2014. június 9., hétfő

Oroszlány 60


Táv: 62,5 km
Szint: 1170 m

Ezen a szombaton a Buda barlangjai túrát terveztem. Alig 40 km, ismerős terep, pont jó lesz visszarázódni, gondoltam, mivel a május 1-i Sárga 70 óta nem voltam teljesítménytúrán, meg kell szokni újra, h. nincs nézelődés meg kávázgatás, hanem menni kell, gondoltam.
Aztán írt Zoli (ő tehet az egészről!), h. hát itt van ez az Oroszlány túra, meg 60 éve város Oroszlány, meg egyszeri rendezés, meg ő menni szeretne, és menjünk együtt. Hagytam magam rábeszélni, mert úgyis ritkán járok a Vértesben.
Reggel ¾ 6-kor találkoztunk a Moszkva téren, egy óra alatt leérünk, gondoltuk (nem értünk oda). Ez azért volt fontos, mert a 60-as táv 7-kor rajtolt, utána 8-ig már csak saját idő terhére lehetett elindulni. Némi kavargás után ott voltunk a rajtban, végül csak kb. 20 perces késéssel tudtunk indulni, ááá, nem azon fog múlni, mondtuk (de igen). A rajtban a nevezési lapok mellett kullancsriasztót is kínáltak, a szabad tér ellenére a citrusos szag pusztítóan ülte meg a környéket…
Én is fújtam, de a saját, szagtalan kullancs- és szúnyogriasztómmal, amelynek hatékonyságáról nem voltam meggyőződve, mert nekem a büdös, az valahogy hozzátartozik a riasztóhoz… végül nem volt bennem egy kullancs sem, és szúnyog sem csípett meg, DE itt van a szokásos dilemma: lehet, h. ugyanez lett volna a helyzet, ha nem fújok semmit sem… Mondjuk Zoli nem fújt, és lásd a későbbi történéseket.
Végül kellő kamáslizás, GPS-állítgatás, mosdózás stb. után csak elindultunk. Az első pont felé tartva az út mellet egy kislány állt, ölében a fekete kiscicájával, megsimogattam a macsot, megtudtam, h. Bagirának hívják, és már ott is voltunk a mindössze 400 m-re lévő első ponton, egy kis emelkedőn felkaptatva egyszer csak előttünk volt a víztorony, nagyon tetszett:



A pecsét után viharzottunk is tovább, megállapítottuk, h. ma sem fogunk fázni. A következő pont a majki remeteségnél volt, ahol én már jártam egyszer a ködbe vesző történelmi múltban, de nem emlékeztem semmire. A ponton egészen különleges pontőr is volt:



Nekünk is ilyen kutyánk volt, csak kékben, ezért megkérdeztem, h. kicsit lehet-e simogatni. Lehetett. Magából a remeteségből nem sokat láttunk, de azért amit tudtam lefotóztam az ekkor már igencsak tűzni kezdő Nap fényében: 


Továbbmenve elértük a tavat, ahonnan már az eddigi szalagok helyett a piros jelzésen mentünk tovább:



Bevágtunk az erődbe, ami nagyon jólesett, mert legalább árnyék volt. mikor egy idő után ki kellett vágni az erdőből, az már nem esett olyan jól, kiváltképp, mikor az út is egyre homokosabbá vált, és Zoli hamarosan panaszkodni is kezdett, h. a homok belemegy a cipőjébe. Hogy ezt hogyan sikerült megvalósítani a rajtban felapplikált kamáslik ellenére, azt ne tőlem kérdezzétek…
Én részvéttel gondoltam a kerékpáros táv résztvevőire, eddig az út hol rossz volt, hol rosszabb (kihordott építési törmelék, vízmosás, homok stb.), nem lehetett egyszerű elboldogulni.
Hamarosan beértünk Vértessomlóra, ami egy nagyon kellemes falu volt, konyhakertekkel, virágokkal, rendben tartott házakkal. A pecsételőpontra kicsit ki kellett menni, a vendéglőben nagyon szép régi bútorokat láttunk: 


Ugyanazon az úton tértünk vissza a jelzésre, és indultunk tovább. Eddig jól jöttünk, a 7,5 km-re másfél órán belül voltunk, annak ellenére, h. megegyeztünk, h. nem fogunk rohanni. Megjegyzem, a későbbiek fényében jó, h. nem andalogtuk el az elejét.
A következő pont előtt Zoli, aki már járt 4 éve az 50-es távon, kifejtette, h. itt jön az a szakasz, a (túra többi részéhez képest) durva emelkedővel, amit egyesek le szoktak vágni, mert az erdészeti úton pont ugyanoda lehet jutni, csak emelkedő nélkül. Akik így tettek, azok alaposan megjárták, mert volt fenn egy kódos ellenőrzőpont… leírtuk a kódot, és alig 2 km múlva a Zsigmond-kőn voltunk. Innen nagyon szép a kilátás (bónuszkérdés: fedezd fel az oda nem illő elemet a képen!):



Részint ezért, részint mert Zoli ki akarta önteni a homokot a cipőjéből, megálltunk 10 percre. Én ekkor fogtam túratársamon egy hatalmas kullancsot, komolyan akkora volt, mint egy lencse… nézd mit fogtam, mondtam a kezébe nyomva, ő meg azzal a lendülettel be is hajította a bozótba, ahelyett, h. kinyírta volna előbb. No tessék, így törjem magam a kullancsok megfogásával.
Itt jegyezném meg, h. NEM TUDOM, h. valóban a szagtalan kullancsriasztó hatása volt-e, de rám egy darab se jött…
Rövid pihenő után egyre fokozódó hőségben indultunk tovább. Elmondtam Zolinak, h. két hét múlva, amikor megyünk majd a Turul 130-on, ugyanilyen meleg lesz, sőt, talán még melegebb is. Bónuszként viszont éjjel kilátás van záporra, zivatarra, sőt, jégesőre is.
Ilyen kellemes témák között ereszkedtünk alá Várgesztesre, majd a falun átvágva fel a várhoz. A vár fala már a legutóbbi ittjártunkkor is le volt omolva, most meg már le is van zárva, a vár aljánál kellett pecsételni, majd ugyanazon a rossz kövesúton lemenni, ismét nem irigyeltem a biciklistákat…
Számomra itt következett el az első nehéz szakasz. Melegem volt, és úgy éreztem, h. jóval fáradtabb vagyok, mint amit a táv és a szint indokolt volna. Egy idő múlva éhes is voltam, de gondoltam, már csak kibírom Vérteskozmáig. Ki is bírtam, benn a faluban a pihenőnél megálltunk inni a kútnál, töltöttünk is vizet, majd felmentünk a templom mögé, ahol a pont volt, müzliszelettel, szódával, szörppel. Azért én ettem egy szendvicset is a sajátomból. Ittunk, megállapítottuk, h. eddig tartottuk az 5-ös átlagunkat, aztán a gyilkos napsütésnek kitett úton megindultunk lefelé, amerről jöttünk. Megbeszéltük, h. az istállógőz már elpárolgott belőlünk, lehet lassítani. De azért nem nagyon lassítottunk…
A kék +, amin haladtunk, ismerős volt legutóbbi vértesi kiruccanásunkról, még azt a sziklát is megmutattam, ahova felmásztunk a fiúkkal, de ezt most természetesen hanyagoltuk. Kőhányás-pusztára érve ismét ittunk a kínált szódából, sőt, én vettem pogácsát is, mert brutál jól néztek ki:



Tudtuk, h. ide még visszatérünk, csak előbb kell tennünk egy kört. Ennek első állomása Gánt volt, ahol ittam egy kólát, és ettünk is, aztán innen már csak mi, 60-asok mentünk tovább, az addig velünk tartó többi táv már levált. Ez olyan rész volt, ahol még nem jártam korábban, és kár lett volna kihagyni. Ámbár Géza-pihenőig a túra egyik legkeményebb emelkedője vezetett, a hely nagyon szép volt, és a kilátás is. Leültünk 5 percre, megállapítottam, h. fogytán a vizem, de megnyugtattak, h. a következő ponton lesz minden.
Odáig még volt 6 km, ennek jelentős része árnyék nélkül, murvás utakon. Közben útba igazítottunk két, az 50-es távon lévő lányt, akik a zöld- rossz ágán indultak el, s folyamatosan távolodtak következő ellenőrzőpontjuktól…
Mindszentpusztára egy csepp víz nélkül érkeztem. A pontőrök közölték, h. épp most fogyott el, de már ment valaki az utánpótlásért. Őszinte kétségbeesésemet látva egyikük saját víztartalékát ajánlotta fel, amitől nem szívesen fosztottam volna meg, majd eszébe jutott, h. ott van a műanyag kanna a vízzel, amit ugyan kézmosáshoz hoztak el, de teljesen tiszta csapvíz. Ebből már örömmel töltöttem meg a teljesen magába horpadt Kövér Testet. Amúgy 4 liter felett ittam a túrán, de sokszor úgy éreztem, h. innék még, ha lenne…
Innen következett a túra talán legszebb szakasza, a kéken vissza Kőhányásig. Hatalmas bükkök között, szinte érintetlen erdőben haladtunk az ösvényeken, csak egyszer nézve be a benőtt, nehezen követhető elágazásokat, de akkor is segített a GPS. Egy helyen csaknem ember magasságú páfrányféleségek között haladtunk: 


Szinte sajnáltam, mikor kiértünk a pontra, pedig eddigre már nagyon fáradt voltam, annak ellenére, h. 54 km-nél jártunk csak. Nem tudom, talán a meleg miatt, de eléggé megviselt az eddigi táv. Zoli sem volt valami hű, de friss, de még mindig jobban bírta, mint én.
A egyszer már meglátogatott ponton ismét ettem pogácsát, kaptunk inni is, aztán a „már csak 8 km” érzésével vágtunk neki a maradék szakasznak.
Én eléggé le voltam már amortizálva, de szerintem alighanem túratársam is, legalábbis megjegyzéseiből („most akkor már végig betonon kell menni?”, „hát remélem, nem így szembe fog sütni a Nap végig, és mindjárt még lejjebb is megy”, „azért innen még rengeteg van hátra”) erre következtettem, de ennek ellenére azért diktálta az iramot rendesen, néha bele kellett kocognom (bocs, valami három lábára sánta tehénhez hasonló mozdulatokkal igyekeznem), h. ne maradjak le túlzottan.
Hamarosan beértünk egy fenyvesbe, aztán ki a műútra, ami már meg is maradt egészen a célig. Megállapítottuk, h. 4 km-n belül vagyunk már. Ugyanakkor a csodálatosan szép esti fények azt is tudatták velünk, h. időnk sincs már sok…

Aztán beértünk Oroszlányba, én már elég szenvedősen, és a lemenő Nappal együtt értünk be a célba, már alig 10 perc volt este 9-ig, amikor a cél hivatalosan bezár. Megállapítottam, h. a menetidőnk 13,5 órára sikeredett, aminél azért reggel még jobbat vártam („8-ig beérünk”, mondtam naivan Zolinak). Nem tudom, miért voltam ilyen zselé, de hát ez van…
Amúgy a túra egyszeri rendezés volt, jövőre csak 50-es táv lesz, már csak ezért is megérte eljönni. No meg azért is, mert az útvonal tényleg szép volt, ritkán járok erre, és egy nagyon kedves, lelkes rendezőcsapatot ismerhettünk meg. Mondtuk is nekik, h. ha majd 100 éve lesz város Oroszlány, és rendeznek 100-as távot, insallah azon is számíthatnak ránk…
Megragadtam az alkalmat, h. kifejtsem Zolinak, h. 2 hét múlva, amikor majd megyünk a Turul 130-on, PONT féltávnál leszünk ilyenkor, de a szintnek még csak kb. 1/3-a lesz meg. Zoli ennek nem örült. Közölte, h. nem tud még egyszer ennyit gyalogolni, ámde ezen állítását semmiféle érvekkel vagy bizonyítékokkal nem támasztotta alá. Akkor és ott úgy éreztem, h. én sem. Nemhogy még egyszer ennyit, de még egy km-t is erősen kétségbe vontam volna. Megviselt a dolog, na.
Ugyanakkor most így utólag elgondolkodva, fontos tények fogalmazódtak meg bennem.
Zoli! Nem kell csüggedni! Hidd el, jó lesz majd, amikor (már nem egészen) 2 hét múlva megyünk a Turul 130-on! Nagyon fog tetszeni mindkettőnknek (na jó, utólag…). Most, h. a túra után 2 nappal már nem fáj semmim (azt hiszem), elmondhatom, h. nagyon várom a lehetőséget, h. Szamóca után veled is végigmenjünk a Turul 130-on. Persze, persze, nem kell emlékeztetni, TUDOM, h. Szamócával leültünk az úton, mert úgy gondoltuk, h. nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába az, h. innen most tovább fogunk menni… és emlékszem, mit írtam a túra után:
Remek túra volt, ezt ki is fejtettem a rendezőknek, de magamban arra gondoltam, tudjátok, mikor jövök én még egyszer, hát azért ANNYIRA hülye nem vagyok…”

Hát de lehet, h. mégis… vagy mégsem? Kedves olvasók, maradjanak velünk, és a következő heti túrabeszámolónk után megláthatják: vajon összeszedi-e hősünk magát, és elmegy-e a 130-as távra? Vagy belemerül a zselégomba-lét kényelmébe, és inkább a zenélő kúthoz kirándul? És vajon ráveszi-e potenciális túratársát, Zolit is a nagy kalandra? Térjenek vissza 2 hét múlva, és megtudhatják!

2014. május 23., péntek

Balatonhenye - Úrkút


Reggel a reggeli kenyérrel is nagyon finom volt. Aztán szaladtunk, h a buszt elérjük. Balatonhenyére átérve bevásárroltunk a boltban, és elindultunk a csicsói erdészház felé. Az út nem volt külösebben eseménydús. Az erdészháznál kicsit leültünk, aztán mentünk tovább Nagyvázsonyba. Már nagyon vártam, h meglássam a várat, nagyon kiváncsi voltam...
Meg kell vallanom, h kicsit csalódás vol. Ez nem egy valamin rajta lévő vár, mint pl. A sümegi, hanem csah úgy ott áll a falu közepén,teljesen egy szintben a faluval. Nem mentünk be, cak ívülről néztük meg. Utána rendkívül unalmas, hosszú szakasz következett, műúton, majd murvás úton, tényleg azt hittük, sosem lesz vége.
Úrkúton a Kéktúra vendéglőben pecsételtünk, ami inkább egy kocsma, meg is állapítottu, h. Itt nem fogunk vacsorázni, no de akkor hol, tipródtunk magunkban.
Hamarosan megérkezett szállásadónk, aki elvitt minket a Tündérvirág vendégházba, és ajánlotta a közelben lévő Zizi vendéglőt. Ami nagyon kellemes meglepetésnek
 Bizonyult, remek tonhalsaláta volt pl.




Badacsonytomaj - Köveskál



Reggel a kisboltban bevásároltunk, aztán pedig visszamentünk a faluból a kék jelzésre. Egy darabig szintben mentünk nagyából, aztán megezdtük az emelkedést a Tóti-hegy felé. M. Sz.szerint innen a legszebb a kilátás a tanúhegyekre, de a kék jelzés nem megy fel, így mi sem mentünk.
Viszont felmentünk a Csobáncra, ami a kedvenc tanúhegyem, bár a várromhoz a tetején nem megy fel a kék, de mi bevállaltuk azta 2x 800 m pluszt, és meg is érte, mert a kilátás a Csobáncról fantasztikus:

És végre kicsit megnéztük a várromot is, eddig teljesítméntúrán csak átrohantunk itt.
Erre a napra esett még az általam egyik legjobban várt rész, a Kőtenger is. Egyszer már jártunk erre, és nagyon tetszett.most is.

A faluba leérve semmi nem volt sajna nyitva, volt viszont kút, aholl tudtunk hideg vizet inni, ami nagyon jól esett, mert ekkor már brutál meleg volt.
Balatonheye előtt még meg kellettmászni egy hegyet, a Fekete-hegyi kilátóért megérte megmászn a szinteket, mert még egyszer megnézhettüka tanúhegyeket. Erről jutott eszembe egy tök jó versenykiírás, amit insallah később találhattok meg itt a blogon...
Balatonhenyén el kellett érnünk a buszt, mert Henyén nem találtunk szállást, így bebuszoztunk Köveskálra.
A Saci panziót csak ajánlani tudom mimdenkinek, a tulajdonos néni eszméletlen kedves volt, nekem külön készített vegetáriánus vacsorát, és kaptunk egy tepsi cseresznyés pitét is, ami annyira finom volt, h. Azóta is arról álmodozom...
Mikor közöltük vele, h reggel fél 7-kor szeretnénk reggelizni, az egyetlenproblémája az volt' h akkor még nem érkezik meg a fris s péksütemény, így kenyeret kell adnia a reggelihez...
Vacsofa után még dolgoztam kicsit, aztán mentem aludni, mert a reggel 5-ös kelés rémisztően közelinek tetszett...

2014. május 22., csütörtök

Tapolca - Badacsonytomaj

Reggel a fiúk kimentek zsemléért, mert én éjszaka a gyomorrotás miatt nem sokat aludtam, és reggel még dolgoznom kellett... reggelizni sem sokat reggeliztem, és a reggeli melegbenis kicsit fázva indultam el, szokás szerint hosszú betonútnak vágtuk neki kifelé a várrosból. A napon gyalogolva hamarosan jobban lettem, és lassan kezdett kicsit sok is lenni a melegből. Az út még jó sáros volt, de azért csak ellavíroztunk a pocsolyák között.
Ez már a tanúhgeyek napja volt. Hamarosan meg is kezdtük az emelkedést a Szent-Györgyhegyre. Az út jobb volt, mint vártam, nem csúszott annyira és nem is volt külösebben sáros. A hegy oldalában található bazaltorgonák szokás szerint lenyűgöztek, miként a kilátás is a hegytetőről.
A következő hegy a szigligeti várhegy volt, a vár melltti büfében nagyon finom fagyit ettünk, és ittunk gyümölcsös limonádét, amiben egy komplett gyümölcskehely volt konkrétan...
Ilyen módon megerősítve indultunk tovább a badacsonyra, a csúcson lévő kilátóba nem kellett volna felmenni, de azért persze felmentünk, m.sz. felvilágosított, h.már én is jártam itt a tanúhegyes túrán, mikor Zoli is velünk volt, én persze nem emlékeztem, sebaj.
Innen le kellett mennünk Badacsonytomajba, bár ide a kéktúra nem megy le, de Balatonhenyén ahova meg igen, nem találtunk szállást.
A tomaji szállás nagyon kellemes volt, bár azt hittem, sosem érünk le a faluba...
Utána még elmentünk az Aranykagyló étterembe vacsorázni, a szomszédban épp szedték a gyönyörű pirosra érett cseresznyét, de szép ez a cseresznye, montam kedvesen, de nem vették a lapot, h. Ó, essék csak szedni belőle nyugodtan...
Ja, az aranykagylóban nagyon finoman főznek. Főleg a paradicsomlevest.

2014. május 21., szerda

Gyenesdiás - Tapolca

Mivel előző este a felhőszakadás közepette megvettük a rggelit, így reggel nem kellett vásárolni, csak ettünk és indultunk. Még megcsodálltuk a vendégház eresze alatt épp fészket építő fecskéket, aztán nekivágtunk az aszfaltnak. Elhamdulillah a tegnap esténéll hamarabb befordultunk az erdőbe. Azzal kezdtük, h. Felmentünk a Festetics-kilátóba, ami nem egy akkora kitérő, és végül is egy kilátóért megéri, gondoltam AKKOR MÉG.
A következő pecsét jó messze volt, több mint 10 km, de legalább szép vidéken, és sár sem volr vészesen, bár azért láthatók voltak az előző esti felhőszakadás nyomai.
Vállusra beérve a falu méretét látva feladtam a reményt, h. Majd lesz kávé vagy kóla, viszont épp elhúzott ellettünk zenélve a mobil pékség kocsija (bolt sincs), vettünk is gyorsan fahéjas csigát.
Evés után indultunk tovább - nem ám a kéken,hanem a kilátó felé, amit még a falu előtt pillantottunk meg, de a térképen nem volt rajta. Én bátortalanul jeleztem, h. 10 km-vel ezelőtt voltunk egy kilátóban, a táj nem változott ANNYIT, de hát jó, menjünk.
Kár volt.
A kilátó most épült, de utat, azt még nem jelöltek ki hozzá. Mentünk felfele az úttalan hegyoldalban egy olyan meredeken, ahol még kis zsákkal sem lenne egyszerű, nemhogy 15 kilóval...
És persze lefelé sem csináltak egy utat, amíg mi fenn tartózkodtunk a kilátóban, szóval lefele ugyanez... komoly kétségeim voltak, h. Leérünk-e épségben.
E kis kitérő egy jó másfél órát tartott, és én jobban elfáradtam, mint addig az egész úton. Innentől ha 1 km lett volna hátra, az is sok lettvolna, de hát volt még 15...
Nem is emlékszem a maradék útra. Tudom, h. Pecsételtünk Lesenceistvándon, de h.hol vagy hogyan,arra nem emlékszem. Emlékszem még arra, h. Tapolcára valami brutál hosszú betonútt vezet be, amit már mind nagyon untunk. Ezért a pecsétnek helyt adó benzinkúton kénytelen voltam inni egy bravo multit, ami nagy kedvencem. Aztán megtaláltuk a Bibi vendégházat, ami nekem nagyon tetszett a festett bútoraival, meg még kimentünk vacsorázni, ahol úgy elrontottam a gyomrom, h. Még éjjel 2_kor sem aludtam...
Szóval,  a vendégház berendezésétől eltekintve nem ez volt eddig a kedvenc napom...
De már alig vártam a másnapot, amikor majd insallah okkal jobb lesz minden. És így is lett...

2014. május 19., hétfő

Zalaszåntó - Gyenesdiás

Reggel Zalaszántón esett az eso. De nagyon. Zuhogott. Ennek ellenére elindultunk mondván h legfeljebb majd felszállunk a buszra. Rezibe igen hamar átértünk részben a hidegnek és a vizes környezetnek köszönhetöen nemigen álltunk meg... a következö pecsét sem volt messze de addig át kellett mászni egy jelentösebb hegyen amelyet óriási évszázados hársfåk boritottakk.
Az idö elhamdulillah egyre szebb lett. Már-már sütött a nap...
Hévizre beérve teljesen kultúrsokkot kaptunk a vadonban való bolyongás után a nyüzsgö várostól. Azért persze beültünk egy fagyira meg kávéra kiváltképp h esni kezdett....
Innen az utolsó mintegy 10 km mâr betonon  vezetett. Az elején a bicikliuton mentünk ami viszonylag jo volt föleg h fogtam 2 ilyet is :

Annyi volt az esö h a bicikliuton måszkáltak.
Keszthely elött és a gyenesdiási szállá sig már elég unalmas volt az út de csak odaértünk elhamdulillah. Kimentünk kaját venni és olyan zivatar támadt h vagy 20 pedcet álltunk a bolt elött mire el tudfunk indulni....

2014. május 18., vasárnap

sümeg -Zalaszántó

Sümegen reggel a házinénink remek bundáskenyér reggelit készített nekünk. Öszepakolás után felmentünk a sümegi várba. Kissé megdöbbenésként ért a fejenként 1500 huf belépő, de ha már ott voltunk, körülnéztünk és vagy egy órát el is töltöttünk a várban. Így a szokásosnál később indultunk. Az eső kivételesen nem esett, ám a szél az jó szokása szerint brutálisan fújt úgyhogy azért csak felvettük az esőkabátokat.
Amúgy igazi várkisasszony vagyok' ugye?

Az első pont a sarvalyi erdészháznál volt, ezt elég hamar elértük, aztán jó darabig jellegtelen erdőben mentünk, ami szép volt, rengeteg kidőlt fával, tehát pont olyan, mint az összes többi erdő eddig. Változatosságot hozott h felmentünk a Tátika-várba, de nem időztünk tùl sokat, mert szokás szerint fújt a szél. Vizsont az ide vezető út nagyon szép volt, hatalmas öreg bükkfákkal.
A második nagyobb emelkedő a nap során a zalaszentlászlói sztupához vezetett fel. Itt már majdnem sütött a nap... pecsételés után lesétáltunk a faluba. Az utat igencsak feldobta, h. Találkoztunk vele:

Lenn a faluban nagyon színvonalas szállás várt minket. Egyetlen panaszom, h a helyi büfében nincsenek felkészülve vegetáriánus ndégek fogadására.... de azért összedobtak egy salátát sültkrumplival...