2010. december 31., péntek

Fóti Somlyó - kis kiegészítő történet

Ezt kifelejtettem a beszámolóból.
Amikor arról a bizonyos járdaszegélyről leléptem, és megbicsaklott a lábam, mintegy ijedtemben lenyeltem a számban lévő rágógumit... Mivel azért nem akartam megállni, h. egy másikat előhalásszak a hátizsák titokzatos mélységeiből, mentem tovább rágótlanul.
Kicsit később, mikor zsebkendőért kotorásztam a nadrágzsebemben, a kezembe akadt egy rágó. Nohát, gondoltam örvendezve, pedig nem is tettem el rágót a zsebembe reggel! No mindegy, biztos az előző túráról maradt.
Aztán a rágó egzotikus zamatából szinte azonnal rájöttem, h. elfeledkeztem egy apróságról... Minden túra után kimosok minden túracuccot...

2010. december 30., csütörtök

Fóti Somlyó

Táv: 30 km
szint: 600 m

A ma reggeli túra a szokásos pánikhangulatban indult. MINDIG pánikolok a komolyabb túrák előtt, általában a következő okok bármelyike, illetve mindegyike miatt:
- nem tudok végigmenni,
- végig tudok ugyan menni, de nem szintidőben,
- el fogok tévedni,
- mindenki gyorsabb lesz nálam.
Ebben a pánikban nagyon fontos (mondhatni, elsődleges) szerepe van VALAMENNYI általános és középiskolai tornatanáromnak, de különösen Kriszta néninek, akinek néhány év alatt sikerült a lehető legmélyebb iszonyt és rettegést kialakítania bennem mindenféle sporttevékenység és mozgás iránt. Ki gondolta volna, h. több mint 20 év kell ahhoz, h. ez elmúljon… De a pánik, az persze maradt, egyelőre.
(Ezzel kapcsolatban Megbízott Szakértőnk mondta egy túra reggelén: „Hány ember lakik Budapesten? Több mint kétmillió. És hányan keltek fel közülük szombat hajnalban, h. eljöjjenek túrázni? Kevesebb, mint háromszázan. Ha utolsónak érsz be, akkor is tettél valamit.”
Szóval, mikor reggel 6:40 körül beálltam jegyet venni a nyugati jegypénztárába, igyekeztem úrra lenni a pánikon. Aztán a vonaton egyre több lett a túrázó, legalább attól nem kellett tartanom, h. egyedül kell végigmennem a távon :). (Amúgy a 263. rajtszámot kaptam, és még utánam jó néhányan indultak.)
A nevezés nem zajlott éppen zökkenőmentesen. Erdőkertesen a vonat gyakorlatilag kiürült. Mondta is a kalauz: „Ennyien még SOHA nem jöttek Kertesre!” És ez a rengeteg ember, plusz a hamarosan beérkező busz utasai is, mind nevezni szerettek volna…
A nevezés a parkolóban zajlott, a semmi közepén. A szervezők jó érzékkel és bölcsen 2 autóban ültek, az ablakot is csak félig húzták le: itt benyújtottuk a nevezési lapot meg a nevezési díjat, és kisvártatva megkaptuk az itinert meg az igazolólapot a rajtszámmal. Ehhez kb. 20 percet kellett előbb sorba állni. Mínusz 8 fok volt, és még valami hóféle is elkezdett szitálni, de aztán ő is belátta, h. ez már TÉNYLEG nem fair, és abbahagyta.
Kígyózó sor a nevezéshez:


Miután végre megkaptam a rajtszámot, elindultam a kijelölt útvonalon. Alig hagytam el a parkolót, sikerült végrehajtanom egy olyan akciót, ami CSAK rám jellemző, és ha valaki megkérdezné, h. ki csinálta ezt, az egész hallgatóság kórusban válaszolná: „Hát a Halimaaaaaa!”
Szóval, ismétlem, éppen csak elhagytam a rajtot, és miközben a GPS-t állítgattam, az ELSŐ járdaszegélyről (~ 10 cm magas) sikerült rosszul lelépnem, és iszonyú szerencsétlenül meghúzni a bokámat. Olyan érzés volt, mintha a forgó kiugrott volna, és aztán rosszul ment volna vissza a helyére. Minden lépésnél szúrt meg feszült. Próbáltam kicsit oldalt tenni le a lábfejemet, ami valamennyire említett a gondon. A 15. kilométer tájékán, egy kellemes havas lejtőn gondoltam, futok egy kicsit – az első futólépésnél valami visszakattant a helyére, és a bokámnak semmi baja azóta se, elhamdulillah. A térdem viszont megfájdult az addigi idétlen mozgástól :).
Még Erdőkertesen haladtunk át, amikor megszólított egy kis öreg néni, akinek csak a szeme meg az orra látszott ki a köréje csavart nagykendőből: „Hát maguk meg hová mennek, kedveském?” Engem nem szoktak kedveskémnek szólítani, egészen meghatódtam, és a tőlem telhető legkedvesebb mosollyal válaszoltam: „Fótra, csókolom!” „Fótra, gyalog? De hát messze van az ide! Oszt van ám busz is, meg vonat! Itt menjen vissza, nincs messze az állomás” – mondta egészen meglepődve. „Tudom, onnan jövök, de mi inkább túrázunk egyet” – mondtam, de a néni nem adta fel: „De hát Fót, az nem is arra van. Ott visszafele, az állomás mellett menjenek ki, aranyos. Az út is jobb arra…” „Mi még megyünk egy kört itt a dombokon” – mondtam, a néni láthatólag elkönyvelt minket a megfelelő kategóriába, majd még kételkedve végigmérte a túrapoláromat, és egy utolsó jó tanáccsal vissza is ment a házába: „Legalább valamit kabátot vegyen fel, kislány, meg fog ám így fázni ebbe a hidegbe!”
Ezen a túrán a rajt és cél kivételével egyetlen helyen voltak csak pontőrök. A többi ellenőrzőpont a „furfangos kérdés” stílust követte: pl. mennyibe kerül a legolcsóbb leves a kifőzdében, vagy hány turistajelzés van felfestve a betongúlára.
Az első ellenőrzőpont, a geodéziai torony (bármit is jelentsen ez):


Szorgalmasan írogattam az ellenőrzőlapra, közben igyekeztem jó tempót tartani, előzgettem a lassúbbakat, és a 15. kilométernél az időm még 3 óra alatt volt, aminek nagyon örültem, és rögtön úgy is döntöttem, h. akkor próbáljuk meg 6 órán belül a 30-as távot. Elhamdulillah hamarosan utolértem egy csapatot, akik (1) olyan tempót mentek, ami nekem kicsit túl gyors volt, így remekül húztak magukkal, (2) tudták, merre kell menni, így az eltévedéstől való félelmem némiképpen enyhülhetett.
Az idő nem enyhült egy cseppet sem, sőt, az erdőben hidegebb lett. A poláromra kívülről ráfagyott a belőlem felszálló pára, a GPS tokján pedig a lélegzetemből csinos jégdíszítés képződött:


A fákon olyan volt a zúzmara, mintha virágoztak volna:


Hamarosan sor került az elkerülhetetlen patakátkelésre (2 volt, de nem durvák, elhamdulillah), bár itt kicsit feltorlódtunk, és ismét sorba kellett állni:


Az egyik túrázó azt hitte, h. megbírja őt a jég, és így kikerülheti a „tömeget” (megjegyzem, én pl. egy percet is alig álltam, alig volt időm ellőni a fenti fotót). A jég persze beszakadt, még jó, h. (a T-szurdokkal ellentétben) csak bokáig érő víz volt alatta.
A 17. kilométernél kissé elanyátlanodtam, rövid gondolkodás után rájöttem, h. valószínűleg azért, mert még nem ettem és nem is ittam semmit. A húgomtól kapott 3 decis termosznak köszönhetően volt nálam kapucsínó, a derékzsebben pedig egy banános fehérjeszelet. Csak úgy menet közben kiszolgáltam magam.

Tanács: kerüljétek a banános fehérjeszeletet!

Az egyetlen pecsételős ellenőrzőpont egy cukrászdában volt. NAGYON kellemes meglepetésként az ellátás nem vajas kenyér meg ilyesmi volt, hanem egy emberes adag teát (fél liter) adtak, és 2 féle sütiből lehetett választani. Rövid lelki tusa után úgy döntöttem, no jó, kivételesen belefér. Íme, a csokis kockám:


Ekkor már kevesebb mint 10 km volt hátra. Kicsit belehúztunk (illetve a 3 fős csapat belehúzott, én meg loholtam utánuk), és hamarosan felhívtam a húgomékat, akik bevállalták, h. Fótról hazahoznak kocsival, h. 1 óra múlva jöhetnek.
Az utolsó 5 km fenyvesei nagyon szépek voltak, insallah egyszer jobb időben veletek is eljövünk ide (rövidített útvonalon, természetesen, ne ijedjetek meg :)


Aztán egyszer csak észrevétlenül megjelent előttem a cél, a fóti gyermekközpont. Oklevél, kitűző, aztán leültem, megittam a maradék teámat, és kb. 20 perc múlva megérkeztek a húgomék is.
A terv sikerült elhamdulillah, 5:59 alatt lett meg a táv. Nagyon jó túra volt, végig nagyon hidegben, de szép időben.
Ez az év utolsó túrája volt, de insallah 2011-ben töretlen erővel folytatjuk – és insallah, ti is eljöttök néha, még ha tél van is, és hó, és hideg :)

2010. december 18., szombat

Megbízott Szakértőnk képeiből

Vendégképek.

Nézd, ott mennek a muflonok!


"Most ide léphetek, vagy nem léphetek? Te itt hova léptél?"


Itt már az életemért küzdök, de legalább valamennyien jól szórakoztunk :)


Jégcsapok:


"Mikor érünk már ki ebből a #@\Đ*$ szurdokból..."


Az Alázat Fája (M. Sz. szerint, én speciel kevéssé alázatosan anyáztam magamban):


A végén már nagyon esett a hó:

Tarjánka-szurdok

Fontos figyelmeztetés! Ha meghalljátok a „Tarjánka-szurdok” kifejezést, MENEKÜLJETEK.
Ha meghalljátok, h. egy mondaton belül kimondom a „megyek” és a „Tarjánka-szurdok” kifejezéseket, lőjetek főbe.

Esemény(és szakadmány-, ezt lásd később)dús túra volt. Reggel nem túl korán indultunk, Pesten már havazott, de mire kiértünk a városból, már nem. Egy Domoszló nevű faluban hagytuk az autót, és a műúton, majd egy földútra bevágva indultunk neki a túrának. Őket a földúton láttuk, de mire közelebb értünk, eltűntek a susnyásban:


Később a domboldalban láttunk muflonokat is, a kosnak hatalmas csigája volt, és úgy mekegtek, mint a kecskék :). Sajnos farkast nem láttunk.
A Tarjánka-szurdok aljába érve ismét eszembe jutottatok, mint már annyiszor: „Ó, elhamdulillah, de jó, h. a lányok nincsenek itt!” Sajnos nincsenek szavak, amelyekkel érzékeltetni tudnám a terepviszonyokat. Érdekes, kalandos, technikás és vicces szakaszok váltogatták egymást. A szurdok alján egy patak folyik, amely valamennyire be van fagyva, és néhol rá is lehet menni a jegére, de ez nem mindig a legjobb ötlet (később NAGYON JÓL megértettük, h. miért nem…). A félig meddig befagyott víz így néz ki:


És ilyen érdekes alakzatokat hoz létre, ahogy folyás közben megfagy:


A túraszótárt ismét bővíteném egy új kifejezéssel:
Festői – még Megbízott Szakértőnk is úgy gondolja, h. itt nem lehet felmenni/lejönni
Festői, vadregényes és romantikus szakaszok váltogatták egymást, amint ebben a patakmederben kapaszkodtunk felfelé:


Jó hideg volt, -5 fok, de azt láttuk, h. a héten olvadás is volt, ugyanis kétoldalt a sziklafalakat gyönyörű jégalakzatok díszítették. Most ne nézegessétek a túraszótárt, TÉNYLEG gyönyörű volt. Gondoltam is rá, h. benneteket is el kellene hozni ide, persze nyáron, jó időben, amikor nem csúszik, és nem halálosan veszélyes, csak nagyon veszélyes. Viszont akkor meg nem látnátok a jégalakzatokat, mert ugye nyár lenne, és a kettő eléggé kizárja egymást. Kénytelenek lesztek hát a képeimre hagyatkozni. Ekkora jégcsapok voltak:


És egészen olyan volt az egész, mint egy cseppkőbarlang, csak jégből:


Mondjuk amikor ezek alatt vonultunk el, eszembe jutott, h. ha a jégcsapok megindulnának onnan fentről, az eléggé fájdalmas élmény lenne mindannyiunknak:


Ismét bevillant nekem kedvenc Korán-tanítványom kristálycsillára. Nincsenek szavaim arra, milyen felemelő érzés, amikor egyik lábaddal egy jeges kövön, másikkal bokáig a patakban, a túrabotokat próbálva belevágni a jégbe, az életedért küzdesz, és egy ilyen kis aranyos még ráadásul az arcodba csapódik:


Azonban, ha sikerül mindezt túlélni, elgyönyörködhetsz a jégbarlangban (sajna a színe az olyan, mintha egy szippantósautó szabadult volna itt meg a tartalmától, tehát ne azt az áttetsző, csillogó-villogó jégbarlangot várjátok, hanem csak egy mezei, unbleached példányt):


Hamarosan (bár nekem évszázadoknak tűnt) eljutottunk egy olyan helyre, ahol egy jéggé fagyott vízesésen kellett volna felmászni. Megbízott Szakértőnk már előre figyelmeztetett, h. ez vicces, technikás rész lesz, de amikor IRL is odaértünk, helyesbített: valójában festőinek bizonyult a terep. Sajna a harmadik túratárs nem hitte el a figyelmeztetést, és nekivágott, h. ő bizony felmászik a vízesésen. Íme, egy előtte-utána képpár.
Itt látható előtte, a fagyott vízesést méregetve (ekkor már, a jól ismert "márpedig én itt fel fogok menni" arckifejezését látva végül is sejthettem volna, h. baj lesz):


Itt pedig a nyakig érő víz, amelyből M. Sz. kihalászta őt, miután a jég beszakadt alatta:


No, én nem vagyok egy ijedős fajta, de ekkor komolyan megijedtem, ahogy ott kapálózott a vízben, és a jég csak tört előtte, ahogy próbál kikapaszkodni belőle, hát, az elég félelmetes volt.
Eme terepfutó társunk titkos rajongóinak megnyugtatására közlöm, h. nem esett komolyabb baja, bár horzsolásokat és véraláfutásokat szerzett.

Helyesbítés! M. Sz. írta:
"egyébként nem beszakadt tamás alatt a jég, hanem felmászott a megfagyott vízesésre és ARRÓL csúszott le, esett bele a vízbe: ez volt az ESEMÉNY és azzal jött a SZAKADMÁNY"

Miután a túrabakancsból és a síkesztyűből kiöntötte a vizet, és magára szedett minden száraz cuccot, ami a hátizsákban megtalálható volt, bölcsen úgy döntöttünk, h. visszafordulunk. Nem mintha lett volna sok más választásunk: a fagyott vízesés VALÓBAN festőinek bizonyult… Rövid megbeszélés után úgy döntöttünk, h. hiába van valódi strandidő, a Tarjánka Wellneszközpont és Élményfürdő további szolgáltatásairól lemondunk, és inkább megpróbáljuk az egyre sűrűsödő hóesésben a hóból kiásni az autót, és hazatérni. Nem kell feleslegesen hősködni, ahogy mondani szoktam.
Lefelé lényegesen gyorsabban haladtunk, mint felfelé. Pedig a felfelé út iszonyat durva volt, annyira durva, h. arra nincs is szó a túraszótárban… De végig azzal bíztattam magam, h. Halima, bírd ki még egy kicsit, visszafelé nem erre kell jönni. Hát de igen, arra kellett. Ennek ellenére, meglepő módon, sokkal könnyebb volt nekem lefelé, mint felfelé, pedig általában a lefelé menéssel vannak statikai problémáim.
Ekkor már szakadt a hó, az erdei ösvényen visszafelé vagy 5 centi vastag friss hóréteget találtunk:


A műútra kiérve jól kiléptünk, és hamarosan vissza is értünk az autóhoz, illetve hát ahhoz a bizonytalan körvonalú fehér halomhoz, amely alatt az autót sejtettük. A próbaásatások igazolták feltevéseinket, valóban az autó rejtőzött alatta, így M. Sz. nekiállt kikaparni azt a hó alól, én pedig közben komoly erőfeszítéseket tettem, h. úgy öltözzek át, h. minél több hó essen be a csomag- és utastérbe, így próbálván az autó belsejébe is átmenteni a téli táj hangulatát.
Hogy lássátok, h. nem túlzok, íme, ilyen hóemberszerű állapotban értem vissza az autóhoz:


Így a mai túra mindössze 7 (hét) kilométeresre sikeredett, de oly eseménydús volt, mint másik hét túra együttvéve. Remélem, insallah hamarosan nekivágunk, h. ne kelljen megfutamodnunk a Tarjánka-szurdok elől, és... JAJ, segítség, NE LŐJETEK!

2010. december 12., vasárnap

Csapadék- és forrástúra

Ez a túra nagyon nehezen indult nekem.
Kezdjük azzal, h. péntek reggel a kályhánk feladta a harcot, és nem volt hajlandó többé működni. A 3. gázszerelő, aki végre hajlandó volt (este 6 körül) kijönni, kb. egy fél órát szórakozott vele, majd közölte, h. ez javíthatatlan. Mivel az egész lakást (a fürdő kivételével) ez a kályha fűti, elég sötét kilátások elé néztem. Már nem is tudtam, h. akarok-e túrázni menni... Végül rábeszéltem magam, h. igen.
Ha időben akarok rajtolni, akkor fél hatkor fel kell kelnem, gondoltam, majd ezzel a lendülettel be is állítottam az ébresztést 6:30-ra...
Reggel, amikor felébredtem, már tudtam, h. ez így nincs rendben. Gyorsan megcsináltam a reggeli imát, megállapítottam, h. a 30-as távnak lőttek, mert nem tudok időben indulni, a 20-as meg... hát... érdemes elindulnom 20 km-ért? Rövid tűnődés után úgy döntöttem, h. a tépelődést folytathatom a takaróim alatt is. Visszakúsztam az ágyba. A fal felé fordultam, és intenzíven gondolkodtam.
Már majdnem sikerült álomba gondolkodni magam, mikor felhívott Megbízott Szakértőnk, h. na mi van, elindultál már? Hát izé, elaludtam, és még gondolkodom... (ja, azon, h. melyik oldalamra forduljak...). De miért nem mégy legalább a 20-asra, kérdezte kissé türelmetlenül, amely lelkiállapotot BÁRKI képes megérteni, aki valaha életében beszélgetett velem már 5 percnél többet. Hát mer izé, meg hideg van, meg nem is tudom, meg mi lenne, ha budai hegyek... Na ne nyígjál, és kapd össze magad, és menjél a huszasra, dörrent rám, én meg kb. 10 perc alatt összekészültem, és mentem a huszasra.
A HÉV-en már gyanakodva nézegettem a csíkos ablakokat. Csak nem? csak de. Mire leszálltunk, zuhogott az eső. Öt perccel a rajtidő vége előtt sikerült rajtolnom. Esőkabát fel, és a sűrűn hulló esőben vágtam a zöld jelzésnek. A meghódításra váró hegyek így néztek ki a távolban:



A túrát a továbbiakban a csapadékpaletta teljes felvonultatása jellemezte, a jégeső kivételével. Az elején esett, úgy 5-6 km múlva átváltott havasesőbe, majd hóba, innen vissza ónos esőbe, utána ismét hó, erős széllel, majd havaseső, majd újra eső, ami meg is maradt a túra végéig.

A túra során a Pilisben kellett forrásokat megkeresni, és vagy pecsételtek, vagy ilyen furfangos kérdésekre kellett az igazolólapon válaszolni, h. hány ép szirma van a forrás feletti kővirágnak.
Az első forrás, kutyával, épp a havaseső-fázisban:


A Holdvilág-árokba sajna le sem engedtek minket, "nagyon életveszélyes", mondták, és felette egy szalagozott úton kellett elmennünk.

Számomra ez egy szokatlanul csendes túra volt, szinte mindig beszélgetek valakivel, most meg összesen talán kétszer szólaltam meg: amikor megköszöntem egy nálam lassúbb fiatalokból álló társaságnak, h. félreálltak és elengedtek, és amikor megkérdeztem a (nagyon kedves) pontőr srácot, h. biztos nem lehet-e lemenni a Holdvilág-árokba. Kissé kétkedve végigmért, majd tétován közölte: Háááát, ha NAGYON bátor vagy... Nem vagyok nagyon bátor, vágtam közbe, és mentem szépen a szalagozáson.
Később találkoztam két (nálam sokkal ügyesebb és bátrabb) sráccal, akik lementek a Holdvilág-árokba. Térdig vizesek voltak. Azt mondták, 2 helyen is csak úgy tudtak átkelni, h. belegázoltak a vízbe...
A Holdvilág-árok, felülről:


Ezt a szalagot én kötöttem vissza a bokorra :)


Éppen az ónoseső-fázisban tartottunk:


A Holdvilág-árok felett elvitt úton, egy emelkedő után már messziről láttam valami gyanús dolgot. Remélem, nem itt kell felmenni, gondoltam. Elhamdulillah, ott kellett :)


A túraszótárat ismét új kifejezésekkel tudom bővíteni.
Kicsit csúszós. - Nagyon. SOKKAL jobban, mint gondolod.
Csúszós. - Olajjal felöntött jégpálya.
Technikás - El fogsz esni. Mindenképp. Többször is.

Valamint ismét sikerült elhamdulillah új dolgokat tanulnom a téli túrákról:
1. Szép sima, hófehér, ám gyanúsan csillogó lejtőn NEM KELL FUTNI. Még ha nagyon csábítónak tűnik az ötlet, akkor sem.
2. Fagyott fagyökérre nem kell rálépni. Főleg az 1. pontban említett lejtő tetején nem.
3. Attól, h. mások futnak a latyakos, köves, meredek lejtőn, NEKED nem kell. Vannak olyan túrázók, akik más dimenziókból érkeztek, és láthatólag NEM vonatkoznak rájuk a gravitáció törvényei.
4. Nem "nyígni" kell, hanem időben felkelni és menni. Nagyon sajnálom, h. nem jött össze a 30-as.

A Csepel-forrás üdítő színfolt volt a szürke-fehér világban. Itt nem volt pontőr, hanem az igazolólapra le kellett írni, h. mi áll a táblán:


Menet közben igyekeztem kilépni, nem is fáztam egyáltalán. Az utolsó ellenőrzőpont után vége volt az emelkedőnek, kedves, fehér hóval borított rétecske következett, végre szintben... hát, én futok, gondoltam, és úgy is lett. Kb. a 4-5. lépés környékén döbbentem rá, h. a kis rétecskét egykor elönthette a víz, ami bizony megfagyott, és a vékony hóréteg alatt gyakorlatilag tükörjégen futok... "Technikás" szakasz volt (lásd fentebb), és azonnal sikerült is lendületből térdre esnem. (A bal térdem nagyon szép, ízléses lila színben pompázik.) Ezután kissé lendületet vesztve (mondhatni, sántán) haladtam tovább, és az utolsó 5 kilométeren igyekeztem jobban vigyázni, h. hova lépek. Mondjuk nem sok választék volt:


Az eső rendületlenül hullott, ezért a Petőfi-kilátóból nem sokat lehetett látni... Amúgy szép időben ez a túra NAGYON szép szerintem, insallah tavasszal megcsináljuk veletek is. Most csak ennyit lehetett látni:


Végül 4:55 idővel értem be, amivel elégedett vagyok, mert a terepviszonyok elég durvák voltak, ráadásul már Pomázon el is kavartam, és egy jó darabot sikerült a HÉV-állomással pont ellentétes irányba menni, amíg jó szándékú emberek fel nem világosítottak, h. arra Szentendre van.
Sajnos, amitől tartottam, az bekövetkezett, mihelyt megálltam (20 percet váram a HÉV-re), elkezdtem nagyon fázni. Mindenem csupa víz volt, ahol volt rajtam esőkabát, ott aláizzadtam, ahol nem volt, ott meg vizes lettem, ez már csak így van :). Az utolsó előtti képen bemutatott úton (?) elkerülhetetlen volt, h. a vízbe lépjek, amit a bakancsom egy darabig hősiesen tűrt, aztán már nem. Hazafelé a HÉV-en már csak a forró fürdőre tudtam gondolni.
Ettől függetlenül (sőt, részben pont az ilyen dolgok miatt) a túra remek volt. Insallah legközelebb sikerül időben felkelnem, nem szerencsétlenkedek reggel, és hosszabb távra tudok menni. De azért nagyon örülök, h. nem maradtam itthon, és legalább erre elmentem :)

2010. december 5., vasárnap

Kifelejtettem...

...ezt a két képet.

1. Ilyen jégalakzatok képződtek a bakancsomon: (1) a cipőfűzők végén csinos jégpompomok, (2) a talp oldalán kb. 1 kg súlyú jégkoloncok. Egy darabig észre sem vettem ez utóbbiakat, aztán már csak feltűnt, h. egyre nehezebbek a lépteim (megjegyzem, a bakancsom ITT MÉG nem ázott át, bármilyen havas-jeges is volt kívül):



2. Megbízott Szakértőnk fotója:

"Hegyek közt, völgyek közt van az én szállásom,
Csendes folyóvíznek csak zúgását hallom,
A csendes folyóvíz télen megaluszik,
De az én bánatom soha el nem nyugszik."

Meghívó :)

2010. 12. 12-én kerül sor a Magyarországi forrástúrák elnevezésű teljesítménytúrák megrendezésére.

Táv: 20 km
Szint: 600 m
Szintidő: 6 óra
Útvonal: Pomáz Hajós Ferenc-forrás Gyopár-forrás Domini-forrás Ramszesz-forrás Lajos-forrás Csepel-forrás Czibulka János Menedékház János-forrás Pomáz

Az időjárást elnézve, vagy brutális hó lesz, vagy brutális sár, vagy mindkettő :)

Ennek a túrának van egy 30-as távja is, ha senki nem jelentkezik, akkor én arra fogok menni egyedül. Ha van jelentkező, akkor megyünk együtt a 20-as távon.
A potenciális jelentkezők a következőket vegyék figyelembe:
- a szintidő betartásához gyakorlatilag FOLYAMATOSAN menni kell, nemigen van idő megállni nézelődni, enni, pihenni stb.
- nem tudunk lassan menni, mert egy 3,5-ös átlagot LEGALÁBB menni kell a szintidőhöz, és ez hóban-sárban elég komoly teljesítményt követel,
- ez LÉNYEGESEN hosszabb táv, mint amit általában menni szoktunk (15-16 km), és sokat kell menni felfelé és lefelé is
- még én sem jártam ezen az útvonalon, ezért (engem ismerve) elkavarás lehetséges, ami további távot (és sietséget) tehet hozzá a túrához
- fel kell készülni arra, h. esetleg egyedül kell végigmenni a távon,
- izzadtan és vizesen kell majd hazamenni utána (autó nincs).

Aki ennek ellenére szívesen jönne, az mindenképp rendelkezzen:
- NORMÁLIS bakanccsal, ami (ideig-óráig) vízálló, és nem csúszik (nagyon),
- jó zoknival,
- normális, téli időjáráshoz alkalmas, vízhatlan, rétegelhető túraöltözékkel,
- termosszal és forró teával,
- kitartással és lelkesedéssel :)

Nem mondom, h. ez könnyű lesz, sőt, már most mondom, h. szenvedni fogtok, én is szoktam a teljesítménytűrákon, de némán teszem :)
Ennek ellenére nagyon szép élmény lesz insallah azoknak, akik eljönnek...
Kérlek, mielőbb jelezd, ha (jól átgondoltad, és) jönnél.

2010. december 4., szombat

Találkoztam a Mikulással :)

2010. 12. 04. Bakonyi Mikulás
táv: 32,5 km
szint: 909 m

Mottó: Téli túrákon túlélésre hajtok, avagy "Csak legyen meg a szintidő..."


Pénteken, már az ágyamban fekve, azon gondolkodtam, h. a múlt héten milyen húzós volt a 23 km a hóban, és éppen meglett a szintidő, miért is nem a 17 v. 18 km-es távra nevezek? Persze elborított a pánik, de hosszasan magyarázgattam magamnak, h. az embernek ki kell mozdulnia a komfortzónájából, mert különben soha nem fog megváltozni semmi... és nagy nehezen elaludtam. Mivel az egyik túratárs volt olyan kedves, h. egész a sarokig eljött értem kocsival, ráértem 4:15-kor kelni. Ez úton is nagyon köszönöm neki.
Sötétbe és brutális hidegben érkeztünk Budaörsre, és átszálltunk a másik autóba, amellyel Zircig mentünk. A sötétség hamarosan felszállt, de a brutális hideg egész nap megmaradt... Végig jóval fagypont alatt maradt a hőmérséklet - legalább nem lett latyak a hatalmas hóból...
Ugyanis, bár ezt itt a városban nem tudjuk elképzelni, nagyon nagy hó volt. Nem volt megolvadva, nehezen járható, friss porhó volt. Megbízott Szakértőnk az első kilométer után, amelyet folyamatosan bokáig a hóba süllyedve tettünk meg, hátrafordult, és kedvesen közölte: "Hát, ez kemény lesz..."

És milyen igaza lett! Azt persze nem mondhatnám, h. ettől akkor és ott nyugodtabbnak éreztem volna magam...

A túraszótárat új kifejezéssel kell bővítenem:
vicces: halálosan veszélyes, többnyire: olyan patakátkelés, ahol vastagon jéggel borított fatörzsön kellene átkelni, amelynek egyik fele leszakad a kedves túratárs alatt, aki Budaörsig fuvarozott autóval, és aki ezek után egészen bokáig mintát vehet a patak vizéből.

No, itt majdnem visszafordultam, de aztán Megbízott Szakértőnk rámszólt, h. hagyjam abba a vinnyogást, és ne húzzam az időt, mert tovább kellene menni. Erre megembereltem magam, és épségben átjutottam, elhamdulillah. Sajnos nemsokára el kellett válnunk egymástól, mert a 30-as és az 50-es táv útvonala máshol vezetett, így a továbbiakban a motivációt saját magamnak kellett megoldanom.

Azt is örömmel mondhatom, h. ezen a túrán sikerült illusztrációt találnom az előző beszámolóban közzétett "kalandos" címszóhoz:

Ez azért nem illusztrálja 100%-ban a címszót, mert ott volt az a lánc, amibe bele lehetett kapaszkodni. De ettől függetlenül elég kalandos volt.

Fú, ez remélem, nem ránk vonatkozik, gondoltam a cseszneki vár felé kapaszkodva:


Hamarosan olyan útszakaszon vezetett tovább az utam, amelyet a túraszótár VALAMENNYI címszavával lehetne jellemezni, de elsősorban az jutott eszembe, h. ez bizonnyal érdekes rész lesz, és NAGYON fog tetszeni... A kalandos ösvényt mély árkok szabdalták, és bedőlt fatörzsek borították. Ezek alatt időnként át kellett bújni. Itt pl. négykézláb is csak úgy fértem át, h. levettem a hátizsákot, és toltam magam előtt:



Némelyiken pedig át kellett mászni, számomra ez volt az egyszerűbb, lovas múltamnak köszönhetően könnyedén (haha) vetettem magam a fagyott fatörzs hátára, amely többféle eredményt hozott: (1) fejjel érkeztem a túloldalon a hóba, mert a fatörzs VALÓBAN jeges volt, (2) én ugyan átértem, de a túrabotot elejtettem, és az természetesen a kiindulási oldalon landolt, (3) többnyire szerencsére gond nélkül átjutottam, a többi túratárs érdeklődő tekintetétől kísérve... Ennek a műfajnak KÜLÖNÖSEN érdekes ágazata az, amikor a megmászandó fatörzs fölé még ágak is lógnak be. Amikor ezek képen találnak, az olyan érzés, mintha lendületből belerohannék legkedvesebb Korán-tanítványom kristálycsillárába (nem mintha ez bármikor is próbáltam volna, de ilyennek képzelem):


A huszadik kilométer környékén megdöbbentő élményben volt részem! Találkoztam a Mikulással, pedig már óvodás koromban gondosan felkeltem éjszaka, és kilopóztam az előszobába, bizonyítandó azt az elméletemet, h. az ajándékot IGAZÁBÓL anyám teszi a csizmámba, és ez az egész sztori csak egy megtévesztő manőver, amellyel fondorlatos módon cipőpucolásra akarnak bírni... De íme feltevésem ellenbizonyítéka:


A szaloncukrok és a csokimiku után már eléggé lestrapálva indultam tovább. A táj ilyen volt:


Meg ilyen:


Ezen a mezőn átvágva brutális szél kapott minket oldalba, gondoltam, futni kéne, de a bokáig érő hó miatt ez a kísérletem sajna kudarcba fulladt... sebaj, 2-3 km után ismét bekanyarodhattunk az erdőbe:


Ekkor már lassan a túra vége felé jártunk, a faágak végére fagyott jégkéreg ragyogott a kései napfényben:


Bármilyen szép is volt ez, azt jelentette, h. bele kellene húzni, ha nem akarok sötétben beérni (nem akartam). Az utolsó 5-6 km egy hóval borított, de alatta sarat és befagyott pocsolyákat rejtegető földúton haladt, és valóban 0-ra felemésztette (akkor már valójában nem is létező) erőtartalékaimat. Végül 8:30-as idővel vonszoltam be magam a célba, és a következőket kellett észrevennem:
- A hátizsákomban megfagyott a víz.
- A szendvicsemben megfagyott a paradicsom. (ennek ellenére megettem, természetesen :))
- Félúton levettem a mellényemet, mert kissé, hmmm... felhevültem... Az átizzadt mellény megfagyott a zsákban.

A túra életem egyik legjobb túrája volt, nagyon szép, szikrázóan napos idővel, gyönyörű tájjal, kedves krampusszal és mikulással. Ismét bizonyította azonban, h. télen NAGYON más túrázni, mint a többi évszakban. Kérlek, ennek fényében olvassátok el a beszámoló felett található FELHÍVÁST.