2015. július 15., szerda

Megvan :)



Három nap híján két év.
42 túranap.
1240 kilométer.
Álmok, élmények, dolgok, amelyek soha nem jönnek már vissza.
Emlékek, szinte minden túrán, bárhol is járunk… Emlékszel, mikor itt a kéken...?
Térdig érő hó és 36 fok. Tikkasztó szárazság és napokon át zuhogó eső.
Helyek és emberek, akiket megismertünk, akik korábban csak az álmainkban léteztek, és most már az emlékeinkben élnek tovább.
Emlékszel, mikor a kéken volt az a tehenes bácsi…
Ujjnyi vastag sajtok, félig romlott kakaó és kiejthetetlen nevű ételek a fine dining étteremben. Te azt MIND meg fogod enni? Igen, sőt, utána rendelek desszertet is. Az út mellett szedett gyümölcs és az öreg nénik készítette bundáskenyerek reggelente, indulás előtt.
Vízhólyag, kidörzsölődés, fájdalom, sőt, néha könnyek is. Emlékszel, mikor mentünk a folyamatosan, vízszintesen zuhogó esőben, és nekem már folyt a könnyem is?
Ismeretlen és sokszor látott helyek. Te, itt jövünk a Mátrabércen, csak visszafelé. Nohát, de szép, itt még sose jártam.
Jé, tényleg, emlékszel, mikor itt jöttünk a kéken, 36 fokban, 15 kilós nagyzsákkal?
És most vége. Kicsit szomorú vagyok. Pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Ugyanakkor meg örülök is. Hiszen megcsináltuk:







2015. június 5., péntek

KINIZSI 100



Táv: 100 km
Szint: 2930 m

Eléggé közismert a Kinizsi iránti nem annyira rajongásom. Nem megyek Kinizsi-klón túrákra, melyek, visszafelé, körben, oda-vissza, fentről le, lentről fel stb. járják be a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés Rítusának útvonalát. Nem kezdek már március elején elborult tekintettel arról beszélni a különböző túrákon, h. „hát ez nem a Kinizsi, de felkészülésnek/edzésnek/beavatásnak megteszi”. Sőt, tavaly ki is hagytam a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés Rítusát, lévén, h. pont két hétig kéktúráztunk a fiúkkal.
Idén viszont arra gondoltam, h. el kellene menni a Kinizsire. Némi aknamunkát indítottam, útitárs beszervezésének céljából, de Tamás és Megbízott Szakértőnk keményen ellenálltak. Kifejtettem nekik, h. azért is lenne jó, ha jönnének, mert már elég kevés választ el minket az OKT bebejezésétől, s a Kinizsi útvonalán egy jó 50 km-es szakaszt meg lehet csinálni. Ezen elgondolkodtak ugyan, de így sem volt kedvük jönni. Becsatlakozni sem volt kedvük a Dorog-Koldusszállás szakaszra, merth. a Kinizsin bizony sokan vannak. Abban viszont végül megegyeztünk, h. ők a reggeli busszal elmennek Dorogra, s megindulnak a mezőny előtt, Koldusszállásig, én pedig majd pecsételek a túrán. A kéktúra elkezdésekor megegyeztünk, h. senki nem pecsétel a többiek nélkül, de közös megegyezéssel arra jutottunk, h. ez a megoldás nem számít a „többiek nélkül” való pecsételésnek.
Végül (szokás szerint) Zolit sikerült beszervezni útitársnak, mondván, h. neki ez az ötödik Kinizsije, s így legalább ez viszonylag egy kerek számnak tekinthető. Nekem meg a harmadik. A kettő összege pedig nyolc, ha bárkinek is nem sikerült volna összeadnia.
A Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés fényét idén az is emelte, h. elő kellett regisztrálni, majd megerősítő mailt küldtek, amit vissza kellett erősíteni, meg nevezési helyszínt meg rajtidőt kellett választani. Még fokozták is ilyenekkel, h. adott napon nyílt meg a regisztrációs lehetőség, ezért mi, arra gondolván, h. a rajongók majd megrohamozzák a weboldalt, adatokat cseréltünk Zolival, h. aki éppen a gépnél van, tudja regisztrálni azt is, aki éppen nincs. Mert mondanom se kell, PONT túranapon nyílt meg a regisztráció, amikor a túrázók, bármily meglepő is, de túráznak… Így Zoli, aki éppen nem túrázott, regisztrált engem is.
Ezt követően elkezdtem ilyen emaileket kapni, h. „1. sz. Tájékoztató a 2015. évi Kinizsi Százas teljesítménytúráról”. Ez elment egészen a 9. sz. Tájékoztatóig – ennyi érkezett összesen. Nem aprózták el… Zolival meg is egyeztünk abban, h. számunkra ez már kicsit sok. És mindezek ellenére azok, akik végigmentek az előregisztráción, megerősítésen, visszaigazoláson, előnevezésen stb. - no, ezek közül vagy 20% a túra előtti utolsó 2 hétben sérülésre, hasfájásra, nagyon-nagyon sürgősen közbejött utazásra stb. hivatkozva visszalépett. Szándékosan meg nem nevezett túratárs szerint „Ja, rájöttek, h. itt mégiscsak gyalogolni kellene 100 km-t, és rájöttek, h. ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint a fotelban gondolták...”
Persze nyilván van, aki valóban sérülés miatt lépett vissza. Biztos vagyok benne, mert én is majdnem így jártam :) A KESAPIZ 100 túrán ugyanis sikerült az Újlaki-hegyről lefelé kocogva akkorát rúgnom egy sziklába, h. megrepedt a körmöm, amit később le is kellett szedni, meg mindenféle egyéb komplikációk miatt vagy 2 hétig cipőt sem tudtam felvenni, nemhogy túrázni. Így a Kinizsi előtti bő egy hónapban mindössze egy Hévízgyörk 50 túrát tudtam abszolválni, tehát eléggé lepukkant állapotban álltam rajthoz.
Zolival a legkorábbi rajtidőt céloztuk meg, s ennek megfelelően úgy döntöttem, h. reggel taxival közelítem meg a rajtoltatási objektumot. Zoli hévvel érkezett, üdvözlés, megállapítjuk h. egyikünk sem érzi magát a topon, sebaj, hajrá, elindulunk. A szokásos tömött sorokban vágunk neki a táv városi szakaszának, sokan most sem a kijelölt útvonalon mennek, olyan érzés, mint egy osztálykirándulás, mindenki igyekszik a legjobb tempóban menni, én igazából nem sürgetném a dolgot, elhamdulillah Zoli sem. Beszélgetünk, megyünk.
Az első ellenőrzőpont a Hosszú-hegyen van. Amikor először indultam a Kinizsin, itt bő 20 percet álltunk sorba a pecsétért. Itt jegyezném meg, h. sokan szidják a Kinizsit, meg a szervezőket, de ezzel én teljes mértékben nem értek egyet. Nekem az egyetlen gondom a nevezési folyamat túlbonyolítása. A szokásos kifogások, h. sokan vannak, drága a nevezés, nincs ellátás – hát ja, de ezt lehet tudni előre, akinek nem tetszik, nem kötelező benevezni. Ha meg benevez az ember, akkor elfogadja ezt, és kész. Amúgy ellátás tényleg nincs, illetve a nevezési díjban nem foglaltatik benne, de sok ellenőrzőponton lehet venni mindenfélét, és igaz, h. 250 HUF a félliteres ásványvíz, ami a tekszóban meg 99, de hát én úgy érzem, h. egy évben egyszer kibírja ezt az ember, ha már benevezett, és ha már olyan fontos számára a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés. Én is vettem a Pilis-nyeregben 400 HUF-ért egy gyömbért, ami tényleg drágább, mint szemben a sparban, de akkor és ott olyan jólesett, h. az megfizethetetlen volt.
No, mindebből azt akartam kihozni, h. a Kinizsi általam felölelt igencsak rövid történetében én jelentős fejlődést láttam. Idén egyetlen ponton sem kellett várnunk a pecsétre. Az is nagyon tetszett, h. kaptunk egy kártyát, s az áthaladás igazolására ezt kellett „lecsippantani” a pontokon – persze emellett pecsételtek is az igazolókartonra. Velem a szervezők mindig kedvesek voltak, az előnevezésen és a túrán is. Még a konyhásnénik sem szóltak be a célban – ebben mondjuk jelentős szerepe lehetett annak, h. nem ettem célkaját… Azt az egyet jegyezném meg, h. nekem NAGYON hiányzott a korábban a célban kapott fánk, nagyon készültem rá, s ez egy olyan ennivaló, amit a húst nem evő kis szerencsétlenek is elfogyaszthattak, ellentétben a levesekkel.
Idén a Hosszú hegyen nem (sem) kellett várni a pecsétre, a pecsételés után egy percre kiálltunk, h. gyorsan valamit együnk, aztán mentünk is tovább. Eddig elég jó időt mentünk, nem nagyon álltunk meg még a szép kilátások miatt sem, csak lepillantottunk a hegyről.
Útközben egy-egy érdekes, ritka növényre hívtam fel a túratársak figyelmét, de sajna igen keveseket érdekeltek… többnyire az átlag túrázó üveges szemmel meredt a távolba, és ment, ahogy bírt. A Pilis-tetőre felfelé hiába mutogattam két gyönyörű gérbicset, illetve számos berki szellőrózsát, Zolin kívül vajmi keveseket érdekelt.
A Pilisre vezető szerpentin nekem nagy kedvencem, a kilátások és a növények miatt is. Idén már párszor megjártuk ezt a felfelét, így nem ért megdöbbenésként a rengeteg kidőlt fa és letört ág, ami még a téli jégtörés maradványa.
Ekkor már érezni lehetett, h. ma bizony nem lesz hideg. Nekem már konkrétan ekkor melegem volt, s ez a későbbiekben csak fokozódott.
A Pilis-nyeregben lévő ellenőrzőponthoz, ami egyben a 25-ös táv célja is, a szokásos 5 órás idővel értünk. Én eddigre kellemesen el is fáradtam, s úgy éreztem, akkor sem fakadnék sírva, ha itt lenne a túra vége. Mindenesetre erről az érzésemről bölcsen hallgattam, nem akarván Zoli morálját rombolni (s a sajátomat sem).
Megálltunk a pecsételés után enni inni, Zoli cipőt igazítani, és vettem egy félliteres gyömbért, ami nagyon jólesett, aztán mentünk is tovább. Innen Dorogig egy viszonylag nem nehéz szakasz vezet, kissé felélénkültem, beszélgettünk. Közben M. Sz. fotókat küldött arról, h. éppen hol járnak előttünk, s hol találhatók a kéktúrás pecsétek.
Dorogon van a 40-es táv célja, bár nekünk nincs itt EP. Eddigre pont elfogyott a 2 liter vizem, s (számomra) már kellemetlenül meleg volt. Megálltunk a boltnál, h. vegyünk vizet és kólát. Leültünk a bolttal szembeni panelház lépcsőjére, pont jöttek haza a háziak, megdöbbentek azon, h. Pestről jövünk („Gyalog???”) s Tatára tartunk. Láttam a családfő tekintetében, h. gyorsan elkönyvelt minket a megfelelő kategóriába.
Mellettem egy túratárs hámozta le a cipőjét. Olyan Converse-utánzat cipő volt rajta, vászon, gumitalppal. A lábujjai alatti párnácska egyetlen vízhólyagban olvadt össze a lábujjai között feszülő hólyagokkal. Gyengén bepróbálkoztunk, h. talán kellene vennie egy túracipőt, de ő mereven ellenállt: „Dolgozni is ebben járok, és nagyon kényelmes. Különben is, én soha nem túrázom, minek nekem túracipő? Nem szeretek gyalogolni...”
Mint mondotta, ő csak a Kinizsit akarta megcsinálni. Eddig. Már nem akarja, hol a buszmegálló?
Számomra itt kezdődött meg a pecsételés. Elővettem a térképtartót a hátizsákból, s a nyakamba akasztottam, h. ne kelljen folyton elővenni az OKT füzetet a hátizsákból. Mondtam Zolinak, h. beugrom a vasútállomásra a pecsétért. Helyeselt.
Igen ám, de itt a Kinizsi MÉG nem az országos kék útvonalán megy, hanem a műúton. Mikor kiértünk oda, ahol a síneket keresztezi a műút, a vasúti őrbódészerűségben ücsörgő fiatalember közölte, h. a pecsét, az bizony az állomásépületben található. Ami szinte felmérhetetlen messzeségben, alig látszott, a tűző nap remegő fényében ott, ahol a sínek a végtelenben összeértek. Zoli józanul közölte, h. ő ugyan el nem jön odáig… Helyes, akkor találkozzunk a műúton, javasoltam. Merthogy én a kéken megyek, ami majd a temetőnél bukkan ki a műútra.
Az állomás messzebb volt, mint gondoltam, s onnan a kék még csinál egy kurflit, felhívtam Zolit, h. várjon be a Getén. Pecsételtem, majd ahogy tudtam, siettem fel a Getére, ahol ment, ott kocogtam, ahol nem, ott próbáltam lélegezni. Nem akartam, h. Zolinak sokat kelljen rám várnia. A Getére lélegzetből kifogyva értem fel… Zoli még sehol. Pecsételés után kicsit arrébb mentem, leültem az árnyékba, s ettem valamit. Amikor már elég régen üldögéltem, szerencsére körbejártam a hegycsúcsot, s megtaláltam Zolit, aki utánam 10-15 perccel érkezett, s azt hitte, h. én még nem értem fel… tisztázva a félreértést, mentünk tovább. Nyakamban a térképtartó, ami már ekkor rendkívül idegesített…
A Getétől Mogyorósbányáig terjedő szakasz a legkevésbé kedvencem a túrából. Hosszú, kitett szakaszok, a nap tűz, folyton fel-le kell menni, vagy meredeken fel, vagy meredeken le, közben meg unalmas egyenes szakaszok. Ráadásul tényleg nagyon meleg volt, jó pár, a hőségtől fejbe vágva az út mentén ücsörgő túratárs mellett mentünk tovább.
A tokodi pincéknél idén sajnos nem volt a szokásos népünnepély. Eddig a helybéliek csináltak a túrázóknak zsíros kenyeret, uborkával, meg adtak vizet. Idén, pénzhiány miatt, kihalt volt a terület ilyen szempontból. Nekem nem hiányzik a zsíros kenyér, mert nem eszek olyat, de a hangulat nagyon hiányzott. Így már nem volt ugyanaz.
Kárpótolt némileg, h. bementem a „Kavics-lak” nevű házhoz a kéktúrás pecsétért, ahol egy művész lakik, aki kavicsokból készít szobrokat. Mikor megtudta, h. kéktúrás+kinizsis vagyok, megkínált egy pohár hűtött ásványvízzel, ami nagyon jólesett, a gesztus és a hideg víz is. Zoli közben zoknit cserélt, s megszemlélte szépen alakuló vízhólyagjait. Indultunk tovább, ami egy elég durva felfelét jelent. Jött szembe egy 4-5 fős csoport, csak nem eltévedtünk, néztem tanácstalanul Zolira, biztos, h. erre kell jönni, felelte ő. ezt a szembejövők is megerősítették: „Erre kell menni, de megláttuk, h. hol, és úgy döntöttünk, h. nekünk elég volt mára. Telefonáltunk a felmentő seregnek, h. jöjjenek értünk kocsival...”
Mi azért mentünk tovább, innen Mogyorósbánya már csak 2,5 km. A Kakukk vendéglőben Zoli zsíroskenyeret evett, és szendvicset, ittunk kólát, kávét, én pecsételtem az OKT-t, majd Zoli kifejtette, h. aggódik a szintidő miatt. Amúgy ezt a túrák kb. felénél mindig megjegyzi, nem kell komolyan venni annyira. Azért persze szedelődzködtünk, és mentünk Péliföldszentkereszt felé. Nagyon vártuk már, a hideg, bőséges forrásvíz miatt. Ittunk, mosakodtunk, feltöltöttem Kövér Test nevű ivózsákomat. Haladtunk tovább, jó tempóban, a Bika-völgyben a sportbolt kitelepülésén kaptunk szódát és szörpöt, ami szintén nagyon jólesett. Lassan kezdett már szürkülni, de még jól lehetett látni. Egy darabig. Úgy gondoltuk, h. Pusztamarótig (amit én következetesen Pilismarótként emlegettem s emlegetek) nem kell lámpa, de aztán mikor befordultunk az erdőbe, csak elővettük.
Pusztamarótra, ami 65 km körül van, s nem ellenőrzőpont, de OKT pecséthely, én már nagyon fáradtan értem. Elhamdulillah Zoli tudta, h. melyik fán az OKT-s pecsét, s egyenesen odanavigált. Nemcsak a pecsét volt rajta, hanem egy gyönyörű gyászcincér is, amit én azonnal büszkén körbemutogattam mindenkinek, egy fiú kérte is, h. tegyem már oda a kezem, h. fotózkodjon vele, óvatosan tettem vissza utána a jószágot a kéktúra pecsétnek is otthont adó hatalmas fenyőre.
Számomra itt egy szép, hosszú, sötét mélypont kezdődött. Álmos voltam, energiám semmi, Zoli ment elől, én meg igyekeztem nem lemaradni tőle a Gerecse oldalában felvezető köves ösvényen. Kicsit feldobódtam, mikor a Gerecse-üdülőhöz közeledve hangos kiabálás hallatszott, s hamarosan láttuk, h. az üdülőben nyaraló családok gyermekeikkel kiálltak a turistaút két oldalára, s a kisebb-nagyobb gyerekek hangos kiabálással biztatták a megfáradt túrázókat, pacsizva az elhaladókkal. Az apuka elmondta, h. minden évben a Kinizsi idején jönnek fel az üdülőbe, mert a gyerekek nagyon szeretik az éjszaka áthaladó mezőnyt biztatni, s már maguk is voltak a Gerecse túra 20-as távján. Ez tényleg nagyon kedves volt, egy kis időre feldobódtam, pecsételtünk, de a gyerekektől távolodva visszazuhantam a fáradtság feneketlen, sötét kútjába, s ez ki is tartott Bányahegyig. Lecsippantottam a kártyám, pecsételtek, s megkértem a pontőröket, h. a csuma sötétben legalább integessenek már nekem arra, amerre a kéktúrás pecsét van… Rögtön kedvesen közölték, h. itt van náluk a ponton, és pecsételtek is nekem. Ez óriási segítség volt. Csak azt bánom, h. a kéktúrás füzetembe nem kértem egy kinizsis pecsétet is, emlékül…
72 km, kisétáltam már magam, gondoltam, de leültünk egy kicsit, kaptunk egy pohár teát az ellátás részeként. Ettünk is, és én teljesen magamhoz tértem, olyannyira, h. az innen Koldusszállásig vezető könnyű szakaszon mentem elöl, jó tempóban, teljesen feléledve. Ez jól is jött, mert itt meg Zoli anyátlanodott el kissé, fájtak a vízhólyagjai, aminek időnként hangot is adott. Megtörtént az is, ami többnyire csak fordítva szokott: a vértestolnai műúton átérve Zoli megjegyezte: már megint jöttünk 6 km-t, nem ülünk le egy kicsit? Hová, kérdeztem vissza kissé értetlenül, hát bárhova, ide az út szélére mondta ő. én bármikor kapható vagyok egy kis elülésre, főleg 80 km-hez közeledve, így hát leültünk. Pár perces pihenő után mentünk tovább, s számomra szinte észrevétlenül jött el Koldusszállás. Itt megint pecsét, és nekem az utolsó OKT-pecsét a túra során. Olyan villámgyorsan gyömtem vissza a térképtartót a hátizsákba, mintha sose lett volna a nyakamban. Már tényleg NAGYON idegesített. Nem értem, hogy bírnak egyesek ezzel a nyakukban száz kilométereket menni…
Már csak egy pont volt hátra, a baji vadászház. Addig viszont meg kell mászni 3 huplit is. Nem olyan komoly huplik ezek, de 82 km után már annak érzi az ember. Zolival megegyeztünk, h. a kis-réti vadászház romjainál egy percre megállunk, beiktatunk egy technikai szünetet. Mondanom sem kell, h. a csuma sötétben nem vettük észre a kiszemelt helyszínt, s simán továbbmentünk… kicsit később azért megálltunk, én bementem az erdőbe, mire visszajöttem, kiderült, h. Zoli valami pókfészekbe ült bele, mert csak úgy korzóztak rajta a 3 centis nyolclábúak. Én szeretem a pókokat, de nem mindenki. Gyorsan továbbálltunk.
Az utolsó ellenőrzőponton, a baji templomromnál már világosodott. Én meg álmosodtam. A pont előtt esni kezdett az eső, de mire a kabátokat elővettük volna, bölcsen el is állt. Helyes. Megkaptuk a pecsétünket. Megettem egy fehérjeszeletet, Zoli molyolt az egyre durvábban hólyagos lábával egy kicsit, aztán mentünk is tovább.
Innen egy ilyen kiemelkedő gerincféleségen kell menni, aminek két oldalán jó mély szakadékféleség tátong. Aki itt leesik, az biztosan megérzi. No, én nyilván itt kezdtem bealudni menet közben… hiába próbáltam koncentrálni az ébren maradásra, már nagyon álmos voltam.
Azért elhamdulillah épségben leértünk az aszfaltos részre, de amikor az egyenesre kiértve megpillantottuk a VÉGTELENBE húzódó egyenes aszfaltot, amin még végig kellett menni egyáltalán a vasúti átjáróig, nemhogy a célig, az rendkívül demoralizáló volt. Zolinak kipukkant a vízhólyagja, amit hangos sziszegéssel adott tudtomra. Én egyre kevésbé voltam jókedvű, aminek szintén hangot adtam. Ráadásul, életünkben először sikerült 100%-ban a hivatalos útvonalat megtalálni a célig, ami olyan öncélúan és logikátlanul tekereg össze-vissza a teljesen érdektelen helyszínek között, h. ez még fokozta harapósságomat. Azt hittem, sose érünk már be.
Aztán persze beértünk, itt meg Zoli kezdett morogni, h. NYILVÁN a sporttelep legtávolabbi sarkában van a cél, h. még ott is tekeregni kelljen…
No, szóval, mint láthatjátok, eléggé elegünk volt már a sétálásból. Ráadásul az eső is esni kezdett – elhamdulillah, csak a célban, más se hiányzott volna, mint hogy még jól megázzunk útközben.
Végül persze meglett a cél, pecsét, jelvény. A célkajából semmit nem tudtunk enni. Nekem FÁJDALMASAN hiányzott a fánk, főként, h. Zoli megígérte, h. nekem adja az övét is… így teát nem egy, hanem két fánktól estem el egyszerre.
Kicsit pakolásztunk, mosakodtunk, aztán felmértük a helyzetet a vasútállomásra történő kijutáshoz. Sajna senki nem ajánlotta fel, h. kivisz minket, még a pontokról beérkező ügyeletes mentősök sem, pedig meg is kérdeztem, h. milyen tüneteket kellene produkálnunk ahhoz, h. mentővel vigyenek ki minket a vonathoz… de csak nevettek. Azt hitték, h. viccelek, pedig nem is.
Azért csak összeszedtük magunkat, s kijutottunk a vasútállomásra – a normális úton, ahogy a normális emberek mennek, nem ott, ahol a túrán bejöttünk, kanyarogva. Így kb. harmada lehet a távolság.
A vonaton megbeszéltük a túratársakkal, h. ez a Kinizsi szokatlanul nehéz volt. Hogy a hirtelen jött meleg, vagy valami más miatt, azt nem tudtuk eldönteni, nekem nyilván közrejátszott a kihagyott egy hónap is, de ennek ellenére én egy-két szakaszt leszámítva (Pusztamarót – Bányahegy, illetve az aszfalt a végén) remekül éreztem magam elhamdulillah. Kár, h. nem volt fánk... (csak enni járok a túrákra, mint tudjuk)

Mondtam is Zolinak, h. jövőre, majd ha megint együtt megyünk a Kinizsin, insallah könnyebb lesz :)

2015. április 8., szerda

Teleki 30, ami 50-nek indult, de az is csoda, h. 30 lett belőle


Táv: haddnemondjam
Szint: bele se akarok gondolni

Előre kell bocsájtanom, h. bármennyire is nem fog úgy tűnni, de én alapjában nagyon jól éreztem magam a túrán (kivéve a vonaton), és egy percig sem bántam meg, h. ott voltam, sőt. Ha eszembe jut, azóta is el-elröhögöm magam.

Reggel fél 4-kor keltem, mert a Telekire a vonatközlekedés legendásan pocsék. Gyors kávé, reggeli szendvicsek elfogyasztása, öltözés, indulás. Szokásommal ellentétben már 7 perccel indulás előtt a vonaton voltam.
Volt időm megállapítani, h. nem érzem magam valami hű de fényesen. Kavargott a gyomrom, a szendvicsek nem találták a helyüket. Ez csak rosszabbodott, mikor a vonat elindult. Még szerencse, h. volt a vonaton mosdó. A vonatozás unalmát enyhítendő, rövid szabadidős programként másodszor is megtekintettem reggeli szendvicseimet. Elsőre határozottan jobban néztek ki…
Vácon át kellett szállni a vonatpótló autóbuszra. Ezen nem volt mosdó. Pedig nekem csak a hátsó sorban jutott már hely a rengeteg túrázótól, ahol is a busz nagyon rázott, ami egyáltalán nem volt jó hatással rám.
Diósjenőn visszaszálltunk a vonatra. Itt pár túratárs elővette a reggelijét. A kocsit betöltötte a körözötteszsemle-szag. Orromat beburkoltam a softshell dzsekibe. Így kibírtam leszállásig, de csak éppen hogy.
A drégelypalánki vasútállomáson nagyon komolyan elgondolkodtam, h. visszaszállok a hamarosan érkező, Vác irányába tartó vonatra. De hát már felkeltem fél 4-kor, és elvergődtem idáig mintegy 2 és fél óra alatt, csak nem megyek már haza… eddigre a velem együtt érkezők már elindultak, én is neveztem, elindultam. Még egy vonatra váró néni kellőképpen elcsodálkozott rajtunk („GYALOG mennek Zebegénybe? De hát az messze van!”), aztán el is indultam.
Hideg volt, a föld fagyott, ami nagy szerencse, mert különben brutál sár lett volna. Így azonban viszonylag akadálymentesen értünk a Schaffer-kút nevű forrásig. No, tavaly óta ennek a környékét úgy kiépítették, h. először azt hittem, eltévedtem. De nem, az majd csak később jött…
Építettek többek közt egy nagyon szép, színvonalas, tiszta, kulturált erdei budit is:

Ide rögtön be is zárkóztam egy boldog, zavartalan 10 percre, majd, miután úgy éreztem, h. tápcsatornámban már egyáltalán semmi nem maradt, s nem fogom magam útközben lehányni, sem egyéb, akkor kimerészkedtem. Megindultam felfelé Drégelyvárba, ami jó meredek, de legalább sokáig.
Fenn teljes döbbenettel konstatáltam, h. a távolban havasak a hegyek:


Hűha, mi lesz még itt, gondoltam. Aztán indultam is tovább a következő pont felé, ami a Csánki kert, és viszonylag simán eljött. Útközben még rámüzent M. Sz., h. nem jöttek a túrára. Ezen elszomorodtam, mert reméltem, h. utolér, és együtt megyünk majd be a célba. No sebaj, mit lehet tenni, megyek egyedül. Mondjuk eléggé fáztam a dzseki ellenére, és nem bírtam inni sem, de azért a ponton megállapítottam, h. az átlagom még 5,4.
A pontőr közölte, h. nem lehet felmenni a sárgán a Bugyihóra, mert árad a patak, menjünk be a műúton Királyházára. Ez így volt egyébként 2 éve is, amikor szintén az 50-en indultam, de a körülmények miatt kiszálltam 30-nál. Arra viszont nem emlékeztem, h. ez a műutas szakasz ilyen KEGYETLENÜL hosszú. Már azt hittem, soha nem érek be a pontra. Aztán persze mégis beértem.
A ponton egy macska fogadott, aki a pontőr mellett önkéntes pontőri szolgálatot látott el:



Ezen kívül kaptam egy Mars csokit is, aminek örültem, mert bár éhes nem voltam, de azt éreztem, h. az energiám az bizony szivárog el. Gyorsan betoltam a Marsot. Csaknem ilyen gyorsan távoztam kicsivel később az útszéli bokrok közé, mert sajna a gyomrom nem volt fogadóképes.
Innen a túra szokásos útvonala változott: a piros sáv és a Nagy-Mána nagy bánatomra kimaradt, a zöld pluszon kellett felmenni a zöld sávig, és azon a Magosfára. A pontőr azonban közölte, h. a zöld + eleje nagyon sáros, menjünk a műúton, és majd balra ki lesz szalagozva a letérő, ami a zöld +ra visszavisz.
Az út mellett valóban zajlott a fakitermelés. Így néz ki a patak a fakitermelés előtt:


És így meg utána:



Itt kezdődött minden. Előttem ment egy apuka, 2 fiával. Elfutott egy terepfutó. Utánam jött 2 három fős csapat. Ez 11 ember, 5 csoportban. És az ÖSSZES benézte a letérőt.
Már vagy 2 km óta mentünk a műúton, ami nekem egyre gyanúsabb lett. A GPS vidoran közölte, h. folyamatosan távolodok a zöld + jelzésű úttól. Én azon logikáztam, h. ha KILOMÉTEREKET kell menni a műúton, azt csak mondta volna a pontőr…
Apuka és fiai plusz a terepfutó már rég eltűntek. Bevártam az utánam jövő első hármast, és megegyeztünk abban, h. rossz irányba jövünk. Az utánuk jövő hármas visszafordult, mikor meglátták, h. mi is tanakodunk. Basszus, gondoltam 4 km-t mennek pluszban, nehogy már visszaforduljunk. A hármassal megegyeztünk, h. majd csak lesz valami letérő balra, azon megkeressük a zöld pluszt. Mentünk tovább…
Már majdnem 4 km-t megtettünk azon a *************** műúton, mikor szembe jött a futó. Ő is rájött, h. rossz helyen jár. Ekkor értünk be valami helyre, amit a GPS „Parkoló” címen tüntetett fel. Egy ilyen buszfordulóféle volt, rengeteg kivágott fatörzzsel. Itt a hármas elővette a papírtérképet. Megállapítottuk, h. a szinte 180 fokban visszaforduló és földútra váltó erdészeti út ELŐBB-UTÓBB (ez itt a kulcsszó) belemegy a zöldbe. Előrelódultunk a terepfutóval, aki nem mert elfutni, nehogy (még ennél is jobban) eltévedjen. Valamint azt is bevallotta, h. elment a kedve a futástól…
No, nekem meg az élettől is elment a kedvem. Ha lett volna ott egy buszmegálló, megvárom a buszt. Az, h. enni nem tudtam, egy dolog, de inni sem, mondjuk ezzel együtt elég jól bírtam a tempót a futó sráccal, aki ugyan nem futott, de nem is andalgott, én szívem szerint lassabban is bírtam volna menni, de nem szóltam egy szót sem.
Az út iszonyat sáros volt, összejárták az erdészet gépei, amelyek közül sok még most is ott állt. Szükség is volt rájuk, mert a hegyoldal így nézett ki:



Hamarosan elágazáshoz érkeztünk. A GPS rövid vizsgálata megállapította, h. a jobb oldali út kb. 500 méter múlva belemegy a zöld sávba. A baloldali többször ilyen hosszú. Naná, mert az nem a szintvonalakra merőlegesen megy…
Mondtam a futó srácnak, h. engem nem érdekel, a szintet így is – úgy is meg kell csinálni, mert a Magosfa, mint a nevéből szinte elsőre gondolhatnánk, magasan van… akkor inkább legyen meg gyorsabban, és menjünk át a zöld sávra, ahol tudjuk, h. hol vagyunk… egyetértett. Csak 500 méter, mondtam én. Na igen, de milyen 500 méter, mondta ő nagyon bölcsen.
Nem a meredekséggel volt baj. Hanem azzal, h. az út, amin haladnunk kellett volna, így nézett ki:



Nem viccelek, mikor azt mondom, h. fizikai képtelenség volt ezen haladni. Felmásztunk az út felett a hegyoldalba, ami viszont brutál meredek volt, köves, és hamarosan hóborított is – ami azért jó, mert legalább nem látod, h. mi van a hó alatt, és hová lépsz. Szóval a hegyoldal sem volt egy álom:



Figyelj, szóltam az előttem haladó futónak, hogy hívnak? Zoli, mondta, no, hurrá, gondoltam, legalább nem kell túl sok nevet megjegyeztem. Az irány jó, mondtam neki, tarts arrafelé, bele fogsz menni a zöldbe, rám meg ne várj. Én ugyanis sokkal lassabb voltam nála ezen a terepen…
Azért bevárt útközben kétszer is, ellenőriztük az irányt, és szenvedtünk tovább.
Vagy egy órát küzdöttünk felfelé a hegyoldalban, míg nagy nehezen kijutottunk egy erdészeti útra, amely a kopott jelzések tanúbizonysága szerint a régi zöld + volt. A GPS közölte, h. ez is belemegy a zöld sávba, és így is történt, mondjuk innen még 1,75 km volt az új zöld +, ahol ki kellett volna érnünk… Zoli elfutott, remélem, jól beért, bár 100%, h. nem ez lesz élete legjobb Teleki-ideje…
Eléggé elcsigázva értem a Magosfán lévő ponthoz. Az nagyon tetszett, h. mekkora hó van, nem is gondoltam volna: 


Ráadásul itt még szállingózni is kezdett. Elbeszélgettem a pontot őrző természetvédelmi őrrel. Megkérdezte, h. hol jöttünk fel. Hát mondom pontosan nem tudom, volt valami parkoló, fatörzsek, és onnan majdnem visszafelé az erdészeti úton, aztán meg az NAHO módszerrel.
„A dosnyai rakodó! Hát ezek a dosnyai rakodó felől jöttek fel!” – mondta őszinte, gyermeki örömmel az őr, majd hozzátette: az nincs ám közel…
Nekem mondja…
Kicsit melegedtem a tűznél, aztán indultam a Csóványosra. Mire felértem, már rendesen esett a hó:


Fenn is hóborított volt minden:



És pont mikor felértem, egy 1-2 perces hózápor sepert át a tájon, ami fantasztikus volt, már csak ezért is megérte eljönni.
Amúgy többek kérdésére felelném, h. naná, a hűtőben is volt hó:



Megindultam lefelé, de már megfogalmazódott bennem, h. számomra Kisinócon vége a túrának. Még mindig nem bírtam sem enni, sem inni, és hát nevezzetek papírkutyának, de az eltévedés és a vele járó terepverseny az erőt is kivette belőlem, és morálisan is a padlóra küldött. Fáztam is, együttéreztem a hó-virágokkal:



Régen voltam már olyan fáradt, agyilag főként, mint mikor leértem Nagy-Hideg-hegyre. Ha itt ki lehetett volna szállni, kiszállok. De nem lehetett. Megállapítottam, h. a nap során még egy deci vizet se sikerült innom. Vettem egy kólát a turistaházban, de azzal sem jártam sikerrel. Még jó, h. volt mosdó J
Ezzel fel is hagytam a gasztropróbálkozásokkal, és megindultam lefele. Illetve hát felfele először. Kisinócra felfele kell lemenni…
Amúgy semmi bajom nem volt, amíg nem próbáltam enni vagy inni, csak ennek már kezdtem a hatásait érezni, és eléggé belassultam. Nagyon nehezen jött el az a Kisinóc… a pontőrök meg is jegyezték, h. milyen fáradtnak látszom. Még éppen hogy benne voltam a 30-as táv szintidejében, igaz ugyan, h. nem 28,3, hanem 36 kilométert jöttem idáig… Megkaptam a 30-as oklevelet, kitűzőt, aztán rövid üldögélés után visszautasítottam a pontőrök valóban nagyon kedves, mogyorós csokira vonatkozó kínálását, és leballagtam a buszhoz.
Szóval így zajlott nekem ez a Teleki. Én ennyire még soha nem tévedtem el sehol. Illetve hát, ha az eltévedés-elméletet nézzük, akkor valójában nem tekinthetjük ezt 100%-ban eltévedésnek, hiszen a GPS-nek köszönhetően szinte végig tudtuk, h. hol vagyunk, és h. hol szeretnénk lenni a jövőben…

Viszont azzal együtt, h. a túra óta eltelt 4 nap, még mindig nem vagyok ám 100%-os, ami elég szomorú a szombati Mátrabérc szempontjából… ami azért persze meg fogok kísérelni insallah, majd ha eszetekbe jutok szombaton, fohászkodjatok értem. 

2015. március 17., kedd

Téry Ödön emléktúra


Táv: 48,8 km
Szint: 1360 m

Igazából voltam már kétszer ezen a túrán, úgy éreztem, sok újdonságot nem tartogat a számomra, de szeretem ezt az útvonalat, meg olyan iszonyú sok már lehetőség nem is volt, mindenképpen menni akartam tehát. Sőt, Zolival folytatott megbeszélés után vasárnapra meg beterveztem még egy 40-es távot, gondoltam, így nem lesz kilométerhiányom a hétvégén. Húgom meg jelentkezett a Téry 20-as távjára, megbeszéltük, h. a reggeli villamosnál találkozunk, annál, amelyik 6:23-kor indul a Moszkva térről.
Este (szokás szerint) elég sokáig dolgoztam, aztán reggel megállapítottam, h. (1) ahhoz képest elég simán felkeltem, (2) esik az eső. Igazából nem bántam, mert szeretek esőben menni, amennyiben (1) nem esik túlzottan, hanem csak mérsékelten, (2) nincs túl nagy sár, (3) egy idő után eláll. Megettem a tojásokat, még leültem kicsit a géphez, aztán elindultam.
A megbeszélt időponthoz képest lényegesen korábban értem a Moszkva térre. Ráüzentem a húgomra, h. mikor ér oda. Kiderült, h. semmikor. Elaludt ugyanis Még jó, h. szólt… Mindegy, miután rákérdeztem, eggyel korábbi villamossal el tudtam indulni. Mások is ezt célozták be, így meglepően sokan voltunk a rajtban. Pár szót beszélgettem néhány emberrel, de igazából inkább egyedül volt kedvem menni, így nem erőltettem a dolgot. Neveztem, fizettem, indultam. Még beállítottam a GPS-t, aztán, ahogy M. Sz. mondaná, „Menet!”
Szerettem volna csinálni egy rajtfotót a rajtról, de fel kellett fedeznem, h. az remek dolog, h. a fényképezőgép nálam van, az viszont már kevésbé, h. az akkumulátor meg otthon maradt a töltőben. Természetesen saját akksija van, ceruza- és egyéb elemek nem jöhetnek számításba. Így a gép bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra folyamán, fotók meg nincsenek, bocsi.
Nagy kedvem volt menni, úgy éreztem magam, mint egy angol telivér, melyet egy hete nem vittek ki a kétszer hármas boxból. Tehát mentem. A lendületet először az első pont után a Remete-hegy akasztotta meg, amely, köztudottan, meredek. Felfelé konstatáltam, h. nincsen olyan rengeteg virág, mint a tavalyi Téry túrán. A kilátás sem volt olyan jó, mert a levegő párás volt, bár az eső éppen ekkor nem esett. Melegem volt, levettem „C” polárt, és maradtam a célig a futófelsőben (pedig később azért hidegebb lett ám…).
Innen egy darabig beszélgetve mentem egy túratárssal, akinek a nevét sajna nem tudom. Aztán ő elkocogott, de utolért Balázs, és a barátja, Feri. Felvettem a tempójukat, jó darabig együtt mentünk, hol szót váltva, hol nem.
Balázsról tudni kell, h. nagyon-nagyon régen, még 2012-ben az első Kinizsim előtt találkoztam vele, egy 50-es túrán, ahol kifejtette, h. ő megcsinál pár 50-est, aztán a Kinizsit, aztán soha többet nem túrázik. Láthatólag ez a terv nem jött be…
Már majdnem Piliscsabán voltunk, amikor elmaradtam tőlük, mert muszáj volt lassítanom, h. táplálkozzam. Olyan éhség jött rám, h. hiába volt már csak pár km hátra, muszáj volt ennem.
Nagyjából ekkor kezdett újra esni. És úgy esett, h. érezni lehetett: komolyan, elkötelezettséggel fogott bele az esésbe, s egyhamar nem fogja abbahagyni. No, már csak ez hiányzott, gondoltam. Elkezdtem fontolgatni, h. jó nekem a 20-as táv is. Közben üzent Zoli, h. a felesége is a 20-ason van, s kocsival fog jönni érte a klotildligeti célba. Nagy kísértést jelentett ez…
A klotildligeti ponton vettem egy kólát, és megettem egy virslit. Most menjek tovább, vagy ne, tipródtam magamban. Aztán nagy levegőt vettem, nem kell itten zseléskedni, gondoltam, s még mielőtt meggondoltam volna magam, nekivágtam az innen továbbvezető piros+ jelzésnek.
Amiről (akárcsak tavaly) elfelejtettem, h. egy idő után brutál meredek lesz… Enyhe felháborodással fogadtam ezt a tényt. Viszont közben elkezdett velünk szembe futni a Pilis Trail terepfutó verseny mezőnye. Ez rendkívül feldobott. Egyrészt láttam ismerősöket, akikkel lelkesen köszöntöttük egymást. Másrészt láttam, h. a futók közül jó páran SOKKAL jobban szenvednek nálam. Harmadrészt pedig teljesen feldobott a tény, h. nekik futni kell, nekem meg nem J
Így hát újult lelkesedéssel mentem tovább. Hamarosan elérkezett a Som-hegyi kulcsosházban lévő pont, ahol tavalyhoz hasonlóan az ennivaló kiemelkedően széles választéka fogadta a túrázókat. Én pont nem kívántam enni, de egy almát azért leemeltem az asztalról, és ittam teát és ásványvizet is.
A háztól továbbhaladva beszélgettem egy túratárssal, aki elmondta, h. sokallván az 1500 HUF nevezési díjat, a következő megoldást választotta:
1. benevezett a Hűvösvölgy – Klotildliget 20-as távra, 500 HUF áron. A célban kapott egy üdítőt, amit mi, 50-esek nem, egy oklevelet, egy kitűzőt. Majd benevezett a Klotildliget-Dömös 25-ös távra, ahol végig ugyanazt a szolgáltatást kapta, mint az 50-esek, a végén újabb oklevelet-kitűzőt. Vagyis 1000 HUF áron ugyanazt kapta, mint mi 1500 HUF áron, PLUSZ egy üdítőt, kitűzőt, oklevelet… Mondjuk én nem vagyok egy kitűző-gyűjtő, meg annyira a szolgáltatás sem érdekel, mert nagyobbik részét úgysem tudom megenni annak, amit kínálnak… de az igazságérzetem, az háborgott. No mindegy.
Lementünk Pilisszentkeresztre, innen meg kellett indulni fel Dobogókőre, az élelmes költségvetés-tervező túratárs lemaradt. Az eső esett. Hidegebb lett. Dobogókőn mindig hideg van… És valami hihetetlen sár is lett, de hogy miért pont itt, és nem a laposabb részeken, no, azt nem tudom.
Ahogy felfelé mentem, az eső egyre inkább besűrűsödött, havas esőre, majd fenn a csúcson inkább már hóra váltott. A pontra egyszerre értünk Balázsékkal. Itt kínáltak negyedelt almával és savanyúcukorral. Ha az alma egész lett volna, elviszek egyet, h. útközben megegyem, de a negyedet nem akartam beletenni a zsebembe. Így hát mentünk tovább, innen már végig együtt mentünk a fiúkkal, sietős tempót diktálva.
Lefelé a piroson át kellett mászni a vadkerítés létráján. Egy túratárs átlépett felette, majd fájdalmas arckifejezéssel közölte, h. áram alatt van. Én inkább másztam…
Itt a meredek lefelé rész durván saras volt, csúszkáltunk, próbáltunk nem elesni (sikerült). Én az órát figyeltem. Mikor lejjebb értünk, megkérdeztem a fiúkat, h. akarnak-e egy órát várni a tömött buszra. Nem akartak. Akkor fussunk, javasoltam. Van esély elérni, kérdezték ők. Ha futunk, van, feleltem. Így hát futottunk. Hamarosan utolértük Évát és útitársát, akik még Som-hegyen hagytak el. Szintén arról érdeklődtek, h. van-e esély elérni a buszt. Az igenlő válaszra ők is futni kezdtek.
A céllal szembeni buszmegállóba épp akkor állt be a busz. Még nincs veszve semmi, a gyorsabb 50-esekből és a 25-ösökből elég sok felszálló volt. beviharzottunk a célba, ahol szokatlan gyorsasággal állították ki nekünk az okleveleket… így kényelmesen elértük a 16:15-ös buszt, ami kellemesen szellős volt, mindenkinek jutott ülőhely – ellentétben az egy órával későbbi busszal, amellyel tavaly is mentünk. Márpedig ez a busz vagy másfél órát megy Pestig, így nem nagyon jó végig állni rajta…

Így elhamdulillah normális időben hazaértem, s még tudtam dolgozni. Aztán lefeküdtem aludni, mert másnap várt rám egy újabb túra… 

2015. március 9., hétfő

Bükki Kilátások Classic


Táv: 44km
Szint: 1600 m

2012-ben voltam először és (eddig) utoljára ezen a túrán. Akkor igencsak megszenvedtem vele. Azóta se jutottam el. Zoli meg még soha, pedig 5x annyi ideje túrázik, mint én. Kitűnő alkalom volt tehát, h. ő először, és meg újra kipróbáljam, h. milyenek is a kilátások a Bükkben.
Amúgy is szeretek Zolival menni, mert egyáltalán nem idegesítő vagy unalmas társaság, és ő maga is végtelen türelemmel viseli eszmefuttatásaimat, legyen szó akár lótakarmányozásról, akár a török nyelv morfológiájáról, a gombák ökológiájáról vagy a szenázs előállításáról. Ráadásul, bár lényegesen gyorsabban tud menni nálam, kedvesen meg szokott várni időnként.
Reggel 5-kor indultunk a Nyugati parkolójából, ami nekem nagyon közel van és kényelmes, ezért nem is kellett brutálisan korán kelnem, és kibírtam Felsőtárkányig elalvás nélkül. Nem sokkal 7 után a célban voltunk. A rajthoz ugyanis busz szállított át minket.
A buszra viszont elég sokat vártunk, mert bár megközelítőleg 90 másodperc sétára állt meg a bejárattól, kedves túratársak nem voltak képesek a 7:45-ös indulásra odasétálni. De legalább cseppet sem zavarta őket, h. egy (majdnem) tele busznyi ember vár rájuk, s még az utolsó pillanatban is kényelmes andalgással közelítették meg a már járó motorral várakozó járművet. Mindegy, a szervezők kiemelkedő türelmének köszönhetően nem hagytuk ott őket (én simán elindultam volna 7:45-kor, de hát én úgy tűnik, szigorú vagyok…)
Így hát idén is, mint 3 évvel ezelőtt már majdnem 9-kor, vagyis a rajtidő legvégén indultunk el Szilvásváradról.
Az idei túrát az is színesítette, h. Zoli elhozta a fia GoPro kameráját, ami ilyen sportkameraféle, amit az ember magára csatol, és rögzíti a dolgokat menet közben. Először persze fel kellett csatolni Zolira, amit lovas múltamnak köszönhetően (elég sok mindenféle szerszámot meg hámot láttam már) rövid gondolkodás után megoldottunk. Persze nem ment folyamatosan a kamera, hanem Zoli időnként bekapcsolta, és tudósított arról, h. éppen hol járunk és mi történik. Már alig várom, h. láthassam a filmet.
A kezdetbeni szintben haladást hamarosan felváltotta a felfelé haladás. Közben a terepfutók élmezőnye szemből beért minket, ők ugyanis nem busszal jöttek Felsőtárkányból, hanem gyalog. Közben, biztos ami biztos, még felszaladtak a Bükk tiszteletbeli legmagasabb pontjára, az Istállóskőre is. Csak úgy ugráltunk félre a lejtőn lefelé rongyoló futók elől, de nézeteim szerint ha valaki felszalad az Istlállóskőre, és utána még képes futómozgást produkálni, az megérdemli, h. félreugráljanak előle.
Az első pont Kelemenszéke volt, akiről már legutóbb megjegyeztem, h. nem egy szimpatikus csávó, mert igencsak magasra tette a székét… 


viszont felfelé menve most is láttuk a Tátra hófödte csúcsait, bár elég párás volt a levegő. Az idő viszont gyönyörű volt, hétágra sütött a Nap, én a ponton le is vettem „C” polárt, és a továbbiakban egészen sötétedésig egy rövidujjú + futófelső kombóban mentem. Ami azért volt hasznos, mert a széldzsekin kívül a polárt is cipelhettem a zsákon.
 Innen rögtön meg is indulhattunk felfele az Őr-kőnek. Innen amúgy nagyon szép a kilátás, csak hát fel is kell mászni odáig…
Az Őr-kő alatti réten 3 éve összefüggő hó volt, és nem is kevés. Most viszont nem volt, viszont fenn az Őr-kőn voltak hóvirágok, legnagyobb örömömre, bár ezek még csak előhírnökei voltak a későbbieknek:



A szúróbélyegzés után indultunk Cserepes-kő felé. Nagyon szokatlan helyzetben voltam, ámde igencsak szórakoztatónak találtam a dolgot: én ismertem az útvonalat, túratársam pedig nem – eddig ez 100%-ban fordítva volt. Így mindig tudtam mondani a túra során, h. mi van előttünk, kivéve, mikor rosszul emlékeztem, illetve mikor egyáltalán nem emlékeztem.
Cserepes-kő felé azért már kezdett némi hó is lenni, bár Zoli ragaszkodott hozzá, h. az csak zúzmara, én meg úgy voltam vele, h. a földön van, fehér, tehát hó. Amúgy később is volt hó több helyen is, bár határozottan nem annyi, mint 3 éve:



Legnagyobb örömömre viszont nagyon szép pirosló hunyorokban nem volt hiány, szinte az egész útvonalon felbukkantak időről időre: 


A cserepes-kői barlangnál kaptunk egy almát, ami nagyon finom volt, ismét lefelé kezdtem el enni, bár az út meredek is volt meg csúszós is, meg néha be is néztük, h. pontosan merre megy a jelzés, így még meredekebb és csúszósabb részeken találtuk magunkat… Mindenesetre töretlenül mentünk tovább az Őserdőn keresztül Tarkőre.
Legutóbb annyira elcsigázódtam már eddigre, h. ki sem mentem a Tar-kőre, de most megegyeztünk, h. kimegyünk, bár már most is el voltam csigázódva, mert az eddigi kb. 13 km-ben volt majd egy ezres szint. Egyszóval sokat kellett felfele menni, no. A végén Zoli el is lépett tőlem, és a Tar-kő alatt lévő ponton várt be hosszasan. Lukasztás után kimentünk a Tar-kőre, és leültünk enni. Beért minket pár túratárs, és közölték, h. leülési tilalom van a Tar-kőn. Át lehet haladni, de megállni meg üldögélni nem szabad. Basszus, gondoltuk, mi már vagy 10 perce itt ülünk, és megebédeltünk… körülnéztünk, h. hova dobjuk be a bírságot, de nem találtunk alkalmas helyet, így indultunk volna tovább.



Ekkor azonban utolért minket egy futó. Éppen figyelmeztetni akartam, h. nehogy leüljön, mert akkor jön az 50 ezer forintos természetvédelmi bírság, amikor ő így szólt hozzánk: „Sporttársak!”
No, ezen én teljesen meghatódtam, mert ő mégiscsak lefut itten 65 kilométert, én meg csak sétálgatok az erdőben… szóval, ezt a „sporttárs” kifejezést erős túlzásnak éreztem. Nem fejthettem ki azonban ebbéli nézeteimet, mert rögtön rátért a lényegre: elszámolta magát vízzel, és elfogyott neki, és szerinte így nem ér el a következő pontot magába foglaló síházig, és adnánk-e neki.
Én megértem ezt a helyzetet, mert én rengeteget iszom, még itthon, ha a gép előtt dolgozom, úgyis elmegy 3 liter, egy Kinizsin meg kb. 6. Én már a gondolattól is pánikba esem, h. esetleg valamikor el fog fogyni a vizem. Most is volt nálam még több mint egy liter, a gond csak az, h. Kövér Testben… nem az enyémben, hanem a Kövér Test névre hallgató ivózsákban. Mondtam is, h. ha nem gond, h. abból töltök át neki, akkor van bőven. Nem volt gond. Töltöttem. A futó ivott, majd elfutott. Remélem, beért sikeresen, és olyan időt ment, amilyet szeretett volna.
Lassabb tempóban, de mi is követtük. Mondtam Zolinak, h. kiérünk a töbörös-borókás síkságra, amit nagyon szeretek, majd a betonúton jobbra fordulunk, és pár száz méter a pont.



Ja. Vagy 2 kilométer… ezt volt az a rész, amire rosszul emlékeztem. Hát mindegy, az út könnyű volt, mentünk, beszélgettünk, aztán lassan megpillantottuk a síházat a távolban:



A ponton valami eszméletlen finom teát lehetett kapni, és feltölthettem megcsappant vízkészleteimet is. Ennivalóval is kínáltak, de azt a tar-kői törvénysértő ebéd után nem kértem. Megállapítottuk, h. nem állunk túl jól idővel, indultunk is tovább.
A pazsagi erdészházig elég kellemes utunk volt, sokszor visszanéztünk csodálni a Három-kőt és Tar-kőt magába foglaló bükki panorámát:



Kifejtettem (a lótakarmányozást közvetlenül megelőzően), h. én nagyon szeretem az olyan túrákat, ahol meg lehet nézni a Három-kőről a Tar-kőt, majd pedig a Tar-kőről a Három-kőt. Sajna erre eddig kizárólag a Less Nándor túrákon nyílt lehetőségem, de insallah idén újra ott tudok lenni ezen.
Az erdészháznál lukasztás közben ismét összefutottunk az ismerős gordon szetterrel, aki eddigre eléggé elkészült az erejével, s minden adandó alkalommal azonnal eldobta magát a földön:



Innen a lefelé vezető út nem volt túl jó minőségű, volt némi sár (nem sok), és eléggé elmosott is volt, de azért jól haladtunk. Az Ódor-várhoz vezető szakasz valami fantasztikus volt: szó szerint fehér volt az erdő alja a hóvirágoktól, óriási számban, szinte összefüggő szőnyegként borították a talajt, én meg persze újra és újra zajosan adtam hangot lelkesedésemnek.


Az Ódor-várra emelkedő gyilkos még mindig. Egyik oldalról sem könnyű felmászni ide, de ez a legdurvább szerintem. Viszont út közben találtam virító kankalint:


Később feljebb pedig a nagyon szép bükki csillagvirágot is:



Zoli persze jóval előbb felért nálam, de kedvesen megvárt. A szúróbélyegző megint konkrétan kinn volt a szirten, a késő délutáni fényben igazán látványos volt a kilátás:

Szúrás után megindultunk le a hegyről, természetesen felfelé, az Ódorvár-B csúcsra, vagy akárhogy is hívják ezt. Onnan viszont tényleg lefele kellett menni, és közel is volt a pont, a Völgyfő-ház, ahol ismét nagyon finom tea volt, és egy falat csokit is bekaptam, meg némi sós mogyorót. Aztán elültünk a ház előtt, és rendesen megvacsoráztunk. Egyben elővettük a lámpákat is, mert tudtuk, h. hamarosan sötét lesz. Azért még egy jó fél órát elmentünk lámpa nélkül a Török-úton, ami nem túl izgalmas, viszont sáros. Ennek ellenére jó tempóban mentünk, váltogatva egymást az élen, és mindenféléről beszélgetve.
Emlékeztem, h. jobbra kell majd fordulni valami plusz jelen, zöld plusz rémlett, Zolinak is, így mindketten meglepődtünk, mikor a piros plusz elágazásnál értük el a lefordulást jelző pontot. Sebaj, jó lesz nekünk ez is, lefordultunk. Már csak kb. 2,5 km volt hátra.
Az erdőből hátborzongató sikoltozás hallatszott, de durván! Valami madár lehet, egyeztünk meg. bár én már láttam magam előtt a másnapi szalagcímeket: „Fiatal nőt kínoztak halálra Felsőtárkány határában – érzéketlenül mentek tovább a túrázók”. A célban egy tájékozottabb túratárs felvilágosított, h. rókák adták ki a félelmetes visításokat.
Az erősen lejtő, köves, csúszós úton kicsit visszavettünk a tempóból. Hamarosan megpillantottuk Felsőtárkány fényeit, s szembetaláltuk magunkat azzal a szállodával, amely körül 2012-ben mentünk vagy három kört, a végére alaposan eltévedve. Most elsőre kiszúrtuk a jobbra történő fordulást, aztán még némi menet után egy balkanyar, és előttünk volt a cél. No, mára ennyi épp elég is volt, summázta Zoli szokása szerint a mai terhelést.
Átvettük az emléklapot és a Tar-köves kitűzőt, ami még Zoli tetszését is elnyerte. Leültünk egy kicsit pihenni. A rajtban lehetett főtt ételt rendelni, de mi nem kértünk, mert többnyire egyikünk sem eheti meg az ilyesmit… de itt is volt tea, ami brutál jól nézett ki… Attól, hogy nem kértem enni, teát még ihatok, kérdeztem kissé szégyenlősen a főrendezőt, aki leírhatatlan tekintetet vetett rám: „Csak hülyeségeket ne kérdezzél, jó?”, kérdezett vissza nagyon kedvesen. Így hát ittunk teát. Gratuláltunk a rendezéshez, és teljesen őszintén tettük.
A Bükki Kilátások számomra megközelíti az ideális teljesítménytúra fogalmát. A legjobb időpontban, se hideg nincs, se meleg. Tökéletes, végig látványos útvonal, talán a Török-út nem annyira, de akkor már úgyis töksötétben mennek a magamfajta nem gyorslábú hobbitúrázók. Nagyon lelkes és kedves rendezők, és a pontőrök is mindent megtesznek, és minden kérdésre tudnak válaszolni. Nincs túl sok induló, nem tapossák egymást az emberek. Egyszóval tényleg eszményi túra. Zitának külön gratuláltunk az útvonal kitalálásához, majd elindultunk hazafelé.
Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, insallah jövőre is visszatérünk.


Figyelem! A túra során találtam egy sötétszürke polár fejpántfélét. Le akartam adni a rendezőknek, de csak akkor jutott eszembe, mikor megtaláltam a kimosott nadrágom zsebében… Szóval, ha valaki ráismer, dobjon nekem egy e-mailt, és megbeszéljük a visszaadását. 

2015. február 16., hétfő

Barcika 65


Táv: 65,2 km
Szint: 1670 m

Jó régen nem írtam már beszámolót, pedig minden hétvégén megyek túrázni. De sajna a munkakörülményeim miatt nehezen szánom rá magam, h. még plusz 1-2 órát gépeléssel töltsek… Pedig amúgy remeknél remekebb túrákon jártam, insallah bepótolom majd legalább a legjobbak beszámolóit. Az is rendkívül inspirálóan hat, h. számomra teljesen ismeretlen emberek köszönnek rám túrákon, érdeklődve, h. miért nincsenek mostanában beszámolók… ez nagyon kedves tőletek, ez úton is köszönöm. És tovább inspirál arra, h. ha csak időm engedi, próbáljak írni.
Naszóval, a túra.
Ezen a hétvégén úgy készültem, h. elmegyek a Budai Trappra. 4 éve túrázom, azóta minden évben ott voltam ezen a túrán. Most még elő is neveztem. Estére meg azt terveztem, h. megyek a Kitörésre, kiváltképp, ha találok valakit, aki eljön velem… nem szeretek éjjel egyedül menni, mert szó szerint elalszom menet közben a hajnali órákban. Ám szokásos úti társaim közül egyetlen egy sem hajlott arra, h. eljöjjön velem – sőt, kifejezetten ellenállt, nem tudom, h. nekem vagy a túrának köszönhetően.
No, mindegy, gondoltam, akkor marad a Budai Trapp, este meg majd meglátjuk. Ki is békültem ezzel a megoldással, ám aztán…
Megbízott Szakértőnk még a hét elején rámírt: te, nem megyünk a Barcikára?
Erre a túrára már régen vágytam, 2 dolog tartott vissza:
  1. Jó messze van Pesttől, igazából csak úgy megoldható, ha előtte-utána M. Sz. szüleinél alszunk, akik a rajttól mintegy 45 percre laknak (kocsival. Nem gyalog. Gyalog SOKKAL tovább tartana, s gyanítom, utána már nem sok kedvünk lenne a 65-ös távhoz.)
  2. Legendásan sáros ez a túra. M. Sz. egy korábbi teljesítése után azt nyilatkozta: „Háromszor cseréltem út közben zoknit, de szerettem volna négyszer…” Én pedig csúszós helyeken még az átlagnál is sokkal bénább vagyok, így a sáros lejtőnél csak a jeges, lefagyott lejtőt kedvelem kevésbé.
Mindegy, ennek ellenére nagyon örültem, h. megyünk, bár kicsit izgultam is, mert idén nehéz túrán még nem jártam. Ennek ellenére próbáltam felszegett fejjel, bizakodva tekinteni a jövőbe.
Péntek este 7 körül el is indultunk, majd az M. Sz. anyukája által főzött zseniális vacsora (és a muffinok) után viszonylag hamar nyugovóra tértünk. Én (szokásommal ellentétben) pocsékul aludtam, talán az enyhe lámpaláz miatt, összeálmodtam mindenféle, még hozzám képest is meredek dolgot, kb. óránként felriadtam, így elég gyűrötten keltem reggel 4-kor. Viszont a korai indulásnak köszönhetően 6-kor már a rajtban voltunk. Neveztünk, közben az egyik rajtoltató hölgy bizalmasan közölte, h. az 50-es és 65-ös táv számára már az őrült kategória. Ekkor épp úgy gondoltam, h. az én számomra is. Ennek ellenére beneveztünk a 65-re, majd mire kivilágosodott, el is indultunk.
Valami brutál hideg volt. Már érkezéskor, míg a kocsitól beértünk a rajt helyszínéül szolgáló sportközpontba (cca. 30 m), majd elsírtam magam. Így igazából örültem, mikor nekivágtunk a távnak, és annak is, mikor végre kicsit felfelé kellett menni.
Az első pontig az itiner szerint egy „lábaserdőben” kellett haladni. Fogalmam sincs, mi az a lábaserdő, én még a rajtban olvasván a szöveget, egy alaposan túlzsúfolt Vasedény-raktárat vizionáltam, de végül is egy tök normális erdő volt. majd ha esetleg TKM olvassa ezt, felvilágosít minket.
Jó hideg volt, aminek örültünk, mert az út le volt fagyva. 


Ha nem lett volna, akkor, hogy egy túratársat idézzek, ez a szakasz bizony „szippancs” lett volna. Így a sár le volt fagyva, könnyedén suhantunk rajta. Illetve hát M. Sz. könnyedén suhant, én pedig igyekeztem vele lépést tartani.
A ponttól egy nagyon szép gerincre kellett rátérni, nagyon tetszett. Menet közben a Kinizsire való nevezés nehézségeit és valószínűségét tárgyaltuk, majd egyszer csak M. Sz. megszólalt, h. milyen rég látott már jelzést. Én is, de milyen szép ez a gerinc, lelkesedtem én. A GPS tüzetesebb vizsgálata kiderítette, h. mintegy 600 méterrel korábban volt a kék + leágazás, amelyet közhasználatú szóval mondva „benéztünk”. Még szerencse, h. eddig lefelé kellett jönni, mert így visszafelé legalább felfelé mehettünk… majd egy idő után bevágtunk az erdőbe, s toronyiránt kerestük meg a jelzést. Meglett, hamarosan kiértünk egy gyönyörű rétre:


Innen már nem volt messze a pont, ahol nagyon szép buszmegálló mögött lapult az ellenőrzőpont:



Pont jól jött az itt kapott Balaton-szelet, mert éppen azon gondolkodtunk, h. elő kellene venni valami ennivalót. Így a Balaton miatt nem kellett, megettük azt. Továbbmenve megcsodáltuk az Árpád-kori műemlék templomot: 


Majd a faluból kiérve akadt egy forrás is, aminek sajna a nevét nem tudom, de lemásztunk, és a vízből ittunk, ami nagyon finom volt. aztán mentünk tovább, mert én már nagyon vártam a Damasa-szakadékot, amit még soha nem láttam korábban.
Nem kellett csalódnom, mert nagyon szép volt a környéke is:




És maga a szakadék is:


Bár kifelé meredek volt:



Az itiner külön felhívta a figyelmünket, h. bele ne csússzunk a szakadékba, hát gondolhatjátok, h. én igencsak ügyeltem erre az apróságra…
Innen hamarosan elértük a következő pontot a Köbölitz-tetőn lévő vadászháznál. Itt már összefüggő hó borított mindent: 


A vadászház után rátértünk a tavalyról ismerős országos kék jelzésre – a kéktúrának ezt a szakaszát akkor teljesítettük. Mondjuk mindkettőnk számára meglepetés volt, h. ennyit kell lefelé menni – itt jöttünk volna fel nagyzsákokkal? Egyikünknek sem rémlett ez a megpróbáltatás.
Amúgy nagyon érdekes volt újra látni a kéktúra helyszíneit, akkor pl. nem voltak ilyen jóképű jégcsapok sem:

Leérve Uppony után elindultunk a Lázbérci-víztároló mellett vezető, rendkívül hosszú és lélekölő betonúton. Az eleje még jó volt, mert gyönyörködhettünk az Upponyi-szoros valóban lélegzetelállító sziklafalaiban:



De aztán a fal eltűnt mögöttünk, maradt a hosszú, lapos betonút, egyre jobban untam, egyre fáradtabb voltam, és mire beértünk a kb. 27 km-nél lévő Dédestapolcsányra, olyan fáradtság uralkodott el rajtam, h. mikor átkeltünk a Bán-patakon átvezető Margít-hídon, és két helybéli megkérdezte: „Bírják még?”, igencsak össze kellett szednem magam, h. azt tudjam válaszolni: „Muszáj, mert még a felénél sem vagyunk…”



Felrémlett előttem a lehetőség, h. nem fogok tudni lépést tartani túratársammal, lemaradok, és majd tavasszal megtalálják a bükki farkasok által meghagyott csontjaimat. Elhessegettem ezt a plasztikus képet, és besorjáztunk a templom melletti imaházba. Itt volt mindenféle kenyér, tea és mosdó. Mindegyiknek örültem. Gyerekkorom óta nem ettem vegetás vajaskenyeret (amúgy sem eszem kenyeret egyáltalán), de most lenyomtam két szeletet is, meg 2 bögre teát, és mentünk tovább.
Ja, tovább, át az egész BRUTÁLIS hosszú Dédestapolcsányon, majd még mindig a betonúton be Mályinkára… Aztán ott végre-valahára bevághattunk az erdőbe. Egyben meg is indultunk felfelé, a Bükk-fennsík széle felé. Ez volt a túra legszintesebb része, de olyan felfelé, amit én szeretek: nem túl meredek, nem technikás, csak kitartóan kell emelkedni. Ebben jó vagyok. Nagyon tetszett az is, h. milyen sok hó van, bár nyilván menni nehéz volt benne, de akkor is, milyen szép a havas erdő:



Itt találkoztunk amúgy egy fiatal kollégával, aki megkérdezte, idézem „Maguk lassan mennek?” Hát, az eddigi kb. 40 km-en tartottuk az 5-ös átlagot, szóval nem tudtam, mint mondjak, hát, így megyünk, feleltem, végigmutatva magunkon. A fiú elmagyarázta, h. a barátai lehagyták, mert nem tudott velük lépést tartani, és egyedül nem tud tájékozódni, így velünk jönne. Sajna a terv nem vált be, mert velünk se tudott lépést tartani, és lemaradt, bár belőlem előtörtek a (nem létező) anyai ösztönök, és folyton hátraforogtam, h. jön-e már, és jaj, most mi lesz szegénnyel.
Amikor másodszor estem át valamin hátraforgás közben, úgy döntöttem, h. inkább a saját problémámra koncentrálok, és koncentráljon ő is az övére. Amúgy jelentem, végül ügyes volt, és végig tudott menni.
A következő pont a Kapu-bérc volt, amit én következetesen Kulcs-tetőnek tituláltam, de most a történelmi hűség kedvéért megnéztem az itinerben a valódi nevét. Egy keskeny kis havas gerincen kellett kimenni, majd igyekszem inkább balra kicsúszni, ha csúszok, mondtam M. Sz-nek, aki élénken helyeselt, lévén, h. jobb oldalt volt vagy 20 méter mélység. Viszont maga a bérc, az nagyon szép volt, remek kilátással, kicsit le is ültünk, ettünk-ittunk.

Itt jegyezném meg, h. új Kövér Testem van, egy Deuter márkájú. Olyan, amilyennek az egyik végét végig, teljesen ki lehet nyitni. (gy. k. a „kövér test”, az az ivózsák, amely onnan kapta nevét, h. a fordítóprogramnak a „ne töltsön bele zsíros italt” jelentésű intelmet sikerült úgy lefordítania, h. „kövér test számára”, majd ezt a dekatlon így rá is nyomtatta a címkére… először komolyan megsértődtem, aztán meg azóta is csak „Kövér Test” néven emlegetek mindenféle ivózsákot) Azért újítottam be, mert a régiben, amelyet kb. 3 éve használok, már kifejlődött egy önálló civilizáció…
Innen viszonylag könnyű út vezetett Szentlélekre, a Turistaparkba, amelyet egy régi laktanya felújításával hoztak létre, és nagyon kellemes szálláslehetőségnek tűnik. Az egyik faházban ropogott a tűz a kandallóban, kaptunk teát, ennivalót, és jó pár perc üldögélés után indultunk tovább a Tardona nevű falu felé, amelynek létezéséről eddig nem is tudtam. Útközben megtekintettük a festői Látó-köveket, jó időben jó lenne visszajönni, felmászni és körülnézni. Majd az erdei akadálypálya leküzdésével folytattuk utunkat:


Mihelyt az erdőből kijutottunk, azonnal megjelent a réten a SÁR. Itt már nem volt lefagyva, lévén, h. napközben gyönyörű idő, 10 fok körüli hőmérséklet, ragyogó napsütés volt. Itt azonban még úgy-ahogy ki lehetett kerülni a nagyon saras részeket, ha nem lesz rosszabb, egy szót sem szólok, mondtam (de lett).
Tardonán (amelyet én rögtön átneveztem Kopasz Hölgyre) a kocsmában volt a pont. Belépve az ott üldögélő fejkendős öreg néni azonnal megjegyezte: „Na VÉGRE, jött má' egy nő is!” A többiek pedig gratuláltak, mondván, én vagyok az első nő. Ennek igencsak megörültem, soha, sehol nem voltam még első semmi, kivéve még iskolában az angol versenyeken, de az nem ugyanaz…
Kaptunk teát, ittam egy kávét, és a pontőr közölte, h. ahol le kell majd menni a műútról, a buszmegálló után, olyan sár van, „amilyent még nem láttunk, és el sem tudunk képzelni”.
Én azért elég vad dolgokat el tudok képzelni, ha akarok, szóval hittük is, meg nem is.
Eddig még mindig sikeresen tartottuk az 5-ös átlagot az első 50 km-en,  maradék 15 is meglesz 3 óra alatt, gondoltunk EKKOR MÉG.
Nekiindultunk a műúton. Jó hosszan mentünk, ki a faluból, majd a halastó után megálltunk a buszmegállóban. Erősen esteledett már:
 

Elérkezettnek láttuk az időt arra, h. elővegyük a lámpákat, így a buszmegállóban fel is szerelkeztünk:



Aztán bevágtunk jobbra a földútra. Hamarosan át kellett kelni a Tardona-patakon, már lámpával mentünk, úgy tűnt, h. a víz nem mély, így hát nem kerestünk átkelőt, simán átgázoltunk. Hát igen, az első 2 lépésig tényleg nem volt mély, a harmadiknál érte csak el a víz a zoknimat a bakancs felett… becsületére legyen mondva, a bakancs nem ázott be a megmerüléstől, csak felülről jött be egy kis víz.
A későbbiekben pedig egy kis sár. Majd sokkal több sár. Majd még több sár…
Az erdei út mellett fakitermelés folyt, és az erdei gépek úgy összevágták az utat, h. ilyet tényleg ritkán látni. Az út szélére kinyomódott földhányásokon próbáltunk menni, havas is volt, a sár meg a víz megfagyott a keréknyomokban, a jég folyton beszakadt alattunk, sötét is volt, alig láttuk, h. hova lépünk, és ez szakasz még világosban is szenvedés lett volna.
Amikor csak tehettük, a fás-bokros szélén mentünk, ha volt egy talpalatnyi hely, amit nem túrtak fel a fakitermelők. Ez azért volt jó, mert az addig a bakancsra ragadt sárba beletapadt egy csomó falevél, aztán, mikor visszakényszerültünk a szétdúlt útra, a falevélrétegre ismét tapadhatott egy új sárréteg. Azt hiszem, az emberiség így találhatta fel a panírozást.
M. Sz. anyázott. Én magam úgy éreztem, h. igencsak ingataggá vált lelki egyensúlyom szempontjából SOKKAL jobb, ha csendben maradok. Némán szenvedtem hát, mint azt én magam is oly gyakran tanácsolom széles ismeretségi körömnek.
A következő pontig volt majdnem 5 km, ezt gyakorlatilag végig sárban mentük, de legalább sok szint nem volt benne. Az utolsó pont, az Ebecki-tető, no, az viszont olyan nehezen jött el, amilyen nehezen ritkán jön bármi is… 8 km, 250 m szinttel, ami lazának hangzik, de a sárban nem volt az. Ráadásul ilyen le-fel út volt, 5 v. 6 emelkedővel, mondjuk ez annyiban volt jó, h. amikor úgy éreztem, h. már nem tudok továbbmenni felfelé, akkor vége lett, és egy kicsit mentünk lefelé is. M. Sz. minden alkalommal felhívta a figyelmemet, h. most felfelé megyünk, így legalább tudtam, h. miért nem tudok lélegezni.
Annyira nehezen ment le ez a 8 km, h. egyszer csak megálltunk út közben, és megettük az útra csomagolt muffint, és megittuk a teát a termoszból. Nekem ez nagyon jólesett, újult erővel mentünk tovább. Végre meglett a pont is, kódos volt ez is, felírtuk, és innen már csak 2,5 km volt hátra. Mondjuk vagy a fele az elég durva lejtő, ami eddigre már szerencsésen le is fagyott, volt, ahol be kellett mennünk az erdőbe, h. a legvészesebben lefagyott helyeket elkerüljük. Aztán egy balkanyarral benn voltunk a városba, és innen már könnyű utunk volt a célig.
A 15 km-rel korábban 3 órásra tippelt utat 4 óra alatt sikerült megtennünk, de én ezzel is teljesen elégedett voltam, mert ez a szakasz nehezebb volt, mint az egész korábbi rész.
Amúgy mindketten úgy éreztük, h. meglepően jól ment nekünk ez a túra. Nem fáradtam el annyira, mint vártam. Mondjuk álmosnak nagyon álmos voltam, és hazafele a kocsiban többször el is aludtam volna, ha M. Sz. nem ráz fel nagyon kedvesen, h. ha ő nem alszik, akkor én se.
A szervezőkről pedig tényleg csak csupa jót tudok elmondani. Nagyon kedvesek voltak, és végig tömtek minket kajával.
Ez abszolút nem volt egy tömegtúra, a hosszú távon 34 nevezővel, de mégis minden ponton – még ha csak a hosszú távosoké volt is – olyan gonddal és odafigyeléssel készültek, és olyan szívesen fogadtak, mintha nem is tudom milyen küldöttséget vártak volna. Nyoma sem volt annak, h. hát most ezért a pár emberért miért csináljunk akkora faxnit… Szóval nagyon köszönjük, ez egy remek, kiemelkedően jó túra volt. Én nagyon jól éreztem magam, és remélem, h. visszatérünk még ide.