2015. február 16., hétfő

Barcika 65


Táv: 65,2 km
Szint: 1670 m

Jó régen nem írtam már beszámolót, pedig minden hétvégén megyek túrázni. De sajna a munkakörülményeim miatt nehezen szánom rá magam, h. még plusz 1-2 órát gépeléssel töltsek… Pedig amúgy remeknél remekebb túrákon jártam, insallah bepótolom majd legalább a legjobbak beszámolóit. Az is rendkívül inspirálóan hat, h. számomra teljesen ismeretlen emberek köszönnek rám túrákon, érdeklődve, h. miért nincsenek mostanában beszámolók… ez nagyon kedves tőletek, ez úton is köszönöm. És tovább inspirál arra, h. ha csak időm engedi, próbáljak írni.
Naszóval, a túra.
Ezen a hétvégén úgy készültem, h. elmegyek a Budai Trappra. 4 éve túrázom, azóta minden évben ott voltam ezen a túrán. Most még elő is neveztem. Estére meg azt terveztem, h. megyek a Kitörésre, kiváltképp, ha találok valakit, aki eljön velem… nem szeretek éjjel egyedül menni, mert szó szerint elalszom menet közben a hajnali órákban. Ám szokásos úti társaim közül egyetlen egy sem hajlott arra, h. eljöjjön velem – sőt, kifejezetten ellenállt, nem tudom, h. nekem vagy a túrának köszönhetően.
No, mindegy, gondoltam, akkor marad a Budai Trapp, este meg majd meglátjuk. Ki is békültem ezzel a megoldással, ám aztán…
Megbízott Szakértőnk még a hét elején rámírt: te, nem megyünk a Barcikára?
Erre a túrára már régen vágytam, 2 dolog tartott vissza:
  1. Jó messze van Pesttől, igazából csak úgy megoldható, ha előtte-utána M. Sz. szüleinél alszunk, akik a rajttól mintegy 45 percre laknak (kocsival. Nem gyalog. Gyalog SOKKAL tovább tartana, s gyanítom, utána már nem sok kedvünk lenne a 65-ös távhoz.)
  2. Legendásan sáros ez a túra. M. Sz. egy korábbi teljesítése után azt nyilatkozta: „Háromszor cseréltem út közben zoknit, de szerettem volna négyszer…” Én pedig csúszós helyeken még az átlagnál is sokkal bénább vagyok, így a sáros lejtőnél csak a jeges, lefagyott lejtőt kedvelem kevésbé.
Mindegy, ennek ellenére nagyon örültem, h. megyünk, bár kicsit izgultam is, mert idén nehéz túrán még nem jártam. Ennek ellenére próbáltam felszegett fejjel, bizakodva tekinteni a jövőbe.
Péntek este 7 körül el is indultunk, majd az M. Sz. anyukája által főzött zseniális vacsora (és a muffinok) után viszonylag hamar nyugovóra tértünk. Én (szokásommal ellentétben) pocsékul aludtam, talán az enyhe lámpaláz miatt, összeálmodtam mindenféle, még hozzám képest is meredek dolgot, kb. óránként felriadtam, így elég gyűrötten keltem reggel 4-kor. Viszont a korai indulásnak köszönhetően 6-kor már a rajtban voltunk. Neveztünk, közben az egyik rajtoltató hölgy bizalmasan közölte, h. az 50-es és 65-ös táv számára már az őrült kategória. Ekkor épp úgy gondoltam, h. az én számomra is. Ennek ellenére beneveztünk a 65-re, majd mire kivilágosodott, el is indultunk.
Valami brutál hideg volt. Már érkezéskor, míg a kocsitól beértünk a rajt helyszínéül szolgáló sportközpontba (cca. 30 m), majd elsírtam magam. Így igazából örültem, mikor nekivágtunk a távnak, és annak is, mikor végre kicsit felfelé kellett menni.
Az első pontig az itiner szerint egy „lábaserdőben” kellett haladni. Fogalmam sincs, mi az a lábaserdő, én még a rajtban olvasván a szöveget, egy alaposan túlzsúfolt Vasedény-raktárat vizionáltam, de végül is egy tök normális erdő volt. majd ha esetleg TKM olvassa ezt, felvilágosít minket.
Jó hideg volt, aminek örültünk, mert az út le volt fagyva. 


Ha nem lett volna, akkor, hogy egy túratársat idézzek, ez a szakasz bizony „szippancs” lett volna. Így a sár le volt fagyva, könnyedén suhantunk rajta. Illetve hát M. Sz. könnyedén suhant, én pedig igyekeztem vele lépést tartani.
A ponttól egy nagyon szép gerincre kellett rátérni, nagyon tetszett. Menet közben a Kinizsire való nevezés nehézségeit és valószínűségét tárgyaltuk, majd egyszer csak M. Sz. megszólalt, h. milyen rég látott már jelzést. Én is, de milyen szép ez a gerinc, lelkesedtem én. A GPS tüzetesebb vizsgálata kiderítette, h. mintegy 600 méterrel korábban volt a kék + leágazás, amelyet közhasználatú szóval mondva „benéztünk”. Még szerencse, h. eddig lefelé kellett jönni, mert így visszafelé legalább felfelé mehettünk… majd egy idő után bevágtunk az erdőbe, s toronyiránt kerestük meg a jelzést. Meglett, hamarosan kiértünk egy gyönyörű rétre:


Innen már nem volt messze a pont, ahol nagyon szép buszmegálló mögött lapult az ellenőrzőpont:



Pont jól jött az itt kapott Balaton-szelet, mert éppen azon gondolkodtunk, h. elő kellene venni valami ennivalót. Így a Balaton miatt nem kellett, megettük azt. Továbbmenve megcsodáltuk az Árpád-kori műemlék templomot: 


Majd a faluból kiérve akadt egy forrás is, aminek sajna a nevét nem tudom, de lemásztunk, és a vízből ittunk, ami nagyon finom volt. aztán mentünk tovább, mert én már nagyon vártam a Damasa-szakadékot, amit még soha nem láttam korábban.
Nem kellett csalódnom, mert nagyon szép volt a környéke is:




És maga a szakadék is:


Bár kifelé meredek volt:



Az itiner külön felhívta a figyelmünket, h. bele ne csússzunk a szakadékba, hát gondolhatjátok, h. én igencsak ügyeltem erre az apróságra…
Innen hamarosan elértük a következő pontot a Köbölitz-tetőn lévő vadászháznál. Itt már összefüggő hó borított mindent: 


A vadászház után rátértünk a tavalyról ismerős országos kék jelzésre – a kéktúrának ezt a szakaszát akkor teljesítettük. Mondjuk mindkettőnk számára meglepetés volt, h. ennyit kell lefelé menni – itt jöttünk volna fel nagyzsákokkal? Egyikünknek sem rémlett ez a megpróbáltatás.
Amúgy nagyon érdekes volt újra látni a kéktúra helyszíneit, akkor pl. nem voltak ilyen jóképű jégcsapok sem:

Leérve Uppony után elindultunk a Lázbérci-víztároló mellett vezető, rendkívül hosszú és lélekölő betonúton. Az eleje még jó volt, mert gyönyörködhettünk az Upponyi-szoros valóban lélegzetelállító sziklafalaiban:



De aztán a fal eltűnt mögöttünk, maradt a hosszú, lapos betonút, egyre jobban untam, egyre fáradtabb voltam, és mire beértünk a kb. 27 km-nél lévő Dédestapolcsányra, olyan fáradtság uralkodott el rajtam, h. mikor átkeltünk a Bán-patakon átvezető Margít-hídon, és két helybéli megkérdezte: „Bírják még?”, igencsak össze kellett szednem magam, h. azt tudjam válaszolni: „Muszáj, mert még a felénél sem vagyunk…”



Felrémlett előttem a lehetőség, h. nem fogok tudni lépést tartani túratársammal, lemaradok, és majd tavasszal megtalálják a bükki farkasok által meghagyott csontjaimat. Elhessegettem ezt a plasztikus képet, és besorjáztunk a templom melletti imaházba. Itt volt mindenféle kenyér, tea és mosdó. Mindegyiknek örültem. Gyerekkorom óta nem ettem vegetás vajaskenyeret (amúgy sem eszem kenyeret egyáltalán), de most lenyomtam két szeletet is, meg 2 bögre teát, és mentünk tovább.
Ja, tovább, át az egész BRUTÁLIS hosszú Dédestapolcsányon, majd még mindig a betonúton be Mályinkára… Aztán ott végre-valahára bevághattunk az erdőbe. Egyben meg is indultunk felfelé, a Bükk-fennsík széle felé. Ez volt a túra legszintesebb része, de olyan felfelé, amit én szeretek: nem túl meredek, nem technikás, csak kitartóan kell emelkedni. Ebben jó vagyok. Nagyon tetszett az is, h. milyen sok hó van, bár nyilván menni nehéz volt benne, de akkor is, milyen szép a havas erdő:



Itt találkoztunk amúgy egy fiatal kollégával, aki megkérdezte, idézem „Maguk lassan mennek?” Hát, az eddigi kb. 40 km-en tartottuk az 5-ös átlagot, szóval nem tudtam, mint mondjak, hát, így megyünk, feleltem, végigmutatva magunkon. A fiú elmagyarázta, h. a barátai lehagyták, mert nem tudott velük lépést tartani, és egyedül nem tud tájékozódni, így velünk jönne. Sajna a terv nem vált be, mert velünk se tudott lépést tartani, és lemaradt, bár belőlem előtörtek a (nem létező) anyai ösztönök, és folyton hátraforogtam, h. jön-e már, és jaj, most mi lesz szegénnyel.
Amikor másodszor estem át valamin hátraforgás közben, úgy döntöttem, h. inkább a saját problémámra koncentrálok, és koncentráljon ő is az övére. Amúgy jelentem, végül ügyes volt, és végig tudott menni.
A következő pont a Kapu-bérc volt, amit én következetesen Kulcs-tetőnek tituláltam, de most a történelmi hűség kedvéért megnéztem az itinerben a valódi nevét. Egy keskeny kis havas gerincen kellett kimenni, majd igyekszem inkább balra kicsúszni, ha csúszok, mondtam M. Sz-nek, aki élénken helyeselt, lévén, h. jobb oldalt volt vagy 20 méter mélység. Viszont maga a bérc, az nagyon szép volt, remek kilátással, kicsit le is ültünk, ettünk-ittunk.

Itt jegyezném meg, h. új Kövér Testem van, egy Deuter márkájú. Olyan, amilyennek az egyik végét végig, teljesen ki lehet nyitni. (gy. k. a „kövér test”, az az ivózsák, amely onnan kapta nevét, h. a fordítóprogramnak a „ne töltsön bele zsíros italt” jelentésű intelmet sikerült úgy lefordítania, h. „kövér test számára”, majd ezt a dekatlon így rá is nyomtatta a címkére… először komolyan megsértődtem, aztán meg azóta is csak „Kövér Test” néven emlegetek mindenféle ivózsákot) Azért újítottam be, mert a régiben, amelyet kb. 3 éve használok, már kifejlődött egy önálló civilizáció…
Innen viszonylag könnyű út vezetett Szentlélekre, a Turistaparkba, amelyet egy régi laktanya felújításával hoztak létre, és nagyon kellemes szálláslehetőségnek tűnik. Az egyik faházban ropogott a tűz a kandallóban, kaptunk teát, ennivalót, és jó pár perc üldögélés után indultunk tovább a Tardona nevű falu felé, amelynek létezéséről eddig nem is tudtam. Útközben megtekintettük a festői Látó-köveket, jó időben jó lenne visszajönni, felmászni és körülnézni. Majd az erdei akadálypálya leküzdésével folytattuk utunkat:


Mihelyt az erdőből kijutottunk, azonnal megjelent a réten a SÁR. Itt már nem volt lefagyva, lévén, h. napközben gyönyörű idő, 10 fok körüli hőmérséklet, ragyogó napsütés volt. Itt azonban még úgy-ahogy ki lehetett kerülni a nagyon saras részeket, ha nem lesz rosszabb, egy szót sem szólok, mondtam (de lett).
Tardonán (amelyet én rögtön átneveztem Kopasz Hölgyre) a kocsmában volt a pont. Belépve az ott üldögélő fejkendős öreg néni azonnal megjegyezte: „Na VÉGRE, jött má' egy nő is!” A többiek pedig gratuláltak, mondván, én vagyok az első nő. Ennek igencsak megörültem, soha, sehol nem voltam még első semmi, kivéve még iskolában az angol versenyeken, de az nem ugyanaz…
Kaptunk teát, ittam egy kávét, és a pontőr közölte, h. ahol le kell majd menni a műútról, a buszmegálló után, olyan sár van, „amilyent még nem láttunk, és el sem tudunk képzelni”.
Én azért elég vad dolgokat el tudok képzelni, ha akarok, szóval hittük is, meg nem is.
Eddig még mindig sikeresen tartottuk az 5-ös átlagot az első 50 km-en,  maradék 15 is meglesz 3 óra alatt, gondoltunk EKKOR MÉG.
Nekiindultunk a műúton. Jó hosszan mentünk, ki a faluból, majd a halastó után megálltunk a buszmegállóban. Erősen esteledett már:
 

Elérkezettnek láttuk az időt arra, h. elővegyük a lámpákat, így a buszmegállóban fel is szerelkeztünk:



Aztán bevágtunk jobbra a földútra. Hamarosan át kellett kelni a Tardona-patakon, már lámpával mentünk, úgy tűnt, h. a víz nem mély, így hát nem kerestünk átkelőt, simán átgázoltunk. Hát igen, az első 2 lépésig tényleg nem volt mély, a harmadiknál érte csak el a víz a zoknimat a bakancs felett… becsületére legyen mondva, a bakancs nem ázott be a megmerüléstől, csak felülről jött be egy kis víz.
A későbbiekben pedig egy kis sár. Majd sokkal több sár. Majd még több sár…
Az erdei út mellett fakitermelés folyt, és az erdei gépek úgy összevágták az utat, h. ilyet tényleg ritkán látni. Az út szélére kinyomódott földhányásokon próbáltunk menni, havas is volt, a sár meg a víz megfagyott a keréknyomokban, a jég folyton beszakadt alattunk, sötét is volt, alig láttuk, h. hova lépünk, és ez szakasz még világosban is szenvedés lett volna.
Amikor csak tehettük, a fás-bokros szélén mentünk, ha volt egy talpalatnyi hely, amit nem túrtak fel a fakitermelők. Ez azért volt jó, mert az addig a bakancsra ragadt sárba beletapadt egy csomó falevél, aztán, mikor visszakényszerültünk a szétdúlt útra, a falevélrétegre ismét tapadhatott egy új sárréteg. Azt hiszem, az emberiség így találhatta fel a panírozást.
M. Sz. anyázott. Én magam úgy éreztem, h. igencsak ingataggá vált lelki egyensúlyom szempontjából SOKKAL jobb, ha csendben maradok. Némán szenvedtem hát, mint azt én magam is oly gyakran tanácsolom széles ismeretségi körömnek.
A következő pontig volt majdnem 5 km, ezt gyakorlatilag végig sárban mentük, de legalább sok szint nem volt benne. Az utolsó pont, az Ebecki-tető, no, az viszont olyan nehezen jött el, amilyen nehezen ritkán jön bármi is… 8 km, 250 m szinttel, ami lazának hangzik, de a sárban nem volt az. Ráadásul ilyen le-fel út volt, 5 v. 6 emelkedővel, mondjuk ez annyiban volt jó, h. amikor úgy éreztem, h. már nem tudok továbbmenni felfelé, akkor vége lett, és egy kicsit mentünk lefelé is. M. Sz. minden alkalommal felhívta a figyelmemet, h. most felfelé megyünk, így legalább tudtam, h. miért nem tudok lélegezni.
Annyira nehezen ment le ez a 8 km, h. egyszer csak megálltunk út közben, és megettük az útra csomagolt muffint, és megittuk a teát a termoszból. Nekem ez nagyon jólesett, újult erővel mentünk tovább. Végre meglett a pont is, kódos volt ez is, felírtuk, és innen már csak 2,5 km volt hátra. Mondjuk vagy a fele az elég durva lejtő, ami eddigre már szerencsésen le is fagyott, volt, ahol be kellett mennünk az erdőbe, h. a legvészesebben lefagyott helyeket elkerüljük. Aztán egy balkanyarral benn voltunk a városba, és innen már könnyű utunk volt a célig.
A 15 km-rel korábban 3 órásra tippelt utat 4 óra alatt sikerült megtennünk, de én ezzel is teljesen elégedett voltam, mert ez a szakasz nehezebb volt, mint az egész korábbi rész.
Amúgy mindketten úgy éreztük, h. meglepően jól ment nekünk ez a túra. Nem fáradtam el annyira, mint vártam. Mondjuk álmosnak nagyon álmos voltam, és hazafele a kocsiban többször el is aludtam volna, ha M. Sz. nem ráz fel nagyon kedvesen, h. ha ő nem alszik, akkor én se.
A szervezőkről pedig tényleg csak csupa jót tudok elmondani. Nagyon kedvesek voltak, és végig tömtek minket kajával.
Ez abszolút nem volt egy tömegtúra, a hosszú távon 34 nevezővel, de mégis minden ponton – még ha csak a hosszú távosoké volt is – olyan gonddal és odafigyeléssel készültek, és olyan szívesen fogadtak, mintha nem is tudom milyen küldöttséget vártak volna. Nyoma sem volt annak, h. hát most ezért a pár emberért miért csináljunk akkora faxnit… Szóval nagyon köszönjük, ez egy remek, kiemelkedően jó túra volt. Én nagyon jól éreztem magam, és remélem, h. visszatérünk még ide.


2014. december 21., vasárnap

Vulkán


Táv: 43,6 km
Szint: 2216 m

Az egyik kedvenc túrám. Mindig megosztott első helyen végez nálam az év teljesítménytúrái között. Mikor elkezdtem túrázni, ez volt az egyik vágyam, h. hú, erre én menni akarok. Egyszer sem csalódtam benne, mindig más, de mindig remek élmény.
Idén kétséges volt a túra sorsa: az ónos eső okozta károk miatt nem tudtuk biztosan, h. lesz-e vagy sem. M. Sz-szel naponta nézegettük a híreket, nem nyugodva meg, amíg meg nem jelent a kiírás, h. „biztosan megrendezik!”
Ez úton is köszönet a szervezők munkájáért, amellyel az útvonalat megtisztították, illetve a megtisztíthatatlan részekről elterelték. Nélkülük nem éreztük volna ilyen jól magunkat, túra híján…
Háromszor voltam már ezen a túrán, most, a negyedik alkalommal először nem a rajtidő elejére mentünk Királyrétre. Mindenki fáradt volt az év végi hajtásban, nem volt kedvünk korán kelni, illetve még ennél is sokkal korábban. Én reggel még dolgoztam, így jól jött, h. 1 órával tovább alhatok.
A különbség annyi volt, h. eddig úgy mentünk, h. sötétben > világosban > sötétben, most meg úgy, h. világosban > sötétben.
A rajt idén pont szemben volt a tavalyival, nekem ez sokkal jobban tetszik, mert több a hely. Négyen érkeztünk a rajtba, mert Zoli is becsatlakozott hozzánk, plusz ugye M. Sz. Tamás és én. Egyszerre indultunk el, ennek ellenére Zoli mázlista módon 7:10-es rajtidőt kapott, mi többiek meg 7:00-sat. A Zolié volt inkább reális, mert 7:05-kor néztem az órámra, akkor még benn álltunk a szállóban, és utána kinn még a GPS-eket is be kellett izzítani.
Nekiindultunk az első pont, a Nagy-Hideg-hegy felé. Nem volt túl hideg, látszott, h. napsütés is lesz. Az eleje eseménytelenül telt, felfelé mentünk, de nem túlzottan, Tamásnak elege lett a tempónkból, elfutott, nem is láttuk többet, mintegy 3 órával előttünk ért be.
Az első döbbenet ott ért, ahol régen az első pont volt, és van egy ki patakmederféle. Ami most nem mederféle volt, hanem konkrétan egy száguldó patak. Rajta egy féloldalas, lefagyott, foghíjas híd. Mivel Zoli nekiindult, én is. Ő a közepén közölte, h. „le van fagyva és baromira csúszik”, majd a hátralévő távot négykézláb tette meg. én is éreztem, h. a fatörzseket jégréteg borítja, plusz még mozog is alattam, én is négykézlábra vágtam magam, és visszaiszkoltam – a kiindulási oldalra… inkább a híd alatt keltem át a köveken, bár pont előttem egy futólány lecsúszott az egyikről, s féllábszárig megmártózhatott a ránézésre pár fokos vízben. Legalább én már tudtam, h. oda ne lépjek.
Mivel a piros sáv járhatatlan volt, le kellett menni (majd fel) a kék pluszon, még 2 patakátkelést és némi plusz szintet beletéve a távba. Én nem örültem, főleg a patakátkeléseknek, lévén, h. mind lépésbiztonságom, mind egyensúlyérzékem vetekszik egy háromlábú, alaposan bedrogozott tevéével. Ennek ellenére megúsztam épségben.
Itt már látszott, h. a fák bizony megsínylették az ónos esőt:


És hamarosan az is látszott, ami engem teljesen megdöbbentett, mégpedig, h. van hó, és nem is kevés. Ez főként majd a NHH és Csóványos közötti szakaszon volt hangsúlyos.
A NHH-i ponton ittunk teát, aztán mentünk tovább. A nap gyönyörűen sütött, én le voltam nyűgözve attól, h. van hó, nahát, van hó, de jó, van hó:


A fiúk egy idő után lehagytak, a Csóványosra előttem értek, felmentek az új kilátóba. Én is megindultam utánuk, de a nagy felszaladásban úgy elszédültem, h. meg kellett állnom. Kimentem az oldalerkélyre, és elgyönyörködtem az ötletesen megoldott hernyóbemutató tábla betűiben:


Mire összeszedtem magam, lejöttek a fiúk, mentünk is tovább, továbbra is hóban:


A magosfai pont után láttuk lenn a völgyben, h. mennyi fa kidőlt:


A természetvédelmi őr szerint azokat a részeket érintette súlyosan a jég, ahol az erdőt kivágták, és utána csupa azonos méretű/korú fa nőtt. Ott, ahol sok évtizede (évszázada?) nem bolygatott erdő volt, ott csak a koronák tetejéből tört le, az erdő nem igazán károsodott.
Hamarosan elérkezett kedvenc szakaszom, ahol brutál meredeken le kellett ereszkedni a zöld négyzeten a Vilatihoz: 


Annak ellenére, h. sár is volt, meg víz is, a szokásosnál könnyebben lejutottam. Ekkor jött a feketeleves. A mittudoménmilyen patak a Vilatinál alaposan meg volt duzzadva. Itt volt régebben egy híd, mondta csodálkozva M. Sz. Valóban volt, de a Naháton már nem volt meg, csak akkor a patakban alig volt víz, s. könnyedén át lehetett kelni rajta. Most azonban a víz rohant, magas volt, a villanyoszlop, amin át lehetett volna menni, még magasabb. Tipródtam is, h. melyiket válasszam:


 Végül maradtam a villanyoszlopnál, de egyedi megoldásként ülve jutottam át rajta (ülj előrébb a lovon, kislányom, mondták oly sokszor nekem, hát most előrébb ültem, folyamatosan J). Erről amúgy a mindig oly figyelmes M. Sz. videót is készített, külön kérés (és megfelelő juttatások) esetén ez nálam megtekinthető.
A Vilatiban a szokottnál tovább elidőztünk, meleg volt, tea volt, ettünk, nem akaródzott nekivágni a piros sáv emelkedőjének… aztán csak nekiindultunk, az elején eléggé besűrűsödtünk, aztán kicsit szétoszlott a mezőny. Már alig vártam, h. elérjük a szép kilátásos részeket, és nem is kellett csalódnom. Holló-kőn kicsit leültünk, gyönyörködni a kilátásban:



A kis zöld mohás kövek nagyon szépek voltak errefelé szokás szerint, bár az út nem volt könnyen járható, csúszott is. M. Sz. ügyesen lekapta azt a pillanatot, amikor még éppen nem estem hasra:


A Salgó-vár aljában taktikai megbeszélést tartottunk. Ez abból állt, h. mondtam a fiúknak, h. várjanak meg a tetején. Meg is vártak a ponton, megállapítottuk, h. rosszul állunk idővel, és kissé nagyobb sebességre kapcsolva megindultunk a Magyar-völgy felé. Nagyrészt lefele mentünk, nyilván a Magyar-hegy oldalába fel kellett mászni, de az eddigiekhez (és eztán következőkhöz) viszonyítva nem volt ez durva. A ponton ittunk teát, aztán indultunk.
Én ekkor már elfáradtam. A fiúk az emelkedőkön mindig megelőztek, aztán a vízszintesen meg a lefelén loholtam utánuk. A második NHH felmenés előtt megálltunk egy farakásnál. Kiosztottam a nálam lévő Lindt csokigolyókat – Tamás részét annak a túratársnak, akit utolértünk, s ő elmesélte, h. egy rossz fordulónak köszönhetően másodszor is visszament Salgó-várra, és ezért szerinte már nem fog szintidőben beérni. Bíztattuk, h. nem lehetetlen az, csak nagyon, nagyon kell akarni. Annyira már nem akarta.
Innen felfelé a piros+ valami iszonyat sáros volt, nem is értem, h. egy ilyen meredek rész hogy lehet ilyen sáros. Az útról letérve balra ráléptem egy alaposan kijárt részre, ügyesen el is estem, hurrá. Ekkor már eléggé a tartalékaimat merítettem ki, de azért csak felértünk. Másodszor is betértünk a turistaházba, és elég sokáig elüldögéltünk odabenn. Megállapítottuk, h. sietnünk kell. Már a lámpa is kellett, csuma sötét lett időközben. Mentünk lefelé, nekem elemet kellett cserélnem a lámpámban, a kék + helyett elmentünk a dózerúton, aztán csak visszataláltunk a pirosra, ahol reggel jöttünk felfelé. Nagyon kiléptünk, mert láttuk, h. nem sok van már a szintidőből. Fussak, vagy beérünk, fordultam hátra M. Sz-hez. Mondjuk nem annyira hiszem, h. oly komoly sebességgel tudtam volna futni, így reménykedtem a nemleges válaszban. Beérünk, mondta M. Sz.
És így is lett, sőt, még maradt is a szintidőből, no, mondjuk nem sok, kb. fél óra, nem néztem az órámat, de majd az illetékes time keeper kijavít. A célban rengetegen álltak sorba, de azért megkaptuk egy idő után az oklevelet meg a kitűzőt, aztán irány az étterem. Én ittam egy kólát, aztán elindultunk hazafelé.
Annak ellenére, h. még soha nem mente ilyen sokáig ezen a túrán, azt hiszem, az eddigi 4 Vulkánból ezen éreztem magam a legjobban. Az idő gyönyörű volt, a kilátások nagyon szépek, hó is volt, a társaság is remek volt. insallah jövőre is itt leszünk.


2014. november 16., vasárnap

Hegedűs Róbert emléktúra


Táv: 26,96 km
Szint: 1143 m

Szerintem ezen a túrán voltam a legtöbbször életemben. Először 2010-ben, csupán 2 hónappal azután, h. egyáltalán elkezdtem túrázni. Ebből is látszik, h. már 4 éve túrázom…
Ebben a túrában sosem kellet csalódnom. Nem hosszú, de Budai-hegységhez képest igen jelentős szintek vannak benne. Jól el lehet rajta fáradni a rövid táv ellenére…
Eredetileg arról beszéltünk, h. a húgommal kettesben vágunk neki, de aztán ő mégis ellene döntött, mert ez a táv neki már sok, és tavaly is elég rosszkedvűre sikerült a vége. Én előneveztem, és mikor kiderült, h. mégiscsak egyedül megyek, úgy is nekivágtam természetesen.
Reggel felkeltem dolgozni, majd reggeli után irány a rajt. Nem sikerült a legelején elrajtolni, de jobb is volt így, mert a tömeget elkerültem. Nagyon kellemesen szellős mezőnyben mentem végig, volt, h. hosszú ideig senkit sem láttam.
Reggel még hűvös volt, borongós idő, alig akartam a rajtban levenni a kabátot, aztán nagy nehezen mégiscsak elbúcsúztam tőle, és polárban vágtam neki a Hárs-hegy oldalának. A kis bemelegítő kaptatók után már nem is fáztam annyira…
Azzal együtt, h. már ötödször voltam a túrán, néha el kellett gondolkodnom azon, h. ide vagy oda hogy is fogunk kerülni… Elhamdulillah a szalagozás jó volt, ennek ellenére kétszer is visszakiabáltam rossz irányba menő túratársakat… Akik ezt jól fogadták, és nem küldtek el sehova, mondván, h. nehogy már én mondjam meg, h. ők merre menjenek, hanem inkább megköszönték.
A túra elején, mint említettem, az idő borongós volt:



Még a sárga sávon, a patak völgyében sem sütött a nap, de a kis hidaknak így nagyon különleges hangulatuk volt a borús időben:

Itt találkoztam egy halom vizslával, lehetett vagy 6-7 darab, pontosan nem tudom megmondani, mert rohangáltak, és hát egyik vizsla olyan, mint a másik így messziről… de nagyon érdekes volt ennyi egyforma kutyát látni egy rakáson.
A sok emelkedőnek köszönhetően nem fáztam, sőt, néha melegem volt, de közben meg azért az volt az érzésem, h. ha levenném a polárt, akkor fáznék… ez a dilemma alaposan és hosszú időre lekötött, olyannyira, h. alig vettem észre az idő múlását.
Közben még a nap is kisütött, és az addig is szép erdő még szebb lett:


Igen, tudom, mostanában minden egyes beszámolóban elmondom, h. gyönyörű volt az erdő, de hát mit csináljak, amikor tényleg az… nagyon-nagyon szép ez az ősz elhamdulillah:



A Hármashatár-hegyről lefelé indulva majdnem rossz irányba mentem egy csapat tapasztalt túrázóval beszélgetve, de elhamdulillah rám szóltak, és így nem kellett jelentős kitérővel eljutnom az Árpád-kilátóhoz. Pont itt éreztem úgy, h. kisétáltam magam mára, de nem is volt más sok a célig. Nem mondom, h. innen már végig lefelé, mert még azért elég sok emelkedő volt, sőt, az utolsó pillanatig felfelé kell menni ezen a túrán.
A célban szokás szerint kedvesen fogadtak, megkaptam a jelvényt (minden teljesítésre más színű, természetesen), oklevelet, kitűzőt, és elindultam a tea irányába. Az összes túra közül ezen a legfinomabb a tea – mikor először voltam, akkor a banánnal együtt még a Hármashatár-hegyen adták, ahol különösen jólesett a hidegben. Azóta már a célban van, aminek az az előnye, h. többet lehet inni belőle J HA az ember hoz poharat. Én pedig ügyesen otthon felejtettem az előre kikészített túrabögrémet, ami most igazán mélyen érintett, mert már kb. 10 kilométer óta a teára spóroltam. De mondjuk feltaláltam magam, mert úgyis szükségét éreztem egy kávénak, bementem a büfébe, majd a műanyag kávéspoharat elmosva ittam 3 pohár teát is J. Aztán hazaindultam dolgozni.
Nagyon szeretem ezt a túrát, bár kicsit mindig szomorú leszek tőle, mert arra kell gondolnom, h. mi most voltaképpen azért túrázunk, mert valaki – egy fiatal, lelkes, szintén túrázó ember – meghalt…


„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul...”

2014. november 14., péntek

Fehér-Vár-Palota


Táv: 41,3 km
Szint: 875 m

Zoli már nagyon régen mondta, h. menjünk erre a túrára, mert ez milyen jó. Oké, menjünk, mondtam én. Az utolsó pillanatban még felmerült, h. menjünk mégiscsak a Mecsekbe, mert 1. idén ott még nem voltam, 2. oda igazán ritkán megyünk…
Aztán az időjárás-előrejelzés azt mondta, h. szakadni fog az eső mindenhol, de KIVÁLTKÉPP a Mecsekben. Így mecseki sofőrünk inkább nem pártolta a projektet. Mi Zolival elhatároztuk, h. ha cigánygyerekek potyognak, mi akkor is megyünk, mert ő már régen túrázott, én meg menni akartam J. Tetszett a koncepció, h. gyalogoljunk át Székesfehérvárról Várpalotára. Szeretem az ilyen „valahonnan-valahová” túrákat. Valahogy igazibb így a távolság, mikor valahonnan valahová jutunk el, mint amikor megyünk egy 40 km-es kört x-ből x-be…
A Moszkva téren találkoztunk reggel, én előtte még megcsináltam a híreket, megittam a kávémat, aztán hajrá. Némi tűnődés után az 1-esen mentünk, pályamatricánk nem lévén. Hát, az út hosszú volt és sokáig tartott. De azért időben leértünk, leparkoltunk, és mihelyt kiszálltunk a kocsiból, természetesen esni kezdett az eső… De mire elindultunk, el is állt, és a nap hátralevő részében igazán remek idő volt. A gyors nevezés után 7.30-kor el is rajtoltunk a fehérvári Országalmától:



A túrához hihetetlen jó minőségű, keménypapíros színes térképet adtak, saját térkép akkor sem kellett volna, ha (a) nem lett volna velem Zoli, (b) tudnám használni. Itt volt azonban Zoli, a(z egyik) sztárnavigátor, aki ráadásul még kis mozgó telekkönyvi hivatalként sorolta minden hegycsúcson a környező települések, más hegycsúcsok, tájegységek, dűlők stb. nevét, helyrajzi számát, művelési ágának besorolását stb., így én az itinert már rögtön az elején rábíztam, cipelje ő, mert neki még térképtartója is van…Nekiindultunk, h. átvágjunk Székesfehérváron.Virágóra:


Az első ellenőrzőpont, a Savanyúvíz névre hallgató forrás, alig 1 km után meglett. A helybeliek töltögették kis műanyag palackjaikat az állott szódavízre emlékeztető, ráadásul még vasas nedűből, mi is ittunk belőle, nekem ízlett. 

Aztán mentünk tovább. A következő pont Mohán volt. ez az első 10 km, be kell valljam, nem volt annyira izgalmas. Ki a városból, város szélén, patakparton a nádasban a ködben, a csaknem 11 km-ben összesen 10 m szinttel. Mondjuk az erdő meg a táj szép volt, szóval ne valami ipartelepeken keresztüli vándorlást képzeljetek el azért:

Viszont Mohán, a közösségi házban nagyon nagy vendégszeretettel fogadtak, forró teával, jóreggelt-kekszekkel. Mintegy 10 perces pihenőt tartottunk reggelizés és mosdólátogatás céljából, majd mentünk is tovább. Az iszkaszentgyörgyi kastélyig még mindig nem volt sok szint, felkapaszkodtunk a felírós ponthoz a kápolna dombjára, itt kicsit kiléptünk, h. magunk mögött hagyjunk néhány kamaszkorú túrázót, akiket láthatólag stresszelt a természet csendje, mert a mobiltelefonjukról bömböltetett, általuk valószínűleg zenei élménynek gondolt ricsajjal próbálták feldobni ezt a rettenetesen unalmas túrázást. Pár perc múlva már nem hallottuk őket elhamdulillah.
Amúgy azt vettem észre, h. ahogy öregszem, egyre jobban értékelem a csendet. Különösen túrán, az erdőben nem szeretem mások hangos zenéjét hallgatni. Komolyan, nem azért járunk szerintem túrázni… ha erre vágynék, kimennék sétálni ide a körútra inkább.
Az iszkaszentgyörgyi kastély nagyon tetszett, érdemes lenne szépen felújítani az épületet és környékét:


Itt kezdődött a túra igazán érdekes része.


Emelkedni kezdtünk, és megcsodálhattuk több oldalról is a Szenes-horog sziklafalát, ami remek látvány volt:



Még sosem jártam erre, és eddig párszor elgondolkodtam, h. miért is lelkesedett Zoli annyira ezért a túráért, de innen már én is lelkesedtem, mert nagyon szép tájakon jártunk.
A csóri művházban igazi terült-terülj asztalkám fogadott minket. Ismét volt forró tea is. Kicsit megpihentünk, elbeszélgettünk a túratársakkal, aztán indultunk is tovább, fel a Kilátó-hegyre, ahol, bármely meglepő is, volt egy kilátó. Előtte azonban a Kőasztal nevű helyen volt még egy – nem hinnétek el – kőasztal:



Megcsodáltuk a kőasztalt, amin egy kiránduló család kislányának fókája ábrándozott a jégtáblákról, amelyeken népének tagjai kőasztalok helyett pihennek, aztán mentünk fel a kilátóhoz.
Nem volt egy túl magas kilátó, el is határoztuk, h. nem teszünk miatta kitérőt, de az út pont alatta ment el, így hát felmásztunk, és megállapítottuk, h. ha egy vagy két emelettel magasabbra építik, remek lenne a kilátás… így is szép látvány nyílt a környező erdőre, de messzebbre nem lehetett látni:



Innen felkapaszkodtunk a Meredélyfőre, ami végül is nevével ellentétben nem volt olyan rettenetes magasságban, de a kilátás, az ismét valami hihetetlen volt:


Majd megkezdtük utunkat túránk legmagasabb pontja, a Baglyas felé.
Azt most nem akarom még egyszer elmondani, h. milyen szép volt az erdő, de hát tényleg nagyon szép volt. elhamdulillah gyönyörű ősz az idei, szép idővel, színes levelekkel, csodás kilátásokkal, remek túrákkal. Mondjuk lehetne egy kicsit több eső, mert kalapos barátaim örülnének neki… de ez az ősz tényleg hihetetlen: 


Még a Baglyas előtt volt az ellenőrzőpont, ez egy korábbi hegy előtt is megtörtént: az előttem haladók egyszer csak megálltak az út közepén, én próbáltam kikerülni őket – aztán kiderült, h. pecsételni álltak meg, mert a pont átminősítette magát „mozgó ponttá”, és lemozgott a hegyesebb vidékről, ahol igencsak fújt a szél. Most is még a hegy előtt megkaptuk a pecsétet és a csokit.
Felfelé a Baglyasra érdemes volt visszanézni, mert a kilátás az acélszínű ég alatt gyönyörű volt:



Túránk legmagasabb pontján nem időztünk sokat, mert igencsak fújt a szél. Meg hát szerettünk volna világosban beérni…
Innen még nagyon szép helyeken, remek kilátások között haladtunk egy darabig. Aztán bementünk Inota központjába, a vendéglőben a pecsét mellé ismét adtak forró teát, majd a falus szélén, alig párszáz méterre a következő ponton banánt is. A pont a víztározó partján volt, a pontőrök a szél elől behúzódtak valami romos épület maradványaiba:



Innen felkapaszkodtunk a kápolna dombjára, és megkezdtük hosszas fel-le utunkat a következő dombokon:


A műúthoz kiérve jobbra szalagozás vezetett, amin kötelességtudóan el is indultunk, hiszen a szalagozás eddig is kiváló volt. most azonban éppen arrafelé vezetett, amerről jöttünk, ráadásul felfelé a dombokra, és Zoli eléggé határozottan le is szögezte, h. ő már nem szeretne sehová felfelé menni. Ezzel teljes mértékben egyet is értettem, hozzátéve, h. a víztározótól már csak 3 km van a célig, és ha most itt visszafordulunk, és teszünk még egy kört, az lényegesen több lesz annál… előszedtük az itinert, és megállapítottuk, h. egyértelműen közli, h. mi menjünk be a városba jobbra a műúton. Ez a szalagozás valamelyik másik távnak szólt, de kíváncsi vagyok, h. hányan nézték be a többiek közül…
Innen már hamar beértünk, a buszmegállónál megkérdeztem egy helyi lakost, h. hol a művház, ő kicsit furcsa arckifejezéssel mutatott a szemben lévő épületre… besétáltunk, a kitűző és emléklap mellett nagyon dekoratív szendvicsek fogadtak:


Minden elismerésem a szervezőké, akik végig nagyon kedvesen és vendégszeretőek voltak, és még itt az utolsó ponton is maradt energia és kedv, h. ne csak egyszerű kenyerekkel, hanem ilyen mosolyra derítő, kedves figyelmességgel fogadjanak minket. Ez a szellem végig áthatotta a túrát, és ez nekem mindig nagyon sokat jelent, köszönjük szépen ez úton is.
Innen busszal mentünk vissza Fehérvárra, az autóhoz, hamarosan jött is a buszunk, ami nem is állt meg máshol, hamar átértünk, és ezúttal a 7-esen jöttünk vissza Pestre, ami nekem rövidebbnek tűnt.

Nagyon jól éreztük magunkat ezen a túrán, szép tájak, remek idő, jó szervezés, nagyon kedves és vendégszerető szervezők. Insallah jövőre is jövünk J

2014. november 6., csütörtök

Vasárnapi kirándulás

Nagyon szép az őszi erdő, színesek a levelek, stb.
Ezért november 9-én, vasárnap insallah kirándulni megyünk a Pilisbe:

Időpont: 2014. november 9.
Útvonal:  Pilisszentkereszt – Pilisszántó – Csévi-nyereg – Iluska-forrás – (Sas-szikla, feltételesen) – Kopár-csárda
Táv: 13,5 km
Szintkülönbség: 450 m
Találkozó: reggel ¾ 8-kor a villamosmegállóban, a Margit-híd budai hídfőnél
Visszaérkezés: délután az Árpád-hídhoz
Terep: kellemesen dimbes-dombos, némi zsírégető emelkedővel fűszerezve. Nem nehéz túra, kezdők is jöhetnek.
Gyerekkompatibilis-e? Gyerekek részvételét 7-8 éves kor alatt nem javaslom, és még úgy is csak akkor, ha voltak már hosszabb sétán/kiránduláson. Az útvonal egyes részei NEM járhatók babakocsival/kismotorral/háromkerekű biciklivel/rollerrel/görkorcsolyával/dömperrel/más nem jut eszembe. 
Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Esőkabát! Kaját lehet hozni, innivaló mindenképp legyen elegendő mennyiségben, mert útközben venni nem lehet. Meg legyen ennivaló, persze. Esetleg még valami ennivaló.
Költségek:  odafelé: HÉV jegy 370, busz 370; visszafelé: busz 465 (ezek a teljes árú jegyek)
Figyelem!
Jelenleg az időjárás-előrejelzés szombatra esőt mond, vasárnapra nem. De, mint azt tapasztalhattuk, ezek az előrejelzések, főleg 3 napra lőre nagyjából a madárbél-jóslás kategóriájába sorolhatók. Így, ha ESETLEG esne az eső, akkor persze nem megyünk. Bármi kétség esetén hívjatok fel vasárnap reggel insallah.


2014. november 5., szerda

Piros


Vagy egy hónappal előre neveztem a Piros 85-re, idén létszámkorlát van, nem akartam lemaradni, ez a túra a kedvenceim között van. mondjuk készülni nem nagyon tudtam, rengeteg munkám jött össze, igyekeztem úgy beosztani, h. a péntek délután legalább szabad legyen, de erre még délelőtt 11-kor bejött még egy munka, így végül majdnem este fél tíz volt, mire úgy-ahogy végeztem.
Közben a héten megbeszéltem 2 túratárssal, h. itt alszanak a túra előtt, és reggel együtt megyünk a rajtba. Ők megérkeztek, körbemutattam nekik a szállást, majd visszaültem dolgozni… szerencsére ők nem igényeltek társaságot J
Reggel felkeltem 4-kor még kicsit dolgozni, aztán fél 6-ra jött a taxi, h. a rajtba szállítson minket. Nekem valami hihetetlen módon nem volt kedvem menni. Álmos voltam, hideg volt, fáztam, legszívesebben visszabújtam volna a 2 takaró alá. Mostanában úgyis egyfolytában fázom, még éjjel 2 takaró alatt is. Ha a túratársak nem lettek volna, valószínűleg el sem indulok. Így viszont, h. már megbeszéltük, és még taxit is rendeltem, meg már minden holmim össze volt pakolva, elindultunk. Majd megjön a menőkedvem útközben, biztattam magam.

A rajtban a hivatalos rajtidő előtt jó 10 perccel már jókora sor állt. Álltunk a ködben, hidegben, és fáztunk. Lassan megindult a sor, illetve minden sor gyorsan indult meg, KIVÉVE a 85-ös előnevezettek. Időnként kijött a rajtnak helyt adó iskolából egy szervező, és megkérdezte, h. 85-ös helyszíni nevező nincs? Mert az a sor üres… no tessék, kellett nekem előnevezni, már úton lehetnék. Mindegy, kivártuk a sorunkat, és végül is 6:15-kor el tudtam indulni a tejszerű ködben és hidegben.


 Mivel fáztam igyekeztem kilépni. Rajtam volt egy 100-as polár, de még a Kevélyre felfelé menő elég kemény emelkedőkön is fáztam… szaporáztam hát a lépést, nem akartam megfagyni, elég jól fel is értem a Kevélyre, ahol, akárcsak tavaly, semmi kilátás nem volt, sűrű köd gomolygott alattunk:


Kicsit elgondolkodtam, h. felveszem a széldzsekimet is, de mivel más nem volt nálam, nem mertem, mert mi lesz, ha még jobban fogok fázni… A Kevélyről lefelé állítólag rövidebb időszakokra kisütött a Nap, én ezt nem vettem észre, nem tudom, lehet, h. éppen pislogtam.
Ekkor rendkívül kellemetlen mozzanat történt, utolért két futó, nem a „rendes” (vagyis terepfutó versenyre nevezett) futók közül, hanem csak futottak a túrán. Ettől függetlenül és jobbra oldalra kiléptem előlük, h. elengedjem őket, és az ösvény melletti avarban ráléptem valamire, és sikerült hatalmasat esnem. Még a futók is megálltak, h. túléltem-e. Mondtam, h. minden oké, menjenek tovább. Hát a térdemre estem persze, hová máshová, ami ez után kisebb-nagyobb intenzitással végigfájta a túrát, de annyira azért nem, h. ne tudjak menni tőle.
Utolértek az elszállásolt túratársak, kicsit mentünk együtt, egészen az etetőpontig. Közben elmesélték, h. egyikük a rajtban hagyta az itinerjét, mert azt hitte, h. a másikuknál van. végül az itinerből kiszedett középső lappal megoldották a dolgot.
Az etetőpont kínálata a szokásos bőséges terülj-terülj asztalkám volt. én pl. soha, sehol máshol nem ettem aszalt koktélparadicsomot, és megvallom, nem is szeretnék, mert annyira FURCSA, h. kicsit édes, de azért érezni, h. ez paradicsom akar lenni, és nem is tudom, h. akkor ez most jó vagy sem, de a túrán nagyon jól esik mindig. Azt, h. túrán kívül megenném-e, no, azt nem tudom.
Némi táplálkozás után mentünk tovább. A túratársak lehagytak. Nekem nem jött meg a menőkedvem cseppet sem. Folyamatosan hajtani kellett magamat előre, mikor súroltuk Csobánka szélét, azon gondolkodtam, h. egy éles balkanyarral megkeresem az első buszmegállót. Na ne már, győzködtem magam, tovább kell menni.
A következő pont, a Tölgyikrek, az valami iszonyat nehezen jött el. Egyszerűen untam a menést, fáztam, és inkább aludtam volna. Közben M. Sz. rámüzent, h. kb. 10 perccel utánam rajtolt, kíváncsi voltam, hol fog utolérni, vagy h. utolér-e egyáltalán, mert bennem lassan megfogalmazódott a terv, h. hazamegyek Dömösről. Onnan biztos elég jó a közlekedés Pestre, mentem 30 km-t, kisétáltam magam, szép volt, jó volt, elég volt, viszontlátásra.
Lassan beértek közben az első futók, aztán egészen az elején Gábor is, akinek nagyon drukkoltam. Időről időre hátranéztem, h. jön-e futó, h. el tudjam engedni, így pillantottam meg M. Sz-t, aki nem örült, mert meg akart lepni. Én örültem, és együtt mentünk a patakátkelések és futók között Dömösig, nagyon jól elbeszélgetve, és igazából itt jött meg a menőkedvem is. Kezdtem élvezni a túrát, legnagyobb megdöbbenésemre J.

