Turul túrák – Árva Vince 75

Táv: 74,2 km

Szint: 1430 m

Sokáig gondolkodtam, h. melyik túrára menjek ezen a szombaton. Amikor, még az év elején megjelöltem az engem érdeklő túrákat, június 16-ra a Buda bérceint jelöltem meg. Hiszen a Turul 45-ös távját már megcsináltam télen… akkor még elképzelhetetlennek tűnt a 75 km-es táv.

Mostanra azonban már elérhető közelségbe került, és lett is volna kedvem egy kis hosszabb sétához. A héten már eldöntöttem, h. a 75-ös távot választom. Gondosan készültem, pakoltam össze a holmimat, azt sejtettem, h. meleg lesz, a hét második felére kiderült, h. eső sem várható – így sem esőkabát, sem meleg holmi nem került a zsákba. Mint később kiderült, ez súlyos hiba volt.

Reggel sikerült időben felkelnem, de olyan sokáig szerencsétlenkedtem itthon, h. nem értem oda a rajtidő elejére, ahogy terveztem – pedig csak a Déli pályaudvarig kellett menni. Befizettem a nevezési díjat, kitöltöttem a papírt, beálltam a rajtsorba. Huszas, ugye, kérdezte a rajtoltató ifjú hölgy.

MINDIG ez van egyébként. Nemigen volt még túra, ahol ne a legkisebb távra akartak volna küldeni. De hogy ez miért lehet? Talán látva hordótestemet, arra gondolnak, h. nem leszek képes tovább elvonszolni, mint a lehetséges minimum? Vagy úgy gondolják, h. kendős nő = lekvár? Mindegy, már megszoktam, inkább csak vigyorgok. Nem, 75, feleltem most is széles mosollyal. Jaj, bocsi, mondta gyorsan a hölgy, és már adta is a papíromat. 6:50-kor sikerült indulnom (amúgy 6:30-kor szerettem volna).

Már reggel valami brutális meleg volt. Ráadásul a túra eleje nem sokat habozik, hanem az első ellenőrzőponttól megindul felfelé. Az első ponton, a turulnál pecsételtem (lesz majd még egy turul, jóval később és kb. 75 km-rel odébb):

Aztán meg is kezdtük az emelkedést, előbb csak az aszfalton, aztán jött a Tojás 40-ről (és számos más túráról) ismerős lépcsősor, amelyet ebben a kora reggeli kánikulában a 10-es FOSlépcső skálán 10-esnek mértem. Elkezdtem gondolkodni azon, h. a rajtoltató hölgynek mennyire igaza is van: milyen szép, kellemes táv az a 20-as, ebédre otthon vagyok, a legnagyobb délutáni melegben meg majd alszom egyet… aztán elhamdulillah csak felértem Normafáig, ahol a pecsét mellé csokit is kaptunk, ami elég jelentős mértékben javított lelkiállapotomon. Innen a zöld +on mentünk Makkosmáriára, ez amúgy a futóútvonalam vége, csak pont szemből szoktam jönni, ami azért lényegesen megterhelőbb. Így kényelmesebb volt. Makkosmáriánál a nagyon kedves pontőröktől kaptam ásványvizet és házi sós sütiket:

Az ásványvíz nagyon jól jött, mert egyre melegebb lett. Ismét elkezdtem gondolkodni, ezúttal a 45-ös távról. Azzal már mégiscsak mentem is valamit, meg nem kapok hőgutát sem insallah… No mindegy, hagyjuk, döntöttem el, majd átmegyünk azon a hídon, ha odaérünk. Messze van még Szomor.

A továbbvezető piros csík jelzést szégyenszemre benéztem egy helyen, mintha nem jártam volna erre 100x legalább. Mentem tovább egyenesen, ott, ahol jobbra kellett volna. Két túratárs jött is utánam szorgosan, mintegy 50 méter után hátraarcot csináltam, bocs fiúk, le kellett volna fordulni, látjátok, ott, ahol a két fán kinn van a jel… Egy idő után megálltam előszedni a botokat, jól jöttek az enyhe emelkedőn. Nézegettem az erdőt, különösen az alját, és elég frusztráltan szúrtam ki több ehető gombát is – mikor is találjak egy pörköltre valót, mint amikor még több mint 60 km van előttem… A gombákat így nem tudtam leszedni, de az egyik kis aranyost azért lefotóztam, ahhh, gombástojás, sóhajtottam közben vágyakozva:

A budakeszi műútnál örömmel fedeztem fel az ismerős pontőrt, Tonnakilométer 10-15 perccel van előtted, mondta, és adott egy csomag ropit. Meg ásványvizet. Én már nagyon éhes voltam, az elkövetkező mintegy 100 m-en meg is ettem az egész csomag ropit. Közben jól kiléptem, h. utolérjem TKM-t. Ahogy a Petneházy hotel után már láttam a pontot, egyszer csak megállt mellettem egy kis furgon. A piros jelzést keresi, mert én meg tudom mondani, hol megy a Piros 85-ös túra, szólt rám a sofőr segítőkészen. Nem, köszönöm, oda megyek a pontra, mutattam a bóját, ő meg kifaggatott, h. milyen túra zajlik, és milyen távon vagyok, majd közölte, h. hajrá, jó utat. A ponton megint volt ásványvíz, és ilyen jóreggelt-keksz féleség, amit szintén megettem.

Itt jegyzeném meg, h. még egy túrán sem tömtek minket annyiféle étellel, mint ezen. Minden ponton volt valami, kivéve az elsőt, de mivel ez mintegy 500 méterre volt a rajttól, szerintem megbocsátható. De amúgy mindenhol kaptunk valamit, plusz még ásványvíz is volt mindenhol, ami nagyon jól jött ebben a melegben.

Innentől egy kellemes és egy kevésbé kellemes meglepetés ért minket.

A kellemes: a másik túra, a Buda Bércein útvonala ezen a szakaszon egyezett a mienkkel, csak ők pont szemből jöttek. Nagyon vicces volt így találkozni az ismerős túratársakkal, és találkoztam Szamócával is, ami különösen felvidított. Közölte velem, h. TKM már csak percekkel van előttem.

A kevésbé kellemes: ezen a szakaszon egy kerékpáros verseny útvonala is egyezett a mienkkel, amiből elég kellemetlen, néha életveszélyes helyzetek alakultak ki. Nem is értem, hogyan adhattak ki engedélyt arra, h. egy kerékpáros verseny két nagy létszámú túrával egy útvonalon haladjon…

A bicajos mezőny még nem ért utol, mikor beértem Nagykovácsiba. A plébánia udvarán volt a pont, TKM itt heverészett a fűben a fák alatt – a nap hátralévő részében még sokszor láthattam őt ebben a pozícióban. Pecsételtem, átvettem a télről ismerős és most is brutál finom meggyes rétest, majd, ha már így összeakadtunk, együtt indultunk tovább. TKM zoknit cserélt, majd a használtat a hátizsákjára kötözte, szárítás céljából. Ezek után én igyekeztem előtte, ill. mellette haladni:

A Nagykovácsiból kivetető sárga csík az egyik kedvenc részem, nagyon szép út, nagyon szép kilátással. Ezt csak némileg árnyékolta be (a) az egyre kevésbé elviselhető hőség, (b) a minket utolérő kerékpáros mezőny, akik ráadásul egyes szakaszokon két irányból is érkeztek, tehát még csak félreállni sem volt olyan egyszerű. Viszont az ő szervezőik is megkínáltak az egyik pontjukon hideg vízzel, ami nagyon kedves volt, és jól esett.

Átmásztunk egy vadkerítés létráján. Hamarosan elértük a télen oly sáros és csúszós, most pedig csontszáraz patakmedret, mikor kimásztunk, már látszott a pont. Itt ismét némi heverészés, és voltak mindenféle kenyerek, hagyma, uborka, meg persze megint ásványvíz. Megosztottam TKM-mel az információt, h. olyan rész következik, amelyet szerintem nem fog annyira szeretni. Nem az elejére gondoltam, amikor beértünk Perbálra, és megálltunk egy presszóban némi hideg innivalóra. Hanem ami utána jött. Először fel kellett menni a perbáli gombatelephez. A gombatelep előtti/körüli mezők számos virágtól tarkállanak, még levendula is van. Azonban ezek sem képesek elnyomni a gombatelep pusztító szagát. Ilyen büdöset ilyen koncentrációban nem is tudom, éreztem-e valaha. Mintha egy nagyobb létszámú tehéncsorda beledöglött volna a saját trágyájába, majd nyughelyüket a helyiek rothadt zöldségek és több vagonnyi erősen használt zokni gyűjtőhelyeként hasznosították volna. A fokozódó hőség nem javított a dolgon:

Nekem viszont REMEK ötletem támadt. Ezennel kérném is a tapasztalt túraszervező sporttársakat, h. támogassanak megvalósításában. A remek ötlet fellendítené Perbál idegenforgalmát, és újabb alternatívát jelentene a Budapest környéki teljesítménytúrák frekventált világában. Ez pedig a GOMBATELEP MARATON.

A túra terepmaratonként és teljesítménytúraként is teljesíthető lenne, természetesen eltérő szintidővel, nevezési díjjal és szolgáltatásokkal. Kiírásra kerülne félmaraton és minimaraton táv is. A túra szervezése, vonalvezetése és az útvonalkijelölés rendkívül egyszerű és költséghatékony lenne: a maratoni táv keretében 42, a félmaratonhoz 21, a minimaratonhoz 10 kört kellene futni a perbáli gombatelep körül. Egyetlen pecsételőhely elegendő lenne (a telep felső sarkán, ami nem esik szélirányba), és tapasztalataim alapján az ellátásból nem sok fogyna, kiváltképp, ha a meleg ételt a túra végén gombapörkölt formájában biztosítanánk. Díjazásként a túra logójával ellátott hánytálakat, a kisebb távokon hányózacskókat adhatnánk. Szalagozni nem kell, ellátás olcsón megúszható, a túra pedig úgy vélem, hosszú ideig emlékezetes maradna minden résztvevő számára. Kérem, ha bárkit érdekel az ötlet megvalósítása, lépjen velem kapcsolatba.

A gombatelepet elhagyva sokáig beszéltem a Gombatelep Maratonról, csiszolgattam az elképzelést, de sajna látnom kellett, h. TKM nem viszonyul hozzá oly lelkesen, mint jómagam. Ráadásul hosszú ideig haladtunk árnyék nélkül a tűző napon, poros úton, mindenféle látnivaló nélkül – hacsak azt nem tekintjük látnivalónak, h. a tavaszi árpát felváltotta a zab. Ja, és meleg is volt.

Anyácsapusztán szerintem mindenki a puszta anyácsáját emlegette, de én még mindig tartom az állításomat: inkább megyek 35 fokban, mint télen a bokáig érő sárban. De azt hiszem, ezzel rajtam kívül senki nem értett egyet.

Lassan-lassan elértük a Kakukk-hegy lábát, TKM csak „kis fika-hegy” elnevezéssel illette, de azért megszenvedtünk a feljutással, mert, mint már említettem néhányszor, nagyon meleg volt. Fenn nem volt pontőr, magunknak pecsételtünk, majd pár 100 m után benn is voltunk Szomoron. Az ellenőrzőponton volt gulyás. Ebből én nem ettem, de TKM is kedvetlenül kavargatta, mert a meleg és az általános megpróbáltatások bizony megviselték. Én ittam, a túra szervezője meghívott minket a szemben lévő presszóba, és elintézte, h. megtöltsék nekem Kövér Testet, egyszóval tényleg olyan kiszolgálásban részesültünk, amire kevés példát láttam eddig. Amúgy meg túra-főszervezőt sem szoktam látni közelről, kivéve persze TKM, de ez a rövid lista most bővült még eggyel. És hogy ismeretségi köröm még tovább bővüljön, utolért minket további 2 túratárs, apa és fia. Kis beszélgetés után mi indultunk tovább.

Innentől számomra terra incognita következett, hiszen télen csak a 45-ös távon voltam, aminek itt volt a célja. A továbbvezető rész első szakasza egy folyamatosan emelkedő, hőségtől izzó aszfaltút volt. Mindegy, felmentünk, eljutottunk Gyarmatpusztára, ahol nem volt semmi különös, lassan fogytak a kilométerek, én lelkesen nézegettem a növényeket, TKM-et annyira nem hatotta meg a botanika. Már 55 km-nél jártunk, de a meleg miatt többnek érződött, legalábbis én többnek éreztem (hát nem megmondta a rajtoltató hölgy, h. huszas…). A tóhoz megérkezve többen is eldobták magukat az árnyékban:

Én nagyon örültem, h. kókuszrudat kaptunk, mert (sajna) a nápolyi mellett a másik kedvenc édességem… Aztán TKM-et hátrahagyva átmentem az erdősáv túloldalára, és a búzatáblával szemben, fantasztikus kilátások közepette csináltam meg az imát:

Beértek minket az előbbi túratársak, bementünk Tarjánba, ahol a pecsételés után nagyon kedvesen meghívott minket egy kóla-fagyi kombóra, ami életmentő volt ebben a melegben. Ha esetleg olvassa, innen is üzenem, h. legközelebb insallah én hívom meg őt J.

Esteledett már, de a nap egyszerűen nem volt hajlandó lemenni. Továbbra is meleg volt, bár némileg azért mérséklődött. Már csak 15 km volt a célig.

Lassan rátértünk a Kinizsi útvonalára, legalábbis a fiúk szerint, nekem nem volt ismerős, főleg, h. közben végre-valahára mégiscsak besötétedett elhamdulillah. A Kinizsin is töksötétben mentem itt, most is – sötétben egyik erdő olyan, mint a másik.

Egy darabig húztuk az időt, h. ki vegye először elő a lámpát, végül már alig láttuk, h. hova lépünk, és megálltunk felszerelkezni. A két túratárs lemaradt elemet cserélni, TKM és én mentünk előre. A hajtűkanyar után egyszer csak hangos csörtetést hallottam balról, mintha egy teljes eltévedt osztály igyekezett volna hazajutni az osztálykirándulásról a legrövidebb úton. Meg akartam kérdezni TKM-et, h. szerinte mi ez, de nem volt időm.

Elhamdulillah, h. TKM ment most elöl, mert én teljesen lefagytam, mozdulni sem tudtam. Balról az erdőből kiugrott egy hatalmas szarvasbika, egyenesen neki TKM-nek. Komolyan, én már láttam őt holtan, vagy legalábbis kiomló belső szervekkel, mert a bika egy cseppet sem lassított. Elhamdulillah TKM észnél volt annyira, h. hátralépjen 2 lépést, de a bika így is centikre tőle száguldott el. Majd követte őt a csorda többi része, még 5 vagy 6 állat, köztük 2 agancsos. Aztán kisvártatva már mögöttünk is elviharzott valamennyi (kettőnek tippelem). Mi meg teljes döbbenettel álltunk a csorda közepén. A szemeik zölden világítottak a lámpák fényében, éreztük az erős állatszagukat. NAGYON durva volt. Hiába meséled, úgysem fogják elhinni, h. milyen közel voltak, mondta később TKM. Pedig szó szerint kézzel meg tudtuk volna érinteni őket.

Én eléggé fel voltam háborodva. És mi van azzal, h. az óvatos, éber vadak mérföldekre elkerülik az embert az erdőben? Miért nincs most egy vadász, h. lelője az ÖSSZESET?!? (Tilalmi idő van, tudtam meg TKM-től).

Később felvetettem TKM-nek, h. mi lenne, ha énekelnék, mert akkor a többi kis SZEMÉT vadállat már messziről hallja, h. jövünk. TKM röviden közölte, h. ő inkább meghal. Pedig még nem is hallott énekelni…

Lassan megnyugodtam, te láttál már ilyen közelről szarvast, kérdeztem TKM-et. Nem, és nem is szeretnék, vágta rá azonnal. Közben én is rájöttem, h. ENNYIRE közelről csak áfonyamártással szeretem a szarvasokat…

Egyszer csak felfelé kellett menni, de jóformán meg sem éreztem, mert hajtott a szarvas-indukálta adrenalin. Hamarosan ismerős területre értünk, erre jöttük a piros csíkon a magán-Gerecse túráinkon is. És hamarosan előttünk volt a turulszobor. Kicsit kóvályogtunk körülötte, h. hol a pont, aztán rájöttünk, h. a parkolóban. Melyiken vagytok, kérdezte a pontőr, a kistávon, feleltem én. Mindenki nevetett. De hát idáig már csak a 75 és a 120 km-es táv jön el – akkor mi vagyunk a kistáv, nem? No mindegy, leültünk azért egy kicsit, kistáv ide vagy oda. Itt volt mindenféle földi jó: vajaskenyér, hagyma, csalamádé, lekvár… bevallom, kettőt is megettem, és megettem volna egy harmadikat is ám, csak már nem volt képem hozzá…

Azt már érzékeltük, h. az utolsó vonatot lekéstük… azért a panorámaúton belehúztunk, és gyorsan meglett az utolsó alig 3 km.

Most következett a túra legnehezebb része. Nem sokkal késtük le az utolsó vonatot. 5 órás várakozás várt ránk az elsőig… a cél egy kempingben volt, a büfé előtti téren letelepedtünk a fapadokra, és hátradőlve próbáltunk aludni egyet. Hát… részint kemény volt, de ezzel még megbirkóztam volna – végül is éveken át a padlón aludtam. De az éjszaka hűvös is volt, az átizzadt cuccban annyira fáztam, h. komolyan azon gondolkodtam, h. leszedem az asztalról a viaszosvásznat, és magamra terítem… Kínkeservesen teltek az órák, végül beültünk a büfébe, és egy forró kapucsínóval húztuk ki a hajnalt. Jó egy órával a vonat indulása előtt elindultunk a vasútállomásra – csak ne kelljen már a hidegben ülni.

Az állomás hamar meglett (kb. másfél km), ahol lett is volna egy jó meleg, kellemes váróterem, ám ebbe beköltöztek a rendkívül büdös hajléktalan polgártársak. Hideg ide vagy oda, 2 percet sem bírtunk ki odabenn. Az állomás előtt vártuk meg az első vonatot.

Reggel 6-ra értem haza, és egy gyors zuhany után már aludtam is. A túra nagyon tetszett (eltekintve a szarvastámadástól és a hajléktalan váróteremfoglalóktól), a szervezés és főleg az ellátás döbbenetes volt. Nem tudom, hova kellene petíciót beterjeszteni, h. a túrákon MINDIG legyen kókuszrúd?

Egyetlen hátránya számomra az éjszakai várakozás volt. Tehát jövőre két választásom van: (a) a 45-ös távra megyek, és Szomorról simán hazajövök délután. (a) a 120-as táv: reggel Dorogról remek a közlekedés…