Futás, 1.

Reggel fél hétkor kinéztem az ablakon, és megdöbbenve láttam, h. a fű DERES, és a pocsolyák be vannak FAGYVA. Hát ezt meg hogy képzelik, képedtem el, és próbáltam összeegyeztetni ezeket a kérlelhetetlen tényeket az „egy szál futófelső” koncepciómmal. A futófelsőmet túrákon szoktam használni a polár alá, úgynevezett „téli futófelső”, ami azt jelenti, h. nem olyan vékony, mint a selyempapír, hanem kb. mint egy szalvéta. Lenn az emberek kabátban meg pufidzsekiben jártak-keltek az utcán… Most mi legyen, tűnődtem el. Nagy dzseki nincs velem, csak a széldzsekim, na de abban futni – hát az elég szaunaérzés lenne. Végül úgy döntöttem, h. ha megindulok, nem fogok fázni, és legalább lesz motivációm a futáshoz :) Konkrétan futónadrágom nincs, de úgy gondolom, h. egy sima tréningalsó tökéletes a magamfajta kis kezdő amatőrnek. Szürke, tehát színében mintegy passzol a szintén szürke futófelsőhöz.
Némi keresgélés után találtam egy félliteres ásványvizes üveget, ezt teleengedtem vízzel. Aztán cipő fel, és jött a következő dilemma: mit vigyek magammal? Kulcs kell, egyértelmű, papírzsepi, víz – de kell-e telefon? Már nem idegesítenek annyira a telefonhívások, mint tegnap, de szívesebben futottam volna nyugodtan – de akkor hogy mérem az időmet? Végül úgy döntöttem, h. telefon marad, majd itthon szépen megy a stopper, és levonok 10 percet a lemenetel-feljövetel procedúrára. Következő kérdés: kell-e kesztyű? Nekem iszonyat fázós a kezem, majdhogynem kesztyűben is alszom – tehát kesztyű, az MUSZÁJ. Ekképpen felszerelkezve léptem ki a lakásból. A liftben a munkába/iskolába igyekvő család mérsékelt kíváncsisággal szemlélte az érdekes őrültet, aki futócuccban, kendőben, valamint piros-kék-zöld kockás kesztyűben, egy üveg ásványvizet szorongatva, aggódó arckifejezéssel igyekszik lefelé… A lakótelepen belül vezető mintegy 200 méteren gondosan nem futottam, sőt, próbáltam úgy tenni, mint aki ott sincs.
Az első 1500 m gyors gyaloglása után úgy éreztem, h. oké, nekem elég is, mehetünk haza… de persze nem adtam fel, sőt, a betonról letérve rögtön futásra is váltottam. Elég hamar rájöttem, h. a terepfutók NEM véletlenül olyan vékony, inas emberkék. Hát, ez a futás, ez elég kemény dolog. A következő felfedezéseket tettem:
1. Felfelé futni NAGYON nehéz. SOKKAL nehezebb, mint pl. vízszintesen vagy lefelé. A szó szoros értelmében érzed, h. a lábaid elnehezednek. És nem is azért kell visszaváltani lépésbe, mert kifogysz a levegőből (azzal nem volt bajom egyszer sem), hanem azért, mert NEHÉZ a tested, és nehéz felvonszolni az emelkedőn.
2. Ha futsz, SOKKAL nehezebb észrevenni az egyenetlenségeket a talajon. Ezért lényegesen nagyobb az esélyed arra, h. nagyot fogsz esni. Hoppá, kiáltottam lelkesen, majd körülnéztem, h. látott-e valaki. Nem, elhamdulillah. A szeizmográfok nem tudom, h. jeleztek-e.
3. Ekkora távocskára, ilyen hidegben teljesen felesleges vizet vinni. Csak zavar, h. szorongatni kell az üveget. És egy idő után a víz annyira hideg, h. amúgy sem tanácsos inni belőle.
4. Ha futás közben, lendületből ugrod át a fatörzseket, azt a térded meg fogja érezni.
5. Futás közben éhes leszel :)))
6. Mindezek ellenére a futás REMEK dolog. Én nagyon élveztem, teljesen más, mint a túrázás, az újdonság erejével hatott, és úgy érzem, más izmaim reagáltak.
No persze, nem futottam végig az egészet. Nemcsak az erőnlétem (illetve annak szinte teljes hiánya) miatt, hanem azért is, mert a múlt héten sem voltam sehol túrázni, és most annyira élveztem, h. kinn lehetek, h. néha muszáj volt nézelődnöm. De most tényleg, ti kibírnátok, h. ha kb. 2 méter magasan, előttetek 3 méterrel egy mókus bámul rátok a fáról, akkor nem álltok meg visszabámulni? Vagy h. ne gyönyörködjetek el a 24 ökrös hegy panorámájában? Hát gondolom, nem. Visszafelé, a hátsó úton (szerelmem, hátsó út…) kapott el igazán a futás hangulata, itt már lényegesen többet futottam, mint gyalogoltam… Főleg a hátsó út kellemes, enyhe lejtőit élveztem: nagyon jó volt, egy vízilócsorda minden bájával, kecsességével és teljes hangerejével zúdultam le a lejtőkön, a vizesüvegben lötyögött a víz, néha át kellett ugrani (illetve mászni) egy-egy fatörzsön, a talaj száraz volt, csak egy-két buktatós szikla volt rajta (és csak az egyikben estem el elhamdulillah), egyszóval remek reggeli szórakozás volt. Az utolsó 1500 métert már kényelmes tempóban végigkocogtam, egészen a kapuig, tehát a lakótelepen belül eső részt is, és az emberek EGYÁLTALÁN nem néztek furcsán, SŐT, a zebránál pl. azonnal megálltak az autósok, és átengedtek, mikor látták, h. futok.
Nagyon éhesen értem fel, az a fél adag turmix, amit indulás előtt fél órával megittam, már rég eltűnt a gyomromból. A zabkásámmal együtt ültem le megírni nektek, h. futni jó :)))))))
Ja, és mert tudom, h. mennyire eredményorientált világban élünk: 1:26 alatt értem vissza. Insallah meglátjuk, h. holnap tudok-e javítani rajta…