2014. április 18., péntek

Andezit 15

Táv: 11,8 km
Szint: 470 m

Bevallom, a Mátrabérc után olyan fú de nagy kedvem nem volt már sétálni. Öregszem, vagy mi….
De ez egy különleges túrának ígérkezett, mert nemcsak a húgom, hanem a lánya is bejelentkezett rá, és ők még sosem jártak Szandavárban. Egyszóval, menni kellett.
10-től lehetett a kistávon rajtolni, 8:15-kor a húgomék megérkeztek értem kocsival. Lényegesen kevésbé voltam fáradt, mint a tavalyi Mátrabérc után, mondhatni leszökelltem a 3. emeletről, beszálltam a kocsiba, és csaknem azonnal el is kezdtem reggelizni. Azért a többieknek is kiosztottam 1-1 szenyát…
Mindössze egyszer tévedtünk el (akkor sem nagyon), és alig kellett másfél óra, h. Becskére érjünk, a rajtba. Itt az a kellemes meglepetés fogadott, h. itt, a presszó melletti kis fagyizóban ettem brutál finom hosszú sütit kéktúránk során. Most a nevezés a presszóban volt, ittam egy kávét, mert azért a hajnali kelések nem múltak el nyomtalanul… kaptunk egy csokis kroaszant, és el is indultunk a sztúpa felé, amit a kéktúrán nem sikerült megtalálnunk.
Pedig nagyon egyszerű volt odajutni, gyakorlatilag még a faluban van, egy kis dombon, most itt volt az első ellenőrzőpont:


Innen továbbhaladtunk, a jelzésül szolgáló szalagok nagyon sok helyen le voltak tépve, inkább a GPS alapján mentünk: ki kell érni a műútra valahogy, és azon besétálni Szandaváraljára. Közben több-kevesebb sikerrel próbáltuk fotózni a hajnalpír-lepkéket:


A többiek már kezdtek aggódni, én persze úgy tettem, mint aki 100% biztos az útvonalban (szerintem amúgy ez a túravezetés lényege. Elegendő lenne ezt megtanítani a túravezető-tanfolyamokon, a többi, az csak a körítés). Sikeresen ki is értünk a műútra, aztán meglett a pont is a parkban, ahol kaptunk szőlőcukrot, meg mindenféle földi jó is volt, kenyerek formájában, de azt nem kértünk, nem voltunk éhesek, szinte még alig indultunk el:


Innen már látszott a vár, ahova fel kell menni:


Elhamdulillah a könnyebbik úton kellett felmenni, és ott is kellett lejönni. Mi próbáltuk a másik, meredekebb utat is, és most örültem, h. a húgomékkal nem arra kell menni, mert szerintem nekik az nem nagyon tetszett volna.
Így viszont a vár kifejezetten tetszett, sőt, az unokahúgom is fel mert menni a legtetejére, igazi hős volt:


Némi nézelődés és további szendvicsek elfogyasztása következett, a kilátás a szép, napos időben gyönyörű volt. a hegyoldalt a vadárvácskák szőnyege borította:

 Aztán megindultunk lefelé, hamarosan elvált a 15-ös és 30-as táv egymástól, itt némi építő jellegű vita következett azzal kapcsolatban, h. merre megy a mi távunk, végül sikeresen megbeszéltük, h. ne menjünk ki még egyszer a sztúpához… és így tényleg percek alatt a célban voltunk.
Átvettük a nagyon szép oklevelet és kitűzőt, és egy (addig) ismeretlen túratárssal kibővülve hazaindultunk. Útitársunk, Attila szerintem remekül szórakozott hazáig, hallgatva beszélgetésünket és élvezne a családi navigálási technikát… a Nyugatinál búcsúztunk el, aztán mi még feljöttünk hozzánk csirkepörköltet enni.

Nagyon kellemes, szép nap volt, egy könnyű sétával, ami bőségesen elég volt a Mátrabérc után. Unokahúgom szerint pedig „ez pont jólesett”. Köszönjük a szervezést, jövőre talán a hosszabb távval is bepróbálkozunk.  

2014. április 14., hétfő

MÁTRABÉRC

Táv: 55,6 km
Szint: 2742 m

Nagyon szeretem ezt a túrát. Nagyon vártam, és nagyon akartam is idén – annyira, mint mikor először mentem 2 éve. Tavaly úgy voltam, h. oké, elmegyek, aztán majd vagy meglesz, vagy nem, igazából fel is adtam már, csak az utolsó pillanatban, csodával határos módon sikerült mégis – akit érdekel, olvassa el a tavalyi beszámolót. De idén, idén megint nagyon akartam, és úgy éreztem, nem fog menni, mert olyan kis zselének érzem magam mostanában, meg szenvedek a fogammal, amit kihúztak, de még mindig nem akar normális lenni… no mindegy, féltem, h. nem fog menni, de akarni, azt akartam. Nagyon. A kiírásban benne volt, h. meglepetés ajándékkal kedveskednek a teljesítőknek, vajon mi lehet az, gondolkodtam, nekem KELL a meglepetés ajándék, nekem kell ez a túra…
Idén is a Pestről szervezett busszal mentem, most Zoli is jött, de megegyeztünk, h. senki nem vár senkire, mindenki menjen, ahogy tud. Ez a túra a bajtársiasság halála, mondta később félig viccesen egy túratárs.
Az első buszt céloztuk be, h. korábban tudjunk rajtolni, és sikerült is. Ebben az évebn új helyen volt a rajt, de a sofőr ezt láthatóan nem tudta, valami vasúthoz kell menni, nem, kérdezte, nemnem, az tavaly volt, felelt rá a túrázók rémült kórusa, no, ez is jól kezdődik, gondoltam, majd álomba merültem. Gyöngyös után ébredtem fel, mikor is elfogyasztottam reggelire szánt szendvicsemet, ami nem esett jól, nagyon ideges voltam, de azért próbáltam elképzelni, h. ez a kis szénhidrát majd milyen jó lesz nekem felfelé a Kékesre.


Az új rajthelyen már rengeteg ember volt, ismerősök, ismeretlenek, kicsit öltöztünk, pakoltunk, én elmentem a mosdóba, ami egész pontosan 1 db RENDKÍVÜL büdös pottyantós budi volt, a deszkán egyértelmű nyomok árulkodtak arról, h. nem mindenki tud pontosan célozni… megdöbbentő élmény volt, de komolyan. Kezet mosni nem lehetett.
Ettől eltekintve a rajthely jobban tetszett, mint az eddigi, főleg az, h. nem kellett kimenni a műútra, hanem rögtön befordultunk az erdőbe, és a kék kocka jelzésen indulhattunk is a kék sáv felé. Szokás szerint az első lépéssel lenyomtam a stopper gombját az órámon, és nekivágtam a túrának.
Kellemesen hűvös idő volt, az ég borult, a színek és a kontúrok élesek az erdőben. Az elején különösebb szint nem volt, igyekeztem kilépni, Zolit hamarosan le is hagytam, de nem álltattam magam azzal, h. ez így is marad. Komoly emelkedőkön ő sokkal jobb, mint én, komoly ereszkedőkön meg még sokkal. Merth. én lefele nem merek menni, felfele meg nem tudok – néha komolyan el is gondolkodom azon, h. mit keresek a teljesítménytúrákon, mikor ott van pl. a sakk, vagy a bridzs is… no mindegy, egyelőre mentem, előzgettem, előzgettek, elengedtem a futókat, a legtöbb megköszönte, én meg még utánuk szóltam, h. hajrá – remélem, nem veszik sértésnek, én tényleg, őszintén drukkolok nekik, nagyon ügyesek, ahogy még felfelé is tudnak futni.
A kék sávon az útvonal átváltott a félelmetes, meredek fel-le váltakozásba, amire kivételesen emlékeztem, h. így lesz: a Gazos-tető, a Szederjes tető (amely alighanem az ide megérkezők arcszínéről kaphatta nevét) ugyan csak kispályások itt a Mátrában az 5-600 m körüli magasságukkal, de olyan hangsúlyos meredek út vezet felfelé és lefelé is, h. bizony megkínozzák az embert.


Pont ettől ilyen nehéz ez a túra (attól eltekintve, h. szűkös a szintidő, és menni kell, mint a golyó): nagyon-nagyon kevés a „pihentető szakasz”, mert ha lefelé kell menni, az gyakran nehezebb, technikásabb és fárasztóbb, mint felfele… Az ember térde tiltakozik, a boka fárad, a combizmok intenzíven érdeklődnek, h. ezt a projektet a továbbiakban nem lehetne-e nélkülük megoldani. És akkor még 10 km-nél sem tartunk…
Az oroszlán-vári emelkedő, ami a túra egyik nagy mumusa, valóban félelmetesnek tűnik messziről (Feladat: keresd meg a képen a felfelé tartó túrázókat!):



Közelről meg még sokkal félelmetesebb. Csak azért nem álltam meg pihenni, mert féltem, h. visszacsúszok, meg nem akartam feltartani az utánam jövőket. Voltak, akik kiálltak oldalra, egy-egy fatörzsnek dőlve lélegezni, és voltak, akiken már most látszott, h. most, idén ez a túra nem lesz meg. Bár mondjuk ki tudja, lehet, h. ha engem láttatok volna üveges szemmel, összeszorított fogakkal törtetni felfelé a meredeken, azt mondtátok volna, h. basszus, ez meghal, még mielőtt felérne… De megnyugtatásul közlöm, h. nem haltam meg, felértem, pecsét, majd megettem egy banánt, mint tavaly és tavalyelőtt is, pont megéheztem.
A távolban ott a Kékes, milyen messze vagy, és milyen magas, gondoltam szokás szerint, olyan kis ártatlannak látszik pedig, mintha nem is lenne meredek:



Pedig az. Egyre inkább éreztem, bár jól haladtam. Hamarosan utolért M. Sz., egy pár km-en még együtt haladtunk, néha kicsit lemaradtam, néha utolértem, pár szót beszélgettünk, aztán én nem erőlködtem, h. lépést tartsak vele, mert a változatosság kedvéért ő is gyorsabb ám nálam, és nem akartam a rossz erőbeosztás miatt kidőlni útközben. A Kékes oldalában elhagyott, nem is láttam már többet. De nem zavart, mentem, néha egy-egy pillantást gyönyörködtem ez erdőben, a kilátásban, a virágokban:


Zoli még a Kékes előtt utolért, a ponton megbeszéltük, h. én elmegyek a mosdóba, és veszek egy kólát is, ne várjon rám, menjen. Amúgy 4:10-es idővel értem fel, ami eddig a legjobb, és nem is éreztem magam túlzottan leamortizálva, ez jó hír volt. a ponton kaptunk Balaton szeletet, ami teljesen új volt, mert eddig ezen a túrán csak inni adtak, meg Mátrakeresztesen háztartási kekszet, de ilyen világi hívságokat, h. Balaton szelet, azt aztán nem…
No, felhígult már ez a Mátrabérc is, figyeld meg, zsíros kenyeret is fognak adni, viccelődtünk egy alkalmi túratárssal. Mint kiderült, csaknem igazunk is lett…
A mosdó meg is volt, de annyian álltak sorba a büfében, h. nem álltam be – volt nálam egy fél literes kókuszvíz, abból ittam inkább. Nem ért meg nekem az a kóla egy esetleges 10 perces várakozást. Így utol is értem Zolit még a komoly sárga ereszkedés előtt. Ahol persze újra elhagyott, mert én itt örülök, ha élve leérek, nem tudok sietni. Aztán a laposabb részen megint utolértem, együtt mentünk egy darabig, de a Csór-hegy emelkedője nekem soknak bizonyult, kicsit lassítanom kellett. Ez amúgy is egy elég aljas emelkedő, most meg már annyira friss sem voltam.
Amúgy ezt a kék + szakaszt szeretem, főleg már utána fel a Galyatetőre:



Mint tavaly, most sem volt itt mozgó pont, viszont volt a szokásos szódás frissítő, itt értem be Zolit, megittam egy pohár hideg szódát (szívem szerint kettőt ittam volna, de emlékeztem tavalyról, h. sok volt, megfájdult tőle a gyomrom, így visszafogtam magam), és együtt értünk fel Galyatetőre, lecsúszott a második banán is, meg egy kis kókuszvíz.
Innen a Vörös-kőig vezető szakasz elég kényelmes, kicsit lehet lazítani, a Nahát 90-es Tamással is mentünk kicsit, pár szót beszélgettünk, majd a pont után nekivágtunk az Ágasvárnak.
Tavaly itt hagyott el az erőm, úgy éreztem, nem tudok továbbmenni, sétára váltottam, elengedtem mindenkit, mert ekkor már eldöntöttem, h. Mátrakeresztesen felszállok a buszra. Idén ehhez képest remekül voltam, és ráadásul lelkesen is, volt kedvem menni, ami nálam elsődleges fontosságú, mert ha egyszer elmegy a kedvem, akkor vége, hiába lenne erőm fizikailag, akkor sem megyek tovább. Most ez a veszély nem fenyegetett.
Az Ágasvárról egy másodpercre körülnéztem:



Aztán indultam lefelé, mert ez megint egy kegyetlen lejtő, ami ugye a nagy gyengém… Zoli utol is ért közben, így legalább egyszerre értünk a pontra, ahol… hát, el sem hiszem… több láda GYÖNYÖRŰ alma állt, kínáltak belőle a kis fiatal pontőr fiúk. Én nem bírtam most almát enni, de annyira jól néztek ki, h. azért elvettem, h. majd megeszem hazafele a buszon (így is történt, és nagyon finom volt).


Mátrakeresztesig alig volt 4 km, az sem nehéz, a kevés pihentető szakasz egyike, kiléptünk Zolival, és megbeszéltük, h. a ponton iszunk egy kólát. A ponton újabb meglepetés fogadott: zsemle és kockasajt… el se hittem, de komolyan. Nagyon kedvesen kínálgattak, de ekkor már nem tartozott a lehetőségek birodalmába az, h. én megegyek egy zsemlét. Akkor vegyél sajtot, kettőt is lehet, győzködött kedvesen a rendező, és éltem is a lehetőséggel, mert a kockasajt, az viszont nagyon jól esett. Kettő is. Megittam a kólát is, amit Zoli hozott, aztán megindultam felfelé, mondván, h. majd utolér úgyis.
Volt a Muzsláig még 6 km és 500 m szint. Eddigre én már úgy el szoktam készülni, h. szabályos hallucinációim vannak: tavaly pl. szilárd meggyőződésemmé vált, h. hamarosan angyalok ereszkednek alá az égből, és hoznak nekem egy behűtött lájtkólát. Most (kis csalódásomra) nem történt semmi ilyesmi, csak mentem, és a túrákról ismerős Tiborral és barátjával beszélgettünk néha.
Idén nem volt külön terepfutó Mátrabérc, hanem a túrázók előtt fél órával rajtoltak a futók. Nekünk ez azért volt nagyon jó, mert a futóknak felfestett jelzések még inkább lehetetlenné tették az eltévedést. Ráadásul pl. a Nyikom-nyeregnél ilyen informatív kiírást is találhattunk:



Fú, basszus, akkor még csak 3 km-t jöttünk a ponttól, gondoltam magamban, majd biztos, ami biztos, ezt az infót megosztottam Tibor barátjával, aki annyira nem örült neki. Ettől függetlenül jól felértünk a Muzslára, addig pont utolért Zoli is:

Innen már nem volt nehéz dolgunk, 7 km és csak 3-4 kisebb hupli, plusz ki kell mászni a patakmederből, ami már nem esik jól ilyenkor. A Szurdokpüspöki feletti rétekre kiérve a kilátás gyönyörű volt, Tibor le is fotózott:

Aztán néha kicsit belekocogva leértünk a célba, az iskola udvarába befordulva lenyomtam a gombot az órán, és megállapítottam, h. szinte pontosan 12 óra alatt értem végig, aminek nagyon örültem.
A kitűzőre várni kellett egy kicsit, az ajándékot kinn kapjátok meg az udvarban, mondta az érkeztető kislány, kinn kezembe is nyomtak egy köteg újságot, meg egy összecsukható Fiskars ollót, ami nagyon tetszett. Az már kevésbé, h. a meglepetés ajándék egy Mátrabérc címkés bor volt… amit ugye muszlimként nem csak meginnom, de ajándékba elfogadnom sem szabad. Amikor ezt kissé lelombozva közöltem az ajándékot osztó fiúval, ő széles mosollyal közölte, h. nem baj, akkor legyen méz, duplán! És adott két kis üveg mézet, ami szintén fel van címkézve, csak a túra közepes távjának, a Hanák Kolos túrának az adatai szerepelnek rajta. Ami 36 km és 1291 m szint. Viszont ebből kettőt is kaptam J. Végül is a Mátrabérc távban kevesebb, szintben több, mint két Hanák Kolos, szóval teljesen igazságosnak tekinthető szerintem… ez úton is köszönöm ezt a remek megoldást.
Hamarosan beért Zoli is, ettünk, megkaptuk a kitűzőket, és megindultunk a pesti busz felé. Kb. ¾ órát várnunk kellett az indulásra, ami nem volt baj, mert ültünk, melegben voltunk, és pillanatnyilag ennyi elég is volt.

Hamar a Népstadionhoz értünk elhamdulillah, aztán Zoli hazáig hozott kocsival, ami nagyon jól jött, mert már nagyon fáztam. Gyors zuhany után irány az ágy, mert reggel kelni kellett, h. némi munka után egy újabb túrára induljak a húgomékkal… de ez már megint egy újabb történet J

Teleki 50

Táv: 48,7 km
Szint: 2061 m

Zolival mentünk erre a túrára, az ő kocsijával mentünk Vácra, innen pedig azzal a szerencsétlen kisvonattal, ami kicsit több, mint másfél óra alatt (!) tesz meg kicsit több mint 40 km-t. ráadásul még egy megálló erejéig pótlóbuszra is kell szállni, a MÁV a BKV-val egyetemben a Pokol egyes mélyebb bugyrait idézi. Fél háromkor kellett kelnem, h. reggel még tudjak dolgozni, és 4-re kiérjek a Nyugatihoz, mert ott találkoztunk, majd még az Árpád hídnál felvettük Pétert, és hárman mentünk Vácra. Mivel az állomás környékén a parkolás fizetős (már miért is ne lenne az…), néhány tucat mérföldre leparkoltunk, és egy kisebb túra keretében becserkésztük az állomást, ahol megvettük a jegyeket, és elmagyaráztattuk magunknak, h. hogyan kell megközelíteni a pótlóbusz megállóját. Sikerült. Hurrá. Az egyetlen kocsiból álló kis piros vonatot nagyjából meg is töltöttük, én behúzódtam az ablak mellé, és kihasználtam a végtelen hosszúságban előttünk nyújtózó menetidőt, h. aludjak még egyet.
A rajtban kevesebben voltak, mint tavaly, viszont lényegesen jobb volt az idő. Nem volt hó, és sár is csak mérsékelten elhamdulillah. Nekivágtunk nevezés után, egyelőre Péter is velünk tartott, eki erősebb tempót tervezett, de aztán végül is velünk jött végig.
Az erdő gyönyörű volt, rengeteg virággal, ennyi ibolyát még életemben nem láttam, mint idén… némelyik természetes virágtartóban nőtt:


Az első ponthoz, a Drégelyvárba felkapaszkodva már nem gondolkodtam azon, h. akkor most fázom-e, vagy sem… kicsit elgyönyörködtünk a kilátásban, aztán igyekeztünk tovább:


A Csánki-kertnél a nagy fánál Zoli kiürítette a cipőjéből a Magyar Tudományos Akadémia teljes kőzettani- és ásványgyűjteményét. Előzékenyen kerestem neki ehhez egy kényelmes ülőhelyet – sikeresen pont egy csaknem kisujjnyi méretű hangyákból álló óriási hangyaboly közepébe sikerült ültetnem… de legalább a fa, aminek a tövébe telepedett, tele volt lódarázzsal, így Zoli ismét megbizonyosodhatott őszinte jó szándékomról és a bajtársiasság további előnyeiről.
Említettem már, h. a Börzsönyben teljesen átrakták a jelzéseket. Ennek ellenére a GPS, a Börzsöny térkép és az itiner is még a tavaly érvényes állapotokat tükrözi, meg mi is azokat ismertük, ezért szépen a régi piroson mentünk le a királyházi ponthoz. A ponton valami brutális finom házicsokik voltak, kétféle is, és persze nekem muszáj volt megkóstolni mindkettőt, javasoltam is, h. gyorsan menjünk tovább, mielőtt több dobozzal megennék…
Az útvonalban konkrétan nem volt benne, de mi azért lementünk a Tűzköves forráshoz, ami a világ legszebb forrása, és én nagyon szeretem. Érdemes is volt lejönni… Ahogy a fiúk keltek át a forrásból származó patakon: 


egyszer csak megpillantottam VALAMIT, amitől muszáj volt egy kicsit artikulálatlanul visítoznom… a fiúk kissé meg is ijedtek. Én azonban tántoríthatatlanul vetettem magam a kérdéses lényre, és íme, már lehetett is fotózni: 



Valami hihetetlen aranyos jószág volt, később a magosfai ponton az egyik pontőr egy természetvédelmi őr volt, aki megerősítette a gyanúmat, h. szaporodási célzattal kereste fel a szalamandra a forrást.
Nagyon, nagyon remélem, h. az évek során soha, soha nem ittam meg egyetlen szalamandra-lárvát sem a forrásvízzel. Igazán sajnálnám szegényeket.
A fotómodellt érdemei elismerése mellett elbocsájtottuk, majd mentünk tovább.

Hamarosan kezdődött a túra legszintesebb része: fel a Nagy-Mánára, onnan át a Csóványosra, és a Nagy-Hideg-hegyre. Ez nemcsak szintes, hanem szerintem az ország egyik legszebb túraútvonala is. Most még az idő is gyönyörű volt, sütött a nap, szép volt a kilátás, ki is ültünk egy kicsit a sziklákra, nézelődtünk, ettünk egy szendvicset.
A Csóványos oldalában egész odvaskeltike-mező fogadott minket:



Fenn a csúcson pedig legnagyobb örömömre volt még hóvirág is:



Innen már hamar átértünk Nagy-Hideg-hegyre, nem vettünk kólát, majd lenn Kisinócon, gondoltuk, és mentünk is tovább.
Innen lefelé Kisinócig nem a kedvenc részem. Először is, kezdetben felfelé kell lemenni, amin mindig kicsit felháborodok, nem szeretem az ilyesmit, mikor elindulsz, h. na most „lemegyünk”, és rögtön lehet is megindulni felfelé. Mint pl. a Piros 85-ön, mikor az utolsó ponton azt mondjuk: no, már csak le kell menni Budaörsre – és indulhatunk felfelé. Ez nem normális dolog így. Aztán meg mikor itt már felfelé kell menni, az is nagyon kellemetlen, köves, alámosott út – de legalább jól kiléptünk, h. hamar túllegyünk rajta.
Kisinócra nem a legjobb idővel érkeztünk. Eddig elnézelődtük, elücsörögtük, elszalamandráztuk stb. az időt, maradt kevesebb mint 5 óránk, meg több mint 20 kilométerünk. Szóval hajrá, adtuk ki a jelszót. A büfé amúgy sem volt nyitva, szóval a kólát bebuktuk.
Most átzúzunk a kéken Törökmezőre, magyaráztuk Péternek, aki még nem járt a Börzsönyben, és ezért elhitte, h. mi tudjuk, merre kell menni. Csak megnéztem a pecsételőlapot, h. mi a következő pont, bele se néztem az itinerbe, olyan egyértelmű volt számomra, h. ha Kisinóc – Törökmező, akkor országos kék sáv.
Hát ja, úgy is lehet. De nem úgy kellett volna. Nem vagyok rá büszke, de bizony elnavigáltam. Ha lett volna egy pont még pl. a Pusztatoronynál, vagy a Kis-Hanta-pataknál, akkor feltűnt volna, h. Kóspallagon át kell menni a piros sávra…
Amúgy voltam már ezen a túrán. Csak hát nem emlékeztem. Majd ha annyi idősek lesztek, mint én, megértitek, hogy megy ez…
Szóval, át a kéken. Kivételesen sikerült nem benézni az utolsó fordulót sem, és talán életemben először, a házat jobbról megkerülve, az utolsó méterig szabályosan érkeztem.
Mire a pontőr ránk nézett, alternatív útvonal, kérdezte kedvesen. Kissé felháborodva mutattuk: arról mi nem tehetünk, h. a többiek nem a jelzésen jönnek be, de nézze meg, a fán ott van a kék jelzés, arra kellett jönni.
Aha, de a piroson kellett volna jönni, mondta röviden. Ekkor elővettük az itinereket, és megállapítottuk, h. ja, téééényleg. A fiúk rögtön előkapták a térképet, h. megállapítsák, mennyit rövidítettünk. Nem sokat, de ha akarod, futunk 3 kört a ház körül, ajánlottam fel a pontőrnek, aki köszönettel visszautasította. Inkább vettünk egy kólát, aztán mentünk tovább.
Zoli még nem járt az új kéken fel Köves-mezőre, és most megállapította, h. ez „aljas”. Igaza is van. igaz, h. a régi jóval meredekebb volt, de legalább gyorsan túl voltál rajta. Itt meg csak mész, mész, és még mindig nincs vége… mindegy, meglett azért, és hamarosan neki is vághattunk a Julianus-kilátóhoz vezető, most már nem túl jól eső sokkal meredekebb emelkedőnek. Felmentünk körülnézni:



Ekkor értek minket utol Tamás és M. Sz., akikkel innen már együtt mentünk be az alig 4 km-re lévő célba, ahová természetesen először felfelé kellett lemenni…
A célban már jó páran voltak: 


Átvettük a kitűzőt és oklevelet – csak itthon derült ki, h. 50-es helyett 20-as kitűzőt kaptunk, amit én nem bánok (50-es és 30-as mát van, ilyen még nem volt), de Zoli igen…
Még lefele beszaladtunk a cukrászdába egy sütemény erejéig, aztán pont elértük a vonatot Vácig, ahol már mindenkit vártak az autók.
Nagyon jól éreztem magam, kellemes, nézelődősre sikerült túra volt ez, bár Zoli kissé sötéten jegyzete meg, h. aggódik a Mátrabérc teljesítés miatt…
De hát az már egy külön térténet…


2014. április 1., kedd

Óbudai határtúra

Táv: 16 km
Szint: 560 m

Bár a Téry Ödön túráról hazaérkezve egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, és meg is beszéltem a húgommal, h. bár ő nem jön a vasárnapi túrára, de a lánya igen, reggel mégis úgy ébredtem, mint akit összetörtek egy mozsárban.
Öregszem már, vagy mi…
Ettől függetlenül a reggel munka befejezése után azért vettem a holmimat, és elindultam a villamos felé, h. még elfogadható időben a rajtba érjek, közben sajna kiderült, h. az unokahúgom mégsem jön, így egyedül vágtam neki a távnak.
Ezen a túrán már kétszer voltam. Kacérkodtam a hosszabb távval is, de a plusz majdnem 20 km nagy része városban, illetve aszfalton megy, és végül is szombaton kisétáltam magam annyira, h. elég legyen a 15-ös táv is, szóval maradtam a rövidnél. Kihagyni nem akartam, mert szeretem ennek a csapatnak a túráit, és úgy éreztem, jól fog esni egy kis séta.
A rajtban sokkal kevesebben voltak, mint tavaly. Talán azért, mert már félórával a rajtidő kezdete után értem oda, sokan elmentek már. Így legalább gyorsan tudtam nevezni. A rajtnak helyt adó iskolából kilépve éreztem, h. a reggeli zabpehely dacára nekem most meg kell ennem valamit, így bementem a szemben lévő ABC-be, és vettem egy diós kiflit, de ne áruljátok el senkinek. Rögtön meg is ettem, bár már az elején meg kellett indulni felfelé, de rájöttem, h. a kiflin át is tudok lélegezni.
Az volt a koncepcióm, h. majd kényelmesen sétálok, nézelődök, nem sietek, de azért az elején eléggé kiléptem, és ezt tartottam is a túra több mint feléig. Az útvonal sok újat nem tartogatott, kivéve az elejét, a kiscelli kastélynál más túrán még nem jártam. Viszont a táj nagyon szép volt, mindenféle, rengeteg virággal, még az utolsó, megkésett leánykökörcsinek is virágzottak. A Hármashatár-hegyen már kinyíltak a törpe nőszirmok, amelyeknek a húgommal legutóbb még csak a leveleit láttuk:



Innen még fel kellett menni a Vihar-hegyre, de aztán már a szint legnagyobb része mögöttünk volt. Kicsit beszélgettem túratársakkal, de nagyrészt egyedül mentem, a virágos-nyergi ellenőrzőponttól meg teljesen egyedül. A csúcs-hegyi nyeregben elvált egymástól a két táv, viszont a 35-ös mezőny jelentős része megindult utánam, bocsi, nem jó, én a röviden vagyok, szabadkoztam, ők visszafordultak, én meg elővettem egy banánt, és így kettesben folytattuk az utat…
Innen már jelentősen lassabban mentem, sokat nézelődtem, láttam, h. a sziklából is meg lehet élni, csak nagyon, nagyon kell akarni:



A zöld + jelzésre rátérve kicsit beszélgettem túrázókkal, aztán a Hármashatárhegyi-úttól egyedül mentem tovább, ugyanis a többi kedves túratárs élelmesen kikerülte a Kőtaréjt, ami pedig a túra legszebb része volt, és nem is tudok hirtelen más túrát, ami ide feljönne. Igaz, h. ehhez le kellett küzdeni némi (tényleg nem sok) szintet… viszont a látnivalók megérték. Először is, a felvezető út életem legelső felfestett jelzésével kezdődik J 


Ez persze nincs ráírva, de én tudom, és most már ti is. Ezen a szakaszon különösen sok növény van, virágok, sziklás kis rétek, és a cserjék is gyönyörűen virágoztak, meg is kértem egy arra sétáló (nem teljesítménytúrás) hölgyet, h. fotózzon le velük: 


A kilátás is gyönyörű a városra, utána pedig a pár méter brutális lejtő lefelé gyorsan letudható. Tényleg kár volt hát kihagyni azoknak, akik kihagyták…
Leérve átváltottunk a városi szakaszra, és pár utca után benn is voltunk a célban. A szokásos kedvességgel fogadtak a szervezők, és az oklevél-kitűző után két vajas kenyeret is megettem, ami nagyon jólesett. Voltak, akik panaszkodtak arra, h. a 15-ös távon nem volt útközben ellátás, de szerintem 15 km-re elég felesleges… nekem 1 liter víz elég volt, ha lehetett volna, sem töltök útközben.

Egyszóval, én nagyon jól éreztem magam ezen a kellemes, virágos sétán, remek időben, insallah jövök jövőre is. 

2014. március 31., hétfő

Téry Ödön emléktúra

Táv: 48,9 km
Szint: 1360 m

2 évvel ezelőtt voltam ezen a túrán. Idén sokáig haboztam, h. Börzsöny, vagy Téry, de hát a múlt héten is a Börzsönyvolt, insallah a jövő héten is az lesz, most legyen a Pilis. A húgom is bejelentkezett a 20-as távra, Zoli pedig az egészre, tehát a csapat is megvolt. Reggel 7-kor találkoztunk a rajtban neveztünk, és el is indultunk.
Út közben még várt ránk egy meglepetés: mivel Zoli kb. 20 méterre lakik az országos kék jelzéstől, amin a túrán elindultunk, beugrottunk hozzájuk megnézni a kertjét, amiről rengeteget mesélt, de élőben még nem láttam. Nagyon szép, csomó virág meg gyümölcsfa, érdemes volt a kitérő. Miután kigyönyörködtük magunkat, mentünk tovább. Hamarosan elértük a Remete-szurdok bejáratát, itt volt az első pont. Ide már alternatív irányokból érkeztek azok a rövidítők, akik nem mentek el a remetei templomig, hanem alternatív útvonalakon csináltak kevesebbet a 20 (50) km-ből. De majd legalább büszkén vehetik át a Cartographia és/vagy Budapest kupát…
Még a hét során megegyeztünk, h. ez egy „ráérős, nem rohanós, sétálgatós” túra lesz, de hát nekünk nemigen megy az ilyesmit, csak kiléptünk azért. Felfelé a Remete-hegyre azért felülbíráltam volna ezt a koncepciót, de hát a többiek nyomták, hát nyomtam én is.
Fentről a hegyről megálltunk megcsodálni a kilátást, bár a levegő elég párás volt. viszont a virágok gyönyörűek voltak. Múlt héten még csak bimbósak sem voltak a törpe nőszirmok, nem is gondoltam volna, h. kinyílnak mostanra, pedig igen:


Rövid gyönyörködés és fotózás után mentünk tovább. Újabb rétek tűntek fel, újabb szebbnél-szebb virágokkal. Illetve, pont, mikor a tavaszi héricseket fotóztam, legnagyobb megdöbbenésemre Tamás is feltűnt… én meg voltam győződve arról, h. ő és M. Sz. a Börzsönyben vannak, de nem így volt. Tamás annyira nem volt elégedett, szerinte nagy volt a tömeg, és kerülgetni kellett az embereket. Nem tudom, mi valahogy kimaradtunk az igazán nagy tömegből. Nem mondom, voltak emberek, még biciklisek is, de nem annyi, h. zavaró lett volna. Lehet, h. az volt a szerencsénk, h. eléggé az elején indultunk, és nem sokan voltak előttünk. Ez amúgy más szempontból is szerencsés volt, de erről majd később.
M. Sz. a Zsíros-hegy után ért utol bennünket, amikor Nagykovácsi egy kis részén átvágva megindultunk felfelé a Szénásokra. Így a közös utunk elég rövid is lett, mert a felfelén ők jól megnyomták, a húgom meg közölte, h. ezt a tempót ő nem tudja tartani. Így mi lemaradtunk, mert mégiscsak a húgommal jöttem túrázni J. Meg amúgy jobban is örültem a kisebb tempónak, mert rengeteg nagyon szép dolog volt útközben:


M. Sz. és Tamás azért jártak rosszul, mert mire a nagy-szénási pontra értünk, ők már továbbmentek, így nem kaptak a húgom IGAZÁN remek csokis sütijéből. Tényleg nagyon finom volt, még Zoli szerint is, aki pedig nem is eszik ilyesmit.
A Nagy-szénásról a kilátás pompás volt, 


de legalább ilyen pompás volt a földet borító fürtösgyöngyike-szőnyeg:



Az sem megvetendő, h. innen Piliscsabáig szinte végig lefelé kellett menni. Kiléptünk, mert a húgomnak a 22 km-es távon 5 óra volt a szintidő. Meg is lepődtem, mert úgy emlékeztem, h. a netes kiírásban 6 óra volt (de most megnéztem, és tényleg csak 5). Piliscsabán a húgom már fáradt volt, mondjuk innen nem sok van már hátra – de az nagyrészt felfelé. Klotildligetre beérve először mentünk a húgommal, h. megnézzük, hogy megy vissza a busz Pestre. Kiderült, h. vonattal kellene 1 megállót menni, és ott a buszra átszállni. Kis pihenésünk után a húgom úgy döntött, inkább azt a kb. 1 km-t visszasétálja a buszig Piliscsabára – úgyis lefelé kellett már menni. Miután útjára bocsájtottam némi hevenyészett útleírással visszafelé, leültem Zolihoz, ittunk egy kólát, ettünk, és indultunk tovább. Amúgy itt a ponton adtak almát, és többféle túrázással kapcsolatos újságból lehetett ingyen elhozni, ami kellemes meglepetés volt.
Innen a piros jelzésen haladtunk tovább, szembe a Piros 85 útvonalával. Pilisszántó felé tartva remek páros szürke fogat ért minket utol, a hajtó visszafogta a lovakat lépésbe, kérdezgetett, hová tartunk, és felajánlotta, h. „ugorjak fel, bevisz Szántóra”. Bármikor máskor szívesen éltem volna a lehetőséggel, így azonban kénytelen voltam közölni: az sajnos csalás lenne… így csak bebattyogtunk, majd át a falun, és tovább a következő pont, a Som-hegyi turistaház felé.


Itt Zoli menet közben felolvasta az itiner vonatkozó részét, mire az előttünk gyalogoló ifjú megfordult, és megkérdezte, h. honnan tudjuk mi ilyen jól ezt az útvonalat. Az itinerből, mondtam lassan, tagoltan, anyáskodó hangsúllyal, végül is tényleg a fiam lehetett volna, vedd csak elő a tiedet is, és nézd meg, ott van benne. Az ifjú azonban közölte, h. az övében ugyan nincs – s tényleg, ő később indult nálunk, és tavalyi itinert kapott, márpedig tavaly a Som-hegyen nem volt pont… odaadtam neki az én itineremet, nekünk elég volt Zolié is.
Itt jegyezném meg, h. M. Sz. és Tamás viszont nem kapták meg senki itinerét, ezért nem is mentek fel a Som-hegyre, hanem bementek a pilisszentkereszti kocsmába, ahová a korábbi években kellett, s itt követelték a pontot. Ahol most természetesen nem volt. De az itinerjükön nem is szerepelt, h. máshol lenne, így végül is elfogadták a teljesítésüket, DE…
Kimaradtak abból a fantasztikus élményből, amit a som-hegyi pont jelentett. Komolyan, én ilyet nagyon keveset láttam még. Főleg a korábbi évek fényében, amikor kaptunk egy pohár baracklét meg egy negyed almát… most meg a ponton MINDEN volt. Kenyerek. Kétféle leves, korlátlanul. Édesség. Kóla, szörpök, ásványvíz. Saláták. Külön tálban rukola. Tea, házibor. Házipálinka. És még közel sem vége, csak most nem jut több eszembe. Tényleg nagyon-nagyon lenyűgöző volt. Amúgy a turistaház is szép lett, csak az a baj, h. ez NEM turistaház, hanem kulcsosház: az erdészettől lehet kibérelni, de állandó személyzet, büfé stb. nincs. Ha valaki idetéved egy túrán, talál egy bezárt házat. Vagy egy házat, ahova nem mehet be, mert mások bérelték ki. Hurrá. Persze, van ilyen is, meg kell ilyen is, csak akkor ne jöjjünk már azzal, h. fúúúú, mekkora turistaházat csináltunk a tömegsport előmozdítására, mert ez NEM turistaház.


Mindenesetre most teljesen elégedettek voltunk itt mindennel. Nekem csak egy apró probléma árnyékolta be a különben gyönyörű napos időt: elszakadt a cipőfűzőm. Mivel ez egy Salomon gyorsfűzős cipő, ez elég komoly gondot jelent, de végül is sikerült ideiglenesen használható állapotba hozni, bár nem volt 100%-os, de menni tudtam benne elhamdulillah. Lesétáltunk Pilisszentkeresztre, aztán elindultunk a piroson felfelé Dobogókőre. Ez meredek. Sokáig. De azért mentünk.

Út közben több helyen kivágták a fákat, az út mellett felhalmozva álltak a legallyazott fatörzsek, az út összejárva, szomorú látvány volt, de az utóbbi időben egyre több ilyennel találkozunk. Annyira durva azért nem volt, mint a Börzsönyben. Nahát, itt hogy kivágták a fákat, és milyen kilátás lett, és milyen széles út, beszélgettünk Zolival. Aztán szinte egyszerre villant be valami, kaptam a GPS után, majd „Nem, nem, nem!” kiabáltam ez előttünk haladó 4-5 ember után, akik hátrafordultak általuk nehezen értelmezhető kiabálásomra, akkor már integettünk is nekik: letértünk a jelzésről, nem erre kell menni. Annyira ki volt járva a széles fakitermelő út, h. vitte magával a lábunkat, és nem vettük észre a piros keskeny ösvényét. Elhamdulillah 100 métert se kellett visszamenni.
Ezután már események nélkül meglett Dobogókő, ahol ismét pecsételtünk, és Zoli barátaitól kaptunk mogyorókrémes csokit, amit ez úton is nagyon köszönöm. Közben az egyik padon piknikező család staffordshire terrier márkájú (emberevő) kutyája odajött hozzám. Remélem, nem esz meg, mondtam gyanakodva, a gazda közölte, h. nem mert ez egy „iskolázott” jószág. A jószág valóban csak a csokit nézte ki a számból, majd miután megérdeklődtem, h. vajon leharapja-e a kezem, ha megkísérlek egy simogatást, és a gazdái szerint nem, megsimogattam azt a brutál széles homlokát. Meg a füleit. Ez tetszett neki, mert leült a lában mellé, és nem is mozdult onnan a gazdi hívására sem, aki végül is odajött és pórázon elvezette az ebet.
Nem időztünk sokáig, mert a 18:15-ös buszt jó lett volna elérni. 


Könnyű terepen, lefelé indultunk meg sietős léptekkel, sajnos hiába kerestem a pirosló hunyorokat a szokásos helyükön, most egyet sem láttam. Az Ilona-pihenőnél, az utolsó ponton kaptunk egy kis édességet, és innen már olyan hamar benn voltunk Dömösön, h. nemcsak a 18, de a 17:15-ös buszt is elértük, mondjuk csak lapjával fértünk fel rá, és a helyzet egyre fokozódott. Minden megállóban újabb és újabb tömegek préselődtek fel, a busz már félórás késében volt, már nem fért fel senki… ekkor érkezett egy másik, mentesítő busz, megállt mellettünk, és a populáció cca. 40%-a átszállt. Így már nekünk is jutott hely elhamdulillah, ami nem volt rossz, mert a busz csaknem 2 óra (!!!) alatt tette meg az 50 km távot Pestig, és nem szívesen ácsorogtam volna végig.
A nap utolsó fontos momentumaként találtunk a buszon egy elvesztett pénztárcát, amelyben a 20 ezer forinton kívül csomó bankkártya, diákigazolvány stb. volt, kiderült belőle, h. egy Magyarországon tanuló német orvostanhallgató leányé, de sajna e-mail cím, telefonszám nem volt benne. Benne volt viszont a lány tánciskolai bérlete, és mivel az iskola közel van hozzánk, hazafelé még beugrottam, és a kedves recepciós fiú készségesen felhívta nekem az adatbázisukból a lányt, aki nagyon megörült az elveszett holminak, és megbeszéltük, h. bejön érte az iskolába. Én ezt már nem vártam meg, a recepciósra bíztam a tárcát, és mentem haza aludni, mert tudtam, h. másnap vár rám még egy túra…


2014. március 24., hétfő

Julianus 50

Táv: 54 km
Szint: 1600 m

Már 2x voltam ezen a túrán, és mind a kétszer nagyon jól éreztem magam. Minden tetszett: az útvonal (az én Börzsönyöm, nyilván, az útvonal jó lesz), a társaság (első alkalommal TKM, másodszor itt ismertem meg Imrét, a Professzort, aki a „szippancs” kifejezéssel gyarapította amúgy sem szegényes szókincsemet), a szervezők (idősebb korosztály, de iszonyat kedvesek), az, h. nincs túlbonyolítva (menjél a kéken, menjél a piroson, menjél a kéken, beértél), az, h. az ellátás egyszerű, de nagyon szívesen adják, és BRUTÁL finom alma van az egyik szervező kertjéből, és hogy az egyik legolcsóbb túra, 700 HUF az ötvenes táv… szóval egyik kedvenc túrám ez, idén sem akartam kihagyni.
Pénteken itt aludt nálam Erzsi, aki az Iszkiri túrára ment, szombaton mindketten 4-kor keltünk, ő, hogy elérje az 5:20-as vonatot, én, hogy indulás előtt még megírjam az aktuális híreket.
Ezúttal M. Sz. és Tamás is jött, sőt, Kata is becsatlakozott. Én nagyon örülök, ha ő jön, mert akkor nem rohanunk annyira, mint általában. Reggel már 7 előtt megérkeztünk Nagymarosra, ahol a város népe ritka mértékű bunkósággal fogadott minket, először is ránk ripakodtak, h. egy bizonyos helyre meg ne próbáljunk odalépni, mert „ott az önkormányzat már ÉVEK ÓTA próbálkozik a füvesítéssel attól még, h. nincs kiírva” – amúgy valószínűleg azért, mert ez brutál nagy és terebélyes gesztenyefák alatti terület volt, ahol a fű márpedig NEM FOG megmaradni fény híján, így az önkormányzat füvesítő kommandója 2 dolgot tehet: (1) felhagy a füvesítési kísérletekkel, és megszemléli az erdőt, amiből látni fogja, h. zárt lombkorona alatt sok fű nemigen van, (2) kivágja a gesztenyefákat, és akkor majd lesz gyep. Ezután még próbálták megmagyarázni, h. ahova álltunk, oda ne álljunk, mert az „fizetős parkoló”, annak ellenére, h. a tábla egyértelműen tudatta, h. nem az. Miután M. Sz. megosztotta velük azt az apró, ám lényeges információt, h. tudunk ám olvasni, s ezt a tudásunkat a gyakorlatban is ügyesen alkalmazzuk, akkor módosították: ne álljunk oda, mert oda az árusok akarnak majd parkolni. Nem vitáztunk. M. Sz. arrébb állt Ülésfűtéssel, legyenek boldogok.
A rajtban kicsit sorba kellett állni, 


aztán 7:20 körül el is indulhattunk, rögtön neki a Szent Mihály hegynek, jó meredeken, csak, h. ne unatkozzunk. Már útközben megcsodálhattuk a rengeteg tavaszi virágot, és mire a nyeregbe felértünk, már nem fázott egyikünk sem, neki is álltunk vetkőződni, aztán mentünk tovább, felfelé a kilátóhoz. Itt megkaptuk az első pecsétünket, és örömmel állapítottuk meg, h. egy jelentős részt letudtunk a túra szintemelkedéséből. Idáig fel és innen le odvaskeltike-tengerben haladtunk, ami a kedvenc tavaszi virágom, és az egész erdőt betöltötte felülmúlhatatlan illata. Remek volt.


Izgatottan vártam az új kéken történő haladást. Már mentem rajta, a Nahát 90-en de akkor hajnal felé, először töksötétben, aztán meg sűrű, hajnali ködben, és amúgy is, hát, kissé le voltam már amortizálódva (85 km környékén, haha), és annyira nem érdekelt, h. hoppácska, milyen szellemes új útvonalat találtak ki itten. Most viszont nézelődtem ezerrel.
A turistaháznál kaptunk megint pecsétet, a pontőröknek egy nagyon édes macska asszisztált, jól meg is simogattam, ő meg jól dorombolt:


Én megettem egy banánt, szokás szerint benéztük, h. hol megy el a kék balra, de aztán visszataláltunk a jelzésre, és megindultunk meredeken lefelé.
A fiúknak mondtam, h. a kóspallagi elágazás ponton lesz dió, hitték is, meg nem is. Egyelőre még azzal voltunk elfoglalva, h. az új jelzésen, amely a fák között ment, mintegy 2-3 méterre a régi, széles, kijárt úttól, ne nagyon sokat essünk hasra. Ugyanis az ú.n. „ösvény” kialakításakor annyit tettek, h. kb. 10 centi magasságban kivágtak egy sávot a susnyásból. A földből kiálló maradványokban lehetett botladozni…
Az elágazáshoz leérve valóban volt dió, bár a néni-bácsi párosból most csak a bácsi volt jelen, és nem győzte olyan tempóban törni a diót, ahogy a túrázók fogyasztották… csak egy negyedet vettem el, a hagyomány miatt, és mentünk is tovább.


Itt jegyezném meg, h. a túra előtt ATOMJAIRA szedtem Kövér Testet. Ivózsákom ugyanis már csaknem használhatatlanná vált, de legalábbis erősen nem túl gusztusossá. Mondhatnám, h. az elmúlt mintegy 3 év során már kifejlődött benne egy teljesen új civilizáció… néha már attól féltem, h. képviselői átveszik a hatalmat a hátizsákom felett. Most azonban M. Sz. tanácsait követve alaposan kimostam az ivótartályt, és így ismét használhatóvá vált elhamdulillah. Bele is húztam időnként menet közben, amikor a lélegzés ezt éppen lehetővé tette, ugyanis szokatlanul meleg volt, bőven 20 fok felett, erre azért nem számítottunk.

Hamarosan beértünk Márianosztrára, ahol a 20-as táv célja volt. kaptunk zsíros vagy vajas kenyeret hagymával, és a megszokott nagyon finom almát, az egyik szervező termése, és amikor megkérdeztem, h. ugyan már vettem, de vehetek-e még egyet, nagyon szívesen kínálták: amennyit csak akarok.
Innen a következő pontig, Nagybörzsönyig, ami a 30-as táv célja is, csaknem 12 km volt. közben azonban több figyelemre méltó esemény is történt:
  1. Fel kellett mászni a Koppány-nyeregbe. Ami magasan van. És felfelé kell menni. Sokáig.
  2. Fel kellett mászni a Gömbölyű-kőre, ami lásd mint 1. pont, de nagyon szép a kilátás. Megéri felmenni. Ilyen:

  1. Már Nagybörzsöny határában, a horgásztónál Tamás egyszer csak izgatottan kezdett kiabálni: Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj! Na már most, tudni kell, h. ha én kiabálok így Tamásnak, akkor találtam valami érdekes növényt (ami kevéssé valószínű, h. el fog szaladni onnan), viszont ha Tamás kiabál így nekem, akkor viszont ő valami lényt talált, ami viszonylag hamar el fog távozni onnan. A kiabálás intenzitásából ki lehet következtetni, h. milyen hamar fog a felfedezett alany a helyszínről távozni, abból pedig, h. milyen lény az. Gyakorlati példa: „nézd má, mi van itten” = csiga, illetve esetleg valami, ami már megboldogult, „Hű, ezt nézd, gyorsan!” = rovar, V~1,94444 m/s, „Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj!” = gyík vagy rovar, V~3,61111 m/s, „azta, ez meg mi volt?” = kígyó vagy F-16 vadászgép. Most tehát rohantam, bár annyira nem kellett volna, de lelkes „Zsoltiiiiiiiii” kiáltással vetettem magam a jószágra, majd az arra járó túratársak mély borzadályával kísérve fel is emeltem fotózás céljából:


Ilyen módon egészen fellelkesülve értünk be Nagybörzsönybe, ahol elbúcsúztunk a 30-as távon lévőktől, illetve ismét ettünk kenyereket és almát. A pontnak helyt adó ház előtt pont volt egy közkút, itt feltöltöttem az eddigre teljesen magába horpadt Kövér Testet, ugyan a ponton is volt víz, de oda is a kútról vitték, és csak nem kívánhatom, hogy az idős hölgyek cipeljék a kannákat. Így is nagyon kedvesen kétszer is megtöltötték a poharamat – egyszer vízzel, egyszer az éppen elkészült limonádéval – még azt sem engedve, h. én felkeljek a helyemről.
Rövid pihenés után indultunk tovább, mert tudtuk, h. még vissza kell mászni a Koppány-nyeregbe, csak most a másik irányból. Az addig vezető aszfaltút nekem a túra legunalmasabb része volt, de jól elbeszélgettünk M. Sz-kel. A nyeregbe vezető kaptató aljában a beszélgetésnek vége szakadt, küzdöttünk felfelé. A ponton összevártuk egymást, pontőr nem volt, csak pár üveg innivalót hagytak ott. Sebaj, M. Sz. szignálta az itinereket nekünk (és magának is).
Itt jegyezném meg a túra (számomra) egyetlen hiányosságát. Jó lett volna jelezni, h. a nagybörzsönyi pont után ne számítson senki arra, h. a pontokon lesz folyadék. Voltak útközben források, és működtek is, és közel is voltak az úthoz, de aki nem figyelt, az könnyen lehet, h. nem vette észre őket. Mondjuk mi készültünk, és volt nálunk elegendő folyadék, de el tudom képzelni, h. ha valaki fél liter vízzel vágott neki ennek az utolsó szakasznak, az a szokatlan melegben szomjas lett a végére. Nekem elhamdulillah még a célban is volt a másfél literből, amivel Nagybörzsönyből elindultam.
A nyeregben leültünk egy percre, Kata adott csokit mindenkinek, már nem lesz több emelkedő, biztattam, kell felfele menni, de ilyen keményen már nem. Mint kiderült, tévedtem, méghozzá alaposan…
A börzsönyi kék teljesen új útvonalon megy. SOHA nem jártam még ezeken az utakon, mondjuk nekem tetszett, mert sokkal szebb, mint a régi erdészeti utas. Mikor azonban egyszer csak jobbra fordultunk, és egy brutál meredek hegyoldalnak felfele kellett megindulni, őszinte döbbenettel fordultam Katához: hát bocsi, tavaly itt TÉNYLEG nem kellett feljönni…

És hamarosan megismétlődött ugyanez, mert bizony még egy huplin át kellett mászni, el is neveztem őket Szippancs I. és Szippancs II. hegyeknek. A harmadik, a legnagyobb, amire a leghosszabb emelkedő vezetett fel, M. Sz. GPS-e szerint a Széles-hegyre jutottunk fel, én inkább a Magas-hegy elnevezést tartanám megfelelőnek… (499m csak, amúgy, de ott többnek éreztük már így a végén).
Innen lejutva kezdhettünk felkapaszkodni a Nagy-Galla oldalába, majd onnan le a Misa-rétre, az utolsó ellenőrzőpontra. Itt már megnyugodtam, addig elég bizonytalan érzés volt, h. a táv is csak nőtt, nőtt az új úton, meg ismeretlen szintek bukkantak fel a semmiből, de innen már tudtam, h. 5 km van hátra, minimális szinttel. Kata lehuppant a fűbe egy kicsit, én előhalásztam a fehérjeszeletemet, mert úgy éreztem, éhen halok. Nincs már sok bíztattuk egymást, egy óra sem.
-          Lekocogjuk? – nézett M. Sz. Katára.
-          Felsegítesz? – kérdezett vissza ő.
A pontőrök ezen remekül elkacarásztak, s azt is megállapították, h. ez egyértelműen eldöntötte a kocogás kérdését.
Valóban nem kocogtunk, de jól kiléptünk azért. Kiváltképp a túra végét jelentő régi nosztrai úton, amit sosem szerettem, köves, kellemetlen, unalmas szakasz, de hát valahogy csak be kell jutni Szobra… végül szinte pontosan 11 órás menetidővel estünk be a vasútállomásra: 

Némi várakozás és sorban állás után megkaptuk az akkurátus gonddal megírt okleveleket, és pár perc múlva indult a vonat is, amivel visszajutottunk Nagymarosra, az autóhoz.
Még feljöttünk hozzánk enni egy gulyást, de nem húztuk a dolgot sokáig, mert mindenki fáradt volt. én is gyorsan lefeküdtem, mert a húgommal megbeszéltünk, h. másnap még teszünk egy rövid kiruccanást a Budai-hegységbe is…




2014. március 16., vasárnap

Hadd dicsekedjek kicsit...

Akik ismernek, tudják, milyen lelkesen fotózom túrákon a hüllőket és kétéltűeket, hozzájárulva a debreceni egyetem projektjéhez, amely az ország hüllő- és kétéltűállományát méri fel.
kora tavasztól késő őszig talán nem is volt olyan túra, ahol ne fotóztam volna legalább egy, de inkább több jószágot (általában lelkes "zsoltiiiiiii" kiáltással).
meg is lett az eredménye :)