2017. február 12., vasárnap

Téli Margita


A Túra, Ahol Életemben Először Mobilparkoltam
Táv: 40 km
Szint: 650 m
Voltam ezen a túrán már kétszer is, egyszer ráadásul TKM-mel, és akkor vagy 20 cm hó alól kaparhattam ki a geoládákat… ez volt (szerencsére rövid) geoládás időszakom csúcspontja, azt hiszem.
Most már jó előre kinéztem ezt a túrát, nem sok más opció volt, a Mátrába nem volt kedvem menni patakokat ugrálni. Ide meg egyedül is tudok menni, nem kell autó, van HÉV. Aztán pár nappal korábban Zoli bejelentette, h. ő sem megy a Mátrába. Remek. Nem kell HÉV, van autó.
Reggel 8 órás rajtot beszéltünk meg, pont a 7-9 órai rajtidő közepét. Így nem kellett hajnalban kelni, 7-kor indultunk a Nyugatitól, s még ¾ 8 előtt le is parkoltunk a gödöllői rajthelyszín általános iskola előtt. Illetve, parkoltunk volna, ha nem lett volna fizetős. Kérdésünkre egy helybéli, akit megkérdeztünk, h. pontosan MEDDIG IS fizetős a parkoló, bizonytalan mozdulatot tett, jobb karja nagyívű mozdulatával felölelve az ismert univerzum mintegy 60%-át: „Hát erre itt az egész mindenség mind!”
Oké, akkor nézzük, hol és hogyan lehetne fizetni. Automata volt, aprónk nem. Bankkártyát és papírpénzt TERMÉSZETESEN nem fogadott el. Viszont ekkor felfedeztük, h. a húgom és a barátja is éppen megérkeztek a rajtba (pedig össze se beszéltünk), s húgom, autótulajdonos lévén, tapasztalt mobilparkoló. Ő és néhány jóindulatú túratárs lelkesen magyarázták nekem a dolog mikéntjét. Zoli nem tudta járműve rendszámát. Én is csak annyit, h. m-mel kezdődik – no de annyit meg ő is, de ez kevés a mobilparkoláshoz… Forgalmi előkerestetett. SMS elküldetett. Teljesen feldobódva mentem a rajtba, nohát, mobilparkoltam, még sohasem mobilparkoltam…
Jól indult a nap, mint érzékelhetitek…
Nevezés után társaságunk egyes tagjai még hosszasan beszélgettek a rajtoltatókkal, majd a húgommal és Gáborral négyen vágtunk neki a máriabesnyői templomig vezető hosszan unalmas városi szakasznak.
Hideg volt, hidegebb (sokkal), mint vártam. Így, miután a templom mögött aszfalt helyett földúton mentünk tovább, egyben megkezdődött a túra elejét jellemző csúszkálás is. Jól le volt fagyva, no, ez a jég még áprilisban is itt lesz, filozofált Zolis, és ez simán lehetséges, hisz mentünk már hóban a Mátrabércen is. De most legalább már látszott, h. ma napsütés is lesz (lett is).
Az első ellenőrzőponthoz elegáns műkorcsolya-mozdulatokkal érkeztünk. Amúgy nekem a hátizsákban ott volt ám a csúszásgátló, de bölcsen hallgattam erről. Csúszkáltam tovább. Itt van egy forrás, amit én még konkrétan sosem láttam, így Zolival lecsúszkáltunk megnézni:

Ment is a forrás, de olyan hidegnek nézett ki, h. eszembe se jutott inni belőle, Inkább mentünk tovább, s hamarosan be is értük az aszfalton a húgomékat. A 20-as én 40-es táv a második pontig,a babati templomromig ment együtt. Itt ők érzékeny búcsút követően megindultak a templomrom irányába. Zoli kicsit gondolkodott az opción, aztán szerencsére úgy döntött, h. hagyjuk. Megindultunk tovább utunk (és a Gödöllői-dombság) legmagasabb pontja, a Margita felé. Jött utánunk egy túrázó a csaknem fehér, enyhén vajszínű kutyájával. A jószág ide-oda szaladgált, s egyszer csak nekirohant az utat szegélyező, drótszálakból álló kerítésnek. No, rögtön megtudta ő is meg mi is, h. van benne áram :) szegény kutya utána biztonságos távolságot tartott az aljas drótszálaktól.
Fenn a hegytetőn egész sok hó volt, ellenőrzőpont viszont nem. Az itiner rövid vizsgálata felfedte, h. az majd lejjebb lesz. Megcsodáltuk a geodéziai tornyot, s mentünk tovább.

A ponton kaptunk müzliszeletet, aztán mentünk tovább, hullámzó útvonalon, kicsit le, kicsit fel. Az erdőben haladva megszemléltük a turistaút mellé telepített egy sornyi tüskefát - nehogy már a kis szemét turisták bekolbászoljanak az erdőbe… 

üzenetben kérdeztem TKM-et Zoli kérdéséről, mely szerint ez keményfa-e, ő meg felhívott motorosfűrészelés közben, h. igen, keményfa, neki is van három, de meghagyja nekem, vágjam ki én… A meghatottságtól elmorzsoltam egy könnycseppet, de aztán sajna mégis passzoltam a lehetőséget, azon praktikus oknál fogva, h. még soha, semmilyen fát nem vágtam ki életemben, s azt hiszem, ez jobb is így...
A terepviszonyok igencsak változatosak voltak – hó, jég, sár, száraz út, száraz homok… volt itt minden,nem unatkoztunk. Én különösen igyekeztem szórakoztatni a túratársakat, a sáros szekérúton megcsúsztam, majd valami furcsa tántorgós, csúszkálós technikával próbáltam visszanyerni egyensúlyomat. Az utolsó pillanatig azt hittem, sikerülni fog, de végül egy támadó leopárdot is megszégyenítő kecses mozdulattal vágódtam az út menti mező füvei és alacsonyabb – s bizton állíthatom, tüskés – bokrai közé. Zoli érdeklődve figyelte ekkor már a bemutatómat, ahogy a mögöttünk haladó kolléga is, aki meleg szavakkal gratulált teljesítményemhez, majd felmutatott egy 10-es táblát. Amúgy ő némileg jobban aggódott, mint Zoli, aki megszokta már mutatványaimat. Ezzel viszont összeismerkedtünk a Kollégával, Judittal, akivel ezt követően már többé-kevésbé együtt haladtunk a célig.
Domonyvölgy s a lovasbirtok (valamint az azt övező, erdőszélre kipaterolt trágyadombok) érintésével hamarosan elértük a 4. pontot, ahol volt forró tea, ami nagyon jól esett, és nápolyi, ami szintén. Ezt követően sikerült csaknem elirányítanom csapatunkat a 30-as távra, de aztán korrigáltunk. Az autópálya hídja alatt egy brutál jeges lépcsőn lementünk a 3-as útra, egy kicsit haladtunk rajta, aztán szerencsére balra betértünk az erdőbe, át a vasúton. Emlékeim szerint, mikor legutóbb itt jártam, nem egészen erre jöttünk. Így nem is láthattuk az Ország Legnagyobb Sárga Jelzését, ami, bevallom, fájdalmas űrt hagyott bennem. No sebaj, mentünk tovább valaki enyhén emelkedő, de erősen jeges mélyúton. Aztán kiértünk a kék sávra, amire én EGYÁLTALÁN nem emlékeztem, Zoli meg úgy emlékezett, h. sokkal kevesebbet kellett ezen menni. Hát mindegy, mentünk, végül is nem volt rossz, nagyon jeges nem volt, lehetett haladni. Haladtunk, egészen a pontig, ahol megint volt tea és nápolyi, én már megint szomjas voltam, megálltunk inni, aztán ettünk nápolyit is, és megindultunk a túra legszebb részén, a Juharoson át, először fel, aztán vízszintesen, majd lefelé. Útközben felhívtam túratársaim figyelmét néhány érdekes réteggombára s egyrétűtaplóra, amit ők természetesen kitörő örömmel fogadtak.
A szép rész után lementünk a kellemetlenül meredek lejtőn, de legalább nem volt (nagyon) jeges. Átmásztunk a nap harmadik vagy negyedik létráján is, kiderült, h. ezeket Judit még nálam is kevésbé szereti, ami pedig már-már művészet. Utána valami gazos susnyásban kanyarogtunk hosszasan, melyben találtam… no mit? Igen, igen, gombát, méghozzá valami érdekes lemezestaplót. Más választásuk nem lévén, mindenki megcsodálta. Elérvén a vasútállomáshoz bevezető betonutat, egy autót találtunk rajta, ahova éppen pakolt befelé egy szervező, aki közölte velünk, h. a piros sávon lesz majd a pont, innen úgy 800 m-re. Hát, szerintem lényegesen messzebb volt az, de mikor az itinert megnézve láttuk, h. ez az Egyetemi erdő pont, már nem aggódtam, mert az azon ritka dolgok közé tartozik, amelyekről pontosan tudom, h. hol vannak. Mentünk hát tovább, hamarosan megmásztuk a túra utolsó komolyabb emelkedőjét, majd már a pont felé vezető célegyenesben voltunk. Innen 3 km a cél, előtte még át kell menni a borostyánnal benőtt erdőn, amit nagyon szeretek. A jégfoltok és a borostyános fák között megosztva figyelmünket haladtunk, még egy ideig az erdőben, majd kiérve belőle már a házak között.

A parkon átérve már csak a pirosra váltó lámpa tarthatott minket távol a céltól. Kivártuk, h. megzöldüljön, majd pedig hamarosan a célban is voltunk. Kicsit időztünk, teáztunk, ettünk. Valami hihetetlen finom olajos fokhagyma (is) volt a célban, aminek a receptjét meg kellene tudnom.
Kimentünk az autóhoz, melyen semmiféle csomagocska nem fogadott minket, így VÉLHETŐLEG a mobilparkolás sikerrel járt :)
Aztán indultunk is haza, elég komoly dugót leküzdve érkezésig. Igazából még így is majdnem szintidőben itthon voltam…
Remekül éreztem magam, nagyon jó túra volt, szép idővel, kellemes társasággal. A rendezés a szokásos jó színvonal, mindenki kedves volt, és látszott, h. örömmel csinálják, amit csinálnak. Insallah jövünk máskor is :)



2017. január 25., szerda

Bartina Maraton


Táv: 43 km
Szint: 1150
Már nagyon rég szerettem volna erre a túrára menni. Sok jót hallottam róla, TKM is dicsérte, meg mások is, de mindenki hozzátette: hát, igen, csak az a fránya sár…
No, idén ez a veszély nem fenyegetett. Meglepő módon normális tél volt januárban. Hideg. Hó. Fagy. Jég. Ideális alkalom arra, h. az ember ne sárban caplasson végig egy maratont. Most, vagy soha, gondoltam. Rögtön el is kezdtem lobbizni M. Sz-nél, h. ugye ők is NAGYON szeretnének a Bartina maratonra menni… szerettek volna, illetve hát elgondolkodtak a dolgon. Aztán péntek délutánra a sejtésből bizonyosság lett, s megbeszéltük, h. 5 órakor találkozunk Budaörsön, aztán hajrá.
Elmondanám, h. szombaton tömegközlekedéssel nem lehet 5-re Budaörsre érni. Hívtam egy taxit fél 5-re. Felkeltem fél 4-kor. Ebben a pillanatban a Bartina maraton mégsem tűnt oly jó ötletnek. Ezzel a taxisofőr teljes mértékben egyetértett. Miután hajnalban a -12 fokban megérkezett második kedvenc autómmal, egy 2-es Priusszal, egész úton azon sopánkodott, h. milyen BORZALMAS dolog ilyen hidegben egész nap kinn lenni a hóban. Á, dehogy, ellenkeztem, bár meggyőződésem nagy mértékben csökkent, mikor kiszálltam a kocsiból.
A rajt-cél Szekszárdon van, ami nem a szomszéd, de nagyon jól leértünk. A túra kis hiányosságának említeném meg, h. a hosszú távol csak 6-7 között lehet rajtolni. Ezt bizony nehéz elcsípni elég sok helyről, vagy legalábbis fájdalmasan korán kell kelni hozzá. Amikor a -10 fokban kiszálltunk a kocsiból a Penny parkolójában, társaságunk összes tagja kétségbe vonta annak mentális épségét, aki ezt az egész projektet kitalálta… Én legszívesebben visszaszálltam volna a kocsiba, csak azért nem tettem, mert (1) mégiscsak én találtam ki ezt az egészet, (2) a dermesztő hidegben percek múlva a kocsi is -10 fokos lesz, így a visszaszállás igencsak átmeneti megoldás lenne…
Pakolászás, mosdó, öltözködés stb. után kértünk rajtidőt, aztán kiléptünk a még mindig sötét és hideg külvilágba, s megindultunk felfelé valamiféle jeges, lefagyott lépcsőn. Hamarosan az általam csak „Szekszárd Rózsadombjának” elnevezett kertes házas övezetben igyekeztünk nem kitörni a nyakunkat a jeges aszfalton. Itt szép nagy házak voltak, egy csomónak kerítése sem volt. Hamarosan feltűnt jobbról valami kápolna vagy kálvária-szerűség egy dombon, de rájöttünk, h. oda nem kell felmenni.
Aztán kiértünk a szőlődombok közé.

Ez egy borvidék, így nem meglepő módon rengeteg volt a szőlő. Ami inkább meglepett, az az, h. szinte mindenhol MOST metszették a szőlőt. Nálunk mindig az volt a szokás, h. a szőlőt azt Zsuzsanna nap után (febr. 19) kell elkezdeni metszeni. De hát, mint említettem, ez egy borvidék, csak tudják, mit csinálnak... ennek a pozitív folyománya az volt, h. a szőlőkbe vezető úton ilyen traktorra szerelt tolólappal eltolták a havat. Ott azért könnyebb volt haladni.
Még nem értük el az első pontot, amikor a jobb oldali szántók keresztülszáguldott egy hatalmas szarvasbika, és valami hihetetlen ugrással átvetette magát még jóval az élen haladó túrázó előtt az úton, s hatalmas hófelhőt felverve eltűnt a túloldali domboldalon. Kisvártatva újabb három bika követte, de ők már túl közelinek ítélték meg a túrázókat, még az út előtt csináltak egy példás sliding stop-ot, hasonló hópermetet verve fel, majd visszaszáguldottak a föld túlsó szélén lévő bozótosba.
Megosztottam fiúkkal az elméletemet, h. most arról beszélgetnek a bokrok közt, h. basszus, ez a Lajos, ez micsoda mázlista, átért még a túrázók előtt… Én amúgy kicsit aggódtam is, h. mit csinál most Lajos a túloldalon, egyedül. De a fiúk szerint meg fogja oldani az életét. Ettől függetlenül ezt követően ahányszor vadnyomot láttunk a túrán, mindig megjegyeztük: nohát, itt mentek a Lajosék…

Az első EP-n kaptunk almát, amit én eltettem a zsákba, mert nem volt kedvem a -10 fokos gyümölcsbe harapni… a fiúk szerint nem volt olyan hideg, akkor hozhatták ki valami fűtött helyről.
Itt nagy örömünkre rátértünk a DDK jelzésre, ezen a szakaszon még nem jártunk, találgattuk, h. vajon a májusi DDK-n szembejövünk majd, vagy ugyanebbe az irányba. Itt a pontok elég sűrűn voltak, 3 km sem volt a következőig, már messziről láttuk a kilátót:

Illetve láttunk egy gulyáságyút vontató terepjárót is, melynek oldalán a „Katasztrófavédelem” felirat díszelgett, kerekei pedig kétségbeesetten pörögtek a hóban… A túrázók viszont hősiesen kitolták szorult helyzetéből a terepjárót, így biztosítva a tea- és forraltbor utánpótlást a ponton:

Felmentünk a kilátóba, ittunk forró teát, ami igen jó volt, aztán mentünk tovább. Mint említettem, a pontok elég sűrűn voltak, a 3. a Várhegy-kilátó, ahova viszont egy elég combos kaptató vezetett fel, csak néztem, havas is, meg igen meredek is… a kilátónál ettünk, aztán mentünk tovább, át a hegyen, egy MÉG meredekebb kaptatón, aminek betetőzése egy tényleg csak pár méteres szakasz volt, fel az útra, de az viszont majdnem függőleges, meg jól ki is volt már csúszkálva, kézzel-lábban kapaszkodva másztam fel, még jó, h. egy fatörzs pont be volt borulva hosszában, s lehetett kapaszkodni. Aztán a terep megszelídült.
Kakasdig is csak egy alig 3 km-es szakasz vezetett, itt volt újra tea, illetve forralt bor is lett volna, de azt nem kértünk. Még csak 14 kilit jöttünk idáig, de a sok pont s kilátózás, ácsorgás miatt sokkal többnek tűnt. Idővel sem álltunk jól. Meleg se volt. Mindezek folyományaként nagyobb sebességre kapcsoltunk… egy darabig. Ugyanis az erdőben senki nem tolta el a havat, mint az erdőben. Az ellenőrző pontig, ahol a 30-as és 40-es táv elvált egymástól, egy jó hosszú emelkedő vezetett fel, bokáig a hóban, csúszkáltunk ide-oda, azt hittem sose érek fel… itt többen át is neveztek a 30-as távra, gondolván, h. a telet már megnézték úgyis. Szerencsére kaptunk egy Balaton szeletet, amit villámgyorsan meg is ettem, így képes voltam továbbvánszorogni.

Grábócon már jártunk, talán a 2 évvel ezelőtti Tolna 50 keretében. Csak akkor nem mentünk fel a kilátóhoz, mert emlékeim szerint akkor az még nem volt, de javítsatok ki, ha tévedek. Most sem örültem a felmenésnek, mert a kék 3szög azon szakasza, ami betonon ment, jeges volt, utána meg meredek. De hát a kilátó, az többnyire ilyen, valami nyugtalanító ok miatt igyekeznek őket magas helyekre tenni… Nyilván azért felértünk, itt is lyukasztani kellett, én nem mentem fel, mert éppen súlyos mélyponton voltam, ezerszer feltéve magamnak a kérdést, h. ez az egész hogy jutott eszembe, s ugyan mire volt jó. A fiúk felmentek, közölték, h. jobb is, ha nem megyek, mert életveszélyesen jegesek a lépcsők. Lejöttek, ittunk, teáztunk, ettünk, ilyenek, s indulás tovább Szálkára.

Itt egy udvarban (talán a közösségi házéban) volt a pont, megint volt alma, és forró tea, ettől kicsit jó kedvre kaptam. Leültünk egy percre a tornác lépcsőjére. Sütött a nap, ez egész nap jellemző volt, gyönyörű idő volt, bár hideg, a célba éréskor is csak -5 fok. A következő pont felé is ragyogó, verőfényes szakasz vezetett:


Kicsit hógolyózgatva mentünk tovább, örülve a rengeteg hónak (főleg én). Ez a szakasz elég könnyű volt, nem sok szint volt benne, az is inkább a pont előtt, ráadásul nagyon szép erdőben s ilyen romantikus völgyekben haladtunk, bár egyszer majdnem benéztük az útvonalat, de az is a track és a térkép eltérése miatt volt. Kellett nekem letölteni a tracket. Mentünk a térkép és az itinerben szereplő leírás szerint, és jó is volt úgy. A ponton kaptunk megint Balaton szeletet, én udvariasan kértem még egyet, és adtak is. Szerintem végig nagyon kedves volt velük mindenki, kínálgattak mindenfélével, vigyek több almát, igyak még teát, ilyenek.
A pontról továbbindulva már teljesen jó erőben voltam, főleg, mikor jó szakaszon egy szép fenyves (TKM kedvéért: kéttűs fenyves) mellett haladtunk, és én elképzeltem, h. milyen jó is, ahogy a rizike-micéliumok pihennek mélyen a hó s a föld alatt. Így álmodozva nyomultam előre az immár becsatlakozott rövidebb távosok között, Tamás már rég eltűnt elöl a cél irányába, mert az volt a fixa ideája, h. ha olyan szerencsétlen csigatempóban vánszorgunk, mint M. Sz. és én, akkor „a végén 2 órát sötétben kell menni”. Mármost 7-kor indultunk, a szintidő 10 óra, ha nagyon, nagyon akarjuk, akkor sem tudtunk volna szintidőn belül 2 órát sötétben menni, de sebaj. Mentünk, ki hogy tudott.
Rövidesen beértünk valami durván lefelé lejtő, köves, havas FOSvályúba, ami nem esett jól, de sikerült lekérni két lábon (már körülöttünk nem mindenkinek). Kis hullámzással értünk be ismét a művelt területek közé, s megállapítottuk, h. ma már többet nem kell felfele menni… Dehogynem. Még átmásztunk egy kisebb dombon, de aztán már hamarosan TÉNYLEG a reggelről megismert, kerítés nélküli házak között vezetett az utunk.
Leereszkedtünk a reggeli lépcsőn, a világosban tüzetesebben tanulmányozva a reggel megfigyelt fura földhalmokat, melyekről egy kedves helybéli hölgy elmondta, h. mountain bike pálya. De ekkor már szinte benn voltunk a célban, egy óránk maradt még a szintidőből, s nyilván nem volt még sötét.
A célban ittunk egy kávét, ettünk vajas kenyeret, aztán indultunk is haza, mert Szekszárd, mint említettem, messze van.
Nagyon örülök, h. eljutottunk erre a túrára ebben a tökéletes, gyönyörű téli időben. Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen Bartina, írta Zoli később, s igaza is van. A szervezés, szalagozás, ellátás rajt-cél stb. szerintem kifogástalan volt, a szervezők kedvessége és vendégszeretete is. Azt nem állítom, h. ha előtte 2 hétig zuhog az eső és +5 fok van, akkor itt leszünk jövőre, de ehhez hasonló időben mindenképp jó lenne.



2016. december 28., szerda

Karácsonyi Dolina Parti



Az utolsó napokban láttam meg a kiírást, hogy a Karácsonyi Dolina túra elmarad, helyette parti lesz, ami azt jelenti, h. a főszervező megtalálható lesz a Golyófogó-völgyben, rakja a tüzet, főzi a teát, s mindenki vihet sütögetnivalót, amit megsütögethet, és süteményt, amit közösen meg lehet enni.
A túrán eddig minden évben ott voltam, egy kivétellel, mikor sajna munkaügyek külföldre szólítottak, s minden alkalommal jól éreztem magam, most sem akartam kihagyni a lehetőséget. Kiváltképp, h. tavaly igen sok gombát szedtem, gondoltam, most is kihasználom a lehetőséget. Bár sejtettem, h. annyi gomba nem lesz, mint tavaly, mert idén nem annyira kedvező az idő – a fagy csak 1-2 nappal a túra előtt engedett fel, a termőtesteknek azért ennél több idő kellene. De nyilván nem a gomba a lényeg, az csak egy kis plusz. Húgomék sajna nem jöttek, de csomagoltak süteményt. Én is csomagoltam, s a GPS-re áttöltöttem a 22-es táv trekkjét. Eddig még mindig a 33-ason voltam, de mivel másnapra is túraterveink voltak, azt most kicsit sokalltam volna. De 8-10 km meg kevés, ha már felkelek, elindulok, legyen egy kis séta is.
Reggel a 7 órás vonattal indultam. Tavaly igen sok túrázó szállt le velem együtt, most egy szál magamban indultam neki a rajt/célig vezető mintegy 2 kmnek. Nagy forgalom nem volt Albertirsán, de azt megállapítottam, h. vicces népek ezek az irsaiak, ilyen a fagyizó:

A strandfürdővel szemben nem volt senki, furcsa volt ez az amúgy oly zsúfolt, nyüzsgő rajt után, ahol eddig mindig túrázók tucatjai nyüzsögtek, s dicsérték a remek túrát:

Viszont a Nap sütött, az idő remek volt, neki is indultam az akácosnak, aztán hamarosan meg is torpantam, h. már az első pár 100 méter után felszedjem az első csapat téli fülőkét:

Tökegyedül mentem az erdőben, aztán már a faluban az utcákon, ami nagyon éles kontraszt volt az amúgy nagyon népszerű túrával. Én teljesen meg voltam döbbenve, arra számítottam, h. sokkal-sokkal többen leszünk. De hát láthatólag az, h. a túrát nem lehet elszámolni, nem lehet pontot kapni érte stb. visszavett a lelkesedésből. Pedig amúgy a táj ugyanolyan szép volt ám, sőt, szerintem ahány Dolina túrán eddig voltam, ezen volt a legszebb az idő:

De ha valaki esetleg hamisítatlan téli hangulatra vágyott volna, azoknak volt hó is:

A „régi” tracket (talán a második rendezés útvonala volt a GPS-emen) követve bementem jobbra a dindzsás, bodzás stb. völgybe, számítottam rá, h. itt lesz gomba, hát nem volt, viszont az alján felriasztottam egy csapatnyi vaddisznót, szerencsére a süldők jobban megijedtek, mint én, s némi röfögés közepette elszaladtak az ellenkező irányba. Meg kell mondanom, h. ezt a részt jobban szerettem, mikor még TKM kiszalagozta, mert így vagy mentem nagyjából irányba, ami természetesen nemigen sikerült, s folyton elcsúsztam jobbra az útvonaltól, vagy a kezemben volt a GPS, s úgy haladtam, egészen a második seggreesésig… aztán végül csak kikeveredtem az útra, a gombátlanul, de nagy megkönnyebbüléssel haladtam tovább.
Az útvonalon nagy mennyiségben volt jelen a túra ikonikus gyümölcse, a kökény, amelyet most a dér is alaposan meg tudott csípni, s így rendkívül finom volt:

Az első EP-nál bementem a kis csücsökbe, ahol egykor a bélyegző volt kiakasztva, jól megszemléltem a helyét, majd ívesen visszakanyarodva a szántás széléről bevágtam az erdőbe. Itt hamarosan találtam egy fél őzet. Ennek képét inkább nem tenném ki, mert TÉNYLEG fél volt, a hátsó felét már elfogyasztották az erdő éhes lakói. Röviden eljátszottam a gondolattal, h. szerdai vacsoravendégeim örülnének-e az őzpörköltnek, de aztán hagytam inkább.
Mentem tovább, tökegyedül voltam az erdőben, legalábbis emberek tekintetében, mert időről időre őz- és dámcsapatok robogtak át előttem az úton. Vagy 5-6 csapatot is láttam.

(Megjegyzés:a képen NE keresd a vadakat! A kis szemetek MINDIG elszaladtak, mire fotóztam volna. Ez a hűlt helyük...)
Továbbra is szép idő volt, levettem a polárt, visszavettem a széldzsekit, mert azért egy szál hosszúujjúhoz nem volt elég meleg, meg a szél is fújdogált néha. Ettől függetlenül az idő gyönyörű volt, egymás után küzdöttem le a völgyeket, ahol egykor az ellenőrzőpontok voltak:

Hamarosan újabb téli fülőkékbe botlottam, láttam rajtuk, h. szeretnének velem hazajönni, nem is hagytam ott szegényeket egyedül az erdőben:

Nagyon furcsa volt így menni, tökegyedül az erdőben, ahol amúgy máskor, a túrákon pár percet sem lehetett úgy haladni, h. ne legyen elöl-hátul egy-egy csapat túrázó. Mindenesetre nekem most jó volt egyedül az erdőben, de azért szomorú is voltam, mert azt hittem, több ismerőssel találkozom majd.
Az egykori „teaponton” most nélkülözni kellett az amúgy nagyon finom teát és beszélgetést, mentem tovább, néhol be-bevágva az erdőbe, ahol a tavalyi laska-lelőhelyekre emlékeztem. Volt is elég sok, de már nagyon el voltak öregedve, ezek még a fagy előttről származtak, már nem ehető állapotban. Ha pár napig ilyen enyhe idő lenne, biztos jönnének még. Téli fülőke is sok volt, ami még most indult, az apróságokat természetesen helyükön hagytam:

A Golyófogó-völgy előtti utolsó EP után az út kissé eldurvult:

Hát, ezt jól kiközelítették, gondoltam, miközben próbáltam a legkevésbé sáros részeket keresni. Nagyon örültem, mikor végre a völgy bejárata körül már szárazabb részre értem.
Itt, a betonútról bevezető dűlőút környékén számos autó parkolt, innen csak pár száz méter a sütögetőhely, hamar oda is értem. Itt volt a szokásos póniló, a főrendező, néhány ismerős, meg jó páran sütögettek.
Én nem terveztem sütögetni, volt nálam az unokahúgom által sütött sajtos pizzaféle, és itt a ponton volt nagyon finom tea, Meyer citrommal :):):)
Eredetileg azt terveztem, h. max. 15-20 percet maradok, s a 3 órás vonattal megyek haza. Ezzel együtt több mint egy órát maradtam… beszélgettünk, teáztam. Végre találkoztam 2 teljesítménytúrázóval is.
Még egy bögre tea és még egy kis gombaleméleti tárgyalás után felcihelődtem.
Megosztottam a főrendezővel, h. nem a Gyurgyalagos felé tervezek továbbmenni, mert elegem van a sárból, hanem visszamegyek a völgy bejáratáig, s a bekötőúton átmegyek a reggeli betonra – mivel ez nem egy teljesítménytúra volt, nem is tiltakozott az útvonal-módosítás ellen, én pedig hűtlen lettem a Kiskarácsony 22 trekkjéhez. Hamarosan már a reggeli bevezető szakaszon vezettem kifelé… Rövid megállás során magamhoz vettem még pár gombicseket, biztos, ami biztos.

Utolért a szervezőgárda oszlopos tagja, Gábor, biciklivel, majd pár mondat beszélgetés után hajtott tovább. Mikor már benn jártam Irsán, utolért a főszervező is, aki az addigra összepakolt további 2 szervezőgárda-oszlopot szállította éppen az állomásra. Még pont befértem hátra az autóba :)
A vonat 20 perc múlva jött, és hamarosan otthon is voltam.
Nagyon jól éreztem magam a túrán, bár én tényleg úgy gondoltam, többen leszünk, de kifejezetten jól esett egyedül menni a csodaszép, napfény beragyogta völgyekben és erdőkben. Láttam vadakat, szedtem gombákat, találkoztam jó emberekkel – mi kell még egy szép napos, tél végi hétfőre…

Remélem, jövőre is itt lehetünk. 

2016. december 19., hétfő

Tortúra


Táv: 65 km
Szint: 1990 m


Nem is tudom, h. volt-e olyan túra, amire ennyit készültem.
No, persze a készülést, azt ne úgy értsétek, h. eljártam futni, meg ilyenek… hanem h. voltak a tervek, h. majd megyünk a Tortúrára… TKM-mel is beszéltünk róla, még rég, Zolival meg szintén.
Aztán idén végre úgy tűnt, h. megvannak a kellő körülmények. Mit értek ez alatt?
1. Ne legyen sár. Sárban nem akartunk menni. Ami azt jelenti, h. legyen hideg. Hát, most az volt…
2. Valahogy megoldjuk a logisztikát, ami ennél a túránál igen bonyolult. A túra lényege ugyanis az lenne, h. Miskolctapolcáról át kellene sétálni Egerbe. Igen, tudom, elég hülye ötlet. Normális ember nem sétál Miskolctapolcáról Egerbe, hanem logikusabb közlekedési eszközöket választ, lásd autóbusz, személygépkocsi, helikopter.
Idén a hideg adott volt, a logisztikára 2 megoldás kínálkozott: (a) péntek este Egerben hagyjuk az autót, a fentebb említett praktikus közlekedési eszközzel (t.i. autóbusz) átmegyünk a rajthoz, ahol előre lefoglalt szállásunkon békében töltjük az éjszakai nyugodalmat; illetve (b) reggel megyünk Miskolctapolcára, ahol otthagyjuk az autót, majd a célból másnap reggel az első busszal visszamegyünk érte, ilyen módon kevésbé nyugodalmasan a célban üldögéljük át az éjszaka fennmaradó részét.
Naná, h. a (c) megoldást választottuk… Ugyanis én, vesztünkre, felfedeztem, h. szerveznek buszt a célból a rajtba. Ami, hát, legyetek erősek, FÉL ÖTKOR indul Egerből. Gyülekező 4:15-kor... Amihez mi 2:20-kor indultunk a Nyugatitól, amihez nekem EGY NEGYVENKOR kellett kelnem reggel. Illetve hát éjjel. Gondolhatjátok… Nem is érdemes lefeküdni, írta kedélyesen M. Sz. (aki ezúttal nem tartott velünk a túrára).
Azért én próbáltam lefeküdni este, de aludni nem nagyon tudtam 9-kor, de legalább próbáltam. Valamennyit biztosan sikerült, mert mire ébresztett a telefonom, éppen a legédesebb álmomat aludtam. Kelés, öltözés, kávéfőzés. Indulhattam is a Nyugatihoz.
Egerig az utunk kb. eseménytelenül telt. Ott kezdődött a „hol hagyjuk az autót, ami nem fizetős parkoló, és nem is megállni tilos, és nem is Makláron van” elnevezésű játék, melyről bizton állíthatom, h. az idei karácsony slágere! Végül sikerült várhatólag megfelelő helyet találni. Megígértem Zolinak, h. ha mégis megbüntetnek, kifizetem a felét. Majd elindultunk a GPS szerint 890 méterre lévő találkozási ponthoz, ami az egri minaret volt:

Gondolhatjátok, h. muszlimként nagyon örültem, h. a minarettől indulhatunk, csak mondjuk jobban örültem volna, ha pl. pár órával később. Mindegy, itt volt mindenki, nevünk kipipálása után felszállhattunk a buszra, két ember hiányzott, rájuk vártunk 6 percet, nem jöttek, nem is telefonáltak, irány Miskolctapolca. Oda is értünk már 5:50-re a rendkívül zsúfolt rajtba.

Félreálltuk, hadd menjen a tömeg, meg a futók, mi ráérünk. Végül pakolgatás, öltözködés, kávéivás stb. után 6:35-ös rajtidővel léptünk ki az épületből Andival és Tamással, akikkel aztán többé-kevésbé együtt is haladtunk a célig.
Odakint hideg volt. Mínusz 9 fok. Később ez kicsit melegedett, de egész nap fagypont alatt maradt, aminek nagyon örültünk, mert így nem volt sár. Jég, az volt néhol, de nem vészes, a talajviszonyokra igazán nem lehetett panaszunk. Főleg az elején, amikor még aszfalton haladtunk. Ami végig emelkedett, de hát, mint tudjuk TKM-től, az aszfalton a szint az nem is számít.
Eleinte nem kellett lámpa, aztán mire olyan terepre értünk volna, ahol kellett, akkor meg már kivilágosodott annyira, h. ne kelljen. Az elején még ment az előzgetés, a futók elfutottak, a gyorsabbak megelőztek, a lassúbbakat megelőztük, aztán csak mentünk. Volt egy kis hó, de nem sok, inkább csak h. lássuk, milyen is az:

Az első nagyobb emelkedő a Som-hegy megmászása volt, aminek igazából örültem, mert legalább felmelegedtünk kicsit. Amúgy általános felfele haladással értük el 12 km, 600m szintnél az első EP-t, egyben a 12-es táv célját, Bükkszentkeresztet. Itt volt forró tea, és egy szendvicset is megettünk, majd a kb. negyedórás pihenő után mentünk tovább. Az oviban volt az EP, kilépve visszább vettünk a sebességből, mert a faluban kb. annyi oxigén volt, mint egy égő szeméttelep kellős közepén. Főként a falu központi, lejjebb fekvő része állt a a füstben:

Rendesen mart minden egyes lélegzetvétel. Aztán persze lassan kijutottunk Szmogszitiből, a fenyvesekben már elég jó levegő volt:

A második nagy lélegzetű felfele menet során fel kellett menni a Bükk-fennsíkra. Amúgy az idő tökéletes volt, kicsit feljebb érve verőfényes napsütés, bár a fagy továbbra sem engedett, de nem is bántuk, mert a sár lásd mint fentebb.

Én már nagyon vártam a fennsíkot, és nagyon örültem is, amikor sikerült felérni a fenyvesekkel, borókásokkal tarkított rétekre:

Nagy örömünkre idén az EP Bánkúton, a síházban volt, egy kis plusz távot s szintet téve a túrához. Viszont ide háromnál több ember is befér egyszerre, valamint lehet kávét venni, tehát jó döntés volt szerintem. Én ekkor kezdtem kissé elpilledni, Zoli megelőzött, de hát jártam már Bánkúton, nem tartottam tőle, h. esetleg nem találok oda. Végül aztán bevárt, s a pontra már majdnem egyszerre érkeztünk.
A ponton jó meleg volt, meg tea is, és ki volt írva, h. „Tartalmas zöldségleves 500 ft”. Ez a „tartalmas” a hidegben, 30 km után olyan reakciót kiváltó hívószó volt, h. rögtön el is döntöttük, nekünk ez kell. Nem is bántuk meg, mert tényleg nagyon finom leves volt, mindenféle zöldséggel a hagymától a karfiolig, és jó nagy adag – nekem kicsit túl nagy is. A levesezés, kávézás, mosdózás stb. miatt vagy fél órát időztünk itt, lehet, h. többet is. Aztán kiléptünk a hidegbe, s elindultunk felfelé – ennek hatására nálam majdnem a leves is. Szerencsére aztán egy rövidebb emelkedés után kellemes lankás szakasz jött, s a leves úgy döntött, inkább marad ott, ahol van.
Döntését üdvözölve haladtunk tovább. Aztán megálltunk, h. Zoli megigazítsa a bakancsát, ami az egész túra során gondot okozott neki, változatos helyeken nyomva a lábát. Az igazítás során utolértek minket Andiék, s együtt haladtunk tovább a Tar-kő felé, amelyet a karácsonyi fenyődekorációval ellátott, ősi OKT jelzés is tanácsolt:

Amikor balra kiágazott a kék+, megpillantottunk egy piros szalagot, amiről nem tudtuk eldönteni, mi célt szolgál, mivel az itiner (és a túratársak, akik hárman együtt vagy tízszeres teljesítők összesen) szerint a kék sávon kellene menni… Menjünk az itiner szerint, mert az a klasszikus Tortúra, s a Halima úgyis először van, miatta a klasszikus útvonalat kell csinálni, döntötték el végül.
Megjegyzem, ettől kezdve minden azért volt, mert én először vagyok a Tortúrán… megnéztük a kilátást, letévedtünk az útról, megelőztük a többieket, meguntuk a Török utat, elemet cseréltünk a fejlámpában, feljött a Hold, az atomok ütköztek, a Föld ment tovább az űrben megszabott pályáján stb. mert én először voltam a Tortúrán. Így megy ez, barátaim.
A Tar-kőre felfelé kellett tartani, nyilván, ez a Bükkben (de még Magyarországon is) magas helynek számít. De nem volt vészes, az útvonal pedig szép volt, egyszer csak kibukkansz valahol, és ez tárul a szemed elé, már megérte 1:40-kor kelni:

Aztán elértük a szokás szerint kidekorált jelzőtáblát:

Most a túra a Három-kőre nem ment ki, amit kicsit sajnálok, mert szeretem az olyan túrákat, ahol meg lehet nézni a Három-kőröl a Tar-kőt, valamint a Tar-kőről a Három-kőt, tetszőleges sorrendben. Itt csak a Tar-kőről lehetett a Három-kőt, ami miatt úgy érzetem, h. kissé felborult a világ szakrális egyensúlya, de túltettem magam ezen.
Főként, mikor felértünk a Tar-kőre:

Ugyanis a kilátópontról olyan kilátás tárul elénk, mint ritkán. Az alacsonyabb helyek ködbe burkolóztak, a köd felett ragyogott a napfény, a távolban a Kékes fürdött a naplementében:

A másik oldalon szegény Három-követ a köd hullámai ostromolták:

Egy ideig csak kóvályogtunk a Tar-kőn ide-oda, hűha, azt a mindenit, mondogattuk, s fotóztunk. Illetve szúrtunk az EP-nek kirakott szúróbélyegzővel, kivéve Zolit, aki a nagy hűhában erről elfeledkezett, s vissza kellett jönnie érte, de szerencsére csak mintegy 20 métert.
Megindulva lefelé egy ideg még hátráltatott minket a naplemente, mert folyton hátraforogtunk, h. további fotókat készítsünk a naplementéről:

Aztán végül a Hereg-rét felé tartva szépen belesimultunk abba a burjánzó ködbe, ami fentről, a tar-kőről oly festőivé, innen pedig oly láthatatlanná tette a lenti világot:

Kiértünk a műútra, amelyen emlékeim szerint kevesebbet kellet menni Tamás-kútig, de azért csak odaértünk az EP-ra, ahol ismét volt forró tea, a pontőrök nagyon kedvesen fogadtak, elbeszélgettünk, aztán indultunk tovább. Az itt következő emelkedőt a kék sávon nagyon utálom, most sem volt jobb, mint szokott, kiváltképp, h. a sötétben meg sem találtuk, h. merre kellene felmenni, de aztán előkerült a GPS, (a nap során nem utoljára), s meglett a helyes út, amin nagy nehezen fel is kapaszkodtunk.
(A történelmi hűség kedvéért: én nagy nehezen felkapaszkodtam, a többiek kecses sólymokként suhantak.)
Aztán megindultunk a „Török útként” is tisztelt zöld sávon, amin mintegy 15 kmt kellett haladni ezen az éjszakán. Ez amúgy egy nagyon jól követhető út, kivéve sötétben és/vagy sűrű ködben, melyek mindegyike fennállt most. Az elöl haladó Tamás kisvártatva hátra is szólt, h. „kérek egy koordinátát”. A GPS-t elővéve megállapítottam, h. egy ideje már NEM a zöld sávon haladunk… de az is kiderült, h. ha most derékszögben balra fordulunk, akkor 50-60 méter múlva ismét ott fogunk. Így is lett.
Nem volt jó ez a zöld sáv felfestés, csomó jel le volt szürkítve, de más nem volt helyette, csak a tanösvény jelzés maradt, és hiába állította HATÁROZOTTAN a GPS, h. márpedig a zöld sáv és a tanösvény nyomvonala egybeesik, azért ez elég idegesítő volt. Mindegy, mentünk, időről időre ellenőrizve a GPS-en, h. jó helyen vagyunk.
Ez egy elég idegőrlő szakasz volt amúgy, a Török út még világosban sem az a vérfagyasztóan izgalmas kalandtúra, most meg még olyan köd is volt, h. alig láttunk valamit, még lámpával sem. Utolértünk egy kétfős csapatot, egyikük az út szélén ült, de érdeklődésünkre közölte, h. jól van, csak fáradt. Egy ideig velünk tartottak, mondták, h. többször letévedtek az útról, így inkább csatlakoznának. Aztán egyszer csak elmaradtak valahol a sötétben, remélem, szerencsésen beértek azért.
Végre elértük a Völgyfő-házat, amely a többszörös teljesítők szerint (akik ugye nem először voltak a Tortúrán, ellentétben pl. velem) kb. a felét jeleni ennek a szakasznak. Nem volt itt pont, csak amolyan mérföldkő volt ez számunkra.
Itt viszont érdekes dolog történt, ami főleg Zoli vérnyomását pörgette fel kissé. A Völgyfő-háznál, a műúton utolért minket egy autó. Udvariasan félreálltunk. Meglepetésünkre a kocsi megállt előttünk, kinyílt az ajtó, kipattant egy „túrázó” teljes felszerelésben, felkapcsolta fejlámpáját, majd megindult Várkút felé előttünk az úton… Túratársaim szerint (akik ugye nem először voltak a Tortúrán, lásd mint fentebb) a Tamás-kútjánál lévő Ep-től ezen a műúton kényelmesen fel lehet jönni idáig kocsival…
Végül is gyorsabb is, meg kevésbé fárasztó is, mint a végiggyaloglás a Török úton… De azért kíváncsi lennék, h. az ilyen ember ezt hogyan számolja el saját magával. Most akkor komolyan azt hiszi, h. ez így rendben van? Magamban igyekeztem elfogadható megoldásokat találni: biztos a ponton felejtett valamit, visszament érte, aztán, h. ne kelljen kétszer megtennie ezt a szakaszt, elhozták idáig kocsival. M. Sz. később még hozzátette: biztos nagyon elkavart, érte mentek, és elhozták idáig, mert már úgyis sokkal többet gyalogolt, mint kellett volna… Hát nem tudom, de igyekszem a legjobbat feltételezni. Különben el kellene hinnem, h. vannak olyan emberek, akik szerint TÉNYLEG korrekt dolog egy túra egy darabját lecsalni, és utána fapofával átvenni a kitűzőt meg az oklevelet. Lehet, h. naiv vagyok, de NEM szeretném, ha ez lenne a valóság.
No mindegy, mentünk tovább Várkút felé, én egyre álmosabb lettem, be-bealudtam menet közben, a többiek lehagytak, én az álmossággal küszködve próbáltam őket utolérni, igazi mélypont volt ez számomra.
Aztán jött a jobbkanyar, ahonnan meg kellett kezdeni az emelkedést, mert ugye a Nagy-Egedre csak fel kell még menni. Ez az emelkedő nem esett jól, a férfi szakasz elhúzott előre, mi női szakasz kepesztettünk utánuk. Utolértünk egy csomó embert, próbáltuk megelőzni őket, de sokan közülünk a „négyen túrázunk együtt, tehát négyen megyünk egymás mellett az út teljes szélességében” formációt követték, s nem is nagyon szerettek volna ezen változtatni, így nem volt könnyű dolgunk. Végül aztán csak sikerült, s felértünk a várkúti turistaházhoz, ahol az utolsó EP volt.
Ez egy igen kicsi házikó, szó szerint nem fértünk be, még pecsételni sem. Jó sokan voltak benn, láthatólag kényelmesen berendezkedve pihenőre, üldögélve az ágyakon, rövidujjúra vetkőzve, eszegetve-iszogatva, ruhákat szárogatva. Nemigen fordult meg a fejükben, h. a lehetséges dolgok birodalmába tartozik az is, h. az utánuk jövők is leülnének mondjuk 5 percre, vagy esetleg egyáltalán beférnének a házba pecsételni. Mindegy, töltöttünk egy pohár teát, s teástul kimentünk, hadd pihenjenek tovább szegény fiatalok. Odakint égett egy kis tűz, aköré sereglettünk páran, ettünk valamit, illetve elővettem a reggel lefőzött kávét, ami a termosz dacára jéghidegre hűlt, s borzalmas volt, de azért csak fogyasztottunk belőle… ami maradandó élmény marad szerintem.
Indultunk tovább, még volt egy kis felfele menet, egy része meg feleslegesen, mert Zoli egyszer közölte, h. ő nem emlékszik arra, h. itt lenne egy épület. Márpedig volt. Én pedig, aki ugye először vagyok lásd mint fentebb, nem is emlékezhetek, de a GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. egy ideje már nem a piros sávon megyünk… hátraarc. Így viszont utolértek minket túratársaink, s együtt haladtunk tovább. Volt még egy kis emelkedés, de nem vészes, viszont a Nagy-Egedről lefele a köves lejtő engem nagyon megviselt, eddig se szerettem, most meg már még kevésbé. Nagyon örültem, mikor végre leértünk a simább útra, s kicsit meglódulhattunk.
A szőlők közötti rész nem tartogatott sok érdekességet, remekül ki volt jelölve, h. mikor, merre kell fordulni, megelőztünk pár csapatot, ezek még milyen jó állapotban vannak, mondta egyikük, de amikor az utolsó dombot meg kellett mászni, én bizony nem így éreztem, ez már nehezen ment. Azért persze leküzdöttük.
A főútra kiérve megvártuk két társunkat, s együtt indultunk neki a végeérhetetlenül hosszú Vécsey utca leküzdésének. Komolyan azt hittem, sosem lesz vége. Aztán persze csak meglett a vasúti átjáró, s a kis utcákon még egy kis kanyargás után már láttuk a minaretet, és be is léptünk a célba.

Átvettük az okleveleket, kitűzőket, a szervezők kedvesen invitáltak jövőre is, jövünk, ha nem lesz sár, mondtam, s így is gondolom, azzal a kitétellel, h. tényleg nem lenne hülyeség már péntek este a rajtban lenni, s ott aludni, mert ez az 1:40-es kelés, ez nagyon durva volt szerintem.
Itt egy kicsit elüldögéltünk, ettünk-ittunk. Aztán megindultunk hazafele.
A hazaút elég kalandosra sikeredett, mert két baleset is volt az M3-ason, így a rendőrök nem engedtek fel a pályára, de a következő felhajtóig elmenve is azt kellett tapasztalni, h. az út rettenetesen jeges, csúszik. Folyamatosan szitált a köd, ami nyilván a mínusz 5 fokban azonnal le is fagyott. Zoli egy valódi hős, h. az előző hajnali kelés plusz a túra után még képes volt ilyen körülmények között hazavezetni.
Nekem nagyon tetszett a túra, nem volt könnyű, de a kérdésre válaszolva szerintem a Vulkán nehezebb. Itt az volt a nagyon nehéz, h. én egy alvógép vagyok, nem bírom az éjszakázást, itt meg gyakorlatilag két éjszaka is kimarad a túra miatt. De ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam, ez úton is köszönöm minden érintettnek.



2016. december 11., vasárnap

Vulkán


Táv: 43,6 km
Szint: 2216 m
Ez az egyetlen túra, amin minden évben ott vagyok, mióta túrázom. Ötször csináltam már meg. Egyik sem volt könnyű.
Az idei lett volna a hatodik Vulkánom. Ámde az év második felében elenyészően keveset túráztam. Nem éreztem magam felkészülve egy Vulkánra. Kondícióm nagy általánosságban véve egy híg hasmenéstócsára hajazott.
Na jó, az előtte való hetekben azért elmentem ide-oda, meg otthon is edzegettem. Ettől persze még nem féltem kevésbé. Inkább jobban. Kezdtem azon gondolkodni, h. milyen kifogást fogok kitalálni arra, h. idén – először, mióta túrázom – nem leszek ott a Vulkánon.
Gondoltam, h. majd pénteken este felhívom Zolit – aki ezúttal vállalta, h. eljuttat kocsival a rajtba – és elmondom, h. megbetegedtem. Sőt, majd reggel hívom fel, h. bocsi, elaludtam, és nem tudok már időben összekészülni. Szóval ilyen gondolatokkal játszadoztam.
Aztán végül is csütörtökön sikerült magam mentálisan összeszedni. Ha most nem megyek el a Vulkánra, az a totális meghátrálás. Beismerem a vereséget, és visszavonulót fújok. Ha most nem megyek, akkor nem megyek talán soha többé.
Abban nem kételkedtem, h. ha nem ér valami sérülés, a távon végig tudok menni, csak a szintidőm volt veszélyben, de hát, ha kicsúszok, kicsúszok, akkor is végigmentem, gondoltam végül.
A rettegésnek már csak egyetlen pontja maradt – mi lesz a Vilati előtt lévő patakkal? UTÁLOM a patakátkeléseket, s a múlt héten a Bakonyi Mikuláson már nagyon elegem lett belőle, s úgy éreztem, ha soha nem látok többet gázlót, az is túl hamar lesz. No mindegy, gondoltam, majd csak megoldom valahogy. Nehogy már egy nyamvadt patakátkelés miatt ne menjek a Vulkánra…
Szombat hajnalban 5-kor indultam, már itthon felvettem a kamáslit, ne kelljen még azzal is időt húzni a rajtban. A lakásból kilépve megállapítottam, h. meleg van – legalábbis is az év- és napszakhoz képest. Két nappal korábban a Mátrában jártunk, hát, ma nem ilyen idő lesz, gondolkodtam el rajta:

(Megjegyzem, ez a csütörtöki kis mátrai kiruccanás, mely ugyan csak kb. 24 km volt, viszont 1300 szint, sokat hozzátett ahhoz, h. végül is el merjek indulni a Vulkánra, mert nagyon rég nem éreztem magam olyan jól, mint ezen a kiránduláson:)

Már majdnem visszamentem felvenni egy vékonyabb polárt, de aztán inkább indultam.
Nagyon hamar odaértünk a rajt-célnak helyt adó Királyrétre, s bár Zoli nem akart sötétben indulni, aztán én nem bírtam már a célban üldögélni, így mégis nekivágtunk nem sokkal ¾ 7 előtt, az alig derengő hajnali fényben. A nyiladékon felfele egy darabig még lámpa kellett, aztán már le lehetett kapcsolni. Lámpám tökéletesen működött – ekkor még…
Zoli megállt fotózni a napkeltét, én nem mertem, mert féltettem a szintidőmet. Mentem, ahogy bírtam. A balkanyarnál nem találtam az ellenőrzőpontot, amitől megijedtem, gondolván, lehet, h. nem is itt kellene lefordulni. Mondjuk a kanyar alaposan ki volt szalagozva – no de mi van, ha ezek nem a mi túránk szalagjai? Kicsit megálltam, h. bevárjam Zolit, de nem jött, így inkább mentem tovább. Jól is tettem, mert hamarosan meglett a pont kicsit beljebb, már kínáltak is szendvicsekkel – itt nem szokott eddig kaja lenni, emlékeim szerint, s én nem is kértem, hiszen még alig indultunk el, s otthon reggeliztem.
Mentem tovább, a nyiladékon melegem volt, de itt az erdőben már sokkal hűvösebb, meg sötétebb is:

A patakon átkelve megvolt az első durva emelkedő, amin az első Vulkánon úgy meglepődtem, s ahol menthetetlenül lemaradtam M. Sz. mögött, s már csak a célban találkoztunk újra.
Arra számítottam, h. az út jobb lesz, ehelyett sár és latyakos hó váltogatták egymást, aminek annyira nem örültem, főleg, h. helyenként alaposan lefagyott foltokkal volt tarkítva:

Mikor Zoli utolért, mondtam neki – ma még azt hiszem, csak kb. hatodik alkalommal – h. ne várjon rám sehol, menjen, megyek én is, legfeljebb a célban majd találkozunk. Titokban mondjuk gondoltam arra, h. azt nem bánnám, ha a második Nagy-Hideg-hegy után együtt mennénk, mert már sötét is lesz, meg iszonyat unalmas már az a szakasz a végén… reménykedtem, h. annyira azért nem lesz köztünk sok különbség.
Nagy-Hideg-hegyre azért előbb ért fel, mint én, de mikor beléptem pecsételni, pont elővett egy szendvicset, h. reggelizzen, én indultam tovább azonnal, mert tudtam, h. lefelé a csúszós terepen nem leszek egy gyorsvonat.
Nagy-Hideg-hegy pecsételés előtt, a Nap próbálkozik a köd ellen:


Pár perc múlva, a pecsételés után, a Nap egész ügyes volt:

A NHH-ről lefelé többen felvették a csúszásgátlókat, nálam nem volt, én csúsztam… Hamarosan utolért Zoli, elmondta, h. ő esett is. Én megúsztam.
A Csóványoson nagyon hideg volt, fújt a szél, az egyik túrázó vizslája kétségbeesetten nyüszített. Egyet tudtam vele érteni. Hamarosan megindultunk lefelé, s egy darabig együtt mentünk Zolival, beszélgettünk, már nem tudom miről. 

Aztán ő megint megállt fotózni, én meg mentem, a vizslával kerülgettük egymást, aki szegény időről időre megállt előttem az úton, s nézegetett vissza, h. hol a gazdája. Ezért inkább begyorsítottam, megelőzve a kutyát, igyekeztem a következő pont, a Vilati felé, ahol forró teát s egy szendvicset reméltem fogyasztani. Előtte azonban még ott a patakátkelés, nyilván…
Na, a patakátkelés az tökéletes meglepetéssel járt. Olyan profi kis hidat építettek a patakra, h. csak bámultam:

Lehet, h. mások is panaszkodtak az átkelés miatt? Komolyan, ha nem féltem a szintidőmet, többször is átmentem volna rajta, annyira tetszett.
A Vilati üdülőben pecsételtem, töltöttem teát, majd megsimogattam a kerülgetett vizslát, aki utolért gazdájával:

A túra hátralevő részén nem láttam őket, remélem, rendben beértek. Konstatáltam, h. alig 4 óra alatt értem idáig, remek, gondoltam. Előhalásztam a szendvicsemet. Pénteken azon gondolkodtam, h. vajon mi lenne az, amit szívesen ennék akkor is, ha nem vagyok éhes egyáltalán (mint túrákon általában), és a fasírt csalamádéval lett a választás. Be is jött amúgy, nagyon jólesett.
Közben számos túratársnak elsütöttem M. Sz. viccét:
- Kitartás, már a felénél vagyunk!
- Hogyhogy? Nem is vagyunk a felénél még…
- Dehogynem. Most vagyunk 18-nál, és 36 a túra.
- Tényleg? Jaj de jó, azt hittem, több! - mondta a szerencsétlen beszélgetőtárs felcsillanó szemmel, amíg tudtára nem adtam, h. utána ugyan még van 7 és fél km, de az már majdnem végig lefelé, szóval igazából nem számít bele a túrába…
Senki nem vert meg, de többen majdnem.
Időközben beért Zoli, és el is indultunk, a Salgó-vár felé, a M. Sz. által csak „piros hullámvasútnak” nevezett gerincen végig.
Erőteljesen tiltakoznom kell a megnevezés ellen. NEM hullámvasút. A hullámvasút, határozottan emlékszem, olyan, h. megy felfele, aztán lefele. Ez a piros sáv meg CSAK felfele megy, és amikor lefele megy VÉLETLENÜL, abban sincs köszönet, mert akkor meg brutál meredeken. És az ember már harmadik alkalommal hiszi azt, h. no, most végre felér Holló-kőre, pedig de nem is.
Amúgy persze, az útvonal nagyon szép, meg kilátás is van, meg szép mohás kövek:

De azért nagy megkönnyebbülés volt VÉGRE felérni Holló-kőre, h. aztán VÉGRE nekiindulhassunk Salgóvár brutális emelkedőjének.

Miután sikerült valahogy levergődni Salgó-várról, ami meredek is, meg csúszós is:

még meg kellett mászni a Magyar-hegyet, de ez nem volt nehéz, mentünk, beszélgettünk, szép volt a hegyoldal. Aztán Zoli rájött, h. a cipőjében van valami a lábán kívül, és megállt kilakoltatni, én mondtam, h. majd a ponton megvárom, mert megint jól jönne tea… így leviharzottam a magyar-völgyi pontra, ahol volt tea, csoki, és egy avarral borított hegyoldal, ahova kicsit leültem. Zoli beért, evett egy szendvicset, aztán együtt indultunk tovább a diszkréten emelkedő dózerúton, a szmájlisra befagyott patak mentén:

Még megvolt a fura fa is:

Bányapusztához érve az út sártengerre váltott, én már letettem arról, h. kikerüljem, belegázoltam, aztán jólvan. A banános emelkedőn nyilván Zoli lehagyott, és fenn sem nagyon értem már utol, de megbeszéltük, h. a Hanák-rétnél, a csokievő helyen megállunk, s – nevéhez méltón – valami csokifélét csak megeszünk a túra utolsó nagy emelkedője előtt.
Ez a piros plusz is itt eléggé fostos egy utacska volt, emelkedett is, mert még a Kis-Hideg-hegyet csak meg kellett mászni, meg sáros is volt, meg reménytelenül hosszan nyúlt el a távolba, de legalább mindig láttam magam előtt Zolit, s reménykedhettem benne, h. egyszer majd utolérem:

A csokievő helyen Zoli megkínált egy kocka étcsokival, én pedig elővettem egy cukormentes Zero Bar fantázianevű fehérjeszeletet, sárgabarackos ízesítésűt. Megrázó élmény volt… Mind állagát, mind ízvilágát tekintve arra hajazott, mintha egy barackillatú pipereszappant próbálnék elrágni. Nem is bírtam megenni az egészet, csak a felét (pedig nem is volt nagy, amúgy).
Mondtam Zolinak, h. ha beér a nagy-hideg-hegyi turistaházba, nekem is kérjen egy hosszú kávét, aztán majd jövök.
Ez ez utolsó emelkedő azért elég durva, ráadásul Ahmet pont a közepén hívott fel, olyan fáradtnak tűnik a hangod, mondta, ááá, dehogyis feleltem én, csak próbálok lélegezni…
Ekkor még világos volt, de ahogy egyre feljebb küzdöttem magam a hegyen, egyre sűrűbb lett a köd is:

Végül felértem a dózerútra, eddig nem is volt olyan durva, mint vártam, de ez a dózerút OLYAN hosszúra nyúlt a ködben, h. azt hittem, sose látom már meg a turistaház fényeit. Aztán persze meglett elhamdulillah, beestem, Zoli már kikérte a kávémat, én még kértem egy zéró kólát, aztán még világosban indultunk el az utolsó 7,5 km-re, ami ugye, mint említettem, igazából már nem tartozik a túrához, csak olyan ráadásféle.
A piros lefelé vezető meredek szakaszán nem is kellett lámpa, aztán mikor lejjebb értünk, egyre nagyobb lett a sár, több a kő, sűrűbb a sötét, elővettük a lámpákat, felkapcsoltuk… volna. Az enyém ugyanis nem működött. Nem az, h. gyengén világított, hanem EGYÁLTALÁN. Pedig reggel még tökéletesen működött. Szedd ki az elemeket, és tedd vissza más sorrendben, mondta Zoli. Nemigen hittem neki, akkor miért működne, ha így nem működik, de nem vitáztam, ártani nem árthat, felcserélgettem az elemeket – és a lámpa világított… egészen a célig, s azóta is. Nem értem én ezt…
Ez az utolsó szakasz, ez valami rettenet volt. Sáros, köves, vizes, és még rendkívül monoton is. Nyilván valahogy le kell menni Királyrétre, ez van, mentünk. Nem felejtettünk el a piros jelzéssel jobbra bemenni az erdőbe, ez kicsit jobb volt.
Aztán végre kiértünk a műútra, s a balkanyar után nem sokkal már az autót üdvözölhettük a parkolóban. Megkérdeztem a mellette lévő kocsiba pakolászó túratársakat, h. a rajtban van-e a cél, igenjük után befordultunk a turistaházba, s még majdnem egy óránk volt a szintidőből, mikor átvettük a teljesítésért járó oklevelet s kitűzőt.
A hatodik Vulkánom.
Átöltözés, beszélgetés, evés után indultunk haza, már a jövő hetet tervezgetve.

Remek volt ez a Vulkán, mint mindig. Nagyon remélem, h. itt lehetünk jövőre is insallah.