Bükki Kilátások

Táv: 44 km

Szint: 1600 m

Erre a hétvégére „A” és „B” tervem is volt: vagy viszem a húgomékat a Normafa 20-ra (amúgy ők a 10-es távra mentek volna szívük szerint, de ekkor azért már a sarkamra álltam), vagy Megbízott Szakértőnkkel és Tamással Bükki Kilátások. Inkább ez utóbbi felé hajlottam volna, bár a túracsapat szokás szerint még szerdán sem tudott konkrétan igent vagy nemet mondani… Viszont csütörtökön kiderült, h. a húgoméknak nem jó ez a hétvége mégsem, így még jobban reménykedtem abban, h. összejön a Bükk – úgyis olyan régen jártam már arra. 44 km, insallah 10 órán belül végigmegyek, gondoltam AKKOR MÉG.

Végül péntekre kiderült, h. insallah megyünk. Egyetlen kis probléma adódott: a rajt és a cél nem ugyanaz a túránál, de megtudtam Tonnakilométertől, h. a szervezők a célból a rajtba indítanak buszt – ott tudjuk hagyni az autót, és szépen visszagyalogolunk hozzá a rajtból, remek.

Péntek este már kezdtem eléggé ideges lenni, úgy éreztem, h. az utóbbi időben eléggé elkényelmesedtem ilyen kis Gödöllői-dombságos meg Budai-hegységes túrákkal – hát a Bükk, az azért más ám… Ezt az érzést próbáltam megosztani M. Sz-kel, de mondhatni az együttérzés hiányába botlottam. Megígértem, h. a továbbiakban csendben leszek.

Szombat reggel fél 6 után jött az SMS, h. indulnak. 10 perc múlva egy újabb, h. Tamás otthon hagyta a vizet, és visszament érte, tehát késni fognak. Én ekkor már nemigen bírtam fenn várni, gyorsan magamra kaptam „C” polárt, és lementem a még sötét utcára. A mintegy 10 perc várakozás alatt azon gondolkodtam, h. (1) hidegebb van, mint vártam, (2) miért nem vehettünk út közben egy másik vizet, tán valami szakrális forrás rituális vizéről lenne szó? Mindegy, megérkeztek a fiúk, és kis késéssel, ámde nagyon gyorsan indultunk Felsőtárkány felé. Út közben felhívott TKM, és közölte, h. nem várták be a buszt, hanem bestoppoltak Szilvásváradra, és már rajtoltak is. Jól tették, mint később kiderült. Végül is mi sem késtük le a buszt, elhamdulillah, sőt, a futók csak akkor indultak el, amikor kikászálódtunk a kocsiból. Volt ugyanis 65-ös terepfutó táv, de arra előre kellett volna nevezni, és Tamás persze nem nevezett – mivel többnyire még egy adott túrát megelőző napon sem tudja eldönteni, h. akar-e menni rá, elég nagy kihívás számára a túra előtt 8-10 nappal lezáruló előnevezés… Azért persze megkérdezte, és végül a szervezők nagyon rendesen hagyták elindulni, saját idő terhére. Mi átsétáltunk a buszhoz, és átutaztunk a szilvásváradi rajthoz. Közben M. Sz. kritikus szemmel végigmérte „C” polárt, és megjegyezte, h. bár nagyon csinos, azért reméli, h. a divat nem megy a használhatóság rovására… Amúgy lehet, h. „C” polár külsőre nem mutat sokat, de ismét remekül szerepelt: nem túl meleg, de a szelet nem engedi át még akkor sem, ha egy nagyobb emelkedőn én már… khm… kissé felhevültem*, egyszóval remek, nagyon megszerettem.

(*=csatakosra izzadtam, és gőzölögve párolgok, mint a muraközi fogat a kocsma előtt télen)

A busz nagyon későn indult, 7:45-kor, és kb. 8:30-ra értünk a rajtba, itt persze jó kis sor alakult ki, mert mindenki rajtolni akart, így végül 8:44-es rajtidőt kaptunk – 9-ig lehetett hivatalosan rajtolni amúgy. Nem szeretek ilyen későn indulni, mert az a rémálmom, h. egyszer egy túrán majd utolér a seprű, de vele meg nem fogom tudni tartani a tempót, és mire beérek (HA beérek), már rég összepakolták a célt, sőt, már mindenki el is feledkezett arról, h. valaha is teljesítménytúra zajlott az adott tájon… ezért, ha rajtam múlik, igyekszem mindig a rajtidő elején elindulni. Inkább kelek korábban egy órával.

Már egészen az út elején megrázó élményben volt részünk: elhaladt mellettünk egy furgon, amelyből hirtelen brutál hangos Bunyós Pista-féle mulatós zene szólalt meg, majd hangosan kínálgatni kezdték a Barna pékség cipóit és egyebeit… Az autó pont a zöld+ elágazásnál állt meg, ahol nekünk jobbra kellett volna tartani, ám mi első ijedtünkben továbbmentünk, így rögtön, mintegy 100 méterre a rajttól sikerült egy kisebb elkavarást abszolválnunk, ám M. Sz. elhamdulillah hamar korrigált. Innen egy darabig eléggé szintben mentünk egy jó sáros erdei ösvényen, ekkor még beszélgetni is tudtam M. Sz-kel, mondjuk elsősorban az „aha”, „ja” „öhh” és hasonló morfémákra hagyatkoztam, mert az ő tempója számomra változatlanul gyors, és nem szabad ugye elfeledkezni az oxigénszükségletről sem… mindegy, az adott szövegkörnyezetben tökéletesen betöltötték kommunikációs funkciójukat.

Az út olyan volt, amire számítottam: nagyrészt hómentes, kicsit saras, de nem vészesen:

Tavaszi túrára készültem (én kis naiv), gondoltam, lesz hóvirág, madárdal, zöldülő fák, ilyesmi. Hogy sár lesz, arra gondoltam, meg esetleg néhol egy kis maradék hó, ami valóban mutatkozott is:

Egy idő után az út emelkedni kezdett, mivel egy Kelemen-széke nevű helyre kellett felküzdeni magunkat (nekem), illetve felsuhanni (másoknak). Ez a Kelemen, ez egy nem egy szimpi csávó nekem, mert a székét azt valami brutál magasra tette. Felfelé, távolban valami szilvásváradi kilátó a hegyeken túl:

Itt már egy kicsit több hó volt, mint amire számítottam, de én kis szerencsétlen még örültem is neki: jaj de jó, hóban megyünk, úgyis ANNYIRA szeretek hóban menni! (ki az a hülye…)

Egy kis vízszintes szakaszra érve gyönyörű kilátás nyílt a tájra, távolban a Tátra csúcsai:

Hiába, az én Bükköm, gondoltam szeretettel, aztán megfordultam, és megszemléltem, h. merre kell továbbmenni, és nem túl kedves jelzőkkel illettem magamban Kelement és az ő székét:

Szóval tovább felfelé, de elhamdulillah hamarosan meglett a pont, néhány túrázó álldogált egy csomóban, ki pecsétel, nyögtem ki, ilyen szúróbélyegző van, kezdte el magyarázni az egyikük. gyorsan lyukasztottam, és megláttam M. Sz-t, aki éppen befejezte a reggelizést, valamint a több túráról ismerős Imrééket, akiknek később majd fontos szerep jut a történetben. M. Sz. elviharzott, Imréék kicsit lassabban utánuk, én meg még lassabban a nyomukban. Bevallom, szenvedtem eléggé, nem ment úgy a túra, ahogy kellett volna. Mindegy, én akartam ide jönni, igyekeztem némán szenvedni. Valamint tökegyedül mentem, tehát senkit nem is érdekelt volna, ha esteleg hangosan szenvedek.

Őr-kőhöz felfelé igazán szép szakasz vezetett, engem kifejezetten a Nagy-Mána gerincére emlékeztetett:

Aztán a felfelé mászás már kevésbé tetszett:

főleg az utolsó szakaszon, ahol meredek, havas, csúszós részen jutottuk fel, mondjuk a kilátás, az szép volt, itt utolértem Imrééket, akik csináltak is nekem egy képet:

Felfelé jövet találkoztam M. Sz-szel, aki éppen lefelé ment, már akkor gondoltam, h. lefelé biztos még gázosabb, mint felfelé, és így is volt. Pont jött egy nagyobb csapat felfelé. Az én stratégiám – szokásom és minden józan ész ellenére – az volt, h. lendületből leszaladok a lejtőn, ehhez persze megvártam, míg ők feljönnek. Visszatérve a kék csík jelzésre, elindultunk Cserepes-kő felé. Olyan szakaszokon haladtunk át, amit én nagyon szeretek a Bükkben: a kis pukli sziklákkal borított hegyoldalak megmelengették a szívemet, már amikor képes voltam bármi másra figyelni azon kívül, h. melyik testnyílásomon át vegyek levegőt:

Mire Cserepes-kőhöz értem, már éhes is lettem, megcsodáltam a barlangot:

Aztán indulás tovább, útközben harapdáltam a (kivételesen pontőrökkel ellátott) ponton kapott almát, aztán rájöttem, h. ezt nem pont a csúszós, havas-jeges keskeny ösvényen kellene, a felénél zsebre vágtam, óvatosan mentem tovább.

Egyre lassabban mentem, Imréék egyre jobban eltávolodtak, a következő pontnál még éppen láttam őket, aztán már nem. Tar-kőnél utolértek a futók, merre kell továbbmenni, kérdezték, a kék sávon, míg ki nem értek a műútra, feleltem. Mondjuk az út szerintem nagyon jól ki volt jelölve a legtöbb helyen, a jelzések is jók voltak, volt szalagozás is, sőt, a hóra még ilyen narancsszín nyilacskákat is fújtak:

Bár elsősorban a futók miatt volt – akik nem szeretnek térképet nézegetni – nekünk is nagyon jól jött. A továbbiakban egyre több lett a hó, le is volt fagyva, iszonyat nehéz volt menni benne:

Ki az a HÜLYE, aki szeret hóban menni, gondoltam kétségbeesetten, és egyre többet gondoltam arra, h. milyen jó kis túra az a Normafa 20, annál már csak egy szebb van, a Normafa 10! A következő pont a Síház, én ezt automatikusan elkönyveltem, h. a bánkúti síház, végül is arrafelé megyünk… oda fel lehet jönni kocsival. Ha én szép kényelmesen beülnék, M. Sz. értem jöhetne kocsival, ha végez. Vagy esetleg átnevezhetnék a 25-ös távra. Csak érjek már ki (élve) a műútra!

A táj amúgy gyönyörű volt, havas (KRETÉN hó, hogy olvadna már el), borókás völgyekkel:

De a hóban egyre nehezebb volt menni, alig bírtam már emelni a lában, csúszott is, mindjárt jön a műút, csak addig kell kitartani, mondogattam magamban. Közben 2 túratárssal kerülgettük egymást, hol egyikünk előzött, hol másikunk. Hamarosan megláttam a műutat, „Hála Istennek, kiértünk a Háromszorosan Áldott Műútra!”, kiáltottam fel önkéntelenül, „Ámen!” hangzott fel mögöttem…

Ám sajna hamarosan meg kellett állapítanom, h. a műút sem jobb, sőt, talán rosszabb. Gyakorlatilag tükörjéggé volt fagyva az egész:

Itt ért utol Imre és Éva, akik kimentek Tar-kőre a kilátásban gyönyörködni, én meg nem, mert Tar-kőn voltam már n-szer, most meg ugye az életemért küzdöttem. Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, h. NEM a bánkúti síház felé tartunk (értsd: korcsolyázunk) – ezért is hasznos elolvasni az itinert. Megkérdeztem a többieket, h. hol válik el egymástól a 25 és 44-es táv – már korábban elvált, mondták. Hát, nincs más hátra, egy darabig még bírni kell…

Itt is egy kunkor volt az útvonalban, be kellett menni a síházba, és onnan visszajönni, itt ismét szembeakadtam M. Sz-kel. Feljössz értem kocsival, kérdeztem. NEM, válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon, bár a túra után megjegyezte, h. ijesztően lestarpált volt az arcom.

Amúgy talán soha nem éreztem még magam ennyire kimerültnek túrán, tényleg úgy voltam vele, h. nem tudok végigmenni. A 10 órán belüli teljesítésre nem is gondoltam már, csak érjek végig valahogy. Évával beszélgetni kezdtünk, elmondta, h. nem mer lemaradni a fiúktól, mert egyedül eltévedne. Én azért végignavigálok egyedül is, mondtam magabiztosan, ekkor kiabáltak utánunk, h. „le kell fordulni balraaaa!”. Oké, visszamegyünk, hamarosan meg is lett a pont, egy kellemes kis házikóban:

Itt ettem, ittam, majd hamarosan indultunk tovább, megállapítva, h. az első 18,9 km-t mintegy 5 óra alatt teljesítettük… Gáz. Veszélyben a szintidő. Továbbindultunk 5-en, és innen már végig együtt mentünk Éva, Imre, Tibi és Zoli. Én igazából ekkor kezdtem belejönni a túrába. A fáradtságom elmúlt, és mivel ott volt Imre, aki tényleg félelmetesen jól ismeri a Bükköt (ultrasztárnavigátor), nem idegeskedtem amiatt, h. esetleg eltévedek. Viszonylag járható, nem túl durva terepen mentünk tovább, a nap sütött, az idő szép volt, a kövek közötti átjáró romantikus:

Elég pihentető szakaszon, lombos és tűlevelű erdő határán:

A pazsagi erdészháznál ismét sikerült benéznem egy fordulót, mikor Évával mentünk az élen, de Éva annyira kedves, h. bizalma cseppet sem rendült, még sokkal később sem, amikor már teljes sötétségben és teljes sebességgel mentem a csapat elején, ő meg közvetlenül utánam…

Az erdészháznál pecsételtünk – illetve, pontosabban, szúrtunk – ettünk-ittunk, és elindultunk, hamarosan egy hosszú lefelé vezető szakaszon, a lassan lefelé induló nappal szemben, kicsit csúszós, de elfogadható ösvényen, végig futottam, bár a nap pont a szemembe sütött, és nem láttam semmit, ezért hangos pendüléssel pattantam vissza az ösvény végét lezáró drótkerítésről… feltápászkodtam, és visszakiabáltam a többieknek, h. vigyázzanak, itt drót van. Kicsit sokkot kaptam, nagyon nem számítottam erre, óvatosan mentem ki az útra. Szembetalálkoztam egy fiúval, csak nem benéztem valamit, kérdeztem (nem lettem volna meglepve), nem, válaszolta, elhagyta a telefonját, és úgy emlékszik, hogy az erdészháznál még megvolt… Nagyon sajnáltam szegényt, h. ezen a durva kaptatón vissza kellett másznia, insallah meglett a telefon.

A következő szakasz, a Hór-völgy nagyon tetszett, részben, mert szintben mentünk, de még inkább a szép sziklái:

és érdekes fái miatt:

A Hór-völgy hosszú, kényelmes útján jól belehúztunk, és igyekeztünk lélekben felkészülni a ránk váró emelkedőre Ódor-várba, amit még az itiner is így jellemzett: „az utolsó, igen nehéz emelkedő”. Ha esetleg emlékeztek, így írtam róla a Less Nándor túra beszámolójában:

„Amerre a kistávok jönnek fel, nem ANNYIRA meredek, mint a mi hegyoldalunk, de olyan hihetetlen hosszú, és végig felfelé kell menni, h. NAGYON remélem, h. soha, soha nem kell errefelől feljönnöm Ódorvárba. Út közben hárman is megkérdezték: sok van még? Ááá, nem, pár száz méter, feleltem a M. Sz-től tanult fordulattal. Most mondjam, h. ja, másfél km, és végig felfelé?”

Hát, most itt kellett felmenni, előtte megálltunk, Tibivel megfeleztem egy energiaitalt, aztán hajrá. Végül is jobban ment, mint számítottam rá, felmentem elég gyorsan és megállás nélkül, a pont persze nem az esőháznál volt, hanem a legtetején, de innen megint csak nagyon jó a kilátás:

Elindultunk vissza az esőházhoz. Nekem eszembe jutott, h. nem lyukasztottam, visszamásztam, aztán meg rohantam a többiek után. Sajna továbbra is felfelé kellett menni, legnagyobb bánatomra… az utolsó előtti pontot a Völgyfő-házban még világosban értük el. Itt hihetetlenül finom tea volt, és mindenféle dőzs, amit amúgy csak a futók szoktak kapni: csoki, nápolyi, keksz stb. Tea és csoki után mintegy megerősödve indultunk tovább. Én már nem éreztem fáradtságot, hamarosan előrementem, és igazán szép hajrát vágtunk ki, mondhatnám, rohantunk, mint az alfelen lőtt vadkan. Az út egyre sárosabb lett, a naplemente egyre nyilvánvalóbb:

Hamarosan töksötét lett. Egyelőre nem gyújtottunk lámpát, mentem elöl, Éva utánam, a fiúk utána, igyekeztem a legkevésbé sáros oldalon menni, néha bevágtam Éva elé, de személyi sérülés nem történt elhamdulillah. Be ne nézzük az utolsó pontot, szóltam hátra, még van pont, kérdezett vissza Tibi. Biztos, ami biztos, elővettem a zseblámpát, időnként a GPS-t is, mindenki várta már a piros+ leágazást, ahol a pont is van, a GPS szerint 200 m-en belül van, mondtam, már csak 80 méter, itt kell lennie egy balkanyar után – és ott is volt. Utolsó lukasztás, én még egy brutális lejtőre készültem, de végül is sokkal jobb volt, mint amire emlékeztem. Persze, sötét volt, meg meredek, meg köves, és helyenként csúszós, de gond nélkül leértünk. A műúton már könnyű volt menni, hamarosan lekapcsoltam a lámpát, és egyszer csak benn voltunk a célban. 10:20-as idővel, ami ugye messze nem 10 órán belül, de én nagyon örültem, h. egyáltalán benn vagyok. M. Sz. persze már át is öltözött, Tamás még nem volt benn, de nemsokára beért a 65 km-ről. Elköszöntünk a rendezőktől. Szerintem a túra remek volt, nagyon szép útvonalon ment, jók voltak a jelzések/szalagok/nyilak, a pontőrök (ahol voltak) kedvesek, és tudtak érdemi információval szolgálni, az ellátás pedig nagyon jó, nekem még sok is volt. Egyetlen észrevételem az volt, h. a cél-rajt busz lehetne korábban, de sajna szervezési-logisztikai-futóindítási okok miatt ez nem kivitelezhető. Annyira boldog voltam, h. beértem időben, h. a kedves kínálás hatására a célban vettem egy 2012-es túranaptárt is.

Mész ládázni holnap, kérdezte a kocsiban M. Sz. Hát, eredetileg azt gondoltam, h. felkelek reggeli imára, aztán már vissza sem fekszem, és megyek. És, kérdezte. Jelenleg úgy gondolom, h. ez nem tartozik a lehetséges tartományba, válaszoltam őszintén. Hát akkor visszafekszel, és amikor felébredsz, elindulsz. Szerintem ez is az igen kevéssé valószínű kategóriába esik, mondtam. Igazság szerint épp azon gondolkodtam, h. hogyan fogok felmenni a galériára. Nevezzetek papírkutyának.

Egészében véve nagyon jó túra volt, bár az elején meghaltam, majd feltámadtam, ami mintegy szakrális-spirituális dimenziókkal gazdagította a túra fizikai-korporeális vetületét. De már kellett ez nekem…