Mátra, 3 hegy

Táv: 27 km

Szint: 1400 m

Ezen a héten a Tortúrára szerettem volna menni. Azonban ez volt az a túra, amelynek nem mertem és nem is tudtam volna egyedül nekivágni. Valahol ott kell aludni mindenképp, vagy brutál korán kell indulni, de akkor is, a rajt és a cél tök máshol van (Miskolc-Eger), valakinek utánunk kell hozni a kocsit… Először több jelöltem is volt, aztán a potenciális túratársak a túra nehézségére és/vagy bonyolult logisztikájára hivatkozva lemondták a részvételt. Magamra maradtam. Le kellett mondanom a Tortúráról.

Éppen el voltam már szomorodva, amikor péntek este megjött Megbízott Szakértőnk SMS-e: „Esetleg egy saját kistúra a Mátrában?” NANÁ!

Megbeszéltük, h. 6:30 – 6:50 között jönnek értem, inkább 6:50 lesz az, üzente még M. Sz.

Ennek megfelelően 5:40-re állítottam az ébresztőt, így van időm kényelmesen reggelizni, kávézni, és ha esetleg késnek, majd olvasgatok addig, gondoltam.

Reggel éppen hogy letántorogtam a galériáról, amikor, 5:43-kor megkaptam az SMS-t: elindultunk!

Hoppá. Reggeli sztornó, kávé szintén, villámgyors öltözés, ilyenkor legalább bebizonyítom magamnak, h. ha nagyon kell, igenis el tudok készülni 15 perc alatt…

Kissé ziláltan értem le az autóhoz, a folyosóról még visszamentem a túrabotokért. A kocsiban beszélgetés közben szörnyű felfedezés kezdte belopni magát az agyamba. M. Sz. azt hittem, h. kicsit késtek. Pedig VALÓJÁBAN 50 perccel korábban érkeztek, mint kellett volna… rövid egyeztetés után kiderült, h. elszámolta magát… ezen remekül szórakoztunk egészen kb. Gödöllőig, ahol egy benzinkútnál bepótoltuk a reggeli kávét. A kocsiból kiszállva körvonalazódott bennem a szörnyű felfedezés, h. a kesztyűmet, azt bizony otthon felejtettem… márpedig hideg volt, és ahogy felértünk a Mátrába, egyre hidegebb lett. Mátrakeresztesen -10 fok volt, mikor kiszálltunk a kocsiból. No, legalább megtudom, milyen -10 fokban kesztyű nélkül túrázni, gondoltam. Előrebocsájthatom: rossz.

A sárga csík jelzésen hagytuk el a falut, egyenesen neki egy havas, lefagyott, csúszós domboldalnak:

A környező hegyeken látszott, h. odafenn süt a nap, de idelenn ez még nem realizálódott. 

Ettől függetlenül nekem tetszett, h. ennyi hó van, zúzmarás fenyők, igazi téli hangulat:

A hóra érdekes kristályok fagytak rá, szőrös hó, nevettünk Tamással:

Az erdő amúgy teljesen üres volt, az első és egész utunk során egyetlen embert a hidegkúti turistaháznál láttuk: egy pillanatra kijött, majd vissza is ment – talán rájött, h. hideg van:

Nekem ekkor már brutálisan fázott a kezem, a könnyebben járható szakaszokon a hónom alá csaptam a túrabotot, és zsebre tettem a kezem… M. Sz. ezt hamarosan ki is szúrta, s megkérdezte, h. ugyan hol a kesztyűm. Otthon, a szekrényben, válaszoltam az igazságnak megfelelően, bevallva, h. a reggeli kapkodásban bizony otthon felejtettem. M. Sz. rendkívül áldozatkészen nekem adta saját kesztyűjét, ő pedig tartalék zokniját húzta a kezére, és így jött végig a túrán:

Ez egyrészt szinte könnyekig meghatott, másrészt a vidámság kiapadhatatlan forrásául szolgált egész úton. Valamint felvetett egy igencsak lényeges logisztikai problémát is. Mint ezt tapasztalhatta bárki, aki télen gyalog messzebbre jutott az Oktogonnál, hidegben az embernek, hát, khm… folyik az orra. Nomármost, a zsebkendőt folyton előszedni, az nem túl szórakoztató dolog. Ráadásul a nap közben sem engedő kemény fagy hatására még a zsebemben is megfagyott a zsebkendőmben aaa… hát… a tartalma. Szóval, be kell vallanom, nem mondhatom azt, h. ha kesztyű van rajtam, akkor nem fordul elő, h. izé, közvetlen az arcom előtt vízszintes irányban végighúzom a kezemet. Most azonban gyökeresen más volt a helyzet. Hát mégsem törölhetem meg az orrom M. Sz. kesztyűjébe! Ezért a szokásosnál gyakrabban kellett megállnom, majd igyekeztem a fiúk után.

Út közben azzal szórakoztunk, h. a túrabottal lukasztgattuk a befagyott pocsolyákat. Egészen addig, amíg meg nem láttuk ezt, ezt ne lukasszuk ki, olyan szép, kértem M. Sz-t, és nem is bántottuk:

A túrán három hegyre terveztünk felmenni. Az első, a Havas hamarosan itt is volt előttünk. Még elválasztott tőle egy patakátkelés, át a vadul tomboló, félig befagyott, dühöngő áradaton:

Aztán pedig fel egy annyira durva emelkedőn, h. azt nem is tudom, hogyan GONDOLTÁK, h. a turistaút majd itt fog felmenni. Ha csak kicsit is sáros vagy csúszós lett volna, nem jutunk fel. Én elég határozottan adtam hangot ezirányú véleményemnek, amit mindenki rendkívül szórakoztatónak talált. Végül megállapítottam, h. az utat alighanem még a pleisztocén korban jelölték ki, amikor a hegyláncok még nem emelkedtek ki. Arra is gondoltam, h. egyszerűen a térképen egy vonalzó segítségével összekötötték a hegy lábát és tetejét, ám ez nem lehetséges, mert valahogy fel is kellett festeni a jelzéseket… marad a pleisztocén.

Remélem, tényleg világos lesz, és fenn sütni fog a nap, mondta M. Sz. Én meg reméltem, h. fenn megállunk enni, mert ekkor már igencsak éhes voltam. Gyorsan fogyott az energia, mert változatlanul nagyon hideg volt, még a gombák is fáztak, hiába húzódtak be a faodúba:

Mindenkinek teljesültek a vágyai elhamdulillah: fenn sütött a nap, és ettünk is, ráadásul Tamás hozott forró vizet termoszban, meg zacskós leveseket, és én is kaptam egy paradicsomlevest, ami nagyon jólesett a szendvicsemhez:

Valamint a szikrázó napsütésben igazi kokakóla fílinget is sikerült produkálnom:

Táplálkozás után indultunk tovább a következő hegy, a Világos felé. A Havas, az világos és havas is volt, reméltem, a Világos is havas meg világos lesz J. Így is lett, ez amúgy minden hegyre jellemző volt: a hegy lábáig ködben, borúban jutottunk el, felmentünk, ragyogó napsütés fogadott, majd perceken belül utolért minket a köd.

A Világosra nagyon szép sziklás rész vezetett fel, bár meg kellett küzdeni vele:

Felfelé találtam egy eltájolódott boglárkafélét, aki azt hitte, h. most kell virágozni – szegény, hamar rá fog jönni, h. nem:

Odafenn kicsit mászkáltunk, nézelődtünk, fotóztunk:

Aztán a köd utolért minket, mi meg indultunk, egyrészt, mert az ácsorgásban kezdtünk már fázni, másrészt megfogalmazódott bennünk a gondolat, h. nem lenne rossz világosban visszaérni a kocsihoz.

Az utolsó hegy, a Tót-hegyes a hosszú, egyenletes emelkedő után remek kilátást tartogatott számunkra. Álltunk a felhők felett, a távolban a felhők tengeréből kikandikált a Kékes:

Félelmetes volt, ahogy percek alatt annyit emelkedett a köd, h. a Kékes és az egész kilátás eltűnt. Szó szerint láttuk, ahogy a fák között száll fel utánunk a köd. Jön utánunk, pedig nem is adtunk neki semmit, mondta Tamás. Megindultunk lefelé. Szokás szerint nekem lefelé nehezebb volt, mint fel, elég nagy volt itt a hó – általában 5-600 m felett mindenhol – csúszott is. Nyomok sem nagyon voltak, illetve egyáltalán nem, a fák között nem is láttuk, merre vezet az ösvény, ahol nem volt jelzés, többször le is tértünk róla, és a GPS-t kellett segítségül hívni, h. a tökegyforma havas tájon vajon hol rejtőzik az út. Elértük a zöld+ jelzést, elindultunk rajta, mint párszáz méter után kiderült, pont a rossz irányba. Hátraarc – persze pont a legmeredekebb részen kellett visszamászni, elhamdulillah tényleg nem sokat. Aztán beértünk egy fenyvesbe, ami az egyik legszebb rész volt, a keskeny nyiladékon vezető behavazott utat mindkét oldalról hólepte fenyők szegélyezték:

Egyenletesen lefelé mentünk, vissza a ködbe, a fehér törzsű fák alig látszottak a fehér tejszerű ködben:

A műutat elérve már nem volt sok hátra, beértünk Mátrakeresztesre, meglett az autó is. Hazafelé meg beugrottunk hozzám bablevest és gesztenyés tiramisut enni.

Nagyon jó kis túra volt, a Mátra télen a legszebb, és remek volt az is, h. ilyen csend és nyugalom vett minket körül. Egyre jobban szeretem a Mátrát, de komolyan.