2012. június 6., szerda

Határjárás 45


Táv: 45 km
Szint: 1120 m (szerintem több volt, még nem töltöttem le a tracket)

Tavaly ennek a túrának a 27-es résztávján mentem, és nagyon-nagyon tetszett. Egészen határkő-rajongó lettem tőle. Azóta, ha akár csak messziről is megpillantok egy határkövet, boldog visongásba kezdek: határkő, határkő! Ezért már régen készültem arra, h. idén insallah a leghosszabb távon indulok, és még több határkövet látok és fotózok le. Annyit lelkendeztem a „határköves túráról”, h. Szamócában is feléledt az érdeklődés, és meg is beszéltük, h. insallah együtt megyünk a túrán – MEGYÜNK, és nem végigrohanunk, hanem mindent megnézünk, lefotózunk, Normafánál igénybe vesszük a túra résztvevőinek járó 20% kedvezményt a rétesesnél, egyszóval, igazi örömtúrát terveztünk.
Nem is kellett túl korán kelni, a fél 8-as rajthoz ráértem 6:45-kor indulni otthonról. A rajtban összehangoltan találkoztunk, neveztünk, és neki is vágtunk:

Azt mondtam Szamócának, h. ezen a túrán extra sokat kell aszfalton menni, de hát mit tegyen az ember, ha látni akarja a határköveket, akik felett bizony elrepült az idő vasfoga: egykor a város határán álltak, de ez ma már nagyon sok esetben teljesen beépített terület. Olyan határkő is van, amely konkrétan az út közepére került, szegény:

Egyszóval elindultunk a külvárosi utcákon, követtük a kifogástalan itinert, és hamarosan megtaláltuk az első határkövet, amely (aki?) ledöntve feküdt a kertvárosi ház előtt:

Nekem összeszorult a szívem, mint mindig, amikor törött, csonka, összefirkált, kidöntött stb. határkövet látok. Igen, a dolgok elmúlnak, a határkövek sem állnak örökké, de annyi mindent láttak már, annyi minden elmúlt felettük, hogy talán kicsit jobban kellene vigyáznunk rájuk, és nagyobb tisztelettel bánni velük.
Sokszor úgy érzem, h. bizonyos lelki rokonság van a határkövek és a hívő emberek között – talán ezért szeretem őket annyira –: valamikor kijelöltek egy határt, és odaállították ezeket a köveket, hogy jelezzék azt. Közben az idők változtak, és az emberek áthelyezték a határokat, de a kövek még tudják, hol lettek kijelölve, és azóta is rendíthetetlenül őrzik, történjék körülöttük bármi – kitartanak akkor is, amikor körülöttük felfordul a világ, és senki nem emlékszik már a megállapított határokra. Minden hívő embernek ilyennek kellene lennie.
„… akik bűnbánattal fordulnak, akik imádkoznak, akik hálát adnak, akik böjtölnek, akik meghajolnak, akik leborulnak, akik megparancsolják azt, ami helyes, és megtiltják azt, ami helytelen, azok, akik betartják az Allah által kijelölt határokat. És mondj jó hírt a hívőknek!”
Hamarosan elértünk a tavalyról ismerős emelkedőhöz, még az aszfalton, meg is ragadtam az alkalmat, h. biztosítsam Szamócát arról, h. a táv első felében RENGETEGET kell felfelé menni, s ráadásul néha olyan brutál meredeken, mintha nem is a Budai-hegységben lennénk. Mondjuk egyelőre ott még nem tartottunk. Most még csak beértünk az erdőbe, és elkezdhettük a betűvadászatot, ami nekem tavaly is nagyon tetszett: egyes határkövekhez A4 lapokon betűk voltak kitéve, amit be kellett írni az előre megkapott papírra, és ha ügyesek voltunk, kiadtak egy szót. Illetve kettőt. Tavaly budapesti határkövek volt a megfejtés, gondoltam, hátha idén is az lesz, de már első pillantásra láttam, h. nem. Így még több motiváció volt a betűk gyűjtögetésére:

Hamarosan elértük az ürömi állomást, itt emberes pont volt, nagy örömmel fedeztem fel egy ismerősömet pontőrként. Pecsét helyett határköves matricát kaptunk, hamarosan stílusos módon a Határkő utcán:

Ahol figyelő szemek követték utunkat:

Hamarosan ismét beértünk az erdőbe, és következett az az emelkedő, amelyet oly rég vártam már. Egyébként itt az itiner kínált alternatív útvonalat, a kicsit hosszabb, de korántsem olyan meredek közös zöld-kék sávot, de hát kik mennek ott, a papírkutyák, nyilván, magyaráztam lelkesen Szamócának, aki némileg kevésbé lelkesen, de csatlakozott véleményemhez, h. vágjunk neki a meredeknek. Tényleg elég durva volt ez a régi zöld jelzés:

Fent megettünk egy banánt, ittunk, és mentünk tovább, további, bár már nem annyira durva felfeléken. Hamarosan ismét alternatív útvonalhoz értünk: meg lehetett kerülni a Csúcs-hegyet, vagy fel lehetett vágni a bozótba, ahol EGYÁLTALÁN nem volt út:

Viszont volt tökéletes szalagozás, legalább láttuk, h. nem csak mi szenvedünk, hanem szenvedtek a szervezők is, hurrá. És voltak határkövek, még fenn a csúcson is:

Egyébként ezt a részt mindketten nagyon élveztük, de tényleg, nem átvitt értelemben. Igazi vadregényes kalandozás volt.
Közben megfogalmazódott bennem a javaslat. Az itiner közli, h. „az út eléggé ágas-bogas és bozótos”, ez azonban egybehangzó véleményünk szerint alapos eufemizmus. Azt szeretném javasolni a szervezőknek, h. a „választható útvonal” jellegének tökéletes tisztázása végett foglalják az itinerbe az alábbi figyelmeztetést:
Figyelem! A Csúcs-hegyre felvezető szalagozott útvonal nyomokban járható útszakaszokat tartalmazhat!
Azután persze épségben leértünk az útra, amin jönni kellett volna, ha kevésbé vagyunk bevállalósak (alternatív megfogalmazás: ha normálisak vagyunk). Előttünk volt még a Vihar-hegy, majd a Virágos-nyereg. A matrica után vágtunk át a réten, ahol fantasztikus öröm ért: megtaláltam az idei év első ehető gombáját! Hangos rikkantással vetettem rá magam, gombástojás, gombástojás, sikkantottam lelkesen, nohát, ezt a kis pingponglabdácskát akarod megenni, kérdezte kételkedve Szamóca:

A gomba tényleg nem volt nagy, de az első idén, naná, h. nem hagyom ott. Egyik kedvenc gombám amúgy is. (Szolgálati közlemény: már megettem. Fincsi volt.) Felvillanyozva értem fel a Hármashatár-hegyre. Innen a kilátás fantasztikus volt, torony Dunával:

A szél fújt, de azért benyomtunk egy szendvicset paradicsommal, mert éhesek voltunk. Aztán indultunk tovább Szamóca kedvence, az Újlaki-hegy felé.
Itt tévedtünk el másodszor. Először még Üröm után, a sok kis erdei ösvény közül rosszat választottunk, egy idő után feltűnt, h. se jelzés, se szalag, GPS elő, hoppácska, korrekció, kék megvan. Itt most a kék kört néztem be, a határkőnél jobbra mentünk, pedig nem kellett volna. Hamarosan elszáguldott mellettünk 3-4 futó, arról beszéltek, h. az Újlaki-hegyre tartanak. Elfeledkeztem a túrák egyik legfontosabb szabályáról – SOHA ne tájékozódj futók alapján! – és megnyugodtam, oké, jó felé megyünk. Aztán megint se jelzés, se szalag, GPS elő, izé, vissza kellene menni vagy 200 métert… a GPS-t kézben tartva haladtam a kék kör irányába. Illetve, egy fagyökér irányába, amit persze nem láttam, merth. ugye a GPS-t néztem… sikerült is akkorát esnem, mint az ólajtó (hmm… vajon mekkorát esik az ólajtó, ezt sosem értettem), a GPS messzire repült, jól vagy, kérdezte aggódva Szamóca. Én jobban aggódtam a GPS-ért – neki nem lett semmi baja, a térdem viszont szinte azonnal kékülni kezdett. Elhamdulillah súlyosabb sérülés nem történt, de még most, kedden is szép kékes-lilás-zöldes.
Meglett a kék kör, aztán az Újlaki-hegyen álló határkő, ahol a Sárga70-en Szamóca olyan kis reménytelenül lógatta a fejét – most elhamdulillah sokkal jobb állapotban voltunk, mint akkor.
Az újlaki-hegyről átmentünk a Homok-hegyre, ez egy olyan kis kitérő volt, fel kellett menni a hegyre, aztán ugyanazon az úton lejönni onnan, csak a határkövet látogattuk meg:

 Innen már nem volt sok hátra, hogy beérjünk Hűvösvölgybe. A pont a vasúti sín alatti átjáróban volt, matrica után felszaladtunk a mosdóba, ittunk kólát, vizet vételeztünk a kútból. Így felfrissülve indultunk tovább a kék jelzésen, amelyről majd át kellett volna menni a sárga körre, amikor az leágazik, de mi ezt szerencsésen benéztük, és a gyermekvasutas túráról ismert útvonalon, a brutál meredek Villám utcán mentünk fel a Fazekas-hegy csúcsa alatti határkőhöz, majd ugyanarra jöttünk le. Útközben szívszorító látvány volt a kettétört, mintegy lefejezett 175-ös számú határkő:

Innen városi szakaszon mentünk elég jó darabon, ráadásul egy nagyon ellenséges mértékben emelkedő városi szakaszon, a Petneházy-lovaknál bukkantunk ki, és szalagozáson haladtunk a Csacsi-rét felé. Elég zavaró szerintem, h. a Budai-hegységben – ami amúgy sem olyan hú de óriási alapterületű – rögtön két Csacsi-rét is van…. Szamóca azt hitte, h. oda tartunk, ahol a Sárga70-en is volt pont – de elhamdulillah nem oda mentünk, mert az még jó darab útra lett volna innen. Így viszont EZT a Csacsi-rétet hamar elértük, és az ennivaló óriási választéka fogadott minket, 2 pontőr kente szorgosan a zsíros és vajas kenyereket:

Bevallom, én kettőt is megettem, és annyira jól esett, h. egy harmadikat is megettem volna, de ahhoz már nem volt képem… Indultunk inkább tovább a János-hegyre, a sárga+ jelzésen, utunkat a bozótosban szemérmesen megbújt határkövek szegélyezték:

Szamóca kicsit aggódott, h. teli hassal kell felfelé mennünk, de ez a sárga+ egy nagyon kellemes, kényelmes út, jó felfelé menni rajta. Észre sem vettük, h. felérünk János-hegyre, mentünk tovább Normafa felé, több madáretetős határkővel is találkoztunk:

A rétesesnél kaptunk matricát, és ettünk 2 rétest (fejenként. Nem összesen.). tavaly itt szálltam ki a középtávból, 27 km-nél jártunk. Az órámra pillantottam, és mély megdöbbenéssel vettem észre, h. pár perc van csak 4 óráig… Jól elment az idő, de remekül éreztük magunkat. Viszont volt még 18 km, tehát menni kellett. Végig a Konkoly-Thege úton, a határkövek mellett, amelyek közül az első egyenesen az út közepén volt:

A betonról letérve kicsit bizonytalankodtunk, az út jelzetlen volt, szalag se nagyon, mindig örültünk, ha megláttunk egy határkövet, mert biztosak lehettünk abban, h. jó felé megyünk. Amúgy az itiner még mindig követhető volt, az útleírás pontos. Hamarosan ismét meredek következett, annyira már nem élveztem, mondta is Szamóca, h. még sosem hallott engem meredeken morogni (szeretek felfelé menni). Most örültem, h. felértünk a Kakukk-hegyre:

A Kakukk-hegyről leérve ismét választható útvonalakat kínált az itiner, maradjunk a szélesebb úton, döntöttük el, hamarosan ki is értünk a piros négyzet jelzésre, ahol az itiner szerint jobbra kellett volna menni. Én viszont már n+1 alkalommal jártam erre (ahol n>=20), és PONTOSAN tudtam, h. a turistaház, az bizony balra van innen. Szamóca is mutatta a térképen, h. igen, balra van. De az itiner szerint jobbra kell menni, mondtam, nézd meg, azt írja, h. a Kakukk-hegyről leérve forduljunk balra, és ha a piros négyzetet elérjük, forduljunk jobbra… Igen, de mi a Kakukk-hegy után jobbra mentünk, mondta ő türelmesen. Nem, balra, kötöttem az ebet a karóhoz. Vagy öt percig barátságos szellemiségű, építő jellegű vitát folytattunk a kérdésről, aztán a GPS rögzítette nyomvonal 100%-ig meggyőzött arról, h. VALÓBAN jobbra mentünk ott, ahol balra kellett volna. Emlékszem, már az oviban is voltak gondjaim a jobb és bal kezem megkülönböztetésével, akkor azt a módszert találtam ki, h. az a bal kezem, amelyiken a kisujjam tövében van egy kis anyajegy. Lehet, h. vissza kellene térnem ehhez a módszerhez?
A turistaház után a múlt heti budaörsi túráról ismerős piros kör-ágon mentünk tovább, ki is bukkantunk ugyanarra a szeméttelepre:

Innen nagyon sokáig városi, sőt, autópályás útszakasz következett. Átmentünk az M1/M7 felett, ezen a kevésbé szimpatikus felüljárón:

Szóval ez nem volt annyira szimpatikus rész. De hát nincs mit tenni, ez egy ilyen túra, a határköveket kell követni, azok meg szegények nem tehetnek róla, h. körbeépítették őket… amúgy én sem élveztem volna már ezt a szakaszt, de tudtam, h. ilyen is lesz, mikor eljöttem a túrára, ezért nem morogtam, vártam az újabb határköveket. A Kamaraerdei úton több is volt, pl. ez a kis aranyos, amelyről az itiner azt mondta: „Igen kis satnya, alig látszik ki a földből, de legalább a miénk.”:

Mindketten megkönnyebbültünk, amikor a brutál hosszú és unalmas Kamaraerdei út után kiértünk a Tétényi-fennsíkra. Szamóca még nem járt itt, nekem ismerős volt a Buda határán 50-ről, tavalyról. Mondjuk azon a részen, ahol most becsatlakoztunk, és ami egy építési területre emlékeztetett, akkor nem jártunk. Itt, a ledózerolt törmelék közepén is állt egy határkő:

Ezért a határkőért komolyan aggódom. Mi lesz vajon vele? Mi lesz, ha esetleg ide valamit építenek, vagy további tereprendezés lesz? Élveznek valamiféle védelmet ezek a kövek vajon? Remélem, ez itt nem fog egyszer csak eltűnni…
 Mentünk tovább, szamócát szedegettünk az út széléről, én közben reméltem, h. a futók, kutyasétáltatók, kutyák s mind az erdő népes állatállománya nem ezekre járt vécézni. Aztán az út végén feltűnt a víztorony, mint egy UFO, ezt szoktuk látni a budaörsi hegyekről is:

Nincs már sok hátra, csak pár kilométer, kiértünk a fennsíkról, és ismét a házak között, kertvárosi utcákon számoltuk a határköveket. Átkeltünk egy patak hídján, és a túloldalon ott volt a cél. Kaptunk egy csomag nápolyit, ami sajna a kedvenc édességem, ha kellene választanom a csoki és a nápolyi közül, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám… Az emléklap egyszerű, de szép, két színből választható, a kitűzőn az UFO-víztorony, a Budapest kupás füzetbe pedig matricát kaptunk pecsét helyett. Rövid beszélgetés után elballagtunk a villamosig, megettük a nápolyit, és hamarosan jött is a 61-es.
Én nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. A klasszikus túrák kedvelőinek inkább a 27-es távot ajánlanám, mert az végig nagyon szép helyeken megy, erdők, hegyek, elég sok szint. Az utolsó 12 km-ről el tudom képzelni, h. (a valóban szép Tétényi-fennsík kivételével) csak a magamfajta elvakult határkő-rajongóknak okoz valódi élvezetet. De én nagyon örültem, h. végigjártam a teljes útvonalat, és megnéztem, megérintettem, lefotóztam a rengeteg határkövet.
Jobban örülnék, ha jobban meg lennének becsülve, némelyik csúnyán össze van fújva festékkel, úgy érzem, ez nem méltó hozzájuk. Komolyan gondolkodom, h. insallah kimegyek, és lepucolom a legrondábban összefújtakat… Vajon csinálhatja ezt egy magánember csak úgy? És pl. a spájzban található nagy üveg kromofág ehhez megfelel? Vagy van ennek vmi speckó technikája? Ha esetleg bármelyikőtök távolított már el festékszóró sprajjal fújt grafitit, és van gakorlati tanácsa ez ügyben, az szóljon mindenképp. 

1 megjegyzés:

  1. Tudnám, mi az unalmas a Kamaraerdei úton...és nem olyan hosszú, inkább csak nincs járda ott. én szeretem azt a részt, sajnos nem arra lakom. Ott is vannak bőven érdekességek. régi villák. felhagyott létesítmények. védett növények. Az a baj, hogy nem egy turistagiccs hely - még?! Érdemes lenne nyitottabban végig járni egyszer....

    A budaörsi autós felüljárós körforgalommal meg mi a bánat a baj? Túl progresszív? A környék beépítése nekem sem tetszik, de legalább gyalogos forgalmat is úgy ahogy megoldották.

    61-es helyett nem 41-es villamost akartál írni?

    Nem védi a köveket semmi, és nem ajánlott nekiesni letisztítani őket, amatőr módszerekkel, sőt szerintem sehogy se; bármennyire is ingert érzel rá; ha leszeded bármilyen beavatkozással a felső réteget, akár csak mohás, elsötétült, vagy összefirkált, és ezért nem tetszik, tovább erodálod, felgyorsítva a vésett feliratok eltűnését... gondolj bele!

    Szép dolog a kispolgári rendmánia, az önzetlen tenni akarás még inkább, de ezúttal inkább hagyd, majd az időjárás, az idő lekoptatja graffitiket.
    A sok buta ember, aki ezeket a határköveket rongálja, fel se fogja, mik azok, és ő hol lesz, mikor ezek a kövek jó esetben még midig állni fognak.

    VálaszTörlés