Rideg Sándor emléktúra 56 – Lapostúra :)

Táv: 51,83 km

Szint: 100m

Többször kifejtettem már, h. nem szeretem az olyan túrákat, ahol sokáig kell egyenesen menni. Honnan tudod, h. nem szereted, kérdezte Tonnakilométer, még nem is voltál ilyen túrán. Érzem, h. nem szeretném, mondtam, de végül is az érvelés elgondolkodtató volt. Így hát, mikor TKM felajánlotta, h. menjünk erre a túrára, rövid gondolkodás után elfogadtam a meghívást.

Előre féltem, annyi rémhírt hallottam már az ilyen lapostúrákról – h. sokkal nehezebb, mint egy jó szintes túra, mert mindig csak ugyanazokat az izmokat terheli az ember, le fogsz ülni az útszélen és sírva fakadsz, nem fogod bírni a monotonitást, stb. Kissé szorongva vártam a túrát.

Előre kell bocsájtanom, h. NEM nehezebb egy lapostúra egy szintestúránál. Sőt, lényegesen könnyebb. Fizikailag. Mentálisan, hát… éreztem, ahogy elborítanak az unalom egyre mélyebb, ólomszínű hullámai, és már-már hisztérikus örömmel és lelkesedéssel reagáltam egy-egy villanyoszlop, transzformátorház vagy kilométerkő feltűnésére. Igazából nem is emlékszem pontosan, h. a túra egyes részei milyen sorrendben következtek, ezért az esetleges időviharokért elnézést kérek…

Fél hetes rajtot terveztünk, ehhez nekem az 5:35-ös hév kellett, ahhoz meg 4:40-kor el kellett indulnom itthonról. Szóval fél négykor keltem, ami még túrázási szemszögből nézve is igencsak durva. Félálomban szálltam le a hévről 6:18-kor Szigethalmon, és 2 másik túrázóval együtt eredtünk a mintegy 5-600 méterre lévő rajt helyszíne felé. Elég lendületesen fordultunk be egy körbekerített lakópart parkjába, elhamdulillah nem lőttek ránk, és a dobermannok is be voltak zárva. Hátraarc, a következő kapu a rajt. TKM már itt volt, TERMÉSZETSEN – még egyszer sem sikerült megelőznöm. Zsombor fiával éppen a nevezési lapokat töltögették. Még kávéztunk egyet az automatából, aztán neki is vágtunk a festői Szigethalom utcáinak:

A falu szélén szintén festői szemétkupacok között vágtunk be a tököli parkerdőbe:

A túrának ez a része kb. olyan fíling volt, mint mikor gyerekkoromban a kutyámmal csavarogtunk a városszéli kiserdőben. Csak ahhoz nem kellett feltétlenül fél 4-kor kelni.

Itt előkerült A SZINT is:

Ennél sokkal több nem is volt az egész túrában. A kiírásban szereplő 100 métert erős túlzásnak érzem. Hamarosan elértük az első pontot, aztán mentünk tovább. Brutális köd volt, azzal vigasztaltam magam, h. ÚGY SINCS semmi látnivaló, tök mindegy, h. van-e köd, vagy sem. És valóban, ezt a szakaszt, mint amúgy a túra szinte teljes egészét, a köd és a sár szétszakíthatatlan egysége jellemezte:

Még jó, h. TKM GPS-én volt trekk, mert jelzések, azok nemigen voltak, szalagozás se ezen a részen, nem si tudom, honnan kellett volna tudnom, h. erre kell jönni.

Kiértünk Tököl házai közé, egy cseppet sem volt érdekesebb, mint Szigethalom, sőt, itt még a főúton is mentünk. Elértük a Maléter-kopjafát, a második pontot, ahol a pontőrök látható örömmel fogadtak minket és a többi túrázót:

Itt szeretném kiemelni a túra legjobb tulajdonságát: azt, h. a szervezők tényleg a szívüket is kitették értünk. Remek ellátás, kedvesség, vendégszeretet volt jellemző végig. Ez azért nagyon jó, mert így nekem végig jó kedvem volt a túrán, meg sem fordult a fejemben a „minek is jöttem ide” gondolat, inkább a humorosabb oldaláról fogtam fel a dolgot, és remekül szórakoztam azon, h. ez milyen durva, már megint 10 km-t megyünk a tökegyenes töltésen…

Ez innen el is kezdődött, köd előttünk:

köd utánunk:

És egyáltalán semmi nem történt a következő pontig, olyannyira, h. közöltem is az előttem menő TKM-rel: most 3 km-en keresztül a hátizsákodat fogom nézni, mert már kell egy kis változatosság… Oké, mondta ő, aztán majd én nézem a te hátizsákodat…

Időközben történtek persze nagyon izgalmas dolgok is. Gyártelep mellett haladtunk el, a töltés magasságából kényelmesen beláttunk, nézd, TKM, milyen furcsa tartályos izé, mondtam lelkesen. Mivel a köd megmaradt, a tartályos izéből ennyi látszott:

A túra látványosságai között azonban ez is kiemelkedőnek számított. És akkor mit mondhatok arra, amivel később találkoztunk? Te, TKM, az mi, az valami állat, kérdeztem előttem haladó túratársamat, egyszerűen nem hittem el, h. mit látok a töltésen:

Ez valóban egy ló volt, egy rendkívül kövér, ám pónihoz méltóan kíváncsi és önérzetes lovacska.  

Ezzel aztán kilométereken keresztül elvoltam, h. milyen kis kövér, szőrös lovacskát láttunk.

A szigetújfalui strandon az ellátás részeként hotdogot (!) kaptunk, az enyém felajánlottam túratársaimnak, én magam a saját szendvicsemet fogyasztottam. Innen indultunk a rendkívül izgalmasan hangzó „Szigetcsép-hévállomás” nevű ponthoz. A tökegyenes töltés helyett most a hévsínek melletti tökegyenes földúton mentünk a változatlan ködben:

Azt hiszem, valahol itt jegyezte meg az addig sem túláradóan lelkes TKM: hát, ez a túra rosszabb, mint gondoltam volna… Hát, valóban nem volt egy vadregényes, romantikus, lélegzetelállító látványokat tartogató útvonal… több mint a fele aszfalton, töltésen, főúton – de hát, ez a vidék ilyen. Tényleg azt tudom mondani, h. számomra a szervezők részéről tapasztalt szíveslátás volt az, ami ha nem is az év top túrájává, de olyan hát, megvolt, de jövőre nem olyan biztos, h. jövök típusú élménnyé emelte a dolgot. Ez úton is köszönet nekik.

Közben megfogalmazódott bennünk egy új túramozgalom ötlete: a „Csepel-sziget százas csúcsai” nevet viselné, bízom benne, h. a Gombatelep-maratonhoz hasonlóan népszerű lesz a túrázók körében.

Itt a ponton kaptunk teát. Valamint elkezdett esni az eső. Egész izgatott lettem, ugyanis most volt rajtam először az új softshell dzsekim, és kíváncsi voltam, h. vajon tényleg vízlepergető-e. az eső azonban egy perc múlva el is állt. Még ő is érezte, h. mindennek tetejébe az eső, no, az már tényleg nem lenne fair…

Amúgy a túrán legalább kiderült, h. az új dzseki tök jó, kényelmes, nem fáztam benne, pedig csak egy vékony technikai felsőt vettem alá. Nézd, TKM, mutattam lelkendezve, ennek van ilyen cipzáras hónaljszellőzője is. Úristen, sápadt el halálosan TKM, azt le ne húzd, azt le ne húzd! Kedvesen megköszöntem a bizalmat, aztán később mégiscsak lehúztam, de a világvége nem jött el.

Mentünk tovább, a részletekre már nemigen emlékszem, a Kis-Duna partja és nyaralók következtek, majd a pont, ahol kaptunk egy komplett mikuláscsomagot, nem is akárhogy: kicsike szőke kislány szaladt elénk már messziről, ti túrázók vagytok, kérdezte, majd igenlő válaszunkra a kezünkbe nyomta a csomagokat. Később még egyet próbált ránk tukmálni,  de azt már nem fogadtuk el J

Lassan visszakanyarodtunk a már megismert tököli parkerdőbe:

 ahol a ponton rendkívül finom teát kaptunk, jól is esett, forró is volt, kicsit megvidámodva mentünk tovább, ismételten a számtalan izgalmat tartogató, pezsgő elevenségű metropolisz, Szigethalom utcáin. Elhamdulillah már nem sokat, hamarosan meglett a cél, oklevél, kitűző, hagymás vajas kenyér, ami nagyon jól esett. TKM elvitt kocsival a hévig, és az időzítés tökéletes volt, 6 perc múlva jött a Pestre tartó szerelvény. Az élményektől zúgó fejjel, kavargó emlékek hadával értem haza J

Összességében azt mondhatom, h. a túra könnyű volt. Nem fáradtam el fele annyira sem, mint egy „normális” ötvenes túrán. Az „ugyanazokat az izmokat terheled, ki fogsz purcanni, nem lehet kibírni” elméletek tévesnek bizonyultak. Az is igaz, amit TKM mondott: tiszta, napos időben, amikor nem korlátozza a köd 20 méterre a látótávolságot, a túra valószínűleg sokkal élvezetesebb lett volna. (Bár, szerintem, az, h. 20 méter vagy 200 méter széles szántót látsz be, illetve 20 méterrel vagy 200 méterrel előre látod a tökegyenes aszfaltot, éppenséggel tökmindegy). Ennek ellenére nekem pozitív élmény volt ez a túra, részben a szervezők, részben a remek társaság miatt, mindkettőért köszönet. De azt, h. jövőre is itt leszek – hát, azt nem tudom megígérni J