Szint: 1100 m
Bizonnyal többen is észrevettétek, h. a héten nem volt terepfutás-beszámoló. Azért nem, mert a brutál megfázásom és lázam miatt a hét első pár napján még az ágyból sem mozdultam ki, nemhogy a lakásból… de a hét vége felé egyre jobban lettem. Péntek este, mikor kimentem az erkélyre a Rituális Impregnáló Sprajezés végrehajtására, még mindig gondolkodtam, h. elég jól vagyok-e ahhoz, h. menjek. No, ha a lázam nincs 37 felett, megyek, döntöttem el, majd közvetlenül utána PONTOSAN 37 fokot mértem, ez nincs felette, gondoltam, és beállítottam az ébresztést reggel 5-re.
A túra a piliscsabai vasútállomásról rajtolt, és a rajtidő és a menetrend olyan szerencsétlenül viszonyultak egymáshoz, h. az egyik vonat után 20 percet kellett volna várni a rajthoz, a másikkal pont a rajtidő közepén érkezel, a harmadikkal meg lekésed. No, én ügyesen majdnem lekéstem a középsőt is, a 7:20-ast, mert 6:15-kor még itthon voltam Budaörsön, és még a bakancs sem volt a lábamon, hanem ide-oda rohangáltam a hátizsák és a konyha között. Ettől függetlenül végül is elhamdulillah elértem a vonatot, ami tele volt túrázóval, és egyre többen lettünk minden megállóban, mintegy 150-en szállva le Piliscsabán. A nevezésnél hosszú sor kígyózott:
Majdnem fél órát álltam sorba, és végül 8:40-kor rajtoltam. Az első pár km a szép hosszú Piliscsabán vezetett át, a betonúton könnyű volt haladni, igyekeztem jó tempót diktálni. Aztán befordultunk az erdőbe, itt már kezdett kicsit megmutatkozni a sár, ami, ahogy feljebb értünk, hóval keveredett, és a hegyoldalak is havasak voltak:
Ettől függetlenül az út még mindig többé-kevésbé jól járható volt, elfutott egy-két futó is, elengedtem őket. Az első ellenőrzőpont 8,9 km-nél volt, és nem egészen másfél óra alatt értem oda, ami akárhogy is számolom, hatos átlagot jelent, egészen meg voltam lepődve magamon, pedig elég sokat kellett felfelé menni. Rögtön el is kezdtem gondolkodni, h. akkor próbáljuk meg a 6 órás időt. Mentem már 30 km-t 6 óra alatt, de abban mintegy feleennyi szint volt, ez a 30-as azért egy rendes 30-as, az meg csak olyan álharmincas volt.
Mire felértünk ide az első pontra, ahonnan a Nagy-Szénás felé kellett továbbmenni, olyan sűrű köd kerekedett, h. 20 méterre sem lehetett ellátni. Sosem jártam még a Nagy-Szénáson, de a továbbiakban is úgy érzem, h. még nem jártam, ugyanis ennyit láttam belőle:
Ráadásul a jelzések erre nem túl követhetőek, mert fa nemigen van, a ködben nem is látod, h. hol a jelzés, ezért inkább belassítottam egy kicsit, és egy láthatólag nagy helyismerettel rendelkező társaság mögött haladtam, akik valóban megtalálták a piros jelzést. Ekkorra elég hideg lett, a belőlem felszálló pára zúzmaraként csapódott ki a poláron, viccesen néztem ki. De még viccesebbek voltak a bokrok, ilyen még nem is láttam, az uralkodó széliránynak megfelelően VÍZSZINTESEN fagyott rájuk a jég, nagyon szépek voltak:
Szél, az most is volt, gyilkosan kapott oldalba a Nagy-Szénás tetején, örültem, mikor meglett a piros jel, és be tudtam kicsit gyorsítani. Az út kissé nehezen járható, de nagyon szép volt, ilyen sokszínű szakaszokkal:
Amikor még itthon megnéztem a túrakiírást, megnyugodva láttam a Nagykovácsi – Vörös-pocsolya – Feketefej – Hárshegyi körút útvonalat, itt már százszor jártam, legalább itt nem tévedek el, gondoltam. Igen ám, de ezen az útvonalon én mindig a zöld háromszög felől mentem, most meg a piros sávon mentünk, kihagyva a Nagy-Kopaszt (ezt annyira nem sajnáltam), mondjuk ez is ment felfelé rendesen. A Vörös-pocsolyás háton már ismerős volt a vidék, elértem a ponthoz, és rácsodálkoztam a pocsolyára, ahol veletek megálltunk szendvicsezni, most be volt fagyva, és sokkal kisebb is volt:
Azért, szokásomtól eltérően, megálltam, ittam teát, és ettem egy sajtos zsemlét. Túl vagyok a felén, és még benne a 3 órában, a dolgok alakulnak, gondoltam EKKOR MÉG.
Aztán a piros sáv ismerős szakasza is megváltozott. Veletek (és egyedül is) pont a másik irányból jöttünk, Szépjuhászné felől, és ha esetleg emlékeztek a Fekete-fej után arra a kellemetlenül meredek, köves, csúszós lefelére, aminek annyira nem örült senki – no, az most kellemetlenül meredek FELFELÉRE változott : ) Viszont ilyenek voltak az ösvény mellett:
A Fekete-feji ellenőrzőpont után meg jött a csúszós lefelé. Ráadásul a piros sáv hihetetlen sáros is volt. A mély és híg sár nemcsak csúszós volt, hanem büdös is, mintha az erdei állatok nagy faji változatosságot felvonultató, népes serege használta volna toalettnek. Sajnos, alighanem nemcsak „mintha”, hanem ténylegesen ez volt az igazság. A Petneházy-rét közelében ehhez még hozzájött a lótrágya is. Kezdetben azt az elvet követtem, h. nem lépek bele semmibe, ami nyilvánvalóan döglött vagy ürülék, aztán ezt az elvet feladtam az életemért folytatott küzdelemben.
A Hárshegyi-körút jó volt, az elágazásnál kaptunk egy csokit, bár a pontőr bácsi megjegyezte, h. csak 290 csokit hoztak, és 400 induló van. Egy pillanatra felrémlett bennem az önfeláldozás szépsége: ha én nem kérek csokit, egy emberrel többnek jut… aztán racionális énem átvette az irányítást: ez NEM az az idő, amikor lemondunk egy csokiról. Amúgy, ez a túra ilyen szempontból nagyon puritán volt. Az egész út során egyetlen csokit kaptunk (az, akinek jutott), nem volt tea, se semmi más. A célban volt virsli, zsíros kenyér és tea, de SEMMI olyasmi, amit egy muszlim (vagy, ami gyakoribb, pl. vegetáriánus) ember megehetett volna. Pedig nem került volna többe és nagyobb fáradságba sem a célban pl. a zsíros kenyér mellé vajas v. lekváros kenyeret is kenni. Félreértés ne essék, az ember nem azért megy a túrára, h. egyen, de azért jól jön útközben a frissítés, főleg, ha valaki pl. fut, és nem tud sok mindent magával vinni. A szolgáltatásokhoz képest viszont az 1000 ft-os nevezési díjat kicsit sokallottam. Ide értem azt is, h. az itiner nem sokat ért, és szalagozás nem volt, a végén volt kirakva 1-2 tábla az utolsó talán 2 km-en. El is kavartak többen, lásd később.
Ettől a ponttól a sárga sávon le kellett viharzani Hűvösvölgybe, majd innen az általam teljesen ismeretlen útvonal következett: Újlaki-hegy, Virágos-nyereg. Mint utólag kiderült, jobb is, h. nem ismertem, mert így a tudatlanok optimizmusával gondoltam, h. a hátralévő 7 km max. másfél óra, és így jóval belül leszek a 6 órás időn.
A Hűvösvölgyig vezető ismerős út brutál sáros és csúszós volt. Elegáns mozdulataim átmenetet képeztek egy műkorcsolyázó és egy jégtáblán fetrengő rozmár között. A sár térden felül is elborított. Hátul a hátizsákot is sikerült felcsapnom sárral. És Hűvösvölgy után jött a java.
Nem tudom, miért gondoltam, h. ó, itt már a vége, szépen lekocogunk, és benn is vagyok. A „LE” kifejezés sajna egyáltalán nem fedte a valóságot. Mondjuk így utólag belegondolva, a HűvösVÖLGY és Újlaki-HEGY földrajzi nevek rövid szemantikai elemzése rávilágíthatott volna a tényre még az előtt, h. teljes megdöbbenéssel rájöttem volna, h. itt bizony felfelé kell menni, és nem is kevéssé. Hoppá, gondoltam naiv meglepetéssel, és a botokat a feneketlen sárba vájva próbáltam nem visszacsúszni az emelkedőn. Itt eléggé 4B-ztem, páran el is hagytak, aztán a viszonylag vízszintesebb terepre érve begyorsítottam. Ezen a szakaszon a jelzések hiányoztak, valakik lekaparták őket a fákról, így nézett ki a helyük:
Hogy ezt miért csinálták, át akarják majd festeni, vagy csak szórakozásból (ebben az esetben van egy-két jó kívánságom nekik), de, mint említettem, az itiner nem sokat ért (a kb. 7 km-es szakaszra tömören annyit mondott: haladjunk a sárga sávon. Pont. Na jó, de ha NINCS sárga sáv? Legalább az elágazásokhoz 1-2 szalagot kirakhattak volna.) Kezemben a GPS-szel haladtam, ami boldogan közölte velem, h. jelenleg 57 méteres közelítéssel mér. Vagyis ha elmegyek a rossz úton, akár sok száz méter is eltelhet, mire szíveskedik közölni velem, h. nem erre kellene jönnöm. Sebaj, követtem a lekapart jeleket, remélve, h. a sárga sáv van lekaparva, és a GPS infóit arról, h. insallah a sárga sávon megyek. Hamarosan hangokat hallottam hátulról, megálltam és bevártam a 3 fős csapatot, akik nagyon hangosan kiabáltak (annak ellenére, h. mintegy 80-90 cm-re haladtak egymástól), és nagyon csúnyán beszéltek, viszont láthatólag (és hallhatólag) ismerték a terepet. Innentől a célig már mögöttük haladtam. Az utolsó ellenőrzőpont az Újlaki-hegyen nagyon szép kilátást nyújtott volna, ha nincs sűrű köd. A pontőr hölgy megnyugtatott, h. 50 méter múlva fenn vagyok a tetőn. Hmmm, ilyen fáradtnak néztem volna ki? Pedig nem voltam fáradt, csak kissé lehangolt, h. nálam idősebb, tehát teljesen felnőtt emberek miért viselkednek lényegesen rosszabbul, mint azok a 3 fős középiskolás csapat, akiket még Piliscsaba után hagytam le, mert úgy véltem, h. a túrázásnak nem szükségszerűen része az üvöltözés, disznó beszólások és b+elés hallgatása. Mindegy, nélkülük biztos eltévedtem volna, így viszont csak mentem utánuk a jelzetlen és szalagozatlan úton, amiért hálás vagyok nekik.
Útközben találtam ezt a taplórózsát:
A sárga sáv utolsó szakasza nagyon durva volt. A szó szoros értelmében nem lehetett az úton haladni, mert bakancson felül érő, ragadós, sárga agyagos sártenger borította. Az út mellett a hegyoldalba felmászva haladtunk, persze ott is csúszott, de legalább járható volt.
Aztán hamarosan kiértünk a házak közé, meglett a célnak helyt adó Menedék utca, és pár száz méteres felfelé haladás után beértünk a célba. Sajna az utolsó 7 km MINDEN várakozásomat felülmúlta, és a saccolt másfél óra helyett majdnem két és fél lett, így 6:20-as idővel értem célba, de a terepviszonyok ismeretében ezzel is nagyon elégedett vagyok, elhamdulillah. Azzal már kevésbé, ami a célban várt, egyrészt kb. 20 percet álltam sorba, nagyrészt kinn a hidegben, ami így leizzadva annyira nem volt jó, másrészt nekem nagyon furcsa volt, h. az oklevelet és a kitűzőt átadók EGY SZÓT SEM SZÓLTAK, csak odanyomták a cuccot, oszt kész. Ilyenkor szoktak olyanokat mondani, h. gratulálunk a teljesítéshez, köszönjük a részvételt, vagy ilyesmi, te meg megköszönöd cserébe a szervezést, esetleg kézfogás, mosoly, akármi. No, itt ezek nem voltak. De komolyan, egy árva szó sem. Ez nekem rosszabbul esett, mint a számomra fogyaszthatatlan ételkínálat, mivel szendvics az volt nálam, de gratuláció, az nem : ). Viszont az egyik szervező kedvesen és hatékonyan elmagyarázta nekem, h. hogyan jutok vissza a buszmegállóba, kedvességére némiképp árnyat borított a leírásban szereplő „2 km” kifejezés…
A menedékház kis szobájába rengetegen zsúfolódtak be és próbáltak enni-inni, én töltöttem magamnak egy teát, s kimentem vele a ház elé, elfogyasztandó a sajtos zsemlémet, és hallgattam a többi túrázót, akik az útviszonyokra panaszkodtak, a sárra, és arra, h. „kikészült a térdük”. Hát, a térdemet én is éreztem, meg a derekamat is, a sárban való bukdácsolástól-egyensúlyozástól.
Ekkor már eléggé fáztam, magamra rángattam a széldzsekit, és nekivágtam a buszhoz vezető 2 km-nek. Egy (minő meglepetés) sáros erdei úton mentem végig, az erdő végén kibukkantam a házak közé, szembe jött két túrázó, hát te honnan jössz onnan, kérdezte a férfi megdöbbenten. Én a célból, mondtam a révbe jutottak nyugodt magabiztosságával. Arra van a cél, kérdezte megütközve. És nagyon messze, kérdezte a lényegesen megviseltebb hölgy. Másfél kilométer kábé, mondtam én, majd az arcára kiülő rémületet látva gyorsan helyesbítettem, lehet, h. kicsit kevesebb, és nem kell felfelé menni, csak a végén, és nem nagyon csúszós. De hát mások is eljöttek erre, mondta a férfi, mert nem volt szalagozás, sem jelzés, és az itiner nem sokat ért, szögeztem le, ők meg beletörődve elindultak a cél felé.
A buszmegállóban a buszra várva azon tűnődtem, h. vajon tudnék-e még mintegy 12 km-t menni 3 és fél óra alatt. Úgy gondoltam, h. igen. Ez azért fontos, mert a jövő heti zöld túrának van 30-as és 45-ös távja is. Meg van persze 20-as is, de az, mint tudjuk, papírkutyáknak való. A 30-as pedig nyámnyila, mint M. Sz. leírásából tudjuk. A 45-ben viszont 1600 m szint van, ami pedig, mint az én leírásomból tudjuk, HALÁL. Hát, majd meglátjuk, mi lesz jövő hétig… Szerintetek 30 v. 45?
A hazaút majdnem fárasztóbb volt, mint az egész túra. A 137-es busz végállomásához lyukadtam ki, azt sem TUDTAM, h. van ilyen busz… Ezzel elmentem az Árpád hídig, onnan (mivel pont előttem ment el a HÉV, és ekkorra már komolyan fáztam) a 29-essel a Kolossy térig, onnan a 86-ossal a Margit-hídig, onnan a villamossal a körtérig, és onnan a 240-essel haza. Lehet, h. lett volna egyszerűbb megoldás is, de igyekeztem felszállni az első szóba jöhető járműre, mert tényleg fáztam. Annyira, h. minden költségtakarékosság ellenére még taxit is hívtam volna, ha nem nézek úgy ki, mint egy varacskos disznó.
A 240-esre felszállva volt még egy hely egy öreg bácsival szemben. Oldalt ültem le, h. ne sározzam be őt, de ő azonnal összébb húzta magát, és kedvesen bíztatott, h. üljek kényelmesen. Nem akarom összekenni, mondtam, nem fog, nyugtatott meg, majd megkérdezte: a hegyekben volt? Igen, feleltem, ő meg lelkesen mondta: „Én is szívesen mennék kirándulni, de én olyan csenevész vagyok, nem bírom már az ilyesmit!” Majd lelkes, őszinte elismeréssel hozzátette: „De maga, maga aztán nem csenevész!” Majd hazáig a turistaházakról beszélgettünk.
Hat óra volt, mire hazaértem. Kellemesen, de nem vészesen fáradt voltam, igazából a hazajutás és a közbeni fázás jobban megviselt. Még a forró zuhany után is kellett két takaró.
Néhány ponton fura, de érdekes túra volt. A Hűvösvölgytől felfelé vezető szakaszt veletek is meg kell egyszer csinálnunk insallah : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése