2019. március 31., vasárnap

Julianus 50



Táv: 55 km
Szint: 1900 m

Voltam már ezen a túrán párszor. Nem emlékszem, hányszor, olyannyira, h. a rajtban, a nevezési lap azon rovatába, h. hányadszor teljesítem, azt írtam: 4 v. 5. Ennél pontosabban nem emlékszem. 3x BIZTOS voltam már, de lehet, h. 4x is. De előre kell bocsátanom: olyan nehéz, mint idén, nem volt még soha. (Meg is állapítottuk Zolival, h. öregszünk…)
Mint az előző mondatból szinte azonnal kitalálhattátok, Zolival beszéltük meg ezt a túrát. Én idén még nem is jártam a Börzsönyben, s szerintem ő sem. Emellett nagyon szeretem ezt a túrát, a klasszikus teljesítménytúra-hangulatot, ahol ugyan nincs Snickers csoki meg track a honlapon, de nagyon kedves idős szervezők vannak, és alacsony nevezési díj. Menjünk hát, mondtuk, s meg is beszéltük a találkozót 6-kor a Nyugatinál.
A túra Nagymaros-Visegrádról rajtol, itt hagytuk az autót, h. majd este Szobról vonattal visszajöjjünk érte. 7 után pár perccel értünk a rajtba, ahol már sokan álltak sorba a nevezéshez, elégedetlenkedtek is, h. sorba kell állni, de végül is kb. 10 percet kellett várni, ami szerintem teljesen elfogadható (a kutya volt a legtürelmetlenebb, de neki meg simogattuk addig a fülét).


Amúgy a rajtban összeakadtunk M. Sz-szel és Tamással, s együtt is vágtunk neki a távnak, de aztán ez a formáció viszonylag hamar felbomlott, s nem is találkoztunk még a célban sem.
Nekem – mint általában – hiába voltam n alkalommal már a túrán, elég halvány emlékeim voltak róla. Arra emlékeztem, h. van benne két nagy nekirugaszkodás: fel kell menni a Hegyes-tetőre, meg majd a Koppány-nyeregbe. Illetve, mióta a kék sávot áttették a végén meg kell mászni még +2 hegyet is. Olyan apróságok, h. pl. a Koppány-nyeregbe KÉTSZER kell felmenni, meg még ott van a Gömbölyű-kő, meg még ez meg az, ezek a feledés jótékony homályába merültek már, s nagy bölcsen az itiner sem tartalmaz szintadatokat, csak távot, így boldog tudatlanságban indultam neki a túrának.
Ha a jövőben bármikor ismét szót ejtenék arról, h. nevezek a Julianusra, kérlek, emlékeztessetek, h. ezen a túrán VÉGIG felfele kell menni, s a kék sáv áthelyezése óta meg még inkább.
Arra tisztán emlékeztem, h. az eleje jó szintes. S valóban, az első 4 km-ben van rögtön vagy 400 szint. Itt még viszonylag simán felsuhantunk (na jó, a fiúk suhantak, én meg kétségbeesetten kepesztettem utánuk), még arra is maradt erő, h. pecsételés után a kilátóba felmászva megörökítsük a kilátást: 


Innen egy igen erős lemenet után viszonylag pihentető szakasz következett. Én nagyon-nagyon figyeltem, mert április 5-7-én a Természettudományi Múzeumban kucsmagomba-napok lesznek, s igen szerettem volna a kiállításhoz valamivel – főként papsapkagombával – hozzájárulni, még gyűjtődobozt is hoztam (nem akarlak csigázni benneteket, a gyűjtődoboz üresen jutott haza, egy darab gomba sem volt egész úton). De volt hunyor. Sok.


Hullámzó úton jutottunk el Törökmezőre, ahol a 3. ponton a pecsételés után leültünk egy kicsit táplálkozni. Ekkor még együtt volt a csapat, de ez volt az utolsó ilyen alkalom. Én kicsit macskáztam is, aztán mentünk tovább, mert a szintidő erre a túrára nem olyan bőséges.



A változatlanul a kék jelzésen vezető úton Zolit magunk mögött hagytuk M. Sz-szel, de sejtettem, h. ez nem lesz így sokáig, mert ez a tempó nekem kicsit erős volt, nem is reménykedtem benne, h. sokáig tartani tudom. Egyelőre mentünk, beszélgettünk, gyorsan ment az idő, nahát, régen itt ment le a kék a műútra, mondtuk, de most már nem itt megy le, hanem – minő meglepetés – még felfele kell menni valami huplin, s UTÁNA megy le. Így kevesebbet kell a műúton menni, gyakorlatilag közvetlenül a pontra bukkanunk ki. Régen itt a pontőrök diót pucoltak, s azzal kínálták a túrázókat, de ez már elmúlt, nem is ugyanazok a pontőrök voltak, meg dió sem, ami nem annyira táplálkozási szempontból volt veszteség (1-2 gerezdet vettem el max.), hanem nekem a túra része volt a „diós pont”. Így diótlanul mentünk tovább. Tamás ekkor már Nosztrán járt.
Itt kellett a kék sávról átmenni a piros sávra. Én ismét kifejtettem, h. nekem kicsit erős a tempó, Zoli helyeselt, így hamarosan elszakadtunk M. Sz-től, s nem is találkoztunk többé a túra során.
A szétválásnak hamarosan meg is lett az eredménye… A piros sávot itt a közelmúltban ide-oda áttették, néha csak 1-2 méterre az erdészeti úttól, azzal párhuzamosan, néha jelentősebben is. Mindketten rosszul értelmeztük Zolival az áthúzott, nem áthúzott, lefestett, régi, új stb. piros sávokat, s így egy helyen, ahol a hivatalos piros ment tovább egyenesen, kissé balra, ott mi mentünk tovább, kissé jobbra, fel a hegyoldalba (naná, az ember MINDIG úgy kavar el, h. legyen benne egy kis plusz szint a táv mellé, nyilván…). Egy idő után azért csak feltűnt, h. nagyon nincs már jelzés, s el is kezdtünk tanácskozni, mi legyen. Az út, amin mentünk, sajna egyre inkább elhajlott attól, amin menni kellene, s a GPS szerint max. egy másik dimenzióban fog találkozni azzal. Bal oldalunkon a brutál meredek hegyoldal, alatta pár tucat méter mélységben a patak (asszem, a Medres-patak), aminek pont a MÁSIK oldalán kellene haladnunk… Hát, mit lehet tenni, elindultunk visszafelé, majd egy olyan ponton, ahol a hegyoldal kicsit megszelídült, leszerencsétlenkedtünk rajta, átkeltünk a patakon, s felküzdöttük magunkat a meredeket a valódi piros sávra. Nem mondom, h. jólesett. Zoli szerint pont az ilyenekre jó visszaemlékezni. Hát nekem még most sem jó.
E kis kaland után már szinte semmiségnek tűnt beérni Márianosztrára, ahol a ponton volt mindenféle kaja, amiből én nem ettem, viszont volt víz, s egy üveg citromlé. Ez egy nagyon jó ötlet, jó lenne minden túrán bevezetni, mert jelentős költséget nem jelent, de a melegben nagyon jól esik a vízbe egy kis citromlevet loccsantani.


Sajna azonban nem időzhettünk sokáig, mert meg kellett indulni a Koppány-nyereg felé. Engem kisebbfajta lelki megrázkódtatásként ért, mikor az itinerről leolvastam, h. KÉTSZER is felmegyünk a Koppány-nyeregbe, bár ekkor már felderengett, h. ja igen, tényleg. De a térképvázlat szerint az útvonal legalább a Gömbölyű-követ kikerüli, amely az egyetlen pont lett volna a nap során, ahol 500 méter tengerszint feletti magasság fölé kerülünk.
Hát, nem lett meg könnyen ez a Koppány-nyereg a piroson. Amúgy 451 m tengerszint feletti magasságával legfeljebb a „kis fika-hegy” minősítést érdemelné ki TKM-től, sőt, még azt sem, mivel nem hegy, hanem ugye nyereg. De akkor is megszenvedtünk vele, annyira, h. felérve elérkezettnek láttam az időt, h. elfogyasszuk a magammal hozott vaníliás zéró kólát. Sajna csak egy 0,33-as volt, pedig egy litert is meg tudtam volna inni. Főleg, mikor a pontőrök közölték, h. ja, de mégis fel kell menni a Gömbölyű-kőre, mert a piros sáv felmegy, a térképen, amit kaptunk, tévesen van ez a rész ábrázolva. Na, hurrá. Egészségesen meredek lejtő vezet fel erre a kőre, de azért csak felszenvedtük magunkat, s a kilátás, az tényleg szép volt.



Innen már csak le kell csorogni Nagybörzsönybe, gondoltam. Tévesen. Fel kell vennem a Gömbölyű-követ Azon Helyek Listájára, Ahonnan Felfele Kell Lemenni. Kicsit valóban elindultunk lefele, de aztán még mentünk felfele is, mert miért ne. Majd miután minden lehetséges oldalról megtekintettük a nagybörzsönyi horgásztavat, ISMÉT egy egészséges emelkedővel beértünk Nagybörzsönybe.
A ponton kicsit megálltunk enni. Zoli megivott egy pohár tömény, hígítatlan szörpöt, mert nem tűnt fel neki, h. az még nincs hígítva. Ebből is látszik, h. nem voltunk már 100%-os állapotban. Nehéz is volt felkerekedni s továbbindulni, de azért megtettük, mert igen, jól gondoltátok, az a pompás élmény várt ránk, h. ISMÉT felmászhassunk a(bba a kretén) Koppány-nyeregbe.
Ami ezúttal sokkal nehezebbnek bizonyult. Először is, brutál sokat kellett menni a műúton. Amúgy rémlett, h. MINDEN EGYES ALKALOMMAL többet kell menni a műúton, mint amire emlékezek, pont mint a Tamás-kúti kulcsosház előtt. Ráadásul sunyi módon felfelé kellett menni, de mondjuk jobb is, mert kevesebb szint maradt addigra, amikor egy éles jobbkanyarral neki kellett menni a hegyoldalnak.
Na, azért maradt addigra is. Mindegy, mondtam Zolinak, h. nagy sebességet már ne várjon tőlem ezen az emelkedőn, mentem, ahogy tudtam, s közben ügyeltem, h. ne nagyon lépjek rá magam után vonszolt beleimre. Így értem fel, kevéssé dicsőségesen, a pontra, ahol, bár éreztem, h. a gyomrom nagyon nem jó, ettem egy kis sós mandulát. Itt kezdett megfogalmazódni a fejemben, h. MENNYIRE jó lenne, ha a rajtszámom, mely 40-es volt az 50-es távon, inkább 50-es lenne a 40-es távon…
Elindultunk lefelé, de kínzóan tudatában voltunk (legalábbis és), h. még azért kell felfele menni, mert ugye mióta átrakták a kék sávot, ott van még az a két szerencsétlen hupli, illetve a hegyoldalban féloldalazva haladó új útvonal, meg azért még a Nagy-Galla aljába (elhamdulillah NEM a csúcsra) is fel kell kapaszkodni.
Nekem ez már nem nagyon esett jól, folyamatos hányinger kínzott, enni nem tudtam, igyekeztem némán szenvedni, s tartani a lépést Zolival, ami úgy nézett ki, h. lefele meg vízszintesen simán tudtam elöl menni, de felfele mintha valaki behúzta volna a kéziféket, olyannyira, h. mire utolértem Zolit a kitudjamilyen hegy csúcsán, ő már megvacsorázott, átöltözött, és aludt is egyet:



A kék továbbra is át volt rakva, a Zuvár alatt mentünk egy ritka gusztustalan, diónyitól öklömnyiig terjedő kövekkel borított úton, h. akinek eddig nem fájt a talpa, az sem érezze megfosztva magát a továbbiakban. Ismét úgy éreztem, soha nem jön el az utolsó EP.
Azért nyilván csak eljött, ittam egy pohár vizet, s mivel hűvösödött, Zoli felvette a polárját, én addig is leültem a fűbe, aztán mentünk tovább. Egészen a műútig, ahol is Zoli (még idejében) felfedezte, h. hiába adta át az itinerjét, nem pecsételtek bele… Visszament pecsételni, egy olyan szó kíséretében, amelyet én nagyon-nagyon ritkán hallok tőle, én pedig önfeláldozóan megvártam az út szélén. Gondoltam, h. addig is leülök, de reálisan felmérve a helyzetet, úgy gondoltam, h. inkább ne, mert lehet, h. nem bírok felállni soha többet.
Innen igazából tényleg nem volt már sok szint. Mentünk az erdőben, a szokásosnál sokkal kevesebb vizet tartalmazó patakot kerülgetve-átkelve, majd egy utolsó nekirugaszkodással kikapaszkodtunk a mező szélére, s az egyre hangsúlyosabb naplementében igyekeztünk a Sukola-kereszt s a régi nosztrai út felé.



A régi nosztrai út egy elég szerencsétlen, vízmosta, köves utacska volt, mostanra csináltak belőle egy sima, de kőszórt utacskát, amin szintén nem túl kellemes haladni, de biztatott minket a tudat, h. már csak 3 km van a célig. Mondjuk az elég unalmas 3 km volt, de hát valahogy csak be kell jutni Szob vasútállomásra.



Szobra már sűrűsödő sötétben értünk be, a vasútállomás előtt hallottuk, h. pont most indul a pesti vonat, amivel a kocsiig vissza kell mennünk, de ott egye fene, úgyis hideg kólát akartunk inni, s nyugodtan átvenni a jelvényt-oklevelet, amiért én most jobban megszenvedtem, mint a korábbi 3 (vagy 4) teljesítés alkalmával összesen:



Kicsit leültünk, kóláztunk, beszélgettünk a szervezőkkel meg a túratársakkal, rövid, építő vitát folytattunk arról, h. van-e 19:32-es vonat, vagy nincs (volt, csak nem a Nyugatiba, de mivel mi Nagymaros-Visegrádig mentünk, nekünk végül is mindegy volt, de annak a túratársnak, akit a Nyugatiban várt a kerékpárja, nem annyira…)
Megvettük a jegyet, s a kb. negyedórás késéssel Hamburgból érkező nemzetközi vonattal mentünk egy megállót a kocsiig. Én már nagyon fáztam, a kocsiban is felvettem a dzsekimet, majd már teljes sötétségben jöttünk Pestig, ahol Zoli a ház előtt tett ki, ami remek volt, és még a lift is működött, ami meg ugyanilyen remek.
Mindezek ellenére, még ha nem is jön le, én remekül éreztem magam a túrán (eltekintve a hányingertől). Nagyon szép volt a Börzsöny, s bár kemény menet volt, nem ígérhetem, h. nem jövünk többet…

2019. március 25., hétfő

Szuadó 40



Táv: 40 km
Szint: 1325 m

Nagyon szeretem ezt a túrát, volt már ősszel is, tavasszal, mindkettő nagyon jó, tavasszal sok a medvehagyma, ősszel sok a légyölő, mindkettőnek nagyon örülök (légyölőnek kicsit jobban).
Idén először rendeztek 60-as távot, amire még szívesebben mentem volna, de hát ahhoz még pénteken menni kellett volna Pécsre, mert a 60-as táv rajtjára reggel 6-ra odaérni Pestről, hát, azt nagyon, nagyon kellene akarni. Maradt a 40-es táv, amin már voltunk 2 vagy 3 alkalommal, s még ehhez is reggel 5-kor kellett találkozni Kelenföldön, ami akkor nagyon is korainak tűnt. Mindegy, leküzdöttem az akadályt, amit az első 4-es metró elérése jelentett, s a szokásos csapattal (M. Sz., Tamás, én) nekivágtunk a Pécsig vezető útnak, amit az is nehezített, h. új rajthelyről indult a túra, amit meg is kellett találni, de ezt az akadályt meg a GPS küzdötte le.
A Pécsig vezető út mindig rendkívüli élményeket tartogat számomra, mivel számos alagút tarkítja az autópályát, melyeket mindig boldog kis sikkantásokkal fogadok. Nem volt ez másként most  sem, így egészen felpörögve érkeztük Pécs egész eddig teljesen ismeretlen külvárosi tájaira, ahol a Csülök vendéglő nevű, eddig szintén ismeretlen rajthely várt minket. Viszonylag könnyen találtunk parkolóhelyet, gyorsan neveztünk, a fiúk ettek valamit, és neki is vágtunk a távnak.
Nekem 3 célom volt a túrán (a végigmenésen kívül, nyilván): (1) inni a Szuadó forrásból, (2) nemes májvirágot fotózni, (3) medvehagymát szedni. Ezt éppen ecseteltem is a fiúknak, az első pár tucat méteren, mert utána meg kellett indulni felfelé, ekkor már inkább lélegezni próbáltam. Mint említettem, a rajt/cél változott, ezzel az útvonal is változott, méghozzá olyan kellemetlenül, h. egy csomót kellett felfelé menni ahhoz, h. egyáltalán elérjük azt a pontot, ahonnan az előző útvonalon a túra indult. Ráadásul még jó meredeken is kellett felfelé menni, nem csak úgy tessék-lássék. Szerencsére a felfelé menés még a településen belül elkezdődött, s mint azt jól tudjuk TKM-től, a szint, az aszfalton nem számít (most jut eszembe, h. vajon ez az elv érvényes kerékpárra is?)…
Hamarosan leértünk az aszfaltról, ahol már legálisan mondhattuk, h. felfele megyünk, hamarosan meg is álltunk levenni egy réteget, mert nemcsak felfele mentünk, hanem gyönyörű idő is volt, így kétszeresen is melegünk lett.



Az első EP-ig, ami a régi útvonalban nem volt benne (s milyen jó is volt az úgy…) meg kellett mászni az igen kellemetlen Bika-dombot, én fel is voltam háborodva, mi az, hogy DOMB, a szirt, orom, csúcs, szikla, az mind megfelelőbb lenne, mert ahova ENNYIT kell felfelé menni, az nem domb. A domb, az a szánkódomb a falu végén. Ez hegy, és kész.
A táj hamarosan ismerős lett, itt jöttünk a régi útvonalon is, mondogattuk egymásnak, bár azt a pontot nem sikerült megtalálni, ahol a két útvonal ténylegesen egyesül egymással. De már láttuk magunk felett a Zsongor-követ, meg a Babás-szerköveket, mentünk a kellemesen illatos fenyvesben, én nézelődtem, h. látok-e bármi gombát, de hát olyan száraz volt minden, h. én sem gondoltam igazán komolyan ezt…
A második EP-n, a Babás-szerköveknél a táj ragyogott a napfényben:



Kicsit nézelődtünk, én tényleg nagyon kicsit, h. némi előnnyel vágjak neki az innen tényleg brutális meredek emelkedőnek felfelé, amin természetesen a fiúk elég hamar utolértek, s le is hagytak, kicsit fel is voltam háborodva, h. miért nem nézelődtek meg fotózgattak hosszabban:



Mindegy, miután többször eszméletemet vesztettem felfelé az oxigénhiánytól, azért csak felértem, s összevártuk egymást a Zsongor-kőnél, ahol a pont most csak kódos volt, én a kőre ezúttal nem mentem le, fentről gyönyörködtem a kilátásban, miközben ettem egy sajt szeletet szabálytalan négyszög alapú hasábot.



Innen mentünk tovább a kék sávon, azon beszélgetve, h. jöttünk-e itt a DDK-n (igen), és megnéztük-e a kolostorromot (igen), meg ilyenek. Én örömmel nyugtáztam, h. van medvehagyma, s kilátásba helyeztem, h. majd az utolsó kilátónál szedünk egy jó nagy zacskóval:



Hamarosan teljesül a projektem egyik pontja is. Megpillantottuk az első nemes májvirágot, ami mindannyiunkból (na jó, főleg belőlem) élénk s hangos lelkesedést csiholt ki. A későbbiekben ANNYI májvirág volt, h. ez a lelkesedés némiképpen csökkent, olyan párbeszédeket generálva pl, mint a „Nézzétek már, itt is májvirágok!” „Ja, annyi van, mint a …” (ide mindenki helyettesítsen be egy tetszés szerinti kifejezést). Mindenesetre sikerült májvirágot fotózni:



Hamarosan elértük a Szuadó-forrást is, amely viszont csalódást okozott. Nem ment, illetve hát alig-alig. Nem azt mondom, h. nem lehetett volna összevárni belőle egy decit, de elég jelentős szintidő-csökkenést okozott volna. Egy természetvédelmi őr és segítője éppen a forrás környékét takarították, s ők is megjegyezték, h. nagy a szárazság, ezért működik ilyen mérsékelten a Szuadó. No sebaj, úgyis be kellett menni az EP-re a Laci-forrásig, ami sokkal bővebben folyt, így ittam ebből, semmi különbséget nem érzékeltem a két forrás vize között. Ivás és pecsételés után visszamentünk az útra, s folytattuk tovább, időközben útba igazítva két, 25-ös távon lévő hölgyet, akik nem mentek be az EP-re, ahol amúgy a két táv elvált egymástól, hanem mentek tovább a 40-es útvonalon, de biztatásunkra ("nem kell sokat visszamenni") korrigáltak.
Én lelkesen meséltem a fiúknak, h. hol szedtünk ősszel vargányát Zolival (az útról kiszúrtam a vargányákat, s több nem is volt, csak az a 3-4 db, amiket még onnan megláttam, de azok állítólag finomak voltak). Közben folyt a májvirág-érzéketlenítés, már alig-alig néztük meg őket, tényleg annyi volt.

A Lóri kulcsosháznál a ponton ettünk-ittunk, kutyáztunk a Negró nevű, ámde sárga labradorral (van mézes Negró is, amúgy), aztán mentünk tovább, kínosan tudatában lévén annak, h. fel kell menni az állítólagosan romantikus és vadregényes Zsidó-völgyön, s utána meg még tovább az egyáltalán nem festői, sem nem vadregényes, viszont folyamatosan s nem kis mértékben emelkedő vízmosásos úton, amire a fiúk nem emlékeztek, de én meg nagyon is.
Végül is a Kőlyuk EP-nál is megálltunk egy percre, ittunk a forrásból, aztán mentünk tovább, s a Zsidó-völgy könnyebben meglett, mint vártam, részint, mert Tamást közben tájékoztattam a molekuláris filogenetika néhány újabb felfedezéséről, s ezen jól elbeszélgettünk, részint meg találtam ezeket, ami teljesen feldobott:



Aztán amikor a völgyből kiérve rövid szakasz után ráfordultunk balra arra a bizonyos vízmosásos, meredek útra, a fiúkban is felidéződött ez a szakasz… Felérve a tetején a szokásos idős pontőr bácsinak előadtuk a szokásos sirámot, h. milyen meredek ide feljönni, jajjaj, aztán mentünk tovább. Erdei út, aszfaltút váltották egymást, s lassan megérkeztünk ahhoz a bizonyos Sós-hegyi kilátóhoz, ahol a projekt harmadik pontja, a medvehagymaszedés valósult meg. Szerencsére igen szép medvehagyma-termés mutatkozott:



A pontőrök emlékeztek, h. tavaly itt gyűjtöttem a mintákat az Armillaria-projekthez, amely a Kárpát-medence tuskógomba-állományát mérte fel.
A régi útvonalon innen már szinte csak lefele kellett menni. Bennem azonban lassan összeállt a kép, h. itt az utolsó EP, a Mohosi kiskút nevű forrás, az a régi útvonalon az első EP volt, s bizony oda az Éger-völgyből elég sokat kellett felfele menni, de ezt az infót diszkréten megtartottam magamnak…
A kanyargós úton jól haladtunk (lefelé naná), s hamarosan elértük az Éger-völgybe bevezető patakmedret. Itt, a kódos pontnál ért az az érdekes élmény, h. a lábamon egyszer csak materializálódott egy hosszúcsápú fogasnyakú-lapbogár (tényleg ez a neve, nem viccelek), ami nevéhez méltón oly lapos, h. először azt hittem, nem is él, de mászott a lábamon, szóval de:



Kigyönyörködtük magunkat a jószágban (na jó, főleg én), majd a bozótos egy stratégiai pontján elhelyeztük (na jó, kizárólag én), s mentünk tovább, majd ahol a zöld sáv átmegy a hídon, M. Sz. felmutatott a hegyoldalba: „Emlékeztek, a régi útvonalon azon a brutál meredeken kellett felmenni ott!”, mire én elérkezettnek láttam az időt, h. közöljem: nemcsak a régin, hanem most is.
Nem mondom, h. ez a bejelentés egyértelmű sikert aratott, de hát mit lehetett tenni, a cél, teljesítés, kitűző, oklevél, stb. s ami talán még fontosabb, az autó is a meredek túloldalán rejlett… Így nekivágtunk. 
A ponton ittunk a forrásból, megettünk valami maradék kaját, s indultunk tovább, a régi útvonalon. Kicsit még felfelé, aztán lefelé, az ismert tavacska meg mocsaras rész körül tekeregve. Aztán egy idő után megint felfelé. A régi útvonalon itt már nem jártunk, mondtuk egymás között. A GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. az újon sem kellene, mert a követett sárga jelzés időközben lement balra. Az elágazásban SEMMIFÉLE jele nem volt ennek, egy utánunk jövő kolléga, akit KIZÁRÓLAG az mentett meg az eltévedéstől, h. mi már felvállaltuk ezt a feladatot előtte, s látta, h. visszafele jövünk, meg is jegyezte: ez az elágazás egy szalagot azért megérdemelt volna… Igazat adtunk neki.
A jelzések később aztán feltűntek, követtük őket, előbb egy köves lejtőn, majd már a településen belül, aszfalton, s hamarosan még nekem is feltűnt, h. itt más jártunk: az útvonal alapján „nyeles v. lufi túrák” közé sorolható útvonalú túra azon szakaszán jártunk, ahol már reggel is. Feltűnt a körforgalom, majd a rajt/cél, háttérben az autóval. Beértünk, átvettük a díjazást, ami az oklevél mellett egy kitűző alakú és méretű hűtőmágnes volt, aminek nagyon örültem, mert annyi kitűző van már otthon, h. bármi más üdítő változatosságot jelent. A fiúk megették a gulyásleves célkaját, én ittam kólát, ami csalódás volt, mert nem volt hideg. Pedig az utolsó kb. 10 km-n már hideg zéró kóláról álmodoztam. Mindegy, de legalább jó drága volt.
Némi pihenés után felkerekedtünk, s a naplementében megindultunk hazafele. Az alagutak ismét megújuló, pótolhatatlan élményt jelentettek, még ezzel is feldobva a kellemes túra utáni jó hangulatot.
Ismét jól éreztük magunkat a túrán, az elején és a végén a plusz emelkedők üdítő újdonságot jelentenek a régi útvonalhoz képest, bár a Bika-Himaláját nem szerettem meg, az biztos…

2019. március 21., csütörtök

Lepke 40



Táv: 40 km
Szint: 1140 m

Már nagyon-nagyon régen készültünk erre a túrára. Részint sosem jártunk még a Keszthelyi-hegységben, részint nekem tetszett, h. lepkének hívják, bírom az ízeltlábúakat (bár meg kell mondjam, bár a túra a lepkére hajazó formát kiadó útvonaláról kapta a nevét, eléggé kell tágítani a kereteket ahhoz, h. felfedezzük benne talán-talán valamelyik Nymphalis faj szárnyainak körvonalát…)
Tavaly nem mentünk, mert esett az eső. A Keszthelyi-hegység, az messze van, s Zoli kifejtette, h. nem fog 400 km-t autózni azért, h. utána 40 km-t anyázzunk az esőben. Ez végül is logikus. Sajna idén is elég rossz időt mondtak, de aztán ahogy közeledett a túra tényleges napja, egyre kevesebb esőt jósoltak. Végül megszületett a döntés, h. megyünk. Ez reggel 6 órás indulást jelentett Pestről, merth. ezen a túrán a hosszú távon és jó sokáig lehet rajtolni, ami nagyon, nagyon pozitív dolog (talán ők is belátták, h. a Keszthelyi-hg, az messze van. Na mondjuk nyilván attól is függ, h. honnan. Keszthelytől nem ANNYIRA, mint Pesttől.)
Még így is esőben indultunk el Pestről, ami a kocsiban nem annyira volt zavaró, viszont még a rajtban, sőt, indulás előtt is esett néha-néha, de nem annyira, h. fel kelljen venni az esőkabátot. A feszültség csökkentésének érdekében elárulom, h. nem lett komolyabb eső, sőt, délutánra a nap is kisütött, ami jelentősen emelte az útvonal kilátóinak felhasználóiélmény-faktorát.
Később értünk a rajtba, mint gondoltam, s a nem túl hosszú idő alatt lezajló nevezési procedúra után végül már majdnem 9-kor vágtunk neki a távnak:



Ügyesen rögtön a túra első kilométerén belül, a főúton benéztük a jelzést, s továbbmentünk egyenesen, ahol jobbra fel kellett volna kanyarodni, de szerencsére hamar észrevettük, s mintegy 50 méter után korrigáltunk. A korrekciónak köszönhetően hamarosan meg is érkeztünk az első EP-re, ami – számos maihoz hasonlóan – egy kilátó volt, méghozzá a Berzsenyi névre hallgató:


 Én közben azon szomorkodtam, h. nem tudok Berzsenyit idézni, de aztán mégis megbirkóztam ezzel a traumával. Zoli letekintett a jelentős huplikkal tarkított tájra, s azon örömködött, milyen remek, szintes túrát lehetne létrehozni, ha kiszalagoznának egy útvonalat a dimbeken-dombokon át:


Szerencsére erről szó sem volt, bár elég kellemetlen lejtőn vágtunk neki a további útvonalnak. Ez amúgy a későbbiekben is jellemző volt, h. nem túl hosszú, ám azért bizonyos szintű nekiveselkedést igénylő lejtők-emelkedők tarkították az útvonalat. Túratársam nehezményezte is, mikor a „mindjárt felmegyünk azon a lejtőn” kifejezést használtam, mondván, h. az nem lejtő, hanem emelkedő, de szerencsére egy időre el kellett hallgatnunk levegővétel céljából, így mire felértünk, nekem lett igazam.
Csendben megjegyezném, h. mielőtt elindultunk, sőt, még MIKOR elindultunk is, nekem meggyőződésem volt, h. a Lepke szárnyai a rajt-célban keresztezik egymást. Ehhez a tévhithez, s ennek fennmaradásához nagyban hozzájárult a tájékozódás, hiteles ismeretszerzés hiánya (t.i. nem néztem meg a térképet), de aztán mikor a büdöskúti ellenőrzőpont mellett a 3 és 9 számot is megtaláltam, rájöttem tévedésemre. Eddig a pontig többé-kevésbé együtt mentünk két keszthelyi túratárssal, kellemesen beszélgetve a tölgyekről meg gombákról. Remélem, egyszer majd gombászunk együtt. Hamarosan ők egyenesen mentek tovább a 25-ös távon, mi meg jobbra a 40-esen.
Megjegyzem, bár valóban nem volt itt irányítótábla, h. 25 egyenesen, 40 jobbra, a térképet nézve teljesen egyértelmű volt. Nem volt hát jogos annak a csapatnak a panasza, akikkel később (s a túra során még van 3 alkalommal) összefutottunk, akik itt továbbmentek a 25-ös távval, majd még párszor elkavartak, s végül alternatív sorrendben (pár km-rel hosszabb útvonalon) gyűjtötték be az EP-pecséteket. Azért a teljesítménytúrázásnak az is része, h. ne csak menjünk a többiek után, hanem nézzük meg az itinert, térképet, és próbáljunk valamilyen szinten navigálni, tájékozódni. Nyilván nem lehet mindenki sztár-, hiper- stb. navigátor, de azért egy jól jelzett turistautat ne kelljen már kiszalagozni feltétlenül.
No mindegy, mentünk tovább, a Bélap-völgy nevén tűnődve, ez vajon mit jelenthet, honnan származhat… illetve örülve annak, h. utunkat valami hihetetlen méretű medvehagyma-mezők szegélyezték, melyekből később fogyasztottunk is úti elemózsiánk mellé: 


Amúgy a környéken van egy csomó ilyen-olyan út, emlékút, futóút, s a második kilátós EP-n, a kilátó betonalapján ennek jelzései furcsa csapatként egyesültek – ez valami futó-találkozópont lehet, ami előtt le a kalappal, mert igencsak nehezen járható ösvény vezetett fel ide:



Viszont a kilátóból megtekinthettük szemben a Tanúhegyeket:


Továbbmenve azt tárgyaltuk, h. melyik a Szent György-hegy meg a Badacsony.
Amúgy nemcsak medvehagyma akadt útközben, hanem rengeteg ibolya és kankalin is:


Újabb és újabb kiemelkedő kankalinbokroknál álltunk meg fotózni, még akkor is, amikor Zoli pedig már szilárdan kijelentette, h. ő nem áll meg már a 0,5 négyzetméternél kisebbek esetében:


Én akkor sikkantottam fel igazán boldogan, amikor találkoztunk az általam csak csodálatos szúróbogyónak titulált Ruscus acuelatus, hivalatosan szúrós csodabogyóval. Többször is láttuk őket, sőt, még bogyesz is volt rajtuk. Hihetetlen növény, a LEVELEIN növeszti a virágját meg a bogyóját… na persze ezen nem valódi levelek, csak úgy néznek ki, de valójában ez fillokládium, mert a levélen nem nő ilyesmi… (akit érdekel, mi az a fillokládium, kérem, keressen rá a Google-ban…).

Kb. ekkor voltunk már mindketten nagyon éhesek. Kapóra jött, h. a Miklós-forrás EP, bármily megdöbbentő is, de egy forrás mellett volt, melyet – ki nem találnátok – Miklós-forrásnak hívnak…


 Itt leültünk, ettünk-ittunk, téptünk hozzá medvehagymát. Most Zolin volt az örömködés sora – akit a szúróbogyó azért nem érintett meg oly mélyen, mint engem – mert egész eddig azon rágódott, h. van-e patak meg patakvölgy a Keszthelyi-hegységben. Hát, itt volt:


Táplálkozás után mentünk tovább, h. hamarosan belefussunk egy rendkívül érdekes helybe, ami egy katonai őrkutya-temető volt:



Még sosem láttam ilyet az erdőben, de szerintem szép dolog:



Hamarosan visszaértünk a Büdöskúti-pihenőhöz, bár konkrétan a büdös kutat nem láttuk. Innen pedig nekivágtunk a 400 m feletti magasságú Pad-kői kilátóhoz vezető útnak. Természetesen ide is felmentünk, mint az összes kilátóba az útvonalon:


A további útvonalon, bár a dolomitokra kiérve már megszűntek a medvehagymák, nagyon szép részeken mentünk, intenzív, de rövid lejtőkkel-emelkedőkkel tarkított, fenyves hegyoldalakon, a Csereze-hegy nevű ellenőrzőponton, ahol a már nem annyira szomjas, ámde tarsolyos-fokosos egyik pontőr próbált kicsit kötözködni velem, ami inkább akkor hágott tetőfokára, mikor már pár tucat méterre eltávolodtunk a ponttól, akkor a pontőr-társaknak azért lényegesen hangosabban tette meg a megjegyzéseit, mint nekem, míg ott voltam, de azért hallottuk ám így is 😊
Mindegy, kellemes lejtő jött amúgy is, melyen lekocogtunk, majd beérve a házak közé, megindultunk szembe a kápolna (tényleg nem túl magas) dombján lévő EP felé:



Innen a kilátás nagyon szép volt, meg a nap is sütött, ezért leültünk pár percre nézelődni, meg meginni az egész idáig cipelt teámat, ami még mindig igen forró volt a termoszban.


 Továbbmentünk, át a műúton, majd még tovább, ahol majdnem el is kavartunk, mert társaságunk egyik tagja telefonált, és ment balra, míg társaságunk másik tagja idegesen sziszegett neki, h. nézze meg a térképet, mert szerinte egyenesen kellene menni.
Így is lett, s így szerencsésen felértünk az utolsó EP-hez, ami ismét egy kilátó volt, ám túratársak szerint erre már valszeg nem jutott EU-s pénz, mert ez előbbieknél lényegesen rosszabb állapotban volt, s ráadásul az egyik pontőr fiú tragikus ábrázattal közölte, h. ő majdnem leesett róla… közelebbi részleteket nem árult el, de azért én gyanakodva mentem a kilátóig, s teljesen jogosan, mert voltaképpen függőleges létrákon kellett felmászni egy erősen mozgó izére:

De azért csak felmentem, mert nagyon szép volt a kései nap fénye, és végül is megérte, bár a tetején többször és határozottan kértem Zolit, h. ne nagyon lélegezzen, mert mozog az egész izé:


Végül nagy megkönnyebbülésemre lemásztunk, s innen már valóban nem volt sok, amíg ismét kiértünk a főútra, ahol már reggel is jártunk. Hamarosan benn voltunk a célban, ahol az a kellemetlen meglepetés ért minket, hogy nincs már se oklevél, se kitűző, de Zoli bediktálta a címét, s a szervezők megígérték, h. postán elküldik.
Hazaindulva még ittunk egy kávét, majd az egyre sűrűsödő sötétségben 199 viszonylag eseménytelen kilométer után hazaértünk.
Nekem nagyon tetszett a túra, sosem jártam még erre, érdekes helyeken mentünk, nem voltak túl sokan sem, a növények lenyűgözőek voltak. Kár, h. nem volt gomba 😊

2018. december 17., hétfő

Tortúra




Táv: 65 km
Szint: 2100 m

Valahogy benne volt ez a levegőben. Beszéltünk róla, h. menni fogunk. Hogy megyünk a Tortúrára. De csak ha szép idő lesz. Értsd: hideg, fagy, de sár nélkül. És NEM a hajnalban Egerből induló busszal, amihez éjjel kettőkor indulunk Pestről, mert az tavalyelőtt mindkettőnket, Zolit s engem is eléggé megviselt. Szóval volt róla szó, na.
Vagy két héttel az ESEMÉNY előtt megkérdeztem Zolit, h. akkor most megyünk-e, mert ha igen, akkor szállást kellene nézni… Válaszolt, h. legyünk bátrak, s bár két héttel előre nem lehet megmondani, h. lesz-e sár, vágjunk bele a projektbe.
A szállásnézés nemes feladata rám hárult. Miután ahhoz már mindketten öregnek érezzük magunkat ahhoz, h. a rajtnak helyt adó iskolában, a tornatermi közösségi szálláson aludjunk, tanulmányozni kezdtem a miskolctapolcai kínálatot, melyről meg kellett állapítanom, h. a túlnyomó többsége a következő csoportokba tartozik: (1) csak márc. 1. és okt 31. közt üzemel, (2) nem adják ki egy éjszakára, (3) igen drága. Végül az egyik csoportba sem sorolhatók közül lefoglaltam egy helyen két szobát, és vártuk az időpontot. Elérkezvén, már péntek délután elautóztunk Egerbe, hol is parkolás után buszra szálltunk. Miskolcon átszálltunk a helyi buszra, majd Miskolctapolcán (ami voltaképp Miskolc egy kerülete) gyakorlatilag a rajtnak helyt adó iskola előtt szálltunk le róla. A szállás igen közel volt, pár száz méterre, az a baj, h. gyakorlatilag nemcsak távban, hanem szintben is… szerintem a környék legmagasabb pontjára sikerült szállást foglalnom, ez sajna a térképen itthon nem látszott 😊. No mindegy, reggel legalább lefele kell majd menni. A szállás amúgy remek volt, a szállásadó is kedves, este még elugrottunk enni valamit, aztán viszonylag korán nyugovóra tértünk, hiszen holnap ESEMÉNY…


Én a túrát megelőző egy hétben végig azon nyavalyogtam, h. ó, hogy szeretném, ha esne a hó, remélem, esni fog a hó, remélem, reggel még hó nélkül indulunk el, de hamar elkezd esni, és mire beérünk, lesz egy csomó hó, ó, de jó is lenne… környezetem egyre kevésbé tolerálta hóért való nyavalygásomat.
Reggel kellemesen hosszú szüttyögés után VÉGRE sikerült mindenkinek összekészülni, s elindultunk le, a rajtba. Ekkor kezdett szemerkélni a hó, egyelőre éppen csak, de a nevezés és a csomagok feladása után azért csak hóesésben indultunk el, aminek én nagyon örültem, s ennek sűrűn hangot is adtam. Egyelőre sűrűbben, mint a hóesés, de ez később változott.



7 után sikerült végül elindulni, már teljesen világosban, az elején nem kellett a lámpa. A hó kicsit jobban esett, bár mikor a műútról befordultunk az erdőbe, 2 dolgot is megállapíthattunk: (1) a dózerúton a kis vékony hóréteg alatt tükörjéggé fagyott pocsolya található, így én gyakorlatilag az első 10 méteren belül átvettem a vezetést az elesés-versenyen, (2) az erdőben még alig-alig mutatkozott a havazás hatása, ez leginkább a későbbiekhez való viszonyítási alapként fontos:


Az első pontig, Bükkszentkeresztig elég sok emelkedőt meg kell mászni, 600 méter szintet a 12 km-n, nagyon durván meredek mondjuk talán egy helyen van benne, de azért csak kell felfele menni. Közben szembesültünk azzal, h. a zöld sáv jelzés helyett piros van, ezen kellett menni az első pontig, a hóesés egyre sűrűsödött, s hamarosan az egész tájat hólepel borította, aminek, mondanom se kell, nagyon örültem:



Egyetlen hátránya az volt a havazásnak, h. nem tudtam figyelni a gombicsekeket, így az a tervem, h. legalább egy példányt hazahozok mikroszkópozni, sajna kútba esett. De sebaj, ez igencsak alacsony ár volt a csodás hóesésért.



Nem sokkal Bükkszentkereszt előtt Zoli lemaradt egy kis technikai szünetre, én mentem tovább, aztán mikor láttam, h. jön, bevártam, s majdnem sikerült megörökíteni a pillanatot, amikor kis híján hatalmasat esett a hó alatt remekül lefagyott műúton:



Mikor a piruett után mellém ért, akkor vettem észre, h. ez nem is Zoli, hanem egy másik kolléga, akivel azért beszélgetve, együtt mentünk be az általam csak „szmog city” néven emlegetett településre, melynek középső, mélyebben fekvő része most is fuldoklott a füstben, bár nem annyira, mint két éve. Itt bevártam Zolit, s együtt mentünk be a pontnak helyet adó óvodába, ahol nagyon finom forró tea volt, s ettünk is, mielőtt továbbindultunk.
Az erdőbe kiérve hosszasan értekeztem arról, h. nahát, mennyi hó esett, de nézd már, Zoli, és még mindig esik, nahát, de csodás.
Valóban sok hó volt, Zoli türelmesen nyugtázta rajongásomat. Az volt a trükkös része a dolognak, h. nem látszott, mi van a hó alatt, így nemcsak nekem, de Zolinak is sikerült időnként változatos méretű eséseket produkálni.


A fennsík szélére felérve örömmel üdvözöltük a töböröket, s a szívemnek oly kedves borókákat. Zoli sokat beszélt arról, h. a töbör alján milyen hideg van, ezért én minden mélyebb példány mellett elhaladva megkérdeztem őt, h. nem menne-e le megmérni a hőmérsékletet. Amúgy különösebben hideg nem volt (legalábbis ott, ahol mentünk, a töbörök aljáról nem tudok nyilatkozni, mert Zoli ugye nem volt hajlandó a mintavételezésre), csak a szél jelentett némi kényelmetlenséget, amely a még mindig folyamatosan hulló havat vágta változatos irányokból változatos testrészeinkbe.



Én egyre többet gondoltam arra, h. milyen jó is lesz majd, ha a bánkúti pontra érünk, ahol majd lehet inni egy kávét, s két éve is volt „tartalmas zöldségleves”, ami forró volt, s nagyon jólesett a hidegben, azóta is emlegetem. Jól el is terveztük, h. majd kávézunk, meg levesezünk a ponton.
Közben elhaladtunk egy fiatal páros mellett, a lány utánam szólt, h. tudom-e mennyit kell még menni a pontig. Ezzel a tempóval kb. fél óra alatt ott vagytok, mondtam biztatóan, de ő ezen teljesen kiakadt, mondván, az nagyon sok, ő inkább leülne az út szélére, s nem mozdulna onnan. Kértem, h. ne tegye, mert ahhoz azért elég hideg van… mentünk tovább, közben arra gondoltam, h. nem volt bölcs dolog egy harmincas túrára vállalkoznia ebben a zegernye időben.
Menet közben egy szörnyű gyanú kezdett bennem megfogalmazódni: NEM a bánkúti síház felé tartunk… és sajna kiderült, h. igazam is van. Az itiner írta, csak hát addig nem néztem, de most előhalászva meg kellett látnom a szomorú valóságot: a pont bizony a Vörös Meteor síházban lesz, mely, mint megtudtam, a klasszikus helyszín a Tortúrában, csak két éve, az egyetlen alkalommal, amikor én is voltam, áttették Bánkútra. Így egy kicsit kevesebb a túrában a szint, mert odáig ugye nem kell felmenni, viszont a kávénak és a forró levesnek fuccs…
Hát ez AKKORA csalódás volt nekem, h. el sem tudjátok képzelni azt a megrendülést. Teljesen padlóra kerültem, már azt mérlegeltem magamban, h. lemegyek Ómassára, és nem megyek végig a 65 km-en. Viszont a hó továbbra is esett, sőt, ekkor éppen hatalmas pelyhekben, szóval azért némiképpen megvigasztalódtam.
A síházban volt tea, leültünk, ettem egy banánt, és kimentem a mosdóba is. Illetve hát a ház mögött, fenn a hegyoldalban, pár napi járóföldre, féllábszárig érő hóban helyezkedett el az erdei vécé, aminek sikerült megoldania azt az első pillantásra feloldhatatlan ellentmondást, h. egyszerre legyen rendkívül hideg, huzatos és büdös:



No sebaj, ezt az akadályt is sikerült leküzdeni, nekünk is ilyen volt gyerekkoromban, csak nem a szomszéd megyében. 
Visszatértem után megjelent az útközben lehagyott fiatal páros, a lány már tényleg alig eleven állapotban, s kiderült, h. a 65-ös távon vannak. De hát abból még NAGYON sok van hátra, mondtam elkerekedett szemmel (ekkor járhattunk kb. 27 km-nél), mire ő kétségbeesetten kiáltott fel: ne mondjad, nem is akarom hallani! Kiderült, h. eddig egyszer volt egy 40-es túrán, de azon is ősszel, mikor elmondása szerint sütött a nap… Nem tudom, mi lett velük végül is, de sokat gondoltam rájuk, s emlegettük őket Zolival, remélem, rendben beértek, bárhova is, és legközelebb átgondoltabban választanak távot meg évszakot.
Mi lassan el is indultunk, mert várt minket a túra legmagasabb pontja, a Tarkő. A Nagymezőre visszaérve majdnem elindultunk a 34-es táv útvonalán, de aztán korrigáltunk, s a változatosság kedvéért szakadó hóban haladtunk tovább.


Nekem ez volt a túra legnehezebb része, már annyira beleéltem magam korábban a kávéba, h. duplán tört rám az álmosság (pedig még csak KORA DÉLUTÁN volt), s alaposan le is maradtam Zolitól. A Tarkőre felfelé egyre durvább szél fújt. A hó, a változatosság kedvéért, esett. Felfelé menet a jeges szél és szemből csapódó hó dacára lehúztam a cippzárat a szoftsell dzsekimen, nem akartam aláizzadni.
Végül is elég kínkeservesen értem fel a csúcstáblához, a mai nap legmagasabb pontjára: 


Innen a sziklára kiérve olyan szél kapott el minket, h. alig is tudtam szúrni a szúróbélyegzővel:


A szél cibálta a papírt, a fákat, engem. Kilátás nem sok volt, főleg a két évvel ezelőttihez viszonyítva:


 Rövid fotózás után közöltem, h. én bizony inkább a lefelé indulást választom a fagyhalál helyett, s közben próbáltam felhúzni a cippzárat, de sajna nem ment, mert az addig szembesodort hó/jég kemény páncéllá fagyott a dzsekim elején, s előbb le kellett tördelnem onnan, hát ezek igencsak felháborodtam, CSAK az vigasztalt, h. esett a hó, lásd mint fentebb.
Így néztek ki a Tarkőn a hó-jég alá befagyott mohák a fatörzsön:



A Tarkőről lemenni igazából nehezebb, mint fel, főleg ilyen csúszós, jeges időben. Zoli eltűnt a látóteremből, megelőzött egy háromfős csoport is, én mentem, ahogy tudtam. Itt történt meg, h. majdnem örök emlékként (vagy legalábbis a tavaszig) az útvonalon maradtam. Az ösvényen keresztben feküdt egy kidőlt kőris. Emeltem a lábam, hogy átmenjek rajta, de elég magasra kellett, így csaknem hasra kellett feküdnöm a fatörzsön. Ekkor akadt a kamáslim szíja az egyik faágba, én meg ott maradtam hason a törzsön. A lábamat nem értem el, a szíj nem akart kiakadni, akárhogy rángattam. Elgondolkodtam azon, h. micsoda meglepetés lesz az utánam érkezőknek, ha egy fatörzsön félig átvetett lábbal megfagyott holttestet találnak, s átfutott az agyamon, h. addigra talán annyira belep a hó (mely, a történelmi hűség kedvéért, még mindig esett), h. észre se vesznek, vagy ha igen, vajon ki tudják-e hívni a rendőröket, mert térerő, az itt nincs. Próbáltam mélyebb meggyőződéssel rángatni a lábamat, mire a faág végre engedett és eltört (bár a kamáslin lett egy jó nagy hasadás), és így újult erővel, a fagyhalált szerencsésen elkerülve vethettem magam Zoli után, aki szerencsére megállt öltözködni, így viszonylag hamar utolértem. Nem is vártam rá, hanem indultam az egyre sűrűsödő sötétségben lefelé, balra a zöldön, mert ez egy kínkeserves lejtő, ahol még száraz talajviszonyok esetén sem egyszerű lemenni. Az utolsó fényeket kihasználva még a lejtő komolyabb szakasza előtt csináltam egy fotót, h. ha itt és most meghalok, legalább egy utolsó emlék maradjon rólam: 


A lejtő közepe már jól ki volt csúszkálva, hamarosan visszaelőzött a nálam jóval bátrabb s koordináltabb mozgású Zoli, aztán szintén hamarosan akkorát esett a jégen, h. azt hittem, fel sem kell többet. Én próbáltam a lejtő jobb szélén haladni, ahol még érintetlenebb volt a hóréteg. Alig hatott zavaróan, h. mindössze 10 centire a lábamtól kezdődött egy igencsak meredek, szakadéknak is minősíthető hegyoldal, ami azért alaposan visszavett az önbizalmamból. Mindegy, azért csak leértünk. Azt terveztem, h. a dózerúton majd eszem egy energiaszeletet, de a leereszkedés stressze miatt ez csak akkor jutott eszembe, mikor már a kék plusz újra lement jobbra a viszonylag kényelmes dózerről, s ismét egy nyaktörő lejtőn ereszkedhettünk alá. A túra során itt sikerült negyedszer elesnem, ami, lévén, h. még csak 40 km körül jártunk ekkor, igazán elismerésre méltó teljesítmény.
Nagy örömmel üdvözöltem, mikor leértünk a tamáskúti ellenőrzőponthoz vezető műútra, bár a hórétegtől ez is eléggé csúszott, de össze sem lehetett hasonlítani az eddigiekkel. Mentünk, közben megbeszéltük Zolival, h. mindkettőnk emlékeiben MINDIG rövidebb ez a műutas szakasz, mint a valóságban… de azért csak vége lett egyszer, s feltűntek az ellenőrzőpont fényei, aztán a különleges mentőcsapat tagjai is, akik mindig ezt a pontot biztosítják. Ha odafagytam volna a kőrishez, valószínűleg ők hozzák le a holttestemet, gondoltam magamban, s ehhez mért lelkesedéssel köszöntöttem őket.


A ponton megint volt tea, megpihentünk, és bár annyira nem volt meleg, h. kellemesen el lehessen üldögélni, de azért ettünk is valamit. Én bementem a mosdóba a vadászházban, ahol egy régi Salgó sparhelt (parhert, ahogy nálunk mondják) ontotta a meleget, s nem tudtam nem arra gondolni, h. milyen jót tudnék aludni itt reggelig (annak dacára, h. még mindig csak estefelé járt, alig múlt 5 óra).
Fázni kezdtünk, így el is indultunk, felfelé a kéken, amit nagyon utálok, most meg különösen, mert még jó síkos is volt. Azt mondtam már, h. esett a hó? Mert ha nem, akkor most megjegyezném, h. közben esett a hó, Még mindig. Én még mindig nem untam meg, nagyon örültem neki. Mint ahogy annak is, mikor végre sikerült felkapaszkodni a zöld jelzéshez a Török útra. Ez egy igen hosszú s unalmas útszakasz, ahol nincs semmi, így az ember nem sokat veszít azzal, h. a legtöbb túrán itt már töksötétben, vagy tök-közeli sötétben kell menni. 8 km-re van a Völgyfő-ház, ahol ugyan pont most nincsen, de akkor is egyfajta jelzőpontként szolgál, h. az ember a következő pontig vezető út több mint felét letudta a Tortúrán. Mentünk, jó tempóban, egyre több hóban. Jaj de szép, jaj de szép, esik a hó, ismételgettem rendszertelen időközönként, mintha Zoli nem látta volna, h. esik a hó. 
A piros elágazáshoz érve nem nagyon örültem, mert tudtam, h. meg kell indulni felfelé, a Nagy-Eged felé. Először nem túl meredeken sokáig, aztán nagyon meredeken nem sokáig. Így ér fel az ember a Kövesdy-kilátóhely nevű helyre, ahol fogalmam sincs róla, h. mi lehet, és mire lehet kilátni, és hogyan, mert eddig ugye csak töksötétben jártam erre. Viszont viszonylag könnyen felértem, meg is lepett a dolog, Zolit beérve közösen ereszkedtünk, majd emelkedünk fel a várkúti erdészházhoz, ahol a pont volt. Idén nem volt olyan zsúfoltság, mint 2 éve, befértünk a házba, le is tudtunk ülni, ami nagyon jólesett, kaptunk teát, ami szintén, én elővettem egy banánt, ami már meg volt fagyva, de azért megettem, illetve elővettem a kókuszgolyómat, ami olyan keményre volt fagyva, h. hangosan kopogtatni tudtam vele a szekrényajtón. Ennek ellenére megettem, nyilván.
Rövid pihenő után kiléptünk a hidegbe és a – változatosság kedvéért – hóesésbe, h. egy utolsó nekirugaszkodással bevegyük, a Nagy-Egedet, majd le is ereszkedjünk onnan, ami sokkal, de sokkal nehezebb dolog, még hó és lefagyott talaj nélkül is.
Azt hittem, nem érek le élve, útközben találkoztunk egy kollégával, aki az útmenti bozótosba állt ki a köves-jeges ösvényről, s ott szentségelt, h. nem tud lemenni. Én is így éreztem magam, így igen lassan, óvatosan ereszkedtem lefelé a hegyoldali cikkcakkozó ösvényen. Ironikus módon végig megúsztam az esést, s már csak a legalsó, lankás szakaszon sikerült elhasalnom, ezzel beállítva 5-3-ra a Zolival egész úton zajló elesőverseny végeredményét.
Leértünk a szőlők közé, ahol még nem volt vége a megpróbáltatásoknak, mert még át kell mászni a kitudjamilyen dombon, ami egyesek szerint lehet, h. csak „kis fika-hegy”, de 60 km után azért megérzi az ember, főleg, ha, mint említettem, hideg van, fúj a szél és esik a hó. A hó ugyanis még mindig esett, bár csökkenő intenzitással, de nagyon drukkoltunk neki, h. tartson ki a túra végéig.
Némi bukdácsolás után leértünk az aszfaltra, s megindultunk a vasúti átjáró felé a hosszú, egyenes szakaszon, ami idén – elhamdulillah – rövidebbnek érződött, mint két éve. Az átjárótól pedig hamar meglett a cél, még mindig hulló hóban láttuk meg a minaretet, majd hamar be is léptünk az ajtón a célba:



Nagyon kedvesen fogadtak minket, gratuláció, kitűző, oklevél. Volt szendvics és tea, amiből csak a teát vettük igénybe, de az nagyon jól jött. Pihenés, beszélgetés után elindultunk felderíteni az autót, amit előző nap hagytunk ugye, mint kiderült, a céltól mintegy másfél kilométerre, aminek most annyira nem örültünk…
A szervezők elmagyarázták, merre menjünk, de jegyzetelnem kellett volna, mert szinte azonnal el is felejtettem. Hamarosan el is tévedtünk, s Zolival ott kavarogtunk Eger utcáin, már azt sem tudva, h. merről jöttünk. Szerintem ha nem találkozunk egy meglehetősen becsiccsentett helybéli leányzóval, még mindig ott keringenénk Eger történelmi belvárosában. Ő azonban vállalta, h. a buszpályaudvarig elkalauzol minket, mert ő is arra megy. Onnan meg már tudtuk, merre van az autó. Így is lett, bár az utolsó kanyarnál, már borszagú helyi vezetőnk nélkül, még rövid, építő vitát folytattunk Zolival arról, h. a főúton jobbra vagy balra kell fordulni a kocsit rejtő Petőfi Sándor utcához. Végül is sikeresen jobbra fordulva megtaláltuk a még mindig hulló hóban a hóréteg alatt rejtőző autót.
Hóseprés, száraz zokni és cipő felvétele után elindultunk Pest felé. Én kétségbeesetten próbáltam ébren maradni, h. Zolit szóval tartsam, de ő sem volt különösebben beszédes kedvében, így a dolgot úgy képzeljétek el, h. kb. negyedóránként felriadtam, váltottunk pár szót, majd én aludtam tovább. Elhamdulillah Zoli nem, így végül is épségben megérkeztünk. Fél négy volt, mikor a ház előtt kiszálltam az autóból. Nagyon álmos voltam, ennek ellenére vagy 10 percet álltam a forró zuhany alatt, mert hát melegem sem volt különösebben.
Remekül éreztem magam ezen a túrán, bár nyilván voltak sötét pillanatok 😊. De pont úgy alakult, ahogy szerettem volna: mikor elindultunk, akkor kezdett a hó esni, s a 65 km során egyetlen perc sem volt, amikor ne esett volna. Akkor azt gondoltam, h. egy időre ki-havastúráztam magam, de ma, hétfőn úgy érzem, h. olyan szívesen sétálnék kicsit a hóesésben :D
Csak remélni merem, h. sok újabb, hasonlóan havas és fagyos Tortúrán vehetünk még részt, ami, bár ahogy ismét kiderült, nem egy könnyű menet, de mindenképpen a túraszezon megkoronázását jelenti így az év végén.

Figyelem! A túra során találtam ezt a szilikon karkötőt, mely nem képvisel különösebb anyagi értéket, de talán kedves emlék valakinek. Ha a tied, jelentkezz, és visszaadom.