Dömösön a ponton volt egy valami hihetetlen aranyos 3 hónapos tacskó kiskutya, egészen feldobott:


Ettünk, ittunk, aztán megindultunk a Dobogókőre vezető durva emelkedőknek. Itt én egy idő után elmaradtam M. Sz-től, és már nem is láttam viszont őt a túrán. Még Dömös előtt mondtam neki, h. én hazamegyek, na ne hülyéskedj, mondta. No jó, akkor talán még felmegyek Dobogókőre, de ott vége, adtam hangok igencsak intenzív érzéseimnek. Most a Szakó-nyeregben a ponton a pontőrök átadták M. Sz. igazán szívhezszóló üzenetét, h. ne adjam fel, menjek el Nagykovácsiig legalább. Megjegyzem, az a 65-ös táv célja, a 66,1 km és 2475 m szint ebben a pillanatban nem látszott lehetségesnek.
Dobogókőre felérve fájt a gyomrom, egy túratárs nagyon kedvesen adott egy fájdalomcsillapítót, ez úton is köszönöm, tovább tudtam menni. Rávettem a parkolóőrt, h. nyissa ki nekem a mosdót, és vettem egy kólát, amiből csak egy decit tudtam meginni, de nagyon jólesett. Úgy döntöttem, h. nekirugaszkodok az 55-ös távnak, nem szállok ki, irány a Kopár-csárda.
Ekkor ért fel a parkolóba 2 kocsival egy kutyás társaság. Az ebek között volt egy stafford (ez szerencsére pórázon), 2 keverék és 2 cane corso. Természetesen póráz nélkül. Már most elmondanám, h. ezek olyan 50 kg körüli fekete kutyák, és az egyik végük tele van hegyes fogakkal. Ráadásul irántam különös érdeklődést mutattak. Mikor végre nagy nehezen megelőztem az utat teljes szélességben elfoglaló gazdáikat (az egyik visszarántotta a pórázon lévő staffordot), talán a lényegesen gyorsabb tempóm érdekelte a kutyákat, mert a 2 cane corso elkezdett rohanni utánam.
Szerencsére a gazdák legalább ezen remekül szórakoztak. „Hahaha, nézd már, hogy kergetik! Hogy kergetik! Azt hiszik, velük játszik!” Hátranéztem, rohan utánam eltátott szájjal két batár nagy fekete kutya, hát hirtelen nem tudtam, mit csináljak, jobban belehúztam, de a kutyák is, no, erre futni kezdtem, de nyilván ők a gyorsabbak, és megálltam, szembefordultam a gazdákkal, hívja már vissza a kutyáit legyen szíves, mondtam emelt hangon, közben biztos, ami biztos, a kutyák felé tartottam a túrabotok hegyét… hádecsakjáccik mondta a sértődött gazdi, hádeénmeg le… szaladt ki a számon. Végül a „gazdi” megragadta a kutyák nyakörvét, majd miután én továbbindultam, ők vonszolták magukkal, de így gazdival lesúlyozva azért lassabbak voltak nálam. Később mondta egy túratárs, h. őt is inzultálták a jószágok. Nem egészen értem, h. ha valakinek van 2 db 50 kilós kutyája (amiknek ugye az egyik végén hegyes fogak vannak), és még csak behívni se tudja őket, annak (1) minek kutya, (2) ha már, akkor miért nem tartja pórázon. Na mindegy, megúsztam a kalandot elhamdulillah.
A Csévi-nyereg pont megint nagyon lassan jött el. Előtte volt még egy etetőpont, hiába, ezen a túrán legendásan kiváló az ellátás. Mire végre elértem a Csévi-nyeregbe, már alkonyodott. A pontőrök is megjegyezték, h. kb. egy órán át van már csak világos. És szeretek szürkületben menni, kedvenc időszakom. Ennek ellenére a Fehér-hegyre felmenő igen durva emelkedő közepén már azt sem láttam, h. hova lépek, így megálltam, elővettem a lámpát és ittam kólát.
Igazából nem voltam fáradt, elég jól tudtam még menni, és az 55-ös táv céljához közeledve elgondolkodtam azon, h. elég-e nekem az 54 km, vagy legyen 66. Igazából az előbbi megoldás felé húztam volna. Vasárnap muszáj volt dolgoznom, és sokat segített volna, ha időben le tudok feküdni, mert reggel muszáj dolgoznom, és az a lehetőség, h. alvás nélkül tegyem, nemigen tartozott a lehetőségek birodalmába… De hát a Kopár-csárdától már csak 12 km Nagykovácsi. Igaz, h. közben fel kell menni végig a Hosszú-árkon, ami gyilkos… no mindegy, csak elmegyek addig, döntöttem el magamban.
Most először sikerült nem letévednem a Kopár-csárdához vezető piros jelzésről. A kis hídnál már tudtam, h. gyakorlatilag megérkeztem a pontra. A híd minőségromlására praktikus felirat hívta fel a figyelmet:


A ponton ittam nagyon finom limonádét, megettem a szendvicsemet, és kis pihenés után el is indultam fel a brutál meredek Kakukk-hegyre. Ezt leküzdve már könnyebb, változatos rész következett. A Hosszú-árok ellenőrzőpont szokás szerint gyönyörű volt: a be- és kivezető úrszakasz végig gyertyákkal kirakva, mint egy leszállópálya a sötétben. Ki is fejtettem a pontőröknek, h. CSAK azért nem a terepfutóra nevezek, és futom le 10 óra alatt az egészet, mert akkor itt még világosban lennék, és nem látnám ezt a gyönyörű díszkivilágítást. Komolyan bólogattak, majd adtak kókuszrudat, ami nagyon bölcs dolog volt.
Innen kezdődik a nagyon nemszeretem szakasz, kb. 3 km-ben majdnem 300 szint, és ugye itt már 60 km körül vagyunk, annyira nem esik jól. Azért csak meglett, sőt, szerintem könnyebben mint tavaly, mert mindig azt vártam, h. mikor jön már a nagyon meredek szakasz, aztán egyszer csak fenn voltam J A hős pontőrök a brutál hidegben ácsorogtak, utolért 3 ember, nem is időztünk sokat, fáztunk. Az egyik fiúval beszélgetve mentünk le Nagykovácsiba, innen az első emelkedő után tényleg már csak lefelé, a kellemetlenül meredek, sziklás lejtő nem a kedvencem, örültem, mikor leértünk a műútra. Innen még jó darabot kell menni Nagykovácsin belül. A temetőben számtalan mécses, halottak napja van, jutott eszembe. Aztán már percek alatt beértünk.
Igazából még mindig nem voltam iszonyat fáradt, és még mindig nagyon jól éreztem magam a túrán, ahogy egyfolytában azóta, h. összeakadtam M. Sz-kel. Maradjunk is ennyiben, döntöttem el, és közöltem, h. jó lesz nekem a 65-ös kitűző is. Olyan még úgysem volt J
Nem mondom, h. nem tudtam volna végigmenni, ha pl. itt találkoztam volna M. Sz-kel, akkor biztos, h. végigmegyek vele (ez úton szeretném kérni, h. jövőre egy órával később legyen szíves rajtolni). Hasonlóképpen, ha Zolival vagy más ismerőssel akadok össze, de így egyedül, a hidegben, ködben, hisztis voltam és motiválatlan. Szép volt, jó volt, elég volt, mondtam újra, de most legalább teljes szívvel tudtam mondani, nem úgy, mint Dömös előtt. Így viszont felszálltam a buszra. 10-re otthon voltam a lakásban, és másnap ugyan nem 100% kipihenten, de azért munkához láttam.

Én nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. Insallah itt leszek jövőre is – de arra azért kíváncsi lennék, h. volt-e olyan helyszíni nevező, aki már nem indulhatott el a létszámkorlát miatt. Mert ha nem, akkor lehet, h. jövőre inkább a helyszínen nevezek J.