2020. július 6., hétfő

Ország Közepe 100



Táv: 103,3 km
Szint: 213 m

Valamiért kinéztem ezt a túrát. Ne kérdezzétek, miért. Nem annyira sok alföldi túrára járok, bár a hatalmas szintek sem az én világom, de azért valamennyi csak legyen. Mondjuk a 100 km / 3000-3500 m, az ideális számomra. Viszont nagyon, nagyon készültem az áprilisi Kesapiz túrára, annyira, h. még Zolit is meggyőztem, h. velem tartson. Viszont a túra elmaradt a járványügyi korlátozások miatt… talán ezért pörögtem rá erre a túrára, mintegy pótlásként.
Miután a döntés megszületett, h. én márpedig erre a túrára megyek, megkezdtem az áldozatos aknamunkát, h. ne egyedül kelljen mennem… sajna, mint azt amúgy vártam is, M. Sz. boldog, egészséges kacagással fogadta már az ötletet is, h. ő ezen a túrán részt vegyen. Elég hamar beláttam, h. ezt fel kell adnom, nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába. Így hát inkább a Zoli-vonalra koncentráltam, aki elsőként ezt adta tudtomra tervem kapcsán: „Hát, te elmebeteg vagy.”
Miután ezt így tisztáztuk, rászántam az időt és fáradságot, h. minden egyes kommunikációnkba belefoglaljam a „majd mikor megyünk az Ország Közepe 100-on”, „Ilyen lesz/nem lesz az Ország Közepe 100-on”, „de jó lesz majd az Ország Közepe 100-on” kifejezéseket.
Végül Zoli beadta a derekát, de azt kell mondjam, h. inkább olyan módon, mint Örkény István „Az ember melegségre vágyik” című egypercesének főszereplője (olvassátok el, de itt egy részlet):
„Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.
Szóval, megegyeztünk, h. megyünk, ami remek volt, mert különben az újhartyáni buszmegállóból még 2 km-t kellett volna gyalogolnom a rajt-célig, ami valami ipari külterületen volt. És éjjel is egyedül kellett volna mennem, amihez nem volt sok kedvem. Így azonban megegyeztünk, h. 5:20-kor találkozunk a Nyugatinál.
Szombaton arra ébredtem, h. a telefonom cseng, és 5:10-et mutat. Zoli hívott, h. 10 percet késik… micsoda szerencse, különben még most is aludnék szerintem. Próbáltam olyan hangot megütni a telefonban, mint aki már ÓRÁK ÓTA ébren van, ám elnéző türelemmel viseli, h. túratársa késik 10 percet. Majd rakétasebességgel kivágódtam az ágyból, h. max. 15 perc alatt elkészüljek és elinduljak. Szerencsére a szendvicseket meg izót meg minden mást már péntek este megcsináltam, csak be kellett dobálni a táskába. A kávé is be volt készítve, egy gombnyomás, és már főtt is lefele, közben rohantam öltözni. Sajna a kapkodásnak a kávém áldozatul esett, ott maradt szegény lefőzve a konyhapulton… ennek hatását egész nap éreztem.
Úgy döntöttem, h. bölcsen hallgatok arról, h. az utolsó pillanatban kaptam össze magam, s James Bondot is megszégyenítő higgadt mosollyal szálltam be Zoli autójába. A rajt nem volt messze, egy óra sem kellett odaérni, útközben arról beszélgettünk, h. micsoda elmebetegek vagyunk, de főként én, aki az egészet kitaláltam. Valamint, h. ez kemény menet lesz. Egyik tényt illetően sem tévedtünk, amúgy.
Mentem már azért pár 100-ast, meg hosszabbat is, de most a meleg, a folyamatos, monoton síkon menés és a fenyegető mély homok réme is kísértett. Tudtam, h. kemény menet lesz, no.
A rajt/cél koordinátái egy napelemparkra mutattak, bár láttuk a szervezők sátrait, azért elmentünk oda, ahova a navigáció vitt, majd a napelempark rövid, ám tanulságos megtekintése után megfordultunk, és pár tucat méter visszagurulás után leparkoltunk. Kiszálltunk, felszerelkeztünk, neveztünk, megkaptuk az A3 méretű, hatalmas kartonpapír itinert, legközelebb óriásplakáton lesz az itiner, érdeklődött Zoli kedvesen, majd rajtidőt kaptunk, és ¾ 7 magasságában sikerült elindulnunk.



Mivel én ezek a környéken írtam a szakdolgozatomat, mondtam előre Zolinak, h. elég sokat kell majd erdőben menni, és valóban, az elején rögtön be is vágtunk az erdőbe, árnyas fák alatt haladtunk egyelőre kifejezetten kellemes időben, ami amúgy később változott…



Szerencsére péntek este letöltöttem a túra trackjét, mert anélkül igencsak meg lettünk volna lőve… az útleírás olyan informatív megjegyzéseket tartalmazott, mint „hosszan a zöld sáv mentén túrázunk”, „pár km megtétele után”, „északkelet felé túrázunk a jelek mentén hosszan” és „jó pár km múlva”. A térképvázlat nagyon jó minőségű lett volna, ám az 1:75.000 méretarány meglehetősen áttekintő jellegűvé tette… Illetve a jelzésellátottság enyhén szólva limitált volt, pl. a "jelek mentén hosszan" követendő piros + útvonalon egy, azaz egy db piros plusz jelzést sikerült találni. Mindegy, a track jó volt, leginkább arra hagyatkoztunk hát.
Az útvonal elején kutyás futók előztek meg minket (ilyen nevezési kategória is volt), bull típusú kutyák feküdtek bele a hámokba és az útba eső pocsolyákba is, a jószágok már az első 1-2 km után úgy lihegtek meg fújtattak, mintha egy gőzmozdony jött volna mögöttünk, pedig meleg sem volt (EKKOR MÉG), hogy fognak ezek bírni egy hosszabb távot, gondoltam, de aztán az egyik gazdát megkérdeztem, s kiderült, h. 8 km-re neveztek, megnyugodtam, h. a kutyák mégsem fognak tömegesen gutaütést kapni.
Az útvonalon volt 3 frissítőpont, ami emberes volt, a többi pont az kódos volt, ilyen kódokat kellett leírni, amiből az elsőt hamarosan el is értük:



Az első frissítőpont Ócsán volt, 36,64 km-nél. Én beszéltem ócsai kollégámmal, Lajossal, hogy esetleg majd összefutunk a festői Ócsán. Amúgy Ócsa előtt tényleg érdekes helyeken mentünk át, mondhatni, a túra fénypontja volt ez, az ócsai láperdő nem véletlenül védett terület, nagyon értékes élőhely: 


Nyilván 100 km-en nem volt időnk sokat nézelődni, de a Selyem-rét tanösvényen azért kipróbáltam egy havasi cincért, azt kell mondjam, nem egyszerű ez a hintázás, az első pillanatban majdnem hanyattestem az igencsak csúszós játékról: 


Amúgy Ócsa előtt történt, hogy kisebb pánikrohamot kaptam… Zoli nézegette a térképet, hány kmnél lesz az ócsai pont, kérdezte, 36 körül, mondtam én. Az lehetetlen, mondta ő, itt van Ócsa előttünk, és az itiner szerint is 24 kmnél van…

Belém hasított a pánik, h. áttévedtünk valahogy a 60-as táv útvonalára… valahogy az eddigi kb. 20 km-ből is éreztem, h. igen nehezen tudnám magunkat rávenni egy plusz 4-5 km-vel járó útvonal-korrekcióra…
Megálltunk, s a térkép rövid tanulmányozása kiderítette, h. Zoli a 60-as táv útvonalát nézi… amúgy most gondolok bele, h. ez valami tudatalatti vágy lehetett. Kiderült, h. hamarosan elérjük a két táv elágazását, s a festői Ócsától mintegy 2 kilométerre mi az ellenkező irányba fordulunk, s majd egy 14 km-es plusz kört megtéve érünk be oda. Hát, ez nem töltött el minket túl nagy lelkesedéssel, de hajrá.
Átkeltünk az 5-ös úton, majd a Duna-Tisza csatornán, s ettől kezdve „jó sokáig” a csatorna mellett „túráztunk”, hát, leginkább homokban, és tűző napon, vagyis itt már tombolt a valódi alföldi túra fíling: 


A csatorna után rögtön találkoztunk egy párral, akik éppen akkor döntöttek a feladás mellett, s a buszközlekedés lehetőségeiről érdeklődtek, javasoltuk, h. menjenek vissza a főútig, ott biztos jár valami busz. Remélem, sikerül nekik… mi mentünk tovább a nem túl izgalmas terepen, bár a csatorna az szép volt, kiváltképp az ingerszegény környezethez viszonyítva: 


Viszont legnagyobb örömömre az előttem menő Zolira rászállt valami, majd vissza is pattant róla, én gyorsan felkaptam a porból, és egy díszbogárnak (Buprestidae) bizonyult, ebből a családból a nagy termetű fajokat nagyon szeretem, olyan hihetetlen furcsa formájú bogarak, teljesen lenyűgöznek. Szerencsére ez hagyta lefotózni magát, majd kirepült a kezemből, mert bármilyen meglepő is a szerencsétlen vonalaikat nézve, remekül repülnek:



Egy hatalmas kurfli megtételével keltünk át újra a csatornán, mert el kellett menni egyik parton a hídig, majd a túloldalon visszajönni ugyanannyit, s így menni tovább.
Mentünk, mentünk, vagy poros földutakon, vagy országúton (de ezt az egész túráról elmondhatnám), beértünk Ócsára, elértük a pontot, én még leülés előtt nyújtottam vagy 5 percet, ami sokat segített amúgy, nemcsak a túra közben, hanem utána és másnap is sokkal jobb volt.
Lajos felhívott, h. mikor érünk oda, ugyanis pont akkor hajtott arra kocsival… így tudtunk találkozni, megkínált meggyes rétessel, kicsit beszélgettünk pihenő közben, aztán ő ment, mi meg a közkútnál töltöttünk vizet, s szintén mentünk.
Áthaladtunk Ócsa pincesor – ófalui részén, megnéztük az érdekes régi pincéket, bár sok időt nem töltöttünk velük, amúgy a táj tényleg nagyon szép volt:



Innen a következő pontig volt 30 km, már igazán nagyon meleg volt, tűzött a nap. Vízvételi lehetőség, az viszont nem volt… Még Zolinak is elfogyott a vize, aki pedig sokkal kevesebbet iszik, mint én. Megjegyzem, elég merész dolog a legnagyobb nyári melegben egy 100-as túrán ilyen hosszú távon nem adni vizet…
Illetve volt egy sokkal nagyobb gond is. A következő pont Ócsa után majdnem pont 20 km-re, a piros sávon LETT VOLNA. Mentünk, mentünk, szomjasan, azon gondolkodtunk, honnan szerzünk vizet. Aztán az erdei úton egyszer csak szembe jött egy kocsi, és a vezető kiszólt: Zsuzsa, megismersz? Hogyne ismeretem volna meg Gábor kollégámat, akivel együtt csináltuk a szakellenőrit… kiszállt, köszöntünk, na, ezt is jól bevállaltátok, mondta az ártalmatlan elmebetegeknek kijáró kedves, türelmes hangon, és meg elpanaszoltam, h. elfogyott a vizünk. Rögtön meg is kínált minket az övével, ami az otthoni fúrt kútból származott, s egy műanyag palackban állt a kocsiban reggel óta, ehhez mérten vasas, sárgás és igen meleg volt, de nagyon-nagyon jól esett, ez úton is köszönöm, életmentő volt.
A piros + és piros sáv elágazásánál elértük a pontot! 55 km-nél vagyunk, gondoltuk AKKOR MÉG. Kis zavart okozott, h. a térképen NEM ott volt a pont, hanem jóval előrébb. A track viszont itt jelezte, s a GPS eddig 54,8 km-t mért, így elhittük hát, h. már csak 10 km a 65-ös pont, ahol lesz víz, meg megállunk kajálni egyet. Gyanús volt ugyan, h a térkép a pontot tök máshova teszi, de hát aki hinni akar, az hinni fog. Jól haladunk, mondtuk bizakodva. Így fél órás pihenéssel is 8-kor tovább tudunk menni a 65-ös pontról.
Mentünk tovább, és sajna egyre egyértelműbbé vált, h. a pont az valami titkos pont vagy ki tudja, mi lehetett, mert a térképet és a tracket nézve is kitűnt, h. a valódi 55-ös pont még előttünk van… mire elértük, ismét nem volt vizünk, és még 10 km-t kellett menni, hogy legyen.
Rövid tanácskozás után visszamentünk egy tanyáig, amit nemrég hagytunk el, s ahol a kertben egy népes család bográcsozott. Megkérdeztük, tudnak-e adni egy kis vizet, s ők nagyon kedvesen adtak is egy másfél literes üveggel, még hideg sörrel is kínáltak, ezt nem kértük, de a másfeles víz az ott rögtön elfogyott. Több is elfogyott volna amúgy, mert tényleg nagyon meleg volt, de mentünk tovább.
Zoli ekkor már vízhólyagokra panaszkodott, megálltunk egy idő után szerelvényt igazítani, meg leragasztotta a talpát, de nem lett sokkal jobb.



Ahogy az itiner pontosan megfogalmazta „jó pár kilométer múlva” elértünk egy újabb nagyon érdekes részhez, a csévharaszti borókáshoz, ahol már jártam Lajos kalauzolásával, de most is nagyon szép volt: 


Közben lassan alkonyatba hajlott a nap, a borókás a legszebb arcát mutatta, mondjuk mi meg nem, fáradtak voltunk, melegünk volt és szomjasak voltunk:



Nagyon örültem, mikor felismertem a csévharaszti erdészházat, ahol már jártunk túrán TKM-mel, a pihenőn áthaladva, a túloldalon találtuk a pontot, volt gulyásleves, amit én nem kértem, de Zoli igen, én a vizeskannára vetettem magam, amiből már igencsak gyéren csordogált a víz, ki lehetne ezt cserélni, kérdeztem a pontőrt, aki közölte, hogy ja, a víz, hát az elfogyott…
Hát nekem erre meg az önmérsékletem fogyott el, de olyan mértékben, h. egy szót sem szóltam inkább, és odébbmentem pár tucat méterre nyújtani, mielőtt olyat mondok, amit megbánok. Szerencsére a 6 decis üvegemet sikerült még a kifogyás előtt feltöltenem, de voltak még egy csomóan, akiknek nem, ők a ponton kínált 2 decis szívószálas szőlőléből próbáltak felpakolni, egyet én is megittam, de nagyon édes volt, hagytam inkább. Hamarosan indultunk is, minek maradjunk, egy órával később volt, mint annál a csaló pontnál gondoltuk, hogy el tudunk innen indulni, víz sem volt, szúnyog viszont rengeteg.
Zoli ekkor kezdte pedzegetni, h. nagyon fáj a lába, pedig megint lábápolt itt a ponton, de a vízhólyagok nagyon kínozták. Nekem is volt legalább 2, amik eléggé fájtak, de nem volt olyan vészes, mint az övé, nekem amúgy sem szokott lenni.
A gond a mély homok volt, hiába öntöttük ki időnként a cipőből, illetve a kamásli sem segített, mert a cipő anyagán keresztül szivárgott be, s ha már benn volt, kegyetlenül dörzsölte a lábunkat. Mintha smirglin jártunk volna.
Lassan ránksötétedett, elővettük a lámpákat. Elértük a következő ellenőrzőpontot, a pótharaszti templomromot, pár tucat métert be kellett menni a romig, hogy a pontot megkeressük. Itt is jártunk TKM-mel, ismerős terep volt hát, bár eddig csak világosban. Már 5-6 túrázó kereste itt a pontot, nem találták, ahogy mi sem. Lefotóztuk a romot, aztán mentünk. Utólag kiderült, h. nem a szokásos A4 fehér papírt kellett volna keresni, hanem valami oszlopon térdmagasságban lévő QR-kódot, a csuma sötétben, amúgy (!!!). Mondjuk, ha ez az itinerben is szerepelt volna, valószínűleg kevesebb időt pazarol el itt a túrázók nagy része. Sebaj, végül a fotót is elfogadták, sőt, az enyémet meg se nézték a célban.
Mentünk tovább, beértünk Újlengyelbe, Zoli itt már biztosra mondta, hogy ő feladja, a ponton kiszáll, nagyon fáj a lába. De biztosított, h. megvár a célban, ne kelljen buszoznom hazáig. HA végigmegyek…
Nekem hatalmas kísértés volt ez, h. ő nem jön tovább. Zoli sokkal keményebb nálam, ha ő feladja, nyilván nem akkora gáz, ha én is… illetve, ne kelljen már szegénynek ÓRÁKAT várnia rám a célban… ilyenek jártak a fejemben, miközben Zoli pár tucat méterrel előttem ment, és meg a magam lassabb tempójában utána. Nagyon gondolkodtam, de annyira rákészültem, h. én végigmegyek, h. a dilemma igen mély volt. Illetve mondtam az edzőmnek, Eszternek is a projektet, az edzéseken is szem előtt tartottuk, meg nagyon kedvesen nap közben többször érdeklődött, h. hogy megy a projekt. Most elképzeltem, ahogy hétfőn közlöm vele, h. 81 km-nél kiszálltam… ő meg azt mondja, „hát, legalább megpróbáltad, ez is nagyon szép táv”, de közben látom rajta, h. azt gondolja, miért is nem hímzőkörbe járok inkább 😂😁:D
Illetve, a 80 km tényleg szép táv, HA arra nevez az ember. De ha 100-ra, akkor nem annyira. Szóval végül is eltökéltem, h. én márpedig tovább fogok menni, lesz, ami lesz.
A sötétben a jelzéseket követni nehéz, főleg, ha az embernek gőze sincs, h. kb. mégis hol merre, mikor vág be a viszonylag széles földútról az erdőbe. Az itiner ezt a szakaszt úgy foglalta össze, h. „kb. 8 km megtétele után érkezünk Pusztavacs mellé”. Ráadásul a leágazásnál egy kőris pont rádőlt az ösvényre, így a fejlámpák igencsak korlátozott fényében a leágazást meglátni lehetetlen volt. Az a 3-4 túrázó, akiknek a fejlámpáit előttünk a távolban láttuk, szintén nem látták meg, mentek tovább. Én sem láttam meg, csak én pár 100 méterenként azért elővettem a GPS-t és rápillantottam. Így hamarosan kiabálhattam Zoli után, h. jöjjön vissza… mintegy 150 méterrel mentünk túl az elágazáson, amit így a rádőlt fával a sötétben még a GPS-szel is alig-alig találtam meg. De legalább meglett, megkerültük a kidőlt kőrist, és a jó irányba mentünk tovább.
Az Ország Közepe emlékműnél (ahol szintén jártam már TKM-mel) megtaláltuk a pontot. Ezúttal volt víz, bőven, és volt energiaital, amit én nem szeretek, de mivel sehol nem tudtunk kávét inni útközben, egyet megittam. Enni már nem bírtam, a gyomrom ilyenkor felmondja a szolgálatot, pedig lett volna még szükség energiára. 
Zoli közölte a szervezőkkel, h. itt kiszáll, nem tud továbbjönni, én közöltem vele, h. én viszont igen, és ne várjon meg a célban, nyugodtan menjen haza, majd megyek busszal, de ezt ő természetesen nem fogadta el, megígérte, h. megvár.
Beértek minket a többiek is, aztán én elindultam, egy párral együtt, akikkel eztán összecsapódtunk, és többé-kevésbé együtt mentünk a célig, ők voltak Rita és Rita barátja, akinek elfelejtettem megkérdezni a nevét. Rita szintén biológiai érdeklődésű, viszont már nagyon álmos volt, így békésen tűrte, h. gombákról beszéljek neki, pedig akik ismernek, azok tudják, h. ez milyen megrázó élmény szokott lenni.
Hamarosan átkeltünk egy országúton, s bevágtunk egy erdei útra. Amit rendszertelen időközönként egyik szélétől a másikig terjedő, hatalmas pocsolyák borítottak. Ilyenkor mindig fel kellett mászni az út oldalában, az erdőbe, ahol a derékig érő, éjjeli harmattól vizes susnyában mehettünk random távolságokat, küzdve a bokrokkal, csalánnal, majd visszamászhattunk az útra. Remek volt, mit mondjak.
Igazán jó akkor lett, amikor jobbra kellett fordulni, hogy egy ösvényen átvágva 600 m múlva egy másik úton ugyanezt a bő 2,5 km-t visszamenjük az országútig, majd azon menjünk be Pusztavacsra. Ennek sok értelmét nem láttam azon túl, h. a táv meglegyen…
A valódi meglepetés az volt, amikor a track a jobbra fordulás után az igencsak susnyás ösvényen nekivitt minket egy kerítésnek, azon is PONTOSAN egy lakattal bezárt vaskapunak… megrángattam a kaput, megnéztük a tracket, a térképet, s láttuk, h. bizony közel-távol nem jelez más utat… megrekedtünk. Menjünk vissza ott, ahol jöttünk, és az országúton menjünk be a faluba, mondta Rita barátja. Én ettől teljesen kiborultam, tudod, mennyi innen az országút? Több mint 2,5 km, mondtam idegesen. Úgyis annyit kellene menni, csak a másik úton, vissza az országútra, mondta ő, s igaza is volt. Nem volt más választásunk, de AKKOR IS utálok visszamenni, bárhol is, nagyon demoralizáló. Főleg, hogy ez a kurfli TELJESEN felesleges volt, és ismét végre kellett hajtani a pocsolyák kerülgetését, fel-le mászva az erdőben…
Amúgy ideteszem a térképet, a szürke vonallal jelöltem, ahol menni kellett volna, s kékkel, ahol mi mentünk. Láthatjátok hát, h. egy méterrel sem mentünk kevesebbet.



Viszont voltak, akik alighanem előbb rájöttek e kurfli feleslegességére, mert visszafele menve találkoztunk többekkel, akik szintén elindultak a pontról, de nem mindenkivel… akikkel nem találkoztunk, azok nem sokkal utánunk indultak el, de fél órával előttünk értek be. Teleport.
Hosszasan mentünk át Pusztavacs-Rákóczitelep aszfaltos útján. 2 vízhólyagom egymás után kidurrant, amit hangos sziszegéssel vettem tudomásul. De közben legalább lassan kivilágosodott, az egész éjjel világító hatalmas telihold lement:


S helyette elkezdett felkelni a nap:



Már mindhárman nagyon el voltunk készülve, időnként be-bealudtunk menet közben, kicsit botladozva meg tántorogva, de csak mentünk tovább. Elértük az utolsó pontot már világosban, én lefotóztam, ők felírták, mentünk tovább, lassan kisütött a nap, de fáztunk, már a kimerültségtől meg a kialvatlanságtól, felvettünk mindenféle esőkabátot meg széldzsekit, mentünk tovább. Elméletben 6 km lett volna, de a túra papíron is 3 km-vel hosszabb, én meg majdnem 107 km-t mértem végül, így hát innen még vagy 9 km volt, vagy ki tudja, mennyi, mert maga a track is valós rajt-céltól kicsit odébb kezdődött.
De aztán lassan elértünk oda, ahol reggel már jártunk, majd megláttuk a parkoló autókat, illetve Zolit, aki a kocsi mellett, átöltözve, s nálam jóval frissebb állapotban várt minket.
Leültem a rajtasztalhoz, h az útközben lefotózott kódokat beírjam az itinerbe, kínáltak virslivel, amit megint csak nem kértem, aztán mondtam Zolinak, h. csússzunk, mert még elég ideges voltam a vaskapuba vezető kurfli meg a végén a plusz kilométerek miatt.
Azért még tisztáztam Zolival egy olyan kérdést, ami elég régen s elég sokáig kínzott az éjszaka során: vajon most, h. ő nem ment végig, érezzem kötelességemnek, h. jövőre újra eljöjjek vele teljesíteni a túrát? Mert miután ő az én hosszas rábeszélésemre jött el, teljesen jogos kérés lenne tőle, melyet nem tagadhatnék meg… de szerencsére élénken ellenállt még az ötletnek is, minként én magam is.
A hazáig vezető nem egészen 1 órás utat végigbeszélgettük, de én beszéd közben is majdnem elaludtam… végül Zoli a ház előtt tett ki, szerencsére a lift is működött…
Itthon ismét kiöntöttem cipőmből a homokot:



Az 50-es naptej ellenére elég komoly leégést is szenvedtem:



Zuhanyoztam, majd mentem aludni, aludtam 11-ig, felkeltem, ettem, dolgoztam egy órát. 2-kor ismét lefeküdtem, aludtam 5-ig, felkeltem, dolgoztam egy órát, ettem, és mentem aludni. Ily tevékenyen, gyümölcsözően telt a vasárnapom.
Ami a túrát illeti, hát, valóban kemény menet volt. Úgy érzem, jövőre nem leszek jelen, sokat kell halványodni az emlékeknek, ha egyáltalán. Remélem, közben a szervezésen is sikerül javítani, kiváltképp a térképen szereplő, ám tracken nem szereplő pont (vagy akkor legalább tessék kiírni, h. titkos pont, x kilométer), a vízellátás és a vaskapuba vezető track kérdését, illetve ha már csak a táv miatt tök céltalanul kell menni egy majdnem 6 km kurflit, legalább egy ellenőrző kód legyen a végén, h. muszáj legyen megtenni, ha már muszáj.
Ettől függetlenül én örülök, h. elmentem a túrára, s annak még inkább, h. végig is csináltam, jó erőpróba volt, tanulságokat tudok levonni belőle, s, ahogy Zoli mondaná, „ezzel is keményebbek lettünk”. Köszönjük a szervezést.


2020. június 27., szombat

Kaptárkövek


Táv: 52,3 km
Szint: 1360 m

Már évek óta mondogattuk Zolival, h. elmegyünk erre a túrára. Én még sosem voltam, Zoli is 10 éve, így lassan érett a dolog, h. egyszer majd csak eljutunk ide is.
Most a korlátozások miatt elég hosszú időt kihagytunk, főleg a hosszabb teljesítménytúrák terén, itt volt hát az ideje, hogy nekivágjunk egynek.
Tájékozódni kell, így a térkép lesz az úton a legjobb barátod.” – állt a kiírásban. Remek, Zoli egész térképgyűjteménnyel rendelkezik, remélem hoz, gondoltam.
„néhány helyen jelzetlen utakon is vezet, így szükséges a tájékozódási- és térképolvasási ismeret” – állt vastag betűkkel kiemelve a kiírásban… sebaj, gondoltam, már navigáltunk azért egyszer-kétszer…
Az útvonalakat a szervezők külön nem jelölik, de saját készítésű térképet és gps tracket biztosítanak a résztvevőknek. Javasolt az útvonalak gps track-jének letöltése mobiltelefonra!” – hívta fel figyelmünket a kiírás. A fenébe, kikapcsoltam a gépet, és nem töltöttem fel a tracket a GPS-re, gondoltam dühösen péntek este, mielőtt aludni mentem volna, s már majdnem hagytam is az egészet, mert van térkép, meg tudunk navigálni, lásd mint fentebb, de aztán nagy morogva visszakapcsoltam a gépet, ÉS MILYEN JÓL IS TETTEM, lásd lentebb.
Szombaton sajna fájdalmasan korán indultunk, pedig én bőven tudtam volna még aludni… és még így is elég későn értünk a rajtba, egy Eger melletti lovastanyára, a hosszú távon az utolsók között indultunk, de hát van bőven szintidő, és még a nézelődéssel együtt is beérünk 12 órán belül, gondoltuk AKKOR MÉG.
Mihelyt kiszálltunk a kocsiból az egri rajtban, elkezdett esni az eső… számítottunk rá, h. esni fog, mert láttuk az előrejelzést, na de hogy rögtön a rajtban… mély felháborodásomnak adtam hangot. Amit az eső láthatólag komolyan is vett, mert elállt. AKKOR MÉG.
Nevezés után rögtön neki is vágtunk a távnak, illetve először némi építő, gyümölcsöző véleménycserét folytattunk arról, h. merre kellene elindulni. Végül, mint két hipernavigátor, a a GPS-track segítségével eltaláltuk a helyes irányt, s megindultunk az istállók között, szép pej herélt nézegetett minket a boxból, mi viszont annyira nem nézegettük, mert az út, hát, sáros volt… mintha a közelmúltban esett volna erre némi eső. Illetve EKKOR MÉG azt gondoltuk, hogy ez sár. Később visszavágytunk a kellemesen száraz, jól járható útra, lásd lentebb.
A túra, nevéhez hűen, a Bükkalja különleges képződményeire, a kaptárkövekre van felfűzve. Ezek ilyen nagy, süvegcukor alakú kövek, melyek oldalába ismeretlen kezek, ismeretlen időben, ismeretlen rendeltetésű kőfülkéket véstek. Ezekkel kapcsolatban több elmélet is létezik, az érdeklődők legyenek szívesek rákeresni a Google segítségével.
Az első ep természetesen kaptárkő volt, ami nagyon tetszett:



Kimentünk a szikla szélére, a kilátás nagyon szép lehetett volna, ha pl. van egy kis napsütés, és nem csüggnek az ég alján a nem sok jót ígérő felhők:



Azért így sem volt rossz. Rövid gyönyörködés után megállapítottuk, h. a felhők nem hazudnak, csepeg az eső. De hát nem fog ez sokáig esni, mindjárt eláll, bíztattuk egymást, s mentünk tovább az egyre sűrűbben csepegő esőben. Ami egy idő után ANNYIRA sűrű lett, h. megálltunk felvenni esőkabátjainkat, melyek a következő néhány órára elválaszthatatlan jó barátainkká váltak.
A következő két ep 2 újabb kaptárkő volt, a jelzett útról kellett felmenni mindkét oldalra pár száz métert, az ekkorra már igencsak sáros úton és zuhogó esőben. Az egyik kőnél sziklába vájt barlanglakás is volt, kihasználtuk a lehetőséget, h. kicsit behúzódjunk. Én TERMÉSZETESEN bevertem a fejem, az egykori lakók alighanem alacsonyabbak voltak nálam, vagy lehajtották a fejüket belépéskor, vagy mindkettő. Nem pihenni húzódtunk be, hanem azért, h. eltegyük a telefonokat vízhatlan tokba, mert alulról olyan értékben áztunk fel a vízben-sárban, h. már a zsebünk sem volt száraz, esőkabát ide vagy oda.
A telefonok biztonságos helyre kerültek, mentünk tovább, miközben az utak ilyen állagot öltöttek:



A következő ep egyben frissítőpont is volt, mindenféle jóval kínáltak minket. Az ellátás amúgy a későbbiekben is kifogástalan volt a túrán, egyesével csomagolt szendvicsek, melyek közt volt VEGETÁRIÁNUS is, folyadék, sokféle édesség, gyümölcs stb. Tényleg ritkán vagyunk ennyire jól ellátott túrán.
Itt vált egy egymástól az 50-es és 30-as táv, s mi igencsak gondolkodóba estünk, h. átmenjünk-e a 30-ra. Ebből az ázásból bőven elég 30 km is. Én végül semleges álláspontra helyezkedtem, nekem mindegy, ha átnevezünk, akkor se sírok, meg ha végig kell menni, akkor se. Végül Zoli az 50 mellett döntött. Mentünk tovább a szakadó esőben, amit kellemesen kiegészített a néhol combig érő vizes fű, ezzel hozva a tökéletes vizessusnya-élményt. S mint tudjuk, a vizessusnya, az a lelkek elpusztítója…
Haladtunk a sárban-vízben a Via ad Szomolya nevű úton (mily meglepő) Szomolya felé. A szomolyai kaptárköveknél szépen kiépített bemutató ösvény, pihenő stb várt minket, ekkor már nem esett, a két pontőr lány elmondta nekünk (az esőbeálló alatt), h. eddig nagyon esett az eső, nem mondjátok, csodálkoztam rá erre a teljes újdonságként ható hírre…
Mentünk tovább, én már ekkor éhes voltam, és Zoli is, szóval a bogácsi kilátóhoz érve leültünk egy padra, és elővettük a szendvicseket. A kilátóban gyerekek játszottak, s milyen jól tették, hogy ott, ugyanis mihelyt mi leültünk kint, AZONNAL esni kezdett a változatosság kedvéért… megkérdeztük a fiúkat, h. bemehetünk-e mi is, aztán kicsit elbeszélgettünk velük, majd a szendvicsek elfogytával el is indultunk. Az eső ezúttal nem tett akkora jellemszilárdságról tanúbizonyságot, mint a reggeli, nem is esett annyira, meg olyan sokáig sem.



A bogácsi templomnál ismét emberes pont volt, ellátással, NAGYON finom sajtos szendviccsel, a pontőrök kicsi lánya cseresznyével kínált, kaptunk inni is. A továbbhaladás bizonyult kicsit problémásnak, mert a templomnál a forduló nemigen volt kijelölve, meg aztán később a következő sem, bóklásztunk mindkét helyen egy kicsit, később szerencsére a vizes fűben valami réten, de végül a track mindkét helyen segített. De hogy itt track nélkül hogy lehetett eltévedés nélkül megúszni, azt tényleg nem tudom…
A következő ep-n, Cserépváralján, sokáig kerestük az ellenőrző kódot, mert a kapuoszlop elé jól odanőttek az ágak, felmentünk a domboldalba, a barlanglakás fölé, ott láttam a tracken, hogy jóval lejjebb kell keresni, végül aztán meglett a kód.



Egy közkúthoz leérve Zoli érdekes magánszámot mutatott be. Ott a pad, pakolj arra, mondta a kúthoz érve, majd ő gondosan elhelyezte saját hátizsákját a földön, egy jókora méretű hangyaboly közepében… Ezt követően, indulás után hosszú, boldog perceket töltött a hangyák levadászásával különböző testrészeiről… előtte azonban még levette zokniját, s kimosta a kút vizénél, mivel a hálós futócipője, s ezáltal zoknija is telement sárral… rövid piperészés után indultunk tovább.
Innen felmentünk a Mangó-tetőre, az úton ismét kisebb kavarásokkal, ki kellett menni a pontra, majd visszajönni, de első pillantásra nem volt egyértelmű, hogy hová, és milyen sorrendben, de aztán a track rövid tanulmányozása egyértelművé tette, hogy a valóban RENDKÍVÜL sáros úton ki kellett menni a pontig, ahol egy különösen nagy kaptárkő van, még be is küzdöttem magam a vizes füvön át, h. legyen közös képünk:



Innen nekivágtunk egy különösen reménytelen szakasznak. Ekkor már 7 ágra sütött a nap, igen meleg volt, s a napsütés ráadásul felrántotta a párát is, ami egyrészt gőzfürdő-szerű érzetet keltett, másrészt azt ígérte, h. lesz itt még ebből csapadék…
Ráadásul Zoli, akinek (viszonylag) vízhatlan térképtartójában mindkettőnk itinere lapult, rövid tanulmányozás után közölte, h. 4 km a következő pont. No, mikor már MÁSFÉL órája mentünk, s közben sehol a pont, kezdtem elkeseredni. Ennek egy idő után hangot is adtam: hát én nem hiszem el, h. nem jöttünk eddig 4 km-t! de annyit biztos, többet is, mondta Zoli. Akkor hol a pont, követeltem én. Hát az HÉT km, mondta Zoli, mintegy diszkréten felhívva figyelmemet a rendszeres időskori hallásvizsgálat fontosságára. Ráadásul kiderült, h. inkább 8 lesz az, mint 7. de legalább tudtam, h. nem vagyunk extra lassúak. Viszont közben sikerült még kisebb-nagyobb elkavarásokat abszolválnunk, egyenesen továbbmenve, mikor fordulni kellett volna, meg ilyenek. Azért egy idő után csak beértünk a Mész-patak szurdokába, ami tényleg nagyon érdekes és szép hely volt:



A szurdokból kimászva pedig meglett a pont, ismét kaptunk enni, és fel tudtam tölteni a vízkészleteket is, mert, mint említettem már, ekkor éppen nagyon meleg volt.
Innen még jó 5 km-t kellett haladni egy meglehetősen eseménytelen szakaszon, jórészt erdei műúton, aminek nagyon örültünk, mert nem volt sár, viszont volt árnyék. Mondjuk a forgalom az kb. olyan volt, mint az Andrássy úton, mert a falu határában lévő réten napforduló-rendezvényre készültek. Felületes szemlélődés alapján a rendezvény lényege az volt, h. a faluból/környező falvakból autóval/motorral kiutazzanak a rétre, ahol leparkoljanak, majd letelepedve egyenek és különböző italokat (kiemelt helyet biztosítva a házipálinkának) fogyasszanak.
E vidám rendezvényt s az oda igyekvőket magunk mögött hagyva, a pincesoron rábukkantunk a következő pontra, ahol megint csak volt mindenféle, a sajtos tallértól a fröccsig, mi szódát ittunk, ami nagyon jólesett. Nem is időztünk soká, mert előttünk állt a Kövesdy-kilátó, valamint a Nagy-Eged meghódítása…
Ez a túra legszintesebb szakasza, a kb. 6 km-ben van kb. 400 szint. Ráadásul, mint említettem, meleg volt, meg pára is. 


Azért csak leküzdöttük, Zoli ment elöl, és pár tucat méterre lemaradva mögötte, de legalább találtam piros madársisakot, megálltam fotózni, ez azért volt jó, mert közben lélegezni is tudtam:



Furcsa volt világosban erre járni, én itt eddig nagyrészt a Tortúrák és Bükki Kilátások során jártam erre, tehát általában sötétben… most pedig világosban láthattuk ugyanazt a tájat, aminek nagy előnye volt pl. ennek a remek gérbicsnek a megtalálása is:



A Kövesdy-kilátótól remek kilátás nyílt a környező tájra és Bükkzsércre, nahát ott voltunk az előbb, mondtam boldogan: 


Aztán indultunk tovább a Nagy-Eged felé, nagy szerencsénkre alig egy km múlva észrevéve egy kis letérőnél a kirakott táblát, h. ott van még egy ep… érdemes volt lemenni a vadászházig, mert adtak mindenféle finomságot meg volt innivaló is.
Innen majd 6 km volt a Nagy-Eged, ahol a keresztről kellett valami infót leírni. Először alaposan, többször körbejártuk a kilátónál lévő kis keresztet, megállapítottuk, h. nincs rajta semmi, s vaslogikával azt is, h. akkor alighanem a kijjebb lévő, nagyobb keresztet kell keresni, és valóban… 


Az alattunk elterülő táj ekkor már igencsak alkonyi fényben fürdött:



Egy fotós éppen ezeket a fényeket várta a tetőn, s mikor elindultunk lefele (a lassan esni kezdő esőben, mert miért is ne) a háromszögön, utánunk szólt: vigyázzatok, mert nagyon csúszik!
Na, nem mondod, gondoltam magamban…
Innen eléggé kínkeserves ereszkedés következett a köves, meredek, s valóban csúszós háromszögön, majd leérve hamarosan becsatlakoztunk a piros jelzésbe, ahol egykor a Tortúrán mentünk le Egerbe.
Ez az emlék lett a vesztünk… megindultunk felfele a kellemetlen emelkedőn, ami a Tortúra utolsó emelkedője, s úgy gondoltuk, ezé a túráé is… a trackra pillantva láttam, h. majd balra kell fordulni, így hát a következő lehetőségnél fordultam… de egy idő múlva nekem gyanús lett, h. nem látom magam előtt Zolit… oké, h. felfelé gyorsabb nálam, de ennyivel? Ismét a trackra nézve láttam, h. rossz helyen vagyok – előbb kellett volna balra menni… Zoli meg kitudja hol jár már. Mindegy, kiléptem kicsit, majd messze magam előtt megpillantva fejhangon visítani kezdtem: „Zoliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii nem arra kell menniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii”… szerencsére meghallotta (mint mindenki, köztük a holtak is kb. másfél kilométeres körzetben), és visszajött… elindultunk visszafelé a track szerint, s kiderült, h. EGYÁLTALÁN el sem kellett volna indulni a tortúrás emelkedőn…
Ha idén is megyünk a Tortúrára, követelem, h. nekünk ne kelljen itt felmenni. Végül is darabra megvolt…
Visszaérve az emelkedő aljára megállapítottuk, h. mintegy 700 méter a cél légvonalban… és nem is sokat kellett kanyarogni, kiértünk a műútra, s itt átkelve már láttuk is a rajt/cél épületet.
A célban örömmel és ismét rengeteg kajával fogadtak minket. Kicsit üldögéltünk, ettünk-ittunk, aztán indultunk hazafelé, már teljes sötétségben. 11 után tett ki Zoli a ház előtt.
Nekem nagyon tetszett a túra, a zuhogó esőtől és a sártól eltekintve, mert szívesen nézelődtem volna, így meg a túra jelentős részén a nézelődés a kapucni két oldalára korlátozódott… de legalább van rá okunk, hogy visszajöjjünk még, remélhetőleg kedvezőbb időben, mert az útvonal nagyon jó, a szervezés és ellátás pedig kifogástalan volt, ez úton is köszönjük.


2020. január 6., hétfő

BHTCS 2019



Táv: kb. 43 km
Szint: kb. 1300 m

Már 3x voltam ezen a túrán, de csak egyszer sikerült. Egyik alkalommal a folyamatosan zuhogó eső és tényleg átláthatatlan köd miatt eldurrant az agyam, sarkon fordultam, és visszamentem a rajt/célba, 2 vagy 3 pontom nem volt még meg. A másik alkalommal pedig 2 perccel (!) kicsúsztam a szintidőből. Aztán ennyiben is maradtam, erre a túrára nemigen tudok egyedül menni, muszáj valaki, akivel a sötét hideg éjszakában közösen navigálhatunk. Idén végül úgy döntöttünk Zolival, h. oké, akkor menjünk. Előneveztünk. Lelkiekben igyekeztünk felkészülni arra, h. (meglepő módon) éjszaka sötét van, és (szintén meglepő módon) januárban, éjszaka hideg is van. Most meg pluszban még esőt is mondtak, vagy legalábbis valamiféle csapadékot.
Szombat napközben már fenn voltak a kötelező csúcsok az interneten. Ugyanis ez egy tájékozódási túra, a Budai-hegység pontjait (többnyire hegycsúcsokat) kell felkeresni, ezekből 6-ot lehet előre tudni, 3 meglepetés, ami csak a rajtban derül ki, és van egy plusz csúcs, amit nem kötelező megkeresni, de ha sikerül, azért plusz egy óra szintidő jár. Ezt nyilván érdemes mérlegelni, mert ha elmegy 50 perc a megkeresésre, akkor azért a 10 percért lehet, h. nem éri meg a macera és plusz táv meg fáradság.
Idén a kötelező csúcsokban túl sok meglepetés nem volt:
·         Nagy-szénás emlékfal (550 m)
·         Meszes-hegy (381 m)
·         Cseres-tető (473 m)
·         Nagy-kopasz (559 m)
·         Fekete-hegy (463 m)
·         Kálvária-domb (388 m)
Illetve a „nem túl sok” meglepetés arra tökéletesen elegendő volt, h. alapjaiban rengesse meg a túráról kialakult koncepciómat: HOL AZ ILONA-LAK? A túra egyik legjellemzőbb része ugyanis számomra az, amikor a Meszes-hegy brutál meredek oldalán le/fel kell mászni, majd fel/le az Ilona-laknál, ami ugyan meredek, de rövidebb, mint a Meszes-hegy, és nem hordoz magában olyan halálos veszélyeket, mint a Meszes-hegy. Egyelőre úgy döntöttem, h. vmi hiba folytán bizonnyal kifelejtették a listából.
Idén (és talán tavaly is? Akkor nem voltam) lett rövidebb táv is a túrán, a Budai Hegység Távoli Csúcsai (BHTCS) „Klasszik” és a Budai Hegység Még Távolabbi Csúcsai (BHMTCS) „futótáv” (ugyanannyi szintidő, de +3 tényleg messzebbi csúcs) mellett egy Budai Hegység Közeli Csúcsai (BHKCS), ahol csak 3 csúcsot kell megkeresni. Nekem amúgy ez a tendencia nem tetszik, h. lassan már azt is teljesítménytúrának hívják, ha kimegyek itt szemben a Sparba, de hát nyilván erre van igény, akkor a szervezők ehhez fognak alkalmazkodni… Itt az a nagy pluszpont megvolt, h. a rövidtávosok korábban rajtoltak, így nem volt egyáltalán tolongás a rajtban, mikor gondosan nem a rajtidő elején, hanem inkább fél 7-re megérkeztünk. Este. Mert, ha nem mondtam volna, ez egy éjszakai tájékozódási túra. A rajtban kisebb-nagyobb csoportok térképpel agyaltak, tervezgették a lehetséges útvonalakat:

Én már egész délután az útvonalon agyaltam, mert ugye a pontokat egyéni navigációval, tetszőleges sorrendben kell felkeresni. Ezért az ember igyekszik egy logikus sorrendű kört kitalálni, amire a legjobban felfűzhető ez a 6 pont. Aztán ezt a koncepciót szépen tönkreteszi a rajtban közzétett 3 meglepetés-csúcs, amiből legalább egy mindig jó nagy szippancs, vagyis kiesik az addig gondosan dédelgetett útvonaltervekből. Ráadásul ezek a meglepetés-pontok legalább egyike nem is „hivatalos” csúcs többnyire, sokszor nevük sincs, csak egy-egy pont a térképen, amelyek a szervezőktől kapnak ideiglenes nevet erre az egy éjszakára. Illetve nem vezet oda semmilyen (jelzett) út. Ezek a meglepetés pontok idén a Jenő-tető, a Zajnát-tető és a Kecske-hát voltak. Jelzett út nem vezet rájuk, a Jenő-tető meg nem is létezik hivatalosan. Illetve Zoli még odafele a kocsiban kifejtette, h. nem tudja, mi az a Cseres-tető, és hol van. Ezzel nekem nem volt gondom, mert 2018 őszén festettük fel ott a sárga + jelzést Ferivel, tehát legalább 10x voltam ott, 2x sötétben is, az utolsó pár jelzést már fejlámpával javítóztam, ráadásul egyedül, ha nem számítjuk a kisebb vaddisznókondát, amibe visszafele belefutottam. Az volt a kis gondom, h. nem tudtam, az úthoz képest PONTOSAN hol van a csúcs, illetve hol lesz a pont, de gondoltam, azt majd csak megtaláljuk valahogy.
A rajtban a szervezőkhöz fordulva elmondtam, h. nem tudom mentálisan feldolgozni azt a tényt, h. a listán nem szerepel az Ilona-lak – valóban nincs a csúcsok között, vagy csak lemaradt véletlenül? Hát, idén valóban nem volt. Nem volt meg a terepjárós csapat, akik a pontőrséget eddig ellátták, így nem is kértek engedélyt az erdészettől a házikó használatára. Ezt egy darabig emésztenem kellett. Az volt a kedvenc pontom (ha már egyszer sikerült odajutni, mert az odajutás, az persze nem…).
A rajtban már az itiner birtokában, de még rajtidő nélkül (lsd. 2 perces kicsúszás) nézegettük a térképet. Én kötöttem az ebet a karóhoz, h. kezdjünk a Meszes-heggyel, legyen meg az először, mert messze van, onnan a Zajnát-tető, és vissza a sárga +on a Cseres, onnan a zöld sáv, és tovább a Nagy-Kopasz felé. Végül ebben meg is egyeztünk, és nekivágtunk a Nagykovácsiból kivezető sárga sávnak. Bekapcsoltam a GPS-t, percekig nem talált jelet, talán a felhők miatt, én már magamban eljátszottam a gondolattal, h. milyen remek lesz, ha pusztán papíralapú navigációval kell túlélnünk ezt az éjszakát, de ezt a lehetőséget egyelőre nem kötöttem Zoli orrára, legalább ő hadd legyen boldog még pár percig… aztán végül a GPS összeszedte magát, bemért 4 műholdat, és meg is voltunk a térképen. Közben a fejlámpák fényében már láttuk, h. valami esik. Némi örömet jelentett, h. legalább hó volt, és nem eső… amúgy nem akarom fokozni a feszültséget, ezért már most elárulom, h. szinte végig esett valami, hó, havas eső, sima eső. Nagyon zavaró nem volt. Volt, h. kapucni sem kellett. Viszont olyan is volt, h. szemüvegben látni sem lehetett tőle. Még valami többé-kevésbé összefüggő réteg is kialakult belőle:



Mentünk, mentünk a Meszes-hegy felé, mutattam Zolinak, h. hol van a sárga + letérés, ami a Széna-hegy és a Cseres-tető felé vezet, s elég egy undok utacska, mert egyik végétől a másikig nettó magasságbeli különbség ugyan nincs, de a hullámzás miatt elég komoly mennyiségű szintet menni kell rajta…
Egy idő után megjegyeztem, h. lassan figyelni kell a letérőt a Zajnát-tető felé. Zoli furcsán nézve közölte, h. még legalább 2x annyit kell menni addig, mint amennyit eddig jöttünk. Rövid logikai elemzés után rájöttem, h. fordítva néztem a térképet, és a Zajnát, az majd a Meszes-hegyi letérő UTÁN lesz, pont annyival messzebb, mint amennyivel eddig azt hittem, h. közelebb van… az igazság pillanata elég nagy megrázkódtatást okozott, de igyekeztem adaptálódni az új koncepcióhoz, h. mégsem a Meszes-hegy van messzebb.
Elhagytuk a Meszes-hegyi letérőt, hamarosan szembe jött egy túrázó kolléga, aki mondta, h. a Zajnát felé a letérő egy bal kanyarban lesz, jobbra egy (mily meglepő) jelzetlen ösvényen, kb. egy km múlva. A GPS-en rajta volt ez az út, így meg is lett viszonylag könnyen, ám haladni rajta nem volt már olyan könnyű, mert néha úgy éreztem, inkább falmászási technikákat kellene bevetni a meredeken… Aztán a fiatalos olyan sűrű lett, h. még a nálam jóval vékonyabb Zoli is beszorult 2 fatörzs közé. A GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. az ú. n. „ösvény”, amin jöttünk, az jó pár tucat méterrel korábban elfordult jobbra, mi meg csak mentünk tovább a semmiben, felfele valami névtelen hegycsúcsra, vagy tőlem akár a Holdra, a meredekségből kiindulva. Ez a kis fostos utacska oly ritkán járt volt, h. könnyen el lehetett téveszteni a sötétben. Visszamentünk, elfordultunk most már szemből balra, s hamarosan a szemből, a pontról jövők lámpafénye tudatta velünk, h. jó irányba megyünk. A kollégák közölték, h. igen, erre van a pont, és h. az út meredek. Mintha ezt magunktól nem vettük volna észre. Maga a pont kinn volt valami gerinc végén, ahonnan bizonnyal remek kilátás nyílott volna, ha nincs éppen csuma sötét. A szél fújt, hideg volt. A pontőr itt is, mint szinte minden kitett helyen lévő ponton, sátorban tanyázott, ami érthető a hóban és szélben… gyors pecsételés és pár szem, ellátásként kapott nápolyi után mi is mentünk tovább lefele.
A sárga sávra visszaérve megálltunk egy percre. Én levettem egy polárt, mert az aláöltözet, polár nagy dzseki kombó felfelé soknak bizonyult. A polár nélkül lefele éppen h. nem fáztam, de felfele meg jó volt. Mindeközben a hó, az igazán rákezdett, csak néztünk, h. hogy is gondolja ezt:



Illetve tanácskoztunk a további útvonalról. A Meszes-hegyi letérőhöz visszamenni, s onnan ki a Meszes-hegyre nagyon hosszú lett volna, így Zoli javaslatára továbbmentünk lefele Perbál felé, h. onnan alulról, egy erdészeti út, majd a korábban már hivatkozott falmászási technika segítségével másszuk meg a Meszes-hegyet. Nem repestem az ötlettől, de ez volt a legjobb megoldás. Arról a felmenetről van szó, amit a Turul-túrákon lentről már többször megtekintettünk, s minden alkalommal, megjegyeztük: hú de jó, h. nem kell itt felmenni! Hát most fel kellett. Innen mentünk fel ide, sötétben, hát, nem a röhögéstől szakadtunk meg:



Fent megint csak fújt a szél, viszont kaptunk szaloncukrot, pecsételtünk, és megindultunk tovább, vissza a sárga sávra, ahonnan a tervek szerint majd befogjuk a sárga pluszt és a Cseres-tetőt. Na, a Cseres-tető, az sokaknak Cseles-tető lesz, jegyezte meg pontőrünk. 


Engem erre kétség támadott meg, h. vajon ARRÓL a Cseres-tetőről van-e szó, amire én gondolok, mert hát abban sok cseles nincsen… de ismerjük a többszörös helynevek problémáját, főként a Budai-hegységben, ahol van 2 Csacsi-rét meg 3 Kakukk-hegy is… kicsit kezdtem megijedni, de nem akartam ezzel idegesíteni Zolit, csak azt mondtam, h. nézzük már meg még egyszer a papírtérképet. Amin a Cseres-tető határozottan azon az úton volt, amire SZERINTEM mi egy éve a sárga pluszt festettük fel… Hát, reméljük a legjobbakat, foglaltam össze gondolataimat, s megindultunk lefele a Meszes-hegyről. Melyet fel kell vennem Azon Helyek Listárjára, Ahonnan Felfele Kell Lemenni (AHA-FKL- lista). Komolyan, jártam már itt párszor, de minden egyes alkalommal meglepődök, h. MENNYIT kell már felfele menni innen lefele. Aztán csak kiértünk a sávra, majd hamarosan jött a plusz letérő jobbra. Itt Zoli közölte azt, amit e túrán oly sokszor: te, errefele nincs túl sok lábnyom… ugyanis a hóban elég jól látszott, h. hányan mentek már arra előttünk, így ezzel jól lehetett idegesíteni egymást/engem, h. nem is arra kellene menni.
Szerencsére hamarosan jött szembe egy kolléga, aki még azt is közölte, h. a pont nincs messze az úttól, s a letérést egy kerékpáros villogó is jelzi. Ez nagyon jó ötlet volt, a sötétben könnyen el lehetett volna menni a pont mellett. Így a fel-le hullámzások után meglett a letérő, majd a pont és a pecsét is. Még a rajtban az itineren beszámoztam a pontokat olyan sorrendben, ahogy terveztük befogni őket (bár ugye a Zajnát meg a Meszes felcserélődött), most meglett a Cseres-tető is, irány a Jenő-tető. Ismét megerősítettem, h. ez a sárga plusz belemegy a zöld sávba. Zoli elővette a papírtérképet, megállapítottuk, h. a zöld sáv mellett lesz Jenő, csak pont ellenkező irányba, mint a Nagy-Kopasz, de sebaj, nem nagy kitérő. A jelzetlen kitérőn tényleg nem volt messze a pont, meglett a 4. pecsétünk, visszamentünk az elágazásig, majd a térkép és a GPS segítségével kinéztük a legrövidebb utat a Nagy-Kopaszra, ami a mai túra (és amúgy a Budai-hegység) legmagasabb pontja. Zoli riogatott, h. ez aztán jó meredek lesz, de végül nem volt vészes, főleg a Zajnát-tető meg a Meszes-hegy oldalával összehasonlítva. Meglepően könnyen meglett a csúcs, megálltunk egy kicsit, ettünk, és ittunk is a nálunk lévő forró teából, ami nagyon jólesett, mert, a történelmi hűség kedvéért, hideg volt, és fújt a szél, bár egy viszonylag csapadékmentes időpontot fogtunk ki éppen.
Ide viszonylag közel volt a Fekete-hegy, a zöld pluszon és egy jelzetlen szakaszon. Nem akartunk kerülni a jelzett utakon, így a GPS segítségével egy jelzetlen, de jól követhető úton mentünk le a pluszig, amin mentünk egy jó darabot, majd ki a csúcsra, ahol még söröskorsó formájú karácsonyfaégő is jelezte, h. merre kell menni:



Ezzel megvolt a kötelező pontok kétharmada. Azt, h. a plusz csúcsra kimegyünk-e, attól tettük függővé, h. az idővel hogy állunk majd. Ha nem muszáj, nem, jelentettük ki, mivel azért már kezdtünk fáradni.
Innen az volt a terv, h. valami jelzetlen úton lemegyünk a Julianna-majori (amúgy szintén jelzetlen, de azért elég széles és jelentős) útig, ahonnan a Kecske-hát, ami a piros sáv mellett van, de nem rajta, kétféleképpen közelíthető meg: jelentős kerülővel, vagy kb. 2-300 méteres hegyoldalban és bozótosban, teljesen útmentes részen történő történő csörtetéssel. Ezzel viszont vagy másfél km-t lehetett spórolni, szóval ezt választottuk. Amikor a GPS szerint legközelebb voltunk a piros sávhoz, az NHO-módszert (Neki a HegyOldalnak) alkalmazva ha nem is nyílegyenesen, de a legjárhatatlanabb bozótosokat kikerülve, cikkcakkban bevettük a piros sávot. Szinte pontosan a Kecske-háttal szemben bukkantunk ki, ami viszont újabb pár száz méter bozótossal később következett, ráadásul tényleg semmi nem jelezte, h. merre van pontosan, a GPS-t kézben tartva, a legmagasabb pont felé törekedve bukdácsoltam, míg végül több ide-oda bóklászó kollégával együtt megpillantottuk a pontot jelző villogó fényét. Pecsételés után, még mindig a GPS-szel egy nagyobb bozótos leküzdése után, viszonylag hamar kijutottunk valami ösvényfélére, ami visszavitt a piros sávra.
Innen a terv az volt, h. a piros pluszon lemegyünk Remeteszőlősre, ki a Remete-szurdokhoz, s a Remete-hegyet megmászva fel a kék sávra, ahonnan bevesszük a Kálvária-dombot, majd a Zsíros-hegyen át a Nagy-Szénást. A Zsíros-hegyen meg majd eldöntjük, h. szükséges-e kimenni az Alsó-Zsíros hegyre a plusz egy óra szintidőért.
A piros pluszon lefele kezdtek kifogyni az elemek a lámpámból, végül is még a tortúrás elemek voltak, jogosan fáradtak már ki… ez a lemenet amúgy is kellemetlenül köves, bukdácsolós, most még jó saras is volt, nem nagyon mertem menni így, h. a lámpám inkább már csak hangulatvilágítás jellegű volt. Lentebb, a vízszintesebb szakaszon Zoli bevárt, az ő lámpájának fényénél cseréltem elemet, így már sokkal jobb volt. Zolinak fájt a lába, de mit lehet tenni, mentünk tovább. Remeteszőlős sötét és kihalt utcáin át a szurdokig, ahol balra ráfordultunk a patakátkelésre, majd fel a Remete-hegyre. A patak utáni meredek felmenet nagyon sáros volt, csúszott, no, ha ez ilyen marad, előbb érünk le a patakba, mint fel a tetejére, gondoltam. Itt a viszonylagos csapadékmentesség után hirtelen szakadni kezdett a havaseső, a sziklás hegyoldalban a nedves, tapadós pelyhek kíséretében kapaszkodtunk fel, sokkal gyorsabban és könnyebben, mint vártam. Lenéztünk a város fényeire, távolban a János-hegy, Széchényi-hegy és Hármashatár-hegy fényei világítottak, meg is beszéltük, h. milyen jó, h. oda már egyikre sem kell kimenni.


Felérve megkönnyebbülten vágtunk neki a kék sávnak, én úgy emlékeztem, h. a Kálvária-dombra vezető jelzetlen letérő még a kék plusz letérője előtt van, de hát Zoli és a GPS is megerősítette, h. nem. Mikor meglett a kitérő, és elindultunk rajta, én először kételkedtem, mert konkrétan a kék sávval párhuzamosan visszafele indultunk el. Zoli elővette a papírtérképet, én pedig roppant ügyesen mellétartottam a GPS-t, ilyen módon megállapítva, h. valóban ott vagyunk, ahol kell, és valóban egy ideig párhuzamosan visszafele kell haladnunk. Majd a tájékozódási eszközök elpakolása után Zoli határozottan elindult arrafelé, amerről jöttünk, de aztán rövid, építő jellegű tanácskozás után ezt korrigáltuk. Jó darabot kellett menni még a pontig, ahol megint csak volt szaloncukor (több szaloncukrot ettem ezen a túrán, mint amúgy egész évben), aztán visszamentünk a kék sávig, és tovább a Zsíros-hegy meg a Nagy-Szénás felé.


 Zolinak még jobban fájt a lába, én még jobban sejtettem, h. kelleni fog a plusz egy óra, és ki kell mennünk az Alsó-Zsíros hegyre…
18:43-kor rajtoltunk. Ezen a túrán percre komolyan veszik a 10 órás szintidőt (lsd. 2 perces kicsúszás), így 4:43-ig be kellett érnünk.
A Zsíros-hegyi rétet 3:33-kor értük el. Volt 1 óra 10 percünk, de még hiányzott a Nagy-Szénás pont. Ami innen majdnem 3 km és kb. 150 m szint, onnan meg vissza Nagykovácsiba a célba a piros sávon kb. 2,5 km, de egy nagyon kellemetlen, sziklás lemenet az eleje. Közben meg pecsételni is kell. Szóval elméletben meg lehetett csinálni, de ha BÁRMI kis csúszás van, akkor aztán szippancs (lsd. 2 perces kicsúszás). Oké, kimegyünk az Alsó-Zsíros-hegyre, vettük tudomásul lemondó sóhajtással.
Tudni kell, h. vagy 5-6 éve mi festettük fel Leventével és Ferivel a kék sáv (OKT) Zsíros-hegy – Remete-szurdok szakaszát, s már akkor feltűnt a kollégáknak a HATALMAS kék háromszög jelzés, ami az Alsó-Zsíros-hegyre való leágazást jelzi. Ki is mondták az ítéletet: ezt bizony le kell szürkíteni, mert nem szabványos. Ilyen méretű jelzés nincs! Én mindent bevetve kiálltam a jelzés mellett, mondván, ez egy ikonikus kék háromszög, már a tájkép része lett. Így végül meghagytuk, most ismét megtekintettük, és még mindig nagyon tetszik. Viszont úgy emlékeztem, h. sokkal hosszabb a kitérő az Alsó-Zsírosig, s most nagyon örültem, h. nem. 11 perc alatt megjártuk, ez volt az egyetlen pont, ahol nem volt pontőr, magunknak kellett pecsételni, a pontot jelző karácsonyfaégő-füzér közben a hidegben kissé már elfáradva a Csendes éjt is zenélte fura egérhangon, rendkívül romantikus volt, mondhatom.
3:44-kor visszaértünk a rétre, s megindultunk a Nagy-Szénási emlékfal felé. Ez az utolsó nekirugaszkodás a túrában, s könnyebben ment, mint gondoltam. 33 perc alatt ott voltunk, pecsételés után még arra is volt idő, h. a töksötétben fotózkodjunk egyet az emlékfalnál:



Aztán megindultunk lefele a piros sávon, illetve hát nyilván először még felfele (AHA-FKL- lista), az utolsó talán 20 méter szintet leküzdve a túrában. A legkellemetlenebb az volt benne, h. a mindig szeles és hideg hegy most is lefagyott, csúszott, mint a fene, én kisebb-nagyobb sikkantásokkal vettem ezt tudomásul, megkérdeztem Zolit, h. alóla is folyton kimegy-e a lába, s az igenlő válasz semmivel nem tette jobbá a helyzetet.
Mikor beértünk megint az erdőbe, valamivel jobb lett, aztán a balra levezető lépcsővel elértünk a Háromszorosan Áldott Műutat, és már Nagykovácsi első (vagy utolsó?) házai között voltunk. Lekapcsoltuk a lámpákat (Zolié már amúgy is alig világított), s a közvilágítás fényénél értünk be a célba, 4:53-as célidővel. Vagyis nagyon szűkösen, de beértünk volna a Zsíros-hegyi pluszpont felkeresése nélkül is, de akkor tényleg egy perc vesztegetni való időnk sem lett volna, szóval jobb volt ez így. 



A célban ittunk teát, ettünk (illetve csak én) forró levest, meg ropit (ezt mindketten), majd a vagy fél órás nyűglődés után felkerekedtünk, és indultunk a most túl távolinak tűnő temetőnél parkoló autóhoz.
Zoli bevitt Hűvösvölgyig, ahonnan a 2 villamossal fél 7 körül itthon voltam. A zuhany és a reggeli ima után 7 körül mentem aludni, nyilván 2 takaró alatt…
Sikerült egyenlítenem a BHTCS-vel folytatott küzdelemben, 2 sikeres és 2 sikertelen teljesítést tudva magam mögött. Idénről azt kell mondanom, h. kétségkívül remekül navigáltunk s dolgoztuk ki az útvonalat, az idő és az útviszonyok ha nem is ideálisak, de elég jók voltak. Én remekül éreztem magam, kellemesen el is fáradtam. Ennek a túrának van egy nagyon jellegzetes hangulata, a sötét, a hideg, az erdőben ide-oda bóklászó túrázók adják, s ez kárpótol a nehézségekért. Azt is megjegyezném, h. a mai viszonyok között nevetségesen kevés (1000 ft) nevezési díjért szinte minden ponton adnak valami apróságot, meleg kaja van a végén, nagyon jó a rajt-célhely, szép a kitűző és az emléklap is. Nem azt mondom, h. minden évben, de feltétlenül szeretnénk még jönni.