Bükk-fennsík

Táv: 50 km

Szint: 1740 m

Ezt a túrát már tavaly is terveztem, mikor nyomdai munkálatok miatt Törökországba kellett utaznom, direkt úgy időzítettem, h. a túrára visszaérjek. A Bükk-fennsík az egyik kedvenc helyem az országban (a világon). Erre a szervezők átrakták másik hétvégére… ami már Ramadán volt, tehát én kiestem. No, sebaj, insallah majd jövőre, gondoltam.

Idén elhamdulillah sikerült eljutnom, Tonnakilométer segítségével, aki felajánlotta, h. felvesz a gödöllői vasútállomáson, és hazafelé ki is tesz ott. Gödöllő csak fél óra Pestről, sokkal reálisabb, mint elindulni Lillafüredre, ahol a rajt-cél van.

Előző este kifaggattam Megbízott Szakértőnket, h. ha 0,5 l 25 °C vizet -10 °C-ra hűtök, akkor mekkora térfogatnövekedéssel kell számolnom. Durván 10%, nyilatkozta. Remek, válaszoltam, akkor ha fél decit leiszok belőle, insallah nem fog szétfagyni az üveg. De még akkor is szétfagyhat, jött a lelombozó hír, ha felülről kezd befagyni.

Annak ellenére, h. élvonalbeli eltévedéskutató és a Δµ-elmélet kidolgozója vagyok, alapvetően mégiscsak bölcsész lennék, vagy mi, ezért nemigen értem, mi a jelentősége annak, h. fentről kezd befagyni az üveg, de arra rájöttem, h. mit sem ér a tudomány, empirikus úton kell megtapasztalnom a jelenséget. FYI: nem fagyott szét.

A vonat 5-kor indult a Keletiből, 5:30-kor már be is szálltam TKM és a fia mögé. 7:15-ös rajtot terveztünk. Ami természetesen nem jött össze, mert (1) nem kellett volna hinni a GPS-nek, h. forduljunk jobbra, (2) mintegy fél órán át kerestünk egy olyan parkolót, amely (a) nem 2 km-re van a rajttól, (b) nem kerül 300 HUF/órába. Azért végül a tervezett idő helyett 8:05-kor sikerült rajtolni. TKM kicsit morgott, mert hármunknak csak egy itiner jutott, kevés volt a szervezőknél. Én azon morfondíroztam, h. a kiírás szerint 50 km a táv, az itiner szerint 53,4, TKM GPS-trackje szerint meg 48,9. Most akkor mennyit is kell gyalogolni?

Nekivágtunk a (ki tudja, mekkora) távnak, nekem fogalmam sem volt, h. merre kell menni, bele se néztem a (TKM-nél lévő) itinerbe, itt van a sztárnavigátor, én csak megyek utána, gondoltam. Hamarosan sikerült is feljutnunk egy útra, amely mintegy 10-15 méterrel az itinerben jelzett út felett vezetett:

De végül is semmi okom a panaszkodásra, mert (a) így is ugyanoda jutottunk, mintha lent mentünk volna, (b) az utat nagyon érdekes, viccesen meggyűrődött kőzetek szegélyezték:

Már itt elkezdtem a kőzetgyűjtést, ami végigkísérte a túrát számomra, egy kisebb sziklakerthez elegendő kőzetet cipeltem haza végül. Ez azért is hasznos volt, mert hamarosan brutális emelkedésbe kezdtünk, amit jó ideig folytattunk is.

Az idő kellemes volt, néha esett egy-két csepp eső, nem volt túl meleg, a nap sem tűzött. Egy csomó szamóca szegélyezte az utat, amelyekből igyekeztem minél többet csipegetni. Egy kedves túratársnő csapódott hozzánk, sajna csak a kisebb, 25-ös távon ment, pedig nagyon jól elbeszélgettünk, és jó tempót is mentünk vele. Azért az első pontig együtt mentünk. Az első ellenőrzőpont Jávorkútnál volt, kaptunk csokit (miért is járok túrákra?), és ittunk a forrás friss hideg vizéből:

TKM feltöltötte azt a nano-edényt, amelyet vízellátás címén magával hozott. Pár tucat méter után elköszöntünk a túratársnőtől, és továbbmentünk Bánkútra, ahol nem volt ellenőrzőpont, és nem volt nyitva a büfé sem. Számítottunk rá, h. itt lehet majd vizet vételezni, nálam ott volt Kövér Test, meg a fél literes víz, amiben még mindig jégdarabok úsztak, valahogy csak kibírom, gondoltam, TKM azonban nehezebb helyzetben volt. A Bálványon, a következő EP-on megkérdeztük a pontőröket, akik azt mondták, h. a csurgói erdészháznál van egy kút, remek, az nincs messze, ott majd töltünk. Addig is felmásztunk a Bálvány kilátójára, méghozzá a legfelső szintre, ahova csak ilyen, Anna által határozottan veszélyesnek minősített létrán lehet feljutni:

Az alsóbb szinten tartózkodó osztálykiránduló kisiskolások, akiket a tanítónéni (szerintem nagyon bölcsen) nem engedett felmászni, irigykedve néztek utánunk. Fentről valóban remek volt a kilátás:

Megettünk még egy szendvicset, aztán indultunk tovább a vízlelőhely felé. Odaérkezvén megállapítottuk, h. a kút, mint olyan, valóban létezik, de oly száraz, h. ebből utoljára a Rákóczi-szabadságharc idején ihattak az átvonuló csapatok… nincs mit tenni, szomjazni fogunk. De legalább az idő jól felmelegedett, tűző nap továbbra sem volt, de a levegő nehézzé és fülledtté vált. A tarkői ellenőrző pont után (szigorúan a kijelölt szalagozáson belül maradva, természetesen) felmentünk Tarkőre, h. élvezzük az ország egyik legszebb kilátását:

És együnk, természetesen. És igyunk a rendelkezésre álló minimális vízkészletből. TKM nano-gyűszűje kiürült. Én megittam az energiaitalomat, és megállapítottam, h. soha, soha nem kellene meggyes energiaitalt gyártani többé. Némi pihenő után mentünk tovább. Az erdő gyönyörű volt, a rétek is, a borókás-köves víznyelők különösen közel állnak a szívemhez:

Rengeteg virág nyílott, szebbnél-szebb színekben:

Kár, h. a vízhiánytól lassan elfátyolosodó tekintettel nem tudtuk mindezt 100%-ban kiélvezni.

Egy elágazásnál le is tértünk a kijelölt útvonalról, h. 120 m kitérővel meglátogassunk egy forrást – azonban kiábrándultan tapasztaltunk, h. a forrás bizony száraz. Mindössze egy-két tenyérnyi pocsolya jelezte, h. itt forrásnak kellene lennie:

Minden ellenérzésünket félretéve merítettünk a pocsolyából, amennyit tudtunk, és ittunk belőle, legfeljebb majd gyakorta látogatjuk az utunkat szegélyező bokrokat (nem történt ilyesmi, elhamdulillah). Nekem eszembe jutott, h. mit szólna Szamóca, ha látná, h. a Szakrális Kinizsis Pohárral (amelyet ő el sem mer hozni a túrákra, nehogy lekopjon a felirata) karistolom itten a pocsolya kavicsos alját…

A következő pont a Hereg-réten volt, amelynek közelében elméletben volt egy patak, ám a pontőrök közölték, h. gyakorlatban erre ne számítsunk, mert száraz. Viszont volt velük egy kanna víz, amiből kaptunk, egy pohárral kértem, de magammal nem vittem belőle, jusson másoknak is, ennyivel insallah kibírom Tamás-kútjáig, ami csak pár km innen.

Elértük a kutat, amelyből két hajszálvékony vízsugaracska csergedezett:

Ennek ellenére ittunk, és feltöltöttünk minden vizesedényt, Kövér Testet, TKM nano-kupicáját – bár mindez jelentős időt vett igénybe. Újult erővel, megnyugodva vágtunk neki a pazsagi erdészházhoz vezető további emelkedőnek. Magamban meg is állapítottam, h. nohát, mennyit kell felfelé menni ezen a  túrán, elszoktam már a Bükktől, meg a Mátrabérc óta nem is voltam semmi szintesebb túrán, jó, a Sárga 70-ben is volt, meg a Kinizsiben is, de akkora távon elosztva, h. nemigen lehetett megérezni. Mindegy, bölcsen hallgatva mentem felfelé.

Répáshután egy bisztrónál volt az ellenőrzőpont, a kis faluból kiérve, visszanézve ismét megállapítottam, h. nem véletlenül a kedvenc (üledékes) hegységem a Bükk, mert gyönyörű:

Én ekkor már nagyon éhes voltam (mily meglepő), menet közben megettem egy müzliszeletet, ezzel csak kibírom a pontig, gondoltam, ahol komolyabb táplálkozást terveztünk. Az idő, a kilométerek és a szint bizony meglátszott már kis csapatunkon, egyre többet vártuk be egymást a le-lemaradozás miatt. Amikor Szarvaskúthoz értünk, a csapat kétharmada azonnal eldobta magát a fűben, a pontőrrel diskurálva, míg én megnéztem a tisztás túloldalán a bozótosban lévő virágokat:

A ponton kaptunk kenyeret, volt lekváros és zsíros, és megállapítottuk, h. bizony sietni kell, mert kezdett szorítani a szintidő, és még van hátra ]10; 13[ km (attól függ, h. melyik adatnak hiszünk). Kissé leamortizált külsőnkre jellemző, h. mikor kifejtettük a pontőrnek, h. nem rohanunk, hanem mindent megnézünk, lefotózunk, stb., ő közölte is : „Hát igen, nem is úgy néztek ki, mint akik szinteket döntögetnek…” TKM eléggé a szívére vette ezt a beszólást, az út során többször, sőt, még a célban a szervezőknek is felemlegette.

Indultunk a pontról, h. beérjünk időben, bár tényleg éreztük már a nap során átélt megpróbáltatásokat. Nálam a fáradtság többnyire úgy nyilvánul meg, h. jól belehúzok, az élre álltam hát, és innentől keveset beszélgettünk, sokat tempóztunk. Az idő elhamdulillah hűvösebb lett. Utunk érdekes szellemfenyvesen vezetett át:

Az utolsó ponton a pontőr közölte, h. még több, mint 7 km van hátra. TKM szerint kicsit több, mint 6. Á, 5 km van hátra, mondtam én határozottan, főként azért, mert 1:15 volt vissza a szintidőből, és h. ilyen állapotban nem fogunk egy 6-os átlagot menni, az 100%. Úgymond kissé el voltunk már csoffadva. TKM próbált megcáfolni, a GPS-t és az itinert lengetve, jól van, ne foglalkozzunk vele, gondoltam, és mentünk tovább, sok szint már nem volt, szelídebb terepen vezetett utunk:

Aztán egy idő múlva ismerős lett az út, ott a túloldalon jöttünk reggel, most szemben, magasan az út felett egy szépen kiépített ösvényen jöttünk, még alagút is volt:

Innen már hamar beértünk, 6 percet hagyva benn, de végül is a szintidő megvolt, elhamdulillah, és mint tudjuk, mi aztán nem döntögetünk rekordokat J.

Átvettük a díjazást, TKM elment az autóért, és indultunk hazafelé. Én útközben néha elszunyókáltam, néha a villámokban gyönyörködtem. Gödöllőre úgy értünk, h. még volt vagy 40 percem a vonatig. Mire sikerült megtalálni a vasútállomást, már csak 9.

Elköszöntem a fiúktól, és kissé darabos mozgással indultam jegyet váltani. Ugye van még vonat Pestre, kérdeztem a pénztáros hölgyet, igen, 4 perc múlva, felelte. Ezt a 4 percet kihasználtam arra, h. elugorjak a restibe Balaton szeletért és kóláért.

Mire a Keletibe értem, fél 12 környékére, az utolsó busz elment, az első éjszakaira meg várni kellett. A felhőszakadás a buszmegállóban csapott le rám, nem akartam visszamenni a pályaudvarra, nehogy elmenjen a busz, hát leszegtem a fejem, és álltam a zuhiban. Aztán odalépett hozzám egy fiatalember, és közölte, h. ketten is elférünk az esernyője alatt – ez nagyon kedves volt tőle, és nagyon jól esett. 12:15-re értem haza, alig volt már erőm zuhanyozni, és beestem az ágyba.

Nekem nagyon tetszett a túra, szép helyeken ment, a Bükkben nem tudok csalódni soha. Ahogy TKM mondta „a túra nem volt túlszervezve”, de én már voltam ennek a csapatnak más túráján, és tudtam, h. kb. mire számítsak. Nekem megfelelt, egyetlen dolog lett volna hasznos: ha a kiírásban ÉS az itinerben felhívják a figyelmet arra, h. ilyen hosszú szakaszon nincs vízvételi hely, és ők sem adnak vizet a túrázóknak. Ha számítunk erre, és teli vizesedényekkel vágunk neki, az azért könnyebb lett volna. De a Bükk akkor is gyönyörű – alig várom már, h. újra mehessek.