Táv: 30 km
Szint: 600
m
Az év (számomra) utolsó teljesítménytúrájára a decemberi
szeminárium utáni napon került sor – ezért egy cseppet sem éreztem magam
kipihentnek, és a ¾ 5-ös felkelés is megviselt kissé. Ennek ellenére
elhamdulillah sikerült elérnem a hévet, amelynek utazóközönsége szinte 100%-ban
a túrázókból tevődött össze. Így legalább nem tévesztettem el, h. hol kell
leszállni, és a többieket követve megtaláltam a rajt/célnak helyt adó közösségi
házat is. Valamint még a héven többen is elmesélték nekem, h. a karácsonyi
Dolinán milyen durva sár volt. Tééééééééényleg, nem mondjátok? – csodálkoztam
rá illendő módon a beszámolókra.
Most, a hévről leszállva megállapíthattuk, h. itt ez a
veszély nem fenyeget. Hideg volt, és ez így is maradt egész nap elhamdulillah,
így a talaj nem engedett ki, ami azért is volt nagyon hasznos, mert különben
számos szakaszon eléggé szenvedtünk volna:
7 után 10 perccel sikerült elindulnom, egyedül, bár előttem
és mögöttem is mentek. Bal oldalunkon kelt fel a Nap, jobb oldalon még fenn
volt a Hold. Mint említettem, hideg is volt.
Az első pont egy Mária-kép volt, mögötte a felkelő Nap:
Ez egy nagyon szép hely lenne, nagy kár, h. körülötte
rengeteg szemét, elhanyagolt faluszéli környezet található. Talán nem lenne
felesleges erőfeszítés mozgósítani egy csapatot, akik rendet tennének és
tartanának itt, mégiscsak egy vallási kegyhelyről van szó…
Nem tudtam nem észrevenni, h. alighanem egy másik rendezvény
is futott velünk párhuzamosan, ugyanis a mi piros-fehér szalagjainkon kívül
voltak szép kékek is, amelyek egy ideig zavarba ejtő módon a mi útvonalunkkal
estek egybe. Hamarosan az egyik bal oldalra nyíló elágazásban futott is
visszafelé egy futó – ő saját kárán kísérletezte ki, h. NEM a kék szalagok a
mieink…
Egy idő után elmaradoztak tőlem a kisebb-nagyobb csapatok, a
futóktól meg én maradoztam el, csaknem egyedül találtam magam – mindössze az a
2-3 ember maradt előttem, akiket számos túráról ismertem már, nem is néztem az
itinert, csak mentem utánuk. Aztán egyszer csak az útnak mintegy vége lett, egy
pár méteres meredély szélén álltunk, alattunk villanypásztoros karám.
Hoppácska. A tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. a követendő zöld+, az
bizony lassan egy kilométerrel ezelőtt elágazott balra. Remek. Vissza. Én tudok
egy rövidebb utat is, javasoltam a GPS-t nézegetve, de a többiek 3/1 arányban
inkább úgy döntöttek, h. visszamennek azon az úton, amerről jöttünk (járt
utat…). Ketten indultunk a GPS-ről beazonosított útvonalon, s örömmel
jelenthetem, h. előbb értünk a benézett elágazáshoz, mint a többiek J.
Közben (immár másodszor is) beértem az előttem rajtolt
ismerős csapatot, Feri (aki egy azok közül, akiknek fontos szerep jut majd egy
héttel később) csinált rólam egy képet. Igen, tudom, van járda is:
Innen olyan útvonalon mentünk, ahol én még nem jártam,
beértünk Mogyoródra, majd ki is mentünk, majd Fótra:
Eddig nem volt emberes ellenőrzőpont, hanem az itiner
furfangos kérdéseire kellett válaszolni. Keresztülvágtunk Fóton, úton a présház
felé, útközben megsimogattam egy pihe-puha macskát:
Elgondolkodtam rajta, h. vajon megfelelne-e Adrienn „cuki,
szőrös állat” pályázatára, aztán elvetettem, háziállatok sajna nem nevezhetnek.
A présháznál a kocsiban ölő pontőrtől kaptam egy nagyon szép
almát, de olyan hideg volt, h. inkább a zsákomba süllyesztettem, későbbi
elfogyasztás céljából.
Innen következett a túra nekem legszebb szakasza, a Somlyó
csúcsának meghódítása. Kiléptem felfelé, előttem a frissen megismert Laci
haladt, majd hagyta el 2 db müzliszeletét. Felkaptam őket, és a gazdájuk után
szaladtam, aki kedvesen nekem is adta az egyiket, a megtalálónak járó
jutalomként.
Fenn a csúcson (1) megettem a szeletet, (2) leírtam a
választ a furfangos kérdésre, amin mások is sokat gondolkodtak:
Még lefotóztam a szőrös faágakat:
Aztán indultam tovább egy különösen szép szakaszon
keresztül:
Ismét beértünk Mogyoródra, a cukrászdában a már jól ismert
csokis kocka és emberes adag forró tea fogadott.
Eddigre már összecsapódtunk Lacival (akinek szintén fontos
szerep jut majd nem is olyan sokára, kérjük a kedves olvasókat, maradjanak
velünk addig is), „a szél is összefújja a szemetet”, mondta kedvesen egy
túratárs. Én már indultam volna tovább, ő bevárta volna Ferit, h. a jövő heti
túrát megbeszéljék. Mintegy mellékesen megkérdezte, h. én nem akarok-e menni.
Nagyon is akartam, csak egyedül nem mertem… no, ezt még megbeszéljük, döntöttük
el. Aztán mondtam, h. én indulok, mert fázom, ő csak várjon nyugodtan, de végül
is jött ő is, és innen már a túra végéig együtt mentünk.
Innen a Gyertyános kilátóhoz mentünk, amit nagyon szeretek:
Innen nem arra mentünk le, amerre tavaly, amit nem bántam,
mert ez egy igencsak csúszós, meredek lefelé volt, most meg egy jó kis
kényelmes úton mentünk. Illetve rohantunk, a tempó nekem kicsit több volt, mint
kényelmes, de bölcsen befogtam a számat, és tartottam a lépést. Hamar meg is
lett az utolsó előtti pont, aztán száguldottunk tovább. Beszélgettünk, illetve
inkább Laci beszélt, én igyekeztem lélegezni, több-kevesebb sikerrel. Egyedül
felfelé jutottam némi előnyhöz, akkor inkább én beszéltem, és Laci lélegzett.
Egy idő után feltűnt, hogy egy ideje (1) nincs senki sem
előttünk, sem mögöttünk, (2) nincsenek jelzések, (3) nincsenek szalagok sem…
állj, nyögtem ki. Rövid, ám szisztematikus vizsgálódás megállapította, h.
halvány elképzelésünk sincs róla, h. hol vagyunk, illetve ehhez viszonyítva hol
kellene lennünk. CSODÁLATOS! A „valódi eltévedés” tökéletes definíciójával
találtuk szembe magunkat, mondhatnám, tankönyvi példáját sikerült produkálunk.
A GPS segítségével megállapítottuk, h. nagyjából merre is van a legutóbb
követett jelzés (sárgaΔ), és megindultunk kb. abba az irányba, mindenféle
susnyán, tökön-dinnyén keresztül. Aztán elhamdulillah megláttunk a levéltelen
ágak elégtelen takarásában egy futót kocogni az úton, és hamarosan ott voltunk
mi is.
Az idő- és távveszteség dacára jól álltunk, és kicsit még
belehúzva be is értünk a célba. Megkaptam a 3. teljesítésért járó kitűzőt, és
Laci nagyon kedvesen behozott a Határ útig. 2-re már itthon is voltam a lakásban.
Kellemes túra volt, nagyon jó, igazi téli időben – ha még hó
is esik, egyszerűen tökéletes lett volna J. Az előző évekhez képest
külön jó volt, h. egybeesett a rajt/cél, így ott tudtam hagyni a nagy
dzsekimet, h. ne fázzam hazafelé. Insallah jövőre is jövünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése