Julianus 50

Táv: 54 km

Szint: 1600 m

Ez egy munkanap szombat volt, ennek ellenére Tonnakilométer is ráért, el is határoztuk, h. (immár másodszor) menjünk együtt a túrán. Remek, gondoltam, legalább tartjuk egymásban a lelket, meg inspiráljuk egymást, h. gyerünk. Ráadásul TKM ígért nekem vmi ajándékot, amit nagy érdeklődéssel vártam.

Ezen kívül ez volt az a túra, amin először ki akartam próbálni az ivózsákot. Ez egy ilyen kis műanyag zacsi, amiből kilóg egy cső. A zacsit beteszed a hátizsákba, a csövet rögzíted a vállhevederen, és nem kell megállni, ha inni akarsz, hanem csak szívod. A cuccot a dekatlonban vettem, és a lehető legmélyebb felháborodással tapasztaltam, h. a következő szöveg áll rajta: „Kövér test számára”. Hát ezen eléggé kiakadtam. Nehogy már még az IVÓZSÁKOM is beszóljon… (Kíváncsiságtól hajtva megszemléltek a török feliratot is, hogyaszondja „nem tartalmaz olajat”. Király. Aztán megtaláltam az angolt is, amiből kiderült, h. ez azt akarja jelenteni, h. : „Ne töltsön bele zsíros folyadékot.")

Reggel az 5:41-es vonattal mentem Nagymaros-Visegrád állomásra, ami szerintem elég durva, de 7-től lehetett rajtolni, és inkább indultunk az elején. Biztos, ami biztos, én azért vittem lámpát, hátha sötétben érünk be, 54 km az mégiscsak 54 km, és fáradtnak is éreztem magam, nem volt nagy kedvem sietni. (Mondjuk, ha majd sor kerül „A” projektre – vagyis nem is olyan sokára – akkor is vajon azt fogom mondani, h. „jaaaj, nincs kedvem sietni, mer fáradt vagyok…”, mikor „A” projekt nagy buktatója ÉPPEN a szoros szintidő a hozzám hasonló, leszázalékolt lajhárhoz hasonlóan dinamikus mozgáskultúrájú indulók számára?)

A nevezésnél voltunk már jó páran:

Ennek ellenére gyorsan ment a dolog, valamiért úgy emlékeztem, h. egy ezres a nevezési díj, és háromszor is rákérdeztem: biztos, h. csak 600? Rögtön az elején ki is emelném, h. ezzel együtt a szervezés, az ellátás, a pontőrök nagyon korrektek voltak, sőt, a nagybörzsönyi ponton már-már zavarba ejtően kedvesek, egyszerűen tömtek minket, még az útra a kulacsomat is teletöltötték a nagyon finom limonádéval, és volt gyakorlatilag korlátlanul húsvéti rozmaring alma, ami nálunk is volt a kertben, pont olyan aprók, de finomak voltak.

Elindultunk a már ismerős kék csík jelzésen kifelé a faluból, először csak kicsit emelkedett, aztán egyre jobban. Közben viszont láttunk egy csomó érdekes virágot, például a pirosló hunyorokat, amiket idén most láttam először, fel is hívtam rájuk TKM figyelmét, és engedelmével megálltam lefotózni őket:

Aztán a jól ismert jobb kanyar után nekivágtunk a brutális felfelé emelkedőnek, és útközben beértük az első pontot :). A pontőr ugyanis még csak akkor igyekezett a kilátó felé. Nahát, utolértük a pontot, lelkendeztem TKM irányába, velem még sosem történt ilyen! Kicsit későn indultam, mondta szégyellős mosollyal a pontőr, aztán pecsételt nekünk ott az út közepén. A kilátó közelében TKM roppant kedvesen felajánlotta, h. keressünk meg egy ládát, ami neki már megvan, de nem nagy kitérő, és akkor meglesz nekem is. Meg is lett hamarosan a fa tövében:

Mentünk tovább, nem a sárga csíkon, mint veletek a kilátó után, hanem a kéken, Márianosztra felé. Hamarosan újabb láda közelébe értünk, másztunk fel a jelzetlen úton a hegyoldalba, arra nem lesz jó, kiabáltak utánunk a jó szándékú túratársak, én csak annyit üvöltöttem vissza: „LÁDA!”, ja, akkor jó, mondták, ezek szerint sikerült érthető magyarázatot adni egyetlen szóban, nagyszerű. A láda után visszatértünk a helyes útra, ez egy nagyon kellemes szakasz, nem megerőltető, ráadásul útközben legnagyobb örömre találtunk éppen nyíló tavaszi héricseket, az elsőt idén:

Majd hamarosan többet is csapatosan: 

A török-mezői pontot elérve egy kicsit letértünk ismét a túra útvonaláról, ezúttal nem láda, hanem folyadékpótlás miatt: lementünk a Fehér-forrásokhoz, ide egyszer veletek is el kell jönni, annyira érdekes: egy brutál nagy gödörben fakad több forrás is, mondtam is TKM-nek, h. az lesz a te forrásod, ez meg az enyém, jó? Így legalább nem kellett összevesznünk, h. melyikünk melyikből iszik. Saját külön forrásommal:

A törökmezői tó után ismét alkalom adódott a ládázásra, végül is csak a susnyás, szúnyogos, piócás, köves, vizes, ÁMDE felettébb romantikus patakmederbe kellett lemászni a hídpillérek alá, ahol igaz, h. sötét volt, de legalább a híd élemledett korú deszkáiról a nyakamba hullott a helyi fauna összes korhadéklakó tagja és az oszlásnak indult erdei hulladék elképzelhető legszélesebb skálája, amikor a túratársak átkeltek a fejünk felett. Ja, amúgy ha még ne mondtam volna nektek, ez a szép a ládázásban (bár ennek további örömeire később még visszatérnék insallah).

Mindegy, a láda meglett, és mi is rácsatlakoztunk a forrásos kitérő után a túra hivatalos útvonalára. Mentünk Kóspallag felé, enyhébb felháborodásomra felfelé, gondolkodtam is rajta, h. TKM kevesellte a szintet a túrában („nincs is 1600”), hát én nem, de igyekeztem diszkréten fuldokolni, és tartani a tempót. Viszonylag hamar elértünk a „Kóspallagi elágazás” nevű pontot, amely – mily meglepő – a kóspallagi elágazásnál volt:

A hősies pontőrök diót törtek, és a megpucolt dióbéllel kínálták a megfáradt túrázókat. Mivel a diótörést én magam a meggymagozással egy kategóriába sorolom, őszinte tisztelettel vettem a dióból. De persze nem időztünk sokáig, menni kellett tovább. Egyre melegebb lett, és kezdett felderengeni bennem, h. ha februárban, -2 fokban egy szál téli futófelsőben mentem futni, akkor 22 fokban NEM ugyanabban a felsőben kellene menni… mindegy, kissé felhevülten haladtunk, mert azért kellett ám felfelé is menni a változatosság kedvéért:

Arra is rájöttem, h. ez az ivózsák („kövér test számára”, jaja) nagyon praktikus, tényleg sokat segített, rendesen ittam, míg ha le kellett volna mindig venni a zsákot, akkor nem ittam volna rendesen. Némi kis hibája van azért: a hátizsákban van egy rekesz, amibe ezt a zacsit be lehet rakni, no, ez a zsák hátsó részében van, vagyis pont felfekszik a júzer hátára. Leírhatatlan érzés, amikor egy jó mély slukk hatására a 37 fokos izó beömlik az ember szájába… hidegen se egy élmény, de így testhőmérsékletűen, hát, ezt nem lehet elmondani, ezt ki kell próbálni.

Közben utunkat figyelő szempárok kísérték:

Nemsokára beértünk a 20-as táv céljába, Márianosztrára. Itt zsíros kenyér, alma, limonádé kombóval kínáltak minket, utóbbi kettőt igénybe vettem, miként a szemben lévő nyomós kút hideg vizét is. Egy darabig jól szórakoztunk azon, h. az egyik helyi hölgy kutyusa beszökött a pontra, és nem is volt hajlandó hazamenni – ebben bizonnyal része volt annak, h. a túrázók zsíros kenyérrel etették Foltost:

Kissé szorongva vágtam neki a további útnak, tudván, h. fel kell mászni a Koppány-nyeregbe, és annyira nem éreztem fittnek magam. Végül is annyira nem volt vészes, megkaptuk a pecsétet, aztán egy rövid, de szórakoztatóan meredek szakaszon fel a Kis-Koppányra. TKM említette, h. ezt ugyan ki lehetne kerülni egy kicsit hosszabb, de a hegyet megkerülő úton, de természetesen mi ilyet nem teszünk, mert szeretünk magas helyekre felmenni, ahonnan jó a kilátás, és átélhetjük azt az élvezetet, h. ismét leküzdöttünk egy jó kis emelkedőt. Amúgy útközben találkoztunk virító pimpóval és valami Euphorbia fajjal is, tehát már csak ezért is megérte:

Fentről pedig valóban gyönyörű panoráma nyílott a Börzsönyre:

Mentünk tovább, és TKM hamarosan közölte velem, h. itt van egy negyedik láda a közelben, ha gondolom, begyűjthetem, ő addig megvár a romantikus kis erdei réten. Persze nem hagytam ki, ha már itt van az úttól alig 200 méterre, naná, h. megkeresem, mondjuk az szöget üthetett volna a fejembe, h. ő miért nem akar jönni… mikor a BRUTÁL meredek, köves, csúszós lejtő felénél jártam, akkor már tudtam, de akkor már persze hogy nem fordultam vissza. Amúgy megérte lemászni, mert a kilátás az hihetetlen volt:

Mondjuk, mikor realizáltam magamban, h. FEL is kell mászni, akkor már kezdtem gondolkodni, akkor meg különösen, amikor megláttam, h. TKM a szó szoros értelmében hanyatt fekve heverészik a fűben – bizonnyal remekül érezte magát, míg én a ládáért küzdöttem. De sebaj, mert én meg utána hosszasan arról meséltem neki, h. hogyan kell reszelt egeret és békaturmixot készíteni fiatal kígyók táplálásához. Ennek hatására a nagybörzsönyi ponton nem nagyon kért zsíros kenyeret…

A ponton megint csak nagyon kedvesek voltak, a limonádé nagyon finom, de nekünk ugye menni kellett. Tudtuk, h. ismét meg kell mászni a Koppány-nyeregbe vezető meredeket, csak ezúttal másik irányból, és előttünk állt még a Nagy-Galla is, amelyen én még sosem voltam – no, a tetején most sem lettem, mert csak az oldaláig mentünk fel a hegynek, amit korábban a távolból már megcsodáltam a hetyke kis kúpjával:

Út közben meglepetten állapítottam meg, h. a patak bizony még alaposan be van fagyva a mély patakvölgyben:

A Koppány-nyeregbe vezető emelkedő nem volt olyan gázos, mint vártam, pedig ekkor kezdett elkapni a szokásos „35 km-es fáradtság”, de elhamdulillah hamar el is múlt – fáradtság ellen nincs is jobb, mint egy jó kis emelkedő. Felértünk a Koppány-nyeregbe:

Ahol is leültünk, és kávéztunk egyet. Biztos, ami biztos, én megettem egy fehérjeszeletet is :).

Ismét a kék csíkon mentünk tovább a Nagy-Galla oldala felé, ez a hegy nagyon szimpatikus nekem, egyszer insallah felmegyünk majd a tetejére is. Addig is kellemes erdőn-réten vezetett az utunk:

Ahogy egyre kevesebb maradt a távból, úgy lelkesedtünk fel egyre jobban, és igyekeztünk kicsit megnyomni a tempót. Az út jó volt, kellemesen járható, néha kicsit lejtett is, hát miért is ne siethetnénk, meg kocoghatnánk bele néha egy kicsit. Érjünk be 11 órán belül, tűztük ki vidáman a célt, és valóban jó tempóban sikerült haladni, nem is éreztük az addigi 40 km fáradtságát. Meg-megpillantottunk előttünk egy-egy túrázót, előzzük meg, adtam ki a jelszót, TKM pedig hasonló lelkesedéssel vetette magát az üldözésbe. Néha kocogtunk, néha csak kiléptünk, és egyre-másra előzgettük a túrázókat. Közben beszégettünk, és megfigyeltem, h. errefelé még a fának is füle van:

A Misa-réten lévő pontra úgy értünk, h. láttam: a 11 órán belüli időhöz 65 percen belül kell beérni. Nem is beszélgettünk sokat, nyomjuk meg, mondtam, egy órán belül be kell érni. Hát, ahhoz futni kell, mondták a pontőrök lemondó arckifejezéssel, eddig is futottunk, mondta büszkén TKM, én örültem, h. ő örül, és mentünk tovább, még mindig jó tempóban.

Az út utolsó szakasza nagyon rossz volt: először egy iszonyat köves részen kellett menni, ami már így 50 km környékén nem annyira esik jól, utána meg aszfalton, ami szintén nem. Ennek ellenére végül is beértünk 10:40 alatt, amibe persze benne volt a ládázás is, különös tekintettel arra, amikor én nyugdíjas csigaként le-, majd felmásztam ahhoz a KRETÉN ládához, mialatt egyesek hanyatt fekve heverésztek a fűben, de sebaj, mert (1) végül is én akartam ládázni, nem más, és nem is kényszerített rá senki, (2) még nem beszéltünk pl. a kígyóevő kígyókról sem.

A célban pont az orrom előtt ment el a vonat, de nem gond, mert beültünk a restibe, ahol is TKM átadta az ajándékot, amelynek nagyon örültem, és amelynek mibenlétére most inkább nem térnék ki bővebben, de aki nálunk jár, az a szobámba való belépés után balra felfelé nézve megtekintheti insallah.

Hamarosan felszálltunk a következő vonatra, amin volt fűtés, aminek nagyon örültem, mert ekkor már nagyon fáztam, pedig rajtam volt a dzseki. A kellemes melegben hamar eltelt az utazás, a Nyugatiból meg már pecek alatt itthon voltam.

Nagyon élveztem a túrát, a társaság remek volt, a vége az kifejezetten izgalmas volt, a kilátások gyönyörűek (hiába, a Börzsöny…), a szervezők kedvesek, az ellátás kellemesen bőséges, az útvonal, hát, az meg börzsönyös :). Én nem keveselltem a szintet ám... Insallah itt leszünk jövőre is!