Táv: 55,4 km
Szint: 2524 m
Erre a hétvégére eredetileg vasárnapra
terveztem a Buda határán 50-et, szombatra meg semmit. Tavaly is voltam a Buda
határán, jó kis túra volt.
Ám közbeszólt a húgom és gyermeke. Ők
túrázni akarnak, nyilatkozták, de akkor már legyen Budapest kupás. Oké, akkor
menjünk a 25-ös távra, a 25B-re, abban némileg kevesebb a szint. Ezt ők nem
tudják bevállalni, felelték gondolkodás nélkül. Menjek velük a 10-esre.
Akkor viszont néznem kellett valamit
szombatra. Hoppá, itt ez a Szondi, az adatokat nézve olyan, mint egy kis
Mátrabérc. Börzsönybérc, gondoltam magamban. Ezt meg kell próbálnom. Végül is a
Börzsöny a kedvenc (vulkáni) hegységem.
Logisztikailag kissé nehézkesnek
bizonyult a túra – vonat nincs, a kismarosi állomáson még át kell szállni egy
buszra. Az első busszal ott lehetek 7:10-re – de az utolsó busz visszaindul
18:40-kor. Teljességgel reménytelennek tűnt az időkeret. Viszont TKM megígérte,
h. levisz kocsival a vonatig, onnan meg már igazán egyszerűen hazatalálok
insallah. Remek.
A túra honlapján a szervezők kérték,
h. aki csak tud, nevezzen előre. Meg is tettem, különösen tetszett, h. a
nevezési lapon rákérdeztek, h. vegetáriánus vagyok-e. Ilyet még soha, sehol nem
tapasztaltam korábban.
Aztán szerdán elmentünk mászni. A
csillebérci kalandparkba. Hova tettem az eszemet… mindenféle kötélpályákon
mászkáltunk meg csúszkáltunk meg lógtunk meg húzódzkodtunk, Megbízott
Szakértőnk szerint autentikus építőmunkásnak néztem ki:
2 eredménye is lett a mászásnak: (1)
olyan helyeken volt izomlázam, ahol el sem tudtam volna képzelni, pl. a
hónaljamban – basszus, hogy lehet izomláz valakinek a hónaljában?! – és (2) a
drótkötelektől tele lett vérhólyaggal a kezem. Hogy fogom megfogni a túrabotot,
tűnődtem, majd vettem egy pár bicikliskesztyűt, ami végül nagyon kényelmesnek
és praktikusnak bizonyult, lehet, h. a továbbiakban vérhólyag nélkül is
használni fogom…
Az indulás reggelén kipróbáltam egy új
reggeli-receptet, amit ezennel megosztok veletek is insallah. Egészséges, és
BRUTÁL finom.
Gondosan pakoltam, nem késtem le a
vonatot, megtaláltam a buszt. A királyréti turistaszállóba érve beálltam a
sorba – nem volt külön sor az előnevezetteknek – és magabiztosan bemondtam a
nevemet. Nem tudsz elindulni, mondta a rajtoltató hölgy, várni kell, elfogyott
az itiner. Mennyit kell várni, kérdeztem. Sietős volt az indulás, TKM 6-kor
rajtolt, nem akartam, h. órákig várjon majd rám. Hát, azt nem tudni. Oké,
leültem, vártam. Egy idő múlva megkérdeztem, h. esetleg egy kósza példány nem
maradt-e, mert ennyi idő alatt éppen kézzel is lemásolom. Aztán inkább befogtam
a számat, mert végül is szegény rajtoltatók, akik amúgy remekül, kedvesen és
udvariasan kezelték a szituációt, igazán nem tehetnek semmiről – mégis minden
rajtuk csapódik le. Hamarosan megérkeztek a térképvázlatok. Itiner még nem.
Aztán az is meglett. Végre, félórás várakozás után elindulhattam.
Az ajtón kilépve olvasgattam az
itinert. Első ellenőrzőpont a Nagy-Hideg-hegy. Az itiner szerint „a
turistaszállóból kilépve jobbra fordulunk”. Hoppácska. Azonnal behúztam a
kéziféket. Én még csak egyszer rajtoltam innen, a Vulkán-túrán, ott is a NHH az
első pont – de HATÁROZOTTAN balra mentünk. Most akkor vajon jobbra is el lehet
jutni valahogy a NHH-re? Mögöttem jön egy túratárs, elindul jobbra. Biztos, h.
arra kell menni, szólok utána. Ez van az itinerben, válaszol. Igen, de én meg
emlékszem, h. a Vulkánon balra mentünk. Az lehet, de lehet, h. erre is fel
lehet menni, mondta ő.
No, pont ettől tartottam. Én MINDIG
100%-ig tiszteletben tartom a szervezők megadta útvonalat, még akkor is, ha
tudnék pl. „rövidebb utat”. Úgy vélem, h. ha valaki vette az időt és a
fáradságot, h. összeállítson nekem egy túrát, akkor a legkevesebb, amit
megérdemel köszönetképpen, az az, h. arra menjek, amerre ő elképzelte. Ha ezt
nem tudnám elfogadni, és mindenáron rövidebb meg alternatív utakon akarnék
menni, elmennék magántúrára. Szóval, mi van, ha TÉNYLEG fel lehet menni arra
is? Pár perce tipródtunk már ezen, ekkor kijött még egy túrázó, és ő is
beszállt a kupaktanácsba. Végül kijött egy nagyobb csapat, ők is balra
indultak, menjünk arra, egyeztünk meg, és lőn.
Közben utolért egy túratárs, akivel
még az Eger Csillagán folytattunk közösen eltévedéstudományi kutatásokat,
különös tekintettel az NHO módszer gyakorlati alkalmazására. Együtt mentünk a
műúttal (többé-kevésbé) párhuzamosan haladó turistaúton, közben hallottuk azok
hangját a műútról, akik kihagyták azt a fantasztikus kalandot, amit a jobbára
járhatatlan ösvény jelentett… én, mindenesetre, élveztem a dolgot.
Felértünk a NHH-re, megállapítottam,
h. a Vulkán óta nem lett kevésbé meredek, és h. igaza van Megbízott
Szakértőnknek: ide bizony bármelyik irányból nehéz felmenni… magunknak kellett
pecsételni a büfében, ami ugyan az itinerből nem derült ki, de miután
körbejártuk a szóba jöhető helyeket, és nem találtunk pontot, úgy döntöttünk,
h. csak ez lehet a megoldás…
Innen a túratárs, aki a 30-as távon
volt, másfele ment tovább, amit nem annyira bántam, mert nekem az ő tempója
kicsit erős volt, igencsak igyekeznem kellett, h. lépést tartsak vele. Egy
banán és egy lájtkóla elfogyasztása után kissé lassabban indultam a Csóványos
felé.
Ez az útvonal, a NHH-Csóványos-Nagy-Mána
az egyik kedvencem az egész országban. Most is megörültem, amikor a gerinc
felett feltűnt a Csóványos tornya, ahova egykor annyira féltem felmászni:
Felmászni most sem másztam, csak
leültem az egyik padra, táplálkozni… enni járok a túrákra, közismert tény.
Utolért a túratársnő, akivel korábban a NHH-en már váltottunk pár szót, és
együtt indultunk tovább. Ő életében először járt a Börzsönyben, és nagy
pechjére hitt az itinernek – jobbra indult a rajtból, így sikeresen beletett
plusz másfél kilométert az amúgy sem kevés távba…
Együtt mentünk egy darabig,
beszélgettünk, aztán ő fényképezett le engem az általam olyannyira szeretett
Nagy-Mánán:
Megállapítottam, h. az útvonal
fordított irányban sokkal kényelmesebb. A lejtőn lemenni sokkal rosszabb volt,
mint feljönni… ezzel a hölgy is egyetértett. Engem különösen frusztrált az, h.
egy CSOMÓ fincsi gombát láttam, és mikor? Hát ilyenkor, mikor még több mint 40 km van előttem, és nem
tudom leszedni őket. Szerintem tudják, ezért jönnek ki elém. Gombástojás, gombástojás,
nyígtam bánatosan.
Királyházára leérve kaptunk limonádét.
A túratársnő ekkor már többször közölte, h. teljesen készen van, és látszott is
szegényen. Néhányszor bevártam. A Lopona-hegy tetején még megvolt, aztán végleg
lemaradt. Pedig a következő ponton vagy negyedórát ültem, ettünk,
beszélgettünk, de így sem ért utol. Insallah végül meg tudta csinálni a túrát,
és insallah talált valakit, aki a végén – amikor a bonyodalmak kibontakoztak –
benavigálta a célba.
A pont után egy elég brutális emelkedő
következett, aztán kiértünk egy rétre, ami még Annának is tetszett volna:
Aztán hamarosan meglett a Dobogó-hegyi
pont, itt nem volt pontőr, csak szúróbélyegző. Innen irány Drégelyvár. Egyik
kedvenc helyem a Börzsönyben. A felvezető vicces piros L jelzéssel együtt. Egy
darabig egy nyomokban járható szakaszokat is tartalmazó, benőtt ösvényen
haladtam, közel-távol sehol senki, nagyon élveztem, néha megálltam szamócát
enni:
No, aztán az itiner szerint
„becsatlakozik a piros jelzés, és néhány 100 méteren át kövessük a kék-piros
jelzéspárost, amíg balra elágazik a piros+”. Hát, a LEGNAGYOBB jóindulattal is
max. 10 métert haladt együtt a két jelzés… és ment balra a piros+. Újabb
dilemma elé kerültem. Lehet, h. van feljebb egy másik piros+? Ez azért tűnik
lehetetlennek, mert emlékeim szerint innen a kék jelzésen max. 400 m Drégelyvár… akkor mi
van ezzel a pár 100 m
a piros pluszig koncepcióval? Mindegy, nem akartam csalni, elmentem ezen a
piros pluszon, majd csak kiderül, ha tévedek. Elhamdulillah helyesen tettem,
hamarosan meglett a piros L, és mászhattam egyik kedvenc emelkedőmön felfelé.
Az itiner szerint a várban van a pont. Láttam is fenn valami mozgást. Felérvén
egy komplett építkezésbe botlottam. Némi kőhalmokon átvergődve meg egy
építőmunkásba, aki közölte, h. hahaha, tudja ám, h. a pontot keresem, de az nem
itt van, hanem lejjebb a kanyarban, de már mások is feljöttek ám, hahaha.
Köszöntem szépen az útbaigazítást, indultam vissza, az itinert nézegetve, h.
akkor most hogy is van ez. Nem írta, h. hol a pont, írt viszont mást, amitől
elállt a lélegzetem. H. aszongya a piros háromszögön vissza kell majd mászni a
Csóványosra.
Ekkor már túl voltunk az 1500 m szinten, és én
EGYÁLTALÁN nem emlékeztem, h. amikor az útleírást szemlélgettem a túra
honlapján, ott szó esett volna arról, h. KÉTSZER is fel kell menni a
Csóványosra. No mindegy, békéltem meg a helyzettel, végül is kedvenc hegyeim
egyike, és életemben először a piros háromszögön mentem fel, itt az ideje, h.
megismételjem. Végül is mi mást tehetnék, nem maradhatok (sajnos) örökre a
Börzsönyben…
Közben meglett a pont. Kaptam 2 pohár
vizet, ami nagyon jól jött, mert Kövér Test kifogyott. A félliteres üvegem
tartalmát áttöltöttem bele, és reménykedtem, h. kitart a következő vízvételi
helyig. Közben megosztottam borúlátó gondolataimat a pontőrrel – aki amúgy
megegyezett a reggeli rajtoltató hölggyel – a piros háromszög jelzésről, h.
szerintem arról a legnehezebb felmenni a Csóványosra, főleg így, h. egyszer már
voltam fenn.
De hát nem kell még egyszer felmenni,
mondta ő mély, őszinte döbbenettel. De igen, mondtam én. De nem. De igen. Ezt
honnan veszed, kérdezte. Benne van az itinerben. Vágtam rá büszkén, és rögtön
fel is olvastam a releváns részt. Na ne, mondta ő, és kikapta a kezemből, majd
megállapította, h. az első oldalt kivéve – ahol gondosan fel volt írva, h.
Szondi 55, meg az út elejének leírása – bizony a többi, az a 75-ös táv
útvonala. Nehogy felmenj megint a Csóványosra, kötötte lelkemre riadtan újra és
újra. Jó, akkor merre menjek, kérdeztem én egyre idegesebben. Diósjenőig az
itiner szerint, utána a Foltán-keresztig a piros x-en, ott meg majd a pontőrök
megmondják, de a kék négyzet amúgy. Nincs is pont a pecsételőlap szerint a
Foltán-keresztnél, mondtam egyre rémültebben. Jó, akkor nincs, akkor is a kék négyzeten,
mondta, majd még kaptam egy jóreggelt-kekszet is.
No, mindegy, térkép nincs nálam, majd
csak lesz valahogy, gondoltam, és magamban puffogva indultam tovább. Hamarosan
meglett a sárga jelzés, befordultam a kiszáradt fánál az útra, ahol oly sokszor
jöttem már:
Aztán viszont fel a Kámorra, ahol még
nem jártam. Igazából innen számomra már teljesen ismeretlen volt a terep –
naná, h. pont az innentől kezdődő rész nem volt meg az itinerbe.
A Kámoron meglepve tapasztaltam, h.
VAN pont. Pedig NEM volt rajta a pecsételőlapon. Még jobban összezavarodtam –
mi van, ha MÉGIS van a Foltán-keresztnél is? Illetve bárhol máshol az út során,
de én nem keresem, mert nem tudom, h. van, és benézem, és kihagyom? Hajjaj.
Mindegy, döntöttem el, az útvonal gyönyörű, itt lehetek a Börzsönyben, ha
benézek valamit, és nem fogadják el a teljesítést, az sem érdekel – akkor is
túráztam, és ez a lényeg.
A Kámoron egy elcsigázott túratárs
ült, megállapítottuk, h. nem jó az itiner, és Ő Diósjenőhöz szúrt a kámori
bélyegzővel… én a lap szélén rajzoltam neki egy külön rubrikát, és
odanyilaztam, h. Kámor. Elindultam lefelé a sárgán (remélhetőleg) Diósjenő
irányába. A Kámorról a kilátás egyszerűen lélegzetelállító:
A diósjenői ponton utolértem egy
túratársat, akit már megelőztem korábban. Mint kiderült, ő a kéken ment fel
Drégelyvárba, nem tudván értelmezni az itinert. A pont a helyi kocsma előtt
volt, a falusiak iddogálva szemlélték a furcsa embereket, akik 60 km-t mennek.
Hol fogunk aludni, kérdezték.
Az ellátás a ponton remek volt. Vajas
kenyér, paradicsom, dinnye, és az a nagy szemű, sárga mazsola, amit annyira
szeretek. Volt víz is elhamdulillah, mert Kövér Test már teljesen magába
horpadt. Ivózsákjaink nagy feltűnést keltettek az alkoholizáló helybéliek
között.
Négyen indultunk tovább a pontról.
Megállapítottuk, h. innen vakon repülünk, amúgy már a falun belül elnéztünk egy
fordulót. Nem akarlak elkeseríteni benneteket, de nem erre kell jönni, mondtam
a GPS-t szemlélve. Elhamdulillah még 100 m-re sem voltunk a saroktól. Aztán meglett
a piros x jelzés, ami elég ritkásan volt jelezve, és ami még rosszabb, a GPS
egyáltalán nem jelezte. Remek. Hamarosan bejött a zöld sáv, egy ideig együtt
ment a kettő, aztán eltűnt valahol a piros x – nem vettük észre az elágazást. A
zöld meg brutál meredek lett, én már vissza nem fordulok, mondtam az utánam
jövő 2 fiúnak, felmentünk hát, és megállapítottuk, h. PONT belemegy a piros
x-be… na ja, de melyik irányba menjünk tovább? Én a jobb felé hajoltam, az
egyik túratárs a bal mellett erősködött. Elhamdulillah balról hamarosan feltűnt
az, akivel a Kámoron találkoztam – ő nem nézte be az elágazást. Mi itt jöttünk
fel, mutattam vidoran a szinte függőleges útra, ő csak felemelte a
hüvelykujját.
Így, h. tudtuk, merre kell menni, én
neki is indultam, ők utánam, de hamarosan lemaradtak, nem is láttam őket. Egy
idő után kiértem a rétre, a Foltán-kereszthez:
A rét szélén, az erdei padokon
hálózsákkal, kajával berendezkedett idősebb párt láttam. Aha, ők lesznek a
pont, gondoltam. Hali, ti vagytok a pont, nyögtem ki elgyötörten. A micsoda,
kérdezett vissza a hölgy, ekkor vettem észre, h. meglehetősen… hát… vidámak,
ekkor már tudtam, h. nem ők a pont de azért mondtam, az ellenőrzőpont, akik
pecsételnek…
Nem, nem mondta rémülten a férfi.
Uhhú, rikkantotta vígan a hölgy, pedig ha lenne pecséted, most pecsételhetnél
ennek a kislánynak, muci!
Nem igazán szerettem volna, ha
pecsétel nekem a bácsi, így hát odébb mentem, imádkozni, aztán meg előhalásztam
a narancsomat. Mire megpucoltam, megérkezett az egyik fiú, mint később
megtudtam, Gábor, fáradtan rogyott le velem szemben, és nem kellett sokat
kínálni, h. elfogadja a fél narancsot. Aztán beért a kámoros túratárs is, és
elindultunk. Gábor nem bírta a tempót és lemaradt, de mi ketten már együtt
mentünk be a célba. Megbeszéltük, h. igen, ez a túra nehezebb, mint a Gerecse
50. Sokkal.
Amikor a kék négyzeten elértük a zöld
négyzet elágazást, elkértem a túratárs térképét. Ugyan a pontőr azt mondta, h.
nyugodtan menjünk be végig a kék négyzeten, de az eredeti útvonalban a zöld négyzet
– zöld plusz szerepelt. Azon megyünk, amelyik rövidebb, döntöttük el. Hát, az
eredeti rövidebb, ráadásul végig műút, könnyebben járható. Túratársamnak, aki
jóval korábban indult, már csak 50 perce volt a szintidőből.
Innen már nem kavartunk többet elhadmulillah.
Mentünk jó tempóban a műúton. Néha beszélgettünk. Többnyire lélegezni
próbáltunk. Aztán szembe jött TKM, kocsival, megnézni, h. jövünk-e már.
Jöttünk. Nekem remek érzés volt, h. hosszú idő óta végre tudom, h. biztos jó
irányba megyek. Eseménytelenül beértünk innen már. Átvettük a díjazást. A
kitűző nagyon tetszik, nem baj, h. nem maradt már nekünk kerek, úgyis a
szögletest választottam volna, szerintem sokkal szebb. Az emléklap semmi
különös. TKM bevitt kocsival Vácra. 11-re itthon voltam elhamdulillah.
Sokat gondolkodtam, h. mit írjak erről
a túráról. Amit igazából mondani akartam, azt elmondtam a pontőröknek meg a
célban. Ez egy ANNYIRA jó túra lenne, ANNYIRA jó útvonallal, és nagyon nagy
kár, h. ez a kavarás jó pár ember kedvét elvette. Persze, tudom, vannak a
profik, akik n+1 alkalommal bejárták már ezt az útvonalat, van GPS-ük, térképük
stb., és éjjel, sötétben, fél lábon és hátrafelé végigmennek. De azt nem lehet
mondani, h. aki meg nem közéjük tartozik, az meg így járt. Mert a túrázó-társadalom nemcsak ebből az élvonalból áll, hanem a magamfajta kis bénákból is bizony. Szerintem egy túrán
elsősorban az útleírásra hagyatkozunk, még a szalagozásnál is fontosabb, mert a
szalagot leszedhetik (csomószor le is szedik), az útleírás az, ami biztos.
Igazából én nagyon szomorú voltam, mert úgy érzem, ez a nagyszerű túra,
csodálatosan összerakott útvonal, fenséges hegység többet érdemelne. Nem arról
van szó, h. én dühös vagyok azért, mert kavartunk egy csomót – mert egy csomót
nevettünk közben, amúgy, mi mást tehettünk volna – hanem úgy érzem, h. ez így
nem volt méltó ehhez a túrához. Annyira jól indult az egész – annyira tetszett
az útvonal, az, h. külön megkérdezik, h. vegetáriánus vagyok-e – aztán, a
rajtban való várakozás visszavett ebből. Két okból nevezek elő, ha lehetséges
egy túrán – a szervezők munkáját megkönnyítendő, és h. ne kelljen várakozni a
rajtban. Aztán az itiner fokozta a vicces történetet.
Ettől függetlenül a túra tényleg nagyon jó
volt. Az útvonal jobb nem is lehetne, az ellátás remek volt, az idő kellemes.
Insallah a jövő évig sikerül ezeket a hibákat javítani. Én nagyon szívesen
eljönnék újra.
Látom központi témája lett a beszámolódnak az itiner. Gondolom, a túra közben is az volt. :-)
VálaszTörlésValóban nehéz dolog úgy tájékozódni, ha nem áll rendelkezésre megfelelő útleírás. Sőt a rossz útleírás még rosszabb, mint a "nincs" útleírás. A lényeg, hogy túl vagy rajta és nem lettél a jelenleg is a Börzsönyben kószáló barnamedve vacsorája.
Azonban el kell keserítselek. Ezt a túrát mindössze 5 évente rendezik meg, így aztán a visszavágóig még elég sokat kell aludni. :-(
A fenti malőr ellenére én azt mondom, hogy minden más tekintetben remek túra volt. Igaz én egy percet sem kóvályogtam ide-oda, mert letöltöttem a túra honlapjáról a rendezők által közreadott GPS tracket és a túra előtti napon áttanulmányoztam a térképen, s memorizáltam az útvonalat.
Tudom, tudom nincs mindenkinek a kisujjában a Börzsöny minden ösvénye és nincs mindenkinek GPS-e sem, de Neked van! És a túra előtt a tracket is átküldtem Neked. Alap, hogy feltöltöd, legfeljebb nem használod! Azt szoktad mondani, hogy a track elveszi a tájékozódás izgalmait. Lám most volt izgalom bőven. :-)
Milyen jól jött volna a kétséges pillanatokban, s másokat is tudtál volna vele segíteni (mint ahogy én is tettem). Na mindegy. Tanulságos nap volt számodra az biztos.
A legfontosabb viszont, hogy sikerült a teljesítés, s szép helyeken jártunk. Kell ennél több? Ja, és gratulálok a teljesítéshez, mert ez valóban egy A-projekt kategóriás túra volt. Ügyes vagy. :-)