Táv: 43,31 km
Szint: 1605 m
Sokáig úgy tűnt, h. akárcsak tavaly,
idén is egyedül megyek erre a túrára. Aztán írt Tonnakilométer, h. az ő
eredetileg kiszemelt túratársa lemondta, menjünk együtt. Örültem, mindig
remekül szórakozunk együtt – most még jobban, de ezt ekkor még nem tudtam – és
legalább ládázunk is egyet.
Szombat hajnalban sokáig gondolkodtam,
h. mit vegyek fel, amiben nem lesz melegem, és lehetőleg fázni sem fogok… Végül
egy futófelső + „C” polár kombóra esett a választás – „C” polárt még nem
ismeritek, kivéve Adrienn, de majd hamarosan bemutatom insallah. Elraktam a
GPS-t, térképet nem vittem, hiszen velem lesz Tonnakilométer, a Sztárnavigátor,
nincs mitől tartanom.
7-kor találkoztunk a farkasréti
rajtban, majd nevezés és (részemről) csomagfeladás után neki is vágtunk. Ez a
túra egy brutál felfelé mászással indul, ezt egyszer veletek is ki kellene
próbálnunk insallah. Felérve az Ördögorom sziklái és a kilátás azonban
kárpótoltak a mászásért:
Megkerestünk egy geoládát, ami nem
igazi láda volt, csak virtuális, vagyis meg kellett keresni egy betonkockát az
úton, és arról kellett a számot leírni jelszónak. Mivel szó szerint az út
közepén volt a betondarab, ez nem volt olyan óriási kihívás. Aztán becéloztuk a
Széchenyi-hegyet. Tudni kell, h. az ide felvezető zöld háromszög Magyarország
általam talál legkevésbé kedvet emelkedője – nem olyan hú, de meredek, de
hosszú, és nem hoz valami látványos eredményt… nem az, h. felértél pl.
Istállóskőre, és akkor most büszke lehetsz magadra, hanem ott vagy a
gyermekvasút végállomásánál, ahol amúgy a kisgyerekes anyukák szokták
sétáltatni a sarjaikat. No, mindegy, útközben volt még egy virtuális láda, Az
Úti Madonna kápolna emléktáblájáról kellett leírni valamit. A Széchenyi-hegyről nagyon érdekes volt a ragyogó napsütés és a sötét felhők kontrasztja:
Innen a Normafáig
már kezdtük érezni, h. lesz még itt sár is… A Normafától a kilátás most nagyon
szép volt a tiszta időben:
A Tündér-szikla előtt nekünk kerülnünk
kellett (felfelé, naná) h. egy ládát megkeressünk. Kezemben a GPS-szel, másik
kezemben a két bottal próbáltam mászni felfelé a brutál csúszós, sáros
hegyoldalban. A GPS szerint a láda élesen balra fel. Felmegyek a KRETÉN
csúszós, jeges, vizes sziklákon, sehol semmi, az utolsó pillanatban kapok el
egy fatörzset, h. nehogy hanyatt vágódva szánkázzak alá, nagy nehezen
megkerülöm a sziklát, a túloldalon ott áll TKM jámbor mosollyal a geoláda
rejtekhelye mellett. No, nálam, akkor már szakadozott a cérna, nem IGAZ, h.
felmentem azon a BÜDÖS sziklán, erre meg itt van, nem is kellett volna, ki az a
szerencsétlen, aki elhiszi, h. ezt mi SZÓRAKOZÁSBÓL csináljuk? Szóval kb. olyan
hisztit sikerült levágni, mint mikor M. Sz. kíséretében először mentem fel a
Csóványos geodéziai tornyába. TKM láthatólag remekül szórakozott, ami persze
nem sokat tett hozzá az én lelki stabilitásomhoz, de azért logoltam persze.
Nézd, tuja, egy szál sziklából nőtt ki, próbálta a hangulatot oldani TKM,
lesz@rom a tuját, tajtékzottam én, hát, ahhoz elég akrobatikusnak kellene
lenned, állapította meg TKM a tujácskát szemlélve.
Feladat: keresd meg a képen a tuját!
Nagy nehezen sikerült élve és épségben
visszamászni az útra, és hamarosan meglett a pont is, amit a ládázás miatt az
indulási oldalról közelítettünk meg az érkezési helyett. Ez fel is tűnt pár
embernek, igen, mi vagyunk a kretének, akik még pluszban felmásznak a ládákhoz,
tisztáztam a helyzetet még mindig kissé paprikás hangulatban. Aztán gyorsan
módosítottam: illetve ÉN vagyok kretén, TKM nevében nem nyilatkozhatom!
Persze ekkor már mindenki remekül
szórakozott, mentünk tovább, itt egy szakaszon jó jeges volt az út, egy előző
futó elesett, és csaknem TKM-et is átlökte a meredély szélén, de megúszta
elhamdulillah, aminek nagyon örültem, mert mégiscsak SOKKAL jobban navigál
nálam. Tovább cuppogtunk a következő pont felé, ami Fekete István háza előtt
volt, ez egy elég e4seménytelen szakasz volt, majd innen az Árpád-kilátóhoz,
amely már sokkal eseménydúsabb, amennyiben feltételezzük, h. esemény=lépcső.
Rengeteg lépcsőn mentünk felfelé, TKM tippje szerint a 10-es FOSlépcső-skálán
(egyszer majd insallah írok egy tanulmányt az eltévedéstudomány mérőszámairól)
egy 7-8-as simán volt. Azért persze felértünk, még jóval a kilátó előtt volt a
pont, kaptunk csokit, ami nagyon jól esett. A kilátónál rutinszerűen otthagytuk
a túra útvonalát, és megkerestük a következő ládát, megtalálás után TKM
készített rólam egy képet, lábamnál a láda-rejtek, rajtam „C” polár:
Innen, a változatosság kedvéért, sár
volt. Menet közben kedves, szívbéli témámról, az eltévedéstudományról és az
eltévedéskutatásról tartottam (szerintem) rövid értekezést TKM-nek. A következő
pont, a Virágos-nyereg után is elég csúszós volt, de ez még elment. Hamarosan
meredeken felvágtunk jobbra a Csúcs-hegy csúcsára, h. megkeressük a következő
ládát. Ott lapul a láda valahol, a fák között:
Ez is viszonylag hamar meglett, aztán,
mivel ekkor már elég erős volt a szél, kicsit lejjebb mentünk a hegyoldalban,
és leültünk reggelizni. És kinyitottam a termoszomat, majd gondolván, h. előbb
inkább eszem, a hátizsáknak támasztottam. Legalább 20 másodpercig így is
maradt, majd eldőlt, és az ÖSSZES tea kiömlött, pedig zöld tea volt, és méz is
volt benne, tragikus… Alig vártam, h. Solymárra érjünk, és vegyek kólát a
CBA-ban. Előtte még azonban meg kellett birkózni a Solymár előtt MINDIG jelen
lévő brutális, sárga sárral. Amikor a szántóföld szélére kiértünk, a kilátás
fantasztikus volt:
A sár már kevésbé:
Egyre nehezülő léptekkel tapicskoltam,
olyan érzés volt, mintha tapadókorongok lennének a bakancsom talpán. Azért csak
elértünk a Szarka-várhoz, és felmentünk a toronyba, h. megkeressünk… na mit?
Csak nem egy geoládát? De, de… ez azonban nagyon ötletesen volt elrejtve – én
AZONNAL, elsőre megláttam, de azt hittem, h. konnektor vagy villanykapcsoló.
Ezek után tüzetesen átvizsgáltuk az egész tornyot, majd lefelé jövet TKM
észrevette, no és Ő valamiért RÖGTÖN tudta, h. az nem konnektor… talán azért,
mert egy átlag várromban nem túl sűrűn fordulnak elő konnektorok? Ki tudja…
Mindenesetre innen már hamar beértünk Solymárra, pecsételtünk, vettünk kólát,
és elindultunk.
A solymári pont után elkezdtük megmászni
a Zsíros-hegyet. Én tavalyról úgy emlékeztem, h. SOKKAL kevesebbet kell felfelé
menni, de bölcsen hallgattam, és elveim szerint némán szenvedtem. Útközben a
bükkös nagyon szép volt:
Itt elhamdulillah rövid időre
megálltunk, és TKM magyarázott valamit, azt hiszem az erdőgazdálkodásról, vagy
erdőfelmérésről, vagy fakitermelésről, vagy mittudomén, valami fák voltak
benne, én próbáltam lélegezni. Aztán mentünk tovább, le a zöld jelzésről, h.
megkeressük a következő ládát. TKM precízen készített előre egy nyomtatott
táblázatot, amiben ott volt a ládák neve, a rövid leírás, h. hogyan lehet
megtalálni, és egy üres rubrika a jelszónak. Épp a zsebemből akarom előhalászni
ezt a papírt (amelyen már ott szerepelt az aznap előtúrt ÖSSZES láda jelszava),
mikor megfagyott bennem a vér… nincs meg az a BÜDÖS papír! Elhagytam… illetve
nem hagytam el, mert mindkettőnk itinerével együtt egy zacskóban volt a
zsebemben, és a zacskó az itinerekkel elhamdulillah megvolt, hanem mikor a
solymári ponton elővettem a papírköteget, a ládalistát otthagytam a
pecsételésnél… Ekkor aztán IGAZÁN eldurrant az agyam: hogy lehetek ilyen
szerencsétlen hülye, h. PONT a jelszavakat hagyom el, felmásztunk minden NYÜVES
hegyre a BÜDÖS jelszavakért, és most nem tudjuk regisztrálni a találatokat,
mert a kis Halima elhagyta azt a KRETÉN papírt!!! TKM egy darabig döbbenten
bámult, mikor kijelentettem, h. elhagytam a papírt, aztán remekül szórakozott
rajtam… végül megtaláltuk a ládát, és mentünk vissza a jelzésre, de én még
Nagykovácsiban is dühöngtem, TKM meg – biztos, ami biztos – a nagykovácsi
ponton inkább elkérte tőlem az itinert, h. innen már ő hozná tovább :):):)
Ez úton is szeretném kérni, h. ha
esetleg valaki a túrán talált egy A4 fehér lapot, a ládák listájával és a
jelszavakkal, az szóljon már legyen szíves… ugyan megegyeztünk TKM-rel, h.
szerdán én megyek és megkeresem még egyszer a ládákat, ha már ilyen ügyes
voltam, de azért hátha megvannak azok a jelszavak valahol…
Nagykovácsiban még megkerestünk egy
ládát – igen, továbbra is én írtam fel a jelszavakat, de innentől már nem
hagytam el, elhamdulillah – aztán a ponton ettünk vajas kenyeret, és lekvárosat
is, valami brutál finom lekvár volt, és tea is. Utána még felmentünk az utolsó
nagyobb emelkedőkön a Nagy-Kopaszra, ahol még elég rendesen volt hó:
Lefelé a Tarnai-pihenőtől a szokásos,
fenyőkkel körített remek kilátás:
Ekkor már tudtuk – illetve TKM, aki
elolvassa a kiírásokat, már a rajtban is tudta – h. egy erdőirtás miatt a túra
útvonalát elterelik, és az utolsó 5 km-t simán a betonúton be kell gyalogolni
Budakeszire. Ez nekünk persze nem tetszett, és rövid tanácskozás után úgy
döntöttünk, h. mi bizony, irtás ide vagy oda, a régi útvonalat választjuk, az
erdőn keresztül. Az utolsó ponton, ahol a műútra rá kellett volna fordulni, ezt
mondtuk is a pontőrnek, aki figyelmeztetett, h. nincs meg végig a szalagozás,
sebaj, itt van velem TKM, aki, mint tudjuk, sztárnavigátor. Előre is bocsájtom,
nehogy bárki is tövig rágja a körmét izgalmában, h. TKM remek navigációjának
köszönhetően gond nélkül beértünk, pedig az én GPS-em lemerült, és a végén már
töksötétben mentünk.
A vadkerítésen átmászva tőlünk nem
messze találkoztunk velük. Feladat: keress a képen egy muflont és 5 dámvadat!
Hamarosan vészesen elkezdett
sötétedni. A mai utolsó geoláda helyére – amelyet Anna legalábbis
„veszélyesnek” minősítene – már erősödő félhomályban értünk fel. Bevallom, h.
ezt a ládát nem találtuk. Egyrészt tényleg sötétedett már, másrészt – bármily
hihetetlen is – szorított a szintidő. Elládáztuk az időt, és kezdtem megijedni,
h. kicsúszunk a 11 órából. Ezért megfelelő sebességgel megindultunk, keresztül
az erdőirtás területén, ami miatt nem engedték erre a mezőnyt. Lassan nem
láttam semmit, az úton nem lehetett a kidöntött fák miatt menni, felmentünk az
út fölé a susnyásba, a faágak közé, erősen gondolkodtam, h. mikor töröm ki a
bokámat, igyekeztem lábon maradni és sietni, szóval ez egy nagyon érdekes,
romantikus, vadregényes szakasz volt, természetesen a túraszótári értelemben.
Nekem azért tetszett, kiváltképp, h. TKM ment elöl, ezért mindig tudtam, h.
ahol ő elesik, ott nekem vigyáznom kell…
Végül egy utolsó nekirugaszkodással
sikerült visszatalálni az útra, és innen már hamar benn voltunk, a szó szoros
értelmében a szintidő utolsó percét is kihasználva. Pont 11 óra alatt értünk
végig, mondjuk a célban TKM GPS-e 50,1 km-t mutatott…
Nagyon élveztem ezt a túrát, mondjuk
jobban örültem volna, ha a jelszavakat nem hagyom el, de, ahogy M. Sz. mondta
épp az imént: „viszont valaki K gyorsan fog tudni 10 ládát regisztrálni”…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése