2013. február 15., péntek

Kitörés

Táv: 58,65 km
Szint: 1810

Tavaly terveztem a 25-ös távot, de végül is visszatartott az, h. egyrészt elfáradtam a Margitán :), másrészt a túratársaktól hallott jellemzés: óriási tömeg, furcsán viselkedő emberek, rengeteg rendőr… no, akkor hagyjuk.
Idén azonban sikerült elcsalni a túrára Tonnakilométert, gondoltam, legalább lesz valaki, aki megvéd a náci hordáktól, ha úgy alakul a helyzet… előrebocsájtom, h. nem úgy alakult.
Fél négyre mentem a Nyugatihoz, h. találkozzam TKM-rel, aki határozottan visszautasította a viráglengetésre vonatkozó ajánlatomat, tehát csak úgy simán kimentem elé. A Moszkva téren valami hihetetlen mennyiségű rendőr volt, először azt hittük, minket tisztelnek meg, de nem, állítólag valami tüntetés volt, én erről nem tudok közelebbit. Innen mentünk a Várba a rajthoz. A hivatalos rajtidő előtt mintegy 46 perccel ott voltunk, de voltak, akik már megelőztek minket, ha egyelőre nem is sokan. Lassan azonban benépesült a tér, és mire a rendezők autói megérkeztek, már tömeg volt. TKM nagyon ügyesen lavírozott, ezért hamar sorra kerültünk a nevezésnél. (Amúgy SOKKAL előbb ott voltunk ám, mint a jelen lévők túlnyomó többsége, csak nem vagyunk elég élelmesek, és nem jól helyezkedtünk…)

Még a hivatalos rajtidő előtt elindultunk. Esni kezdett a hó, és ez nagyjából egész éjszaka ki is tartott. Nagyon tetszett nekem :). A Diós-árkon mentünk felfelé, TKM közben revidiálta azt a az alapelvét, h. „aszfalton nem számít az emelkedő”, mert mint kiderült, de mégis. Az első pont, a Széchenyi-emlék már jól megizzasztott minket. Itt, akárcsak a többi ponton, a túra megemlékező jellegéből következőleg II. világháborús ruhába öltözött „katonák” voltak a pontőrök. Innen mentünk Normafához, közben azon tipródva, h. hol is kávézzunk. Az erdőbe beérve előkerültek a lámpák, megállapítottuk, h. RENGETEG hó van, és még folyamatosan esik, elhangzottak bizonyos elégedetlen kijelentések is („nem volt elég még ebből a … télből?”).
Az első ponton a személyzetet a 2 pontőrön kívül 1 bullmasztiff is képviselte, jól megcincáltam a fülét, természetesen csak miután a gazdája engedélyt adott rá, és biztosított, h. egyetlen végtagom sem fogja valószínűleg a kutya szájában végezni („olyan jámbor, mint egy birka”).

Innen határozottan, jó tempóban indultunk tovább. A rossz irányba, mint kiderült, mikor a pontőrök utánunk kiabáltak. A Sztárnavigátor némileg zavartan korrigálta mintegy 90 fokkal az útirányt, és becéloztunk a János-hegyet a kanyargó, havas ösvényen:

Ekkor derült ki az, amit sosem hittem volna: TKM még nem járt a János-hegyen! Komolyan megdöbbentem, h. valóban létezik ilyen ember, és örültem, h. most véget vethetünk ennek az állapotnak.
Az ellenőrzőpont a libegő felső állomásánál volt, ezért a mezőny nagy része ügyesen lecsalta a János-hegyre történő fel-, majd lemenést. Mi felmentünk, bár TKM arra már nem mutatkozott hajlandónak, h. a kilátó tetejére is felmásszunk. Mentünk tovább lefelé.
Én (mint mindig, amikor a Sztárnavigátorral megyek) meg sem néztem otthon az útleírást, így kissé övön aluli ütésként ért, h. fel kell menni a Nagy-Hárs-hegyre is. Nem is felmenetellel volt bajom, hanem a lejövetellel – arra számítottam, h. durván csúszós lesz, és valóban. Ráadásul pont belekeveredtünk valami gyerekcsoportba, aki mindenféle kontroll nélkül sikoltoztak, üvöltöztek, csúszkáltak, estek, keltek, nem engedtek el stb. Végül kikeveredtem közülük, TKM türelmesen megvárt, aztán mentünk lefelé Hűvösvölgybe. Lenn a villamosmegálló melletti pizzériába bementünk kávézni. Én már pont el is fáradtam, mondtam az ezen eléggé ledöbbent TKM-nek. Pedig tényleg így volt. A pizzázóban volt rajtunk kívül 3 vendég, az egyik már elég illuminált állapotban, aki, mikor meghallotta a túra nevét, és azt, h. milyen eseménynek állít emléket, kitárt karral és párás szemmel kurjantotta: „magyarok vagytok, ti igazi magyarok vagytok!” Még mielőtt sikerült volna bármiféle testi kontaktust létesítenie velem, gyorsan távoztam a pizzériából. TKM nem úszta meg, ő alaposan meg lett ölelgetve, mint igaz magyar ember. Én közben megnéztem a másik két illető lovait, amelyek a pizzéria elé voltak kötve, egy magas pej herélt meg egy tarka póni. Vázoltam TKM-nek, h. lóháton kényelmesebb lenne a hátralévő mintegy 40 km, de neki kell a pónin jönnie. Arról legalább leér a lábam, nyugtázta, és mentünk tovább. Útközben többször is elhaladtunk katonasírok mellett, mindegyiken égtek a gyertyák:

 Először fel az Újlaki-hegyre. Ez elhamdulillah könnyebb volt, mint vártam, azt hittem, h. csúszósabb meg veszélyesebb lesz, de nem volt gond. Viszont az ellenőrzőpontot nem sikerült megtalálni, már aggódtam is, amikor majd egy kilométer múlva szembejött a két katona… és pecsételt, illetve aláírt helyette. A pont még nem ért fel a helyére. Mindegy, fő, h. megvolt az igazolás. TKM menetlevelét vizsgálják a katonák:

Már nem volt messze a 25-ös kistáv célja. Örültem, mert már éhes voltam.  
Kis pihenő, evés-ivás után mentünk tovább, a túra számomra legnehezebb szakaszán: a sárga csíkkal jelzett út iszonyat csúszós, meredek, nehezen járható volt, nem is nagyon előzgettünk senkit, pedig itt voltak azért olyan idegesítő, túl hangos, magukat iszonyat viccesnek gondoló túratársak, akiknek a jelenlététől a túra előtt tartottam. Mindegy, ezt a rövid szakaszt ki lehetett bírni. Egy futó ügyesen megelőzött minket, egy nem futó ebből ihletet merítve nem annyira ügyesen, konkrétan ha nem kapok el egy fatörzset, lelök a szakadékba. Ja, bocsi, nyugtázta saját manőverét, aztán ment tovább ugyanazzal a sebességgel előttem, mert volt vagy 20 ember még előttünk – nem véletlen nem előztünk. Sokáig tart még ez a sz… rész, kérdezte egy hölgy, jaja, mondtam, és lesz még rosszabb is… tényleg lett, de aztán egy gázos leereszkedés után az út szélesebb és járhatóbb lett, veszélytelenül meg tudtuk előzni a lassabbakat. Az Alsó-Jegenye völgyet az amerikai hadsereg foglalta el, de készséggel pecsételtek ők is. Én itt kezdtem valami brutális álmos lenni, be-bealudtam menet közben, eléggé szenvedtem, de elveimhez hűen némán tettem :). A Zsíros-hegyen, a ponton TKM meghívott az éjszaka második kávéjára, ami sokat dobott rajtam, illetve az is, h. fel kellett menni a Nagy-Szénásra, és végre egy kis felfelé felébresztett. Aztán lecsorogtunk a következő pontig, ahol volt tea, és emlékeim szerint talán ettem is valamit. aztán mentünk tovább.
A hó, amely az éjszaka közepén valamikor elállt pár órára, lassan újrakezdte. Némi gyaloglás után át kellett mászni egy létrán, amin már jó sokszor átmásztam, sőt, mivel az alsó fok hiányzik, egyszer jó nagyot estem is róla. Most jó jeges, csúszós volt, de az esést elhamdulillah elkerültem. Aztán át kellett mászni egy árkon is, aminek az alján patak csörgedezett (fagyadozott), nem volt olyan durva, mint amilyennek TKM a megelőző mintegy két és fél, három km során próbálta lefesteni… utána már a 10. pont várt minket, és innen már hamarosan beértünk Perbálra. Én megint elálmosodtam, nem bírtam egyenesen menni, szegény TKM-et folyamatosan szorítottam be az árokba J. Átmentünk Perbálon, majd fel a gombatelep mellett, ez sajnos most teljesen szagtalan volt, a szag forrása ugyanis mély hó alatt rejtezett. Meg is állapítottam, h. a Gombatelep Maratont MINDENKÉPPEN nyáron kell majd rendezni, amikor a nazális élmény legkisebb részlete is teljes mértékben kiélvezhető.
Nem volt sok szint már egy ideje a túrában, én harcoltam az álmossággal, aztán egyszer csak mindkét lában egyszerre kicsúszott alólam balra, én meg a mély hóba zuhantam a jobb oldalamra, nem ütöttem meg magam, voltaképpen kellemes volt ott, felkönyököltem, én fel sem kelek innen, mondtam TKM-nek, én is szívesen pihennék, hallottam a hátam mögül, erre gyorsan felpattantam, és köszöntöttem Gábort. A következő pontig együtt mentünk, itt ismét rövidebb pihenőt tartottunk, teáztunk és megettük TKM kakaós csigáit (nagy részüket alighanem én).
Innen egy darabig a tökegyenes, szántók között vezető utakon mentünk, majd el a tó mellett, ahol a talaj érdekesen süppedős volt, mintha egy félig megfagyott mocsáron jártunk volna. Hamarosan elérkezett az utolsó megmérettetés, a Kakukk-hegy. Az utat szegélyező árkon nehezebb volt átjutnom, mint a hegyre fel. Ekkor már világosodott, le lehetett kapcsolni a lámpákat, a hegyre felérve el is tettem, és megszemléltem közelebbről az itt állomásozó alakulat bunkerét:

A katona közölte, h. a hegyről levezető meredek út nagyon csúszós és nagyon nehezen járható, de le lehet menni a másik oldalon, lépcsőn is. No, mi persze nem a lépcsőn mentünk, de nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. A kálváriát már teljes reggeli fényben, zuhogó hópelyhek között értük el:

Alig több mint 1 km volt hátra, hamar beértünk. A célban meleg volt, és tea, és ennivaló (nekem ugye a sajátom, lévén, h. nem eszem virslit…). Átöltöztünk, és némi beszélgetés után mentünk a buszhoz. A busz iszonyú tömött volt, rengeteg túrázó próbált hazajutni, nem tudom, nem lenne-e érdemes a szervezőknek megfontolni a különbusz bérlését… Mondjuk én nagyrészt aludtam hazafelé az úton. 10 után értem haza a lakásba, és fél 2-re kellett a húgoméknál lennem, de egy órára azért lefeküdtem.
A túra számomra kellemes meglepetés volt, sokkal kisebb tömeggel, mint amire számítottam, jól éreztük magunkat, nekünk várni se kellett sokat a pontokon, és mindenhol jutott minden szolgáltatásból, kivéve, ahol épp nem volt kész a tea, de nyilván volt saját teánk, úgy jöttünk el, h. ha semmit sem kaptunk volna, az sem lett volna gond. Insallah jövőre is jövünk :)

2013. február 12., kedd

Téli Margita


Táv: 21,2 km
Szint: 408 m

Ezen a túrán már kétszer voltam, de eddig csak a 40-es távon. Erre az estére voltak mér terveim, ezért úgy gondoltam, h ha a húgoméknak van kedvük jönni, megyek a 20-ra, ha nincs, akkor meg nem megyek egyáltalán. Volt kedvül. Reggel 7 órakor felvettek kocsival, és 8 körül rajtoltunk is. A „körül” azt jelenti, h. bár egyszerre léptünk ki a rajthelyről, húgom 8:05, sógorom 8:10, én meg 8:15 rajtidőt kaptunk J. Na, nem mintha bármit is számított volna.
A sógorom azt tervezte, h. ha beérünk az erdőbe, onnantól futni fog. Az első pontig, a máriabesnyői templomig együtt mentünk, jól kiléptünk, mert hideg volt. Én a dzsekimet az esti programra tartogattam, most „A” polár volt rajtam, de nem fáztam egy idő után. Hamar elértük a templomot:

A templom mögött lementünk a lépcsőn, és a sógorom hamarosan futásra is váltott, már csak a célban láttuk viszont. Húgom végig aggódott érte, jaj, mi lesz, ha eltéved, jegyezte meg időnként. Végül is a sógorom beért a célba szerencsésen, csak kétszer tévedt el, de azokat is ügyesen korrigálta. Mi a húgommal ráérősebb tempóban mentünk. Az első ponton kaptunk csokit:

Jó nagy hó volt, nagyobb, mint vártam, és hideg is elhamdulillah, nem volt sár, minden le volt fagyva. Kényelmesen járható volt az út, az erdő pedig nagyon szép:

Ahogy egy mély völgy felett mentünk az ösvényen, a távolból zörgést hallottam, cssssst, szóltam rá a húgomra, megálltunk, és hamarosan a völgyben feltűnt egy csapat vágtató dámvad, nézd, az egyik fehér, súgtam, és valóban, a 8-10 állat között volt egy hófehér is, felvágtak a hegyoldalban, és nem messze tőlünk szökelltek át az ösvényen, majd eltűntek felfelé a domboldalban. Sajna, Adriennek azt kell mondanom, h. mire elővettem a fényképezőgépet, már nem tudtam értékelhető fotót készíteni róluk, de nagyon szépek voltak.
A második pontnál vált el a mi távunk a 40-estől, tavaly arrafelé mentem:

Innen egy darabig ismeretlen szakasz következett, ráadásul elfelejtettem feltölteni az elemeket, így kénytelen voltam a papíralapú navigálásra hagyatkozni, de az itiner elhamdulillah jó volt, nagyon könnyen lehetett követni. Út közben találtunk érdekes csészegomba-féleségeket:

Keményre voltak fagyva szegények…
Egy idő után beértünk egy bizonytalankodó, idősebb túrázókból álló csoportot, biztos, h. erre kell jönni, kérdezték, jól megyünk, mondtam én (magabiztosabban, mint ahogy éreztem J), de hamarosan meglett az utolsó pont is, tehát tényleg jól jöttünk. Sajnos a túra számomra kedvenc része, a Juharos nem része ennek a rövidebb távnak. Visszamentünk az első ellenőrzőponthoz, és onnan a zöld csíkon kellett bemenni a célba.
A túra utolsó szakasza még tartogatott némi meglepetés-emelkedőt, ekkor értek be minket a félmaratonosok, „hőőőőj, b+”, nyögött fel egyikük hangosan, amikor meglátta a valóban félelmetes külsejű emelkedőt:

Azonban amikor már nekivágtunk, nem volt annyira vészes, mint amilyennek messzebbről tűnt, inkább az volt kellemetlen, h. sáros volt, és néhol eléggé csúszott. Ettől függetlenül sikeresen leküzdöttük.
A reggeli első ponton, ahol most nem kaptunk pecsétet, kellemes meglepetés ért. a pont utáni szakaszon egy csomó csokipapír volt eldobálva - kulturált, civilizált túratáraink a ponton kapott csokit azonnal elfogyasztván, a valóban jelentős súlytöbbletet képező papírt már nem szerették volna tovább cipelni, s bár a ponton volt szemetes, az a 20 méter igencsak messze volt eme edzett, acélos sportembereknek, s ezért papírjaiktól rövid úton megszabadultak. Én általában fel szoktam szedni a szemetet az erdőben, akkor is, ha mások dobták el, kivéve ha olyan fáradt vagyok, h. már nincs erőm lehajolni érte... Most nem voltam, és a pontőrök ezen annyira meghatódtak, h. adtak egy plusz csokit, pedig itt nem is járt volna...
Utána még hosszasan nézegettünk egy előttünk átszaladó mókust, és hamarosan benn voltunk Gödöllőn. A házak között a kertvárosi hangulatú utcákon kanyarogtunk, megfigyeltünk egy kutyapárna kutyát:

És hamarosan benn voltunk a célban. Először beálltunk egy brutál hosszú sorba, de rövid szemlélődés kiderítette, h. van ám külön „Cél 20 km” feliratú érkeztetőhely, mi meg épp a félmaratonosok sorában állunk… így perceken belül meglett a kitűző és az oklevél, mindkettő szép, mint mindig. Én még bekaptam egy vajaskenyeret (na jó, egy lekvárosat is…), és indultunk is haza, mert estére ugye még terveim voltak…
Remek kis túra volt, insallah jövőre próbálom rábeszélni a húgomékat a 30-as távra. 

PMTT Kisnyolcas


Táv: 20 km
Szint: 600m

Hú, most látom csak, h. erről a túráról elfelejtettem írni. Pedig nagyon jó kis túra volt, megérdemli.
A Téli Mátra apró kellemetlenségei miatt úgy ébredtem reggel, h. egy nagy vérrög helyezkedett el az orromban. Jaja, tudom, gusztustalan. Valóban az volt. Nem volt azonban idő ezen merengeni, mert jöttek a húgomék, h. a rajtba transzportáljanak engem is. Ha nem is a rajtidő elejére, de viszonylag korán ott is voltunk. Csak egyszer néztük be, h. merre kéne fordulni a kocsival.
Az autó hőmérője -11 fokot mutatott, ááá, biztos téved, gondoltam, aztán mikor kiszálltunk, rájöttem, h. nem is… NAGYON hideg volt. Az előnevezésnek köszönhetően a rajt gyorsan ment, vacogva vágtunk neki a Nagykovácsiból kivezető sárga jelzésnek. Erre indultunk a BHTCS-n, meséltem némi nosztalgiával húgoméknak.
Meg kellett állapítanom, h. itt bizony több hó van, mint a Mátrában volt… Egész pontosan a mai időjárás hozta azt, amit előző nap a Mátrában vártam volna: kemény mínuszok és nagy hó. Sógorom meg volt győződve, h. (mivel a városban nincs, ezért) nem lesz hó, és most teljes döbbenet uralkodott el rajta, h. pedig de igen:

A havas erdő nagyon szép volt, jó hangulatban haladtunk némileg felfelé:

Az első ponton kaptunk nagyon finom csokit, és lelkesen közöltem a húgomékkal, h. felmegyünk a Nagy-Szénásra – ők még soha nem jártak ott.
Hát, a Nagy-Szénás, az bizony durva volt. Megolvadhatott valamikor, és most egyetlen nagy jégpályává fagyott az egész:

A húgom, aki még nálam is rosszabb egyensúlyérzékkel rendelkezik – tudom, h. nehéz ezt elképzelni – teljes rémületben, de derekasan helyt állt:

Körülöttünk estek-keltek a túrázók, volt, aki méltatlankodott, h. miért nem vették ki az útvonalból ezt a veszélyes részt. El tudom képzelni, h. – mivel a legkisebb táv is erre jött – a nem annyira rutinosak vagy a kisgyerekkel érkezők nehezen küzdötték le ezt a szakaszt, de kár lett volna kihagyni, mert a táj, a kilátás és a szokásos szénás-stílusúra fagyott bokrok gyönyörűek voltak:

Talán azt lehetett volna tenni, h. a rajtban kiírni, h. ez a rész nehezen járható, veszélyes, aki nem akarja, ne vállalja be, és akkor senki nem pampogott volna, mert figyelmeztetve lett, és ha mégis odament, akkor már úgy járt. Mi elhamdulillah sikeresen leértünk, esés nélkül, és hamarosan be is értünk Nagykovácsiba. Ugyanis, mint a túra elnevezésében szereplő „nyolcas” kifejezésből mintegy következtethettek rá, a túra útvonala egy nyolcast írt le Nagykovácsi érintésével. Tehát vissza a faluba, majd az ellenkező oldalon indultunk a Nagy-Kopasz felé. Errefelé jártunk már máskor is, de a rengeteg hó nagyon szórakoztató és szép volt, nagyon élveztük a sétát. Hamarosan feltűnt a kilátó:

Ez alkalommal csak a feléig mentünk fel, h. a havas tájat megcsodáljuk, mert elég hideg volt, nem volt kedvünk a tetején a szélben ácsorogni. Indultunk vissza Nagykovácsiba, egy idősebb párt még útbaigazítottunk, mert nem igazán igazodtak ki az itineren. Megjegyzem, én is sajnáltam, h. nem nyomtattam ki a túra honlapjáról a térképet, ami az itineren már nem volt rajta… mondjuk én sokat járam erre, nem okozott gondot eligazodni, de a szöveges leírás alapján a húgom nem egészen volt képben, h. merre kell menni, szívesen megmutattam volna neki a térképen.
Leértünk Nagykovácsiba, megkaptuk a díjazást, és a tavalyihoz hasonlóan brutál finom pogácsát. Illetve megkaptam a PMTT bronz jelvényt is, ami nagyon-nagyon szép. Kicsit még beszélgettünk a túratársakkal, és indultunk haza. Nagyon kellemes túra volt, insallah jövőre is jövünk!

2013. január 28., hétfő

Téli Mátra XL


Táv: 40,5 km
Szint: 1599 m

Tavaly nem jutottam el erre a túrára, mert éppen esküvőre voltam hivatalos. Tavalyelőtt voltam, de így 2 év távlatából igazából két dologra emlékeztem: h. valami BRUTÁL sokan voltak (és egy részük sajna igencsak bunkó), és h, bár akkor eggyel kisebb távra mentem, nekem nagyon kemény túra volt.
Akárcsak 2 éve, most is négyen indultunk el: Megbízott Szakértőnk, Tamás, (a futó) Gábor és én. Amikor megérkeztünk Mátrafüredre, egészen megdöbbentünk, h. milyen tömeg van már 7 előtt pár perccel. Az, h. a rajt/cél iskola udvarán, parkolójában vagy közelében nem tudtunk parkolni, egy dolog – de még az utcájában sem… két utcával arrébb a helyi polgárőrök vezényletével beálltunk egy ház elé. M. Sz. és Tamás igencsak felhúzták magukat a helyzeten („Idén jöttünk utoljára!”), Gábor csak mosolygott a (nem létező) bajsza alatt, én bölcsen befogtam a számat. A fiúk az árok szélén, bokáig érő hóban öltözködtek, illetve, Gábor esetében, vetkőzködtek, mert a futócuccra elég volt csak ránézni, h. fázni kezdjek. Szemügyre vettem nagyjából színházi retikül méretű kis futóhátizsákját, hát, te nem pakoltad túl magad, jegyeztem meg, és el is indultunk az iskola felé. Illetve, én pont az ellenkező irányba, de Tamás még idejében rám szólt, h. úgy azért kicsit hosszabb lesz ám a túra.
A rajtban a rajtoltatás gyorsabban zajlott, mint gondoltam volna, de 2 év óta nem javult az a súlyos logisztikai probléma, amit a cca. 2700 induló – két darab női vécé által érzékeltetett helyzetben rejlő feloldhatatlan ellentmondás képezett. Nem álltam be a sorba. Elindultunk.
Nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, ám az út le volt fagyva. Később, amikor beértünk az erdőbe, szembesültünk azzal, h. RENGETEG hó van.

Olyan hideg nem volt, de annyira meleg sem, h. a hó megroskadjon, kásásodjon, vagy az olvadás bárminemű jelét mutassa. Ezért végig a porhóban mentünk, ami nagyon fárasztó volt, ráadásul alatta igen sok esetben jég rejtőzött. Valamint most is sokan voltak, bár nem volt olyan zsúfolt, mint 2 éve – talán azért, mert egy jó fél órával előbb rajtoltunk. A résztvevők nagyságrendekkel normálisabbak voltak, mint 2 éve – vagy a nem annyira normálisak később rajtoltak. Nem voltak összeszólakozások a futók és a gyalogosok között, illetve nekünk sem szólt be senki, ha előzni akartunk, sőt, amennyire tudtak, még félre is álltak. Természetesen én senkitől nem várom el, h. miattam lépjen bele a szűzhóba, amely néhol csaknem térdig ért. Én sem ugrom bele a hóba a futók miatt, bár ahol és amennyire lehet, mindig lehúzódom előlük. Mondtam is M. Sz-nek: „Te, én azért kicsit sajnálom szegény futókat, azokban a semmi kis futócipőkben ki kell futniuk abba a mély hóba… viszont magamat meg még jobban sajnálom, szóval így jártak…”. Ettől függetlenül, amikor a hazai terepfutás nagyjai szóltak hátulról, pl. h. „A jobb oldalatokon fogok elfutni”, és pár másodperces töprengés után (amíg beazonosítottam, h. melyik a jobb oldal, illetve, h. neki ugyanaz-e a jobb, mint nekem) lehúzódtam, ők megköszönték, ennyi. Mondjuk, volt olyan érdekes eset is, amikor egy eléggé elpilledt, kihagyó lélegzettel küzdő túrázót a mély hóba kifutva megelőztünk – ő egész pontosan 0 %-nyit húzódott le, de nem is kértük, nem is vártuk ezt tőle – ő utolsó erejét beleadva, sípoló lélegzettel, makacsul előremeredő tekintettel, mint egy sebzett, vágtató elefántbika, visszaelőzött minket, majd ettől végképp kimerülve még az előzőnél is lassabb tempóra váltott. M. Sz. hátrafordult, az arcán ott volt MINDEN, ne mondj semmit, mondtam, látom az arcodról, h. ugyanarra gondolunk…
Hamarosan elszáguldott mellettünk pár futó, te, az nem a Gábor volt, kérdezte M. Sz., én a rövid időre felvillanó jelenésben felismertem Gábor hátizsákját, de igen, feleltem, majd biztos, ami biztos, utánuk kiabáltam: Fuss, Gábor, fuss! Mert gondoltam, h. (1) amekkora sebességgel távolodnak, már úgyse hallja, (2) ha mégis, attól nem tartok, h. ő megverne :), ami pl. TKM szerint igencsak reális lehetőség, ha ilyeneket mondok a futóknak. Pedig én tényleg jóindulatú lelkesedésből mondom ezt, nagyon tetszik, h. ilyen ügyesek.
Az első pontot Lajosházán viszonylag gyorsan elértük, a patak most nem volt annyira befagyva, mint két éve, viszont határozottan büdös volt:

Innen Mátraszentimréig elég kemény szakasz következett, felfelé mentünk, egyre több hó lett, viszont az erdő is nagyon szép volt:

A ponton elméletileg adtak volna teát, gyakorlatilag az egyetlen teaosztogató asztalnál akkora sor állt ( v.ö. „1 db asztal” kontra „2700 nevező”), h. inkább a saját teánkat ittuk, azt sem kell cipelni felkiáltással, és egy szendvicset is ettünk. Illetve én egy banánt. És a kávés csokit, de csak azért, nehogy megbántsam Tamást, aki oly kedvesen kínálta. Aztán mentünk tovább Galyatetőre. Kedvenc mátrai hegyem (illetve, mióta voltam a Világoson, asszem lehet, h. konkurense támadt), főleg ebből az irányból szeretek felmenni. Nem akarom ismételni, h. rengeteg hó volt, de hát ha egyszer tényleg:

Az odavezető úton valaki nyitott egy kis büféféleséget: csokit, zsíros kenyeret, ilyesmiket árult… és… legnagyobb meglepetésemre minden túrázónak INGYEN járt nála egy pohár tea. Ez nagyon kedves gesztus volt, már sajnálom, h. nem jutott eszembe, h. egy Balaton szeletet vagy bármit vegyek nála. A szervezőktől ugyanis SEMMIT nem kaptunk, a célban sem volt kaja, útközben sem – a Pisztrángosnál volt zsír, kenyér, hagyma, de ott is ki volt írva, h. ez XY túratárs ajándéka. A szervezők adtak útközben 3 pohár teát (ha hozzáfértünk), és a célban is teát, és annyi.
Felértünk Galyatetőre. Az ellenőrzőpontra meg sem kíséreltünk bemenni, Tamás bevitte a lapjainkat, és pecsételt. Elég hamar fázni kezdtünk, úgyh. mentünk is tovább. Fel kellett mászni a Csór-hegy oldalába, nem egészen a legtetejére, de elég volt így is. Aki 14:20-ig nem érte el ezt a pontot, azt tovább sem engedték az XL távon. Elhamdulillah mi 12:40-kor itt voltunk, legalábbis a pontőr ezt mondta, mikor rákérdeztem, h. mennyi az idő. Akkor még mehetünk tovább, jegyeztem meg, aha, szóval remélted, h. nem kell végigcsinálni, csapott le azonnal M. Sz., ezen mindenki jót nevetett. Aztán indultunk tovább, az elágazáshoz leérve elgondolkodtunk, h. bemenjünk-e a Vörösmarty turistaházig az erőlevesért, aztán egy túratárs felvilágosított, h. teát adnak, az meg nálunk is volt, így legalább megspórolunk 10 percet. Így inkább a Pisztrángos-tó felé vettük az irányt. Út közben a távolban már látszott a „célobjektum”:

A Pisztrángoshoz vezető út mentén a jellegzetes kövek most csak fehér, hóval borított huplik voltak:

A ponton nagy tüzet raktak, aminél remekül lehetett melegedni:

Valamint volt (fagyott) zsír, kenyér és hagyma, én a saját banánomat ettem. Tamás lecserélte a cipőjét a bakancsára – ugyanis egy kis balett-topánkára hajazó futócipő-szerűségben tapicskolt eddig a hóban, s mind a topán, mind a zoknija csurom víz lett eddigre. Utána kifejtette, h. ebben a cipőjében nem tud gyorsan menni. Én rögtön közöltem, h. nekem mindegyik cipőm olyan, amiben nem tudok gyorsan menni…
Viccet félretéve, kezdtünk fázni, így nekivágtunk a Kékesre felvezető szakasznak. Ezt 3 részre osztottam magamban: Pisztrángos – Gabi halála: ez egy kellemes szakasz, pont olyan felfelé, amit szeretek. Gabi halála – Sötét-lápa nyereg: szívás, de azért szeretem, a vége felé már azért jó, mert egyszerűen nem lehet elhinni, h. ez tényleg igazi. Sötét-lápa nyereg – Kékes: nagyon szép, szeretem, bár szívás…
Az utolsó szakasz kezdetére beértünk a napfénybe, ami egy idő múlva elmúlt, de az a kis idő nagyon szép volt, bár a legtöbb túratárs akkor és ott ezt nemigen értékelte…
A Kékesen, a síházban adtak teát, ami borzalmas volt. Illetve, nem mondanám, h. borzalmas, mert igazából semmi íze nem volt. Meleg volt legalább. Fogyasztása közben azon tanakodtunk, h. mennyi van még hátra a túrából. Még 12 km, mondta valaki. Az nem lehet, mondtam, most vagyunk 32-nél, és negyven egész öt a túra. Erre a közelünkben álló, kissé megviselt túratárs hölgy felkapta a fejét, majd a következő beszélgetés zajlott le köztünk:
Ő: Mennyi? Ez nem lehet!
Én: de, negyven egész öt.
Ő: nem negyven és fél?
Én: mondom, negyven egész öt
Ő: hát én azt hittem, negyven és fél…
Én: igen, negyven egész öt, és az szerintem negyven és fél, de lehet, h. nem, végül is én bölcsész vagyok…
Ő: Jaaa, én meg rendőr…
És nem viccelt :). Milyen jó vicc is lenne ez: A bölcsész és a rendőr beszélgetnek a Kékesen…
Elindultunk lefelé, először egy kellemes, lejtős, (a változatosság kedvéért) mély hóval borított szakaszon, kezdtem érezni, h. a bakancsom kezdi unni a havat, de már nem érdekelt, lesz, ami lesz, amúgy ekkorra már ilyen cuki kis jégfityegők fagytak rá:

Aztán elértük azt a szakaszt, amit az itiner „jeges, gyakran igen veszélyes” jelzőkkel illetett. Mi pedig, frappáns jogi szakkifejezéssel a „köteles rész” elnevezést használtuk. Két éve is volt köteles rész, akkor saját magam számára is megdöbbentő módon mindenféle gond nélkül abszolváltam, sőt, még tetszett is. Ennek megfelelően most is kellő önbizalommal léptem a kifeszített kötélhez.
Most már belátom, az lehetett a gond, h. csak úgy kecsesen reáhelyeztem a kis kezemet a kötélre. Nagyjából a „bálterem felső szintjéről a grófnő estélyi ruhájában lelibeg az alsó szintre, közben kimért nyugalommal fogadja rajongói pillantásait” stílust képzeljetek el. No, ez az első lépésig rendben is volt. Akkor csúszott ki alólam a lábam. Mivel jobbra tőlem volt egy 8-10 m mély vízmosás, alján patakkal, oda nem szándékoztam bekukkantani, így első ijedtemben két kézzel rámarkoltam a kötélre, ám a lendület miatt csúsztam tovább, így az történt, h. a kötél fenti végén sorukra várakozó túratársak döbbent tekintetétől kísérve függőleges tengelyem körül 180 fokban megperdültem, majd a szó szoros értelmében arccal a keményre fagyott jégbe csapódtam.
Pár pillanat után úgy éreztem, h. a fejemet talán képes leszek felemelni. Megállapítottam, h. felfelé nézek, előttem a fent összetorlódott sor, akikbe mintegy belefagyott a lélegzet. Valamint, néhány másodperc alatt alaposan meg is szaporodtak – én legalábbis mindegyikből kettőt láttam…  Ööö… a szádat ugye nagyon megütötted, kérdezte némi kínos némaság után az egyikük. Jaja, mondtam. És fáj is, ugye, szólt a következő kérdés. Hát, kicsit, mondtam. Csak mert vérzik, közölte vidoran a túratárs, de akkor már éreztem, h. az orromból is elindul a vér, hurrá, gondoltam, és némi elégtétellel szemléltem, ahogy fenn a leereszkedésre várók egy emberként lépnek egy lépést hátrébb. Büszke voltam magamra, h. ily módon sikerült hozzájárulnom túratársaim lelki moráljának megerősítéséhez. Valahogy lejutottam a lejtőn, lenn felmértem a károkat, nem fájt különösebben semmim (na ja, az adrenalin, az csodákra képes ám!). Reméltem, h. a szám/orrom/általában az arcom nem fog túlzottan feldagadni, mert azért egy bucifejű kendős muszlim nő, az nem lenne túl jó PR… (Így utólag elmondhatom, h. az orrom, az némileg bedagadt, és még most, hétfőn is fáj, és, bár akkor észre sem vettem, a térdem is szép lila). A következő lejtőn is sikerült elcsúszni, de ha már úgyis a szélesebb felemen ültem, így legalább gyorsabban leértem:

A lejtő aljában utolért minket egy ismerős túratárs, véres az arcod, mondta rosszallóan, te már a Mátrabércen is csupa vér voltál. Hát igen, feleltem, ezt hozza ki belőlem a Mátra…
A következő kötelesen részen már M. Sz. is úgy döntött, h. inkább kihagyja a köteles ereszkedést, így odébb mentünk pár méterre, és a letaposatlan hóban a fától-fáig módszert alkalmazva jutottunk le. Elhamdulillah épségben elértük az utolsó pontot a Gyökeres-forrásnál. Innen már csak 4 km volt hátra. Eredetileg azt a jelszót adtuk ki, h. érjünk be 9 órán belül, aztán oké, legyen 9 és fél, végül pedig a „ne kelljen lámpázni” megoldást tűztük ki. Ez utóbbi be is jött, elhamdulillah világosban beértünk.
A korábban mellettünk fényjelenségként elvillanó Gábor már persze szétunta az agyát a célban – 4:30 alatt beért, hát, így jár, aki szaladgál, aztán majd unatkozhat a célban… A kékesi tapasztalatból okulva kihagytam a célban kínált teát, és rövid öltözködés után indultunk hazafelé.
A fiúkat meghívtam hozzánk babgulyást enni. Sajna Gábor nem tudott jönni, mert másnap kora reggel programja volt, ezért sajnos a „Klasszikus magyar terepfutók vendéglátása” elnevezésű beszámoló-sorozatot nem tudtam elkezdeni. Majd legközelebb insallah.
A túra nagyon tetszett, sokkal jobban, mint 2 éve. A statisztikákban láttam, h. rengeteg nevező volt, de mégsem volt olyan zavaró a tömeg, mint 2 éve. A túratársak is nagyon kedvesek voltak. Az ellátással kapcsolatban megjegyezném, h. nem volt :). Mondjuk nem is azért megyünk egy túrára, de ártani sem árt. Nyilván, ha keveslem, és drágállom a túrát, akkor nem fogok elmenni rá, tehát akkor meg ne panaszkodjak. Oké, abba is hagyom. Ami a lényeg, a Mátra nagyon szép volt, az erdő havas, az idő remek – jól éreztem magam elhamdulillah.


2013. január 21., hétfő

Cseh Tamás emléktúra


Táv: 14,1 km
Szint: 350 m

A húgomék még sohasem voltak igazán havas, téli időben túrázni (kivéve a 7 km-es múlt heti sétát, ahová a sógorom nem jött). Sőt, sohasem voltak még a Pilisben túrázni. Itt volt az alkalom, h. a két elsőt összekössük egymással, és részt vegyünk ezen a kellemes, rövid túrán, ahol már tavaly is jártam. A sógorom a lelkemre kötötte, h. NEHOGY latyak legyen, mert azt ő nem bírja, és akkor elég hisztis lesz. Insallah nem lesz, gondoltam, és reggel 8 előtt pár perccel beszálltam az autójukba lenn a ház előtt.
Gond nélkül Pomázra értünk, itt a rajt megtalálásával már akadt némi gondom, de végül is csak 2 kört tettünk Pomáz belterületén, és meglett a művelődési ház. Neveztünk, és rövid pakolászás után el is indultunk.
A túra első (és utolsó) kb. 2 kilométere Pomáz területén vezet, ami nem lett volna akkora gond, viszont az aszfalt végig úgy le volt fagyva, h. komolyan aggódni kezdtem. Rólam köztudott, h. kb. egy háromlábú vízilótehén* egyensúlyértékével rendelkezem, no, tudni kell, h. a húgom még rosszabb, már ha ezt el tudjátok képzelni. Számos esetben a sógorom segítségére szorult, h. egy-egy útszakaszt le tudjon küzdeni. Megkönnyebbülve tértünk be az erdőbe, bár őket elég megdöbbenésként érte (a) a hóhelyzet (t.i. sok volt belőle), (b) az, h. hóban SOKKAL nehezebb menni. Ráadásul a Lajos-forrásig egy-két kivételtől eltekintve folyamatosan felfelé kell menni – nem vészesen meredek, de főként így, a mély hóban bizony fárasztó volt. Húgomtól ez a szakasz hamarosan kiérdemelte az „erdei taposógép” elnevezést, de sógorom is kifejtette, h. hazatérvén nem gondolkodik ma már komolyabb lábedzésben.

A Janda Vilmos kulcsosháznál ettünk egy-egy banánt, és teát is ittunk. A pont, amely tavaly itt volt, lejjebb költözött az elágazáshoz, ahol tavaly sokan rossz irányba mentek. Ott már pecsételtünk, itt nem kellett. Mentünk tovább a Lajos-forráshoz, változatlanul hóban. Latyak, az elhamdulillah nem volt. Viszont a köd egyre sűrűsödött, a fiataloson átvágva alig látszottak a fák a távolban:

A forrásnál ittam a hideg vízből. A húgom gyanakodva nézett, te már ittál ebből korábban is, kérdezte, minden alkalommal, ha erre járok, feleltem. Megkóstolta, közölte, h. ásványvíz íze van, és különben is nagyon hideg. Amúgy is kezdtünk fázni, tehát elindultunk lefelé.

Lefelé az út lényegesen nehezebben járható volt, jeges, köves, ráadásul egy lovascsapat is elment mellettünk, kétszer is. A zöld- elágazásig még elment a helyzet, ott pecsételtünk a hidegben hősiesen kitartó pontőrnél:

Aztán a további lefelé vezető szakaszon kisebb sikkantásokkal, de azért túljutottunk. Az aszfaltra leérve ismét megállapítottuk, h. NAGYON csúszik, de azért elhamdulillah épségben beóvatoskodtunk a célba.
Nagyon kellemes túra volt, a húgoméknak tetszett a téli erdő, insallah jönnek legközelebb is.

* Megbízott Szakértőnk felhívta figyelmemet, h. a hárompontos a LEGSZILÁRDABB alátámasztás, ezért hozzátenném: olyan háromlábú vízilótehén, amelynek lábai NEM egy egyenlő oldalú háromszög csúcsaiban helyezkednek el. 

Kerecsen 20


Táv: 22,6 km
Szint: 658 m

Ennek a túrának tavaly voltam a 45-ös téli távján, és a 75-ös nyárin, tehát az útvonal olyan sok újdonságot nem tartogatott… viszont ezen a napon volt az unokahúgom szalagavatója, így legkésőbb délután fél kettőre haza kellett érnem. Hogy azért valahova mégis menjek, ezt a rövid túrát választottam. Amúgy is nagyon jók szoktak lenni ezek a Turul túrák, kedves szervezők, remek ellátás… Szamócával megbeszéltük, h. menjünk együtt.
A rajthelyszínül szolgáló büfé előtt más számos túrázó összegyűlt:

Én ¾ 7-kor már a rajtban voltam, kis várakozás után befutott Szamóca és Imi, és még nem volt egészen 7 óra, amikor (az 1. és 2. rajtszám birtokában) elindultunk a Turul-szobor felé. Ennek annyira örültünk, h. benéztük a legelső fordulót, és az ellenőrzőpontot alternatív (az eredetinél sajna lényegesen hosszabb) útvonalon közelítettük meg:

Már a városban is szépen volt hó, elég hideg is volt, elhamdulillah az elején felfelé kell menni, így volt alkalmunk bemelegedni. Még égtek az utcai lámpák:

Aztán, alighogy ezt a fotót elkattintottam, kialudtak, és lassan kivilágosodott. Elértük a Széchényi-emlékhez vezető hosszú lépcsősort:

Egyre több volt a hó, olyannyira, h. a szemetet sem volt egyszerű kidobni…

Normafánál szokás szerint kaptunk csokit, aztán bevágtunk az erdőbe, ami egészen elvarázsoltan szép volt:

Mondjuk a friss hóban menni nem annyira egyszerű, pedig itt még nem is volt olyan mély, mint majd később. Ráadásul sajna a fényképezőgépemben lemerült az akku, és innentől foggva hosszas melengetés után 1-1 fotóra volt csak hajlandó bekapcsolni, így az ezután következő képek nagyrészt Szamóca és Imi képei, ez úton is köszönet érte.
Lefelé mentünk, kiléptünk, hamarosan Makkosmárián voltunk, ahol a forró tea mellett rendkívül finom házi sütemények fogadtak minket:

A piroson mentünk tovább, aztán a sárgán, az útvonal tényleg nem sok újat tartogatott, de a behavazott erdőben nem győztünk gyönyörködni. Nekem közben elkezdett brutálisan fájni a gyomrom, ami némileg visszavett a túraélményből, de a téli táj szépsége kárpótolt érte. Kedvenc határkövem is mély hóban állt:

Ahogy közeledtünk Nagykovácsihoz, a hó is mélyült. A Petneházy-réti ellenőrzőponton kaptunk nápolyiszeletet, és befordultunk a bokrok mellett:

Innen következett a legnehezebb szakasz, a hó mély volt, előttünk nem sokan mentek még, viszont legalább a nap kisütött, és az egész táj szikrázott a friss, mély hóval:

Kellemesen hullámzott az út, és hamarosan benn is voltunk a nagykovácsi célban. Nekem elmúlt a gyomorfájásom elhamdulillah, a célban pedig szokás szerint a világ egyik legjobb meggyesrétesét adták. Biztos, ami biztos, ettem egyet a szendvicseimből is. Aztán indultam a buszhoz, pont benn állt, fussunk javasoltam a mögöttem baktató ismeretlen túratársnak, és egy villámgyors sprinttel el is értük a buszt – az utánuk jövő túrázót már nem várta meg…
1 órakor mér otthon voltam, így nem késtem le unokahúgom szalagavatóját…

2013. január 14., hétfő

Téli Gyermekvasút


Táv: 6,7 km
Szint: 70 m

Ezen a napon ünnepeltük az unokahúgom születésnapját. Ő még soha nem volt télen, hóban kirándulni, most pedig szeretett volna. ANNYIRA azonban nem, h. bevállalja a 18 km-es hosszabbik távot, így hát megegyeztünk, h. menjünk a rövidkére – legalább megnézi ő is a havas erdőt, és ha tetszik neki, legközelebb hosszabbra is mehetünk.
Az idő remekül alakult, végig esett a hó, és az erdőt is vastag hótakaró borította, nagyon szép volt. 
A rajtba a rajtidő kezdetére érkeztünk. Már kinn, a kerítésen várt minket az egyszemélyes fogadóbizottság:

Nagy tömegre számítottam, ennek ellenére se az indulásnál, se az érkezésnél egyetlen percet sem kellett várnunk. Út közben se volt tömeg, a Normafáig elég zsúfoltan mentünk, aztán ez megszűnt, ugyanis azok közül, akikkel egyszerre rajtoltunk, rajtunk kívül 1 (egy) túratárs jött az előírt útvonalon, az Anna-kápolnához…

A többiek a műúton és/vagy a mellette vezető erdei ösvényen szivárogtak át a János-hegyre, az Anna-kápolnát nemes egyszerűséggel kihagyták, pedig kár volt, nagyon szép volt a környék:

A hó rendületlenül esett, köd is volt, már lentről sem láttuk a kilátót a János-hegyen:

Azért, miután felértünk, felmentünk a legtetejére, mert a húgom és a lánya még nem voltak itt, és jól megnéztük a ködbe burkolózó fákat. Lemászva elindultunk visszafelé a kék kör jelzésen, ahol szintén nem sokan tartottak velünk, a többség megint csak fentebb részletezett megoldást vette igénybe. De így legalább most sem volt tömeg.
Viszont láttunk útközben két sífutót is, ami nekem nagyon tetszett. Nagyon szívesen kipróbálnám  a sífutást, a lesiklás nem tetszik különösebben, de ez olyan igazi mindent beleadós sportnak tűnik, a két srác nagyon ügyesen és dinamikusan csinálta. Ha esetleg valakinek van valami ötlete, h. hogyan lehet ehhez valami edzőt találni, vagy iskolát, vagy mittudomén, ahol ki lehet próbálni, az feltétlenül ossza meg vele. Kéretik figyelembe venni, h. elég béna vagyok J, nem biztos, h. 100%-ban sikerülni fog úgy intézni, h. a lécek legyenek alul, én meg felül J.
A Normafánál az újabb pecsét után mindenkit meghívtam egy rétesre, elgyönyörködtünk a kiszőrösödött faágakban,

aztán pedig besétáltunk a célba. A reggeli fogadóbizottság a nevezők kutyáinak hatására egy szinttel feljebb költözött, de figyelme így sem lankadt:

Pont 2 óra alatt értünk végig, a rajt/célban még neveztek az akkor indulók, most lényegesen hosszabb sor állt, mint reggel, de az érkezésnél nem volt előttünk senki. Az ellátásról nem tudok nyilatkozni, mert igyekeztünk haza az ünnepi ebédre, amit még el is kellett készíteni, így hát az ellátást nem vettük igénybe.
Ez volt életem legrövidebb túrája, kellemes erdei séta volt, és remélem, az unokahúgomat legközelebb hosszabb távra is el lehet majd csalni.