Kitörés

Táv: 58,65 km

Szint: 1810

Tavaly terveztem a 25-ös távot, de végül is visszatartott az, h. egyrészt elfáradtam a Margitán :), másrészt a túratársaktól hallott jellemzés: óriási tömeg, furcsán viselkedő emberek, rengeteg rendőr… no, akkor hagyjuk.

Idén azonban sikerült elcsalni a túrára Tonnakilométert, gondoltam, legalább lesz valaki, aki megvéd a náci hordáktól, ha úgy alakul a helyzet… előrebocsájtom, h. nem úgy alakult.

Fél négyre mentem a Nyugatihoz, h. találkozzam TKM-rel, aki határozottan visszautasította a viráglengetésre vonatkozó ajánlatomat, tehát csak úgy simán kimentem elé. A Moszkva téren valami hihetetlen mennyiségű rendőr volt, először azt hittük, minket tisztelnek meg, de nem, állítólag valami tüntetés volt, én erről nem tudok közelebbit. Innen mentünk a Várba a rajthoz. A hivatalos rajtidő előtt mintegy 46 perccel ott voltunk, de voltak, akik már megelőztek minket, ha egyelőre nem is sokan. Lassan azonban benépesült a tér, és mire a rendezők autói megérkeztek, már tömeg volt. TKM nagyon ügyesen lavírozott, ezért hamar sorra kerültünk a nevezésnél. (Amúgy SOKKAL előbb ott voltunk ám, mint a jelen lévők túlnyomó többsége, csak nem vagyunk elég élelmesek, és nem jól helyezkedtünk…)

Még a hivatalos rajtidő előtt elindultunk. Esni kezdett a hó, és ez nagyjából egész éjszaka ki is tartott. Nagyon tetszett nekem :). A Diós-árkon mentünk felfelé, TKM közben revidiálta azt a az alapelvét, h. „aszfalton nem számít az emelkedő”, mert mint kiderült, de mégis. Az első pont, a Széchenyi-emlék már jól megizzasztott minket. Itt, akárcsak a többi ponton, a túra megemlékező jellegéből következőleg II. világháborús ruhába öltözött „katonák” voltak a pontőrök. Innen mentünk Normafához, közben azon tipródva, h. hol is kávézzunk. Az erdőbe beérve előkerültek a lámpák, megállapítottuk, h. RENGETEG hó van, és még folyamatosan esik, elhangzottak bizonyos elégedetlen kijelentések is („nem volt elég még ebből a … télből?”).

Az első ponton a személyzetet a 2 pontőrön kívül 1 bullmasztiff is képviselte, jól megcincáltam a fülét, természetesen csak miután a gazdája engedélyt adott rá, és biztosított, h. egyetlen végtagom sem fogja valószínűleg a kutya szájában végezni („olyan jámbor, mint egy birka”).

Innen határozottan, jó tempóban indultunk tovább. A rossz irányba, mint kiderült, mikor a pontőrök utánunk kiabáltak. A Sztárnavigátor némileg zavartan korrigálta mintegy 90 fokkal az útirányt, és becéloztunk a János-hegyet a kanyargó, havas ösvényen:

Ekkor derült ki az, amit sosem hittem volna: TKM még nem járt a János-hegyen! Komolyan megdöbbentem, h. valóban létezik ilyen ember, és örültem, h. most véget vethetünk ennek az állapotnak.

Az ellenőrzőpont a libegő felső állomásánál volt, ezért a mezőny nagy része ügyesen lecsalta a János-hegyre történő fel-, majd lemenést. Mi felmentünk, bár TKM arra már nem mutatkozott hajlandónak, h. a kilátó tetejére is felmásszunk. Mentünk tovább lefelé.

Én (mint mindig, amikor a Sztárnavigátorral megyek) meg sem néztem otthon az útleírást, így kissé övön aluli ütésként ért, h. fel kell menni a Nagy-Hárs-hegyre is. Nem is felmenetellel volt bajom, hanem a lejövetellel – arra számítottam, h. durván csúszós lesz, és valóban. Ráadásul pont belekeveredtünk valami gyerekcsoportba, aki mindenféle kontroll nélkül sikoltoztak, üvöltöztek, csúszkáltak, estek, keltek, nem engedtek el stb. Végül kikeveredtem közülük, TKM türelmesen megvárt, aztán mentünk lefelé Hűvösvölgybe. Lenn a villamosmegálló melletti pizzériába bementünk kávézni. Én már pont el is fáradtam, mondtam az ezen eléggé ledöbbent TKM-nek. Pedig tényleg így volt. A pizzázóban volt rajtunk kívül 3 vendég, az egyik már elég illuminált állapotban, aki, mikor meghallotta a túra nevét, és azt, h. milyen eseménynek állít emléket, kitárt karral és párás szemmel kurjantotta: „magyarok vagytok, ti igazi magyarok vagytok!” Még mielőtt sikerült volna bármiféle testi kontaktust létesítenie velem, gyorsan távoztam a pizzériából. TKM nem úszta meg, ő alaposan meg lett ölelgetve, mint igaz magyar ember. Én közben megnéztem a másik két illető lovait, amelyek a pizzéria elé voltak kötve, egy magas pej herélt meg egy tarka póni. Vázoltam TKM-nek, h. lóháton kényelmesebb lenne a hátralévő mintegy 40 km, de neki kell a pónin jönnie. Arról legalább leér a lábam, nyugtázta, és mentünk tovább. Útközben többször is elhaladtunk katonasírok mellett, mindegyiken égtek a gyertyák:

 Először fel az Újlaki-hegyre. Ez elhamdulillah könnyebb volt, mint vártam, azt hittem, h. csúszósabb meg veszélyesebb lesz, de nem volt gond. Viszont az ellenőrzőpontot nem sikerült megtalálni, már aggódtam is, amikor majd egy kilométer múlva szembejött a két katona… és pecsételt, illetve aláírt helyette. A pont még nem ért fel a helyére. Mindegy, fő, h. megvolt az igazolás. TKM menetlevelét vizsgálják a katonák:

Már nem volt messze a 25-ös kistáv célja. Örültem, mert már éhes voltam.  

Kis pihenő, evés-ivás után mentünk tovább, a túra számomra legnehezebb szakaszán: a sárga csíkkal jelzett út iszonyat csúszós, meredek, nehezen járható volt, nem is nagyon előzgettünk senkit, pedig itt voltak azért olyan idegesítő, túl hangos, magukat iszonyat viccesnek gondoló túratársak, akiknek a jelenlététől a túra előtt tartottam. Mindegy, ezt a rövid szakaszt ki lehetett bírni. Egy futó ügyesen megelőzött minket, egy nem futó ebből ihletet merítve nem annyira ügyesen, konkrétan ha nem kapok el egy fatörzset, lelök a szakadékba. Ja, bocsi, nyugtázta saját manőverét, aztán ment tovább ugyanazzal a sebességgel előttem, mert volt vagy 20 ember még előttünk – nem véletlen nem előztünk. Sokáig tart még ez a sz… rész, kérdezte egy hölgy, jaja, mondtam, és lesz még rosszabb is… tényleg lett, de aztán egy gázos leereszkedés után az út szélesebb és járhatóbb lett, veszélytelenül meg tudtuk előzni a lassabbakat. Az Alsó-Jegenye völgyet az amerikai hadsereg foglalta el, de készséggel pecsételtek ők is. Én itt kezdtem valami brutális álmos lenni, be-bealudtam menet közben, eléggé szenvedtem, de elveimhez hűen némán tettem :). A Zsíros-hegyen, a ponton TKM meghívott az éjszaka második kávéjára, ami sokat dobott rajtam, illetve az is, h. fel kellett menni a Nagy-Szénásra, és végre egy kis felfelé felébresztett. Aztán lecsorogtunk a következő pontig, ahol volt tea, és emlékeim szerint talán ettem is valamit. aztán mentünk tovább.

A hó, amely az éjszaka közepén valamikor elállt pár órára, lassan újrakezdte. Némi gyaloglás után át kellett mászni egy létrán, amin már jó sokszor átmásztam, sőt, mivel az alsó fok hiányzik, egyszer jó nagyot estem is róla. Most jó jeges, csúszós volt, de az esést elhamdulillah elkerültem. Aztán át kellett mászni egy árkon is, aminek az alján patak csörgedezett (fagyadozott), nem volt olyan durva, mint amilyennek TKM a megelőző mintegy két és fél, három km során próbálta lefesteni… utána már a 10. pont várt minket, és innen már hamarosan beértünk Perbálra. Én megint elálmosodtam, nem bírtam egyenesen menni, szegény TKM-et folyamatosan szorítottam be az árokba J. Átmentünk Perbálon, majd fel a gombatelep mellett, ez sajnos most teljesen szagtalan volt, a szag forrása ugyanis mély hó alatt rejtezett. Meg is állapítottam, h. a Gombatelep Maratont MINDENKÉPPEN nyáron kell majd rendezni, amikor a nazális élmény legkisebb részlete is teljes mértékben kiélvezhető.

Nem volt sok szint már egy ideje a túrában, én harcoltam az álmossággal, aztán egyszer csak mindkét lában egyszerre kicsúszott alólam balra, én meg a mély hóba zuhantam a jobb oldalamra, nem ütöttem meg magam, voltaképpen kellemes volt ott, felkönyököltem, én fel sem kelek innen, mondtam TKM-nek, én is szívesen pihennék, hallottam a hátam mögül, erre gyorsan felpattantam, és köszöntöttem Gábort. A következő pontig együtt mentünk, itt ismét rövidebb pihenőt tartottunk, teáztunk és megettük TKM kakaós csigáit (nagy részüket alighanem én).

Innen egy darabig a tökegyenes, szántók között vezető utakon mentünk, majd el a tó mellett, ahol a talaj érdekesen süppedős volt, mintha egy félig megfagyott mocsáron jártunk volna. Hamarosan elérkezett az utolsó megmérettetés, a Kakukk-hegy. Az utat szegélyező árkon nehezebb volt átjutnom, mint a hegyre fel. Ekkor már világosodott, le lehetett kapcsolni a lámpákat, a hegyre felérve el is tettem, és megszemléltem közelebbről az itt állomásozó alakulat bunkerét:

A katona közölte, h. a hegyről levezető meredek út nagyon csúszós és nagyon nehezen járható, de le lehet menni a másik oldalon, lépcsőn is. No, mi persze nem a lépcsőn mentünk, de nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. A kálváriát már teljes reggeli fényben, zuhogó hópelyhek között értük el:

Alig több mint 1 km volt hátra, hamar beértünk. A célban meleg volt, és tea, és ennivaló (nekem ugye a sajátom, lévén, h. nem eszem virslit…). Átöltöztünk, és némi beszélgetés után mentünk a buszhoz. A busz iszonyú tömött volt, rengeteg túrázó próbált hazajutni, nem tudom, nem lenne-e érdemes a szervezőknek megfontolni a különbusz bérlését… Mondjuk én nagyrészt aludtam hazafelé az úton. 10 után értem haza a lakásba, és fél 2-re kellett a húgoméknál lennem, de egy órára azért lefeküdtem.

A túra számomra kellemes meglepetés volt, sokkal kisebb tömeggel, mint amire számítottam, jól éreztük magunkat, nekünk várni se kellett sokat a pontokon, és mindenhol jutott minden szolgáltatásból, kivéve, ahol épp nem volt kész a tea, de nyilván volt saját teánk, úgy jöttünk el, h. ha semmit sem kaptunk volna, az sem lett volna gond. Insallah jövőre is jövünk :)