2012. december 10., hétfő

VULKÁN


Táv: 41,6 km
Szint: 2230 m

„Én észrevettem, hogy a horgászat és a túrázás az két olyan sport, ami különbözik egymástól.” (sógorom)
„A túrázás valójában nem sport…” (internetes ftness-magazin)
„A Nagy-Hideg-hegy, az olyan, hogy minden irányból szívás felmenni.” (Megbízott Szakértőnk)
„Hát ja, télen hideg van.” (jómagam)

Számomra különleges jelentőséggel bír ez a túra. Amikor elkezdtem túrázni, mindig arra gondoltam, h. mennyire szeretném megcsinálni a Vulkánt – de persze lehetetlennek tűnt. M. Sz. beszélt róla, h, nehéz, hideg van, sötét, meredek stb., mások is beszéltek róla… aztán mégis elmentem tavaly, és teljes megdöbbenésemre sikerült, sőt, nálam holtversenyben az év legjobb túrája helyen végzett.
Természetes volt, h. idén is megyek. Elhamdulillah M. Sz. is ment, tehát megvolt a fuvar is, reggel 6 előtt felvett kocsival, csak ketten mentünk, majd amíg én beérek, te egyél, én úgysem eszem gulyást, mondtam.
Én szerettem volna, ha esik a hó, M. Sz. kissé aggódott, ha hazafelé nagyon nagy a hó, hogy jutunk haza, de végül is nem esett egyetlen kis pelyhecske sem. Viszont elég jelentős mennyiség volt már. Meg is döbbentem, számítottam rá, h. lesz valamennyi hó, na de hogy ennyi… nevezés, öltözködés, GPS-állítgatás után indultunk a reggeli szürkületben, nahát, itt mennyi hó van, gondoltam magamban:

Nagyon hideg is volt, hiába volt rajtam idén először aláöltözet-nadrág és „A” polár is, mégis fáztam, örültem, mikor nekiindultunk, és kicsit jobban kiléptünk. Az út enyhén, de folyamatosan emelkedett, hamarosan nem fáztam már. Ellenőrzőpont, szólt ránk egy szembejövő fiatalember, hol, kérdezte M. Sz. Én vagyok az, mondta a pont nevetve, és aláírta az ellenőrzőlapokat. Innen hamarosan elkezdtünk durván emelkedni a Nagy-Hideg-Hegyre felmenő úton. Közben kiélvezhettem a téli túrázás apró örömeit: a szemüvegem folyamatosan bepárásodott, és, hát… „Ahogy népiesen mondják, orrváladékom-nyálam összefolyik”, szóltam előre M. Sz-nek, azt nem úgy mondják népiesen, szólt vissza. Az emelkedőn levegőért kapkodva próbáltam inni egy kortyot Kövér Testből – rá kellett jönnöm, h. a víz belefagyott a csőbe. No, remek, gondoltam, még jó, h. van nálam tea is. NHH-en a túristaházban pecsételtek, megettünk egy szendvicset, illetve banánt, én közben szorongattam az ivócsövet, ki is olvadt, taktikusan visszafújtam belőle a vizet, no, így majd nem halok szomjan útközben, gondoltam megnyugodva. Nem akartunk túlzottan átmelegedni, indultunk a Csóványos felé. Alattunk a ködből kiemelkedett néhány hegycsúcs:

Talán ezen a szakaszon volt a legnagyobb hó. A szél is összefújta, néhol térdig ért, ha kiléptem a nyomból:

Nagyon tetszett, távolban a havas hegyek és a Csóványos:

Elértük a lukat, amiben még a Telekin is volt hó, kissé meghatottan néztem, ó, ezt a havat látjuk majd a Telekin is insallah, gondoltam:

A Csóványoson (is) hideg volt, szegény pontőr lány pirosan világító orral, félig fagyott állapotban írt a lapjainkra, minden elismerésem a pontőröké ebben az időben, főleg ott, ahol még tüzet sem lehet gyújtani. Mi nem időztünk sokáig, indultunk lefelé. Tavaly itt nagyon belassultam, mert a lejtő csúszott lefelé, bár nem volt hó, most nagy meglepetésemre a hóban könnyebben mentem, mondjuk nem volt lefagyva, porhó volt, nem csúszott vészesen. Jól is haladtunk, az erdő félelmetesen szép volt a hóban, illett ahhoz a komoly hangulathoz, ami eltöltött itt. azért persze igyekeztem a lában alá nézni, a hó alatt megbúvó sziklák és fagyott fagyökerek-ágak remek alkalmat nyújtottak a Δµ-elmélet empirikus úton történő igazolásához. A bakancsom kitartott, mondjuk az általam követett SZIMPI (Szakrális Impregnálási Iskola) tanait követve alaposan lefújtam csütörtök este impregnáló sprajjal. Egy idő múlva feltűnt, h. pont ellenkező irányból érkezünk a Vilatihoz, mint a Nahát90-en. Nagyon örültem ennek a felfedezésnek, meg is osztottam M. Sz-kel. Annak is örültem, h. a ponton lehet enni-inni, mert már elég éhes voltam. Kicsit még nyígtam, h. de szép is lenne, ha esne a hó, ezért M. Sz. kedvesen megrázott egy fát, amely alatt épp áthaladtam, így teremtvén meg számomra jó közelítéssel a hóesés illúzióját. Még benn a panzióban is a havakat sepregettem magamról.
A zöld jelzés a tavalyival ellentétben más útvonalon ment, egy elég érdekes, kifelé lejtő, csúszós ösvényen. Aztán a zöld négyzet levezető szakasza tűnt fel, messziről brutális lejtőnek tetszett, és az is volt, de meglepetésemre gond nélkül leküzdöttük:

Aztán a patakon átkelve igyekeztünk a panzióban lévő pont kellemes melegébe. Pecsételés után megpillantottam az eléggé megviseltnek látszó Tonnakilométert, de rövid köszönés után iszkoltam is a teához, jó szomjas voltam már. A tea meg jó forró, az ellátás csak zsíros kenyér volt (tavaly volt vajas is), de mondjuk hoztam magammal szendvicset, elő is vettem, a tea még akkor is forró volt, amikor befejeztem, megittam úgy, h. ne nagyon húzzuk már az időt. Mentünk tovább, az egyik kedvenc börzyönyi szakaszomon, ami a Fekete-völgytől a Magyar-völgyig terjed, végig a piros- jelzésen. Az első kb. 6 km-en várt ránk kb. 500 m szint, ami nem volt egyszerű, főként azért, mert elég sok kitett szakaszon kellett menni, ahol csak úgy vágott oldalról a szél, arcunkba sodorva a jégkristályokat a fákról, ezzel halk sikkantásokat csalva ki belőlem. Te akartál hóesést, szólt rám M. Sz. Igen, de ez nem hóesés, ezek jégkristályok! Én pihe-puha hópihéket akarok! – fejtettem ki kissé akaratosan, de a hópihék nem jöttek, a szél és a jégkristályok annál inkább. Előttünk ment néhány fiatal, illetve ballagtak inkább, egyikük a telefonba mesélte, h. milyen hideg van, és hogy fúj a szél. Ezt én is éreztem, főleg az alaposan lecsökkent menettempó hatására, egy darabig bírtam, aztán kifutottam a nyom mellett a hóba, megelőztük őket, és hajrá, Hollókő felé. Nagyon szép volt ez a rész, a havas út, a havas hegyek:

Hollókőről a panoráma a szokásos:

Salgóvárba arra mentünk fel, amerre veletek is. Csak most nagyobb hóban, néhol igencsak keresnem kellett, h. hova lépjek legközelebb, de aztán fenn voltunk.
Fenn a pontőrökkel egy szerencsétlen jadgterrier fagyoskodott, épp meg akartam kérdezni, h. biztos, h. jó volt kihozni szegény kutyát pontőrködni, mikor közölték, h. a kutya úgy csapódott hozzájuk, a nyakában volt egy telefonszám, felhívták, a gazda pedig elmesélte, h. a kutya az előző napi vadászaton volt hajtó, csak elkóborolt, és h. majd este vigyék le a kutyát a célba, és oda majd érte megy. Szerencsétlen állat akkor már egy napot, egy éjszakát és a következő nap jó részét étlen-szomjan az erdőben töltötte, éjjel simán volt -10 fok… és „majd este valamikor” érte mennek. Remek. Elhamdulillah a túrázóktól legalább kapott némi kaját, de így is reszketett a hóban, az ujjai közé be volt fagyva a hó. Insallah a gazdája legalább beengedte otthon valami meleg helyre.
Elindultunk Magyar-hegyre, ez még a kedvencem Börzsönyben is az egyik kedvenc helyem, amit nem igazán tudok megindokolni, még csak fel sem mentünk pont a hegycsúcsra, ami egyébként nem egy olyan fú, de festői sziklaszirt:

Innen pedig leviharzottunk Magyar-völgybe, ahol nagy tüzet raktak a pontőrök:

Akárcsak tavaly, most is volt meleg tea és csoki, de nem ám ilyen teszkós müzliszelet, hanem Snickers, ráadásul a dupla csomag. Sajna szó szerint jéggé volt fagyva, ezért a második felét inkább egy időre betömtem a nadrágzsebembe, kiolvasztás céljából. Kicsit melegedtünk a tűznél, ettünk, aztán mentünk tovább. Elég hosszú műutas szakasz következett, nem a legérdekesebb rész a túrán, én ennek ellenére elbűvölten nézegettem az út mellett futó befagyott patakot:

Aztán elérkeztünk a hírhedt Banános Emelkedőhöz, ami nektek is úgy tetszett a januári börzsönyi kiruccanásunkon. A tetején teázunk, mondtam, M. Sz. pedig egyetértett. Amúgy nem volt olyan óriási megrázkódtatás feljutni, mert a Banános Emelkedő nem túl hosszú. El is felejtettük a teázást, na, majd a piros+ aljában, illetve a nagy emelkedő aljában, mondtam, mert ekkor már a piros+on mentünk. Volt még két kisebb emelkedő előtte, és meg kellett állapítanom két dolgot: (1) nem érünk fel NHH-re világosban, (2) megy le a nap.
Amikor a félelmetesen felfelé vágó szakaszt megpillantottuk, kiálltunk az útról a fák közé, és megittuk a maradék teámat – azt sem kellett már tovább cipelni. Aztán nekivágtunk. Az emelkedő pont olyan meredek, mint emlékeztem, de még sokkal hosszabb is. Ráadásul a lábam mindenfelé menni akart a hóban. A lélegzetből kifogyva értünk fel a műútra, már láttuk NHH fényeit.
Úgy döntöttünk, h. kicsit leülünk a turistaházban, ettünk, én pedig a bögrémbe öntöttem Kövér Test tartalmát, mivel az ivócső a visszafújások ellenére visszavonhatatlanul be volt fagyva. Milyen szép fehér vized van, mondta korábban egy előző túratárs… M. Sz. megállapította, h. neki az üvegben is befagyott az izó, adok az enyémből, mondtam lelkesen. Milyen, kérdezett gyanakodva, tudod, az a mentolos, mondtam. Na, abból nem, jelentette ki határozottan. Nem is tudom, miért, szerintem fincsi az…
Ismét megpillantottam TKM-et, aki egy dobozzal odalépett hozzánk. Nem volt rajtam szemüveg (pára), így azt hittem, valami sütike, csodálkoztam is, miért M. Sz-et kínálja először, mégiscsak a hölgyeket illenék… aztán kifejtette, h. az általa „snack” néven nevezett keverék kolbász, szalonna, sajt és fokhagyma feldarabolva… ilyesmit én meg úgysem eszek. M. Sz. viszont igen, ezért innen a célig már kellemes fokhagymaillatban mentem mögötte.
Mikor indultunk volna, egy idősebb túratárs a lámpámra bökve megkérdezte: egy lámpátok van? Nem, neki is van, mutattam M. Sz-re. Akkor csatlakozhatnék hozzátok, mert nekem meg egy sem, kérdezte. Természetesen nem mondtunk nemet, erre ő is elkezdett összepakolni, aztán kész lett, elindultunk elhamdulillah. Nem tudom, szegény mennyit látott mögöttünk jőve a mi lámpáink fényénél, de a semminél insallah jobb volt.
Innen már csak lefelé kellett menni. Ezért mondja M. Sz. h. ez voltaképpen egy 36 km-es túra. Mert onnantól már csak lefelé, az nem is számít. Nekem azért számított, bár megint csak kevésbé csúszott, mint tavaly. Könnyebb volt lemenni. Amikor a meredekebb részen túljutottunk, megtorpantam. Állj, mondtam határozottan, hiányosság következett be a strukturális integritásomban. Hogy mi van, nézett rám a két túratársam. Kikötődött a cipőfűzőm, mondtam, és be is kötöttem. Aztán mentünk tovább. Jó tempóban mentünk, hamar meglett az ellenőrzőpont a Taxi-réten. Tavaly csak szúróbélyegző volt, amit voltak, akik meg sem találtak, én is csak azért, mert pont előttem két futó megtalálta… idén rendes, emberes pont volt. Igazolás után mentünk tovább, még mindig jó tempóban, újdonsült túratársunk egy idő után közölte, h. ő kicsit pihenne, majd jön valaki mással utána. Ránézte a GPS-re, és láttam, h. már a reggeli nyomunkon megyünk. Lassan már láttuk Királyrét lámpáit. Hamarosan kiértünk a műútra, ami néhol teljesen száraz volt, néhol pedig jeges, én persze ráléptem a tükörjégre, és majdnem sikerült a cél előtt pár száz méterrel óriásit esnem, de végül is visszanyertem az egyensúlyom. Beértünk a célba, én reklamáltam a főszervezőnek, h. miért is nem lehetett pár km vastagabb fajta teherautóponyvát vásárolni, és kifeszíteni a nagyon kitett részeken, h. ne fújjon annyira a szél… elhamdulillah vette a lapot, és nem tiltott le a továbbiakban a Vulkánon/Telekin/hasonlókon való részvételtől… elmentem átöltözni, addig M. Sz. kikérte a megrendelt gulyáslevesét, ami szerinte nem volt egy nagy élmény… mindegy, én megettem a megmaradt fehérjeszeletemet.
Aztán indultunk hazafelé, a kocsiban volt fánk, ami nagyon jól esett, és meleg is lett hamarosan, ami szintén. Az út száraz volt, hó semmi, hamar hazaértünk. Itthon vacsora után gyorsan mentem aludni, készülvén a vasárnapi kiruccanásra…
A Vulkántúra nagyon kemény menet volt. Hideg volt, hó, ami sokat kivett belőlünk. Ezzel együtt a Börzsöny nagyon szép havasan, és a túra még mindig nagyon jó. Aki ott volt, tudja, aki nem, az jöjjön jövőre insallah J

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése