2015. március 17., kedd

Téry Ödön emléktúra


Táv: 48,8 km
Szint: 1360 m

Igazából voltam már kétszer ezen a túrán, úgy éreztem, sok újdonságot nem tartogat a számomra, de szeretem ezt az útvonalat, meg olyan iszonyú sok már lehetőség nem is volt, mindenképpen menni akartam tehát. Sőt, Zolival folytatott megbeszélés után vasárnapra meg beterveztem még egy 40-es távot, gondoltam, így nem lesz kilométerhiányom a hétvégén. Húgom meg jelentkezett a Téry 20-as távjára, megbeszéltük, h. a reggeli villamosnál találkozunk, annál, amelyik 6:23-kor indul a Moszkva térről.
Este (szokás szerint) elég sokáig dolgoztam, aztán reggel megállapítottam, h. (1) ahhoz képest elég simán felkeltem, (2) esik az eső. Igazából nem bántam, mert szeretek esőben menni, amennyiben (1) nem esik túlzottan, hanem csak mérsékelten, (2) nincs túl nagy sár, (3) egy idő után eláll. Megettem a tojásokat, még leültem kicsit a géphez, aztán elindultam.
A megbeszélt időponthoz képest lényegesen korábban értem a Moszkva térre. Ráüzentem a húgomra, h. mikor ér oda. Kiderült, h. semmikor. Elaludt ugyanis Még jó, h. szólt… Mindegy, miután rákérdeztem, eggyel korábbi villamossal el tudtam indulni. Mások is ezt célozták be, így meglepően sokan voltunk a rajtban. Pár szót beszélgettem néhány emberrel, de igazából inkább egyedül volt kedvem menni, így nem erőltettem a dolgot. Neveztem, fizettem, indultam. Még beállítottam a GPS-t, aztán, ahogy M. Sz. mondaná, „Menet!”
Szerettem volna csinálni egy rajtfotót a rajtról, de fel kellett fedeznem, h. az remek dolog, h. a fényképezőgép nálam van, az viszont már kevésbé, h. az akkumulátor meg otthon maradt a töltőben. Természetesen saját akksija van, ceruza- és egyéb elemek nem jöhetnek számításba. Így a gép bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra folyamán, fotók meg nincsenek, bocsi.
Nagy kedvem volt menni, úgy éreztem magam, mint egy angol telivér, melyet egy hete nem vittek ki a kétszer hármas boxból. Tehát mentem. A lendületet először az első pont után a Remete-hegy akasztotta meg, amely, köztudottan, meredek. Felfelé konstatáltam, h. nincsen olyan rengeteg virág, mint a tavalyi Téry túrán. A kilátás sem volt olyan jó, mert a levegő párás volt, bár az eső éppen ekkor nem esett. Melegem volt, levettem „C” polárt, és maradtam a célig a futófelsőben (pedig később azért hidegebb lett ám…).
Innen egy darabig beszélgetve mentem egy túratárssal, akinek a nevét sajna nem tudom. Aztán ő elkocogott, de utolért Balázs, és a barátja, Feri. Felvettem a tempójukat, jó darabig együtt mentünk, hol szót váltva, hol nem.
Balázsról tudni kell, h. nagyon-nagyon régen, még 2012-ben az első Kinizsim előtt találkoztam vele, egy 50-es túrán, ahol kifejtette, h. ő megcsinál pár 50-est, aztán a Kinizsit, aztán soha többet nem túrázik. Láthatólag ez a terv nem jött be…
Már majdnem Piliscsabán voltunk, amikor elmaradtam tőlük, mert muszáj volt lassítanom, h. táplálkozzam. Olyan éhség jött rám, h. hiába volt már csak pár km hátra, muszáj volt ennem.
Nagyjából ekkor kezdett újra esni. És úgy esett, h. érezni lehetett: komolyan, elkötelezettséggel fogott bele az esésbe, s egyhamar nem fogja abbahagyni. No, már csak ez hiányzott, gondoltam. Elkezdtem fontolgatni, h. jó nekem a 20-as táv is. Közben üzent Zoli, h. a felesége is a 20-ason van, s kocsival fog jönni érte a klotildligeti célba. Nagy kísértést jelentett ez…
A klotildligeti ponton vettem egy kólát, és megettem egy virslit. Most menjek tovább, vagy ne, tipródtam magamban. Aztán nagy levegőt vettem, nem kell itten zseléskedni, gondoltam, s még mielőtt meggondoltam volna magam, nekivágtam az innen továbbvezető piros+ jelzésnek.
Amiről (akárcsak tavaly) elfelejtettem, h. egy idő után brutál meredek lesz… Enyhe felháborodással fogadtam ezt a tényt. Viszont közben elkezdett velünk szembe futni a Pilis Trail terepfutó verseny mezőnye. Ez rendkívül feldobott. Egyrészt láttam ismerősöket, akikkel lelkesen köszöntöttük egymást. Másrészt láttam, h. a futók közül jó páran SOKKAL jobban szenvednek nálam. Harmadrészt pedig teljesen feldobott a tény, h. nekik futni kell, nekem meg nem J
Így hát újult lelkesedéssel mentem tovább. Hamarosan elérkezett a Som-hegyi kulcsosházban lévő pont, ahol tavalyhoz hasonlóan az ennivaló kiemelkedően széles választéka fogadta a túrázókat. Én pont nem kívántam enni, de egy almát azért leemeltem az asztalról, és ittam teát és ásványvizet is.
A háztól továbbhaladva beszélgettem egy túratárssal, aki elmondta, h. sokallván az 1500 HUF nevezési díjat, a következő megoldást választotta:
1. benevezett a Hűvösvölgy – Klotildliget 20-as távra, 500 HUF áron. A célban kapott egy üdítőt, amit mi, 50-esek nem, egy oklevelet, egy kitűzőt. Majd benevezett a Klotildliget-Dömös 25-ös távra, ahol végig ugyanazt a szolgáltatást kapta, mint az 50-esek, a végén újabb oklevelet-kitűzőt. Vagyis 1000 HUF áron ugyanazt kapta, mint mi 1500 HUF áron, PLUSZ egy üdítőt, kitűzőt, oklevelet… Mondjuk én nem vagyok egy kitűző-gyűjtő, meg annyira a szolgáltatás sem érdekel, mert nagyobbik részét úgysem tudom megenni annak, amit kínálnak… de az igazságérzetem, az háborgott. No mindegy.
Lementünk Pilisszentkeresztre, innen meg kellett indulni fel Dobogókőre, az élelmes költségvetés-tervező túratárs lemaradt. Az eső esett. Hidegebb lett. Dobogókőn mindig hideg van… És valami hihetetlen sár is lett, de hogy miért pont itt, és nem a laposabb részeken, no, azt nem tudom.
Ahogy felfelé mentem, az eső egyre inkább besűrűsödött, havas esőre, majd fenn a csúcson inkább már hóra váltott. A pontra egyszerre értünk Balázsékkal. Itt kínáltak negyedelt almával és savanyúcukorral. Ha az alma egész lett volna, elviszek egyet, h. útközben megegyem, de a negyedet nem akartam beletenni a zsebembe. Így hát mentünk tovább, innen már végig együtt mentünk a fiúkkal, sietős tempót diktálva.
Lefelé a piroson át kellett mászni a vadkerítés létráján. Egy túratárs átlépett felette, majd fájdalmas arckifejezéssel közölte, h. áram alatt van. Én inkább másztam…
Itt a meredek lefelé rész durván saras volt, csúszkáltunk, próbáltunk nem elesni (sikerült). Én az órát figyeltem. Mikor lejjebb értünk, megkérdeztem a fiúkat, h. akarnak-e egy órát várni a tömött buszra. Nem akartak. Akkor fussunk, javasoltam. Van esély elérni, kérdezték ők. Ha futunk, van, feleltem. Így hát futottunk. Hamarosan utolértük Évát és útitársát, akik még Som-hegyen hagytak el. Szintén arról érdeklődtek, h. van-e esély elérni a buszt. Az igenlő válaszra ők is futni kezdtek.
A céllal szembeni buszmegállóba épp akkor állt be a busz. Még nincs veszve semmi, a gyorsabb 50-esekből és a 25-ösökből elég sok felszálló volt. beviharzottunk a célba, ahol szokatlan gyorsasággal állították ki nekünk az okleveleket… így kényelmesen elértük a 16:15-ös buszt, ami kellemesen szellős volt, mindenkinek jutott ülőhely – ellentétben az egy órával későbbi busszal, amellyel tavaly is mentünk. Márpedig ez a busz vagy másfél órát megy Pestig, így nem nagyon jó végig állni rajta…

Így elhamdulillah normális időben hazaértem, s még tudtam dolgozni. Aztán lefeküdtem aludni, mert másnap várt rám egy újabb túra… 

2015. március 9., hétfő

Bükki Kilátások Classic


Táv: 44km
Szint: 1600 m

2012-ben voltam először és (eddig) utoljára ezen a túrán. Akkor igencsak megszenvedtem vele. Azóta se jutottam el. Zoli meg még soha, pedig 5x annyi ideje túrázik, mint én. Kitűnő alkalom volt tehát, h. ő először, és meg újra kipróbáljam, h. milyenek is a kilátások a Bükkben.
Amúgy is szeretek Zolival menni, mert egyáltalán nem idegesítő vagy unalmas társaság, és ő maga is végtelen türelemmel viseli eszmefuttatásaimat, legyen szó akár lótakarmányozásról, akár a török nyelv morfológiájáról, a gombák ökológiájáról vagy a szenázs előállításáról. Ráadásul, bár lényegesen gyorsabban tud menni nálam, kedvesen meg szokott várni időnként.
Reggel 5-kor indultunk a Nyugati parkolójából, ami nekem nagyon közel van és kényelmes, ezért nem is kellett brutálisan korán kelnem, és kibírtam Felsőtárkányig elalvás nélkül. Nem sokkal 7 után a célban voltunk. A rajthoz ugyanis busz szállított át minket.
A buszra viszont elég sokat vártunk, mert bár megközelítőleg 90 másodperc sétára állt meg a bejárattól, kedves túratársak nem voltak képesek a 7:45-ös indulásra odasétálni. De legalább cseppet sem zavarta őket, h. egy (majdnem) tele busznyi ember vár rájuk, s még az utolsó pillanatban is kényelmes andalgással közelítették meg a már járó motorral várakozó járművet. Mindegy, a szervezők kiemelkedő türelmének köszönhetően nem hagytuk ott őket (én simán elindultam volna 7:45-kor, de hát én úgy tűnik, szigorú vagyok…)
Így hát idén is, mint 3 évvel ezelőtt már majdnem 9-kor, vagyis a rajtidő legvégén indultunk el Szilvásváradról.
Az idei túrát az is színesítette, h. Zoli elhozta a fia GoPro kameráját, ami ilyen sportkameraféle, amit az ember magára csatol, és rögzíti a dolgokat menet közben. Először persze fel kellett csatolni Zolira, amit lovas múltamnak köszönhetően (elég sok mindenféle szerszámot meg hámot láttam már) rövid gondolkodás után megoldottunk. Persze nem ment folyamatosan a kamera, hanem Zoli időnként bekapcsolta, és tudósított arról, h. éppen hol járunk és mi történik. Már alig várom, h. láthassam a filmet.
A kezdetbeni szintben haladást hamarosan felváltotta a felfelé haladás. Közben a terepfutók élmezőnye szemből beért minket, ők ugyanis nem busszal jöttek Felsőtárkányból, hanem gyalog. Közben, biztos ami biztos, még felszaladtak a Bükk tiszteletbeli legmagasabb pontjára, az Istállóskőre is. Csak úgy ugráltunk félre a lejtőn lefelé rongyoló futók elől, de nézeteim szerint ha valaki felszalad az Istlállóskőre, és utána még képes futómozgást produkálni, az megérdemli, h. félreugráljanak előle.
Az első pont Kelemenszéke volt, akiről már legutóbb megjegyeztem, h. nem egy szimpatikus csávó, mert igencsak magasra tette a székét… 


viszont felfelé menve most is láttuk a Tátra hófödte csúcsait, bár elég párás volt a levegő. Az idő viszont gyönyörű volt, hétágra sütött a Nap, én a ponton le is vettem „C” polárt, és a továbbiakban egészen sötétedésig egy rövidujjú + futófelső kombóban mentem. Ami azért volt hasznos, mert a széldzsekin kívül a polárt is cipelhettem a zsákon.
 Innen rögtön meg is indulhattunk felfele az Őr-kőnek. Innen amúgy nagyon szép a kilátás, csak hát fel is kell mászni odáig…
Az Őr-kő alatti réten 3 éve összefüggő hó volt, és nem is kevés. Most viszont nem volt, viszont fenn az Őr-kőn voltak hóvirágok, legnagyobb örömömre, bár ezek még csak előhírnökei voltak a későbbieknek:



A szúróbélyegzés után indultunk Cserepes-kő felé. Nagyon szokatlan helyzetben voltam, ámde igencsak szórakoztatónak találtam a dolgot: én ismertem az útvonalat, túratársam pedig nem – eddig ez 100%-ban fordítva volt. Így mindig tudtam mondani a túra során, h. mi van előttünk, kivéve, mikor rosszul emlékeztem, illetve mikor egyáltalán nem emlékeztem.
Cserepes-kő felé azért már kezdett némi hó is lenni, bár Zoli ragaszkodott hozzá, h. az csak zúzmara, én meg úgy voltam vele, h. a földön van, fehér, tehát hó. Amúgy később is volt hó több helyen is, bár határozottan nem annyi, mint 3 éve:



Legnagyobb örömömre viszont nagyon szép pirosló hunyorokban nem volt hiány, szinte az egész útvonalon felbukkantak időről időre: 


A cserepes-kői barlangnál kaptunk egy almát, ami nagyon finom volt, ismét lefelé kezdtem el enni, bár az út meredek is volt meg csúszós is, meg néha be is néztük, h. pontosan merre megy a jelzés, így még meredekebb és csúszósabb részeken találtuk magunkat… Mindenesetre töretlenül mentünk tovább az Őserdőn keresztül Tarkőre.
Legutóbb annyira elcsigázódtam már eddigre, h. ki sem mentem a Tar-kőre, de most megegyeztünk, h. kimegyünk, bár már most is el voltam csigázódva, mert az eddigi kb. 13 km-ben volt majd egy ezres szint. Egyszóval sokat kellett felfele menni, no. A végén Zoli el is lépett tőlem, és a Tar-kő alatt lévő ponton várt be hosszasan. Lukasztás után kimentünk a Tar-kőre, és leültünk enni. Beért minket pár túratárs, és közölték, h. leülési tilalom van a Tar-kőn. Át lehet haladni, de megállni meg üldögélni nem szabad. Basszus, gondoltuk, mi már vagy 10 perce itt ülünk, és megebédeltünk… körülnéztünk, h. hova dobjuk be a bírságot, de nem találtunk alkalmas helyet, így indultunk volna tovább.



Ekkor azonban utolért minket egy futó. Éppen figyelmeztetni akartam, h. nehogy leüljön, mert akkor jön az 50 ezer forintos természetvédelmi bírság, amikor ő így szólt hozzánk: „Sporttársak!”
No, ezen én teljesen meghatódtam, mert ő mégiscsak lefut itten 65 kilométert, én meg csak sétálgatok az erdőben… szóval, ezt a „sporttárs” kifejezést erős túlzásnak éreztem. Nem fejthettem ki azonban ebbéli nézeteimet, mert rögtön rátért a lényegre: elszámolta magát vízzel, és elfogyott neki, és szerinte így nem ér el a következő pontot magába foglaló síházig, és adnánk-e neki.
Én megértem ezt a helyzetet, mert én rengeteget iszom, még itthon, ha a gép előtt dolgozom, úgyis elmegy 3 liter, egy Kinizsin meg kb. 6. Én már a gondolattól is pánikba esem, h. esetleg valamikor el fog fogyni a vizem. Most is volt nálam még több mint egy liter, a gond csak az, h. Kövér Testben… nem az enyémben, hanem a Kövér Test névre hallgató ivózsákban. Mondtam is, h. ha nem gond, h. abból töltök át neki, akkor van bőven. Nem volt gond. Töltöttem. A futó ivott, majd elfutott. Remélem, beért sikeresen, és olyan időt ment, amilyet szeretett volna.
Lassabb tempóban, de mi is követtük. Mondtam Zolinak, h. kiérünk a töbörös-borókás síkságra, amit nagyon szeretek, majd a betonúton jobbra fordulunk, és pár száz méter a pont.



Ja. Vagy 2 kilométer… ezt volt az a rész, amire rosszul emlékeztem. Hát mindegy, az út könnyű volt, mentünk, beszélgettünk, aztán lassan megpillantottuk a síházat a távolban:



A ponton valami eszméletlen finom teát lehetett kapni, és feltölthettem megcsappant vízkészleteimet is. Ennivalóval is kínáltak, de azt a tar-kői törvénysértő ebéd után nem kértem. Megállapítottuk, h. nem állunk túl jól idővel, indultunk is tovább.
A pazsagi erdészházig elég kellemes utunk volt, sokszor visszanéztünk csodálni a Három-kőt és Tar-kőt magába foglaló bükki panorámát:



Kifejtettem (a lótakarmányozást közvetlenül megelőzően), h. én nagyon szeretem az olyan túrákat, ahol meg lehet nézni a Három-kőről a Tar-kőt, majd pedig a Tar-kőről a Három-kőt. Sajna erre eddig kizárólag a Less Nándor túrákon nyílt lehetőségem, de insallah idén újra ott tudok lenni ezen.
Az erdészháznál lukasztás közben ismét összefutottunk az ismerős gordon szetterrel, aki eddigre eléggé elkészült az erejével, s minden adandó alkalommal azonnal eldobta magát a földön:



Innen a lefelé vezető út nem volt túl jó minőségű, volt némi sár (nem sok), és eléggé elmosott is volt, de azért jól haladtunk. Az Ódor-várhoz vezető szakasz valami fantasztikus volt: szó szerint fehér volt az erdő alja a hóvirágoktól, óriási számban, szinte összefüggő szőnyegként borították a talajt, én meg persze újra és újra zajosan adtam hangot lelkesedésemnek.


Az Ódor-várra emelkedő gyilkos még mindig. Egyik oldalról sem könnyű felmászni ide, de ez a legdurvább szerintem. Viszont út közben találtam virító kankalint:


Később feljebb pedig a nagyon szép bükki csillagvirágot is:



Zoli persze jóval előbb felért nálam, de kedvesen megvárt. A szúróbélyegző megint konkrétan kinn volt a szirten, a késő délutáni fényben igazán látványos volt a kilátás:

Szúrás után megindultunk le a hegyről, természetesen felfelé, az Ódorvár-B csúcsra, vagy akárhogy is hívják ezt. Onnan viszont tényleg lefele kellett menni, és közel is volt a pont, a Völgyfő-ház, ahol ismét nagyon finom tea volt, és egy falat csokit is bekaptam, meg némi sós mogyorót. Aztán elültünk a ház előtt, és rendesen megvacsoráztunk. Egyben elővettük a lámpákat is, mert tudtuk, h. hamarosan sötét lesz. Azért még egy jó fél órát elmentünk lámpa nélkül a Török-úton, ami nem túl izgalmas, viszont sáros. Ennek ellenére jó tempóban mentünk, váltogatva egymást az élen, és mindenféléről beszélgetve.
Emlékeztem, h. jobbra kell majd fordulni valami plusz jelen, zöld plusz rémlett, Zolinak is, így mindketten meglepődtünk, mikor a piros plusz elágazásnál értük el a lefordulást jelző pontot. Sebaj, jó lesz nekünk ez is, lefordultunk. Már csak kb. 2,5 km volt hátra.
Az erdőből hátborzongató sikoltozás hallatszott, de durván! Valami madár lehet, egyeztünk meg. bár én már láttam magam előtt a másnapi szalagcímeket: „Fiatal nőt kínoztak halálra Felsőtárkány határában – érzéketlenül mentek tovább a túrázók”. A célban egy tájékozottabb túratárs felvilágosított, h. rókák adták ki a félelmetes visításokat.
Az erősen lejtő, köves, csúszós úton kicsit visszavettünk a tempóból. Hamarosan megpillantottuk Felsőtárkány fényeit, s szembetaláltuk magunkat azzal a szállodával, amely körül 2012-ben mentünk vagy három kört, a végére alaposan eltévedve. Most elsőre kiszúrtuk a jobbra történő fordulást, aztán még némi menet után egy balkanyar, és előttünk volt a cél. No, mára ennyi épp elég is volt, summázta Zoli szokása szerint a mai terhelést.
Átvettük az emléklapot és a Tar-köves kitűzőt, ami még Zoli tetszését is elnyerte. Leültünk egy kicsit pihenni. A rajtban lehetett főtt ételt rendelni, de mi nem kértünk, mert többnyire egyikünk sem eheti meg az ilyesmit… de itt is volt tea, ami brutál jól nézett ki… Attól, hogy nem kértem enni, teát még ihatok, kérdeztem kissé szégyenlősen a főrendezőt, aki leírhatatlan tekintetet vetett rám: „Csak hülyeségeket ne kérdezzél, jó?”, kérdezett vissza nagyon kedvesen. Így hát ittunk teát. Gratuláltunk a rendezéshez, és teljesen őszintén tettük.
A Bükki Kilátások számomra megközelíti az ideális teljesítménytúra fogalmát. A legjobb időpontban, se hideg nincs, se meleg. Tökéletes, végig látványos útvonal, talán a Török-út nem annyira, de akkor már úgyis töksötétben mennek a magamfajta nem gyorslábú hobbitúrázók. Nagyon lelkes és kedves rendezők, és a pontőrök is mindent megtesznek, és minden kérdésre tudnak válaszolni. Nincs túl sok induló, nem tapossák egymást az emberek. Egyszóval tényleg eszményi túra. Zitának külön gratuláltunk az útvonal kitalálásához, majd elindultunk hazafelé.
Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, insallah jövőre is visszatérünk.


Figyelem! A túra során találtam egy sötétszürke polár fejpántfélét. Le akartam adni a rendezőknek, de csak akkor jutott eszembe, mikor megtaláltam a kimosott nadrágom zsebében… Szóval, ha valaki ráismer, dobjon nekem egy e-mailt, és megbeszéljük a visszaadását. 

