítést gondolatban. Azért még felmegyek a Csóványosra, ha már itt vagyok, s közlöm a pontőrökkel, h. kiszállok, gombászok egyet, és megyek haza, gondoltam. Így is indultam neki a Csóványosnak, az oldalában szépen össze is szedegettem a nagy- és karcsú őzlábakat:

Az erdő amúgy nagyon szép volt, ez a bükkös felfelé a kéken amúgy is lenyűgöző:

Aztán végül is elég jól felértem a Csóványosra, ahol kaptunk egy plusz kitűzőt, el is döntöttem, h. mégsem szállok ki, megy ez, gondoltam magamban, s indultam át a Nagy-Hideg-hegyre. 

Ami szintén jól ment, egészen addig, amíg az utolsó nagy emelkedő alját el nem értem, itt felfele enyhe hányinger töltött el, de hát mint tudjuk, a Nagy-Hideg-hegy, az minden oldalról egy FOS-fal… azért csak felértem, ittam egy kávét, meg egy kólát, de enni, azt nem tudtam.
A kávéért meg kóláért annyit kellett sorbaállni, h. másra már nemigen maradt időm, indultam is le, a kisinóci turistaháznál lévő ponthoz.
Tudni kell, h. a Nagy-Hideg-hegy előkelő helyet foglal el „A Világ Felháborító Helyei, Ahonnan Felfelé Kell Lemenni” nevű listán. Ilyen még az Ódor-vár, vagy a Határ-nyereg – Hűvösvölgy viszonylat, ami most hirtelen eszembe jut, de van még jó pár. Felfele menésnél rámtört a hányinger, nagyon vártam már, h. kiérjek az Inóci-vágás végig lefelé vezető útjára, ahol meg ugye az ember elkezdhet panaszkodni, h. milyen pocsék minőségű egy út ez, és évről-évre rosszabb lesz:

Szóval, már igazából semmi sem volt jó. Itt döntöttem el másodszor, h. nekem ezzel vége is, igazából 30 kilométeren is ki tudom magam sétálni, Kóspallagról meg van busz. Ennek megfelelően szépen szedtem is egy bő kilónyi gombát, sárga és sötét érdestinórut, meg nyári laskát. Sehogy nem jutott eszembe az érdestinóru nemzetség latinul, így ezen gondolkodtam végig. Így értem le a ponthoz, ahol már ismét fickósabban éreztem magam… kicsit pakolásztam a gombicsekeket, de igazából csak azért, h. gondolkodjam. Tudtam, h. ha most továbbmegyek, akkor nincs más választásom, mint végigmenni, mert a következő pontról, Törökmezőről maximum a pontőrökkel mehetek le a célba, ami meg nem biztos, mert vagy van helyük, vagy nincs.
Végül is továbbindultam, úgy voltam vele, h. talán a szintidő nem lesz meg, de csak végigérek valahogy… vagy berendezkedem az erdei életre, végül is gomba van, kár, h. az érdestinóruk nem ehetők 20 perces hőkezelés nélkül, gyufám viszont nincs… no mindegy,mentem tovább, még mindig a nemzetségnéven gondolkodva.
Kóspallag központjában, a főúton találtam ezt a jószágot, és ki is transzportáltam egészen az erdőig, ámbátor közben össze-vissza rohangált rajtam, s csak érdekes tornamutatványok árán tudtam némileg kordában tartani:

Nem is volt amúgy a menéssel semmi baj, amíg meg nem kellett indulni felfelé. A kicsit is komolyabb emelkedőkön elkapott a hányinger, de annyira, h. időnként meg kellett állnom. A Törökmező előtti erős emelkedő annyira megviselt, h. a pontőr nénik aggódva figyelték állapotomat, s egymás szavába vágva tették a javaslatokat: üljek le, igyak vizet, ha van csokim, egyek csokit… Én vettem egy mangólét meg egy szénsavas ásványvizet, s ezek elfogyasztása után alkalmasnak éreztem magam a továbbindulásra – nem, mintha sokkal több lehetőségem lett volna.
Út közben örömmel üdvözöltem a helyet, ahol a 110-es távon a pihenő Zolira bukkantam:

Amúgy jó tempót tudtam menni, amíg nem kellett felfele menni. Mentem a kanyargó úton a fák között, s hirtelen eszembe jutott, h. Leccinum. Ezek az érdestinóruk. Nagyon boldog lettem, s ez a boldogságom egészen addig ki is tartott, amíg meg nem kellett indulni felfelé Köves-mezőre. Itt már elég intenzíven gondolkodtam azon, h. ki volt az a barom, aki kitalálta, h. nem száll fel a buszra Kóspallagon. Ez az állapot pedig jelentősen rosszabbodott, mikor még a Hegyes-tetőre is meg kellett indulni felfelé, ahol már kb. 100 méterenként megálltam, hősies harcot vívva a hányingerrel. Ne áruljátok el senkinek, de 24 (!!!) perc alatt értem fel… Igen, ezt korábban én is hihetetlennek tartottam volna, de hát ez van. Felértem még a pont nyitvatartási idejében, de a pontőrök már lementek, a dinnyét és 3 üveg vizet viszont kedvesen ott hagyták. Nagyon jól jött, bár nem tudtam enni már kb. a túra fele óta, a dinnye az lement, finom is volt, meg ittam szénsavas vizet is, kicsit leültem, a kilárásban gyönyörködve:

Majd az órámra pillantva megállapítottam, h. 45 percem van leérni, tehát futás. Már kezdett sötétedni is, egy darabig még a hegyoldalban vezető ösvényen elmentem lámpa nélkül, de amikor az árok mellé leértem, már nem láttam, hová lépek, muszáj volt a fény, mielőtt az árok mélyén találom magam… Tehát világítva, s népdal-repertoárom jelentős részét felvonultatva értem be a házak közé. Igen, tudom, TKM (aki amúgy még SOHA nem hallott engem énekelni) kijelentette, h. ő inkább meghal, de vad- és vadász-távoltartó szempontból hasznos.
Már lent a házak között, amikor, civilizált területre érvén, civilizált ember módjára abbahagytam az éneklést, történt meg a támadás. A sötétből egy hatalmas, a lámpa fényében zölden világító szemű DOLOG bontakozott ki, s hatalmas ugrásokkal vetette rám magát. Dönci, ide gyere! - hangzott fel a kiáltás kissé távolabbról, miközben én egy bernáthegyi kutyát próbáltam lehámozni magamról. Becsületére legyen mondva, fajtájához méltóan egyáltalán nem akart bántani, csak hát nyálas is volt, meg szőrös is, meg alsó hangon 70 kiló… Lehet, h. állapotomat látva úgy érezte, mentésre szorulok. A gazdája elnézést kért, nem bánt, csak nem fogad szót, mondta, mire én közöltem, h. semmi baj, de utánam jön még egy csapat túrázó, akikkel van egy kutya… Ezt alighanem Dönci is realizálta, s rájött, h. sokkal jobb móka lesz, mint én, mert idétlen szökkenésekkel megindult visszafele a sötétben, s hamarosan kutyaugatás, és a gazda Dönci, Dönci kiáltásai adták tudtomra, h. Dönci valóban nem fogad szót. Aztán meg néhány csattanás azt, h. Dönci alighanem kapott a póráz csatos végével…
Az engem utolérő túratárs még a 8-as komppal át akart menni (ez az utolsó), így elkocogott mellettem, én meg utána, gondolván, ő legalább tudja, hol a cél… Sajna számításom csak félig jött be, mivel ő a pecsételést kihagyva, egy hősies rohammal az utolsó pillanatban elérte a kompot, én meg még mentem két kört a Duna-parton, mire a célt megtaláltam… A szintidő lejárta előtt 2 perccel, kb. De azt kell mondjam, h ezért most tényleg megküzdöttem:

Az utánam lévőket már a pontőrök vitték be a célba, szóval én voltam az utolsó beérkező. Meg is kezdték bontani a célt, én meg sarkon fordulva kocogásban indultam az állomás felé, mert volt 7 percem a vonatig, s még jegyet kellett vennem… ez utóbbi végül nem volt szükséges, mert be volt zárva a pénztár, így végül díjmentesen utaztam a Nyugatiig. Hazaérve pedig zuhany után azzal a tudattal fekhettem le, h. hurrá, holnap megyünk jelzést festeni :D
Szóval, ezt volt a Börzsöny 50 története. Ne kérdezzétek, hogy lesz ebből Írottkő 70, meg Piros 85, jelenleg én sem tudom, de igyekszem megtenni, ami tőlem telik, aztán majd meglátjuk…

2018. augusztus 27., hétfő

Pilisi Trapp



Táv: 42 km
Szint: 1250 m
Zolival gondolkodtunk, h. hova is menjünk ezen a szombaton, s végül úgy döntöttünk, legyen (ismét) a Pilisi Trapp, én szeretem ezt a túrát, s mikor legutóbb mentem, fordítva volt az útirány, vagyis a sárga pluszon indultunk felfelé a forráshoz. No, most próbáljuk meg fordítva, gondoltam magamban.
Zoli ugyan kicsit parázott a lódarazsaktól, főként, mikor boldogan küldözgettem neki a képeket a hét során, h. a Pomáz környéki gombászás alatt (mely nagyjából 0 eredménnyel járt, amúgy) 5 lódarázsfészket is találtam. A későbbiek fényében azonban azt kell mondjam, jogosak voltak aggodalmai…
Ennek ellenére úgy döntöttünk, h. legyen a Trapp. Induljunk az elején. Mire rajtoltunk, a rajtban megjelent M. Sz. és Tamás is, így a csapat kiegészülve vághatott neki a kb. maratoni távnak.
Gyorsan elhagytuk Pilisszentkereszt területét, s most a Szurdokban kezdtük a túrát, ahelyett, hogy itt fejeztük volna be. Ez amúgy igazán zseniális ötlet volt, mert így nem volt tömeg a Szurdokban. Sőt, mondhatni néhány túrázón kívül nem volt senki:

Amúgy az idő is kellemes volt, nem túl meleg, felhős, a nap sem tűzött, de nem is hiányzott egyikünknek sem. Én magamban így is azt gondoltam, h. ennél azért lassabban is bírnék ám menni, de bölcsen hallgattam, nem szóltam egy szót sem. Mentem a többiek után.

A csobánkai szentkútnál a fiúk lementek a forráshoz, én megettem egy banánt, és lassan elindultam, mert emlékeztem, h. itt brutálisan felfelé kell menni… Így is lett, és sajnos a fiúk nem sokáig gyönyörködtek a forrásban, hamarosan utolértek, szerencsére már az emelkedő tetején.
Nagyon szép tölgyesekben vezetett tovább az utunk, mondjuk jó száraz volt minden, tehát gomba, az nemigen volt, sajna. Én kínosan emlékeztem arra, h. a zöldön lesz még egy nagyon brutális emelkedő, és sajnos nem is tűnt el időközben, de azért csak felértünk rá valahogyan.
Amúgy a Hosszú-hegyen többször is kimentünk a kilátópontra, sőt, az egyiken rövid pihenőt is tartottunk, de a levegő nagyon párás, borult volt, s így a kilátás nem volt az igazi:

Közben beszélgettünk, én is bele-beleszóltam, mikor éppen kaptam levegőt, nosztalgiáztunk, h. itt megy a Kinizsi, nohát, itt kellett folyton nézegetnem a GPS-t, mert Zoli tudni akarta, h. a Hosszú-hegy oldalában vezető út megy-e 700méter fölé (egyébként igen), ilyesmik, régen voltunk már így négyen bárhol is, volt hát téma. Egészen addig, amíg meg nem kezdtük az emelkedést a László-kúpja felé, amikor mindenki hirtelen kicsit szűkszavúbbá vált.
Felfele ide vagy oda, ez az egyik kedvenc utam, az utóbbi időben amúgy is nagyon megszerettem a Pilist, pedig régen nem voltam oda érte. De a zöld szerpentin kilátásai még mindig gyönyörűek:

Fenn a Pilis-tetőn pecsételés után páran felmentek a kilátóba. Én, a történelmi hűség kedvéért, ettem. Aztán indultunk a Pilis-nyereg felé, ahol legutóbb inkább sötétben jártunk még, a Sárga 70-en. Én mát útközben azon gondolkodtam, h. megyünk a Sasfészek turistaházhoz, és h. Leventével festettük arra a nem emlékszem, milyen színű plusz jelzést, és az milyen meredeken megy fel oda, és én azt nem fogom szeretni… Szerencsére hamarosan sikerült magam betájolni, s rájöttem, h. most arra LEFELÉ fogunk menni, Pilisszentlélekre, s ez némiképpen felvidított.
A pont előtt még inkább felvidultam, mert megtaláltam őket:

Óriás bocskorosgomba, ami egyébként védett is, de ettől függetlenül nagyon aranyos, szőrös, pihepuha gomba, biztattam is a fiúkat, h. simogassák meg, többen meg is tették.
A ponton kaptunk tejkaramellát, amit időtlen idők óta nem ettem, de most nagyon jólesett, aztán elindultunk lefelé Szentlélekre. A kocsmában volt a pont, így megígértem, h. mindenkit meghívok arra, amit akar. Kiderült, h. jól jártam, mert kaptunk fejenként 250 forintos bont, így igen olcsón megúsztam a meghívást… illetve benéztem a mosdóba is. Arra jöttem elő, h. a pontőrök ránk bíztak egy fiatalokból álló 3 fős csoportot, akik nem találták a jelzést, amin tovább kellene menni. Betagozódtak hát utánunk, s emiatt abban a hihetetlen élményben lehetett részük, h. találtunk egy óriás bokrosgombát is:

Annyira nem lelkesedtek rövid mikológiai bemutatómért, így hát elengedtem a dolgot, és próbáltam magamban örvendezni. Amúgy itt elég sokat felfele kellett menni, s mindenki igyekezett kellően keménynek mutatkozni, így fogcsikorgatva lihegvén (bármily lehetetlennek tűnik is ez, igenis LEHETSÉGES megvalósítani) tartottunk a Szakó-nyereg felé. Én néha kihasználtam a fel-felbukkanó nyári laskák nyújtotta lehetőséget, hogy utána lemaradva próbáljam utolérni a többieket, ami először az Ilona-pihenői pontos sikerült. Innen Dobogókőig nem volt már túl nehéz menet, de hát egy jókora fatörzsön MÉG TÖBB nyári laskát pillantottam meg, s vacsorám biztosítása érdekében meg is torpantam. Így a lélegzetből teljesen kifogyva csak a Rezső-kilátónál értem utol a csapatot:

Dobogókőn a pecsételés után az újra nyitva lévő Matyi büfében kólát, almás pitét és pogácsát vételeztünk, az eddigre kissé elpilledt fiatalok sem bánták a pihenőt. Aztán megindultunk a kék pluszon a szentkereszti szentkút felé, ügyelve arra, h. még a sárga plusz előtt lesz egy elterelés, darázsfészek miatt.

Valóban megvolt az elterelés, itt már nem siettünk annyira, mert az egyik fiatalnak fájt a lába, a szintidő meg bőséges, és nagyon jól is álltunk. A krach már a szentkút előtt, a sárga pluszon ütött be. Én láttam a zúgva közeledő mini-helikoptert, és valami nagyon érdekes mozdulattal, egyik lábammal majdnem átesve a másikon, elugrottam előle. M. Sz. látta, h. én fura mozdulatokat teszek, s ő is kitért. Az apró légi jármű azonban egyenesen nekirepült a gyanútlan Zoli lábának, s ha már arra járt, bele is csípett. Szerencsére nem teljes erőbedobással, hanem csak úgy félgőzzel… Így is elég fájdalmas volt, és fel is dagadt, de szerencsére nem volt az a teljes adagos lódarázscsípés. A légi jármű sértetlenül távozott. Zoli kissé sértve.
A ponton ittunk a forrásból, s elégedetten nyugtáztuk, h. már alig 2 kilométer van hátra. Elindultunk lefele a sárga pluszon, amikor én találtam valamit:

Hát, eléggé meg voltam lőve. Gyanítottam, h. hernyó, de 100%-ban nem voltam biztos, és a többiek is eléggé kételkedtek. Mindenesetre lemaradtam fotózni, ami nem ment tökéletesen, mert a LÉNY nem volt képes magáévá tenni a koncepciót, hogy maradjon nyugton a hátán fekve, miközben a hasi oldalát fotózom…
Amúgy, ha bárkit is érdekel, VALÓBAN hernyó, insallah tavasszal, a báb áttelelése után egy csigalepke lesz belőle. Ezek a fák (főként tölgy) koronájában élnek, de ilyenkor, ősz eleje felé leejtik magukat a földre, beszövik magukat az avarban, s majd tavasszal kel ki a bábból a lepke. Soha életemben nem láttam még ilyet, de nagyon tetszik. Viszont úgy lemaradtam miatta a többiektől, h. csak egy pár száz méteres kocogással értem őket utol, már a műúton.
Innen már sima utunk volt, a rajtban megkaptuk a kitűzőt, oklevelet, Zoli egy külön kitűzőt az 5. teljesítésért, és mindenki egy újabb 250 forintos bont, amit Zoli kólára váltott nekem.
Ettünk a célkajából, amiben volt kiemelkedően finom savanyú uborka és nyers sárgarépa (!) is, ami nagyon jólesett. Aztán meg indultunk haza, (én) gombástojást enni…
Említettem, h. szeretem ezt a túrát, most sem csalódtam, sem a tájban, sem a szervezésben, sem a túratársakban. Szerintem jövőre már nekem is az ötödik lesz...

2018. április 30., hétfő

Bazilika 55



Táv: 55km
Szint: 1460 m
Már voltam egyszer ezen a túrán, TKM-mel, de akkor csak a 40-es távon,, és kb. az első 10 kilin szakadt az eső, s a barátságtalan, szeles, borult idő később is megmaradt.
Most Zolival mentünk, s neki meg van ez a betegsége, tudjátok, h. nem indulhatnunk egy túrán, CSAK a leghosszabb távon (elhamdulillah a Kazinczyra még nem hívott). Így hát most az 55-ös távot terveztük.
Ez egy vasárnapi túra, én pénteken-szombaton rovarász/lepkész ismerősökkel voltak, akik meghívtak az ő terepgyakorlatukra, ami nagyon érdekes volt, és tényleg remekül éreztem magam. Viszont egy része éjszaka zajlott, amikor a lámpafényre besereglő lények között ilyeneket figyelhettünk meg:

No, ez nekem tök új volt, mert én ugye gombás terepekre járok, s a gomba, az nem sereglik lámpafényre (meg másra se nagyon), és mivel sötétben lényegesen nehezebb megtalálni, ott éjjel inkább alszunk…
Így hát eléggé kialvatlanul álltam a túra elé, de sebaj, majd hétköznap kipihenem magam, gondoltam, mikor 4:45-kor megszólalt az ébresztő.
Már a rajtba érkezéskor látszott, h. szép idő lesz, neveztünk, s a nem túl késői (7:40) időpont ellenére az utolsók között vágtunk neki a távnak hárman, Zoli, István és én.
Az elejére emlékeztem még a TKM-es alkalomról, sokáig laposan kell menni a töltésen, s most sem volt ez másként:

Mentünk, én pedig a lepkész terep friss élményeinek hatása alatt néha felkiáltottam: Oda nézz, egy barna rétiaraszoló! (Nyilván, így könnyű kiabálni, mert nincs jelen egyetlen szakmabeli sem, aki megfeddjen, h. ugyan már, hogy lenne az barna rétiaraszoló, hát nem látod, h. okkersárga őszibagoly? Szóval, vakok közt félszemű a király.)
Hamarosan megérkeztünk Garamkövesdre, az első ellenőrzőpontra, s innen kezdődött a túra első komolyabb emelkedője is. Igen hirtelen neki kell rugaszkodni a meredeknek a faluból kiérve, és hamarosan fenn is vagyunk a csodás kilátást nyújtó hegyen:

Nyilván, most azt mondom, h. hamarosan, de akkor az nem így tűnt. Azért csak felértünk valahogy, s nagyon kellemes vegyes erdőben, mindenféle virágok között tartottunk a második pontnak helyt adó turistaház felé. 

Itt amúgy a szervezők igencsak kitesznek magukért, a nyársalástól kezdve a házi zserbóig van minden. Többféle házipálinka is, melyet túratársaim alaposan le is teszteltek. Azért egy idő után sikerült továbbállni, útközben találtam pár gombicseket, és a (nagyon alacsony számú) bármi hajlandóságot mutató hallgatóságnak rövid, frappáns előadást rittyentettem a C. trogii, T. hirsuta és T. pubescens közözz hasonlóságokról és különbségekről (két hete volt a tapló-hétvégénk)…
Beértünk Helembára, s már azt számolgattuk, h. melyik kompot fogjuk elérni. És h. ebből kifolyólag mennyit tudunk üldögélni, kólázni, pihengetni a Duna-parton. Zoli kifejtette abbeli reményét, h. pont az orrunk előtt megy el a komp. Csatlakoztam hozzá. Benn a faluban a szokásos gólyafészekben ott ült a gólya a tűző napon, szegények, hogy bírják ezt, nem tudom. Nyitott csőrrel lihegett a hőségben, míg mi bementünk pecsételni, mert ekkor már nagyon meleg volt. Oké, reálisan nézve volt kb. 28 fok, ami ANNYIRA azért nem meleg (majd visszasírjátok még ezt júliusban, mondta egy előrelátó túratárs), de ha figyelembe vesszük, h. 3-4 hete még hóban mentünk, akkor az. Idén a tavasz ismét elmaradt, bár azt nem mondhatnám, h. érdeklődés hiányában…
A 20-as táv céljába, a szobi vasútállomásra úgy érkeztünk, h. volt kb. 20-25 percünk a kompig. Pedig a komp innen még jó 10 perc. Hát, ennyit az ücsörgésről. Azért egy kólát volt időnk venni, de Zolival már futottunk a komphoz, ami sajna nagyon hamar átért a túlpartra…

