Téli Margita

Táv: 42 km
Szint: 600 m

Péntek este kimentem az erkélyre bakancsot impregnálni. Ez abból áll, h. a (többé-kevésbé) megtisztított túrabakancsot befújod impregnáló srayjal. Ennek bármiféle lehetséges hasznáról megoszlanak a vélemények. Mondhatni, impregnálási iskolák alakultak ki. Alapvetően 3 irányzattal találkoztam:
1. Az impregnálás jó, az impregnálás hasznos.
2. Az impregnálás hülyeség, sőt, egyenesen káros, tökreteszi a bakancs természetes bőrflóráját vagy valami mást.
3. Majdnem mindegy, h. impregnálsz, vagy nem impregnálsz, DE ha egyszer már impregnáltál, akkor a továbbiakban a bakancs teljes élettartama alatt MUSZÁJ impregnálnod, mert az első impregnálással már tönkretetted a bakancs stb. lásd mint eggyel fentebb.
Én magam alapvetően az 1. számú iskolát követem. Egyszer elfelejtettem impregnálni, és a bakancs SOKKAL hamarabb beázott, mint szokott. Persze megfordulnak a fejemben a 3. számú iskola eretnek gondolatai is: vajon akkor is ez történt volna, ha korábban SOHA nem impregnálok? De mindegy, ezt már késő megtudni…
Szóval, péntek este kimentem spayozni az erkélyre, és valami furcsa, tapadós zajra lettem figyelmes. Kezemet az erkélyről kidugva megállapítottam, h. félelmeim beigazolódtak: ónos eső hull. Hmmm, ez nem a legjobb jel a holnapi túrára, futott át a fejemen, különösen, h. a torkom továbbra is fájt, és egy kis lázam is volt. Ettől függetlenül szépen összepakoltam a túracuccot: végül is, szombat reggel is dönthetek úgy, h. nem megyek, ugye? Engem ismerők ebből már jó eséllyel megtippelhették volna a történet folytatását…
Szombat reggel négykor szólt az ébresztő. Az ablakon kinézve megállapítottam, h. zuhog az eső. Gyönyörű túraidő van, gondoltam, s. 5 előtt pár perccel széldzsekiben léptem ki a házból. Jól is jött, ugyanis az esőt viharos széllökések csapták az arcomba. Végül is, még az Örs Vezér teréről is visszafordulhatok, gondoltam…
Akik olvasták az előző bejegyzést, azok tudják, h. NAGYON akartam ezt a túrát. Nem is féltem tőle nagyon, ez egy könnyebb 40-es, mondta korábban Megbízott Szakértőnk.
Nos, előre kell bocsátanom, h. még ÉLETEMBEN nem fáradtam el ennyire szerintem. Pedig mentem ennél jóval nehezebb túrákat is, nem tudom, h. a brutális elfáradást a kisebbfajta betegségemnek vagy a kondícióm általános hiányának tulajdonítsam… Az eszembe sem jutott, h. feladjam, de az, h. nem tudok továbbmenni, többször is. M. Sz-kel túra után meg szoktuk beszélni, h. egy 10-es skálán mennyire vagyunk fáradtak. Hát, ez most 11 volt : )
7:15-re értem a rajtnak és célnak is helyt adó gödöllői iskolába, gyorsan neveztem, és 37-es rajtszámmal fél 8 előtt el is rajtoltam. A 20-as távon több nevező volt, és a terepmaratonon is láttam 147-es rajtszámot is, de a gyalogos 40-en szokatlanul kevesen voltunk.
Induláskor az itinert tanulmányozva meglepetten láttam az első mondatot: „A túra hossza 42 km.” A kiírásban még 39,6 szerepelt… Gondolhatjátok, h. a 2,4 km plusz nem befolyásolta volna az indulásomat, de érdekes volt látni, h. a túra így megnőtt. Az éjszaka esett sok eső miatt lehetett alighanem.
Az első pár km. Gödöllőn belül vezetett. Itt én egy nagy helyismerettel rendelkező 9 fős csapathoz csapódtam, akikkel nem a főúton, hanem azzal párhuzamosan, kicsit hosszabb, kanyargósabb, de sokkal csendesebb és kellemesebb környezetben haladtunk a kis, kertvárosi utcákon. A frissen épült házakat nézve ismét elgondolkodtam: lám, a Mindenható Allah milyen igazságos – egyeseknek adott pénzt, másoknak adott ízlést…
Hamarosan elértek a máriabesnyői templomot, ahol kicsit fájt a szívem. Nagymamám mindig azt mondta utolsó éveiben, h. mennyire szeretne ellátogatni erre a kegyhelyre, de már túl beteg volt az utazáshoz. Most itt vagyok helyette is, gondoltam, és lefotóztam a templomot:


Itt rátértünk az erdei utakra, amelyek egy része BRUTÁLISAN sáros volt, más része pedig teljesen száraz, és jól járható, sőt, kellemesen futható. Akkora volt a kontraszt, mintha két külön kontinensen jártunk volna. Itt még együtt mentünk a 20-as távval, előzgettem, ahol tudtam, de nem volt sok ember úton. Gondolom, a 20-asok később is ráértek elindulni. Az idő nagyon szép volt, 10 fok felett, verőfényes napsütéssel. A táj átlagos, Pest környéki erdős-rétes-tavacskás táj, tavasszal v. nyáron biztos sokkal szebb, de most is kellemes volt. Láttam pl. fagyöngy-fát is:


Az erdőbe betérve egy brutális hosszú emelkedő következett. Annyira sáros és csúszós volt, h. elő kellett vennem a túrabotokat. Az emelkedő egy idő után véget ért, de a talajviszonyok nem javultak – bokáig érő sárban értük el az első ellenőrzőpontot. Kaptuk csokit, aztán egy rettenetesen sáros, csúszós lejtőn kellett leereszkedni. Köztudott, h. a csúszós lefelé nem az erősségem, és ez a lejtő egy 10-es 4B skálán simán volt 6-7-es.
(Megj: a 4B skála (bátortalankodás, bizonytalankodás, bénázás, botladozás) a nehezes járható utak osztályozására bevezetett, házi használatú mérőszám.)
A lejtős sártenger után erdei betonútra érve begyorsítottam, és hamarosan egy lovastanya mellett vezetett el az út, ahonnan egy kuvasz márkájú, nagydarab kankutya rohant ki csaholva, és határozottan megindult felém. Elhamdulillah egy idő után nem tartott követésre érdemesnek. Nagyon szép erdős, rétes szakasz után értük el 9,3 km-nél a második ellenőrzőpontot – itt vált el a 20-as és a 40-es táv egymástól. Az időm még 2 órán belül volt, elégedett voltam, de fáradt is. Éreztem, h. nem megy úgy a dolog, mint szokott. Nem baj, csak a szintidő legyen meg, gondoltam, és mentem tovább. Most céloztuk be a 344 m magas Margitát, ami a Gödöllői-dombság legmagasabb pontja. Azért ebből a 344-es számból gondolhatjuk, h. nem egy hóborította hegycsúcsról van szó, de én azért megszenvedtem, míg felértem, úgy az emelkedő, mint a hatalmas sár miatt. Ráadásul ekkor ért be a 9-kor rajtoltatott terepmaraton élmezőnye, és, mint tudjátok, nagyon tisztelem a terepfutókat, ezért igyekeztem mindig félreállni előlük, ami a bokáig érő sárban nem volt egyszerű. Amúgy ezt ők mindig nagyon udvariasan megköszönték. Sőt, az egyik terepfutó srác annyira lelkesen üdvözölt, köszönt, érdeklődött a hogylétem felől stb., h. BIZTOS ismerjük egymást, csak nem tudom, honnan… egyáltalán nem ismertem meg. Mondjuk lehet, h. más túrán váltottunk pár szót, és ő emlékszik rám, mert ezeken a túrákon eddig mindig csak 1 (egy) db kendős muszlim nő volt, tehát nekik könnyebb rám emlékezni, mint nekem rájuk… A Margitától tényleg szép volt a kilátás:


A következő kb. egy órában a mezőny nagyja elfutott. Voltak ellenőrzőpontok külön a futóknak, ahol csak nekik kellett pecsételtetni, és kaptak extra ellátást is, ami a sima gyalogosoknak nem járt. Én mindig nagyon aggódom, h. kihagyok egy ellenőrzőpontot, ezért a biztonság kedvéért mindenhol rákérdeztem, h. csak futóknak van-e…
Hamarosan leértünk Domonyvölgybe, ahol alighanem a rövidebb távoknak is pont lehetett, mert rengeteg gyerek volt, valamint elhamdulillah tea és nápolyi is. Valamint megettem egyet Ayse pizzái közül is, amiket külön a túrára kaptam. Nekünk pont féltávon, 21 km-nél volt a pont. Itt történt egy érdekes közjáték is. Érkezett egy fiatalember kvadon, és udvariasan elmagyarázta, h. „arra feljebb”, a dombon 40 hektár be van vetve búzával. „Ez kultúrterület, még ha nem is látszik”, mondta, és „a maguk túrázói nem az úton mennek, átvágnak a földön”. „Taposási kár keletkezik”, ilyen szépen mondta. No, látjátok, nem szabad letérni a kijelölt útról a túrán, egyrészt ez csalás (levágsz a távból), másrészt a kvados fiatalember is kilátásba helyezte, h. ha sürgősen nem állítanak oda valakit, aki felhívja a figyelmet az úton történő haladásra, a szervezőknek ki kell fizetniük a kárt.
A hosszú táv nem arra vezetett, hanem pont ellenkező irányba. Az itinerre nézve láttam, h. 30 km-nél, 9 km-re van a következő pont. Én ekkorra már nagyon elfáradtam, pont elég volt a sétából, ha itt lett volna vége a túrának, ezt sem bánom : ) de még a fele hátra volt. Hamarosan utolértem egy nálam idősebb hölgyet, és bár egymáshoz se szóltunk, a következő 15 km-en ritkán veszítettük egymást szem elől. Hol én előztem meg őt, hol ő engem, de mindketten olan 5-ös átlag körül mentünk. Örültem, h. ott van, ugyanis 2-3 lassúbb terepfutó kivételével senkivel sem találkoztunk. Ha egy-egy kanyarban pont nem láttam őt, olyan volt, mintha egyedül lennék az egész erdőben. Elhamdulillah a jelzések és főleg a szalagozás nagyon jó volt, nem kavartam el egyszer sem. A téli erdő amúgy gyönyörű volt:


25 km-nél már nagyon kész voltam, és a 30-as, „Kőkereszt” nevű ponton már a nápolyihoz sem volt kedvem. Azért persze ettem kettőt… Adhatnak még, kérdezte a pontőr hölgy. Hát, nekem inkább valami másra lenne szükségem. Mire, kérdezte. Ha esetleg lenne egy Kőkereszt-Budaörs közvetlen helikopterjárat, az sokat segítene, mondtam reménykedve. A hölgy legnagyobb komolysággal felelte: „Hát, most éppen nincs, de jövőre megpróbáljuk megszervezni”. Nevettük, kicsit jobb kedvvel vágtam neki a hátralévő távnak, 12 km-t már bármikor megy az ember, vigasztaltam magamat.
Az út egy rendkívül szép részen vezetett át (kezdetben felfelé, aminek annyira nem örültem). A fákat sűrűn borította a borostyán, egészen elvarázsolt erdő volt:


Majd az erdőből kiérve az általam kevésbé kedvelt terepakadály, a létra következett. Ilyenkor a vadkerítésen egy lécekből úgy-ahogy összerótt létraszerűségen kell átmászni (a botokat persze előre át kell dobni):


A létra után egy mocsaras részen kanyargott az ösvény, majd beértünk Máriabesnyőre. Itt találtam egy pontot, ami egy autóban ülő, tornatanár külsejű hölgyből és egy csomó szőlőcukorból állt. Megálltam, a hölgy kiszállt, nyakában stopperóra, beugrott Kriszta néni, igyekeztem úgy tenni, mint aki nem fél, segíthetek, kérdezte kedvesen. Csak futóknak, ugye, kérdeztem vissza. Igen. De azért ugye jó irányba megyek? Igen, mondta, sőt, az időd is nagyon jó, mondta, én egészen meghatódva köszöntem el, és kicsit belehúztam az utolsó pontig. Már csak 2,5 km, mondta a kedves pontőr, és az is lefelé, kivéve a vasúti felüljárót. Már meg se néztem, h. mennyi az idő, azt tudtam, h. insallah a szintidő meglesz mindenképpen, már tényleg csak az érdekelt, h. beérjek.
Az iskolát, ahonnan reggel indultunk, alig találtam meg, meg kellett kérdeznem két, már a HÉV felé igyekvő terepfutót. Aztán meglett az épület, de nem találtam a bejáratot… Végül benn voltam, 8:15-ös idővel, de olyan fáradtan, h. ha lett volna még 100 m, nem biztos, h. végig tudok menni. Leültem, enni sem tudtam, és ültem vagy negyed órát, mire fel tudtam állni, h. a mosdóig elmenjek.
Utána még haza kellett jönnöm Budaörsre, ami annyira nem volt jó. Útközben, a HÉV-en nagyon megéheztem, átgondoltam, h. mi van itthon: bableves és reszelt répa. Hát, ez nekem most kevés, gondoltam, és bementem vásárolni. Így fél 8 körül értem haza, nagyon fáradtan, de nagyon boldogan. Hiába, no, akartam ezt a túrát : )
Tanulságok pedig:
1. A 40-es távok még tényleg a teljesítőképességem határán vannak. Hmmm, ősszel már 50-eseken szeretnék indulni, valamit ki kell találnom…
2. NAGYON rossz tömegközlekedéssel hazamenni hosszabb túrák után.
3. Nem ANNYIRA nagy baj, h. a mai túrára 0 ember jelentkezett : )