Mátrahegy

Táv: 43, 42 km

Szint: 1922 m

Nagyon készültem erre a túrára. Olyan ideges is voltam előtte, mint már régen, utoljára talán a Vulkán előtt. Mivel ugye a múlt héten a Bükki Kilátások nem ment úgy, mint szerettem volna, eléggé féltem. Volt ugyanerre a napra egy mecseki túra, mi szintén tetszett volna, a Mecsekben meg még csak egyszer voltam, és abban lényegesen kevesebb volt a szint… Próbáltam ravaszul arrafelé terelgetni a fiúkat – akkor mondhatom, h. hááááát, igazán nem tehetek róla, de a Mecsekben voltunk, nem tudtam menni (kis ravasz vagyok, mi?). De aztán csütörtök estére eldőlt: Mátrahegy. 

Mint tudjátok (elmondtam már kb. 100x), nem szeretem a Mátrát. Amikor ez túratársakkal szóba jön, a legtöbben megértő hangsúllyal közlik: hát igen, én is félek a Mátrától! Én nem félek, javítottam ki mindig önérzetesen, csak nem szeretem… No, most féltem. Mivel ezeket az aggodalmaimat soha, senki nem osztja, akinek vállára borulva elzokoghatnám félelmeimet, némán rettegtem. Mintegy előképe volt ez „A” projektnek. Mondjuk ne aggódjatok, AKKOR sokkal jobban fogok félni :).

Amúgy magamban ezt a túrát az „A” projekt kvalifikációjának tekintettem. Mondtam is Tonnakilométernek, h. ha nem érek végig 10 órán belül, akkor teljesen felesleges arra pazarolnom a pénzemet, h. „A” projektre nevezzek – jobban járok, ha megyek helyette a Gyermekvasút 20-ra, vagy valami hasonlóra. Ő együttérzőn mondta, h. dehátbiztosvégigérszhalima. Ezt rövid gondolkodás után kb. úgy értelmeztem, mint mikor 8-10 éves koromban a nagyapám megnyugtatott: igen, ha a reggeli kifli+iskolatej pénzem felét mindig félreteszem, előbb-utóbb vehetek majd egy saját lovat. Egyre lámpalázasabban vártam a szombatot.

Reggel a fiúk már 6 előtt itt voltak, én szokás szerint lenn a körúton vártam már őket. Hamar leértünk Mátrafüredre, és fél 8 után 4 perccel rajtoltunk is. Én egy kicsit feszült voltam, nemcsak a túra miatt, hanem azért is, mert nem értettem, h. ha EGYETLEN EGY lányvécé van, akkor a futólány miért pont ott öltözködik át hosszasan. No mindegy, végre elindultunk.

Tamás szokás szerint elfutott rögtön, Megbízott Szakértőnk és én kissé lassabb tempóban követtük. Nekem ma andalogni van kedvem, mondta M. Sz., én meg azon gondolkodtam, h. van ezen a túrán 30-as táv is, de már mindegy… Andalogtunk kifele a faluból a számos túráról ismerős úton, elhamdulillah h. ott volt M. Sz., mert én már az első egy km-n belül kétszer is rossz irányba mentem volna… de M. Sz., mint hipernavigátor, mindkét esetben utánam szólt. Még a falun belül átszaladt előttünk az úton egy mókus, fel a kerítésre, és sokáig nézett minket alig pár méteres távolságból, aztán eltűnt a fán.

Az első pont a Muzsla-tetőn volt, viszonylag hamar felértünk, az emelkedőn hátrafordultam, mögöttem a Mátra, távolban a Kékes – MINDIG olyan kis laposnak meg ártalmatlannak látszik, amíg el nem jutsz odáig, h. fel kell rá menni:

Fenn a ponton rám köszönt valaki, megismersz, kérdezte. Nem, feleltem szégyenkezve, mondjuk ebben lehetett némi része a szemembe csorgó izzadságnak és az akut oxigénhiánynak is, mert amikor kiejtette a Via Dolorosa nevet, azonnal vágtam rá: Pista bácsi! Együtt mentünk a túra utolsó 20 km-én.

Mentünk tovább, most már egyenesebb úton, de meglepően sok hó volt:

Elértük Lajosházát, ahol most nem volt pont, viszont fel kellett mászni a hegyoldalon, ami elhamdulillah nem volt hosszú, viszont viccesen meredek:

Fenn már viszonylag normálisan folytatódott, és elég hamar meglett a pont is, ahol kaptunk egy kocka csokit. Hát, a méret nem volt eltúlozva, de nem is baj, mert ilyen mogyorósnugát-szerűség volt, amely gyermekkorom legsötétebb napjait idézte. A pont után nem sokkal meg is álltunk, M. Sz. szigorúan közölte, h. már jöttünk majdnem 10 km-t, én meg még nem is ettem és nem is ittam. Oké, megálltunk, zsák le, ittam, és ettem egy banánt. Mentünk tovább, fel-le hullámzó terepen, utolértük a múlt heti túrában fontos szerepet játszó Tibit, Zolit és barátaikat. Imre nem jött, beteg lett, ez úton is jobbulást, Éva meg nem fért be a kocsiba. Mentünk tovább, elköszöntünk az emelkedőn Tibiéktől, még egyszer összeakadtunk, mikor Galyatetőn próbáltam táplálkozni, aztán már a túra végén, mikor kifele jöttünk a kocsival, láttam, h. akkor érnek be, szóval elhamdulillah minden rendben ment velük.

Innen lassan megkezdtük a folyamatos emelkedést Galyatető felé. A többi táv ide nem jött fel, TKM, sajnálhatod, h. ezt kihagytátok… Az idő remek volt, már jön a tavasz, szólt hátra M. Sz., igen, érzem, feleltem, még a banán is csírázni akar. Hogy érted, fordult hátra M. Sz., érzem, h. jönne fel a torkomon, nyögtem ki, és nem vicceltem. A következő nagyobb emelkedőn el is vesztettem M. Sz-t (csoda, h. eddig együtt mentünk), aztán Galyatetőn még összeakadtunk, utána már csak a célban. Mondjuk elhamdulillah a jelzések jók voltak, és miután magamra maradtam, és nem számíthattam semmi sztár vagy egyéb navigátorra, teljesen egyedül is megtaláltam az utat.

Galyatetőre felfelé az utolsó szakasz jó meredek, M. Sz. jött szembe, van fenn banán, mondta bíztatóan, én igyekeztem nem elesni a jeges, havas, sáros stb. emelkedőn, de jó, banán, gondoltam. Aztán fenn meg is csodálhattam az üres ládákat:

A banán ugyanis elfogyott… no, sebaj, van még egy a táskámban, illetve egy a gyomrom és a szájüregem között valahol félúton… elővettem az apró, alig tenyérnyi teljes kiőrlésű zsemlémet, és valahogy lenyomtam a felét, annyira nem esett jól, sebaj, irány Parádsasvár, lefelé a piros +-on, ami M. Sz. szerint nem is meredek. De pedig az. Viszont nagyon szép volt, a kilátás is, meg a vége felé a patak mellettünk a mély patakvölgyben:

Meg jó sáros, csúszós is volt, de azért elhamdulillah rendben leértem Parádsasvárra, ahol ettem lekváros kenyeret (ez az ellátmány része volt) és ittam egy kávét (ezt vettem magamnak). A pontőr hölgyről kiderült, h. a lánya is muszlim, ez úton is üdvözlöm őt.

A következő pontig kellemes volt az út, annyira, h. kicsit kocogtam, a ponton szúróbélyegző, szúrtam, és tovább Parádóhutára. Itt már láttam, h. a magammal hozott kb. másfél liter folyadék leginkább a „vicc” kategóriába sorolható, vettem volna egy fél literes ásványvizet, de nem volt, viszont a pultos hölgy készséggel kimértnekem pohárba a felbontott másfeles üvegből. Végül is megittam a fél litert, utólag jutott eszembe, h. kérhettem volna éppen a saját kulacsomba is… mindegy, gondoltam, a Kékesen majd veszek valamit.

Innen a Pisztrángos-tóhoz kellett menni, ahonnan elkezdődik a Kékesre felvezető hírhedt emelkedő. Én itt még csak lefelé jöttem korábban, és úgy nem volt olyan iszonyat vészes. Hát, gondolom, felfelé majd más lesz, mondtam magamban. Sokkal jobban megdöbbentett azonban az, h. ADDIG IS egy csomót kellett felfelé menni. A piros +, hát az elég durva volt felfelé. Ilyenek voltak benne:

Mondjuk, ha megnéztem volna az itinert tüzetesebben, akkor láthattam volna, h. a nem egészen 4 km-ben van mintegy 400 m szint, de én erre nem voltam felkészülve. A csodálkozás és felháborodás (nem MONDOD, h. még MINDIG van felfelé) váltakozó érzelmeivel eltöltve mentem felfelé. A táj amúgy gyönyörű volt, meglepően sok hóval, és már majdnem a Pisztrángosnál ezzel a T-szurdokot idéző, érdekes jégképződménnyel:

A Pisztrángos-tónál már kezdett derengeni, h. insallah be tudok érni 10 órán belül. Tűkön ülve (illetve állva) vártam ki, h. az előttem lévő párnak a pontőr bácsi pár perces csevegés után pecsételjen, majd leültem egy padra, h. enni kéne valamit.

Itt vetném közbe, h. ez a túrán történő táplálkozás (TTT, hahaha) nem nagyon megy nekem. Ha nem eszek, előbb-utóbb rosszul leszek. Ha ekkor eszek, már mindegy, mert ki fogom hányni (lásd Gödöllői Lemaradás). Ha eszek, akkor pedig folyamatosan émelygek felfelé az emelkedőn. Csokit, azt persze simán tudnék enni (szerintem), de hát nem azért diétázom mintegy 2 éve, h. most elkezdjek csokikat zabálni… Marad az, h. az emelkedő TETEJÉN kell enni, mert lefelé azért nincs gond. Most viszont nem gondoltam, h. 4 km emelkedő után az újabb 3 km emelkedő előtt ennem kéne, viszont határozottan éhes voltam.

A héten a húgom elvitt Szakrális Impregnáló Sprajt venni a dekatlonba, és akkor beszereztem ilyen kis zacskós gyümölcspépeket. Eddig ódzkodtam ezektől, gondolván, h. ezt azért nálam sokkal komolyabb embereknek találták ki, akik ilyen 100 km-ket futnak. De most gondoltam, egy életem, egy halálom, kipróbálom.

Jelentem, 100%-ban bejött. Nagyon kevés volt, talán 1-2 kanálka, nem émelyegtem tőle, nem akart visszajönni, de az éhségem elmúlt. Az íze, hát azt hagyjuk, de mint tudjátok (főleg, mióta diétázom), szinte BÁRMIT képes vagyok megenni, ha meggyőzöm magam, h. az jó lesz nekem. Pl. ma is HALAT ettem, én egy HŐS vagyok szerintem.

A zacsi után nekivágtam az emelkedőnek:

Nagyon sok hó volt, néhol csúszott, emlékeztem ezekre a szakaszokra a sziklás hegyoldallal akkorról, amikor lefelé jöttünk itt:

Alapvetően 3 nagyobb szakasz volt ez a kevesebb, mint 3 km, nekem a legutolsó tetszett legjobban:

Amúgy sokkal könnyebb volt, mint vártam, nem kellett megállnom, simán felmentem, még előzgettem is, és nagyon tetszett az egész. Pont az a fajta emelkedő, amit a legjobban szeretek: nem olyan hűde durva, mint pl. a sárga - jelzésen a Kékesre felfelé, nem is technikás, csak menni kell kitartóan. Fenn a ponton közöltem is a pontőrrel, h. azt hittem, durvább lesz. Nehezítsünk legközelebb, kérdezte érdeklődve. Nem, nem, siettem tisztázni a dolgot, ittam egy fél liter teát, megettem a másik banánt, vettem egy light kólát az útra, és indultam tovább, mert most már az is lehetségesnek tűnt, h. 9 és fél óra alatt érjek be.

A tetőről levezető aszfaltút brutálisan le volt fagyva. A GPS-t nézegetve eldöntöttem, h. SZERINTEM merre megy le a zöld csík jel, de mint tudjuk, az elképzeléseim és a valóság nem minden esetben vannak 100% átfedésben, így megkérdeztem az utánam jövő túratársat: te biztos tudod, h. erre kell lejönni, vagy te is csak tippelsz? 100%, felelte mosolyogva, erre én nekilódultam, és hamarosan IRL is megláttam a zöld jelzést a kerítésen. Egyszer csak hallom, h. valaki csúszik lefelé szánkón, kinek van ennyi esze, ezen a durván jeges kocsiúton, gondoltam, és hátranéztem. Döbbentem láttam, h. az előbbi túratárs az, és nem szánkón, hanem a hátán csúszik… nagyon megijedtem – szerintem jobban, mint ő – mert kívülről nézve ÓRIÁSIT esett és csúszott. Érdeklődésemre azonban közölte, h. nem ütötte meg magát.

Mondjuk engem is sokszor csak a bot fogott meg, mert lefelé az út köves volt, csúszós és jó havas is volt:

Ennek ellenére ahol tudtam, kocogtam, és nagyon élveztem. Előttem szintén kocogott kicsit az esős túratárs, én meg igyekeztem nem lemaradni tőle. Arra gondoltam, h. középiskolás koromban hogy utáltam futni, és még egy iskolakör sem ment, pedig az kb. fél kilométer ha volt… Nagy kár, h. majdnem 40 éves lettem, mire megszerettem az ilyesmit.

A következő pont után már sárosabb volt az út, de azért próbáltam menni, majd kiértünk egy kis gerincszerűségre, ahol beértünk egy 5-6 fős csoportot, akik ráérősebben mentek, mi is belassítottunk. Egy ideig még jól is esett, aztán persze kezdtem türelmetlenkedni – ha így megyek, mi lesz az „érjünk be 10 órán belül” elképzelésemmel, és ennek folyományaként az „A” projekttel? Azzal nyugtattam magam, h. ott is előfordulhat, h. beszorulok valaki/k mögé. Amúgy egyetlen percig sem kétlem, h. ha szólok, h. mennék, illetve ha leghalványabb fogalmuk lett volna arról, h. mire gondolok, azonnal elengedtek volna. Én viszont nem szóltam (néma gyereknek…), mert arra gondoltam, h. könnyen lehet, h. mégsem tudom tartani a tempót, és akkor meg mit pattogok itt, én kis szerencsétlen. Engem megelőzhetsz, mondta kedvesen az esős túratárs, aki látta, h. egyszer próbáltam kielőzni, de aztán mégsem, mert se mást lelökni, se én magam leesni nem akartam. Aztán egyszer csak a velünk párhuzamos útszerűség felemelkedett mellénk, én kifutottam, és bevágtam az élen haladó hölgy elé. Mi van. Halima, kerget valaki hátulról, kiáltott utánam valaki, nem tudom, ki volt, és azt sem, h. honnan ismerjük egymást, ezt úton is elnézést kérek. Lényeg, h. futottam tovább a cél felé, legalábbis reméltem J.

Hamarosan beértem rövidebb távon indulókat, gyerekes családos kirándulókat, elengedtek, elővettem az itinert, h. mennyi van még – és akkor láttam megdöbbenve, h. két pont van még, illetve az egyik egy mozgó ellenőrzőpont, ahol én nem pecsételtem. Befékezés, ti melyik távon vagytok, kérdeztem egy fiatal párt, a 30-on, mondták. És nektek megvolt a mozgó pont? Persze, már jó régen. Ó, basszus, végig az útvonalon jöttem, hol nézhettem be, törtem ki kétségbeesve. Hát, két apóka ült az út szélén egy hokkedlivel, elég nehéz lett volna benézni, mondta a fiú, és hozzátette: de szívesen megmutatom, merre kell visszamenni. Hát, én már biztos nem megyek vissza, mondtam, kissé szomorúan gondolva arra, h. legfeljebb nem fogadják el a teljesítést. Aztán megnéztem megint az itinert, és a tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. minden pontnál oda van írva, h. melyik távnak kell ott pecsételni, és a „Télizöldes, túristaúton, mozgó ep”-hez oda van írva, h. 30, basszus, mi nem is MENTÜNK arra, hogy kéne ott pecsételni.  A másik pont, meg Mátraháza, parkoló, 10, 20, 30-as táv, mi lenne, ha néha el is OLVASNÁM, h. mi van az itinerre írva... A 40-esnek ott nem kell pecsételni, kiabáltam vissza, aztán futottam tovább. Tudtam, h. hamarosan kiérek a sárga – jelzésre, amin az itiner szerint „Gyöngyös felé” kell majd haladni. No, azt nekem honnan kéne tudnom, h. merre van, gondoltam, de úgy döntöttem, majd megkérdezek egy autóst. Aztán ez feleslegessé vált, mert mintegy azonnal felismertem, h. ez az a sárga, ahol reggel jöttünk felfelé. Balkanyar, és a reggeli útvonalat követve 1 km múlva már a célban voltam, pontosan 9 és fél órás idővel, ami ja, tudom, semmiképpen sem országos rekord, de én azért nagyon boldog voltam.

Rég örültem annyira kitűzőnek, mint mikor ezt átvettem. Gratulálunk, és várjuk legközelebb is, mondta az érkeztető hölgy. Biztosítottam róla, h. REMEK túra volt, még akkor is, ha nekem nem jutott banán…

Szaladtam ki a fiúkhoz a kocsihoz, nem akartam megváratni őket. Tamás 6:44 alatt ért végig, ami szerintem már a nem egészen normális dolog kategóriába esik… M. Sz-t meg sem mertem kérdezni. Ő viszont rámszólt: összekented magad valamivel! Valóban, a fél arcom csupa sár volt, de ezt addig senki nem tette szóvá… Gondolom, a vízilócsorda minden hangerejével és kecsességével elcsörtető, összeszorított fogú, erősen koncentrálva előremeredő, az akut oxigénhiány összes tünetét mutató, lila arcú őrülttel SENKI nem merte közölni, h. hé kislány, sáros a kis pofikád…

A fiúk kitettek a vasútállomáson Füzesabonyban, 10 perc múlva jött a pesti IC. Ekkor már annyira éhes voltam, h. bár viszolygok attól, ha valaki a vonaton eszik, azért csak benyomtam a maradék zsemlémet… aztán csak ültem, bámultam ki az ablakon, és arra gondoltam, milyen jó kis túra volt ez.

A szemben ülő öreg néni végigmérte a túrabotjaimat, ahogy szálltam le a Keletiben. Kirándulni volt, kérdezte. Igen, feleltem mosolyogva. És kellemes volt, kérdezett tovább. Nagyon, mondtam, és indultam haza, a zuhany és a gulyásleves vonzásának engedelmeskedve…

*** Figyelem! Önvallomás következik! ***

Rájöttem, h. szeretem a Mátrát. Azt hiszem, azért viseltettem eddig olyan kemény ellenérzésekkel az irányába, mert féltem a szintesebb túráktól. Tévedés ne essék, most is félek a szintesebb túráktól, de azért sokkal jobban élvezem őket, mint pl. egy éve. Jó kis hely ez a Mátra. Lehet felfelé menni bátran.