Táv: 33.5
km
Szint: 406
m
Régen vártam már annyira túrát, mint ezt a kis karácsonyi
kiruccanást. Nem azért, h. olyan nehéz lett volna, vagy olyan fantasztikus
látnivalókat sorakoztat fel… hanem mert a főszervező Tonnakilométer bizalmat szavazott
nekem, és megkérdezte, h. nem lennék-e SEPRŰ…
Ez esetben természetesen nem a háztartási eszközről van szó.
Ez a seprű az a seprű, aki a mezőny után végigmegy az útvonalon, leszedi a
szalagokat, táblákat, felszedi a szemetet, és ha talál eltévedt túrázót,
bekíséri a célba. Mindig is irigyeltem a seprűket, h. milyen jó nekik (meg a
pontőröknek, de azoknak azért nem annyira, mert nem túráznak… a seprűk viszont
igen).
Természetesen engem, aki sem gyors nem vagyok, sem navigálni
nem tudok, soha, senki nem kért még fel seprűnek – bevallom, TKM ajánlatát is
inkább barátságunk bizonyítékának, mintsem racionális döntésnek értelmeztem, de
nagyon örültem neki. Egy darabig úgy tűnt, h. Szamóca is jön velem seprűnek, de
aztán családi elfoglaltságok miatt lemondta. Sebaj, gondoltam, én leszek a
Magányosan Seprő Hősies Seprű. És majd igyekszem nem elkavarni ott, ahol tavaly
elkavartam (egyik helyen sem). Rögtön kezdtem azzal, h. szokásommal ellentétben
letöltöttem a túra honlapjáról a GPS-trekket. Nem vagyok a trekkalapú navigálás
híve – ez nem is illenék hazánk, sőt, a nemzetközi mezőny vezető
eltévedéskutatójához – de most úgy voltam vele, h. talán mégse a seprűt kelljen
keresni az éjszaka közepén… Aztán, a túra előestéjén kiderült, h. Szamóca
programja megüresedett, és mégis el tud jönni. Remek, elhamdulillah. Reggel a
Nyugatiban találkoztunk, és alig 5 perccel a hivatalos rajtidő vége után le is
szálltunk a vonatról Albertirsán. Megjegyzem, a vonatról leszállva azonnal sikerült PONT ellenkező irányba elindulnom, mint ahol a strand van (a rajt/cél), még jó, h. egy helybéli megkérdezte, h. hova is igyekszünk pontosan... Láttam Szamócán, h. komoly kétségei kezdenek támadni a projektet illetően...
A szervezők már útjára bocsájtották a mezőny túlnyomó
részét:
Minket pedig igazi luxuskajával, lazacos falatkákkal vártak:
Rövid stratégiai megbeszélés után nekivágtunk a távnak,
tekintetünkkel már a szalagokat keresve az út menti fákon:
Hát, ez a szalagszedés nagyon izgalmasnak bizonyult –
eleinte. Szinte összevesztünk Szamócával azon, h. ki szedje le az éppen soron
következőt. Igyekeztünk igazságosan, nagyjából felváltva leszedni a szalagokat,
egész pontosan levágni, ugyanis mindketten késsel felszerelkezve érkeztünk.
Előttünk rajtolt még egy pár, már a rajtidő után, és nem is
nagyon siettek, beálltunk mögéjük 20-50 méterre, h. ne előzzük meg őket.
Mondjuk szívem szerint kicsit gyorsabban mentem volna, kiváltképp a
szalagmentes szakaszokon, de hát ez van. Közben észrevettem, h. figyelnek
minket:
Ahol a legkisebb (11 km ) táv leválik a többiről, két jelentős
esemény is történt: (1) a pár elkanyarodott a mi útvonalunkról, és (2) sor
került az első útjelző tábla eltávolítására. Hát, ez még izgalmasabb volt, mint
a szalagszedés – azért elhamdulillah nem vesztünk össze:
A szép kis laminált lapot gondosan a hátizsákomba rejtettem,
később ide kerültek a pontokat jelző lapok is, a bélyegzőket pedig Szamóca
zsákolta be – ez nehezebb feladat volt, mert kívül-belül zöldek voltak, mint
hamarosan a gyűjtögető Szamóca is.
Az utak mentén rengeteg nagyon finom kökény volt,
meg-megálltunk szemezgetni, de azért igyekeztünk, mert ekkor már láttam, h. ez
a szalagszedegetés nem lesz olyan egyszerű, mint vártam. Röviden, ez egy
rendkívül időigényes feladat. Az elején a minden teremtmény iránti túlcsorduló
szeretet vezérelt minket: ó, ne lépjünk a kisvirágra, le ne törjük a kis
ágacskát, meg ne sértsük a kis rügyecskéket… aztán, a vége felé, már a szakadó
havasesőben meg törd le azt a sz…-t úgy, ahogy van! Illetve: nem látom a
szalagokat a sötétben, de éppen le is… nem érdekel!
Egyelőre itt még nem tartottunk, de a szalagszedés akkor is
lassan ment. Amikor épp nem szedtünk, akkor alaposan kiléptünk, néha bele is
kocogva, a mozgó átlagunk 5,5 körül járt – a teljes meg 4,1 körül, mint
mondottam, sok volt a szalag. Ráadásul néhol – ki tudja, milyen megfontolásból
– a kedves szalagozó kollégák OLYAN magasra kötötték, h. nem is tudom, hogy
értek fel odáig. Daruskocsival szalagoztak ezek, sziszegtem a fogam között, ahogy
a vastag ág aljába csimpaszkodva próbáltam lejjebb húzni, miközben Szamóca egy
zergebakot is megszégyenítő szökkenésekkel próbálta megragadni a szalag alját.
Persze még a szél is fújt, naná, játékosan odébb-odébblebbentve a már-már
megragadott szalagot. Aztán a következő alpesi szalagozásnál szerepet cseréltünk,
Szamóca rángatta lefelé az ágat, én meg ugráltam. Nem is tudom, mi lett volna,
ha egyedül megyek.
A táj, ahogy tavalyról emlékszem, kellemes – most egyrészt a
szalagokat figyeltem, másrészt elég köd is volt. Milyen szép ez a völgy,
mondtam Szamócának, pont olyan, mint az előző volt, felelte ő lakonikusan.
Nekem akkor is tetszett, nyugodt vidék, és mióta a pár elfordult a kistávon,
egy lélekkel sem találkoztunk, kivéve őzekkel – de azokkal kétszer is. Néhol
volt egy kis sár, de a későbbiekhez képest ezt igazából porszáraznak
értékelném. A szántókon sikerült megmutatni Szamócának, h. milyen a repce, és
találtunk ilyen felemás részt is:
Szerintem most jönnek az Editék, mondta Szamóca a ki tudja,
hányadik pont után, én pedig egyetértettem vele, és alig vártam, mert a rendező
csokis parányt ígért a pontra… ha a többiek már úgyis elmentek, akár mindet
megehetjük, fejtegettem Szamócának, aki helyeselt.
A ponton égett a tűz, kaptunk teát, ami nagyon finom volt és
nagyon jólesett, annál is inkább, mert pont a pont előtt kezdett cseperegni az
eső. Itt megálltunk kb. 10 percre, teázni, beszélgetni és csokis parányt enni,
valamint azt is eldöntöttük, h. ez az eső nem úgy néz ki, mint aki el akar
állni, ezért felvettük az esőkabátokat, amelyek rajtunk is maradtak a túra
végéig – bár egy idő után igazából sok értelme már nem volt, alulról feláztunk
derékig…
Mindenesetre kellőképpen beöltözve indultunk neki a
fennmaradó távnak. Megtudtuk, h. kb. 15 perccel előttünk ment el az utolsó
ember, talán utolérjük, gondoltam. Nem értük. A teszkós bevásárlást idéző
méretűre duzzadt nejlonszatyrokba további szalagok kerültek – még soha nem
túráztam szatyorral és késsel a kezemben…
Az eső esett, egyre jobban. Az a
jelentéktelen mennyiség, ami nem talált valahogyan utat a nadrágszárunkon
keresztül felfelé, az akkor szivárgott végig a karunkon, amikor a csurom víz
ágakról a csurom víz szalagokat szedegettük. Elhamdulillah a jókedvünk töretlen
volt, nagyon élveztük az egészet.
Már sötétedett, amikor az utolsó előtti pontra értünk,
pontosabban bekocogtunk. Ez volt a kajapont, ahol az időben ideérő és húsevő
túratársak szalonnát, húst, kolbászt stb. süthettek nyárson. Mi sem maradtunk
éhen, kaptunk füstölt sajtos szendvicset, házi savanyúkáposztát és teát.
Pecsételtünk magunknak, lebontottuk a pontot, a laminált lapot TKM kezébe
nyomtam. Hol van a többi, kérdezte ő. Ööö… a szemétben… kidobtam, baj,
kérdeztem vissza. Miért, az kellett volna, kontrázott Szamóca is. Csak azt
sajnáltam, h. nem volt a kezemben a fényképezőgépem, mert TKM arckifejezése
LEÍRHATATLAN („hát ezt nem hiszem el, h. ezek a nők KIDOBTÁK a jó kis laminált
lapjaimat… ááááááááá…”), de nagyon úriemberhez méltóan kezelte a helyzetet: á,
nem baj, lehet csinálni másikat, mondta, de ekkor már nem bírtuk tovább,
elnevettük magunkat, és TKM kezébe nyomtam a gondosan összegyűjtött
lamináltakat. TKM nem haragudott meg, és a maradék (kb. 1 kg ) csokis parányt
elcsomagolta nekünk a vonatra. Aztán a lámpák elővétele indultunk is tovább,
mert már töksötét volt.
Az eső lassan valami havasesőszerű szmötyire váltott.
Elérkeztünk a SZINTHEZ, ami a túra legkomolyabb emelkedője (na jó, az egyetlen
igazából), egy löszös lejtő, ami most olyan szinten sáros és csúszós volt, h.
komoly kétségeim támadtak, h. feljutunk-e a tetejére. Nem igaz, h. az egyetlen
szint pont akkor van a túrában, amikor már bokáig ér a sár, fakadt ki Szamóca.
én igyekeztem némán vigyorogni.
A következő, utolsó pontig még elég normálisan haladtunk.
Mondjuk a GPS végig a kezemben volt, h. lássam, merre is kell menni, mert a
sötétben, a nagy határ semmi közepén nemigen tudtuk, hol is van az út… A pontot
lebontani nem volt egyszerű, fel kellett lépni az út mellett egy kis
magaslatra, ami már igencsak csúszott, az eső esett, köd volt, nem láttunk
semmit. Elhamdulillah, h. van GPS és trekk. Mentem elöl, kezemben a készülék,
mögöttem Szamóca, körülöttünk a sötétség. Egyszer csak a GPS csippan egyet.
Megtorpanok, no, csak nem elemet kell cserélni, bekapcsolom a
képernyővilágítást, közben Szamóca megelőz, mi történt, néz vissza. Basszus,
basszus, basszus! Kiáltok fel kétségbeesetten, mi van, kérdezi ismét. Nenene,
visítok ismét, a GPS ugyanis kedvesen megkérdezi: Kíván újabb célt választani?
És a trekk eltűnt a kijelzőről, itt állnunk a semmi közepén, töksötétben, egy
szatyor vizes szalaggal, hurrá. Baj van a navigációval, nyögöm ki, nem látom,
de ÉRZEM, h. Szamóca elsápad. Nincs meg a vége, gondolom magamban, de azért még
egyszer betöltetem vele az egészet, és elhamdulillah, megvan végig, mehetünk
tovább. SOHA nem csinált még ilyet, h. mi történhetett, máig sem tudom. Lehet,
h. véletlenül megnyomtam valamit, és megszakítottam a navigációját nekije.
Mondjuk az ujjaim ekkorra már jéggé fagytak a csuromvizes kesztyűben, tehát ez
a lehetőség nagyon is fennáll. (MONDOM én, h. nem nekem kellene navigálnom a
holnapi BHTCS-n…)
Itt jött a legdurvábban sáros rész, egyszerűen leírhatatlan
volt, később megtudtam, h. a mezőny második fele inkább már bement a susnyásba,
h. elkerülje a bokán felül érő sarat, ám mi (1) a töksötétben nem láttuk, h. be
is lehetne menni a susnyásba, (2) továbbra is hősiesen szedegettük a
szalagokat, bár biztos vagyok benne, h. itt azért kimaradt jó pár darab, lévén,
h. egymást se láttuk igazából a lámpafény, köd, szakadó havaseső hármas
fátyolán át. Érzékeltem, h. seprűtársamat itt kissé kezdi elhagyni a
humorérzéke, így inkább bölcsen befogtam a számat.
Nagy megkönnyebbüléssel értünk ki a Háromszorosan Áldott
Műútra. Hamarosan kereszteztük a 4-es utat, itt egy kicsit álldogáltunk, mire
át tudtunk menni, és innen pedig már tényleg percek alatt a célban voltunk. A
rajt/cél személyzete, Gábor hősiesen várt minket, sőt, mivel mintegy 10 perc
volt a vonatig, ki is vitt minket az állomásra – ez annál is inkább hősies
volt, mert végignéztem magamon, és objektíve megállapítottam: ha lenne disznóm,
a disznóólba sem engedném be saját magamat…
Az állomáson kiderült, h. a vonat 10 percet késik
elhamdulillah, így megkaptuk az oklevelet és a díjazást, amit a helybéli
óvodások egyike készített:
Aztán a vonaton hazafelé megettük az ÖSSZES csokis parányt J.
Nagyon remek túra volt ez, és én nagyon élveztem söprűnek
lenni, nagyon szórakoztató volt. Ez úton is köszönet a szervezőknek,
pontőröknek és seprűtársamnak is.
Régen nem nevettem ennyit, mint ezen a beszámolódon. Azt azért hozzáteszem, hogy jövőre a túrázóknak csak abból a szűk szegmentumából fogok seprőt találni, akik nem olvassák a beszámolódat. :-)
VálaszTörlésMég egyszer hálásan köszönöm a segítségeteket.
Halima, azért a legőrültebb részeket gondosan kihagytad: amikor kivont karddal versenyt futottunk egy-egy szalagért, vagy a seprű-indulót, amit a végén költöttél a Hull a szilva dallamára. :-)
VálaszTörlésTKM, szerintem nem kell seprőt keresned jövőre: én tudok két idióta lányról, akik biztosan elvállalják neked jövőre (is). ;-)