2015. február 16., hétfő

Barcika 65


Táv: 65,2 km
Szint: 1670 m

Jó régen nem írtam már beszámolót, pedig minden hétvégén megyek túrázni. De sajna a munkakörülményeim miatt nehezen szánom rá magam, h. még plusz 1-2 órát gépeléssel töltsek… Pedig amúgy remeknél remekebb túrákon jártam, insallah bepótolom majd legalább a legjobbak beszámolóit. Az is rendkívül inspirálóan hat, h. számomra teljesen ismeretlen emberek köszönnek rám túrákon, érdeklődve, h. miért nincsenek mostanában beszámolók… ez nagyon kedves tőletek, ez úton is köszönöm. És tovább inspirál arra, h. ha csak időm engedi, próbáljak írni.
Naszóval, a túra.
Ezen a hétvégén úgy készültem, h. elmegyek a Budai Trappra. 4 éve túrázom, azóta minden évben ott voltam ezen a túrán. Most még elő is neveztem. Estére meg azt terveztem, h. megyek a Kitörésre, kiváltképp, ha találok valakit, aki eljön velem… nem szeretek éjjel egyedül menni, mert szó szerint elalszom menet közben a hajnali órákban. Ám szokásos úti társaim közül egyetlen egy sem hajlott arra, h. eljöjjön velem – sőt, kifejezetten ellenállt, nem tudom, h. nekem vagy a túrának köszönhetően.
No, mindegy, gondoltam, akkor marad a Budai Trapp, este meg majd meglátjuk. Ki is békültem ezzel a megoldással, ám aztán…
Megbízott Szakértőnk még a hét elején rámírt: te, nem megyünk a Barcikára?
Erre a túrára már régen vágytam, 2 dolog tartott vissza:
  1. Jó messze van Pesttől, igazából csak úgy megoldható, ha előtte-utána M. Sz. szüleinél alszunk, akik a rajttól mintegy 45 percre laknak (kocsival. Nem gyalog. Gyalog SOKKAL tovább tartana, s gyanítom, utána már nem sok kedvünk lenne a 65-ös távhoz.)
  2. Legendásan sáros ez a túra. M. Sz. egy korábbi teljesítése után azt nyilatkozta: „Háromszor cseréltem út közben zoknit, de szerettem volna négyszer…” Én pedig csúszós helyeken még az átlagnál is sokkal bénább vagyok, így a sáros lejtőnél csak a jeges, lefagyott lejtőt kedvelem kevésbé.
Mindegy, ennek ellenére nagyon örültem, h. megyünk, bár kicsit izgultam is, mert idén nehéz túrán még nem jártam. Ennek ellenére próbáltam felszegett fejjel, bizakodva tekinteni a jövőbe.
Péntek este 7 körül el is indultunk, majd az M. Sz. anyukája által főzött zseniális vacsora (és a muffinok) után viszonylag hamar nyugovóra tértünk. Én (szokásommal ellentétben) pocsékul aludtam, talán az enyhe lámpaláz miatt, összeálmodtam mindenféle, még hozzám képest is meredek dolgot, kb. óránként felriadtam, így elég gyűrötten keltem reggel 4-kor. Viszont a korai indulásnak köszönhetően 6-kor már a rajtban voltunk. Neveztünk, közben az egyik rajtoltató hölgy bizalmasan közölte, h. az 50-es és 65-ös táv számára már az őrült kategória. Ekkor épp úgy gondoltam, h. az én számomra is. Ennek ellenére beneveztünk a 65-re, majd mire kivilágosodott, el is indultunk.
Valami brutál hideg volt. Már érkezéskor, míg a kocsitól beértünk a rajt helyszínéül szolgáló sportközpontba (cca. 30 m), majd elsírtam magam. Így igazából örültem, mikor nekivágtunk a távnak, és annak is, mikor végre kicsit felfelé kellett menni.
Az első pontig az itiner szerint egy „lábaserdőben” kellett haladni. Fogalmam sincs, mi az a lábaserdő, én még a rajtban olvasván a szöveget, egy alaposan túlzsúfolt Vasedény-raktárat vizionáltam, de végül is egy tök normális erdő volt. majd ha esetleg TKM olvassa ezt, felvilágosít minket.
Jó hideg volt, aminek örültünk, mert az út le volt fagyva. 


Ha nem lett volna, akkor, hogy egy túratársat idézzek, ez a szakasz bizony „szippancs” lett volna. Így a sár le volt fagyva, könnyedén suhantunk rajta. Illetve hát M. Sz. könnyedén suhant, én pedig igyekeztem vele lépést tartani.
A ponttól egy nagyon szép gerincre kellett rátérni, nagyon tetszett. Menet közben a Kinizsire való nevezés nehézségeit és valószínűségét tárgyaltuk, majd egyszer csak M. Sz. megszólalt, h. milyen rég látott már jelzést. Én is, de milyen szép ez a gerinc, lelkesedtem én. A GPS tüzetesebb vizsgálata kiderítette, h. mintegy 600 méterrel korábban volt a kék + leágazás, amelyet közhasználatú szóval mondva „benéztünk”. Még szerencse, h. eddig lefelé kellett jönni, mert így visszafelé legalább felfelé mehettünk… majd egy idő után bevágtunk az erdőbe, s toronyiránt kerestük meg a jelzést. Meglett, hamarosan kiértünk egy gyönyörű rétre:


Innen már nem volt messze a pont, ahol nagyon szép buszmegálló mögött lapult az ellenőrzőpont:



Pont jól jött az itt kapott Balaton-szelet, mert éppen azon gondolkodtunk, h. elő kellene venni valami ennivalót. Így a Balaton miatt nem kellett, megettük azt. Továbbmenve megcsodáltuk az Árpád-kori műemlék templomot: 


Majd a faluból kiérve akadt egy forrás is, aminek sajna a nevét nem tudom, de lemásztunk, és a vízből ittunk, ami nagyon finom volt. aztán mentünk tovább, mert én már nagyon vártam a Damasa-szakadékot, amit még soha nem láttam korábban.
Nem kellett csalódnom, mert nagyon szép volt a környéke is:




És maga a szakadék is:


Bár kifelé meredek volt:



Az itiner külön felhívta a figyelmünket, h. bele ne csússzunk a szakadékba, hát gondolhatjátok, h. én igencsak ügyeltem erre az apróságra…
Innen hamarosan elértük a következő pontot a Köbölitz-tetőn lévő vadászháznál. Itt már összefüggő hó borított mindent: 


A vadászház után rátértünk a tavalyról ismerős országos kék jelzésre – a kéktúrának ezt a szakaszát akkor teljesítettük. Mondjuk mindkettőnk számára meglepetés volt, h. ennyit kell lefelé menni – itt jöttünk volna fel nagyzsákokkal? Egyikünknek sem rémlett ez a megpróbáltatás.
Amúgy nagyon érdekes volt újra látni a kéktúra helyszíneit, akkor pl. nem voltak ilyen jóképű jégcsapok sem:

Leérve Uppony után elindultunk a Lázbérci-víztároló mellett vezető, rendkívül hosszú és lélekölő betonúton. Az eleje még jó volt, mert gyönyörködhettünk az Upponyi-szoros valóban lélegzetelállító sziklafalaiban:



De aztán a fal eltűnt mögöttünk, maradt a hosszú, lapos betonút, egyre jobban untam, egyre fáradtabb voltam, és mire beértünk a kb. 27 km-nél lévő Dédestapolcsányra, olyan fáradtság uralkodott el rajtam, h. mikor átkeltünk a Bán-patakon átvezető Margít-hídon, és két helybéli megkérdezte: „Bírják még?”, igencsak össze kellett szednem magam, h. azt tudjam válaszolni: „Muszáj, mert még a felénél sem vagyunk…”



Felrémlett előttem a lehetőség, h. nem fogok tudni lépést tartani túratársammal, lemaradok, és majd tavasszal megtalálják a bükki farkasok által meghagyott csontjaimat. Elhessegettem ezt a plasztikus képet, és besorjáztunk a templom melletti imaházba. Itt volt mindenféle kenyér, tea és mosdó. Mindegyiknek örültem. Gyerekkorom óta nem ettem vegetás vajaskenyeret (amúgy sem eszem kenyeret egyáltalán), de most lenyomtam két szeletet is, meg 2 bögre teát, és mentünk tovább.
Ja, tovább, át az egész BRUTÁLIS hosszú Dédestapolcsányon, majd még mindig a betonúton be Mályinkára… Aztán ott végre-valahára bevághattunk az erdőbe. Egyben meg is indultunk felfelé, a Bükk-fennsík széle felé. Ez volt a túra legszintesebb része, de olyan felfelé, amit én szeretek: nem túl meredek, nem technikás, csak kitartóan kell emelkedni. Ebben jó vagyok. Nagyon tetszett az is, h. milyen sok hó van, bár nyilván menni nehéz volt benne, de akkor is, milyen szép a havas erdő:



Itt találkoztunk amúgy egy fiatal kollégával, aki megkérdezte, idézem „Maguk lassan mennek?” Hát, az eddigi kb. 40 km-en tartottuk az 5-ös átlagot, szóval nem tudtam, mint mondjak, hát, így megyünk, feleltem, végigmutatva magunkon. A fiú elmagyarázta, h. a barátai lehagyták, mert nem tudott velük lépést tartani, és egyedül nem tud tájékozódni, így velünk jönne. Sajna a terv nem vált be, mert velünk se tudott lépést tartani, és lemaradt, bár belőlem előtörtek a (nem létező) anyai ösztönök, és folyton hátraforogtam, h. jön-e már, és jaj, most mi lesz szegénnyel.
Amikor másodszor estem át valamin hátraforgás közben, úgy döntöttem, h. inkább a saját problémámra koncentrálok, és koncentráljon ő is az övére. Amúgy jelentem, végül ügyes volt, és végig tudott menni.
A következő pont a Kapu-bérc volt, amit én következetesen Kulcs-tetőnek tituláltam, de most a történelmi hűség kedvéért megnéztem az itinerben a valódi nevét. Egy keskeny kis havas gerincen kellett kimenni, majd igyekszem inkább balra kicsúszni, ha csúszok, mondtam M. Sz-nek, aki élénken helyeselt, lévén, h. jobb oldalt volt vagy 20 méter mélység. Viszont maga a bérc, az nagyon szép volt, remek kilátással, kicsit le is ültünk, ettünk-ittunk.

Itt jegyezném meg, h. új Kövér Testem van, egy Deuter márkájú. Olyan, amilyennek az egyik végét végig, teljesen ki lehet nyitni. (gy. k. a „kövér test”, az az ivózsák, amely onnan kapta nevét, h. a fordítóprogramnak a „ne töltsön bele zsíros italt” jelentésű intelmet sikerült úgy lefordítania, h. „kövér test számára”, majd ezt a dekatlon így rá is nyomtatta a címkére… először komolyan megsértődtem, aztán meg azóta is csak „Kövér Test” néven emlegetek mindenféle ivózsákot) Azért újítottam be, mert a régiben, amelyet kb. 3 éve használok, már kifejlődött egy önálló civilizáció…
Innen viszonylag könnyű út vezetett Szentlélekre, a Turistaparkba, amelyet egy régi laktanya felújításával hoztak létre, és nagyon kellemes szálláslehetőségnek tűnik. Az egyik faházban ropogott a tűz a kandallóban, kaptunk teát, ennivalót, és jó pár perc üldögélés után indultunk tovább a Tardona nevű falu felé, amelynek létezéséről eddig nem is tudtam. Útközben megtekintettük a festői Látó-köveket, jó időben jó lenne visszajönni, felmászni és körülnézni. Majd az erdei akadálypálya leküzdésével folytattuk utunkat:


Mihelyt az erdőből kijutottunk, azonnal megjelent a réten a SÁR. Itt már nem volt lefagyva, lévén, h. napközben gyönyörű idő, 10 fok körüli hőmérséklet, ragyogó napsütés volt. Itt azonban még úgy-ahogy ki lehetett kerülni a nagyon saras részeket, ha nem lesz rosszabb, egy szót sem szólok, mondtam (de lett).
Tardonán (amelyet én rögtön átneveztem Kopasz Hölgyre) a kocsmában volt a pont. Belépve az ott üldögélő fejkendős öreg néni azonnal megjegyezte: „Na VÉGRE, jött má' egy nő is!” A többiek pedig gratuláltak, mondván, én vagyok az első nő. Ennek igencsak megörültem, soha, sehol nem voltam még első semmi, kivéve még iskolában az angol versenyeken, de az nem ugyanaz…
Kaptunk teát, ittam egy kávét, és a pontőr közölte, h. ahol le kell majd menni a műútról, a buszmegálló után, olyan sár van, „amilyent még nem láttunk, és el sem tudunk képzelni”.
Én azért elég vad dolgokat el tudok képzelni, ha akarok, szóval hittük is, meg nem is.
Eddig még mindig sikeresen tartottuk az 5-ös átlagot az első 50 km-en,  maradék 15 is meglesz 3 óra alatt, gondoltunk EKKOR MÉG.
Nekiindultunk a műúton. Jó hosszan mentünk, ki a faluból, majd a halastó után megálltunk a buszmegállóban. Erősen esteledett már:
 

Elérkezettnek láttuk az időt arra, h. elővegyük a lámpákat, így a buszmegállóban fel is szerelkeztünk:



Aztán bevágtunk jobbra a földútra. Hamarosan át kellett kelni a Tardona-patakon, már lámpával mentünk, úgy tűnt, h. a víz nem mély, így hát nem kerestünk átkelőt, simán átgázoltunk. Hát igen, az első 2 lépésig tényleg nem volt mély, a harmadiknál érte csak el a víz a zoknimat a bakancs felett… becsületére legyen mondva, a bakancs nem ázott be a megmerüléstől, csak felülről jött be egy kis víz.
A későbbiekben pedig egy kis sár. Majd sokkal több sár. Majd még több sár…
Az erdei út mellett fakitermelés folyt, és az erdei gépek úgy összevágták az utat, h. ilyet tényleg ritkán látni. Az út szélére kinyomódott földhányásokon próbáltunk menni, havas is volt, a sár meg a víz megfagyott a keréknyomokban, a jég folyton beszakadt alattunk, sötét is volt, alig láttuk, h. hova lépünk, és ez szakasz még világosban is szenvedés lett volna.
Amikor csak tehettük, a fás-bokros szélén mentünk, ha volt egy talpalatnyi hely, amit nem túrtak fel a fakitermelők. Ez azért volt jó, mert az addig a bakancsra ragadt sárba beletapadt egy csomó falevél, aztán, mikor visszakényszerültünk a szétdúlt útra, a falevélrétegre ismét tapadhatott egy új sárréteg. Azt hiszem, az emberiség így találhatta fel a panírozást.
M. Sz. anyázott. Én magam úgy éreztem, h. igencsak ingataggá vált lelki egyensúlyom szempontjából SOKKAL jobb, ha csendben maradok. Némán szenvedtem hát, mint azt én magam is oly gyakran tanácsolom széles ismeretségi körömnek.
A következő pontig volt majdnem 5 km, ezt gyakorlatilag végig sárban mentük, de legalább sok szint nem volt benne. Az utolsó pont, az Ebecki-tető, no, az viszont olyan nehezen jött el, amilyen nehezen ritkán jön bármi is… 8 km, 250 m szinttel, ami lazának hangzik, de a sárban nem volt az. Ráadásul ilyen le-fel út volt, 5 v. 6 emelkedővel, mondjuk ez annyiban volt jó, h. amikor úgy éreztem, h. már nem tudok továbbmenni felfelé, akkor vége lett, és egy kicsit mentünk lefelé is. M. Sz. minden alkalommal felhívta a figyelmemet, h. most felfelé megyünk, így legalább tudtam, h. miért nem tudok lélegezni.
Annyira nehezen ment le ez a 8 km, h. egyszer csak megálltunk út közben, és megettük az útra csomagolt muffint, és megittuk a teát a termoszból. Nekem ez nagyon jólesett, újult erővel mentünk tovább. Végre meglett a pont is, kódos volt ez is, felírtuk, és innen már csak 2,5 km volt hátra. Mondjuk vagy a fele az elég durva lejtő, ami eddigre már szerencsésen le is fagyott, volt, ahol be kellett mennünk az erdőbe, h. a legvészesebben lefagyott helyeket elkerüljük. Aztán egy balkanyarral benn voltunk a városba, és innen már könnyű utunk volt a célig.
A 15 km-rel korábban 3 órásra tippelt utat 4 óra alatt sikerült megtennünk, de én ezzel is teljesen elégedett voltam, mert ez a szakasz nehezebb volt, mint az egész korábbi rész.
Amúgy mindketten úgy éreztük, h. meglepően jól ment nekünk ez a túra. Nem fáradtam el annyira, mint vártam. Mondjuk álmosnak nagyon álmos voltam, és hazafele a kocsiban többször el is aludtam volna, ha M. Sz. nem ráz fel nagyon kedvesen, h. ha ő nem alszik, akkor én se.
A szervezőkről pedig tényleg csak csupa jót tudok elmondani. Nagyon kedvesek voltak, és végig tömtek minket kajával.
Ez abszolút nem volt egy tömegtúra, a hosszú távon 34 nevezővel, de mégis minden ponton – még ha csak a hosszú távosoké volt is – olyan gonddal és odafigyeléssel készültek, és olyan szívesen fogadtak, mintha nem is tudom milyen küldöttséget vártak volna. Nyoma sem volt annak, h. hát most ezért a pár emberért miért csináljunk akkora faxnit… Szóval nagyon köszönjük, ez egy remek, kiemelkedően jó túra volt. Én nagyon jól éreztem magam, és remélem, h. visszatérünk még ide.


2014. december 21., vasárnap

Vulkán


Táv: 43,6 km
Szint: 2216 m

Az egyik kedvenc túrám. Mindig megosztott első helyen végez nálam az év teljesítménytúrái között. Mikor elkezdtem túrázni, ez volt az egyik vágyam, h. hú, erre én menni akarok. Egyszer sem csalódtam benne, mindig más, de mindig remek élmény.
Idén kétséges volt a túra sorsa: az ónos eső okozta károk miatt nem tudtuk biztosan, h. lesz-e vagy sem. M. Sz-szel naponta nézegettük a híreket, nem nyugodva meg, amíg meg nem jelent a kiírás, h. „biztosan megrendezik!”
Ez úton is köszönet a szervezők munkájáért, amellyel az útvonalat megtisztították, illetve a megtisztíthatatlan részekről elterelték. Nélkülük nem éreztük volna ilyen jól magunkat, túra híján…
Háromszor voltam már ezen a túrán, most, a negyedik alkalommal először nem a rajtidő elejére mentünk Királyrétre. Mindenki fáradt volt az év végi hajtásban, nem volt kedvünk korán kelni, illetve még ennél is sokkal korábban. Én reggel még dolgoztam, így jól jött, h. 1 órával tovább alhatok.
A különbség annyi volt, h. eddig úgy mentünk, h. sötétben > világosban > sötétben, most meg úgy, h. világosban > sötétben.
A rajt idén pont szemben volt a tavalyival, nekem ez sokkal jobban tetszik, mert több a hely. Négyen érkeztünk a rajtba, mert Zoli is becsatlakozott hozzánk, plusz ugye M. Sz. Tamás és én. Egyszerre indultunk el, ennek ellenére Zoli mázlista módon 7:10-es rajtidőt kapott, mi többiek meg 7:00-sat. A Zolié volt inkább reális, mert 7:05-kor néztem az órámra, akkor még benn álltunk a szállóban, és utána kinn még a GPS-eket is be kellett izzítani.
Nekiindultunk az első pont, a Nagy-Hideg-hegy felé. Nem volt túl hideg, látszott, h. napsütés is lesz. Az eleje eseménytelenül telt, felfelé mentünk, de nem túlzottan, Tamásnak elege lett a tempónkból, elfutott, nem is láttuk többet, mintegy 3 órával előttünk ért be.
Az első döbbenet ott ért, ahol régen az első pont volt, és van egy ki patakmederféle. Ami most nem mederféle volt, hanem konkrétan egy száguldó patak. Rajta egy féloldalas, lefagyott, foghíjas híd. Mivel Zoli nekiindult, én is. Ő a közepén közölte, h. „le van fagyva és baromira csúszik”, majd a hátralévő távot négykézláb tette meg. én is éreztem, h. a fatörzseket jégréteg borítja, plusz még mozog is alattam, én is négykézlábra vágtam magam, és visszaiszkoltam – a kiindulási oldalra… inkább a híd alatt keltem át a köveken, bár pont előttem egy futólány lecsúszott az egyikről, s féllábszárig megmártózhatott a ránézésre pár fokos vízben. Legalább én már tudtam, h. oda ne lépjek.
Mivel a piros sáv járhatatlan volt, le kellett menni (majd fel) a kék pluszon, még 2 patakátkelést és némi plusz szintet beletéve a távba. Én nem örültem, főleg a patakátkeléseknek, lévén, h. mind lépésbiztonságom, mind egyensúlyérzékem vetekszik egy háromlábú, alaposan bedrogozott tevéével. Ennek ellenére megúsztam épségben.
Itt már látszott, h. a fák bizony megsínylették az ónos esőt:


És hamarosan az is látszott, ami engem teljesen megdöbbentett, mégpedig, h. van hó, és nem is kevés. Ez főként majd a NHH és Csóványos közötti szakaszon volt hangsúlyos.
A NHH-i ponton ittunk teát, aztán mentünk tovább. A nap gyönyörűen sütött, én le voltam nyűgözve attól, h. van hó, nahát, van hó, de jó, van hó:


A fiúk egy idő után lehagytak, a Csóványosra előttem értek, felmentek az új kilátóba. Én is megindultam utánuk, de a nagy felszaladásban úgy elszédültem, h. meg kellett állnom. Kimentem az oldalerkélyre, és elgyönyörködtem az ötletesen megoldott hernyóbemutató tábla betűiben:


Mire összeszedtem magam, lejöttek a fiúk, mentünk is tovább, továbbra is hóban:


A magosfai pont után láttuk lenn a völgyben, h. mennyi fa kidőlt:


A természetvédelmi őr szerint azokat a részeket érintette súlyosan a jég, ahol az erdőt kivágták, és utána csupa azonos méretű/korú fa nőtt. Ott, ahol sok évtizede (évszázada?) nem bolygatott erdő volt, ott csak a koronák tetejéből tört le, az erdő nem igazán károsodott.
Hamarosan elérkezett kedvenc szakaszom, ahol brutál meredeken le kellett ereszkedni a zöld négyzeten a Vilatihoz: 


Annak ellenére, h. sár is volt, meg víz is, a szokásosnál könnyebben lejutottam. Ekkor jött a feketeleves. A mittudoménmilyen patak a Vilatinál alaposan meg volt duzzadva. Itt volt régebben egy híd, mondta csodálkozva M. Sz. Valóban volt, de a Naháton már nem volt meg, csak akkor a patakban alig volt víz, s. könnyedén át lehetett kelni rajta. Most azonban a víz rohant, magas volt, a villanyoszlop, amin át lehetett volna menni, még magasabb. Tipródtam is, h. melyiket válasszam:


 Végül maradtam a villanyoszlopnál, de egyedi megoldásként ülve jutottam át rajta (ülj előrébb a lovon, kislányom, mondták oly sokszor nekem, hát most előrébb ültem, folyamatosan J). Erről amúgy a mindig oly figyelmes M. Sz. videót is készített, külön kérés (és megfelelő juttatások) esetén ez nálam megtekinthető.
A Vilatiban a szokottnál tovább elidőztünk, meleg volt, tea volt, ettünk, nem akaródzott nekivágni a piros sáv emelkedőjének… aztán csak nekiindultunk, az elején eléggé besűrűsödtünk, aztán kicsit szétoszlott a mezőny. Már alig vártam, h. elérjük a szép kilátásos részeket, és nem is kellett csalódnom. Holló-kőn kicsit leültünk, gyönyörködni a kilátásban:



A kis zöld mohás kövek nagyon szépek voltak errefelé szokás szerint, bár az út nem volt könnyen járható, csúszott is. M. Sz. ügyesen lekapta azt a pillanatot, amikor még éppen nem estem hasra:


A Salgó-vár aljában taktikai megbeszélést tartottunk. Ez abból állt, h. mondtam a fiúknak, h. várjanak meg a tetején. Meg is vártak a ponton, megállapítottuk, h. rosszul állunk idővel, és kissé nagyobb sebességre kapcsolva megindultunk a Magyar-völgy felé. Nagyrészt lefele mentünk, nyilván a Magyar-hegy oldalába fel kellett mászni, de az eddigiekhez (és eztán következőkhöz) viszonyítva nem volt ez durva. A ponton ittunk teát, aztán indultunk.
Én ekkor már elfáradtam. A fiúk az emelkedőkön mindig megelőztek, aztán a vízszintesen meg a lefelén loholtam utánuk. A második NHH felmenés előtt megálltunk egy farakásnál. Kiosztottam a nálam lévő Lindt csokigolyókat – Tamás részét annak a túratársnak, akit utolértünk, s ő elmesélte, h. egy rossz fordulónak köszönhetően másodszor is visszament Salgó-várra, és ezért szerinte már nem fog szintidőben beérni. Bíztattuk, h. nem lehetetlen az, csak nagyon, nagyon kell akarni. Annyira már nem akarta.
Innen felfelé a piros+ valami iszonyat sáros volt, nem is értem, h. egy ilyen meredek rész hogy lehet ilyen sáros. Az útról letérve balra ráléptem egy alaposan kijárt részre, ügyesen el is estem, hurrá. Ekkor már eléggé a tartalékaimat merítettem ki, de azért csak felértünk. Másodszor is betértünk a turistaházba, és elég sokáig elüldögéltünk odabenn. Megállapítottuk, h. sietnünk kell. Már a lámpa is kellett, csuma sötét lett időközben. Mentünk lefelé, nekem elemet kellett cserélnem a lámpámban, a kék + helyett elmentünk a dózerúton, aztán csak visszataláltunk a pirosra, ahol reggel jöttünk felfelé. Nagyon kiléptünk, mert láttuk, h. nem sok van már a szintidőből. Fussak, vagy beérünk, fordultam hátra M. Sz-hez. Mondjuk nem annyira hiszem, h. oly komoly sebességgel tudtam volna futni, így reménykedtem a nemleges válaszban. Beérünk, mondta M. Sz.
És így is lett, sőt, még maradt is a szintidőből, no, mondjuk nem sok, kb. fél óra, nem néztem az órámat, de majd az illetékes time keeper kijavít. A célban rengetegen álltak sorba, de azért megkaptuk egy idő után az oklevelet meg a kitűzőt, aztán irány az étterem. Én ittam egy kólát, aztán elindultunk hazafelé.
Annak ellenére, h. még soha nem mente ilyen sokáig ezen a túrán, azt hiszem, az eddigi 4 Vulkánból ezen éreztem magam a legjobban. Az idő gyönyörű volt, a kilátások nagyon szépek, hó is volt, a társaság is remek volt. insallah jövőre is itt leszünk.


2014. november 16., vasárnap

Hegedűs Róbert emléktúra


Táv: 26,96 km
Szint: 1143 m

Szerintem ezen a túrán voltam a legtöbbször életemben. Először 2010-ben, csupán 2 hónappal azután, h. egyáltalán elkezdtem túrázni. Ebből is látszik, h. már 4 éve túrázom…
Ebben a túrában sosem kellet csalódnom. Nem hosszú, de Budai-hegységhez képest igen jelentős szintek vannak benne. Jól el lehet rajta fáradni a rövid táv ellenére…
Eredetileg arról beszéltünk, h. a húgommal kettesben vágunk neki, de aztán ő mégis ellene döntött, mert ez a táv neki már sok, és tavaly is elég rosszkedvűre sikerült a vége. Én előneveztem, és mikor kiderült, h. mégiscsak egyedül megyek, úgy is nekivágtam természetesen.
Reggel felkeltem dolgozni, majd reggeli után irány a rajt. Nem sikerült a legelején elrajtolni, de jobb is volt így, mert a tömeget elkerültem. Nagyon kellemesen szellős mezőnyben mentem végig, volt, h. hosszú ideig senkit sem láttam.
Reggel még hűvös volt, borongós idő, alig akartam a rajtban levenni a kabátot, aztán nagy nehezen mégiscsak elbúcsúztam tőle, és polárban vágtam neki a Hárs-hegy oldalának. A kis bemelegítő kaptatók után már nem is fáztam annyira…
Azzal együtt, h. már ötödször voltam a túrán, néha el kellett gondolkodnom azon, h. ide vagy oda hogy is fogunk kerülni… Elhamdulillah a szalagozás jó volt, ennek ellenére kétszer is visszakiabáltam rossz irányba menő túratársakat… Akik ezt jól fogadták, és nem küldtek el sehova, mondván, h. nehogy már én mondjam meg, h. ők merre menjenek, hanem inkább megköszönték.
A túra elején, mint említettem, az idő borongós volt:



Még a sárga sávon, a patak völgyében sem sütött a nap, de a kis hidaknak így nagyon különleges hangulatuk volt a borús időben:

Itt találkoztam egy halom vizslával, lehetett vagy 6-7 darab, pontosan nem tudom megmondani, mert rohangáltak, és hát egyik vizsla olyan, mint a másik így messziről… de nagyon érdekes volt ennyi egyforma kutyát látni egy rakáson.
A sok emelkedőnek köszönhetően nem fáztam, sőt, néha melegem volt, de közben meg azért az volt az érzésem, h. ha levenném a polárt, akkor fáznék… ez a dilemma alaposan és hosszú időre lekötött, olyannyira, h. alig vettem észre az idő múlását.
Közben még a nap is kisütött, és az addig is szép erdő még szebb lett:


Igen, tudom, mostanában minden egyes beszámolóban elmondom, h. gyönyörű volt az erdő, de hát mit csináljak, amikor tényleg az… nagyon-nagyon szép ez az ősz elhamdulillah:



A Hármashatár-hegyről lefelé indulva majdnem rossz irányba mentem egy csapat tapasztalt túrázóval beszélgetve, de elhamdulillah rám szóltak, és így nem kellett jelentős kitérővel eljutnom az Árpád-kilátóhoz. Pont itt éreztem úgy, h. kisétáltam magam mára, de nem is volt más sok a célig. Nem mondom, h. innen már végig lefelé, mert még azért elég sok emelkedő volt, sőt, az utolsó pillanatig felfelé kell menni ezen a túrán.
A célban szokás szerint kedvesen fogadtak, megkaptam a jelvényt (minden teljesítésre más színű, természetesen), oklevelet, kitűzőt, és elindultam a tea irányába. Az összes túra közül ezen a legfinomabb a tea – mikor először voltam, akkor a banánnal együtt még a Hármashatár-hegyen adták, ahol különösen jólesett a hidegben. Azóta már a célban van, aminek az az előnye, h. többet lehet inni belőle J HA az ember hoz poharat. Én pedig ügyesen otthon felejtettem az előre kikészített túrabögrémet, ami most igazán mélyen érintett, mert már kb. 10 kilométer óta a teára spóroltam. De mondjuk feltaláltam magam, mert úgyis szükségét éreztem egy kávénak, bementem a büfébe, majd a műanyag kávéspoharat elmosva ittam 3 pohár teát is J. Aztán hazaindultam dolgozni.
Nagyon szeretem ezt a túrát, bár kicsit mindig szomorú leszek tőle, mert arra kell gondolnom, h. mi most voltaképpen azért túrázunk, mert valaki – egy fiatal, lelkes, szintén túrázó ember – meghalt…


„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul...”

2014. november 14., péntek

Fehér-Vár-Palota


Táv: 41,3 km
Szint: 875 m

Zoli már nagyon régen mondta, h. menjünk erre a túrára, mert ez milyen jó. Oké, menjünk, mondtam én. Az utolsó pillanatban még felmerült, h. menjünk mégiscsak a Mecsekbe, mert 1. idén ott még nem voltam, 2. oda igazán ritkán megyünk…
Aztán az időjárás-előrejelzés azt mondta, h. szakadni fog az eső mindenhol, de KIVÁLTKÉPP a Mecsekben. Így mecseki sofőrünk inkább nem pártolta a projektet. Mi Zolival elhatároztuk, h. ha cigánygyerekek potyognak, mi akkor is megyünk, mert ő már régen túrázott, én meg menni akartam J. Tetszett a koncepció, h. gyalogoljunk át Székesfehérvárról Várpalotára. Szeretem az ilyen „valahonnan-valahová” túrákat. Valahogy igazibb így a távolság, mikor valahonnan valahová jutunk el, mint amikor megyünk egy 40 km-es kört x-ből x-be…
A Moszkva téren találkoztunk reggel, én előtte még megcsináltam a híreket, megittam a kávémat, aztán hajrá. Némi tűnődés után az 1-esen mentünk, pályamatricánk nem lévén. Hát, az út hosszú volt és sokáig tartott. De azért időben leértünk, leparkoltunk, és mihelyt kiszálltunk a kocsiból, természetesen esni kezdett az eső… De mire elindultunk, el is állt, és a nap hátralevő részében igazán remek idő volt. A gyors nevezés után 7.30-kor el is rajtoltunk a fehérvári Országalmától:



A túrához hihetetlen jó minőségű, keménypapíros színes térképet adtak, saját térkép akkor sem kellett volna, ha (a) nem lett volna velem Zoli, (b) tudnám használni. Itt volt azonban Zoli, a(z egyik) sztárnavigátor, aki ráadásul még kis mozgó telekkönyvi hivatalként sorolta minden hegycsúcson a környező települések, más hegycsúcsok, tájegységek, dűlők stb. nevét, helyrajzi számát, művelési ágának besorolását stb., így én az itinert már rögtön az elején rábíztam, cipelje ő, mert neki még térképtartója is van…Nekiindultunk, h. átvágjunk Székesfehérváron.Virágóra:


Az első ellenőrzőpont, a Savanyúvíz névre hallgató forrás, alig 1 km után meglett. A helybeliek töltögették kis műanyag palackjaikat az állott szódavízre emlékeztető, ráadásul még vasas nedűből, mi is ittunk belőle, nekem ízlett. 

Aztán mentünk tovább. A következő pont Mohán volt. ez az első 10 km, be kell valljam, nem volt annyira izgalmas. Ki a városból, város szélén, patakparton a nádasban a ködben, a csaknem 11 km-ben összesen 10 m szinttel. Mondjuk az erdő meg a táj szép volt, szóval ne valami ipartelepeken keresztüli vándorlást képzeljetek el azért:

Viszont Mohán, a közösségi házban nagyon nagy vendégszeretettel fogadtak, forró teával, jóreggelt-kekszekkel. Mintegy 10 perces pihenőt tartottunk reggelizés és mosdólátogatás céljából, majd mentünk is tovább. Az iszkaszentgyörgyi kastélyig még mindig nem volt sok szint, felkapaszkodtunk a felírós ponthoz a kápolna dombjára, itt kicsit kiléptünk, h. magunk mögött hagyjunk néhány kamaszkorú túrázót, akiket láthatólag stresszelt a természet csendje, mert a mobiltelefonjukról bömböltetett, általuk valószínűleg zenei élménynek gondolt ricsajjal próbálták feldobni ezt a rettenetesen unalmas túrázást. Pár perc múlva már nem hallottuk őket elhamdulillah.
Amúgy azt vettem észre, h. ahogy öregszem, egyre jobban értékelem a csendet. Különösen túrán, az erdőben nem szeretem mások hangos zenéjét hallgatni. Komolyan, nem azért járunk szerintem túrázni… ha erre vágynék, kimennék sétálni ide a körútra inkább.
Az iszkaszentgyörgyi kastély nagyon tetszett, érdemes lenne szépen felújítani az épületet és környékét:


Itt kezdődött a túra igazán érdekes része.


Emelkedni kezdtünk, és megcsodálhattuk több oldalról is a Szenes-horog sziklafalát, ami remek látvány volt:



Még sosem jártam erre, és eddig párszor elgondolkodtam, h. miért is lelkesedett Zoli annyira ezért a túráért, de innen már én is lelkesedtem, mert nagyon szép tájakon jártunk.
A csóri művházban igazi terült-terülj asztalkám fogadott minket. Ismét volt forró tea is. Kicsit megpihentünk, elbeszélgettünk a túratársakkal, aztán indultunk is tovább, fel a Kilátó-hegyre, ahol, bármely meglepő is, volt egy kilátó. Előtte azonban a Kőasztal nevű helyen volt még egy – nem hinnétek el – kőasztal:



Megcsodáltuk a kőasztalt, amin egy kiránduló család kislányának fókája ábrándozott a jégtáblákról, amelyeken népének tagjai kőasztalok helyett pihennek, aztán mentünk fel a kilátóhoz.
Nem volt egy túl magas kilátó, el is határoztuk, h. nem teszünk miatta kitérőt, de az út pont alatta ment el, így hát felmásztunk, és megállapítottuk, h. ha egy vagy két emelettel magasabbra építik, remek lenne a kilátás… így is szép látvány nyílt a környező erdőre, de messzebbre nem lehetett látni:



Innen felkapaszkodtunk a Meredélyfőre, ami végül is nevével ellentétben nem volt olyan rettenetes magasságban, de a kilátás, az ismét valami hihetetlen volt:


Majd megkezdtük utunkat túránk legmagasabb pontja, a Baglyas felé.
Azt most nem akarom még egyszer elmondani, h. milyen szép volt az erdő, de hát tényleg nagyon szép volt. elhamdulillah gyönyörű ősz az idei, szép idővel, színes levelekkel, csodás kilátásokkal, remek túrákkal. Mondjuk lehetne egy kicsit több eső, mert kalapos barátaim örülnének neki… de ez az ősz tényleg hihetetlen: 


Még a Baglyas előtt volt az ellenőrzőpont, ez egy korábbi hegy előtt is megtörtént: az előttem haladók egyszer csak megálltak az út közepén, én próbáltam kikerülni őket – aztán kiderült, h. pecsételni álltak meg, mert a pont átminősítette magát „mozgó ponttá”, és lemozgott a hegyesebb vidékről, ahol igencsak fújt a szél. Most is még a hegy előtt megkaptuk a pecsétet és a csokit.
Felfelé a Baglyasra érdemes volt visszanézni, mert a kilátás az acélszínű ég alatt gyönyörű volt:



Túránk legmagasabb pontján nem időztünk sokat, mert igencsak fújt a szél. Meg hát szerettünk volna világosban beérni…
Innen még nagyon szép helyeken, remek kilátások között haladtunk egy darabig. Aztán bementünk Inota központjába, a vendéglőben a pecsét mellé ismét adtak forró teát, majd a falus szélén, alig párszáz méterre a következő ponton banánt is. A pont a víztározó partján volt, a pontőrök a szél elől behúzódtak valami romos épület maradványaiba:



Innen felkapaszkodtunk a kápolna dombjára, és megkezdtük hosszas fel-le utunkat a következő dombokon:


A műúthoz kiérve jobbra szalagozás vezetett, amin kötelességtudóan el is indultunk, hiszen a szalagozás eddig is kiváló volt. most azonban éppen arrafelé vezetett, amerről jöttünk, ráadásul felfelé a dombokra, és Zoli eléggé határozottan le is szögezte, h. ő már nem szeretne sehová felfelé menni. Ezzel teljes mértékben egyet is értettem, hozzátéve, h. a víztározótól már csak 3 km van a célig, és ha most itt visszafordulunk, és teszünk még egy kört, az lényegesen több lesz annál… előszedtük az itinert, és megállapítottuk, h. egyértelműen közli, h. mi menjünk be a városba jobbra a műúton. Ez a szalagozás valamelyik másik távnak szólt, de kíváncsi vagyok, h. hányan nézték be a többiek közül…
Innen már hamar beértünk, a buszmegállónál megkérdeztem egy helyi lakost, h. hol a művház, ő kicsit furcsa arckifejezéssel mutatott a szemben lévő épületre… besétáltunk, a kitűző és emléklap mellett nagyon dekoratív szendvicsek fogadtak:


Minden elismerésem a szervezőké, akik végig nagyon kedvesen és vendégszeretőek voltak, és még itt az utolsó ponton is maradt energia és kedv, h. ne csak egyszerű kenyerekkel, hanem ilyen mosolyra derítő, kedves figyelmességgel fogadjanak minket. Ez a szellem végig áthatotta a túrát, és ez nekem mindig nagyon sokat jelent, köszönjük szépen ez úton is.
Innen busszal mentünk vissza Fehérvárra, az autóhoz, hamarosan jött is a buszunk, ami nem is állt meg máshol, hamar átértünk, és ezúttal a 7-esen jöttünk vissza Pestre, ami nekem rövidebbnek tűnt.

Nagyon jól éreztük magunkat ezen a túrán, szép tájak, remek idő, jó szervezés, nagyon kedves és vendégszerető szervezők. Insallah jövőre is jövünk J