Kéktúra – Romhány-Terény

Táv: 45 km

Szint: 1015 m

Mint köztudott, nyáron kihagytunk 2 napot a kéktúránkból. Egyet már bepótoltunk, most pedig eljött az ideje a második nap pótlásának is.

A Romhány-Terény szakasz a kéken 27 km. Mivel a buszközlekedés, az valami felháborító (egymástól 20 km-re lévő települések között 2-3 óra az utazás), végül úgy döntöttünk, h. legyen körtúra: Romhányban hagyjuk az autót, a kéken végigmegyünk Terényig, majd pedig a lehető legrövidebb úton visszamegyünk Romhányba. Nem lesz 50 km, mondta Megbízott Szakértőnk. Mivel mindhárman sikeresen leküzdöttünk már ennél hosszabb távokat is, különösebben nem is aggódtunk.

Reggel a tervezettnél sajna későbben sikerült elindulnunk. Egyeseknek pont reggel tűnt el a túracipője, mások pedig lehalkították a telefonjukat, ezért nem lehetett megmondani nekik, h. sétáljanak már ki a Nyugatiig, mert az Andrássy út le van zárva… szóval 8 helyett már majdnem 9-kor vágtunk neki a kék sávnak Romhányból.

A következő pecsételőhely jó közel van, alig 2 km Kétbodony, és odáig végig aszfalton kell menni. Annyira nem volt ez rettenetes, főleg, h. útközben megtekinthettünk több helyi nevezetességet, például a „Rákóczi póniját ugratja” című alkotást:

Kétbodonyban az egyik ház kerítésén kerestük a pecsétet, de már nem volt meg, ezért végül is kitérőt tettünk a helyi kocsmáig, ahol volt másik pecsét, valamint – a szombat reggeli időpont dacára – rengeteg ember, ezért mi rengeteget vártunk a pecsétre… mindegy, megvolt, ez a lényeg, mentünk tovább. A falu határában a volt TSZ-telep mellett letértünk a műútról, és bevágtunk az erdőbe.

A következő útszakasz két dolog miatt is emlékezetes marad. Először elég durván és jó sokáig emelkedett. Aztán pedig rengeteg és óriási makkot találtunk:

Ezekből természetesen egy csomót össze kellett szedni a Tamás Lompikájának. Lompika, az a pele. Mondjuk engem nem zavart, lévén, h. nem nekem kellett a hátralevő mintegy 40 kilométeren cipelni a makkokat… lelkesen beszálltam hát én is a gyűjtésbe.

Amúgy én magam is találtam többféle dolgot is. Az egyik Adrienn kedvéért egy cuki, szőrős állat volt:

Érdekességképpen jegyezném meg, h. kb. egy percig tartottam a tenyeremen a jószágot, de láthatólag NEM volt hipoallergén, mert az ujjaim feldagadtak, viszkettek, sőt, még most is viszketnek. M. Sz. határozottan megmondta, h. na látod, nem kell mindent megfogdosni. Ennek ellenére sajna NEM tudom megígérni, h. a jövőben nem fogdozom meg ezeket (vagy más) jószágokat…

Legnagyobb örömömre találtam valami mást is, igazából idén az első szedésre érdemes darab, ami nem úgy került elém, h. az előttem álló táv miatt esélyem sincs hazavinni:

Leszedtem, hazahoztam, sőt, már meg is ettem reggelire…

A vasúton átkelve már valamennyien éhesek voltunk, ezért letelepedtünk enni a fűbe, illetve én egy hangyabolyba. A kilátás a felhős éggel csodálatos volt:

De egy idő múlva a kis szemét hangyák már annyira csíptek, h. inkább állva fejeztem be a táplálkozást.

Hamarosan beértünk Becskére, ahol pont az orrunk előtt zárt a kisbolt, ahol a pecsét van… ám egy kedves helyi bácsi felvilágosított minket, h. van a fagyizóban is… ó, de nagyszerű, ekkor már pár km óta teára vágytam, hátha van az is… Volt. Egy nyugdíjas házaspár fogadott minket, ők üzemeltetik az egykori nyári konyhából kialakított kis cukrászdát:

Nagyon kedves kiszolgálás, és nagyon finom sütemények – enyém a hosszúkás:

A falu határában van egy sztupa, gondoltuk, megnézzük, ezért a kék jelzésről letértünk egy valamire, ami kezdetben nagyjából járható utat is tartalmazott nyomokban, ami elég rövid idő után elmúlt, de akkor már csomót mentünk felfelé, szóval nem fordultunk vissza… jó bemelegítés volt ez a délutánra. Végül M. Sz., a hipernavigátor segítségével mégiscsak visszajutottunk a kékre, és mentünk tovább Szandavár felé. Itt még egyikünk sem járt, de a táj nagyon szép volt, már néhol színesedtek a levelek:

A jelzés, hát, az elég botrányos volt… vagy nem is volt egyáltalán, vagy ha volt, akkor is jó ritkán, és lehetőleg nem az elágazásokban. Amúgy, ha az út megvolt, sokszor abban sem volt sok köszönet.

Magyarország fő turistaútvonalán:

Legalább vadregényes volt az utunk… A várromtól pedig a kilátás egészen fantasztikus:

Mondjuk nyilván ide fel kellett ám mászni, ami még hagyján, utána lefelé SOKKAL durvább volt…

A faluban pecsételtünk, és innen már csak 4,5 km volt Terény, ahol a megszakított utunkat folytattuk nyáron. Átmentünk a falun, majd a szélén leültünk, M. Sz. megnézte a térképét, a GPS-t és a Google Earth-t egyszerre, és kitalált valami útvonalat. Eddig 27 km-t jöttünk, visszafelé rövidebb lesz, mondta.

Hát, tényleg rövidebb volt, lévén, h. tökön-dinnyén keresztül mentünk, néha egészen szó szerint:

Azon kívül volt benne brutális lemászás:

Brutális felmászás:

Meredek dűlőutak:

És patakátkelés is:

Végül is valóban megúsztuk kb. 18 km-ből a visszautat, de nekem fárasztóbb volt, mint az első 27. Mindazonáltal tetszett, izgalmas volt, és legalább rögtön értékeltem, h. a kék sáv milyen jól járható, kényelmes útvonal.

Kisecset nevű falu felé tartottunk, h. innen még a kertek alatt átmenjünk Kétbodonyba, onnan meg a műúton be Romhányba. Az egyik réten nagy örömömre találkoztunk Zsolti rokonával:

Aztán egy dombtetőn le kellett ülni kicsit pihenni meg enni még valamit. Mi hárman:

Beértünk végre Kisecsetre, amely igazi világváros:

Itt lassan már ránkesteledett, a szürkület elborította a tájat, és az erdőben már lámpával kellett menni:

Egy idő után, már a falu határában beszaladtam a bokrok közé… közben Tamás leült az út szélére, M. Sz. pedig készített egy hihetetlenül fantasztikus képet. Aki megtalálja az oda nem illő elemet a képen, tárgynyereményben részesül:

Végül is este 8-ra értünk vissza az autóhoz, fáradtan, de elégedetten. De tényleg, én sokkal jobban elfáradtam, mint egy ilyen hosszú teljesítménytúrán. Alig bírtam beszállni a kocsiba. Itthon kiszedtem ruházatomból a 10^27 koldustetűt, és egy zuhany után bedőltem az ágyba aludni.

Ezzel teljes lett a kéktúra Hűvösvölgy – Aggtelek szakasza. Insallah hamarosan újabb szakaszokba kezdünk…