A kiszállásnál csapatunk tagjain látszott, h. annyira nincs nagy kedvük feltápászkodni:

Kiszállván megindultunk felfele, a Savó-kúti tisztáshoz. Ez egy jó darab szint, de olyan, amilyet én szeretek: nem kell túl meredeken menni, csak kitartóan. Előre is mentem, megelőzve a többieket, mert attól féltem, h. ha előreengedem őket, olyan gyorsan fognak menni, h. nem tudok velük lépést tartani. Ennek köszönhetően rajt-cél győzelemmel értem a pontra, majd, mikor a többiek is felértek, közöltem velük, h. ez a tempó nekem kissé sok lesz. Zoli kedvesen felelte, h. én mentem elől, tehát idézem „vegyek vissza az arcomból”, a többiek meg helyeseltek. Úgy érzem, nem sikerült teljes mértékben átérezniük félelmeimet, de sebaj. Lefele kicsit lassabban mentünk. A pilismaróti ellenőrzőpontot a templomnál majdnem benéztük, a csapat tagjai más és más lépcsősorokra emlékeztek, én meg ugye semmire, mert a 40-es táv ide nem jött már. Azért meglett a pont, a felfelé vezető lépcsőn lőcslábú galacsinhajtó gurigázott golyóbisával:

A ponton kicsit elidőztünk, ittunk, mosakodtunk a kútnál, mert már tényleg nagyon meleg volt, aztán elindultunk. Út közben az erdészet ilyen kellemesen járható, új turistautak kialakításával kedveskedett nekünk:

Mint egyik túratárs megjegyezte, ha valaki be merne hajtani ide biciklivel, bizonnyal alaposan megbüntetnék... De meg is bánná, mert az akadálypályán bizony cipelhetné a biciklit:

Itt kénytelenek voltunk kerülni, mert egy idő után az úton menni nem lehetett, felvágtunk a hegyoldalba, ott se nagyon lehetett, mert az meg brutál meredek volt, de azért sikerült valahogy megoldani, mindenki alternatív útvonalon tért vissza a piros sávra, majd megindultunk a túra legkeményebb, a Hirsch-oromra vezető emelkedője felé. Én még csak egyszer jártam itt, de az sem hiányzott, ez meg most még annyira sem. Nem elég, h. meredek, de legalább jó hosszan. Azért csak felértünk, én nagyon udvariasan minden szembejövőnek félreálltam, s elengedtem. Azért csak utolértem a többieket, akik már kényelmesen üldögéltek odafent.

Egy gyors fotó után indultunk is tovább, nyilván felfele, a Hirsch-orom is azon helyek közé tartozik, ahonnan felfelé kell lemenni. Itt történt, h. kis híján életemet vesztettem valami kis szemét ízletlábú miatt…
Mentünk felfele, és ahogy a Hirsch-orom után kapkodtam a levegőt, lenyeltem valami repülő ízeltlábút... hiába próbáltam kiköpni, már leszippantottam. Nagyobb volt, mint pl. egy muslica, de nem volt akkora, mint egy francia darázs. És éreztem valami égető érzést, mintha megmart volna, vagy valami váladékot kiengedett volna.
Szinte azonnal elkezdett folyni a nyálam, de durván, meg elkezdtem öklendezni, meg köhögni, és valami hihetetlen mennyiségű váladékot köhögtem fel (bocs a gusztustalan részletekért). Le is maradtam a többiektől, szerintem csak azért nem hánytam, mert nem volt mit, utoljára 14-15 km körül ettem valamit, fenn akartam a hegytetőn, hogy felfele ne terhelje a gyomrom. De brutál hányingerem volt, meg a köhögést nem tudtam abbahagyni, meg a nyálzás.Nagy nehezen értem be a többieket, megkérdezték, mi van, mondom lenyeltem valami kis szemét ízeltlábút. Te úgyis szereted a bogarakat, közölték vidoran.
Mentünk tovább, fel az Ecset-hegyre, én köhögve, csorgó nyállal, király volt. Tudsz jönni, kérdezték a többiek, próbálok, mondtam én, ezzel le is volt a dolog rendezve, igyekeztem nem túlzottan lemaradni tőlük, ők meg azon poénkodtak, h. ha elhalálozom ott az erdőben, hogyan osztják el a cuccaimat (GPS, fejlámpa, hátizsák, futófelső stb.). Még szerencse, h. vannak a jóbarátok...
Ekkor voltunk 38 km-nél, még majdnem egy 20-as hátra volt, enni nem tudtam, mert hányingerem volt, köhögtem, bár a nyálzás egy idő után elállt. Inni bírtam csak, azt is csak később. De még egy banánt se tudtam megenni. Hát nagyon durva volt. Még másnap reggel is érzem, mintha mélyen a torkomban valami lenne, de jelentem, túléltem az ízeltlábút, aki végül is sokkal rosszabbul járt, mint én…
Ekkor már a rovartól függetlenül is kezdtem elpilledni, s az, h. még a Vaskapuhoz fel kell menni, nem bírt számomra túl nagy vonzerővel. Márpedig fel kellett. Ez volt számomra a mélypont éppen, valahogy felvonszoltam magam, de egyes részletek még mindig homályosak. Fenn ittam vizet (enni még mindig nem tudtam), aztán megindultunk lefelé, mert fenyegetően tekintett ránk a szintidő vége.

Innen már nem volt nehéz utunk, s megúsztuk a lámpázást is, mert mire besötétedett, beértünk Esztergomba, s innen már a közvilágítás fényénél mentünk át a rajt/célba, Párkányba.

A presszóban a fiúk meghívtak egy Kofolára, amit nagyon szeretek, s jó hideg is volt. Aztán indultunk hazafelé. A kocsiban kísérleti jelleggel beleharaptam egy almába, s végül meg is ettem az egészet. István majdnem hazáig hozott kocsival, s egy zuhany után mentem is aludni, h. a békés hétköznapok során kipihenhessem a hétvége fáradalmai.
Nagyon jó túra volt, a 40-es táv is nagyon szép amúgy, s ott még a Hirsch-oromra se kell felmenni. Mindenki döntse el magának, h. ez előny vagy hátrány. Egyetlen jó tanácsom az lenne, h. ne nyeljetek le út közben kisebb-nagyobb ízeltlábúakat...



2018. április 16., hétfő

Homoktaposó



Táv: 40 km
Szint: 0 m
Tavaly is voltam ezen a túrán, s nagyon tetszett. Idén sokáig nem láttam a túranaptárban, így írtam a rendezőknek, h. lesz-e. Írták, h. lesz, menjek, várnak. Én erre kiterjedt lobbitevékenységet indítottam, h. mást is rávegyek a jövésre, lehetőleg járművel rendelkező illető személyében, mivel Kecskeméten a vasútállomás és a rajt-célnak helyt adó arborétum igencsak kellemetlen 5-6 kilométerre található egymástól… sajna azonban senki sem volt rábeszélhető egy kellemes alföldi túrára, így maradt a taxi.
Már a rajtban érezni lehetett, h. ma nem lesz hideg. Az arborétum bejáratánál a tulipánok még kicsit fázósan csukták össze virágaikat:

De a nap sütött, a későbbi már-már hőség ígéretét vetítve előre.
A rajtban nem sokan voltak, tudni kell, h. ez nem egy tömegtúra, egy táv van, 40, és vagy gyalog, vagy biciklivel lehet teljesíteni, 50 körüli nevező szokott lenni összesen. A ritkán járt tájon kívül az egyik vonzerő ezen a túrán számomra a tömeg hiánya, a másik a szervezők hihetetlen kedvessége. Az idősebb korosztályt képviselik, mondhatni nagymamáim-nagypapáim lehetnének, de olyan meleg szívvel fogadják és terelgetik a túrázókat, akikre a szó valódi érelmében vett vendégeikként tekintenek, hogy tényleg nagyon ritkán lehet ma már ilyet látni, amikor a teljesítménytúrák sajna egyre inkább tömegrendezvényekké és profi marketinggel ellátott üzleti vállalkozásokká alakulnak. Én nagyon-nagyon remélem, és fohászkodom, h. ők még sokáig rendeznek ilyen 50 fős, csupa szív túrákat.
Fél 8 körül sikerül elindulnom, az arborétum nagyon szép volt, már csak ezért is megérné eljönni ide és alaposan bejárni az egészet. No, majd ha egyszer kocsival érkezünk :)

Az arborétum túloldalán ketten is vártak ránk, elmondva, h. ne vágjunk át a réten, mert áll a víz, hanem „arra kerüljünk”, mutatták széles karmozdulatokkal, s szemben a fehér követ is, ami felé tartani kellett. Amúgy így is volt víz a réten, de a zsombikokon haladva el lehetett azért menni.
Közben felvilágosítottak, h. a „zsombik”, az nem létező szó, s tán „zombira” gondolok-e. Hát nem, hanem az ilyen fűcsomó-szerűségre, ami kiáll a vízből. Ti azt hogy hívjátok, nem zsombiknak?
No mindegy, hamarosan elértem a tavalyról ismert nyárfasort, melyben jobbra kellett kanyarodni:

A vizes jelleg azért egy darabig még megmaradt. Szinkron(cs)úszás:

S később azért az úton is állt a víz néhol, de megoldható volt a haladás, nem volt vészes:

Az első ponton, az Árpád-kori templomromnál volt kávés cukor, s kínáltak vízzel is, mint minden egyes ponton a túra során.
Hetényegyházán éppen fogathajtó EB zajlott, kerülgettek minket a gyönyörű fogatok, mert az útvonalunk részben egybeesett.

3 fordulós egy ilyen rendezvény: díjhajtás, maratonhajtás, akadályhajtás. Pont a maratonhajtás ment. Beszélgettem egy pontbíróval (ő csak azt nézi, h. egy bizonyos ponton minden fogat áthalad-e, ő pont a visszafordítónál volt), s mondta, h. 42 km lenne a maratonhajtás, de a külföldiek tiltakozására lefelezték, mert a lovaikat nagyon megviseli a 42 km a mély homokban :D nekünk bezzeg senki nem felezte le.
Az út nagyon szép alföldi erdőkben haladt. Mióta ilyenekben írom a szakdolgozatomat, jobban tetszenek, mint korábban…

Tavalyhoz hasonlóan idén is sok lepke volt, sőt egy csomó érdekes hernyó is, ezt nézzétek meg pl, ez a zöldes gyöngyházlepke hernyója, ami egyébként védett faj, s maga a hernyó is nagyon látványos:

Lepkék is képviseltették magukat, idén először láttam nappali pávaszemet, de rengeteg bogáncslepke és természetesen hajnalpír meg pókhálós is volt. 

Gomba fronton nem túl sok minden volt, mondhatnám, semmi. Amúgy pont ezen a napon zajlott a Vértesben a kucsmagomba-fesztivál, az egyik kolléga hívott, s mondta, h. nemigen van semmi ott se. Itt is az egyik nyarasban találtam kucsmagombára vadászó gombászokkal, az ő kosaraik is üresek voltak. Én csak ezeket a tavalyról maradt szitaszájú csillaggomba termőtesteket találtam:

A túrából az a kedvenc részem, amikor az Arany Ló Pihenőpark, kereszt nevű ellenőrzőponttól tök nyílegyenesen a homokban kell menni 5 km-t, majd egy 90 fokos jobbkanyar után újabb 7-et. Ez valóban a jellem próbája :) amúgy a táj nagyon szép közben, az út egyik oldalán:

a másikon:

Teljesen irracionális vágy kapott el, h. itt a homoki fenyvesek és nyarasok között, a homokon vegyek egy tanyát, és odaköltözzek. Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta: „A juh közel áll ahhoz, hogy a hívő minden vagyontárgyának legjobbika legyen. A muszlim a juhai után a hegyeken, völgyekben és patakok mentén jár, s közben kettesben van a vallásával.” No, erre gondoltam.

Sajnos nem tartott örökké a civilizációból való kiszakadás, elég gyorsan haladtam, mivel szint, az ugye nem sok volt (a 0 szint, az azért túlzás, egy 60-70 méter összejött a végére, de hát 40 kilin azt nem nagyon lehet érezni). Az utolsó pontra már az útépítés látványa közepette értünk el, s innentől már a házak között haladtunk. Innen hívtam fel a taxitársaságot, h. egy óra múlva kellene nekem egy taxi. Így még beérés után volt időm kicsit pihenni, szódát inni, és enni a rendezők által kedvesen kínált pogácsából. Mire visszaértem, a reggel még becsukódott tulipánok is kinyíltak:

Nagyon jól éreztem megint a túrán, s egy percig sem bánom, h. a nap bőséges kínálatából ezt választottam. Ez a ritkán járt táj, a maga különleges növény- és állatvilágával, a rendezők kedvességével megéri, hogy egy napot rászánjunk. Jövőre gyertek ti is insallah...