Négy nap, három túra 2.
Táv: 42,8 km
szint: 1230 m
Te hova is mész holnap, kérdezte a
húgom csütörtökön, a villamoson ülve. Márciusi emléktúra 48, feleltem. Hát, már
ne is haragudj, de szerintem te perverz vagy, válaszolta húgom társalgási
hangnemben. Szép, mondhatom. Milyen világban élünk, ahol a fiatalabb testvér
csak úgy perverznek nevezi az idősebbet :)
Mindenestre, én magam is erre a
véleményre hajlottam, miután az éjszakába nyúló munka után az ébresztő hajnali
5-ös csörgésére próbáltam kimászni az ágyamból. Nincs mese, a hosszú távon 7 és
7:30 között van csak rajt, sietni kell.
Mondtam már nektek, mennyire utálom a
BKV-t? Azt a gusztustalan képmutatást például, amivel a tömegközlekedést
elkezdték „közösségi közlekedés” néven emlegetni… Én pl. a 7-es buszon SOHA nem
láttam még közösséget, csak tömeget… és bár nem járok olyan hú de gyakran a
Pilisbe, de még EGYSZER SEM fordult elő, h. a hévnek sikerüljön rendesen
végigmenni a teljes vonalon. Ráadásul ez alkalommal még a neten sem volt fenn,
h. pótlóbuszra kellene számítani. Pedig az volt. Ha nem ez lett volna „a” túra
a hétvégére, visszamegyek aludni. Így azonban felpréselődtem a pótlóbuszra,
majd beálltam Csillaghegyen nevezni a sorba. Elég sokan voltunk már, de minden
olajozottan ment, a nevezési díj szokatlanul kevés (500 HUF), az idő még kicsit
hűvös. Az összes polárt otthon hagytam, csak a vastagabb futófelső volt rajtam,
kicsit fáztam. Ekkor még. Aztán a nevezés után megindultam felfelé, a
Nagy-Kevély irányába. Hamarosan nem fáztam. Hoppácska, gondoltam, hát itt
felfelé kell menni… mindegy, mentem, sőt, igyekeztem, a nap sütött, a BKV egyre
távoldott, kezdett jó kedvem lenni.
Még sosem voltam a Kevélyen, hiába,
nem sokat járok a Pilisbe. Mikor felértem, már csúcsforgalom volt a csúcson:
Nem is véletlenül állt meg szinte
mindenki egy kis szusszanásra, fotózásra, mert a kilátás valóban nagyon szép
volt:
A pont azonban nem itt volt, hanem a
nyeregben, így egy pár korty után indultam is tovább. Pilisszentkereszt ismerős
nekem, jártunk erre M. Sz-kel és a csapattal, még rántott sajtot is ettem itt…
most a falu szélén kellett pecsételni, megkérdeztem a pontőröket, h. mennyit
jöttünk eddig, de nemigen tudták. Ez végig jellemző volt amúgy, bár a pontőr
fiatalok/gyerekek nagyon kedvesek voltak, de konkrétumokat nemigen tudtak
mondani. Én nagyon hiányoltam az itinerről a táblázatot a szint- és
távadatokkal, nekem sokat segített volna. Valamint az itiner olyan érdekes
megfogalmazást is tartalmazott, h. „kb. 20 perc múlva a K jelzés letér a PΔ
jelzésről”. Hogy tessék? KINEK 20 perc? Nekem, vagy a Tamásnak? Mert NAGYON nem
mindegy :).
Megnéztem a GPS-t, aki szerint 18,9
km-nél jártunk, és indultam tovább, felfelé, hogy máshogy. Ami kellemes
meglepetés volt, az az, h. (1) egész jól ment a dolog, el is határoztam, h. be
kellene érni 10 órán belül, úgyh. siessünk, (2) láttam egy CSOMÓ ilyet, és
nekem ők az elsők idén:
Egész szőnyeg volt belőlük, teljesen
megvidámodva mentem tovább, aztán egy idő után valami brutál hosszan kellett
menni felfelé. Sajna itt már nem volt hóvirág, ezért nem tudtam erre hivatkozva
megállni, de legalább elővettem a kulacsot, és ittam pár kortyot. Aztán
leküzdöttem a maradékot, és a ponthoz felérve ettem egy banánt meg egy fél
szendvicset. Mondjuk lehet, h. nem pont itt kellett volna, mert innen még fel
kellett menni… HANNN. A Hely, amelyet Nem Nevezünk Nevén. Mondjuk nem volt ám
olyan gáz, mint pl. az Istállóskő. Fel is értem viszonylag hamar, és
önkiszolgáló módon pecsételtem, 5-6 pecsét közül is lehetett választani a
múzeumban:
Aztán itt tettem egy kört, mert az
itiner szerint a PΔ jelzésen kellett volna továbbmenni, de azt meg nem
találtam. Vagy 10 perces körbe-körbe járás után (a múzeum biztonsági őre már
gyanakodva méregetett) feladtam, és megkérdeztem egy épp beérkező túratársat,
h. merre kell továbbmenni. Arra a műúton, mondta, és majd jobbra fog menni. El
is indultam arra, kicsit tétován, aztán hamarosan utolértem egy 6 főből álló
csapatot, náluk az itiner, hohó, ők is a túrán vannak, olyan rossz helyen
insallah nem vagyok… egy darabig mögöttük mentem, ami a brutál meredek lefelé
PΔ-ön jó is volt, mert lefelé nem vagyok egy gazellatípus. Aztán a kellemes
kevésbé lejtős szakaszon eléjük vágtam, kicsit kocogtam, az egyikük szintén, a
GPS-ről beszélgettünk, a többiek a pontnál értek be minket. A ponton
nagyon-nagyon finom limonádé volt, rögtön 2. helyezést adtam neki a tavalyi
Nagy-Hársas túra limonádéja mögött. Jól is jött, mert nagyon kevés folyadékom
volt már. Másfél liter volt nálam, ez nekem kevés egy túrára. Csokival is
kínáltak, de azt nem kértem. Mentünk tovább a kéken, kellemes, patakocskás
tájon, bár a patakocskán néhol több arasz vastagságú jég is volt:
Amúgy a táj és az idő is nagyon szép
volt, nohát, nem is olyan rossz ez a Pilis, gyakrabban kéne jönnöm ide,
gondoltam akkor már többedszer a nap során. Egész addig, amíg el nem értük a
kék + jelzést, ami kiment a műútra, aztán hol volt, hol nem volt… mint a
mesében. No, most merre tovább… Beért a 6 fős csapat minden tagja, közösen, 3
térkép és a GPS segítségével tanakodtunk. Lent, alattunk jobbra ott kanyargott
a zöld +, amit néha, messziről kéknek néztünk, ilyenkor valaki lemászott
megnézni, de csak zöld volt az. Erre kell menni Dömörkapuhoz, mondta az egyik
srác, menjünk le, és onnan tudom az utat Lajos-forráshoz. Ja, vagy menjünk le
előbb Pomázra, mert én meg onnan tudom, gondoltam magamban, de nem dobtam be az
ötletet, mert mindenki eléggé feszült volt már. A Pilis iránti vonzalmam
percről-percre csökkent.
Aztán végül nagy nehezen megegyeztünk
abban, h. BÁRHOL is megy a kék+, egy idő múlva keresztezni fogja a zöld +-t,
menjünk hát azon. Meg is lett az elágazás, bár a kék +-ok végig lefújva fekete
festékkel, nem tudni, ez vandalizmus vagy hivatalos átszervezés volt-e, mi
azért elindultunk rajta, a 6 fiúból 4 lemaradt az emelkedőn, a másik 2 bevárta
őket, én meg fújtattam tovább felfelé, mert már láttam, h. veszélyben a 10 órán
belüli terv. A jelzés hol elveszett, hol megkerült, nem érdekel, gondoltam,
mentem tovább a GPS alapján. Kissé zaklatottan, de megtaláltam végül a
Lajos-forráshoz vezető ismerős utat. Meg is lett a pont, de azt már láttam, h.
a 10 órából ki fogok csúszni, no sebaj, a szintidő azért meglesz insallah,
gondoltam, és nekivágtam lefelé a télről ismerős kék +-nak, ahol most is volt
helyenként sár:
De a nagy része azért teljesen jól
járható volt:
kocogtam lefelé, nem láttam egy
túrázót sem, ekkorra a mezőny már jól szétszóródott. Azért még biztos jöttek
erre, mert hamarosan 3 (nem túrázó) fiatal jött szembe, végigmértek, és az
egyik azt mondta a többinek: „Ezek valami elől futnak, mi meg pont arrafelé
megyünk…” Ha kicsivel több oxigén és idő állt volna rendelkezésemre,
elmagyaráztam volna félelmük alaptalanságát, így azonban csörtettem tovább.
Hamar lenn voltam Pomázon, az itiner
elég bonyolultan leírta, h. merre kell városon belül menni, pedig elég lett
volna annyi: a zöld jelzésen. Megelőztem pár rövidebb távos fiatalt, jó volt
látni, h. mennyi általános-középiskolás korú gyerek volt a túrán. Aztán
hamarosan feltűntek a táblák, majd a kedvencem is:
A célban megállapítottam, h. végül is
csak 6 perccel futottam ki a tíz órából. Aztán még egyszer átszámoltam a 7 és
16 óra közötti különbséget, és megállapítottam, h. 6 perccel futottam ki a 9
órából. Hurrá. Leültem az udvaron, ittam (továbbra is nagyon finom) limonádét,
és a kínált zsíros kenyeret kihagytam, viszont a hagymával felturbóztam a
szendvicsemet. Mire megettem, a 6 fiú is befutott, örültem, h. ők is
megtalálták az utat és rendben beértek.
Sajna a hévig még kellett 2 km-t
menni, ami annyira nem hiányzott. Az sem, h pont az orrom előtt ment el a hév.
A legkevésbé pedig az, h. mire (20 perc múlva) a másik megérkezett, a sor még
mindig nem jutott odáig, h. nekem is legyen jegyem. És nem volt olyan különösen
hosszú sor, de a pénztáros hölgyet szerintem rendkívül frusztrálta, h. neki
dolgoznia kell a hosszú hétvégén, és kb. 0,3 jegy/perc sebességgel dolgozott…
mondtam már, h. utálom a BKV-t?
Persze megint át kellett szállni a
pótlóbuszra, én még felfértem, de elég sokan nem, mivel a BKV úgy gondolja, h.
egy hév teljes utazóközönsége fel fog férni egy buszra. Hát nem.
Hazafelé beugrottam a boltba egy
körtéért, mert úgy éreztem, h. NAGYON ennék egy körtét, és ez viszonylag
veszélytelen dolog lévén úgy gondoltam, h. na jó, legyen. Így is még
szintidőben itthon voltam elhamdulillah :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése