2016. február 8., hétfő

Fellegvár 45 (Túrafüggő)

Táv: 47,7 km
Szint: 1763 m
Ezen a héten szombaton családi rendezvény volt, ezért nagyon örültem, mikor láttam a túranaptárban egy „normális” vasárnapi túrát, ami nem 20 km, és nem is megközelíthetetlen helyen van. Rögtön írtam is Zolinak, h. nem lenne-e kedve hozzá, ő meg visszaírt, h. pont erre gondolt ő is…
Az elkövetkező időkben a túra nőni s hízni kezdett. Eredetileg 42 km-nek volt kiírva, aztán egyetlen éjszaka alatt nőtt 5 km-t, s még szintesedett is… no, sebaj, gondoltuk, végül is szenvedni járunk a túrákra (illetve én még enni is).
A szombati családi buli lezajlott, de én sajna eléggé rosszul kerültem ki belőle… A szombat délutánt, majd az éjjel jelentős részét is a mellékhelyiségben töltöttem. Mint később kiderült, a húgom is, de senki más nem, így a dolgot a majonézes káposztasalátára vezettük vissza, mert azt rajtunk kívül más nem evett. Én mindenesetre nagyon megviselt lettem vasárnap hajnalra, ráadásul, mikor megnéztem az e-mail fiókomat, ott találtam kb. 5 oldalnyi (természetesen) BORZASZTÓ sürgős fordítandót is. Így megfogalmazódott bennem a döntés, és felhívtam Zolit, h. elnézést, de nem megyek a túrára, menjen nélkülem.
Ő azonban esténként repülő üzemmódba állítja telefonját, s ezért bizony hiába hívtam, mert, mint kiderült, elfelejtette visszakapcsolni. Remek. Nem tudván elérni őt, mégiscsak felöltöztem, s kimentem a találkozóhelyre, mondván, h. akkor csak a 30-as távon megyek, azt csak végigmegyem valahogy, s még időben hazaérek a munkához.
(Itt szeretném a köz okulására megjegyezni, h. a modern mobiltelefon-készülékeken a hangot le lehet venni mindenféle üzemmód-állítgatás nélkül, sőt, a legtöbbön külön profilokat is létre lehet hozni, s ezek között egy-egy gombnyomással váltogatni. Ilyenkor ugyan a telefon ugyan nem cseng, de később legalább látjuk, h. ki keresett…)
Kiderült, h. Zoli sincs a topon, s ő is csak azért jött a túrára, mert megbeszéltünk. Most akkor menjünk haza, néztünk egymásra a kocsiban, aztán végül is csak megindultunk Leányfalu felé. Közben rájöttem, h. a 30-as távon csak 8-tól lehet rajtolni. Hát én bizony nem ülök ott másfél órát a rajtban, inkább hazabuszozok, gondoltam.
A rajt-cél előtt leparkolva vagy 10 percig ültünk az autóban, h. egyáltalán kiszálljunk-e, vagy menjünk gyorsan haza aludni. Aztán csak kiszálltunk. Olyan hideg volt, h. szinte azonnal meg is bántam. A rajtban lelkes rendezők fogadtak, olyannyira, h - bár felajánlották, h. átnevezhetek a 30-ra (sőt, akár a 15-re is, mondta boldogan az egyik rajtoltató) - nem volt szívem azt mondani, h. átnevezek. Kaptunk a rajtban egy csokit (aminek a papírjával nyertem egy másikat:)). Elindultunk a 45-ön, ami inkább volt 50, de sebaj.
Kezdetben még Leányfalu utcáin mentünk, egy idő után erős emelkedőn, de mivel egy nagy kortársam szerint aszfalton úgysem számít a szint, igyekeztünk nem lihegni. Aztán már az erdei úton indultunk meg a Rekettyés-forrás felé, ahol én már jártam, de Zoli még nem.
Itt az elágazás előtt megelőzött minket egy futó, akit elég sokszor láttam már így elviharzani, bár a nevét nem tudom, s a P kör elágazásra ügyet sem vetve zúzott tovább az ösvényen. „Hahó! Futó!”, kiáltottam utána különösen idegesítő fejhangon, mert, miként említettem, a nevét azt nem tudtam továbbra se. Kissé zavartan visszajött, és beszaladt kódot írni a forrásig, mi lassabban követtük:

Itt megjegyezném, h. amúgy a színes térkép nagyon egyértelműen jelölte az útvonalat meg minden pontot, s a letölthető track is remek volt – TKM bizonnyal tapsikolt volna örömében, mert én is ezt tettem. Az itiner is biztos jó volt, de ezt én ki sem hajtottam, mert a térkép, a GPS és Zoli – aki szintén sztárnavigátor – mellett nem volt rá szükségem.
Közben jött fel a nap, szép volt az erdő:
És a patak is:
Meg a kis tavacska, amiből volt bőven ezen a szakaszon:

Ez amúgy erősen emlékeztetett arra, amit múlt szombaton, privát Wass Albert túránk keretében láttunk:

Innen mentünk tovább következő ponthoz, az Álló-réthez, amiről én nem tudtam, h. mi, de odaérve rájöttem, h. jártam már itt, csak nem tudtam, h. így hívják, illetve, hogy egyáltalán bárhogy is hívják. Az idáig vezető út, hát, az hol le volt fagyva, hol sáros volt, de ekkor még nem tudtuk, h. lesz ez még bőven rosszabb is.
Az Álló-réten megálltunk egy kicsit, az elnevezéshez hűen. Enni viszont nem tudtam. A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, h. az egész túrán egy csokit és 2 banánt ettem meg, mert a gyomrom, az továbbra sem volt jó.
Innen egy kicsit pihentetőbb szakasz következett, nagyrészt lefele mentünk, elhaladtunk az ellenőrzőpont nevét adó Ferencz-forrás mellett, ahol megtaláltuk az idei év első hóvirágjait:

Ezek IGAZI hóvirágok voltak. (M. Sz. mindig kis híján gutaütést kap, amikor kifejtem, h. a kiskertekben növő hóvirágok, azok nem „igaziak”. Az az igazi, ami az erdőben, önmagától nő ki. Azért beláthatjuk, h. az erdőben, ahol nem pátyolgatják az embert, SOKKAL nehezebb kinőni, mint egy házfal mellett a kiskertben…)
A pont maga a Sztaravoda nevű forrásnál volt, amelyben a névadóval ellentétben volt víz:

Amúgy ezen a túrán egy csomó működő forrást érintettünk, vízvétellel nem volt gond.
No innen megindultunk Pilisszentlászló, hegytető felé, ami, mint azt nevéből mintegy kitalálhattátok, jelentősen felfele volt. Ráadásul itt elkezdődött az igazi brutál sár (ami később majd még fokozódott). Próbáltuk kerülgetni, bemenni az erdőbe, fel a hegyoldalba, több-kevesebb sikerrel.
A hegytetőn kaptunk csokit, amit én zsebre vágtam, mert éreztem, h. nem kellene megennem sem ezt, sem mást. Innen a Szekrény-kő volt a következő pont, amiről fogalmam sem volt, h. mi az, és még most sem, ugyanis hiába kerestük a feltételes pontot, nem volt, s így az sem derült ki, h. pontosan hol is van az említett kő… Nagy tragédiának mondjuk nem tartottuk a dolgot, a feltételes pont, az azért feltételes, mert vagy van, vagy nincs. Ezúttal nem volt.
Hamarosan leértünk Pilisszentlászlóra, majd meg is indultunk kifelé. Közben nosztalgiáztam: nohát, itt vettünk nektarint a kéktúrán, nohát, itt pecsételtünk a kéktúrán… Zoli türelmesen hallgatott. A faluból valami brutál hosszú szakasz vezet ki a nyaralók között, az egyre kellemesebbé váló időnek köszönhetően sárban:

Aztán az erdő szélén Hófehérke és az öt törpe búcsúztatott minket. A többiek, gondolom, a bányában dolgoztak.

Az újonnan feljelzésezett Spartacus-ösvény nem volt már messze. Kicsit féltem, h. majd sáros lesz, és csúszni fog, de félelmeim alaptalanok voltak. Le volt fagyva, és csúszott. Na jó, nem mindenhol. Csak ott, ahol nem volt sáros… A tábla már az elején fel is hívta figyelmünket a várható gondokra:

Amúgy nem volt ám tragikus, rosszabbra számítottam: még én is simán végigmentem, különösebb halálfélelem nélkül, s az ösvény szokás szerint gyönyörű volt:
Kedvenc kőszálam:

Kifejezetten sajnáltam, mikor vége lett. Aztán már hamar elértük a következő pontot, a Jenő-kunyhót, ahol még nem voltunk a túra felénél, de azért megálltunk 5 percre, én megettem egy banánt, aminek elhamdulillah nem lett végül tragikus következménye. itt érdeklődtem arról, hogy vajon volt-e feltételes pont a... hol is? Sziklakredencen? Fiók-szirten? Kőkredencen? Vagy hogy is hívják... Szekrény-kő, javított ki az a pontőr, aki éppen kevésbé kacarászott rajtam. Sajna, képtelen vagyok ezeket a sziklás neveket megjegyezni, rögtön intenzíven el is kezdtem gondolkodni azon, h. hogy is hívták a Barcika 65-ön azt a szép kis kilátópontot? Kulcs-tető? Vagy valami Lakat-bérc? Zoli sajna nem nem volt még a túrán, így nem tudott segíteni, de tétován bedobta a Látó-köveket, de én nem arra gondoltam, hanem valami azóta is megfejthetetlen földrajzi helyre...
Innen a különösen szép szakaszon vezető zöld jelzésen be kellett menni Visegrádra, ameddig nem volt sok szint, onnan viszont fel kellett menni a várhoz, ameddig pedig igen. Mindenesetre, lényegesen könnyebben felmentem, mint vártam volna, többeket le is hagytam, pedig nem szoktam felfelé vonszolódva.

Fenn megálltunk, h. cipőinkből kiürítsük a Magyar Tudományos Akadémia Kőzettani Kiállításának teljes anyagát. Az értékes geológiai relikviáktól megszabadulva én elindultam, h. megkeressem a mosdót, és egy light kólát, amit meg terveztünk felezni Zolival.
Két tragikus ténnyel is szembesülnöm kellett:
  1. A vécé KÉTSZÁZ!!! HUF-ba kerül.
  2. NINCS light kóla. Rendes kóla sem, bár azt nem is szeretem, de most megittam volna. Tea sem volt. Csak cukros üdítők voltak, 3 az 1-ben kevert kávé és forralt bor. Ezeket egyikünk sem tervezte elfogyasztani.
Ittunk vizet. Megettem „B” banánt, s konstatáltam, h. „C” banán már nincs, mondjuk nem is kívántam igazán. Irány a Nagy-Villám. A vártól a Nagy-Villámig s az onnan továbbvezető szakaszt nagyon szeretem. Ez egy nagyon szép rész. A Nagy-Villámon megint csak nem volt feltételes pont, de pecsételtünk a kéktúrás bélyegzővel. Mentünk tovább a Visegrádi-kapuhoz, amiről egyikünk sem tudta, h. mi is az. Én titokban hatalmas sziklaíveket s kőoszlopokat vizionáltam. Ehhez képest nem volt semmi, csak az OKT és a kék plusz elágazása, ahol megint kaptunk csokit. Viszont addig meg durván sáros volt az út, nem találtatok valami kicsit sárosabb helyet, kérdeztem a pontőröket, de nem kellett volna semmit mondani, mert utána csak rosszabb lett:

Nem is tudtunk az úton menni, bementünk a susnyába az út mellett, ami igaz, hogy szúrt, viszont nem folyt be a bakancsba.
Egyébként közben, mielőtt a ponthoz értünk, hallottunk több lövést is, s egy útkanyarban ott állt a nemzeti park 2 terepjárója két fiatal sráccal, aki rögtön mondták, h. forduljunk szépen jobbra, mert balra s előre éppen hajtóvadászat folyik. Hallottuk is a kiabálást, s láttuk a hajtókat is. Lövés nemigen esett. Nagyon helyes, mi általában véve inkább a jószágoknak drukkolunk. Közben nagyon reméltük, h. mi magunk még messziről SEM nézünk ki jószágoknak.
Az út hamarosan ismerőssé vált nekem – hoppá, hiszen erre jártunk TKM-mel a Vöröskő 25 túrán! Akkor viszont lényegesen kevesebb volt a víz s a sár.
Aztán elértük a József-forrást, ahol Zoli töltött vizet, majd hamarosan láttunk valódi vízlépcsőt:

Én ekkor már tudtam, h. le kell mászni a mittoménmilyen patak szurdokába, ott párszor átkelni a patakon, majd ki is mászni belőle… Hát nagy kedvem nem volt hozzá. Végül is a lefele csúszós lejtő volt csak gázos, a többi könnyebben ment, mint gondoltam, pedig még a GPS kijelzőjén is szép nagy felkiáltójel világított ezen a szakaszon, h. csak óvatosan, inkább legyél lassú, mint halott.
Leküzdöttük a szurdokot (illetve én, Zoli nem küzdött, viszont még nem is járt erre, szóval megint csak örült), aztán mentünk tovább, nekiindultunk a Bükkös-tetőnek, ami nekem nagyon nem esett jól. Sár volt, és felfele kellett menni, jó sokáig. Energiám nemigen volt már, úgyhogy végül nem is tudom, Zoli mennyit várt rám, mire utolértem. Aztán innen elindultunk a gombászásból is ismerős sárga sávon lefelé, nosztalgiával gondoltam a sárga rókagombákra, meg hát lefele is kellett menni, jól haladtunk. Én kissé szorongva gondoltam a hamarosan elkövetkező Vöröskő-mászásra, s rémtörténetekkel szórakoztattam Zolit, aki erről az oldalról még sosem járt a Vörös-kőn.
Közben sötétedni kezdett. Mikor elértünk a rét szélére, ahol volt pont, felírtuk a kódot, és elővettük a lámpákat, mert láttuk, h. a mászást nem ússzuk meg világosban.
Márpedig ez a szakasz világosban sem könnyű. Amint lement a nap, a sár egy része lefagyott, más része megmaradt, aki járt ezen az emelkedőn, tudja, milyen meredek, nem is szaporítanám a szót, néha négykézláb mászva jutottam tovább, néha meg arra eszméltem, h. a sötétben a kevésbé meredek útvonalat keresve annyira kimentem oldalra az útról, h. egyszer csak nyakig álltam egy bokorcsoportban. De legalább volt mibe kapaszkodni…
Zoli nyilván sokkal hamarabb felért nálam. Mire felvergődtem, eléggé a végén jártam a türelmemnek, azt se láttam, hol megy balra a jelzett út, egyáltalán, hol jött fel idáig a jelzett út, nem is érdekelt, kezemben a GPS-szel nekiindultam nagyjából a piros jelzés irányába, néhányan a hasonlóképpen tanácstalanok közül, akik rájöttek, h. tapadni kell a töksötétben a technikára, utánam. Egyszer csak kiértünk a jelzett útra, itt be lehetett gyorsítani, hamarosan jött szembe Zoli, aki enyhe aggodalmat mutatott azzal kapcsolatban, h. vajon életben vagyok-e még, és ha igen, akkor itt, vagy még 200 méterrel lejjebb.
Kölcsönösen megnyugtattuk egymást egyéni jólétünkről, aztán irány a pont. Itt megint adtak csokit, s megállapítottuk, h. van egy óránk leérni. Menni fog, biztattam hangosan minden érdekeltet.
A piros sáv lefelé elég köves meg meredek, csúszott is, és, ha nem említettem volna idáig, akkor köves volt, meg még meredek is. Ja, és csúszott, bár én kifejtettem, h. egy szót se szólok, mert éppenséggel ott is lemehetnénk a Vörös-kőről, ahol feljöttünk. Zoli válaszként kijelentette, h. ő inkább berendezkedne az erdei életre.  Ilyen okfejtések közepette jó tempóban haladtunk, mert más választásunk nemigen volt. Elhagytunk néhány megviselt túratársat, akik már letettek arról, h. szintidőben beérjenek, már csak a túlélésre játszottak.
Hamarosan leértünk a lankás részre, utolértünk pár fiatalt, akik 3 perccel előttünk indultak, s most aggódtak, h. már csak 40 percük van beérni. Ááá, simán elég annyi, mondtam én határozottan, majd – éppen az élen haladva – hatalmas loccsanással léptem bele a legalább bokáig érő sárba…
Tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. ez az út konkrétan. Próbáltam kimenni a szélére, ahol volt egy csomó kökénybokor, meg ugyanolyan sár. Inkább visszanavigáltam a tüskementes sárba. Már minden mindegy, gondoltam magamban, mindjárt benn vagyunk, az se érdekel, ha derékig kell a sárban gázolni.
Itt jegyezném meg, h. mivel a 30-as távra készültem, nem volt nálam SEMMIFÉLE csereruha v. cipő, mondván, h. busszal kell hazamennem, nem akarom cipelni. Elérkezettnek láttam a pillanatot, h. a valóságnak ezt a szeletét Zolival is megosszam. Nem volt felhőtlen a boldogság.
NAGYON örültem, mikor kiértünk a sártengerből, majd végre az aszfaltra. No, ennyi mára éppen elég is volt, mondta Zoli, még van vagy egy km, morogtam én. De mindig ilyenkor szoktam ezt mondani, felelte ő, és közben ki is értünk a főútra. Egy gyors jobbkanyart vettem volna, de kicsit elbizonytalanodtam, főleg, h. Zoli balra indult volna, márpedig ő sokkal jobban navigál nálam.
Az eltévedéstudomány egyik legalapvetőbb módszerét alkalmaztuk ekkor, mely az „érdeklődés helybéliektől”, illetve „adatigénylés helyi lakosoktól” néven is ismert (bár meg kell jegyeznem, h. ez a módszer bár széles körben elterjedt, sajna gyakran vezet hamis eredményre, ti. A helyi lakos úgy tesz, mint aki tudja, mit beszél, pedig dehogyis), és ezúttal eredményes is volt. A kutyasétáltató leányok közölték, h. jobbra van a benzinkút (ezzel szemben volt a rajt-cél). S valóban, pár tucat méter után benn is voltunk a célban, bőséges időtartalékkal – még 7 perc volt hátra a szintidőből…
A kitűző és az oklevél nagyon szép volt, a büfében lehetett light kólát kapni, teljes volt a boldogság. Olyannyira, h. egy szendvicset is megkockáztattam. Aztán, egy autótlan túratársat még magunkhoz véve elindultunk haza. A kocsi alját Zoli géprongyaival borítva igyekeztünk védeni botrányos állapotú ruházatunktól. Az ülésre dzsekimet terítettem. Közben arra gondoltam, h. M. Sz. valószínűleg sírva fakadna. Vagy gyalog mennék haza.
A túrával kapcsolatban. Első rendezés volt, de nekünk nagyon tetszett. Érződött, h. nagy gondot fektettek az útvonal összerakásába. A térkép és az itiner 100%-os volt, eltévedés kizárt (kivéve, ha valaki nem használta ezeket), ezt még a tökéletes track koronázta meg, bár ezt is csak pár alkalommal kellett előszednem. A szervezők nagyon kedvesek voltak, s le a kalappal a pontok személyzete előtt, mert órákig kinn lenni ilyenkor bizony nem könnyű, mert egy helyben állni azért nagyon hideg van. Egyetlen dologgal lehetne szerintem javítani a túrán, éppen a hideg miatt: út közben valahol egy forró tea jó lett volna, de hát majd legközelebb insallah. (Sajna én nagyon extrém esetektől eltekintve egyszerűen lusta vagyok a termoszt cipelni, de tudom, h. ezért csak magamra vethetek).
Kinek ajánlanám a túrát:
1. Sárban: enyhe mentális problémákkal küszködőknek, mazochistáknak, illetve mindazoknak, akinek felmenői között szerepel vízibivaly vagy Pókember. Ezen kívül lásd a 2. pontot.
2. Nem sárban: bárkinek, aki nagyon szép helyeket, vízlépcsőt, meredélyeket, hegyoldalban kapaszkodó ösvényeket, vadregényes szurdokokat, mély árkokat s bővízű forrásokat szeretne látni, s nem bánja, ha ezért elég sokat kell gyalogolnia, s ennek is jelentős részét felfelé, mert ez NEM volt egy könnyű túra, de nem ám...



2016. január 17., vasárnap

Téli Turul


Táv: 44,9 km
Szint: 1040 m
Nagyon vártam már ezt a túrát. Hogy miért? Részint, mert múlt héten a szakellenőri tanfolyam órái voltak, s ez most nekem kiemelt státuszban van, előnyt élvez mindenféle túrával szemben, tehát múlt hétvégén nem túráztam. Másrészt, mert Zoli biztosított róla, h. lesz hó. Először arról, h. sok hó lesz. Aztán, pár nap múlva, h. kb. 5 cm hó lesz. Aztán már inkább nem beszéltünk erről, mert láttuk mindketten, h. nem úgy alakul ez az időjárás dolog, mint ahogy mi azt elképzeltük…
A hét második felére rengeteg munkám alakult, az idő pedig egyre kedvezőtlenebb lett. Esett az eső. Hó helyett. Basszus, Perbál után a szántókon brutális sár lesz, gondoltam magamban. No, sebaj, elindulok, s ha Nagykovácsiig már látszik, h. nagy a sár, legfeljebb nem megyek tovább, hangzott a döntés.
Szombaton reggel 6-kor álltam fel a számítógéptől. Még jó, h. előző este mindent összepakoltam, mert különben biztos nem megyek sehova (max. az ágyamig). Gyors öltözés, s negyed 7-kor indultam is otthonról. A villamoson már sikerült találkoznom Zolival és Enikővel, így együtt értünk a rajtba, majd együtt is indultunk el, amíg Enikő megdöbbentő kezdőtempójával állva nem hagyott. Később ez elhamdulillah kiegyenlítődött.
A túrán a Déli pályaudvarról kell rajtolni, majd a városon át, számos lépcső s brutál aszfaltos emelkedő (bár, mint nagy kortársam mondta, aszfalton nem számít az emelkedő) segítségével kb. 6 km s 450 m szinttel később elérünk Normafához. Közben az első ellenőrzőponton, a Széchenyi emlékműnél megcsodáltuk a kibontakozó napkeltét:


A húgom elméletileg a Normafánál csatlakozott volna be, de aztán a túra előtt megbeszéltük, h. ne várjunk rá, mert nem tudja, mikor tud jönni. S milyen bölcs döntés volt is ez, mert végül még az utolsó buszt is lekéste, amivel az egyébként délelőtt 11-ig húzódó rajtot elérhette volna… így nem jött.

A Normafánál megnézhettem, h. milyen a Pilis kupa, illetve el is hozhattam volna, de nem akartam még kb. 40 km-t cipelni. Kupátlanul mentem hát tovább.
Itt egy kis pihentetős szakasz jött volna, a zöld + Makkosmáriáig, ám alaposan le volt fagyva az eleje. Megosztottam megfigyelésemet túratársaimmal: ha lehetséges jegesnek lenni, akkor ez a szakasz mindig jeges. Most is az volt. Érdekes műkorcsolya-gyakorlatok közepette jutottunk túl rajta. A ponton szokás szerint volt mindenféle enni-innivaló, teának még nem éreztem szükségét, de egy kockányi házi rácsos sütit megkóstoltam, mert az itt mindig finom. Most is az volt.
Innen ezerszer járt útvonalon, fel-le hullámzó ösvényeket mentünk a budakeszi műútig, ahol örömmel üdvözöltük az ismerős pontőrt, majd tovább a Petneházy lovastanyáig, ahol meg örömmel simogattam meg egy jó nagy pej heréltet.

Itt jegyezném meg, h. a vadaspark parkolója mellett vezető út az itinerben még „jelzetlenként” szerepel, pedig tavaly nyáron ezt mi felfestettük kék kerékpár jelzésnek, büszkén mutogattam is túratársaimnak, akik rezignáltan („persze, persze, nagyon szép”) nyugtázták lelkesedésemet.
Itt már eléggé kezdett a nap sütni, minek következtében a Nagykovácsi felé vezető, lefagyott agyagos út teteje jól megolvadt. Zoli ügyesen akkorát esett rajta, h. azt hittem, fel sem kell többet, de még csak meg sem ütötte magát túlzottan… jó saras lett, de ezen a túrán többen is, tehát fel sem tűnt.
Itt történt meg egy meglehetősen kínos esemény. Nem voltunk már messze Nagykovácsitól, mikor Zoli lemaradt megnézni a virágokat. Mi mentünk tovább, közben lendületesen magyaráztam kézműves próbálkozásainkról.
Ekkor néztük be az elágazást. Ugyanazt, amit a KESAPIZ túrán is benéztem. Ismét balra húzódtunk jobb helyett, s hamarosan azon a réten találtuk magunkat, amiről rögtön tudom, h. benéztem az elágazást… nyilván nem mentünk vissza, hanem a NAHO módszert használva a GPS-szel visszanavigáltunk… Igaz h. közben át kellett mászni egy hegyen, de annyi baj legyen… Közben végig arról beszéltünk, h. Zoli biztos tolja, ami a csövön kifér, s közben el sem tudja képzelni, h. miért nem ér utol minket.
Nekem annyi haszna mindenképpen volt a letérésnek, h. találtam pár szem kissé megkésett téli fülőkét, ami a preparátumkészítéshez nagyon jól fog jönni. Nyilván nekem már ELŐBB kellett preparátumot csinálnom, mint hogy a szakellenőr tanfolyamon tanultuk volna, h. hogyan is kell pontosan, s nem volt teljes hosszmetszetem a gombicsekből. Hát most már lesz insallah.

Beértünk Nagykovácsiba. Röviden megemlékeztem érdekes éjszakánkról azon a helyen, ahol a P85-ön elhagytam Dugókát. Majd hamarosan jött Zoli telefonja: ő már a ponton van, mi hol vagyunk?
Hát, nem győztünk már várni rád, úgyhogy Enikő hazament, én meg továbbindultam, mondtam rezzenéstelenül. A vonal túlsó végén rövid, dermedt csend, majd egy bizonytalan „Na, ne hülyéskedj már!” Nyilván elnevettem magam, de ekkor már szinte benn is voltunk a ponton.
A parókián meleg, tea és kókuszgolyó várt, valamint, miután leültem táplálkozni, valaki rám köszönt a rövid távosok oklevélért álló sorából…
Hát, csak nem Szamóca volt az??? Akivel oly sok túrán mentünk együtt, többek között az első Kinizsimen is, de már ÉVEK óta nem is láttam, sőt, nem is írt nekem, elfelejtett már, pedig én sokat gondoltam rá, s Zolival is sokat emlegettük túrákon. Nagyon jó volt most találkozni, pár percet elbeszélgetni. Aztán másnap, privát Budai-hegységes kirándulásunkon 2x is összefutottunk vele, tehát elmondhatom, h. egy hétvége alatt SOKKAL többször találkoztam vele, mint 2 év alatt.
Sajna azonban nem időzhettünk túl sokáig, mert mi még csak félúton voltunk… Indultunk is tovább, azon a sárga sávon, ahol nemrégiben a BHTCS-n éjszaka befelé jöttünk… Felfele kellett menni, hát érdekes, nekem a BHTCS-n IS úgy tűnt, h. felfele kellett jönni, pedig szembe jöttünk akkor… Van egy grafikus, aki ilyen fura lépcsőket rajzolt, amik össze-vissza csatlakoznak egymásba, s egyszerre mennek felfele és lefele – M. Sz. tudná, h. ki az – lehet, h. ő tervezte Nagykovácsi környékét is…
Viszont ez volt az út egyik legszebb szakasza. Az idő gyönyörű volt – végig az volt amúgy – a Nap sütött:


A hegyoldalban menve most felülről láttuk a Meszes-hegy csúcsát, amely pedig úgy próbára tett minket a BHTCS-n, hát most SOKKAL alacsonyabbnak látszott:


Leértünk a Budai-hegységből, s visszatekintve láttuk magunk mögött a hegyeket, melyek között eddig haladtunk:

Aztán átmásztunk a létrán, amelynek a hiányzó fokát pótolták – pedig egyszer ügyesen be is estem a két fok közé, mert akkor még nem vettem észre, h. egy hiányzik…
Itt már kezdett egy kis sár mutatkozni, sőt, a falu előtt egyre több. Mielőtt a perbáli ponton bementünk volna a presszóba, mindenki igyekezett többé-kevésbé letakarítani a cipőjét.
Benn a ponton a pecsét mellé járt egy 100 forintos kupon, amit be lehetett váltani. Régebben adtak egy pohár teát, most meg sem kérdeztem, h. van-e inkább kóláztam és kávéztam, mert az éjszakai alvás hiányát eléggé éreztem. Rövid pihenő után indultunk tovább.
A tavalyi útvonalon kellett menni, ami tavaly „új” útvonal volt, vagyis nem fel a gombatelep mellett, amit eléggé sajnálok, mert részint gombaszerető ember vagyok, részint pedig Szamócában, TKM-ben s bennem mély nyomokat hagyott a gombatelep, olyannyira, h. a Gombatelep-maraton teljesítménytúra ötlete is megfogalmazódott bennem… azóta sem valósult meg, s sok esély sincs rá, lévén a gombatelep környéke magántulajdon, azért is nem mehettünk most sem fel arra. Kerültünk hát.
Az út kellemes volt, bár néhol messziről igencsak durvának tűnő emelkedők voltak benne - amelyek közelebbről elhamdulillah azért megszelídültek – s helyenként kicsit sáros is volt:

Aztán a szántóföld még rosszabb volt, bár nem volt olyan elmerülősen sáros, de meg volt fagyva, s az egyenetlen talaj csúszott alaposan.
Mindenesetre az anyácsapusztai pontot sokkal könnyebben elértük, mint számítottam rá, merem állítani, h. ha nem lett volna rajtam kamásli, az sem lett volna egy tragédia. Röviden elbeszélgettünk a pontőrrel, ettünk egy étcsokit, s indultunk a tó felé, mert lassan már esteledett:

Innen a tóig megint csak elég szántós területen haladtunk, de nem volt vészes az út, szerintem eddig ez volt a legkevésbé sáros Téli Turulom. A tónál sem volt nagy sár, viszont a látkép a szürkületben annyira szép volt, h. megálltunk egy fotó erejéig:

Sokat nem időztünk, mert előttünk volt még a túra végének nagy emelkedője, fel a Kakukk-hegyre, melyet egy kedves ismerősöm csak „kis fika-hegy” néven szokott volt emlegetni. Erős szürkületben, de azért csak feljutottunk rá, Zoli nyilván megelőzött, de azért feljutottam, pecsételés után nekiindultunk a nagyon meredek lejtőnek, de most kifogástalan volt a talaj, szerintem ennyire könnyen még nem jutottam le soha.

Hamarosan a betonúton voltunk, benn a faluban a házak között, s pár perc volt már csak hátra a célig. Ahol kiderült, h. 2 és fél óra múlva van busz Pestre, de a szervezők elvisznek Zsámbékra kocsival, ahonnan van félóránként.
Leültünk enni-inni, s bár én általában nem szeretek sokáig a célban időzni, most még elüldögéltem-teázgattam volna vagy 10 percet, mikor szóltak, h. hajrá, mert indul a kocsi Zsámbékra.
Felcihelődtünk, s a 6 órás buszt el is értük, ami mégiscsak SOKKAL barátságosabb, mint a 19:49-es…
Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, gyönyörű idő volt, s a szervezés a megszokott módon szintén nagyon jó. Insallah itt leszünk jövőre is, sőt, talán még ősszel is.
Itthon még leültem dolgozni, s vasárnap ismét kelhettem 5-kor, h. a Turulról lemaradt húgommal részt vegyünk a margitszigeti Szent Margit nyomában sétán. Hideg volt kora reggel, a fagy érdekes jégvirág-mintákat rajzolt az aszfaltra:

Olyan szép volt, h. alig is mertünk lépni a járdán.
A túra 6 km-ét gyorsan végigjártuk, a húgom ezt a szép jeges szívet is találta útközben:

Aztán siettünk haza, mert mi még után a Budai-hegyekbe mentünk privát kirándulásra, ami nagyon jól sikerült elhamdulillah, ámbátor hideg volt nagyon, s a csapat egy része alaposan el is fáradt.

Mondjuk így nekem sem volt kilométerhiányom ezen a hétvégén...

2016. január 6., szerda

BHTCS (A Budai-hegység Távoli Csúcsai)

Táv: 43 km
Szint: 1300 m

Hozzám már hűtlenek lettek a szavak,
vagy én lettem, mint túláradt patak,
oly tétova, céltalan, parttalan
s ugy hordom sok régi hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.”
Nagyon hideg lett az óév utolsó s az újév első napjaira. December 30-án kis magántúrán voltunk a budaörsi hegyekben, napközben is fagyott, hiába sütött szikrázóan a Nap. Szilveszterkor azt terveztük, h. felmegyünk a János-hegyi kilátóba, de aztán a hőmérséklet hatására úgy döntöttünk, h. elég lesz, ha kimegyünk az erkélyre. Elég is volt.
Ennek ellenére mi Zolival menni akartunk a BHTCS-re. Tavaly nem szervezték a túrát a jégtörés miatt, idén nem akartuk kihagyni. M. Sz-ék reggel voltak a BUÉK túrán, „A talaj tökéletes. Fagyszáraz.”, jelentette SMS-ben, majd hozzátette: „Budaörshöz képest legyen rajtad egy plusz réteg mindenhol”. Remek, legalább nem sárban kell caplatni, mint 2 éve.
Egyre hidegebb lett estefelé, előre sajnáltam magunkat, ha Zoli szólt volna, h. ne menjünk, biztos nem hullattam volna könnyeket :). Ez a gondolat megerősödött bennem, mikor a Moszkva téren esni kezdett a hó… De mentünk, bár megbeszéltük, h. nem az elején rajtolunk, mert akkor a nagy tömeget el tudjuk kerülni. Végül becsatlakozott hozzánk István is, Zoli barátja, s hármasban neveztünk, majd rajtoltunk a nagykovácsi templom melletti parókián található rajt-célból 18:58-as rajtidővel.
Indulás előtt még áttanulmányoztuk a „meglepetés csúcsokat”. Ugyanis a túra útvonala nem kötött, hanem van 7 csúcs, aminek előre tudjuk a nevét, és a rajtban megadnak még 3 további pontot. Egyéni navigációval kell mindezeket felkeresni. Nekem volt koncepcióm, amiben részben TKM tanácsára hallgattam, aki sajnos nem jött velünk a túrára, pedig biztos nagyon élvezte volna…
Sajna 2 meglepetéscsúcs teljesen felborította a koncepciómat, mert annyira kívül estek a többi 7, előre ismert csúcsot összekötő útvonalon, h. teljesen új koncepciót kellett kidolgozni. A Hosszú-erdő-hegy névre keresztelt csúcs a Remete-szurdok bejáratánál volt található, a kék kör jelzés legtetején, a Kopasz-hegy meg a tarnai pihenőtől jól lefelé, TERMÉSZETESEN a Nagy-Kopasszal ellentétes irányban… no mindegy, elindultunk.
Amikor a fűtött helyiségből kiléptünk, brutálisan szembekapott minket a szél. Rajtam volt egy rövidujjú, egy hosszúujjú aláöltözet, egy polárfelső, és egy vastag dzseki, de fáztam. Amúgy később is, időről időre, főleg, ha szeles, kitett helyen voltunk, még menet közben is fáztam. Hát, ilyen ez a téli, éjszakai túrázás…
Amíg lehetett, a házak között, majd tovább egy dűlőúton mentünk első pontunk, a Kálvária-domb felé. Ugyan nem ott fordultunk le, ahol eredetileg akartam, mert elbeszélgettük a kereszteződést, de azért nagyot nem hibáztunk. Az egyik utcában már messziről láttuk egy ház előtt a világító fényeket, mi lehet ez, gondolkodtam. Közelebb érve láttuk, h. egy asztal, sütemények, termosz van kitéve az út szélére, felette a tábla: „BHTCS-kávézó teázó” (most, h. Zoli képét, mégiscsak teázó). Nagyon tetszett, bár a szolgáltatást nem vettük igénybe, alig is indultunk még el…

Ez a pont könnyen meglett, a pecsét mellé járt egy vaníliás karika, aztán Zoli és István tudtak egy rövidebb utat az erdőn át, az OKT ösvényig. Ebből az lett, h. négykézláb kellett mindenféle bokrok alatt átmászni, majd fatörzseken keresztül, majd a kövek közt botladoztunk, majd gyanítom, h. teljesen véletlenül rátaláltunk a kék jelzésre… ezen irány tovább a Remete-hegyre, majd annak félelmetes (sötétben még rosszabb) lejtőjén le, a szurdokba. A szurdok végén ágazott ki jobbra a kék kör jelzés, amelyen én még soha nem jártam, s hamarosan rájöttem, h. jó is volt ez így. Az a kifejezés, h. a kék kör meredeken megy felfelé, nem ábrázolja kellőképpen a helyzet valóságát, s érzem, h. „hozzám már hűtlenek lettek a szavak”, s így nem is próbálom tovább ábrázolni a helyzetet. Képzeljétek el.
Fenn a ponton egy kőbányaféle szélén álltunk, alattunk a kőbányához méltón meredek fal. Itt kaptam meg a remek hírt, h. ezen fogunk leereszkedni. Nem voltam túl boldog, bár, ha valami csoda folytán láthattam volna előre az éjszaka további részét, ez bizony csak egy kényelmes esti sétának tűnt volna. Már, ha a kényelmes esti séta részét képezheti a kőbányát egykoron lezáró, rozsdás szögesdrót, melyen többször fennakadtam, majd egy megcsúszás alkalmával erővel bele is kapaszkodtam, ami olyan tapasztalat volt számomra, amely olyan szavakat csalt ki belőlem azonnal, s később, Zoliékat az úton utolérve, amely bizonnyal rosszalló fejcsóválásra késztette volna bevezetőként választott idézetem szerzőjét.
Ja, apropó! Aki kitalálja, h. kitől s miből származik, s elsőként elküldi a megoldást, értékes tárgynyereményben fog részesülni. Google-t használni nem megengedett, bár ezt ellenőrizni én nyilván nem tudom, de mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom.
A kőbányát követően átvágtunk Budakeszi utcáin, egy ideig a Meteor Maraton útvonalát követve, s a zöld plusz jelzésen megindultunk a következő pont felé. Ez egy hosszabb, ám eseménytelen szakasz volt, nem kerültünk halálos veszélybe, csak menni kellett, kitartóan. A Fekete-hegy, melyet első BHTCS-men akkori túratársaimmal oly sokat kerestünk, most könnyen meglett. Rövid ideig tárgyaltunk arról, h. megkeressük-e a ráadás csúcsot. Ezt nem kötelező felkeresni, de aki megteszi, az egy óra plusz szintidőt kap. Mivel elképzelésünk sem volt arról, h. hol lehet a kérdéses pont, hogyan lehet megközelíteni, s milyen a terep arrafelé, kihagytuk. Megindultunk a Kopasz-hegy felé.
Hát, ez kegyetlen volt. A Tarnai-pihenőtől RENGETEG szintet vesztettünk, nettó majd' 200 métert, s közben végig arra gondoltunk, h. itt bizony vissza kell majd mászni, s még tovább, a Nagy-kopaszra. Mindegy, mit lehet tenni, mentünk. A végén kicsit kavarogtunk a jelzésről letérve, h. hol vágjunk be az erdőbe a pontig, de aztán meglett, bár a vége elég keserves volt: köves hegyoldal, kivágott fák otthagyott törzseivel-gallyaival, s térd – és derékmagasság között változó felnövésekkel és bokrokkal.
Megkérdeztük a pontőrt, h. lehetséges-e más út, mint amin jöttünk, ő meg vidoran mondta, h. nem nagyon… nincs mese, leereszkedtünk a hegyről, majd a (minden értelemben) mélypontról nekivágtunk a Nagy-Kopaszra vezető emelkedőnek.
Ez elég keserves volt, azt hittem, soha nem érek fel. A Kopasz-hegy nemcsak messze volt, de igen alacsonyan is. Mikor végre felértünk, a Nagy-Kopaszon sem ácsorogtunk sokat, mert hideg volt.
Egyébként az egész túrára jellemző volt, h. a hideget viharos széllökések dobták fel, s mellette még a hó is szállingózott, néha kicsit, néha jobban, néha elállt. Nem alakult ki összefüggő hólepel, csak mintha néhol liszttel hintették volna meg az utat.
A Nagy-Kopasztól én teljesen a fiúkra bíztam a navigálást, mert ők előző teljesítéseik során kitapasztalták az Ilona-lakig vezető legjobb utat. Sikerült is megtalálni. Ez a szakasz nekem nagyon nyomorúságos volt, mert a brutál hideg ellenére pusztító álmosság uralkodott el rajtam. Ismét képes voltam arra, amit ismeretségi körömben csak én tudok produkálni: szó szerint elszundítottam menet közben, egy alkalommal arra ébredtem, h. recsegnek-ropognak az ágak, ahogy az útról letérve nyomulok be a bokrok közé.
Próbáltam összeszedni magam, bár nehezen ment, aztán, mikor végre elértünk az Ilona-lakhoz, s kicsit leültünk a melegben, teát inni, elemet cserélni a fejlámpában, stb., akkor azért csak bevettem egy koffeintablettát kávé helyett, bár nem tudom, h. ez használt jobban, vagy az ezt követő események…


Továbbinduláskor vetettem egy pillantást a GPS-emre, amin ott volt a 2 évvel ezelőtti túránk trekje. Igaz, h. akkor ellenkező irányból, szemből érkeztünk ide, de ez végül is mindegy. A trek szerint éppen ellenkező irányba mentünk, mint ahonnan jöttünk. Ezt az aggodalmamat közöltem is, de végül aztán csak lekeveredtünk egy ösvényre, ami nagyjából szintben ment, s láttam, h. keresztezni fogja a 2 évvel ezelőtti útvonalunkat. A megfelelő helyen egy igencsak halványan látszó ösvényféleségen neki is vágtunk a Cseresnyés-árokból kivezető brutál meredek falnak.
Itt kezdtek a dolgok eldurvulni. Mivel a sziklás meredek talajon az ösvény nyomvonala egyáltalán nem látszott, eléggé eltértünk tőle balra. Amikor elővettem a GPS-t, ezt láttam is, és szóltam is. Zoli kiment az eredeti nyomvonalra, s közölte, h. az még járhatatlanabb, hiába szerepel a térképen útként, már nem az. Kapaszkodtunk tovább felfele. Egy idő után már négykézláb.
Itt követtem el azt a súlyos hibát, h. túlzottan kimentem jobbra. Mindenki más balfelé húzott, ahol a fák között, az avaros hegyoldal sem volt egy leányálom, de ott azért könnyebb volt haladni. Én a járhatóbb részeket keresve jobbra tartottam, s hamarosan egy olyan meredeken lejtő sziklás részen találtam magam, h. világosban biztos nem megyek ki oda. De mire észrevettem, h. hol vagyok, már késő volt. Gyakorlatilag ott hasaltam a sziklán, a repedésekbe vájva az ujjaimat, amennyire tudtam, és ha próbáltam megmozdulni, akkor csúszni kezdtem lefelé. A hegyoldal meredekségét nézve ez a csúszás igen hamar végzetes gyorsaságúra fokozódhatott volna, így inkább igyekeztem mozdulatlan maradni, s azon gondolkodtam, h. most mi lesz.
A kő hideg volt. Kényelmetlen. Az ujjaim fáztak, s kezdtek elfáradni a kapaszkodásban. Mit lehetett mit tenni, felkiabáltam a fejem fölé: Zoli, merre menjek?
Zoli nagyon rendes volt, mert visszamászott tőlem balra, s onnan biztatott, hogy próbáljak odáig eljutni, mert ott a fák között sokkal könnyebb felmenni. Bár fizikailag segíteni nem tudott, de nagyon sokat jelentett maga a jelenléte, h. láttam, van olyan hely, ahova, ha eljutok, már nem lesz akkora gond. Illetve, amikor közelebb értem hozzá, elvette tőlem a botokat, amelyek ebben a helyzetben (időnként szó szerint hason csúszva mászva a meredek köves hegyoldalon) inkább csak zavartak.
Így már viszonylag hamar feljutottunk, bár nekem remegett mindenem, s nem csak a hidegtől. Megint csak azt mondhatom, h. azok a bizonyos szavak hűtlenek lettek hozzám, ha ott lettetek volna, tudnátok, h. milyen volt, így meg próbáljátok elképzelni, majd emeljétek hatványra.
Amikor sikerült felérni az ösvényre, már hamar meglett a Meszes-hegy. Aktuálisan nem is fáztam éppen :), pedig a hegyen lévő keresztre kitett hőmérő -8,5 fokot mutatott. Ehhez még hozzájön a süvítő szél, amitől sokkal hidegebbnek éreztük.
Két pont volt még hátra, a Nagy-Szénás, s az Alsó-Zsíros-hegy. Megint csak csalóka volt a dolog, mert én úgy éreztem, h. sokkal rövidebb ideig tartott a Meszes-hegyről a sárga sávra kiérni, mint most… nyilván most már a túra vége felé jártunk, s fáradtak voltunk. Úgy éreztem, h. soha nem jön el a sárga sáv, majd a kék plusz forgóajtója. Innen meg a kék sáv nem akart elérkezni :):):) Zoliék megálltak elemet cserélni, én mentem tovább, majd az emelkedőn utolértek felkiáltással, mert felfele már eléggé hányingerem volt mindig. De aztán csak bevártam őket, mert annyira hosszúnak tűnt ez a kék plusz szakasz, hogy már attól féltem, benéztem a kék sáv elágazást.
Felkapaszkodtunk, átmásztunk a Nagy-Szénáson, az ellenőrzőpont az emlékfalnál volt. Megállapítottuk, h. pont egy óránk van a szintidőből.
A Nagy-Szénástól simán le lehet érni egy óra alatt a nagykovácsi templomhoz. Igen ám, de nekünk még ki kellett menni az Alsó-Zsíros-hegyre a pecsétért… ez így már necces. Amikor az ottani pontra kiértünk, meg sem mertem nézni, h. mennyi az idő – jöjjön, aminek jönnie kell. Elkértem az itineremet Zolitól, akinél eddig volt, s mondtam, h. ne várjanak rám, menjenek, nehogy miattam ne legyen meg nekik a túra. Így is volt némi lelkiismeret-furdalásom, mert a Meszes-hegyi sziklamászó produkcióm miatt elég sok időt elvesztegettünk.
Amikor a betonútra leértünk Nagykovácsi házai között, Zoli hátrafordult. Tudunk még kocogni, kérdezte. Gondolom, ő megnézte, h. mennyi az idő…
Ti lehet, h. igen de én biztos nem, mondtam. A fő gondom az volt, h. ha negyven-akárhány km után, meredek lefele betonon, bakancsban elkezdek futkározni, annak a térdem nemigen örült volna, szerintem egy hétig nem állok lábra utána. A fiúk elfutottak, én meg szaporáztam a lépést, ahogy tudtam.
Nem kellett a parókián az órára néznem, h. tudjam, h. nem lesz meg. Amikor beléptem az ajtón, megszólalt a harangszó. 5:00-t jelzett. 18:58-kor indultunk. A szintidő 10 óra. Do the math, ahogy az angol mondaná…
Sajnos nem tudjuk megadni, mondta az egyik érkeztető, kicsúsztál a szintidőből. Három perccel, kérdeztem vissza. Nem, kettővel, jött a válasz. A lány, aki az okleveleket írta – már ugye azoknak, akik nem csúsztak ki a szintidőből – fájdalmas arccal közölte: nagyon sajnálom.
Én igazából annyira nem sajnáltam volna, mert a túra így is remek volt, eltekintve attól, h. kis híján meghaltam, és nagyon örültem annak, h. a fiúk 4 percet rám húztak, a szintidő vége előtt 2 perccel beértek, s így nekik meglett a teljesítés, és nem maradtak le róla miattam. Ami rosszul esett, az az, h. egyes jelenlévők a célban rendkívül viccesnek találták, h. én 2!!! perccel csúsztam ki a szintidőből, és ezen remekül elnevetgéltek. Számomra annyira vicces azért nem volt, illetve úgy gondolom, h. ilyesmivel inkább csak az viccelődjön, akinek a kárára történt…
Mindegy, végül túltettem magam a kedvességükön, bár egy időre inkább beálltam a sarokba egyedül, mert nem szerettem volna senkivel összeveszni, máshogy pedig nem tudtam volna reagálni. Aztán lenyugodtam, ittam a szervezők által kínált valóban remek gyümölcsteából, s mikor a fiúk megették a virslit, elindultunk haza.
Zoli elvitt a Hűvösvölgyig, már bőven járt a villamos. István felkeltett, mikor leszállt, s lelkemre kötötte, h. el ne aludjak…
Kibírtam a Moszkva térig ébren, s hamarosan már otthon voltam. Forró zuhany után 2 takaró alá feküdtem le, de elaludni nemigen tudtam. Kicsit szenvedtem, el-elszundítva, aztán inkább felkeltem enni :). Amúgy este meg már 7-kor aludtam szerintem.

Szóval, a túra érdekes volt, cseppet se unalmas, s már a végén is túltettem magam. Jót sétáltunk, azt mondhatom...

2015. december 29., kedd

Karácsonyi Dolina


Táv: 33,4 km
Szint: 409 m
December 26-án, sőt, így az év vége felé sincs semmi túra, amit a magamfajta, autóval nem rendelkező túrázó normálisan meg tudna közelíteni. Meg ez amúgy is TKM túrája, mindenképpen menni akartam rá, immár 4. alkalommal.
Reggel iszonyat nehezen keltem fel, még dolgoznom kellett, aztán irány a vonat. Az idő nem volt kellemes, nyálkás, párás, ködös, basszus, ki az a hülye, aki ilyen időben túrázik, gondolkodtam el. Azon is gondolkodtam, h. bölcs dolog volt-e kamásli és váltónadrág nélkül elindulni… de hát a főszervező 2 nappal korábban azt írta tájékoztatójában, h. az útvonalon nincs sár, szóval nem akartam felesleges dolgokat cipelni. Gondoltam még AKKOR.
A vonaton egyre többet gondolkodtam a 20 km-es táv szépségeiről. Gyorsabban végigérek, hamarabb otthon leszek kb. 2 órával, előttem az egész délután… az ismerősök, akikkel a vonatról együtt szálltunk le, ilyen-olyan okok miatt szintén a 20-as távot választották. Én is egyre inkább hajlottam rá…
Egészen a rajtig… itt ugyanis a főszervező kezembe nyomta a VIP felirattal ellátott nevezési lapot, s ezek után nem volt képem lenevezni a kisebb távra… Hát milyen VIP az, aki különösebb indok nélkül, a rajtban, kezében a VIP-es nevezési lappal közli, h. jaj, hát bocsika, de inkább mégse… Hát nem vitt rá a lélek. Amúgy is csak hiszti az egész, gondoltam magamban, s nekivágtam a 33-as távnak.
Meg kell mondjam, h. a táj nem volt túlzottan lenyűgöző. Jó nagy fene köd van, mondaná ilyenkor kedvesen M. Sz. (aki nagyon bölcsen nem a túrán, hanem otthon, az ágyában tartózkodott ebben a pillanatban). Nagyjából ilyen:


Az általam igen kedvelt körbemenőkéből is ennyi látszott csak:

Viszont én úgy jöttem el, h. hoztam vászonszatyrot, kést, papírt, merth. Insallah én bizony gombászni fogok, kiváltképp, ha kalapos barátaim is így gondolják. Márpedig ez az időjárás igencsak kedvez a téli fajoknak, kései laskára, téli fülőkére, júdásfülére is számíthattam.
Az első fülőke-telepet rögtön még a műútról való letérés előtt megtaláltam, nagyrészt el voltak már öregedve, de a fiatal termőtesteket azért leszedtem, biztos, ami biztos:

Mihelyt lekanyarodtunk a műútról, azonnal kiderült, h. az „alig van sár”, az bizony nem pontos helyzetjelentés. A „BRUTÁLIS sár van”, no, az sokkal közelebb állt volna a valósághoz:

A sáros, erdőben kanyargó és hullámzó ösvény nyilván csúszott is, viszont többféle gombát is találtam, aranyos kis apróságokat:

de mellettük akadt júdásfüle is, fülkagylók, fülkagylók, lelkendeztem, amúgy nagyon szeretem a júdásfülét, bizarr kinézete ellenére nagyon finom gomba, ha valaki le tudja küzdeni azt, h. olyan érzés, mintha valaki másnak a fülcimpáját rágnánk éppen össze:

A pontok nem voltak emberesek, magunknak kellett pecsételni, én ügyesen a kezemet, az ellenőrzőlapomat s minden másomat is ügyesen összekentem a zöld festékkel. Viszont két db. Gombás pecsét is volt, egy légyölő galóca meg egy sárga rókagomba.
Az út mellett a kökénybokrokon rengeteg nagyszemű, nagyon finom kökény volt, sőt, a bokrok ezzel egyidőben virágoztak is:

Az idő amúgy kellemesen telt, szedegettem a gombákat (elég sokat), beszélgettem a túratársakkal, kiváltképp a visszatérő kérdésre válaszoltam: „Honnan szedtél te ennyi gombát ILYENKOR?”
Amúgy a táj nem sokat változott, sőt, ha lehet, még nagyobb köd lett:

Hamarosan elértem a két emberes pont egyikét, ahol Edit és családja rendkívül finom teát főzött, s nápolyival is kínált. Mutattam neki egy fülkagylót, amiért annyira lelkesedett, h. rögtön (még az eddigieknél is jobban) belopta magát a szívembe. Mert tényleg, ezek a júdásfülék annyira aranyosak, nagyon örülök, ha rajtam kívül más is így látja.
A ponton összeakadtam Julival is, akivel együtt jártunk még tavaly a TIT-es gombatanfolyamra. A szakellenőrire ő már nem jött, amit nagyon sajnálok, mert azóta sincs olyan jó csopitársam, mint ő és Judit voltak…
Hamarosan indultam tovább a pontról, majd szinte azonnal meg is álltam, újabb téli fülőke-telep mellett…

Így haladtam tovább, fotózgatva, beszélgetve, s egy csomó további gombát leszedve. A Golyófogó-völgyben utolértem Julit, ettem egy szendvicset, kaptam TKM-től nagyon finom teát.
A ponton remek hangulat uralkodott, a túrázók nyársaltak, teázgattak, forraltborozgattak, beszélgettek… többen megcsodálták kalapos barátaimat, akik eddigre már a napi kvótát meghaladó mennyiségben voltak jelen...
Innen már együtt mentünk be a célig Julival, bár beszélgetni nemigen tudtunk, mert egy velünk tartó (forraltborozástól és pálinkától) lelkes túratárs folyton más mederbe terelte a beszélgetést, mint a fellelhető gombafajok jellegzetességei…
A maradék 6 km-t már nagyon gyorsan legyűrtük… a célban az oklevélen s kitűzőn kívül kaptunk egy kedves mézeskalács figurát is:

Juli felajánlotta, h. behoznak Pestig kocsival, de a nem létező sárnak köszönhetően szó szerint combközépig sáros voltam, s így nem akartam más kocsijába beülni… még a vonaton is a térdemre fektettem a dzsekimet, mert attól féltem, h. ha a kalauz meglátja, hogy nézek ki, leszállít a vonatról...
Hazaérve gyorsan kiraktam, megtisztítottam a gombákat:

Megettem a júdásfüléket vacsorára… nagyon finomak voltak :)

Remekül éreztem magam a túrán, s hasonlóan remek kezdeményezésnek tartom, h. ebben a karácsony környéki, túra szempontból elég „holtidőben” is lehet menni valahova. Insallah jövőre is itt leszünk.