2012. június 4., hétfő

Nagypiros (Nagybörzsöny – Nagymaros)



Táv: 31 km
Szint: 880 m

Jó előre kinéztem magamnak ezt a túrát – a Börzsönyben is van, meg nem is nagyon volt más erre a hétfőre. Ugyan esőt mondtak erre a napra, de nem bánom az esőt, sőt, szeretek esőben menni – bár, mint a Telekin rájöttem, sárban nem…
Reggel találkoztunk a vonaton Tonnakilométerrel és a fiával, és együtt szálltunk fel a buszra Szobon, és közelítettük meg a nagybörzsönyi rajtot. Eszembe jutott a remek hétvége, amit veletek töltöttünk itt, és az, h. milyen jó lenne ismét szervezni egy ilyet.
A buszon már esett az eső, mikor leszálltunk, akkor is, a rajtban egy hölgy intenzíven érdeklődött, h. mikor megy visszafelé busz, mert ő ilyen esőben el sem indul… Az eső erre mgijedhetett, mert hamarosan elállt. Később újrakezdte, de ezt akkor még csak sejtettük.

A rajt a vízimalomban volt, már a kertben egy szalamandra igyekezett át előttünk az úton, többen próbálták fotózni, én gyorsan elkaptam, és a tenyeremben modellt állt, így persze pont én nem tudtam fényképezni, de gondolom, el tudtom képzelni egy szalamandrát… no, pont olyan volt.
A rajtban lehetett enni brutál finom gombás kenyérlángost, TKM meghívott egyre, aztán el is indultunk az első pont, a horgásztó felé, útközben arról vitázva, h. vajon hány szelet kenyérlángost tudna megenni egy ültő helyében. Szerintem annyit azért nem…
A horgásztónál kis terülj-terülj asztalkám várta a túrázókat, akik a 10 perc és 1300 méter után halálosan megéheztek volna:

A következő pont, ahol kódot kellett leírni, a Csörge-kútnál volt, eddigre már túl voltunk némi emelkedőn, de a java, fel a Gömbölyű-kőhöz, majd a Koppány-nyeregbe, ez után következett. A Börzsönyhöz méltóan remek kilátásokban lehetett részünk:

Az eső már ismét esett, nem gondoltam volna, h. ősz előtt lesz még olyan túra, ahol folyton meg kell állnom a párát törölgetni a szemüvegemről, de most ez történt. De különben meg alig láttam, h. hova lépek, meg általában alig láttam valamit, ami nagy kár lett volna, tekintettel a szebbnél szebb növényekre, amelyek nagy hányadát – Tamás híján – sajna nem tudtam beazonosítani.
Koldus-kútnál kaptunk müzliszeletet, átkeltünk az inkább sáros, mint veszélyes patakon:

Az eső hol csepegett, hol kicsit jobban nekikezdett, hol (majd végül teljesen) elállt. Az a fajta eső volt, h. erősen gondolkodtam, h. elővegyem-e az (új) esőkabátom, de ANNYIRA azért nem zuhogott, h. megérje aláizzadni, majd az egészet csurom vizesen visszagyömni a hátizsákba – ahol emiatt minden más is csuromvizes lesz – meg amúgy TKM-nek sem volt esőkabátja, és szolidaritást gyakoroltam vele. (A történelmi hűség kedvéért jegyezném meg, h. ha NAGYON esett volna, akkor szolidaritás ide vagy oda, elővettem volna az esőkabátot…)
Mentünk, hülyeségeket beszéltünk, olyannyira, h. TKM fia úgy döntött, h. bölcsen kimarad ebből, és pár tucat méter távolságból követett minket. Még nagyon is jól emlékszem arra, amikor én magam is így viszonyultam a felnőttekhez, tehát meg tudom érteni, ennek ellenére amikor az út közepén egy nagy pocsolyában találtam egy nagyon szép, kifejlett vöröshasú unkát, megkérdeztem TKM-et, h. elkaphatnám-e az állatot, ő kissé értetlenül kérdezte, h. miért ne, tőle aztán, én meg a békát a tenyerembe zárva vártam meg a fiát, h. ünnepélyesen közölhessem, ezt neki fogtam. Azt hittem, nem hatotta meg őt különösebben, eléggé hidegen hagyta, talán, ha valami nagyobb termetű pókot vagy kígyót sikerül elkapnom, azzal jobban beloptam volna magam a szívébe. Mindegy, a béka kiugrott a szétnyitott tenyeremből, tényleg narancssárga volt a hasa, a latin neve nem jutott eszembe, nem valami Rana, kérdezte TKM, abban viszont biztos voltam, h. nem a Rana nemzetségbe tartozik, de itt el is akadtam, de legalább volt min gondolkodnom.
Márianosztrán a presszóban volt a pont, ittam egy kávét, aztán mentünk tovább, romantikus réteken vezetett az út, először felfelé, aztán kényelmes, sétálós szakasz következett, szedtünk szamócát, mondjuk fejenként csak egy-egy szemet találtunk, de akkor is az év első szamócája volt (nem gondoltatok közben rám, kérdezte szombaton Szamóca, nem, vallottam be kissé szégyenkezve).
A következő pont egyben a rövidebb, 17 km-es táv célja is volt, egy kóspallagi étteremben, ahol nem időztünk sokat. Kezdtem megéhezni, de erről bölcsen hallgattam. Jobb is, h. vártunk az evéssel, mert hamarosan fel kellett menni azon a nagyon brutális meredek részen, ahol a Telekin le kellett jönni, most az a nagy pozitívom volt, h. a föld nem volt olyan agyagos és csúszós. Van itt egy láda, osztotta meg velem TKM, valóban, a GPS-em is tudott róla, akkor már megkeresem, gondoltam, majd egy-két perc múlva álltam derékig a susnyásban, e szerint a szerencsétlen szerint pont rajta állok, lengettem meg a GPS? Aztán lenézve rájöttem, h. tényleg. A GPS eddig MINDEN alkalommal nyert ellenem, mondtam én, h. sokkal okosabb nálam… Logolás után megindultunk lefelé, elöl TKM, aki hamarosan kicsúszott az útról, azt hittem, nagyobbat fog esni, de elhamdulillah nem. Nagyobbat nem sokkal később esett, amikor az útra borult fatörzseken/között kellett átmászni. Tapasztalati tény, h. a „között” verzió némileg biztonságosabb.
Most már tényleg nagyon, nagyon éhes voltam, alig vártam, h. elérjük a következő pontot, ahol enni is adtak. Persze volt nálam szendvics, de a túrákon vajas kenyér szokott lenni, meg hagyma… és mikor eszem én ilyesmit, hát túrán, máskor soha. Elhamdulillah elértük hamarosan Szent Gál-Földet, ahol az út szélén ott parkolt az ellátmányos autó:

Leültünk az árok szélére, én két kenyeret is megettem, és bevallom, harmadikat is ettem volna, de nyilván az embernek határt kell parancsolnia valahol…
Kiemelném, h. volt rozskenyér az ellátmányban, ami nagyon ritkán esik meg túrákon. Emellett, bár a túra vonalvezetése igencsak egyszerű volt (t.i. „a piroson kő menni végig”), remek szalagozás is volt, csak kivételesen tehetséges eltévedéskutatók lehettek képesek bármit, bárhol benézni… Tehát mindenféle logisztikát tekintve a túra kifogástalan volt.
Kicsit azért szomorú voltam, mert ezzel a túra már a vége felé járt. Úgy éreztem, bármeddig mennék még, végül is a kedvenc hegységemben vagyunk, az idő és a táj gyönyörű, szendvics is van még… elnézegettem az út felett kitárulkozó gyönyörű kilátást a Börzsöny hegyeire:

Aztán persze elindultunk, és a maradék kb. 8 km már eseménytelenül telt, sokszor jártunk már erre, de én soha nem unom meg, mindig mások a növények, az illatok, mindig másként napfényfoltos az ösvény, és a százszor bejárt útvonalakon is mintha új és új utak hívogatnának, h. elinduljunk, és ne álljunk meg többet, amíg el nem érünk oda, ahol minden jobb és szebb, mint itt.
Sajnos az út nem tartott már sokáig, hamarosan elértük Nagymaros külső részét, aztán a belsőt is, majd a Duna-parton a komp állomását, ahol a cél volt. Megkaptuk az oklevelet és egy nagyon szép agyagplakettet, ami a nagybörzsönyi vízimalmot ábrázolja, még sohasem kaptam ilyen különleges díjazást egy túrán sem, nagyon örültem neki. Kis beszélgetés után elindultunk a vasútállomás felé, majd kb. 200 méterről végignéztük, ahogy a Pest felé tartó vonat elindul. A következő egy óra múlva…
Alighogy elértük a várótermet, lezúdult a zivatar, sokáig és nagyon sűrűn esett, elhamdulillah már volt fedél a fejünk felett. Megettük a maradék szendvicseinket, valamint mindent, amit még találtunk. Aztán jött a vonat is, és hamarosan a Nyugatiban voltunk. TKM-ék fantasztikus sprinttel elérték a csatlakozást, én pedig hazasétáltam.
A Börzsöny sosem hagy cserben. Remek túra volt, szép útvonal, kétéltűek, kifogástalan szervezés – mi kell még… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése