2016. május 4., szerda

Még két hét kék :)

Miután tavaly sikeresen befejeztük az OKT teljesítését, idén újabb nagy fába vágtuk a fejszéjét...

DDK

Vagyis Dél-dunántúli Kéktúra.

Ma indultunk, s jelenleg szombathelyi szállásunk tartózkodunk... Éppen nyugovóra tér be, h.holnap reggel 6:25-kor (!!!) induló buszunkkal Velembe menjünk, majd onnan az Írottkőre felmászva neki induljunk az újabb nagy kalandnak.
Két hét alatt insallah Kaposmérőig tervezünk eljutni. Ha tudok, írok minden nap insallah, s így ti is követhetjük, h.melyik nap hol ázunk ronggyá.

Ha, amúgy itt olyan hideg és DURVA szélvihar van h.polárban is fáztunk...

2016. április 3., vasárnap

KESAPIZ 75

táv: 72,3 km
szint: 2445
Tavaly már bepróbálkoztam ezzel a túrával, de akkor egy sérülés miatt Solymárnál (már 80 km felett) ki kellett szállnom, így is 3 hétig voltam visszajáró vendég a sebészeten, s emiatt többek között a Sárga 70-re se tudtam menni, ami igencsak szíven ütött…
Idén ismét elgondolkodtam a 100-ason, mivel a Kinizsire biztosan nem tudok menni, mert azon a hétvégén pont tanfolyam van.
Ez a túra viszont SOKKAL nehezebb ám, mint a Kinizsi. Úgy vannak vele az emberek, h. ugyanmá, budai hegyek, mindig ott mászkálunk, azok ilyen kis fika-hegyek, mi ebben a nehéz? Hát pedig ez egy nehéz túra.
Sokáig nem tudtam, h. hova megyek hétvégén, mert mentem volna máshova, de oda mind autó kellett volna, s az autós ismerősök nem értek rá ezen a hétvégén. Maradtak a budai hegyek :)
Szerdától, mikor már bizonyossá vált, h. Kesapiz lesz, végig rágtam magam, h. akkor most százas legyen? Vagy ötvenes? Vagy hetvenötös? Jó lett volna a százas, de azzal tisztában voltam, h. nemigen van most, így bennem egy százas. Idén még nem is mentem 50-nél hosszabb távot. Nekem egy 100-asra azért jobban fel kell készülnöm, nem úgy, h. szerda este eldöntöm, h. szombat reggel megyek.
Eredetileg úgy volt, h. a húgom jön velem az első 25-re, de elaludt… egyedül maradtam.
Szombaton reggel 6-kor álltam fel a gép mellől, fél hétre jött a taxi – aztán vagy 10 percet ácsorogtam, mert a rajt 7-kor nyitott, s kezdődhetett meg a nevezés. Én csaknem mindenkit előreengedtem, mert problémás voltam…
- Ha nem vagyok benne biztos, h. megyek 100-at, de lehet, és 75-re nevezek, de lehet, h. esetleg továbbmennék, akkor azt lehet? - igyekeztem érthetően elmagyarázni a rajtoltatónak. Aki rögtön főrendezőért kiáltott, aki arra kért, h. tegyem inkább fordítva. Nevezzek 100-ra, s ha kiszállok 75-nél, akkor is elismerik. Oké, nekem mindegy. Végül 7:25-kor sikerült elindulni. Megkerülve a zugligeti iskolát, s fel a Tündér-hegyre.
Nem voltunk sokan ezen a túrán, lehet, h. később a 25-ös távon igen, de a 75-re pl. 9 ember nevezett összesen. „Hivatalos” ellenőrzőpontok a résztávok céljaiban vannak: 25, 50, 75 és 100. Közben viszont számtalan helyen lehet feltételes pont (volt is 6 db).
Már reggel látszott, h. szép idő lesz, s nagy kedvem is volt menni – nyilván, ez kitart kb. 20 kilométerig. Eddig még szinte biztos voltam benne, h. 100-at fogok menni (annak ellenére, h. indulás előtt, a rajtban reálisan nézve max. 10% esélyt adtam rá, de inkább kevesebbet). Szóval mentem, boldogan, elkerült két fiatal, akikkel aztán később még sokat találkoztam, egyiküket Zsoltinak hívták, a másikukat nem.
Rengeteg lépcső után sikerült első alkalommal elérni az Árpád-kilátóhoz:

Innen tovább kell menni a zöld sávon, s a Felső-kecske hegynél, már majdnem a Hármashatár-hegyen becsatlakozni a kék sávba, azon vissza az Árpád-kilátóig, majd a Hűvösvölgyön és a Remete-szurdokon át ki Nagykovácsiba. Tavaly ezt a kört benéztem, s mentem egyenesen Hűvösvölgy felé, kb. 4 kilométerrel gazdagítva a távot… Most is sokan kavarogtak itt, többeknek mondtam, h. ki ne hagyják a zöld-kék betétkört… szerencsére egy családról kiderült, h. ők inkább hagyják ki, mert nem is ezen a túrán vannak :) Itt zajlott a Pipibaba túra is, de ők nem szerettek volna 100 km-t sétálni.
A zöld-kék elágazásnál megint volt EP, mint tavaly. Az Árpád-kilátóhoz visszaérve már szépen sütött a Nap:

Meg is álltam, levettem a polárt, felvettem a softshell mellényt, s ez így is maradt végig. Remek hangulatban mentem tovább, tömeg nem volt (inkább h. egy lélek sem)

A Remete-szurdok bejáratánál ott várt a Pest MegyeTeljesítménytúrázója mozgalom szervezője, Baranyi Zsolt. Én természetesen nem szóltam előre, h. átvenném a díjazást, de előrelátóan több pluszpéldányt is hozott, így megkaptam az aranyat is. Én nem vagyok egy jelvénymániás, de nézzétek már meg, h. milyen brutál jól néz ki ez a sorozat:

Ott voltak a Kékúton Pest megyében jelvényei, no, azok meg ugyanilyen jól néznek ki. Vettem is igazolófüzetet. Amúgy nagyon jó és ötletes mozgalom ez, csak ajánlani tudom mindenkinek, ez úton is köszönjük.
Kis beszélgetés után mentem tovább, át a szurdokon, fel a Remete-hegyre. Rengeteg virág volt, alig győztem nézegetni, még mindig szilárd bizonyossággal abban, h. fú, de jó is, megyek itt a természetben, és milyen szép ez, és akármeddig tudnék menni, és ebből ma itt százas lesz, no.

Hamarosan el is érkeztem a 25-ös célba, Nagykovácsi csillesor, ezzel letudva a második legkönnyebb szakaszt (26,3 km, 860 m szint). Itt a pont a (szerintem új, legalábbis eddig én nem láttam) Fenyveskert étterem előtt volt, kaptunk egy 200 Ft-os beváltható italbont, de én nem kértem, mert volt szörp, ami teljesen jól esett. Megettem az egyik szendvicsemet, meg pár szem nápolyit a kínálatból. Megindultam vissza a kéken, a sárga elágazásig. Itt kezdődött kedvenc részem, ki a sárgán Budaörsre. Itt ismét találkoztam Zsoltival és Nemzsoltival. Az út szélén ültek, Zsolti zoknit cserélt, elmondták, h. a Kinizsire készülnek, amit tavaly Zsolti 80-nál feladott. Én kissé tamáskodtam: ez egy SOKKAL nehezebb túra, mint a Kinizsi, inkább a Kinizsivel kellene erre készülni… ezzel egyetértettek.
Itt is rengeteg virág volt, csodaszép kankalinok:

És találkoztam kedves, kalapos barátommal, aki azt is megúszta, h. jól leszedjem és KIPREPARÁLJAM, mivel se nem ehető, árusítható, se nem mérgező. De nagyon aranyos volt, jól lefotóztam:

Érdekes módon itt megint elkezdett görcsölni a combom, mint a múlt héten a DBK-n, hogy mitől van ez, nem tudom, de olyan durva volt, h. azt terveztem, ha leérek a műútra, a Solymár határában lévő benzinkúthoz, feladom a túrát. Még megpróbálkoztam egy folyékony magnézium betolásával, és a helyzet sokat javult. Egy időre kicsit lassítanom kellett, 2 túratárs is elhagyott, de aztán vissza tudtam állni egy normál tempóra.

A Rózsika-forrásnál volt egy feltételes EP, jó volt 1-2 szót szólni a pontőrhöz, mert amúgy nem sok emberrel találkoztam.
A sárga a Csúcs-hegy oldalában kanyargott, elég sok a kidőlt fa, de a kilátás szokás szerint gyönyörű. Kb. a Kötők padjánál fogyott el a vizem, amit elfelejtettem utántölteni Nagykovácsiban… sebaj, a Virágos-nyeregben szokott lenni a lakókocsibüfé, ott veszek KÓLÁT, gondoltam, s megszaporáztam a lépteimet.
Lakókocsibüfé nem volt. Volt a szokásos suzukis bácsi, aki a Sarokkő egyesület pontőre szokott lenni – ismét kereszteztük a Pipibaba útvonalát. Semmi kétségem felőle, h. adott volna az ő nevezőiknek járó ásványvízből, ha kérek, de nem volt pofám hozzá. Mentem tovább, fel az Újlaki-hegyre.
Ismét összeakadtam Zsoltiékkal, aztán visszaelőztek, míg én a természetes virágoskertet fotóztam az Újlakiról lefelé:

Aztán a jobbkanyar után, a meredek részen értem utol őket, ültek az egyik falépcsőn. Szerinted mennyinél vagyunk, kérdezték. Nem akarlak elkeseríteni, de nagyon kevésnél, mondtam, elővéve a GPS-t: 41 km. És akkor gondolj bele, nekünk milyen kevés, mert mi a 100-on vagyunk, mondta Nemzsolti. Az időnk jó, mondta túratársa, 6-ra ott vagyunk az 50-es célban. Órámra néztem: 4 óra volt. Azt nagyon, nagyon kellene akarni, igyekeztem kedvesen mondani, aztán mentem tovább, jöttek ők is.
Hűvösvölgybe már nélkülük értem le, rávetettem magam a kékkútra, ittam vagy fél litert, és feltöltöttem Kövér Testet, mert meleg is volt, meg nem tudom, h. mondtam-e már, h. ezen a túrán sokat kell felfele menni.
Innen pl. meg kell indulni felfelé a Nagy-Hárs-hegyre. Itt én már biztos voltam abban, h. nem lesz nekem ebből 100-as, sőt, talán 75-sem. Fáradt voltam, no.
Ettől függetlenül azért az NHH viszonylag könnyen meglett. A barlang előtt lévő padon ült a feltételes pontőr, kérdezte, h. jönnek-e a többiek, kicsit csoffadtak, de jönnek, mondtam. Én meg mentem tovább, egy kókuszrúd majszolása közben.
Innen a sárga hullámzik, sokat megy le, de azért csak fel kell menni pl. a Csacsi-rétig, meg előtte lemenni valami lukba, s onnan kikapaszkodni. Egyre vonzóbbnak tűnt az 50-es táv…
Még az 50-es cél előtt találkoztam egy lánnyal a 75-ös távon, akinek ez volt az első 50 feletti túrája – jól beleválasztott… nem volt jól, mondta, h. valószínűleg kiszáll 50-nél, egyre jobban tetszett ez a megoldás nekem is.
Végül is 7:05-re estem be az 50-es célba, 52,9 km, 1820m szint. Mondtam, h. még nem tudom, továbbmegyek-e. Tényleg nem tudtam. Ittam kólát. Megettem a második szendvicsemet. Ültem, beszélgettem. Elmentem a mosdóba. 75-ös kolléganő közölte, h. kiszáll.
Nekem igazából semmi bajom nem volt. Nem fájt semmim. Fáradt voltam, de nem halálosan. SIMÁN tovább tudtam volna menni. Csak hát… az 50-es cél előtt ott a buszmegálló. Egy óra alatt otthon vagyok… Nagykovácsiban, ha nem érem el a 0:27-es buszt, akkor 02:15 a következő. Jajjajjjaj…
Aztán végül is nekiindultam. Semmi okom nem volt a lustaságon és a kényelmességen kívül maradni, szerintem már a buszon megbántam volna. Újabb kövértest-feltöltés után háromnegyed 8 körül léptem ki a túra legkönnyebb szakaszára, 20 km, 625 m szint. Ahhoz, h. elérjem az első buszt, 5-ös átlagot kellene menni majdnem. Hát nyomtam, ahogy tudtam.
Amíg kiléptem az 50-es célból, Zsolti és Nemzsolti nem értek még be. Később tudtam meg egy pontőrtől, h. kiszálltak. Azt nem tudom, h. még Hűvösvölgyben, vagy azért bementek az 50-es célba. Remélem az utóbbit, és h. legalább az 50-es kitűzőt megkapták. Sajnálom, fiúk, de insallah jövőre sikerülni fog! Ne adjátok fel!
Egyedül mentem a már majdnem töksötét erdőben. Azért még el lehetett menni lámpa nélkül, biztos, ami biztos, hangosan énekeltem, nehogy felfaljanak a gyermekeiket védő vaddisznók. Elsősorban a vadkörtefa fehéret virágzik c. népdalra koncentráltam, de meg-megcsillogtattam repertoárom egyéb darabjait is.
Makkosmárián valami nemzetközi sámántalálkozó lehetett. Fáklyák, tüzek égtek a réten, s egy szó nélkül dobolt egy csomó ember. Szerencsére a feltételes EP a piros sávon volt, egy kocsiban, kínáltak vízzel meg talán szőlőcukorral, de hát még csak 2,4 km-t jöttem a terülj-terülj asztalkás 50-es céltól. Mentem tovább. Fel a János-hegyre. A 75-ről kiszállt kolléganővel beszéltünk arról, h. ebben a szakaszban 2 keményebb menet van: a János-hegy, meg a Fekete-fej. Illetve az, amit elfelejtettem, de hamarosan megtudtam majd.
A János-hegy jól meglett, körüljártam a kilátót, h. nincs-e pont, de nem volt:

Aztán mentem le Szépjuhásznére, innen pedig… no, EZT felejtettem el. A piroson azért itt JÓL fel kell menni a Hárs-hegy oldalába, és nem esett jól, mert nem számítottam rá. Összeszorított foggal anyáztam. Nem tudom, hogy kell azt, de próbálkoztam vele azért. Amúgy meg lefelé meg még rosszabb volt.
A Fekete-fej felfelé nem fogott meg, lefelé sokkal inkább. Nem láttam rendesen, köves volt, meredek, de azért csak leértem. Végig a műúton csak 2 kocsi jött, és egyik sem ütött el elhamdulillah. Meglett a piros balkanyara, mentem tovább.
Itt majdnem bebuktam a túrát amúgy. Ott, ahol a piros derékszögben elfordul balra, de van szemben is egy út, ami egyébként később belemegy a pirosba megint – Budapest-kupázók kedvelt csalóútvonala. Mentem tovább egyenesen, kissé már álmosan, és egyszer csak bokáig merültem a sárba… a következő lépésnél megint. De hát ez itt nem is szokott ilyen durva lenni… ekkor jöttem rá, h. nem is erre kellene jönni. Vissza (a sáron át) a legitim pirosra, és milyen jó is, h. így tettem, mert a távvezetéknél volt egy feltételes EP… Kínáltak csokival meg nápolyival, utóbbiból vettem is egyet. Közölték, h. már csak 2 ember van mögöttem, mindenki más feladta. Tudtam is, h. ez a két ember Marika és U69. Nem vártam meg őket, mert a 0:27-es busz lebegett a szemem előtt.
Mentem kifelé a piroson. Először ott néztem be a jelzést, ahol Enikővel is a Turulon. Sötétben könnyebb benézni az y-elágazót (bár nekem világosban is megy). Mikor feltűnt, h. nem jó helyen járok, előkaptam a GPS-t aki közölte, h. légvonalban 357 méter az elágazás. Azt, h. én mit közöltem, most nem szeretném idézni, mert nem lenne úrinős. Vissza. Ekkor már láttam két túratársam lámpáit a sötétben közeledni.
A következő elágazást nem tudom, hol néztem be, de itt már 150 méter múlva kapcsoltam. Visszamentem a pirosra, elővettem egy zacskó tengeri állatokat ábrázoló gumicukrot, s azt majszolva bevártam a két kollégát. Úgy voltam vele, h. ha még egy elágazást benézek, sírva fakadok.
Hárman mentünk tovább, volt még egy közös elbizonytalanodás, ahol a GPS segített minket a jó irányba, de különösebb esemény nem történt. Leértünk a betonútra, elmeséltem a Piros 85 és Dugóka történetét, a főútnál átváltottunk a zöld sávra, s 0:10-kor a célban voltunk. Elértem VOLNA a buszt… de Marikáért jött kocsival a húga, s behoztak a Mechwart ligetig, ami óriási segítség volt, köszönöm ez úton is.
Hazaérve ettem egy tányér levest, zuhanyoztam, és lefeküdtem. Nem mondanám, h. nem voltam fáradt… inkább, h. sehogy sem tudtam kényelmesen feküdni :) de azért csak elaludtam.
Nagyon jól éreztem magam a túrán – még ha minden egyes pillanatban nem is ezt válaszoltam volna az érdeklődő kérdésekre. Jó volt egyedül menni, s jó volt összeakadni is a túratársakkal, s egy-egy mondatot váltani. Annak is örülök, h. a végén hárman értünk be a célba. Mi voltunk a vége, mögöttünk már nem volt senki.
A százas, az nem lett volna meg, bár lett volna több mint 7 órán, ami elméletben reális a 28,6 km, 1150 m szint legnehezebb legutolsó szakaszra, de nekem NEM 73 km után. Hanem mondjuk egy külön túraként. Nem volt már kedvem menni, kisétáltam magam, no. Azt sem ígérem, h. jövőre meglesz. Ez egy igen nehéz túra.
Kinek ajánlanám a túrát? Igazából nem tudom, h. MIÉRT nehéz ez a túra. A 25-ös táv sem a legkönnyebb 25-ös. Az 50-es egy nehéz ötvenes. A 75-ös nem iszonyat nehéz az 50-eshez képest, ha az ember ráveszi magát, h. hátat fordítson a könnyű hazatérést kínáló buszmegállónak.



2016. március 30., szerda

Dél-Börzsönyi Kilátások

táv: 40 km
szint: 1450

Ilyenkor a Julianusra szoktam menni. Nagyon szeretem azt a túrát, már háromszor voltam, egyszer M. Sz. és csapatával, egyszer Tonnakilométerrel, egyszer egyedül. Most is szívesen mentem volna.
Azonban a Julianus egy napon van a DBK-val, amin még egyszer SEM voltam. Így hát úgy döntöttünk Zolival, hogy legyen a DBK.
Reggel 6-kor találkoztunk a Nyugatinál, s már a 7 órás rajtban voltunk. Hamarosan meg is indultunk felfele, miután még kivettük Zoli kocsijából a telefonomat, amit benne felejtettem.
Nem tagadom, céljaim közé tartozott, h. preparátum-gyűjteményemet növeljem a túra során. A vizsgára le kell adni 15 db ehető, árusítható és 15 darab mérgező fajból készült gyűjteményt. Nomármost, a helyzet az, h. tavaly szerintem én az egész IDÉNYBEN nem találtam 15 mérgező fajt… mondjuk bevallom, annyira nem is kerestem őket (AKKOR MÉG). Egyszóval, mindig úgy megyek túrán, h. külön figyelek, van-e valami preparálnivaló. Pl. TKM Dolináján egy túrán HÁROM ehető-árusítható fajt is szedtem, sőt, igazából négyet, de a kósza ördögszekér-laskagombának úgy megörültem, h. megettem…
Most a túra elején megindulva felfelé a Kálváriához, az út magas, löszös oldalában CSODÁLATOS dolgot találtam! Íme:

Ez volt életem első pusztai kucsmagomba találata. Sajna megkóstolni nem tudtam őket, mert csak 2 db volt, azokat meg jól KIPREPARÁLTAM. Az arab nagyszótárban préselődnek.
Zoli türelmesen várt fenn, miközben én lefotóztam, majd óvatosan kiműtöttem helyükről a gombicsekeket. Ettől fogva lelkesen mutogattam őket mindenkinek, amit a túratársak változó lelkesedéssel viszonoztak. Én teljesen belelkesedem még egy rozsdás sörtésréteggombától is, pedig abból aztán van bőven, és nemigen értem, mikor mások csak néznek, h. ne már, mit akar ez a hülye tyúk ezzel az oszlásnak indult agyvelőre hajazó izével…
Ezen a túrán egy csomót kell felfele menni, de nagyon komolyan, tényleg. Mire az ember odáig jut, h. egyáltalán meginduljon felfelé a Hegyes-tetőre, már teljesen kész van. Ez nem lett volna akkor baj, viszont sajna az idő nem volt szép, napos. Az erdőben olyan köd volt, mint novemberben:

Az első ponton, a Bodzás-pihenőnél kaptunk csokitojást, és a pontőrt TÉNYLEG érdekelték a kucsmagombáim. Elégedetten mentünk tovább. Lefordultunk a sárga kör jelzésen, és lementünk, le, le, nagyon mélyre…

2 éve jártam erre tinóruzni, de a legalul lévő útig meg vízmosásig nem mentem le. Ami azért nem volt baj, mert onnan még vissza is kellett mászni… előbb azonban még elértük a következő ellenőrzőpontot, ahonnan aztán meg folyamatosan felfelé kellett menni, a változatosság kedvéért, ráadásul eléggé kalandpark-terepen, átmászások, bujkálások színesítették a pályát. A sárga sávot elérve egy ilyen sziklás mászókán kellett felkapaszkodni a virágzó húsos somok között, majd a Szent-Mihály-hegyre felérve összeakadtunk a Julianus résztvevőivel, akik – kis naivak! - azt hitték, h. nekik nehéz volt feljönni idáig, pedig dehogy. Megismerkedtünk két lánnyal és a két whippetjükkel. Nagyon szeretem az agarakat, főleg, ha több van belőlük, kicsit elbeszélgettünk velük később.
Odvas keltike volt szép számban, bár nem annyi, mint a Nagy-Hárs-Hegyen, ami, mint tudjuk, a valódi odvaskeltike-land. De azért volt itt is:

A kilátót elérve kedves ismerőssel és a kisfiával találkoztunk pontőri szerepben (ők, nem mi), és csokit is kaptunk. A kilátóba nem mentünk fel, mert sok minden nem lehetett volna kilátni:

Közel volt a következő pont, Kövesmező szélén kaptunk rétest, és volt szörp, de én még egy kortyot sem ittam a saját vizemből sem. Innen hamarosan elváltunk a Julianus képviselőitől, és jobbra mentünk a zöld háromszögön. Megmásztunk valami rettenetes magasságokba ívelő, 360 méteres hegyet, de azt hittem, sose érünk fel… viszont utána meg le is kellett menni, ami igen meredek volt lefelé, Zoli alaposan le is hagyott.
Itt csodálatos dolog történt velem! Fél szemmel megpillantottam az úttól nem messze VALAMIT:

Közelebbről megvizsgálva egy vörösbarna papsapkagombát sikerült kikaparnom az avarból.
Előzőtt egy túratárs, akit megkértem, h. szóljon Zolinak, h. mindjárt megyek, csak egy Gyromitra fastigiatát találtam. Ő Zolinak nehezményezte, h. én nem köszöntem meg neki, h. átadja az üzenetet (ha nem is eredeti formájában, t.i. „valami gombát fotóz”). Hát, engem annyira felvillanyzott a papsapka, h. nem emlékszem, h. előre is megköszöntem volna az üzenetátadást. Ezért utólag is elnézést kérek.
A következő pont a Gerendás-büfénél volt, gondoltuk, ha nyitva van, iszunk egy kólát. Hát, nem volt. Ami nagy kár, mert innen elég határozottan felfelé kellett menni a Só-hegy gerincére.
Mentem hátul, és egyszer csak fura hangokat hallottam. Mintha valaki jönne mögöttem, és hangosan hallgatna valamilyen svéd death metál zenekart valami hordozható magnóból. Ilyen dobolás meg hörgés. Ki az a hülye, aki így jön túrázni, gondoltam, s hátranéztem. Hát, nem death metál volt, hanem egy illető hajszolta fel a szerencsétlen lovát csuma vágtába azon az emelkedőn, ahol gyalog is igencsak küzdöttünk. Sportosabb lett volna, ha hagyja a hátast kicsit legelni, s inkább ő fut fel párszor a hegyre…
Ez a hegy szép rész volt, aztán a műúton átvágva megpillantottuk a következő pontot, a Rózsakunyhót:

Itt volt mindenféle ennivaló, szörp, és kihasználtam a lehetőséget, h. kalapos barátomat elhelyezzem egy kényelmes dobozban:

Amúgy többen megkérdezték, h. ez micsoda. Nem azt, h. milyen GOMBA, hanem, h. egyáltalán mi... Gomba, feleltem, mire egy túratárs teljesen elképedve kérdezte meg: biztos? Miért, minek néz ki, kérdeztem vissza. Aliennek, felelte ő... Nekem nagyon tetszett, h. más is hozzám hasonlóan titokzatosnak találja kalapos barátaimat: fú, és ha megfogod, olyan tapintása van, mintha valaki másnak a hideg, izzadt bőrét fogdoznád! Ez nem hangozhatott túl biztatóan, mert ezek után nem kívánta megfogni...
Evés után visszamentünk a műútra, majd rátértünk egy elég rossz minőségű, az erdészet által alaposan tönkretett útra. Láttam az itinerből, h. hamarosan jön a Kittenberger-vadászles, így minden egyes utunkba kerülő lest megvizsgáltam, h. nem az-e az. De amikor a nevezetes lest elértük, egészen egyértelmű volt, h. az az:

Ennen nem sokat kellett menni, h. elérjük azt a burtális meredek Z sávot, ami levezet Kismarosra. Annyira nem szeretek itt lemenni, h. volt már, h. azért nem mentem el egy túrára, mert itt ment le. FEL még nem jöttem itt soha, de gondolom, azt sem szeretném…

Lenn a betonúton kivételesen örültem az aszfaltnak (főleg, mert szintben ment :)) és ezen haladva hamarosan elértük a pontot a kisvasút megállóját, ahol kaptunk csokit, és nem is akármilyen, hanem Snickerst, ettünk is, aztán mentünk tovább. Betértünk a Csömöle-völgybe, amiben volt 2 forrás is, és amúgy tényleg festői volt meg vadregényes (lásd: Túraszótár), de én már fáradt voltam, nem volt kedvem a terepakadályokhoz már annyira:

Nagy nehezen kiérve kicsit könnyebb rész következett. Átvágtunk a Száraz fák rétjén, itt találtam lovat:

Aztán, ha tetszik, ha nem, megindultunk a Telekiről ismert Pusztatorony fele. Ez felfele és lefele is brutál meredek, felfele annyira nem zavart, de lefele alig-alig jutottam le. Végül csak meglett, elindultunk a törökmezői turistaház felé. Zoli lemaradt megnézni a virágokat, én a törökmezői ponton vártam meg. Ekkor már nagyon fáradt voltam, meg még a lábam is úgy döntött, h. görcsölgetni fog. Szerintem nem ittam eleget. Eddig talán fél litert.
Törökmezőről ismert útvonalon jutottunk vissza Zebegénybe: a Vizes-áruk zöld pluszán, ahol egyszer már jártunk privát túra keretében. Nekem ekkor már elég sok bajom volt, alig vártam, h. beérjünk. Megkönnyebbültem estem be az iskolába, ahol célkajának lehetett választani mákos tészta és paprikás krumpli közül. A krumpli virslis volt, tehát sztornó, de mákos tésztát már ÉVEK ÓTA nem ettem, és nagyon jólesett. Utána még ittunk a cukrászdában egy kólát, és irány hazafelé.
Nagyon kellemes túra volt, kár, h. nem volt szép tiszta idő, mert akkor a kilátások tényleg durvák lehetnek. De sebaj, mert így van motivációnk visszajönni :)
Kinek ajánlom a túrát? (a) Aki szeret sokat menni felfelé. A rövid távok is igencsak szintesek. (b) Aki szívesen jár olyan tájakon, amelyeket nem gyakran érintenek teljesítménytúrák, nem egy szabványos börzsönyi útvonal, hanem tényleg valami különleges. (c) Aki szívesen nézegeti a szép kilátásokat, bár ezt inkább tiszta időben célszerű betervezni.







2016. február 29., hétfő

Erdei csőtörés, avagy a karcforrások :)


Táv: 20,6 km
Szint: 1025 m
Már NAGYON régen szerettem volna ezt látni. Az Imó-kő úgyis különleges helyet foglal el a szívemben, főleg, mióta Tamással bele is másztunk (Az Imó-kőbe. Nem a szívembe.)
SOHA nem hittem volna, h. ilyet is tud. Jó, jó, hallottam róla, de valahogy nem tudtam elképzelni, nem tartottam volna lehetségesnek. Már a hét elejétől kezdve lobbiztam Megbízott Szakértőnknél, h. márpedig nézzük meg. Nem volt nehéz meggyőzni.
A hetem nem volt valami világbajnok, a péntek meg még sokkal rosszabbra sikeredett. Mint tudjátok, itthon dolgozom, de sajna időnként még így is utol lehet érni az embert, merth. van ugye telefon meg email is. No de sebaj, gondoltam, hallgatván a litániákat, holnap mi megyünk, és megnézzük az Imó-kőt…
Még csak korán sem kellett (volna) kelni reggel. A fiúk 7:15-re jöttek értem. Igaz, h. vendégem volt, akit 4:30-kor ki kellett engednem a lakásból, de így legalább utána még tudtam dolgozni. Megérkeztek a fiúk, és 9 körül már a Hereg-réten állítottuk le az autót. A nem is olyan távolban ott magasodott a reggeli napfényben a Tarkő és a Három-kő, akikhez majd később lett személyesen is szerencsénk:

Elsőre feltűnt, h. többen parkolnak itt, mint szoktak… miközben cipőt cseréltünk, oda is jött hozzánk egy pocakosabb apuka, s megkérdezte: „Elnézést, maguk tudják, hogy merre vannak azok a karcforrások?”
M. Sz. csak bámult rá, olyan képet vágott, mint aki nem tudja eldönteni, h. akkor most ez tényleg igazi-e. Nekem egy kicsit félre kellett fordulnom, h. ne röhögjek nagyon feltűnően, majd rángatózó szájjal és elfúló hangon csak annyit tudtam kinyögni: „Attól függ, melyik...”
Hát amelyik itt van” - zárta rövidre a témát a kérdező, de eddigre már M. Sz. is összeszedte magát, s szépen elmagyarázta, h. menjenek vissza a műúton, ameddig elérik a kék pluszt, aztán menjenek azon, amíg elérik a kék kört, aztán… Eddigre reménybeli túratársunk már elvesztette a fonalat. Az útleírás végére visszaszállt a kocsiba, s elindult valamerre, de aztán nem láttuk őt a karcforrás felé vezető úton.
(Közbevetés: oké, h. beindult a médiagépezet a karsztforrásokról, de azért én elég merésznek érzem azt, h. valaki előzetes tájékozódás, térkép, valamiféle útiterv stb. nélkül vág neki a Bükknek, h. „majd ott megkérdezem valakitől”. M. Sz. szerint arra gondolt, h. leállítja a kocsit, kiszállnak, és ott lesz a karcforrás. Erről eszembe jutott, h. milyen rendkívüli lehetőségeket rejtő piaci rés ez: létesíteni egy parkolót, ahol az autó jobb oldali ablakán kitekintve megtekinthetjük a karcforrásokat, a bal oldali ablakon ezzel egy időben megrendelhetjük a drive-in menüt. Csak egy meki meg néhány kisebb szivattyú kellene az élménypark létrehozásához. S ráadásul a szivattyú segítségével a mesterséges karcforrásokat függetleníteni lehetne az aktuális csapadékhelyzettől is.)
Átöltözés után nekiindultunk a fentebb vázolt útvonalnak. Arra számítottam, h. iszonyat sár lesz, de kellemesen csalódnom kellett. A talaj még fagyott volt, s bár nem mondom, h. ne lett volna sár és víz, de teljesen kezelhető mértékű volt, még akkor is, ha a patakok nagy része szezonális kitelepülést tartott a turistaúton:

Biztos megy az Imó-kő, mert jó sok víz jön lefelé, biztattak a fiúk, én pedig reméltem, h. így van, mert annyira vártam már a működő Imó-kőt, h. el sem tudom mondani, mekkorát csalódtam volna.
Már a forrás elérése előtt közöltem: „Akarok látni valami érdekeset!”, mire M. Sz. hangos, fejhangú huhogással vetette rám magát új, neon-narancssárga, vadász-biztos baseballsapkájában, ami valóban lenyűgöző produkció volt, olyannyira, h. alig-alig mertem bevallani, h. nem 100%-ban ilyesmire gondoltam, hanem pl.
a.) szalamandrára
b.) kucsmagombára
c.) valami dekoratív virágra.
Lévén, h. a talaj keményre volt fagyva, az első kettőre nem volt túl sok esély, na de a harmadik! Hamarosan megjelentek az igazi hóvirágok, s végigkísértek minket utunkon, néha hihetetlen tömegben:

és azért kalapos barátaim is képviseltették magukat:

Így az érdekes dolgokat csodálva hamar elértünk az Imó-kőhöz, s már messziről hallottuk a víz robaját, ami biztosított minket arról, h. a forrás „megy”, vagyis működik. De még hogy!

Hát, meg kell mondjam, engem teljesen lenyűgözött a dolog, gyorsan ittam is belőle egy fél litert. Sőt, még a kocsiban bevallottam M. Sz-nek, h. hoztam két üveget magammal, mert akarok hazavinni a karcforrásokból (ezen jót nevetett), így az egyiket gyorsan meg is töltöttem Imó-kővel. Tényleg fantasztikus volt a forrás:

Különösképpen, ha figyelembe vesszük, h. decemberben, mikor még belemásztunk, így nézett ki:

Ezt a brutál nagy barlangot most mind megtöltötte a víz, s csak úgy zubogott ki belőle…

Hát, valami fantasztikus volt. Ennek örömére ettünk is egy-egy kiscsokit. Valamint M. Sz., aki hősiesen cipelte a nagy fényképezőgépét, s még az állványt is, fotózgatott. Eközben én nézegettem a forrást, és felváltva mondogattam, h. azt a mindenit, illetve, h. ez milyen jó már. Szókincsem, mint láthatjátok, eléggé korlátozott.
Miután kigyönyörködtük s -fotózgattuk magunkat, felkerekedtünk, s indultunk tovább. Ez egy idő után azzal járt, h. brutálisan felfelé kellett menni a kék pluszon. Majd egy jelzetlen úton meg ugyanilyen, sőt még brutálisabban lefelé. Itt már találkoztunk egy-két szembejövővel, akik figyelmeztettek minket, h. az út meredek (köszike), s a vége rettentően csúszik, „nagyon veszélyes”. Ennek én meg nagyon örültem. De amúgy nem volt ám olyan vészes, volt egy patakátkelés, aztán meg halálosan veszélyesnél egy-két fokkal jobb FOSoldalban kellett menni, ami kifelé lejtett, tele volt kidőlt fatörzsekkel s egykori állomáshelyüket jelző kráterekkel, valamint kövekkel és egyéb, ismeretlen eredetű gödrökkel, amelyeket tán még a pleisztocénben ástak kis-közepes termetű dinoszauruszok. Egyszóval, a kedvenc terepemen nyomultunk, amit még fűszerezett egy középkorú hölgypáros izgága németjuhásza, amely folyton a lábam alá került valahogy, olyan képet vágva, mint aki szívesen tesztelné végtagjaim élvezeti értékét, frissességét s konzisztenciáját – miközben sajna akkora állkapcsa volt, h. ha igazán komolyan megpróbálkozik, sikerült volna neki.
Ilyen körülmények között értük el az Erdei Csőtörést, ahol sajna lényegesen többen voltak, mint az Imó-kőnél. Hja igen, ezt egyszerűbb s rövidebb megközelíteni. Ennek ellenére sorszámot azért nem kellett húznunk, h. az erdei csőtörést, avagy a Vörös-kő forrást megtekintsük:

Nagyon jó volt, voltak még kis alforrásai is:

Kettes számú üvegemet megtöltöttem az erdei csőtörésből feltörő vízzel. És volt egy patak, ami a feljebb lévő Felső-forrásból származott:

 ennek partján bóklásztam, s vizsgálgattam a fatörzseket, nagy örömmel akadva rá kalapos barátaimra:

Aztán, mikor kigyönyörködtük magunkat, megindultunk felfelé a patak mentén, majd a Felső-forrást elhagyva a vízmosásban, melynek járhatatlansága mellett egy teljes szarvascsontváz is tanúskodott (innen még a szarvas sem került ki élve…)
Út közben még megálltunk az ú. n. „színes barlangnál”, melynek rózsaszín-zöld csíkos fala valóban lenyűgöző volt:

Felérve végre találtunk egy utat, ami többé-kevésbé járhatónak mutatkozott, ezért M. Sz., mint túravezető, rövid vizsgálódás után úgy döntött, h. nem arra megyünk. Éles balkanyar után megindultunk felfelé egy még járhatatlanabb vízmosásban, ahol egyedül az vigasztalt, h. lefelé nem erre kell jönni, illetve vigasztaltak még az út során mutatkozó hóvirágok és hunyorok is. 

Egy idő után felértünk egy újabb barlanghoz, majd egyre szelídülő terepen a jelzett útra.
A Tarkő felé tartottunk, s egyre több lett a hó. Hamarosan összefüggő hóréteg borított mindent, még hógolyóztunk is egy kicsit.

Út közben a hóban virágok jöttek rá, h. nem is az az évszak van, s harcoltak életünkért - elég sikeresen amúgy:

A Tarkőre némi elég durva emelkedő után jutottunk fel, ám itt üldögéltünk egy jó negyed órát, ettünk szendvicset, majd megindultunk a Három-kő felé.
Szeretem az olyan túrákat, ahol a Tarkőről meg lehet nézni a Három-kőt, majd pedig a Három-kőről a Tarkőt (fordítva is jó). Úgy érzem, ez egyensúlyban tartja a szakrális világrendet, s emellett még demokratikus is. Erre azonban a hivatalos túrák közül eddig csak a Less Nándor emléktúra 66-os távján volt alkalmam, ha jól emlékszem. Most tehát alaposan megnéztem a Tarkőről a Három-kőt:

Aztán, mivel a szikrázó napsütés dacára meleg az nem volt, és még a szél is fújt ráadásul, elindultunk a Három-kő felé, továbbra is hóban. A Három-kőn pedig gondosan megszemléltük a Tarkőt, és (a változatosság kedvéért) ettünk csokit:

Aztán indultunk lefelé. Meg kell mondjam, h. MINDANNYIAN úgy emlékeztünk, h. a Három-kőhöz vezető elágazás SOKKAL közelebb van. Ha engem kérdeznek, kb. egy kilométert mondtam volna. Na ja, jó lesz az 2,6-nak is. Azért persze elérkezett végül az is:

Innen pedig megindultunk jobbra lefelé (és néha felfelé) vissza a kocsihoz, bár a Három-kőről nézve a Hereg-rét SOKKAL közelebbinek tűnt…
Eddig nagyon örültem, h. a hó lepucolta az elmúlt hetek sárrétegeit a bakancsomról, s most, ahogy lejjebb értünk, és ismét megjelent némi sár, ez a projekt veszélybe került. Elhamdulillah azonban nem volt már komolyabb sár, legfeljebb a cipőtalpad lesz ettől sáros, mondta kissé szemrehányóan M. Sz.
Aztán az út túloldalán feltűnt a rét, a szélén a parkoló. Még az utolsó lehetőséget kihasználva a réten összegyűlt tócsákban gyalogoltam végig, merth. ugye cipőtisztítás…
Cipőcsere után beszálltunk a kocsiba, és irány Budapest. Még felugrottunk hozzánk gulyáslevest és palacsintát enni.
Ez egy nagyon remek túra volt, a működő karcforrások pótolhatatlan látványt jelentenek. Ezen a túrán nagyon sok minden volt, amit szeretek: forrás, vízesés, barlang, gomba, igazi hóvirág, hunyor, stb. Remekül szórakoztunk. Insallah látjuk még működni a karcforrásokat… Addig is van itthon egy üveg Imó-kőm, és egy üveg Vörös-kőm is, és ha bárki sokat akadékoskodik, iszom majd belőle, és nem fog érdekelni.
Kinek ajánlanám a túrát?
Bárkinek, aki (a) talál valakit, aki elvezeti őt a karcforrásokhoz, vagy (b) képes otthon megnézni a térképet, h. merre is kell vajon menni...



2016. február 21., vasárnap

Nosztra 20


Táv: 19,1 km
Szint: 890 m
Ezen a túrán szép lassan kikoptak mellőlem a túratársak. Pénteken TKM is lemondta, pedig már alig vártam, h. menjünk a Börzsönybe. A húgom meg egyenest szombat reggel üzent, h. bocsika, de mégsem.
Hát, akkor most mi legyen, gondolkodtam. Egyszerűbb lett volna a Zöld 45-re menni, mert oda jár a villamos is, a Börzsönybe meg ugye nem. De részint a Z45-ön már háromszor is voltam, másrészt ekkor már annyira beleéltem magam, h. fúúú, megyek a Börzsönybe, h. muszáj volt oda mennem…
Még akkor is, ha vonattal kellett menni, majd pedig ÁTSZÁLLNI a buszra, ami nekem mindig szörnyű próbatétel, mert félek, h. (1) elfelejtek a megfelelő helyen leszállni a vonatról, (2) nem találom meg a megfelelő csatlakozást, (3) lekésem a megfelelő csatlakozást, (4) nem találom meg a buszmegállótól a rajtot. Más gondom nem szokott lenni elhamdulillah. Ettől függetlenül hősiesen leküzdöttem minden akadályt, s a szombati fél 5-ös kelést követően sikerült is indulás előtt több mint 4 perccel felszállnom a szobi vonatra.
A vonaton volt rajtam kívül még 5 túrázó, így hirtelen megnőttek reményeim a buszmegálló, majd a rajt megtalálására. Sikerült is. A buszon a (nálam lényegesen tapasztaltabb) túratársak arról beszélgettek, h. milyen vizes jelenleg a Börzsöny (nagyon), s hogy ezen a túrán tavaly nem tudták tartani az 5-ös átlagot sem. No, remek, gondoltam, délután dolgoznom kellene, ez meg egy újabb lökés, h. a 30-as táv helyett a 20-ast válasszam. Hosszasan tipródtam ezen, aztán úgy döntöttem, h. nevezek 20-ra, elég sokáig (kb. 15 km) együtt megy a két táv, aztán majd eldöntöm, s legfeljebb megyek tovább a 30-on.
Nem mentem, csak h nehogy tövig rágjátok az összes körmötöket.
Gyorsan neveztem, aztán 7:40-kor ki is lódultam az iskolaépületben lévő rajtból, majd kicsit szerencsétlenkedtem a GPS-szel, mely sehogy sem akart rájönni, h. hol is vagyunk – műhold-fogyatkozás volt…
Az első pont alig több mint 1 km-re a kálváriánál volt:

Én mindig megnéztem ezt lentről, de fenn még sosem jártam, s milyen rendben is volt az úgy… amúgy nem olyan vészes ám ez, úgy van, h. megy az ember cikkcakkban, s egyszer csak felér, szinte észrevétlenül. Ragasztottam a matricákból, s mentünk is tovább, hamarosan ismerőssé vált a piros jelzés, jöttünk már erre a fiúkkal túrán. Emlékszem a Nagy, Feltűnő Piros Sávra:
Lassan elhagytuk az utolsó hétvégi telkeket, is, s megállapítottam, h. legalább az út nem porzik:
és volt egy kis hó is, bár inkább csak mutatóba (egyelőre):


Hamarosan, némi meredek kaptató leküzdésével, elértünk egy T-elágazáshoz, ahol sikerült csaknem meghiúsítanom rajtam kívül 3 másik túrázó teljesítését is. Volt ugyanis kinn egy fán 2 tábla, egyiken nyíl mutatott jobbra, a másikon balra. Én rápillantottam, s komolyan úgy láttam, h. a 20-as és 30-as táv balra megy. El is indultam arra, s. még szóltam 3 másik embernek is, h. 10-es jobbra, 20/30 balra!
Szerencsére ekkor érkezett meg jobbról 2 20-as túratárs, és közölték, h. ott a pont jobbra, oda kell kimenni… Kmh. Bocsi. Kimentünk a Széles-hegyre, kaptunk pecsétet, lefotóztam az elég ködös tájképet, aztán indulás tovább, most már tényleg balra:

Egy darabig viszonylag vízszintesen mentünk, aztán meg egy jó saras, csúszós lejtő következett. Itt értem utol egy fiatal párt, akik közül a fiú nem annyira élvezte a túrázást, szentségelt szegény, h. csúszik, és ő már amúgy sem bírja.
Tényleg pocsékok voltak a talajviszonyok, engem csak az vigasztalt, h. itt már összefüggő hóréteg volt, s a fákat is hó borította, nagyon szép volt, még egy utolsó (?) havas túra, gondoltam (bár 2 éve is ezt gondoltam februárban…)

Felértünk a Kopasz-hegy nyergébe, nahát, itt van a pont, nem a hegyen, biztos a pontőrök nem akartak felmenni a meredeken, megértem őket, mert a sárra ráesett a hó, s tényleg csak fától-fáig lehetett nagy nehezen haladni. Ragasztottam matricát, no, akkor fel a hegyre, mosolyogtam rá a fiatal párra, ez még nem a hegy, hűltek el teljesen. Nem. Ez csak a nyereg volt, innen még fel kellett menni a brutális meredeken, ami most ráadásul úgy csúszott, h. mindenféle fába-bokorba kapaszkodva vonszoltuk fel magunkat.

Fenn kiderült, h. a pontőrök mégiscsak feljöttek, sőt, felcipeltek egy nagy halom csokit, majd fenn álltak az ekkor már borult ég alatt, az elég erős szélben. Ez nagy hősiesség volt, ez úton is köszönjük.

Az előbbi pont a „Kopasz-hegy nyerge feltételes ep.” lett volna, hát, rossz helyre ragasztottunk, sebaj. A fiatal pár férfitagja közölte, h ő kiszáll, köszönettel. Nem tudom, mi lett velük, visszamentek-e, de nem láttam mát aztán jönni őket.

A hegyről lefelé, amíg a sziklák s a hó tartottak, jól lehetett haladni, aztán, amikor elhagytuk a hóhatárt, ismét a sár vette át az uralmat:

Ez még csak hagyján lett volna, de nemcsak sár volt, hanem víz is. A hegyoldalban, ahol egész évben amúgy nincs semmi, mist spontán patakocskák alakultak ki:

Amíg ott voltak, addig még csak hagyján, de számos helyen önkényes módon kitelepültek az útra is, és volt, ahol egyszerűen nem lehetett mást tenni, mint belegázolni a vízbe.

A bakancsom még bírta a kiképzést, bár volt, h. csak a kamásli akadályozta meg, h. felülről folyjon be a víz, amikor azt hittem, h. nem is olyan mély, de aztán mégis.
A következő pont Nagyirtáspuszta volt, ami a sok sárban csúszkálás közepette olyan nehezen jött el, mintha nem is 4 km-re lett volna. Kaptunk egy banánt, amit meg is ettem, és volt tea, de én ügyesen otthon hagytam a poharamat, tehát ittam a saját vizemből. Itt még csak 9,7 km-nél és 545 m szintnél tartottunk, de a nedvességből már kezdett elegem lenni. Ráadásul itt a hegyoldalban ide-oda kacskaringózó kék + is jó csúszós volt, de hát ezen a túrán végig minden jó csúszós volt, nem is kellene ezt külön hangsúlyoznom. Ezen kívül még a kék + egy idő után nagyon udvariatlan szögben indult meg felfelé, de hát végül is a Nagy-Koppány csúcsára tartottunk, szóval mi mást kellett volna várni…
A sár, az továbbra sem szűnt, ennél a szimpatikus elágazásnál elgondolkodtam, h. melyikkel járnék jobban, aztán rájöttem, h. egyikkel sem…

A csúcson nagyon sajnáltam, h. nem süt a nap, és párás idő van, mert látszott, h. ez a kilátás nagyon szép tudna lenni, de hiába erőlködik, a légköri viszonyok betettek neki.
Megindultam lefelé, vártam, h. mikor csatlakozunk bele a kék sávba. Illetve, azon tűnődtem, h. mi lehet az a Rakottyás-tó, ami a következő EP.
A Koppány-nyeregből lefele vezető út tavasszal mindig gáz. Valamelyik Julianus-túrán majdhogynem búvárfelszerelés kellett hozzá. Most is sáros volt, nyilván. Jóféle, mély fekete sár volt, nem a tapadós, hanem a folyékony és csúszós fajtából.
5 éve túrázom már. Sokszor elnéztem ezeket a mély sarakat, s gondolkodtam azon, h. vajon milyen lehet azoknak, akik beleesnek. Milyen lehet ott heverni a mély sárban, tudván, h. most aztán IGAZÁN sáros lettél, s valahogy még fel is kell ebből állni. Tudni, h. most ilyen sárosan, vizesen kell továbbmenni a hidegben. Tudni, h. MINDENKI megfogja kérdezni, „Úristen csak nem elestél?” (Á, dehogy, csak gondoltam, kicsit bekenem magam ezzel a sárral, mert jól is néz ki, meg a vonaton is tetszeni fog a kalauznak…). SZÖRNYŰ lehet, gondoltam mindig. Sírva fakadnék, és nem is mennék tovább, az egyszer biztos, jutottam erre a végkövetkeztetésre hosszas gondolkodás után.
Nem annyira szörnyű, egyébként. Mikor az ember már hanyatt fekszik a sárban, s az út fölé behajló fák ágai között nézi a távoli, kék eget, s érzi, amint a sár hidegen szivárog fel a gerince mellett, nem olyan rossz. Számítottál valami borzalomra, s igazából az nem is következett be – egyfajta megkönnyebbülés ez, az a megkönnyebbülés, amikor megérzed, h. a valóság mégsem annyira szörnyű, mint azt vártad volna. Szinte kedved van tovább élni.
Hevertem a sárban, s három dolog járt az eszemben. (1) Igazából, ha elengedem a botot, ami valahogy, valamibe beleragadt a sár mélyén, nem estem volna el. De így, h nem engedtem el, a botba erősen kapaszkodva mintegy megpördültem félig a saját tengelyem körül, s miként a kidöntött tölgyfa, hangos döndüléssel, majd mély, koncentrikus sár-hullámokat küldve magam körül, belecuppantam a sárba. Király. (2) Végül is, nem olyan szörnyű, mint vártam. Jó itt. Nem ütöttem meg magam. A sár mély, s puha. Kellemes itt feküdni. Vagy fél percig így is tettem, de akkor már nagyon hideg volt a ruházatomba beszivárgó sár. Fel kéne kelni. (3) OK. De hogy fogok innen felállni? Egy ideig kotortam a sarkammal az iszapban, aztán végül négykézlábra állva bemásztam a legközelebbi fáig, melybe kapaszkodva talpra vergődtem.
ANNYIRA örülök, h. a túratársak egytől egyig lemondták ezt a túrát, különben még most is rajtam röhögnének…

Amúgy nem rázott meg a dolog, humorosan fogtam fel, s mikor kiértem a Rakottyás-tóhoz (amit azonnal felismertem, nahát, itt már én jártam párszor) meg is kértem a pontőr lányt, h. fotózzon már le. Lásd fentebb.
Rá kellett jönnöm, h. a szintidővel nem állok jól. 5 óra van erre a túrára, ami nem oly sok, figyelembe véve a terepviszonyokat. 15 km, 810 m szint, s 4 (!!!) órája jöttem majdnem. Bele kellene húzni.
Még fel kellett mászni az új börzsönyi kéken a Széles-hegyre, felfele menet rengeteg igazi hóvirág volt:

Itt is volt egy matricás pont, ragasztottam, aztán hajrá. Innen sok szint már nem volt, de hát ilyen sárban szerintem lefele menni rosszabb, mint felfele. Mindegy, azért igyekeztem, ahogy tudtam. Ettől függetlenül, mikor az út mellett megláttam két gyönyörű júdásfüle-telepet, természetesen megálltam leszedni őket:

Nem akartam azzal pazarolni az időt, h. zacskót keresek a hátizsákban, hanem csak simán betömtem őket a softshell dzsekim zsebébe. Majd, mikor egy zsebbe nem fértek már bele, akkor a másik zsebbe is. Ezáltal többé nem tudtam elővenni sem a kesztyűmet, sem az itineremet, de hát nem sok volt már a célig, nem is kellett igazából. (Megjegyzem, megcsináltam őket vacsorára, s igencsak finomak voltak.)
Még a falu előtt meg kellett szenvedni az erdőirtással s a feljárt úttal, de aztán végül beértem az aszfaltos útra. Közben kisütött a nap. Nagyon érdekes volt, egyrészt sütött a nap, másrészt a templom felett, a hegyek felől úgy gyülekeztek a sötét felhők, mintha perceken belül kitörne a hóvihar:

Megszaporázva a lépést, 12:35-kor estem be a célba, 5 percet hagyva a szintidőben. Úgy tűnik, az utóbbi időben erre rendezkedtem be :)
Kis beszélgetés, evés, gomba-rendezés után a polárfelsőt a derekamra kötöttem, h. kevésbé látsszon, hogy nézek ki, aztán kimentem a buszhoz. A vonatra 10 percet kellett várni, gyorsan vettem még egy kólát a büfében.
Én remekül éreztem magam a túrán, bevallom, nem hiányzott a 30-as táv a rengeteg sár és víz miatt, bár ha többen megyünk, bizonnyal azon mentünk volna végig, s az is nagyon jó lett volna. Majd jövőre insallah.
A szervezésre nem lehetett panasz szokás szerint, minden gyorsan ment, a pontőrök nagyon kedvesek voltak, s még a Kopasz-hegyre is felcipelték a csokikat, ami, ismét hangsúlyozom, hősi cselekedet volt.
Kinek ajánlanám a túrát?
1. Aki szereti a Börzsönyt. Fenn van vagy 5 cm hó, persze folyamatosan olvad. Mikor esett ez, kérdeztem Nagyirtáson a pontőröket. Péntek délután s este. Lejjebb meg brutális sár, a patakok meg kitelepültek az utakra. Bolond Börzsöny, mondtam sokszor, de csak úgy szeretettel, mert akkor is a Börzsöny a kedvenc hegységem. Még ha bolond is.
2. Akik pl. a Budai-hegységben tudnak menni egy 20-as túrát max. 4 óra alatt, mert különben itt nem fognak beérni az 5 órás szintidőben.