2018. december 17., hétfő

Tortúra




Táv: 65 km
Szint: 2100 m

Valahogy benne volt ez a levegőben. Beszéltünk róla, h. menni fogunk. Hogy megyünk a Tortúrára. De csak ha szép idő lesz. Értsd: hideg, fagy, de sár nélkül. És NEM a hajnalban Egerből induló busszal, amihez éjjel kettőkor indulunk Pestről, mert az tavalyelőtt mindkettőnket, Zolit s engem is eléggé megviselt. Szóval volt róla szó, na.
Vagy két héttel az ESEMÉNY előtt megkérdeztem Zolit, h. akkor most megyünk-e, mert ha igen, akkor szállást kellene nézni… Válaszolt, h. legyünk bátrak, s bár két héttel előre nem lehet megmondani, h. lesz-e sár, vágjunk bele a projektbe.
A szállásnézés nemes feladata rám hárult. Miután ahhoz már mindketten öregnek érezzük magunkat ahhoz, h. a rajtnak helyt adó iskolában, a tornatermi közösségi szálláson aludjunk, tanulmányozni kezdtem a miskolctapolcai kínálatot, melyről meg kellett állapítanom, h. a túlnyomó többsége a következő csoportokba tartozik: (1) csak márc. 1. és okt 31. közt üzemel, (2) nem adják ki egy éjszakára, (3) igen drága. Végül az egyik csoportba sem sorolhatók közül lefoglaltam egy helyen két szobát, és vártuk az időpontot. Elérkezvén, már péntek délután elautóztunk Egerbe, hol is parkolás után buszra szálltunk. Miskolcon átszálltunk a helyi buszra, majd Miskolctapolcán (ami voltaképp Miskolc egy kerülete) gyakorlatilag a rajtnak helyt adó iskola előtt szálltunk le róla. A szállás igen közel volt, pár száz méterre, az a baj, h. gyakorlatilag nemcsak távban, hanem szintben is… szerintem a környék legmagasabb pontjára sikerült szállást foglalnom, ez sajna a térképen itthon nem látszott 😊. No mindegy, reggel legalább lefele kell majd menni. A szállás amúgy remek volt, a szállásadó is kedves, este még elugrottunk enni valamit, aztán viszonylag korán nyugovóra tértünk, hiszen holnap ESEMÉNY…


Én a túrát megelőző egy hétben végig azon nyavalyogtam, h. ó, hogy szeretném, ha esne a hó, remélem, esni fog a hó, remélem, reggel még hó nélkül indulunk el, de hamar elkezd esni, és mire beérünk, lesz egy csomó hó, ó, de jó is lenne… környezetem egyre kevésbé tolerálta hóért való nyavalygásomat.
Reggel kellemesen hosszú szüttyögés után VÉGRE sikerült mindenkinek összekészülni, s elindultunk le, a rajtba. Ekkor kezdett szemerkélni a hó, egyelőre éppen csak, de a nevezés és a csomagok feladása után azért csak hóesésben indultunk el, aminek én nagyon örültem, s ennek sűrűn hangot is adtam. Egyelőre sűrűbben, mint a hóesés, de ez később változott.



7 után sikerült végül elindulni, már teljesen világosban, az elején nem kellett a lámpa. A hó kicsit jobban esett, bár mikor a műútról befordultunk az erdőbe, 2 dolgot is megállapíthattunk: (1) a dózerúton a kis vékony hóréteg alatt tükörjéggé fagyott pocsolya található, így én gyakorlatilag az első 10 méteren belül átvettem a vezetést az elesés-versenyen, (2) az erdőben még alig-alig mutatkozott a havazás hatása, ez leginkább a későbbiekhez való viszonyítási alapként fontos:


Az első pontig, Bükkszentkeresztig elég sok emelkedőt meg kell mászni, 600 méter szintet a 12 km-n, nagyon durván meredek mondjuk talán egy helyen van benne, de azért csak kell felfele menni. Közben szembesültünk azzal, h. a zöld sáv jelzés helyett piros van, ezen kellett menni az első pontig, a hóesés egyre sűrűsödött, s hamarosan az egész tájat hólepel borította, aminek, mondanom se kell, nagyon örültem:



Egyetlen hátránya az volt a havazásnak, h. nem tudtam figyelni a gombicsekeket, így az a tervem, h. legalább egy példányt hazahozok mikroszkópozni, sajna kútba esett. De sebaj, ez igencsak alacsony ár volt a csodás hóesésért.



Nem sokkal Bükkszentkereszt előtt Zoli lemaradt egy kis technikai szünetre, én mentem tovább, aztán mikor láttam, h. jön, bevártam, s majdnem sikerült megörökíteni a pillanatot, amikor kis híján hatalmasat esett a hó alatt remekül lefagyott műúton:



Mikor a piruett után mellém ért, akkor vettem észre, h. ez nem is Zoli, hanem egy másik kolléga, akivel azért beszélgetve, együtt mentünk be az általam csak „szmog city” néven emlegetett településre, melynek középső, mélyebben fekvő része most is fuldoklott a füstben, bár nem annyira, mint két éve. Itt bevártam Zolit, s együtt mentünk be a pontnak helyet adó óvodába, ahol nagyon finom forró tea volt, s ettünk is, mielőtt továbbindultunk.
Az erdőbe kiérve hosszasan értekeztem arról, h. nahát, mennyi hó esett, de nézd már, Zoli, és még mindig esik, nahát, de csodás.
Valóban sok hó volt, Zoli türelmesen nyugtázta rajongásomat. Az volt a trükkös része a dolognak, h. nem látszott, mi van a hó alatt, így nemcsak nekem, de Zolinak is sikerült időnként változatos méretű eséseket produkálni.


A fennsík szélére felérve örömmel üdvözöltük a töböröket, s a szívemnek oly kedves borókákat. Zoli sokat beszélt arról, h. a töbör alján milyen hideg van, ezért én minden mélyebb példány mellett elhaladva megkérdeztem őt, h. nem menne-e le megmérni a hőmérsékletet. Amúgy különösebben hideg nem volt (legalábbis ott, ahol mentünk, a töbörök aljáról nem tudok nyilatkozni, mert Zoli ugye nem volt hajlandó a mintavételezésre), csak a szél jelentett némi kényelmetlenséget, amely a még mindig folyamatosan hulló havat vágta változatos irányokból változatos testrészeinkbe.



Én egyre többet gondoltam arra, h. milyen jó is lesz majd, ha a bánkúti pontra érünk, ahol majd lehet inni egy kávét, s két éve is volt „tartalmas zöldségleves”, ami forró volt, s nagyon jólesett a hidegben, azóta is emlegetem. Jól el is terveztük, h. majd kávézunk, meg levesezünk a ponton.
Közben elhaladtunk egy fiatal páros mellett, a lány utánam szólt, h. tudom-e mennyit kell még menni a pontig. Ezzel a tempóval kb. fél óra alatt ott vagytok, mondtam biztatóan, de ő ezen teljesen kiakadt, mondván, az nagyon sok, ő inkább leülne az út szélére, s nem mozdulna onnan. Kértem, h. ne tegye, mert ahhoz azért elég hideg van… mentünk tovább, közben arra gondoltam, h. nem volt bölcs dolog egy harmincas túrára vállalkoznia ebben a zegernye időben.
Menet közben egy szörnyű gyanú kezdett bennem megfogalmazódni: NEM a bánkúti síház felé tartunk… és sajna kiderült, h. igazam is van. Az itiner írta, csak hát addig nem néztem, de most előhalászva meg kellett látnom a szomorú valóságot: a pont bizony a Vörös Meteor síházban lesz, mely, mint megtudtam, a klasszikus helyszín a Tortúrában, csak két éve, az egyetlen alkalommal, amikor én is voltam, áttették Bánkútra. Így egy kicsit kevesebb a túrában a szint, mert odáig ugye nem kell felmenni, viszont a kávénak és a forró levesnek fuccs…
Hát ez AKKORA csalódás volt nekem, h. el sem tudjátok képzelni azt a megrendülést. Teljesen padlóra kerültem, már azt mérlegeltem magamban, h. lemegyek Ómassára, és nem megyek végig a 65 km-en. Viszont a hó továbbra is esett, sőt, ekkor éppen hatalmas pelyhekben, szóval azért némiképpen megvigasztalódtam.
A síházban volt tea, leültünk, ettem egy banánt, és kimentem a mosdóba is. Illetve hát a ház mögött, fenn a hegyoldalban, pár napi járóföldre, féllábszárig érő hóban helyezkedett el az erdei vécé, aminek sikerült megoldania azt az első pillantásra feloldhatatlan ellentmondást, h. egyszerre legyen rendkívül hideg, huzatos és büdös:



No sebaj, ezt az akadályt is sikerült leküzdeni, nekünk is ilyen volt gyerekkoromban, csak nem a szomszéd megyében. 
Visszatértem után megjelent az útközben lehagyott fiatal páros, a lány már tényleg alig eleven állapotban, s kiderült, h. a 65-ös távon vannak. De hát abból még NAGYON sok van hátra, mondtam elkerekedett szemmel (ekkor járhattunk kb. 27 km-nél), mire ő kétségbeesetten kiáltott fel: ne mondjad, nem is akarom hallani! Kiderült, h. eddig egyszer volt egy 40-es túrán, de azon is ősszel, mikor elmondása szerint sütött a nap… Nem tudom, mi lett velük végül is, de sokat gondoltam rájuk, s emlegettük őket Zolival, remélem, rendben beértek, bárhova is, és legközelebb átgondoltabban választanak távot meg évszakot.
Mi lassan el is indultunk, mert várt minket a túra legmagasabb pontja, a Tarkő. A Nagymezőre visszaérve majdnem elindultunk a 34-es táv útvonalán, de aztán korrigáltunk, s a változatosság kedvéért szakadó hóban haladtunk tovább.


Nekem ez volt a túra legnehezebb része, már annyira beleéltem magam korábban a kávéba, h. duplán tört rám az álmosság (pedig még csak KORA DÉLUTÁN volt), s alaposan le is maradtam Zolitól. A Tarkőre felfelé egyre durvább szél fújt. A hó, a változatosság kedvéért, esett. Felfelé menet a jeges szél és szemből csapódó hó dacára lehúztam a cippzárat a szoftsell dzsekimen, nem akartam aláizzadni.
Végül is elég kínkeservesen értem fel a csúcstáblához, a mai nap legmagasabb pontjára: 


Innen a sziklára kiérve olyan szél kapott el minket, h. alig is tudtam szúrni a szúróbélyegzővel:


A szél cibálta a papírt, a fákat, engem. Kilátás nem sok volt, főleg a két évvel ezelőttihez viszonyítva:


 Rövid fotózás után közöltem, h. én bizony inkább a lefelé indulást választom a fagyhalál helyett, s közben próbáltam felhúzni a cippzárat, de sajna nem ment, mert az addig szembesodort hó/jég kemény páncéllá fagyott a dzsekim elején, s előbb le kellett tördelnem onnan, hát ezek igencsak felháborodtam, CSAK az vigasztalt, h. esett a hó, lásd mint fentebb.
Így néztek ki a Tarkőn a hó-jég alá befagyott mohák a fatörzsön:



A Tarkőről lemenni igazából nehezebb, mint fel, főleg ilyen csúszós, jeges időben. Zoli eltűnt a látóteremből, megelőzött egy háromfős csoport is, én mentem, ahogy tudtam. Itt történt meg, h. majdnem örök emlékként (vagy legalábbis a tavaszig) az útvonalon maradtam. Az ösvényen keresztben feküdt egy kidőlt kőris. Emeltem a lábam, hogy átmenjek rajta, de elég magasra kellett, így csaknem hasra kellett feküdnöm a fatörzsön. Ekkor akadt a kamáslim szíja az egyik faágba, én meg ott maradtam hason a törzsön. A lábamat nem értem el, a szíj nem akart kiakadni, akárhogy rángattam. Elgondolkodtam azon, h. micsoda meglepetés lesz az utánam érkezőknek, ha egy fatörzsön félig átvetett lábbal megfagyott holttestet találnak, s átfutott az agyamon, h. addigra talán annyira belep a hó (mely, a történelmi hűség kedvéért, még mindig esett), h. észre se vesznek, vagy ha igen, vajon ki tudják-e hívni a rendőröket, mert térerő, az itt nincs. Próbáltam mélyebb meggyőződéssel rángatni a lábamat, mire a faág végre engedett és eltört (bár a kamáslin lett egy jó nagy hasadás), és így újult erővel, a fagyhalált szerencsésen elkerülve vethettem magam Zoli után, aki szerencsére megállt öltözködni, így viszonylag hamar utolértem. Nem is vártam rá, hanem indultam az egyre sűrűsödő sötétségben lefelé, balra a zöldön, mert ez egy kínkeserves lejtő, ahol még száraz talajviszonyok esetén sem egyszerű lemenni. Az utolsó fényeket kihasználva még a lejtő komolyabb szakasza előtt csináltam egy fotót, h. ha itt és most meghalok, legalább egy utolsó emlék maradjon rólam: 


A lejtő közepe már jól ki volt csúszkálva, hamarosan visszaelőzött a nálam jóval bátrabb s koordináltabb mozgású Zoli, aztán szintén hamarosan akkorát esett a jégen, h. azt hittem, fel sem kell többet. Én próbáltam a lejtő jobb szélén haladni, ahol még érintetlenebb volt a hóréteg. Alig hatott zavaróan, h. mindössze 10 centire a lábamtól kezdődött egy igencsak meredek, szakadéknak is minősíthető hegyoldal, ami azért alaposan visszavett az önbizalmamból. Mindegy, azért csak leértünk. Azt terveztem, h. a dózerúton majd eszem egy energiaszeletet, de a leereszkedés stressze miatt ez csak akkor jutott eszembe, mikor már a kék plusz újra lement jobbra a viszonylag kényelmes dózerről, s ismét egy nyaktörő lejtőn ereszkedhettünk alá. A túra során itt sikerült negyedszer elesnem, ami, lévén, h. még csak 40 km körül jártunk ekkor, igazán elismerésre méltó teljesítmény.
Nagy örömmel üdvözöltem, mikor leértünk a tamáskúti ellenőrzőponthoz vezető műútra, bár a hórétegtől ez is eléggé csúszott, de össze sem lehetett hasonlítani az eddigiekkel. Mentünk, közben megbeszéltük Zolival, h. mindkettőnk emlékeiben MINDIG rövidebb ez a műutas szakasz, mint a valóságban… de azért csak vége lett egyszer, s feltűntek az ellenőrzőpont fényei, aztán a különleges mentőcsapat tagjai is, akik mindig ezt a pontot biztosítják. Ha odafagytam volna a kőrishez, valószínűleg ők hozzák le a holttestemet, gondoltam magamban, s ehhez mért lelkesedéssel köszöntöttem őket.


A ponton megint volt tea, megpihentünk, és bár annyira nem volt meleg, h. kellemesen el lehessen üldögélni, de azért ettünk is valamit. Én bementem a mosdóba a vadászházban, ahol egy régi Salgó sparhelt (parhert, ahogy nálunk mondják) ontotta a meleget, s nem tudtam nem arra gondolni, h. milyen jót tudnék aludni itt reggelig (annak dacára, h. még mindig csak estefelé járt, alig múlt 5 óra).
Fázni kezdtünk, így el is indultunk, felfelé a kéken, amit nagyon utálok, most meg különösen, mert még jó síkos is volt. Azt mondtam már, h. esett a hó? Mert ha nem, akkor most megjegyezném, h. közben esett a hó, Még mindig. Én még mindig nem untam meg, nagyon örültem neki. Mint ahogy annak is, mikor végre sikerült felkapaszkodni a zöld jelzéshez a Török útra. Ez egy igen hosszú s unalmas útszakasz, ahol nincs semmi, így az ember nem sokat veszít azzal, h. a legtöbb túrán itt már töksötétben, vagy tök-közeli sötétben kell menni. 8 km-re van a Völgyfő-ház, ahol ugyan pont most nincsen, de akkor is egyfajta jelzőpontként szolgál, h. az ember a következő pontig vezető út több mint felét letudta a Tortúrán. Mentünk, jó tempóban, egyre több hóban. Jaj de szép, jaj de szép, esik a hó, ismételgettem rendszertelen időközönként, mintha Zoli nem látta volna, h. esik a hó. 
A piros elágazáshoz érve nem nagyon örültem, mert tudtam, h. meg kell indulni felfelé, a Nagy-Eged felé. Először nem túl meredeken sokáig, aztán nagyon meredeken nem sokáig. Így ér fel az ember a Kövesdy-kilátóhely nevű helyre, ahol fogalmam sincs róla, h. mi lehet, és mire lehet kilátni, és hogyan, mert eddig ugye csak töksötétben jártam erre. Viszont viszonylag könnyen felértem, meg is lepett a dolog, Zolit beérve közösen ereszkedtünk, majd emelkedünk fel a várkúti erdészházhoz, ahol a pont volt. Idén nem volt olyan zsúfoltság, mint 2 éve, befértünk a házba, le is tudtunk ülni, ami nagyon jólesett, kaptunk teát, ami szintén, én elővettem egy banánt, ami már meg volt fagyva, de azért megettem, illetve elővettem a kókuszgolyómat, ami olyan keményre volt fagyva, h. hangosan kopogtatni tudtam vele a szekrényajtón. Ennek ellenére megettem, nyilván.
Rövid pihenő után kiléptünk a hidegbe és a – változatosság kedvéért – hóesésbe, h. egy utolsó nekirugaszkodással bevegyük, a Nagy-Egedet, majd le is ereszkedjünk onnan, ami sokkal, de sokkal nehezebb dolog, még hó és lefagyott talaj nélkül is.
Azt hittem, nem érek le élve, útközben találkoztunk egy kollégával, aki az útmenti bozótosba állt ki a köves-jeges ösvényről, s ott szentségelt, h. nem tud lemenni. Én is így éreztem magam, így igen lassan, óvatosan ereszkedtem lefelé a hegyoldali cikkcakkozó ösvényen. Ironikus módon végig megúsztam az esést, s már csak a legalsó, lankás szakaszon sikerült elhasalnom, ezzel beállítva 5-3-ra a Zolival egész úton zajló elesőverseny végeredményét.
Leértünk a szőlők közé, ahol még nem volt vége a megpróbáltatásoknak, mert még át kell mászni a kitudjamilyen dombon, ami egyesek szerint lehet, h. csak „kis fika-hegy”, de 60 km után azért megérzi az ember, főleg, ha, mint említettem, hideg van, fúj a szél és esik a hó. A hó ugyanis még mindig esett, bár csökkenő intenzitással, de nagyon drukkoltunk neki, h. tartson ki a túra végéig.
Némi bukdácsolás után leértünk az aszfaltra, s megindultunk a vasúti átjáró felé a hosszú, egyenes szakaszon, ami idén – elhamdulillah – rövidebbnek érződött, mint két éve. Az átjárótól pedig hamar meglett a cél, még mindig hulló hóban láttuk meg a minaretet, majd hamar be is léptünk az ajtón a célba:



Nagyon kedvesen fogadtak minket, gratuláció, kitűző, oklevél. Volt szendvics és tea, amiből csak a teát vettük igénybe, de az nagyon jól jött. Pihenés, beszélgetés után elindultunk felderíteni az autót, amit előző nap hagytunk ugye, mint kiderült, a céltól mintegy másfél kilométerre, aminek most annyira nem örültünk…
A szervezők elmagyarázták, merre menjünk, de jegyzetelnem kellett volna, mert szinte azonnal el is felejtettem. Hamarosan el is tévedtünk, s Zolival ott kavarogtunk Eger utcáin, már azt sem tudva, h. merről jöttünk. Szerintem ha nem találkozunk egy meglehetősen becsiccsentett helybéli leányzóval, még mindig ott keringenénk Eger történelmi belvárosában. Ő azonban vállalta, h. a buszpályaudvarig elkalauzol minket, mert ő is arra megy. Onnan meg már tudtuk, merre van az autó. Így is lett, bár az utolsó kanyarnál, már borszagú helyi vezetőnk nélkül, még rövid, építő vitát folytattunk Zolival arról, h. a főúton jobbra vagy balra kell fordulni a kocsit rejtő Petőfi Sándor utcához. Végül is sikeresen jobbra fordulva megtaláltuk a még mindig hulló hóban a hóréteg alatt rejtőző autót.
Hóseprés, száraz zokni és cipő felvétele után elindultunk Pest felé. Én kétségbeesetten próbáltam ébren maradni, h. Zolit szóval tartsam, de ő sem volt különösebben beszédes kedvében, így a dolgot úgy képzeljétek el, h. kb. negyedóránként felriadtam, váltottunk pár szót, majd én aludtam tovább. Elhamdulillah Zoli nem, így végül is épségben megérkeztünk. Fél négy volt, mikor a ház előtt kiszálltam az autóból. Nagyon álmos voltam, ennek ellenére vagy 10 percet álltam a forró zuhany alatt, mert hát melegem sem volt különösebben.
Remekül éreztem magam ezen a túrán, bár nyilván voltak sötét pillanatok 😊. De pont úgy alakult, ahogy szerettem volna: mikor elindultunk, akkor kezdett a hó esni, s a 65 km során egyetlen perc sem volt, amikor ne esett volna. Akkor azt gondoltam, h. egy időre ki-havastúráztam magam, de ma, hétfőn úgy érzem, h. olyan szívesen sétálnék kicsit a hóesésben :D
Csak remélni merem, h. sok újabb, hasonlóan havas és fagyos Tortúrán vehetünk még részt, ami, bár ahogy ismét kiderült, nem egy könnyű menet, de mindenképpen a túraszezon megkoronázását jelenti így az év végén.

Figyelem! A túra során találtam ezt a szilikon karkötőt, mely nem képvisel különösebb anyagi értéket, de talán kedves emlék valakinek. Ha a tied, jelentkezz, és visszaadom.




2018. november 9., péntek

Piros 85



Táv: 87,86 km
Szint: 3205 m

Igen bonyolult már erre a túrára nevezni. Hónapokkal korábban próbáltam, de már beteltek a helyek… neveztem 65-re, gondolván, majd legfeljebb majd még megyek tovább Nagykovácsitól. Bár, megjegyzem, nálam ez nem nagyon szokott működni, általában, ha nevezek egy távra, rögtön életbe lét nálam valami önvédelmi mechanizmus, ami megakadályozza, hogy akár 10 métert is menjek ezen felül pluszban, tehát igazából a szívem mélyén tudtam, h. ez a projekt nem fog működni…
Nem sokkal később éppen terepgyakorlaton voltam, amikor csörgött a telefonom, M. Sz. volt az, aki izgatottan értesített, h. látta a Facebookon, h. van 2 megüresedett hely, nevezzünk-e. Naná. Megvolt a helyünk, nincs mese, menni kell.
A túrára szakdolgozat-írással készültem. Illetve terepi bejárásokkal az adatfelvételezés során, melyek alkalmával akár 2-3 kilométert is megtettem másfél óra alatt. Viszont a túra előtti csütörtökön sikerült kirakni az utolsó pontot a dolgozat végére (Telepített erdők gombavilága), így jogosnak éreztem, h. pénteken meg rápihenjek a Nagy Szombati Megpróbáltatásra.
Délután azért összepakoltam rendesen, csináltam szendvicset, bekészítettem a csokikat, ilyenek. Igyekeztem időben lefeküdni. Majd időben felkelni.
Sikerült időben a rajtba érni, ahol megállapítottam, h. nagyon hideg van. Körülnéztem, h. látom-e M. Sz-t, nem láttam, ami azért volt jó, mert ha együtt indulunk, akkor ő biztos lehagy kb. az első kilométeren. Így meg, ha pl. a Kevélyről lefele érne utol, akár Dömösig is együtt mehetnénk.
A rajtban felvettem az elektronikus időmérést lehetővé tévő dugókát, amitől egyből nagyon komoly, időmért túrázónak éreztem magam, letétbe helyeztem az elvesztés esetén levonandó letétet, elmentem a mosdóba. Sorba álltunk a rajtkapunál a hajnali sötétben, pontosan 6:00-kor kiadták a vezényszót: lehet indulni. Én ekkor felfedeztem, h. sikerült benn hagynom a botokat, visszamentem értük, mire kiértem, a mezőny már elindult, én is csippantottam a dugókával (melyet gondosan középső ujjamra rögzítettem, h. mindig szem előtt legyen, s el ne hagyjam valahogy, mint 2 éve…), és elindultam a félhomályos utcákon.



Igen hamar eljött a felfelé menés ideje, melyet igyekeztem saját tempómban abszolválni, emlékezvén a jó tanácsra, h. ne rohanjam el az elejét. Így hol én előztem, hol engem előztek, pár szót váltottam másokkal, de alapvetően egyedül mentem. Nem is nagyon nézegettem az órát, majd megnézem a Kevélyen, a ponton.
Amúgy talán 3 héttel korábban, egy ledolgozós szombaton, amikor nemigen volt nagy túraválaszték, és még nem voltam a dolgozat hajrájában sem, eljöttem egyedül egy P35-re, h. legalább VALAMI szintesebb túrám legyen a P85 előtt, így nagyjából eszemben volt ez a szakasz (hiába volt már korábban 3 P85-öm, azt is hajlamos vagyok elfelejteni, ami tegnap történt, nem azt, ami évekkel ezelőtt…). Bölcs döntés volt amúgy, mert én pl. úgy emlékeztem, h. a Kevély és a Tölgyikrek EP között nincs szint egyáltalán. Ja, csak olyan 300 méter… még jó, h. ez a privát túra során megerősítést nyert bennem, s nem élesben szembesültem a meglepetéssel.

A Kevélyről sok kilátás nem volt, párás volt a levegő, de legalább nem időztem soká. A pontot elérve a pontőrök megkérdezték, melyik távon vagyok, én válaszként csak felmutattam az ujjamat Dugókával (csak a leghosszabb távon van elektronikus időmérés), pár másodperccel később jutott eszembe, h. Dugóka a középső ujjamon van… no mindegy, csippantottam, mentem tovább, sok volt még hátra. A nyeregbe érve pár métert továbbmentem, h. lefotózzam a helyet, ahol olyan döbbenten üldögéltünk első OKT-szakaszunk során, megdöbbenvén azon, h. 36 fokban, 15 kilós hátizsákkal nehezebb felmenni a Kevély-nyeregbe, mint egyébként… 


Hála az előzetes bejárásnak, fel voltam készülve arra, h. a Tölgyikrekig nem 0 szint lesz. Közben megvolt a szokásos etetőpont is, ahol ettem aszalt mangót, amik úgy néznek ki, mint valakinek a levágott és enyhén kiszáradt nyelve, viszont finomak, és volt tejkaramella, melyből egyet zsebre vágtam későbbi tanulmányozás céljából, aztán indultam is tovább.



Nosztalgikusan gondoltam vissza arra, h. 3 hete itt bizony hogy sütött a nap… és jobbra fordulva már ismerősként köszöntöttem azt a szép labirintustapló-telepet, amelyet most ugyan nem, de 3 hete az említett napsütésben lefotóztam:



A nyelvek és az útközben megtanulmányozott tejkaramella ellenére éhesen értem a 17 km körül lévő Tölgyikrekhez, így pecsételés után feltelepedtem egy kivágott bükk hatalmas törzsére, h. egy szendvicset elfogyasszak. Itt ért utol M. Sz., aki, mint kiderült, 6 perccel utánam rajtolt el, nem is értem, hogy nem láttuk egymást a rajtban. Mindenesetre együtt indultunk meg a Dömös felé vezető kb. 11 km-nek, ahol már 28 km és 1000 m szint körül jártunk.
Ez a szakasz kellemesen telt, bár az egyik patakátkelésnél NYILVÁN sikerült belecsúsznom a vízbe egy kőről, de hát aki ismer, az nem lepődik meg ezen, valamint az elmúlt időszak száraz időjárásának köszönhetően sok víz, az nem volt a patakban. Ezért sajna sok gombicsek sem volt ezen a szakaszon, de így legalább nem kellett sajnálkoznom, h. nem állhatok meg fényképezgetni meg nézegetni:



Közben sorban elhagytak minket a terepfutók, mivel a később rajtoló futó mezőny utolért minket. Ahol csak lehetett, félreálltunk nekik, hadd menjenek. Később, még Dobogókőn is találkoztunk egy-egy lemaradt futóval, akik már elég megviselt állapotban, inkább csak gyalogoltak felfele, vajon ők még azért végigmennek-e, illetve, ha kifutnak a futó szintidőből, elismerik-e nekik azért a gyalogos teljesítést, gondolkodtam magamban.


Dömösön a szokásos terülj-terülj asztalka várt minket, az egyetlen érzékeny pont számomra az volt, h. az egyik pontőr közölte: nem tud kólát adni, mert az elsősorban a futóknak van, és még nem tudja, mennyien jönnek, és kevés kóla van. Mármost én a Tölgyikrektől kezdve a kóláról álmodoztam, és itt azért elgondolkodtam a nevezési díj összege és a pohár kóla közötti összefüggés filozofikus mélységein, s komolyan elgondolkodtam azon, h. jövőre majd megfejelem a nevezési díjat 3%-kal (ami egy nagy üveg kóla ára), s akkor nem lesz majd ilyen gond, meglesz a kólám egész útra. Le kell azonban szögeznem, h. (bár Dobogókőn meg sem kíséreltem kólát kérni, hanem vettem a büfében, nem is az ára (khm… 450 egy fél literes kóla, ami azért elég durva szerintem) a gond, hanem h. a „kirándulás” fogalmat a „felmegyünk kocsival Dobogókőre, a büfében hosszasan vitatkozunk, h. hagymával vagy anélkül rendeljük-e az ún. ’kézműves hamburgert’, majd táplálkozás és a kilátás megtekintése után hazamegyünk tévézni’ körben értelmező tömeg miatt több mint 10 percet álltam sorba egy kóláért, ami gyakorlatilag kitöltötte a pontra szánt pihenőidőmet), a további pontokon annyi kólát adtak, amennyit csak kértem, sőt, többet is, mert akkor is adni akartak, mikor nem is kértem, tehát csak a dömösi pont kóla-ellátottságát kellene növelni, h. az amúgy tényleg 100%-ban tökéletes ellátás ne sérüljön. No, azt hiszem, ezzel a 13 soros mondattal rekordot döntöttem, remélem, azért értitek.
Dömösön M. Sz. kijelentette, h. ő inna kávét. Én pont nem ittam volna, így mikor ő bement a kocsmába meginni egyet, és kihasználtam a lehetőséget a behozhatatlan előny beszerzésére, h. kb. egyszerre érjünk fel Dobogókőre. 


Ez kb. sikerült is, a Szakó-nyeregben lévő pont előtt ért utol, vagyis éppen a legmeredekebb szakasz közepén, de innen már együtt mentünk tovább Dobogókőre, ahol a ponton kapott banán és aszalt ananász kifejezetten trópusi hangulatot varázsolt, aztán jött a sorbaállás a kóláért, amit M. Sz. is türelmesen (bár ő ülve és szendvicset éve, ami azért egy fokkal jobb) kivárt, majd megindultunk lefelé ezen a viszonylag könnyű, pihentető szakaszon. 


Még a Csévi-nyereg előtt, nem sokkal Pilisszentkereszt után elkapott egy kis rosszullét, kénytelen voltam a bokrok közé venni az irányt, majd a ponton értem utol M. Sz-t. Ittam kólát, az kifejezetten jót tett, s bár egyikünk sem érezte magát olyan fickósan, mentünk tovább. Már sejtettük, h. nem fogjuk világosban elérni a Kopár-csárdát. Ráadásul előtte még meg kell mászni a Vörös-hegyet, vagy Fehér-hegyet, sosem tudom, melyiké az a durva emelkedő, ahol többnyire elő kell vennem a lámpát.
Még az emelkedő előtt M. Sz. lemaradt rövid technikai szünetre. Na, ekkor csípett meg a MÉH. Hogy honnan került elő a kifejezetten hűvös időben ez a szerencsétlen jószág, ne kérdezzétek. Ki tudja, mióta utazott a ruhámba kapaszkodva, de most, h. a zsebembe nyúltam egy zsebkendőért, jól megszúrta a kisujjam alatt a tenyerem szélét. Fel is sikkantottam, a pár méterrel előttem haladó kolléga meg is kérdezte, mi történt. Megcsípett egy méh, foglaltam össze röviden a helyzetet, amit ő elég hitetlenkedve fogadott, mire én demonstráltam a kezemből kilógó fullánkkal, amit azért röviddel ez után el is távolítottam. Az írottkői lódarázscsípések után már csak ez hiányzott, komolyan.
Az akármilyen színű hegy könnyebben meglett, mint gondoltam, innen lecsorogtunk (na jó, kicsit fel is) a Kopár-csárdához. Már erősen sötétedett, lámpával mentünk. Ezért nem is ismerném meg pl. az utcán Biciklis Kollégát, aki ezen a szakaszon csatlakozott hozzánk. Azt fontolgatta, h. a csárdánál feladja a túrát, különösebb oka nem volt, rá, csak már megunta a sétálást. Ezzel én is így voltam, s korábban gondolkodtam is rajta, h. nem lesz-e elég a Kopár-csárdáig most nekem, de végül is a továbbhaladás mellett döntöttem, 3 okból:
  • ·     Egy csomó embernek nem jutott hely a 85-ös távon, akik pedig neveztek volna, csak már betelt a keret, sőt, a várólista, pót-várólista, pót-várólista üresedésre figyelmeztető hírlevél-lista stb. is. Ezek után szerintem akinek jutott hely, az tegyen meg mindent, h. végig is menjen. Csak úgy másoktól elvenni a helyet, h. úgy áll hozzá az ember, h. na jó, ha elfáradok, majd kiszállok, hát, nem szép dolog. Márpedig nekem bajom nem volt, csak elfáradtam.
  • ·  M. Sz. is továbbment 😊
  • ·  Látni akartam a leszállópályás pontot. Ahol a pontőrök a bevezető út két oldalát végig gyertyákkal rakják ki, s az nagyon szép a sötétben. Onnan meg már Nagykovácsiba bevonszolom magam, onnan meg majd meglátjuk, lásd, mint fentebb.

Szóval, táplálkozás és (korlátlan mennyiségű 😊) kóla után mentünk tovább. Biciklis Kolléga végül is szintén jött, hol velünk, hol előttünk, hol mögöttünk, de sokat találkoztunk a hátralévő szakaszon.
Átkeltünk a halálosan veszélyes műúton, s mentünk az erdőben, ahol brutál hideg volt, de tényleg, majd megfagytam. Egészen addig, amíg neki nem mentünk a Kakukk-hegy emelkedőjének, ahol sikerült némi hőt termelnem. Amúgy ez a Kakukk-hegy mindig meglep, mert sokkal messzebb van a műúttól, mint emlékeztem. Mindig úgy él bennem, h. a műúttól egyet kanyarodunk, s ott is van, pedig majd’ egy km, ami ráadásul SOKKAL hosszabbnak tűnik a sötétben. Mindegy, meglett ez is, majd beértünk Pilisszentivánra, amin végigmenni igen hosszúnak tűnt, de utána ismét az erdőbe érve különböző félelmetes erdei lények után:



már hamarosan feltűnt a leszállópályás pont:


Itt szokás szerint a lehető legkedvesebben fogadtak, kaptunk kólát, csokit, amit bár megenni nem tudtam, de rábeszéltek, h. vigyem el az útra (később valóban meg is ettem), és jó pár jókívánságot és biztatást a későbbi emelkedőkre.
A Hosszú-árkot, azt nem szeretem, sem felfele, sem lefele. Sötétben legalább nem látom, h. VALÓBAN van mellettünk egy árok, ami nemcsak hosszú, hanem mély is, de a meredekség, az ugye sötétben is megmarad… ennek ellenére könnyebben ment, mint vártam, csak az utolsó, valóban erősen meredekké váló szakasz fogott meg, de a pontra végül is sokkal könnyebben felértem, mint eddig bármikor. Pecsételés után a Nagy-Szénáson keresztül értünk le a nagykovácsi utcákra, nyaktörő, köves szakaszok után, még egy falu, amin szinte teljes egészében végig kell menni, közben arról beszélgettünk, h. milyen vicces volt, mikor 2 éve elhagytam Dugókát. AKKOR nem volt annyira vicces, de így visszaemlékezve már igen.
Bennem eddigre megfogalmazódott, h. mégiscsak van kedvem sétálni még egy kicsit, főleg, ha kapunk kávét a ponton. Így hát nagy reményekkel állítottunk be a nagykovácsi plébániára, ahol zárt kapuk, tejes sötétség és 0 fő fogadott. Az itinert előhámozva (eddig nem kellett) megállapítottuk, h. idén máshol van a pont. Hátra arc. A pont lent, a lépcső aljában meg is lett, és kávé is volt. Meg hát kóla is, nyilván. Ettünk is valamit, megkövesedett polipokra emlékeztető, kandírozott hibiszkuszt, vagy valami hasonló lehetetlenséget, felkerestük a mosdót, aztán nem túl lelkesen, de kiléptünk a hideg és eddigre már csuma sötét éjszakába. Irány a Budai-hegység válogatott emelkedői.
Az első rögtön a falu határában, a kínosan meredek műúton megvolt, igen, innen kellett visszamenni 2 éve Dugókáért, köszi az emlékeztetést. Most nem kellett. A Vörös-pocsolyás-háton haladva figyeltünk, meg akartuk nézni a névadó Vörös-pocsolyát, de a sötétben simán elmentünk mellette, nem vettük észre. Mondjuk láttuk már elégszer, szóval olyan iszonyú veszteség azért nem volt.
Hamarosan eljött az idő, h. a Fekete-fejt megmásszuk. Mondjuk ezt én még mindig jobb szeretem felfelé, mint lefelé, illetve nekem könnyebb, mint a Nagy-Hárs hegy, aminek ráadásul nem is kell a csúcsára felmenni. Szóval viszonylag könnyen meglett a Fekete-fej, ahova Biciklis Kollégával nagyjából együtt értünk fel, itt azonban a sötétből ránk köszönt valaki a pontőr mellett, aki Zolinak bizonyult…
Én ugyan előzetesen győzködtem Zolit, h. tartson velünk a túrára, vagy legalább egy résztávra (pl. 50 B, s akkor nem kell megmászni Dobogókőt), de közölte, h. ezt most ő kihagyná. Azért útközben párszor tájékoztattam a haladásunkról, s külön kérte, h. szóljak, ha Nagykovácsiba érünk. Szóltam is, de nem történt semmi. Na, most viszont a Fekete-fejen igen, megjelent Zoli, aki nem volt rest egy doboz almás felfújttal és két villával felmászni a Fekete-fejre, h. vendégül lásson minket. Nagyon jólesett, a gesztus és az almás dolog is, annak ellenére, h. a gyomrom még nem volt jó, s korábban úgy éreztem, nem tudok enni már semmit.
Táplálkozás és pár szavas beszélgetés után mentünk is tovább, bármily szomorú, de hát azért volt még táv előttünk. Hamarosan felmászhattunk a Nagy-Hárs-hegy oldalába is, Szépjuhászné előtt hatalmas csapat gyűrűs tuskógomba pusztított egy farönköt, szinte hallottam a csámcsogást is. Aztán megindultunk fel a János-hegyre, itt kapott el a brutális álmosság, le-lemaradoztam, igyekeztem nem elaludni menet közben. Már nem segített semmi, a kóla sem, csak az a gondolat, h. lassan csak beérünk.
Ja, elég lassan…
A Makkosmáriáig terjedő szakaszra nemigen emlékszem, biztos történtek dolgok, én szenderegtem. A ponton valamennyire magamhoz tértem, s csippantás után nekiindultunk az utolsó szakasznak: le kell menni Budaörsre. Felfelé. Mert azért még fel kell menni a Végvári-sziklától, meg a Budaörsi-hegyre is, szóval azért a lemenetel az kezdetben felfelé történik. Aztán meg brutálisan lefele, el az Odvas-hegy mellett egy 10/10-es FOSvályúban. Botorkáltunk lefele a meredek, köves mélyedésben, amit errefele útnak neveznek, s közben azon gondolkodtam, hogy tudnak itt elesés nélkül lefutni a terepfutók. Szerencsére mi is megúsztuk, egyszer csak leértünk az aszfaltra, s megkezdődött a hosszú vándorlás Budaörs utcáin. Tudtuk, h. a cél máshol lesz, mint eddig, a szalagozást követve nagy nehezen meg is találtuk, M. Sz. kicsit morgolódott, h. minek kellett ezt így megbonyolítani, a főúton is simán be lehetett volna menni addig, de már mindegy volt, mert hamarosan megpillantottuk a feliratot:



Benn elszórt taps fogadott minden beérkezőt, leadtuk a dugókákat, visszakaptuk a letéteket, oklevél, jelvény, nekem a negyedik, ezúttal fekete. Még mindig a harmadik a legszebb 😊. Vajon milyen lesz az ötödik? (csak el ne felejtsek időben nevezni…) Gratuláltunk Biciklis Kollégának is, aki végül is mégsem adta fel, s sikeresen teljesítette ezt a csaknem 90 km-t, ami nem egy egyszerű menet, de nekem még mindig az egyik kedvenc túrám.


A célban sört és hotdogot adtak, nyilván nekem nem jó egyik se, a hotdogot azért kikértem Tamásnak, aki értünk jött kocsival, és engem is teljesen hazáig, az ajtóig fuvarozott. Amit ez úton is köszönök. Gyors zuhanyzás után mentem aludni.
Ismét remek volt ez a túra, talán most ment a legkönnyebben az eddigi 4 alkalomból. Nagyon remélem, h. jövőre nem felejtek el időben nevezni, lesz még helyem, s ismét itt tudok lenni a P85-ön, ami nekem a S70 mellett a túraév két, szinte mozdíthatatlan mérföldkövét jelenti.

2018. október 23., kedd

Írottkő 70



Táv: 70,5 km
Szint: 2100 m
2013-ban voltunk ezen a túrán, de csak az 50-es távon. Megmaradt bennem, h. ez egy igen látványos, de egyben igen szintes túra is, akkor még volt 70-es táv, de azóta nem. Akkor az 50-es nagyon tetszett, csak annyi volt a gond, h. messze van, nagyon korán kell kelni, s hiába volt a kiírásban, h. rajt 6-tól 7-ig, ezt követően úgy kezeltek minket, mintha 6-kor rajtoltunk volna – pl. papíron az első EP 7-ig volt nyitva, amihez hát ugye a mi 7-es rajtunkkal teleportálni kellett volna. Igazából ezzel le is zártam magamban ennek a túrának a történetét, szép, látványos, de azért kelni hajnali 3-kor és átautózni a fél országon, h. utána szinte minden ponton azt hallgassuk, h. ők már rég bezártak, s csak „puszta szívességből” vártak meg minket, nem volt kedvem.
DE! Idén, a 30. jubileumi szervezés tiszteletére ismét rendezték a 70-es távot.
Tudjátok, talán már említettem korábban, h. Zolinak van ez a fura betegsége – pszichikailag nem képes egy túrán a leghosszabbnál kisebb távon indulni. Már dolgozik rajta, egyszer tán sikerülni fog. Most viszont itt volt a lehetőség, h. a 70-es távon indulva kihasználjuk ezt a fura tulajdonságot.
A kiírásban viszont 16 órás szintidő szerepelt, amit nagyon szűkösnek tartottunk, nem az, h. lehetetlen, de szűkös. Írtam is ennek kapcsán a szervezőknek. Szerencsére még a túra előtti héten módosult 17-re, így nyugodtabb szívvel vághattunk neki. Ha maradt volna a 16 óra, én szerintem csak az 50-es távra megyek.
Már péntek este megérkeztünk Kőszegre, ahol egy nagyon kellemes kis szobát kaptam a vendégházban:

Még kimentünk a városba kávét szerezni, mert reggel 5-kor elég reménytelen volt bármit is nyitva találni… Így megjelentünk a Bécsi Kapu étteremben kis termoszommal, hogy tudnának-e bele kávét adni. Vagy pedig nyissanak ki reggel 5-kor, közöltem a pincér kislánnyal, aki azonnal heves tiltakozásba kezdett, s megtöltötte a kistermoszt kávéval. Vacsoráztunk is, majd nyugovóra tértünk, ami egyiküknek sem ment túl jól. Részemről a matrac túl puha volt.
Reggel fél 6 körül Zoli és én elindultunk a rajtba, Enikő pedig, aki a 20-as távon indult, a másik oldalára fordult, amit nagyon irigyeltem, mert azért bírtam volna még aludni. Mindenesetre viszonylag gyors nevezés után a reggeli friss hidegben neki is vágtunk Kőszeg utcáinak.
Nekem voltak bizonyos prekoncepcióim a túra kapcsán. Pl. az, h. ameddig be nem csatlakozunk az 50-esek útvonalába, addig nem lesz benne szint. Vagyis Velemig. Ne kérdezzétek, ezt miből gondoltam. Csak úgy gondoltam. És hát nem jött be. Az elején tényleg nem volt szint, de aztán azért lett. Több mint 300-at összeszedtünk Velemig.
Amúgy ez az első rész, miután kiértünk Kőszegről és külvárosaiból, szép volt. Az első pontot majdnem benéztük, mert az Enikő-forrás konkrétan nem volt rajta az útvonalon, egy pár száz méteres kitérőt kellett tenni oda-vissza. Mint egy tapasztaltabb 70-es túratárstól megtudtuk, régen nem is kellett addig kimenni, hanem a piros sávon állt a pontőr a kocsival. Most elmentünk a forrásig, ahol a pontőr köszönte ezt az információt, s mint megtudtuk, később vissza is ment a piros sávra:

Amúgy ez a kitérő nem is volt rajta a túra track-jén. Ja igen, ezúttal szeretnénk köszönetet mondani a track készítőjének, Kálmánnak, aki nélkül szerintem még mindig ott bolyonganánk a Kőszegi-hegységben. A track hibátlan volt, és teljesen pontos, nagyon nagy hasznunkra vált, lásd később.
A forrás után többször is meglódultunk felfelé, lassan kivilágosodott, egyre többet láttunk:

Volt egy csomó gombicsek, a szárazság ellenére küzdöttek a termőtestképzés rögös útján. Vöröses kénvirág annyi volt a második pontig terjedő szakaszon, h. ennyit szerintem összesen nem láttam még. Konkrétan a kódos fa tövében is volt egy szép csokor. Ez is hozzájárult örömömhöz, miként az is, h. innen csak le kellett csorogni Velembe, ahol a korábbról ismert nagyon finom gyógynövényteával vártak, és voltak kenyerek is, de én még nem voltam éhes. Rövid felszerelés-igazgatás után nekivágtunk az első, ismét Velemben végződő körnek, melynek során a Dunántúl legmagasabb pontját, a 884 m magas Írott-kőt is meg kellett hódítani.
Bozsokig viszonylag könnyű menetünk volt, onnan pedig meg kellett indulni a Kalapos-kövekhez, ami szintén könnyen meglett viszonylag, bár itt azért voltak kissé barátságtalan emelkedők. Nekem a fülemben csengett M. Sz. jó tanácsa, mely szerint ne rohanjam el az elejét, és menjek a saját tempómban. Így is tettem. Azt mondjuk elfelejtette hozzátenni, h. egyek is néha valamit, így ez kimaradt.
A Kalapos-köveknél kód volt, amit gondosan felírtunk, majd rövid fotózás után mentünk is tovább:

Innen szép hosszú s folyamatosan emelkedő út vezet Írott-kőre. Én szeretem ezt a részt, mert egy-két kivételtől eltekintve nagyon durva meredek nincs benne, ráadásul az idő is egyre szebb lett, sütött a nap, a plusz felsőket már régen levettük, gyönyörködtünk az erdőben:

Aztán Zoli lemaradt technikailag, én mentem tovább, s majdnem elmulasztottam ezt a kis szerencsétlent, aki nedvesebb búvóhelyek reményében kolbászolt a felfelé vezető cikkcakkos út mentén:

Egy darabig vártam, h. Zolinak is megmutassam, majd úgy döntöttem, megnézheti fotón is, és a jószágot egy nedvesebb búvóhelyet ígérő fagyökér alá helyezve mentem tovább. Megtekintettem a kéktúra kiindulópontját:

A hegycsúcsra már Zoli előbb ért fel, viszont az addigra a 20-as távon ideérkező élete párját én vettem észre előbb :) Rövid helyzetjelentés után megindultam felfelé a kilátóba, majd az első lépcsőfordulóban gyorsan el is kapott a rosszullét, eszembe juttatva, hogy még nem reggeliztem. Elfeledkeztem róla, bár már 19 kmnél és 905 méter szintnél jártunk.


Bár először majdnem lementünk a huszasokkal a Hörmann-forráshoz, időben rájöttünk, h. a mi távunk, az nem arra vezet, így a felfelé úton vissza elindultunk lefelé, egészen a piros-kék elágazásig, ahol ezúttal a piroson mentünk le, útközben táplálkozva, bár én háborgó gyomrom miatt csak egy fél zsemlét mertem megenni. Velemig nagyrészt lefelé mentünk, jó tempóban, s másodszor is megérkezve az alkotóházba újabb tea mellett megettem a másik felét a zsemlének, aztán nekivágtunk az újabb, ismét Velemben végződő körnek, fel a Szent Vid kápolnához, ami végül is könnyebb volt, mint amire emlékeztem:


Az idő egyre szebb lett, a Hörmann-forrásig vezető szakasz is nagyon szép volt. Itt ugyan nem volt pont, miként a kápolnánál sem, de vizet azt töltöttünk, mert én csak egy litert hoztam, számítva a velemi teára és a források utántöltési lehetőségeire. A forrástól egy nagyon szép bükkösön át vezetett az út, megint csak kényelmes, bár rövid szakaszon:

A következő ponton, a Stájer-házaknál MÉG a pont nyitvatartási idején belül voltunk, ezúttal nem is kaptunk szemrehányást, mint évekkel ezelőtt, sőt, nagyon kedvesek voltak, és kínáltak almával, amit el is fogadtunk. Nem időztünk azonban soká, mert előttünk volt a túra (számomra) legkellemetlenebbnek ígérkező szakasza, fel a Tábor-hegyre. Mentünk-mentünk, néha felfelé, néha nem, míg el nem értük az utolsó, kellemetlen emelkedőt, ahol ki kell menni az erdőből, s egy kopárabb részen át felkapaszkodni a csúcsra. Közben egy terepfutó pár megelőzött minket, Zoli előttem ment pár méterrel, s egyszer csak felkiáltott: Darazsak! És futásra váltott. De már láttam is, ahogy az út jobb oldalán álló bükk alján lévő üregből kirepül 5-6 lódarázs, és megindul utána…
Hát, én nem gondoltam volna, h. 32 km és 1400 m szint környékén még ilyen ügyes sprintet tudok kivágni. Egy pillanatra megtorpantam, majd meglódultam Zoli után. Láttam is, ahogy utánam is megindul egy kisebb lódarázsraj, de igazán a szívük nem volt benne ebben a támadásban, egy idő után visszafordultak a fészkükhöz. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, lassítottam… s ekkor éreztem meg a csípést. Ugyanis saját üldözőimet lerázva pont belerohantam azokba, akik korábban Zolit üldözték, s most ők is visszaindultak a fészekbe. Odanéztem, és a bal alkaromon ült a kis SZEMÉT, és szúr. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, rácsapni nem mertem, így a felsőmet megfogva elemeltem a karomtól, a lódarázs szorgosan döfködte tovább a ruhaujjat, de legalább a fullánkja már nem ért el. Aztán egy bátor mozdulattal lesöpörtem, s tényleg csak tessék-lássék támadtak ezek, mert nem jött vissza, hazarepült.
Ennek ellenére a csípés fájt, mint a fene, a karom dagadásnak indult, s kíváncsian vártam, vajon allergiás vagyok-e a lódarázs-csípésre, mert eddig csak sima darazsak csíptek meg.
Jelentem, nem, de a túra végéig fájt a csípés, időnként kifejezetten izomgörcsöket okozva a karomban.
A Paradicsomos ponthoz roppant kellemetlen lejtő vezet le, kiváltképp, hogy a bal karomra nem tudtam terhelni, mert fájt, így egy bottal ereszkedtem alá. A ponton derült ki, h. én még viszonylag jól jártam, mert egy túrázó kénytelen volt feladni: neki a lábát csípte meg 4-5 jószág, s a fájdalom miatt nem tudott továbbmenni. Mi viszont mentünk, mert itt már kívül voltunk a pont nyitvatartási idején, bár a szintidőn még bőven belül. Ez amúgy így maradt egészen a túra végéig, de szemrehányást, azt nem tettek nekünk sehol.
2013-ban a túra saját jelzésén, a fehér pöttyön kellett menni elég sokat, idénre azonban a szervezők úgy döntöttek, h. a hegyoldalban ereszkedő út végképp járhatatlanná vált, így a zöld sávot kellett követni. Jobb volt ez így, de én kicsit sajnáltam. Mindig szeretem, ha egy túrának saját jelzése van, s így ez az út most el fog veszni. Kár érte.
A Hétforrásig megint elég sokat kellett felfele menni, de nem volt benne olyan vészesen meredek rész, inkább kitartóan, hosszan kellett emelkedni, jórészt aszfalton, hát ez nem volt a túra legérdekfeszítőbb része, de azért legyűrtük. Azt kifejezetten sajnáltam, h. a forráshoz le kell menni, mert egy csomó, nehezen megszerzett szintet így elvesztegettünk, s ráadásul ugyanazon az úton vissza is kellett jönni. A ponton pecsételtünk, ittunk, vizet töltöttünk:

Majd nekivágtunk az utolsó kemény emelkedőnek, fel az Óház-tetőre. Zoli megelőzött, én meg természetesen benéztem a kék sáv fordulóját, rátértem a kék háromszögre, majd az is eltűnt valahogy, s kívülről érkeztem a kilátóba vezető utat határoló korláthoz, így még át is mászhattam rajta, h. megérkezzem a kilátóba, ahova nem is állt szándékomban felmenni, s még a pont is lenn volt amúgy.
43 km, 1778m szintnél jártunk. Zoli megette a pontőrök összes szalonnáját, én egy fehérjeszeletet, s indultunk lefele. A következő két pontot, Kenyér-hegy és Velem, már nyitvatartási időn kívül értük el, de voltak még mögöttünk is. Amúgy Velembe még beértünk lámpa nélkül. Szerencsére az egyre sűrűsödő alkonyatban még világosban láttuk a cáki pincesort is, kár lett volna érte, nagyon szép, hangulatos pincék sorakoznak itt:

Harmadszor is Velembe érve még kihasználtuk a tea nyújtotta lehetőségeket, majd nem időztünk túl sokat, négy és fél óránk volt 18,2 kilire.
A következő pontot, az Irtás-hegyet már nem értük el, a pontőr már elment (mint később kiderült, hogy elérje a vonatot). Ide egyébként a hátralévő táv egyetlen húzósabb emelkedője vezetett fel, ami nekem már nagyon nem esett jól, azt hittem, sosem érek fel. Sebaj, mentünk tovább.
Ez a sötétben haladós rész nem lett volna meg a track nélkül. Jelzés nem volt pl. azon a mezőn, ahol egyszer csak jobbra ívben kellett betérni az erdőbe. Út sem volt amúgy, csak mindenfele keréknyomok. A GPS segítségével megtaláltuk a jelzést, de benn az erdőben a rengeteg lehullott avar teljesen befedte az ösvényt, kezemben a GPS-sel gyakorlatilag a jelzéseket egyenként megkeresve, jelzett fától jelzett fáig haladtunk. Amikor végre meglett a kicsit szélesebb erdei út, azon már viszonylag jól tudtunk haladni, s a csömötei kódot simán megtaláltuk:

Innen még volt egy emberes pont, Kőszegfalva előtt, de addig már nagyrészt aszfaltúton mentünk, majd pedig egy elég hangsúlyos dűlőúton a földek között. A ponton égett a tűz, már messziről látszott, de nagyon idegőrlő volt, h. sehogy nem akart közelebb kerülni, pedig elég jó tempót igyekeztem menni, mint Velem után végig, eltekintve az irtás-hegyi emelkedőtől. Zoli már szenvedett a vízhólyagjával, lemaradt, a ponton a pontőrök nagyon kedvesen fogadtak, bár némileg elszomorodtunk a hírre, h. innen van még 6,8 km. Az viszont biztató volt, h. van rá még mintegy 2 óránk a szintidőből. Ezért kicsit le is ültünk, Zoli a lábát ápolta, én ettem valamit, azt hiszem, banánt. A pontőrök elmondták azt az érdekes anomáliát, h. 4 ember előttünk még elérte az irtás-hegyi pontot, de itt még nem bukkantak fel… Szerintem nem volt trackjük, s nem ment a fától-fáig haladás a sötétben. Mi mentünk tovább.
Hamarosan ráálltunk a kőszegfalvi bicikliútra, amin már szinte a célig mentünk. Ez is eléggé idegőrlő szakasz volt, már túl akartunk lenni az egészen, Zoli többször elmondta, h. nem jön többet a 70-esre. Én megjegyeztem, h. szintén, KIVÉVE, ha M. Sz. nagyon szeretne jönni, s azt szeretné, h. én is jöjjek.
Azzal igyekeztem lelket önteni magunkba, h. a GPS-t kézben tartva kommentáltam az utat: no, itt most megyünk tökegyenesen még 700 métert, aztán kicsit balra tartunk, és megint tökegyenesen megyünk vagy 500-at. Aztán beértünk Kőszegre, s mát azt kezdtem el mondani, h. milyen messze van az az elágazás, ahol reggel a rajtból kijőve jobbra fordultunk, s most az ellenkező irányból érkezve szintén jobbra fordulunk, s már csak 150 méter a célegyenes a célig.
Ez is meglett hamarosan, s 16:30-as idővel beestünk a célba, mindössze fél órát hagyva a szintidőben.

A célban nagyon kedvesen fogadtak, kínáltak mindenfélével, a bár úgy érzetem, nem tudnék enni, azért egy sajtos zsemle csak lecsúszott. Aztán hamarosan szedelődzködtünk, és kocsiba ülve mentünk vissza a vendégházba, ahol egy zuhany után még sokáig nem tudtam elaludni.
Én jól éreztem magam a túrán, nem mondom, h. könnyű volt, de jobban ment, mint számítottam rá. A track remek és hasznos volt, már csak a pontok nyitva tartását kellene a szintidőhöz igazítani, s akkor tényleg minden tökéletes lenne. Azt nem mondom, h. jövőre itt leszünk, ha lesz megint 70-es, mert azért a logisztika kicsit tényleg bonyolult, de nagyon örülök, h. legalább egyszer sikerült megcsinálnunk.

2018. szeptember 10., hétfő

Hogy nem adtam fel MÉGSEM (2x is) a Börzsöny 50-et…



Táv: 50,4 km
Szint: 1620 m
Ez a BEAC Maxi résztávja, amin mentem már a 110-esen és a 60-ason is, ám idén reálisan felmérve lehetőségeimet úgy döntöttem, h. az 50 lesz az én távom (s milyen igazam is lett).
Rögtön neki is álltam túratársakat toborozni, a kiszemeltek azonban ilyen-olyan okok miatt nem hajlottak erre a fantasztikus lehetőségre, így végül egyedül indultam a rajt felé, s mint később kiderült, jobb is volt így.
A rajt Magyarkúton van, ahova váci átszállással, kis kétkocsis, piros vonattal kell eljutni, amin amúgy lényegesen kevesebb túrázó volt, mint mikor legutóbb jöttem a túrára. A rajtban, szokás szerint, vártunk, majd az 50-es távot előbb engedték nevezni s indulni, mint a hosszút:

Illetve velünk együtt elindultak az 50-es biciklisek. A hosszút táv gyalogosai és biciklisei meg a mi rajtidőnk után negyed órával. Így csak a biciklis mezőny egy része elől kellett félreugrálni… Szerintem én inkább elengedném az összes biciklist az elején, aztán játsszák le a továbbiakat egymás között.
Még a nyaralók közt szaladt elém a helyi macska, akivel már többször találkoztam itt:

Rögtön az elején, a patakátkelés után meg kellett indulni felfelé a Kő-hegyre, de nem panaszkodtam, jól ment (EKKOR MÉG). Szép volt az idő, nem volt túl meleg (EKKOR MÉG), volt egy csomó gombicsek:

Felérve a gerincre lefotóztam pár helyen a kilátást:

Aztán örömmel üdvözöltem az esőházat, ahol a kéktúrán megálltunk kajálni, és Tamás tarkójára rászállt egy poszméh:

Most nyilván szó sem volt megállásról, menet közben ettem egy szendvicset, aztán kicsit jobban megindultam, időtartalék gyűjtése címén. Úgy emlékeztem, h. a nógrádi pontig, már végig lefelé kell menni, hát nem, véssétek az eszetekbe, a vége felé lesz pár felfelé is. Amúgy megcsodáltam, h. az az út amely olyan rettentően sáros volt év elején, a Börzsöny kapuja túrán, most mennyire nem sáros:

Nógrád előtt benéztünk (az előttem és a mögöttem haladó, illetve én) egy elágazást, és eléggé máshova kerültünk, mint kellett volna, de végül is a réten átvágva pár száz méteres kitérővel visszakerültünk a kékre. A falun átvágva értünk a ponthoz, 10 km, és még bőven a 2 órán belül voltam, remek, gondoltam magamban (nem írom már, h. AKKOR MÉG, mert úgyis tudjátok…)
Én azért igénybe veszem az ellátást, jó? - kérdeztem pecsételés után a pontőröktől, akik kerekre tágult szemekkel kérdeztek vissza: MILYEN ellátást? Iszom a forrásból, mondtam, s így is tettem, valamint, biztos ami biztos, megettem a banánt is, ami egyébként már a múlt heti túrát is megjárta velem, csak nem fogyott el… Aztán indultam tovább, át a réten, a sárkányfánál, meg a nem annyira távolban látszó hegyek látképével:

Itt ért utol Éva és csapata, a hosszú távon, akikhez egy ideig csatlakoztam, s amíg nem kellett megindulni felfelé, nem is volt gond, de felfelé nekem ők túl gyorsak, így mikor elkezdődött a kaptató, úgy tettem, mint aki megáll inni, és el is maradtam tőlük. Remélem, jól beértek végül.
Egy ideig emberibb tempót diktáló túratárssal mentünk együtt, mindenféléről beszélgetve, de amikor a Foltán-kereszthez vezető brutál emelkedőhöz értünk, én visszább vettem a tempóból.
Ez az emelkedő amúgy jó meredek, de legalább nagyon hosszú is. Azt hittem, sosem lesz vége. Ahányszor megláttam egy kis zöldebb platót, mindig azt hittem, h. ez már a Foltán-keresztnél lévő rét. Hát nem az volt, háromszor sem. Negyedszerre volt az:

Itt, nagy megdöbbenésemre, megláttam egy EP-t, ezen a túrán sosem volt itt pont, gondoltam, s ráadásul a pont asztalán volt Balaton szelet, meg szénsavas ásványvíz, ezen a túrán SOSEM volt útközben ilyesmi, gondoltam, eztán hamarosan rájöttem, h. most sincs… egy másik túra pontja volt, s nem is hajlottak arra, h. megkínáljanak a szénsavas ásványvízzel, pedig tényleg nagyon megkívántam. No mindegy, leültem egy BEAC-os túratárs mellé, elővettem egy fehérjeszeletet, és mintegy magamat vigasztalva azt mondtam: no, nem baj, a Csóványoson már meglesz a fele táv, meg jóval több, mint a fele szint… Hát nem, mondta vidoran a túratárs, még a Nagy-Hideg hegyen sem lesz meg a fele táv, de ott a fele szint már nagyjából igen…
No, ekkor nekem beborult az ég, elsötétedett a fényes nap, és mintegy örök éjszaka borult reményeimre. Ez a túra nekem ma nem lesz meg, biztos voltam benne. El is engedtem a teljesítést gondolatban. Azért még felmegyek a Csóványosra, ha már itt vagyok, s közlöm a pontőrökkel, h. kiszállok, gombászok egyet, és megyek haza, gondoltam. Így is indultam neki a Csóványosnak, az oldalában szépen össze is szedegettem a nagy- és karcsú őzlábakat:

Az erdő amúgy nagyon szép volt, ez a bükkös felfelé a kéken amúgy is lenyűgöző:

Aztán végül is elég jól felértem a Csóványosra, ahol kaptunk egy plusz kitűzőt, el is döntöttem, h. mégsem szállok ki, megy ez, gondoltam magamban, s indultam át a Nagy-Hideg-hegyre. 

Ami szintén jól ment, egészen addig, amíg az utolsó nagy emelkedő alját el nem értem, itt felfele enyhe hányinger töltött el, de hát mint tudjuk, a Nagy-Hideg-hegy, az minden oldalról egy FOS-fal… azért csak felértem, ittam egy kávét, meg egy kólát, de enni, azt nem tudtam.
A kávéért meg kóláért annyit kellett sorbaállni, h. másra már nemigen maradt időm, indultam is le, a kisinóci turistaháznál lévő ponthoz.
Tudni kell, h. a Nagy-Hideg-hegy előkelő helyet foglal el „A Világ Felháborító Helyei, Ahonnan Felfelé Kell Lemenni” nevű listán. Ilyen még az Ódor-vár, vagy a Határ-nyereg – Hűvösvölgy viszonylat, ami most hirtelen eszembe jut, de van még jó pár. Felfele menésnél rámtört a hányinger, nagyon vártam már, h. kiérjek az Inóci-vágás végig lefelé vezető útjára, ahol meg ugye az ember elkezdhet panaszkodni, h. milyen pocsék minőségű egy út ez, és évről-évre rosszabb lesz:

Szóval, már igazából semmi sem volt jó. Itt döntöttem el másodszor, h. nekem ezzel vége is, igazából 30 kilométeren is ki tudom magam sétálni, Kóspallagról meg van busz. Ennek megfelelően szépen szedtem is egy bő kilónyi gombát, sárga és sötét érdestinórut, meg nyári laskát. Sehogy nem jutott eszembe az érdestinóru nemzetség latinul, így ezen gondolkodtam végig. Így értem le a ponthoz, ahol már ismét fickósabban éreztem magam… kicsit pakolásztam a gombicsekeket, de igazából csak azért, h. gondolkodjam. Tudtam, h. ha most továbbmegyek, akkor nincs más választásom, mint végigmenni, mert a következő pontról, Törökmezőről maximum a pontőrökkel mehetek le a célba, ami meg nem biztos, mert vagy van helyük, vagy nincs.
Végül is továbbindultam, úgy voltam vele, h. talán a szintidő nem lesz meg, de csak végigérek valahogy… vagy berendezkedem az erdei életre, végül is gomba van, kár, h. az érdestinóruk nem ehetők 20 perces hőkezelés nélkül, gyufám viszont nincs… no mindegy,mentem tovább, még mindig a nemzetségnéven gondolkodva.
Kóspallag központjában, a főúton találtam ezt a jószágot, és ki is transzportáltam egészen az erdőig, ámbátor közben össze-vissza rohangált rajtam, s csak érdekes tornamutatványok árán tudtam némileg kordában tartani:

Nem is volt amúgy a menéssel semmi baj, amíg meg nem kellett indulni felfelé. A kicsit is komolyabb emelkedőkön elkapott a hányinger, de annyira, h. időnként meg kellett állnom. A Törökmező előtti erős emelkedő annyira megviselt, h. a pontőr nénik aggódva figyelték állapotomat, s egymás szavába vágva tették a javaslatokat: üljek le, igyak vizet, ha van csokim, egyek csokit… Én vettem egy mangólét meg egy szénsavas ásványvizet, s ezek elfogyasztása után alkalmasnak éreztem magam a továbbindulásra – nem, mintha sokkal több lehetőségem lett volna.
Út közben örömmel üdvözöltem a helyet, ahol a 110-es távon a pihenő Zolira bukkantam:

Amúgy jó tempót tudtam menni, amíg nem kellett felfele menni. Mentem a kanyargó úton a fák között, s hirtelen eszembe jutott, h. Leccinum. Ezek az érdestinóruk. Nagyon boldog lettem, s ez a boldogságom egészen addig ki is tartott, amíg meg nem kellett indulni felfelé Köves-mezőre. Itt már elég intenzíven gondolkodtam azon, h. ki volt az a barom, aki kitalálta, h. nem száll fel a buszra Kóspallagon. Ez az állapot pedig jelentősen rosszabbodott, mikor még a Hegyes-tetőre is meg kellett indulni felfelé, ahol már kb. 100 méterenként megálltam, hősies harcot vívva a hányingerrel. Ne áruljátok el senkinek, de 24 (!!!) perc alatt értem fel… Igen, ezt korábban én is hihetetlennek tartottam volna, de hát ez van. Felértem még a pont nyitvatartási idejében, de a pontőrök már lementek, a dinnyét és 3 üveg vizet viszont kedvesen ott hagyták. Nagyon jól jött, bár nem tudtam enni már kb. a túra fele óta, a dinnye az lement, finom is volt, meg ittam szénsavas vizet is, kicsit leültem, a kilátásban gyönyörködve:

Majd az órámra pillantva megállapítottam, h. 45 percem van leérni, tehát futás. Már kezdett sötétedni is, egy darabig még a hegyoldalban vezető ösvényen elmentem lámpa nélkül, de amikor az árok mellé leértem, már nem láttam, hová lépek, muszáj volt a fény, mielőtt az árok mélyén találom magam… Tehát világítva, s népdal-repertoárom jelentős részét felvonultatva értem be a házak közé. Igen, tudom, TKM (aki amúgy még SOHA nem hallott engem énekelni) kijelentette, h. ő inkább meghal, de vad- és vadász-távoltartó szempontból hasznos.
Már lent a házak között, amikor, civilizált területre érvén, civilizált ember módjára abbahagytam az éneklést, történt meg a támadás. A sötétből egy hatalmas, a lámpa fényében zölden világító szemű DOLOG bontakozott ki, s hatalmas ugrásokkal vetette rám magát. Dönci, ide gyere! - hangzott fel a kiáltás kissé távolabbról, miközben én egy bernáthegyi kutyát próbáltam lehámozni magamról. Becsületére legyen mondva, fajtájához méltóan egyáltalán nem akart bántani, csak hát nyálas is volt, meg szőrös is, meg alsó hangon 70 kiló… Lehet, h. állapotomat látva úgy érezte, mentésre szorulok. A gazdája elnézést kért, nem bánt, csak nem fogad szót, mondta, mire én közöltem, h. semmi baj, de utánam jön még egy csapat túrázó, akikkel van egy kutya… Ezt alighanem Dönci is realizálta, s rájött, h. sokkal jobb móka lesz, mint én, mert idétlen szökkenésekkel megindult visszafele a sötétben, s hamarosan kutyaugatás, és a gazda Dönci, Dönci kiáltásai adták tudtomra, h. Dönci valóban nem fogad szót. Aztán meg néhány csattanás azt, h. Dönci alighanem kapott a póráz csatos végével…
Az engem utolérő túratárs még a 8-as komppal át akart menni (ez az utolsó), így elkocogott mellettem, én meg utána, gondolván, ő legalább tudja, hol a cél… Sajna számításom csak félig jött be, mivel ő a pecsételést kihagyva, egy hősies rohammal az utolsó pillanatban elérte a kompot, én meg még mentem két kört a Duna-parton, mire a célt megtaláltam… A szintidő lejárta előtt 2 perccel, kb. De azt kell mondjam, h ezért most tényleg megküzdöttem:

Az utánam lévőket már a pontőrök vitték be a célba, szóval én voltam az utolsó beérkező. Meg is kezdték bontani a célt, én meg sarkon fordulva kocogásban indultam az állomás felé, mert volt 7 percem a vonatig, s még jegyet kellett vennem… ez utóbbi végül nem volt szükséges, mert be volt zárva a pénztár, így végül díjmentesen utaztam a Nyugatiig. Hazaérve pedig zuhany után azzal a tudattal fekhettem le, h. hurrá, holnap megyünk jelzést festeni :D
Szóval, ezt volt a Börzsöny 50 története. Ne kérdezzétek, hogy lesz ebből Írottkő 70, meg Piros 85, jelenleg én sem tudom, de igyekszem megtenni, ami tőlem telik, aztán majd meglátjuk…