Téli Margita

Táv: 21,2 km

Szint: 408 m

Ezen a túrán már kétszer voltam, de eddig csak a 40-es távon. Erre az estére voltak mér terveim, ezért úgy gondoltam, h ha a húgoméknak van kedvük jönni, megyek a 20-ra, ha nincs, akkor meg nem megyek egyáltalán. Volt kedvül. Reggel 7 órakor felvettek kocsival, és 8 körül rajtoltunk is. A „körül” azt jelenti, h. bár egyszerre léptünk ki a rajthelyről, húgom 8:05, sógorom 8:10, én meg 8:15 rajtidőt kaptunk J. Na, nem mintha bármit is számított volna.

A sógorom azt tervezte, h. ha beérünk az erdőbe, onnantól futni fog. Az első pontig, a máriabesnyői templomig együtt mentünk, jól kiléptünk, mert hideg volt. Én a dzsekimet az esti programra tartogattam, most „A” polár volt rajtam, de nem fáztam egy idő után. Hamar elértük a templomot:

A templom mögött lementünk a lépcsőn, és a sógorom hamarosan futásra is váltott, már csak a célban láttuk viszont. Húgom végig aggódott érte, jaj, mi lesz, ha eltéved, jegyezte meg időnként. Végül is a sógorom beért a célba szerencsésen, csak kétszer tévedt el, de azokat is ügyesen korrigálta. Mi a húgommal ráérősebb tempóban mentünk. Az első ponton kaptunk csokit:

Jó nagy hó volt, nagyobb, mint vártam, és hideg is elhamdulillah, nem volt sár, minden le volt fagyva. Kényelmesen járható volt az út, az erdő pedig nagyon szép:

Ahogy egy mély völgy felett mentünk az ösvényen, a távolból zörgést hallottam, cssssst, szóltam rá a húgomra, megálltunk, és hamarosan a völgyben feltűnt egy csapat vágtató dámvad, nézd, az egyik fehér, súgtam, és valóban, a 8-10 állat között volt egy hófehér is, felvágtak a hegyoldalban, és nem messze tőlünk szökelltek át az ösvényen, majd eltűntek felfelé a domboldalban. Sajna, Adriennek azt kell mondanom, h. mire elővettem a fényképezőgépet, már nem tudtam értékelhető fotót készíteni róluk, de nagyon szépek voltak.

A második pontnál vált el a mi távunk a 40-estől, tavaly arrafelé mentem:

Innen egy darabig ismeretlen szakasz következett, ráadásul elfelejtettem feltölteni az elemeket, így kénytelen voltam a papíralapú navigálásra hagyatkozni, de az itiner elhamdulillah jó volt, nagyon könnyen lehetett követni. Út közben találtunk érdekes csészegomba-féleségeket:

Keményre voltak fagyva szegények…

Egy idő után beértünk egy bizonytalankodó, idősebb túrázókból álló csoportot, biztos, h. erre kell jönni, kérdezték, jól megyünk, mondtam én (magabiztosabban, mint ahogy éreztem J), de hamarosan meglett az utolsó pont is, tehát tényleg jól jöttünk. Sajnos a túra számomra kedvenc része, a Juharos nem része ennek a rövidebb távnak. Visszamentünk az első ellenőrzőponthoz, és onnan a zöld csíkon kellett bemenni a célba.

A túra utolsó szakasza még tartogatott némi meglepetés-emelkedőt, ekkor értek be minket a félmaratonosok, „hőőőőj, b+”, nyögött fel egyikük hangosan, amikor meglátta a valóban félelmetes külsejű emelkedőt:

Azonban amikor már nekivágtunk, nem volt annyira vészes, mint amilyennek messzebbről tűnt, inkább az volt kellemetlen, h. sáros volt, és néhol eléggé csúszott. Ettől függetlenül sikeresen leküzdöttük.

A reggeli első ponton, ahol most nem kaptunk pecsétet, kellemes meglepetés ért. a pont utáni szakaszon egy csomó csokipapír volt eldobálva - kulturált, civilizált túratáraink a ponton kapott csokit azonnal elfogyasztván, a valóban jelentős súlytöbbletet képező papírt már nem szerették volna tovább cipelni, s bár a ponton volt szemetes, az a 20 méter igencsak messze volt eme edzett, acélos sportembereknek, s ezért papírjaiktól rövid úton megszabadultak. Én általában fel szoktam szedni a szemetet az erdőben, akkor is, ha mások dobták el, kivéve ha olyan fáradt vagyok, h. már nincs erőm lehajolni érte... Most nem voltam, és a pontőrök ezen annyira meghatódtak, h. adtak egy plusz csokit, pedig itt nem is járt volna...

Utána még hosszasan nézegettünk egy előttünk átszaladó mókust, és hamarosan benn voltunk Gödöllőn. A házak között a kertvárosi hangulatú utcákon kanyarogtunk, megfigyeltünk egy kutyapárna kutyát:

És hamarosan benn voltunk a célban. Először beálltunk egy brutál hosszú sorba, de rövid szemlélődés kiderítette, h. van ám külön „Cél 20 km” feliratú érkeztetőhely, mi meg épp a félmaratonosok sorában állunk… így perceken belül meglett a kitűző és az oklevél, mindkettő szép, mint mindig. Én még bekaptam egy vajaskenyeret (na jó, egy lekvárosat is…), és indultunk is haza, mert estére ugye még terveim voltak…

Remek kis túra volt, insallah jövőre próbálom rábeszélni a húgomékat a 30-as távra.