2013. szeptember 5., csütörtök

OKT kiegészítés Romhány – Szendehely

Táv: 35,5 km
Szint: 1100 m

Mint az köztudott – legalábbis e blog olvasóinak körében :) – nyáron az OKT Hűvösvölgy – Aggtelek szakaszból kihagytunk egy részt. Most ennek (nagyobbik) felét pótoltuk ezen a szombati napon.
Az indulást hosszas tanácskozás és szervezés előzte meg – hol hagyjuk az autót, hogyan jussunk vissza hozzá, melyik irányból menjünk, stb. Végül is a legjobb tervnek az ígérkezett, ha a kocsit Szendehelyen hagyjuk, onnan busszal elmegyünk Rétságra, ott átszállunk a másik buszra, elmegyünk Romhányba, majd visszasétálunk az autóhoz. Így nem voltunk ahhoz kötve, h. este esetleg a buszt lekéssük, és úgy jártunk…
Sikerült is némivel 8 után elindulni Rohányból, tettünk egy kis kitérőt, h. megnézzük a Rákóczi-mogyorófát, amit ugyan én egy hete láttam a Palóc túrán, de a fiúk meg még nem, és én nagyon szívesen megnéztem még egyszer, mert nagyon szép fa, még sosem láttam ekkora mogyorót:


Amúgy egy jó darabon ugyanazon az úton mentünk, mint a Palócon, csak éppen visszafelé, ezért én egyes szakaszokat egyáltalán nem ismertem fel, a fiúk általános derültségére… és az emlékeim is kissé csaltak, mert úgy emlékeztem, h. a Romhányi-hegytől egyáltalán nem kellett lefelé menni Romhányig, hanem végig szintben… ami még így egy kívülállónak is gyanús, mert ha nem kéne lefelé menni, akkor Romhány ugyanolyan magasan lenne, mint a Romhányi-hegy, akkor viszont ez utóbbit logikusan nem neveznék „hegynek”… (lásd pl. én a Teréz körúton lakom, ami kb. ugyanolyan tengerszint feletti magasság, mint az Oktogon, és ez utóbbit nem is nevezzük Oktogon-hegynek egyáltalán, ha megpróbálnám így nevezni, a szomszédok határozottan azt gondolnák, h. furcsa vagyok, mondjuk már így is azt gondolják, de akkor meg még sokkal inkább). No, szóval, lényeg a lényegben, BRUTÁL sokat kellett igenis menni felfelé…
Romhány után nagyon különleges dolgot láttunk, egy épülő olajvezetéket, amely kilométereken át húzódik a szántók között:


Természetesen ki kellett próbálni, h. mi lesz, ha belekiabálunk… remek szórakozás volt, Tamással hosszasan kiabáltunk a visszhangzó csőbe:


M. Sz. inkább távolról figyelte csak gyermeteg viháncolásunkat, illetve videózott, amit ide sajna nem tudok feltenni, pedig láthatnátok/hallhatnátok, amint lelkesen kiabálom a csőbe, h. Taing! Ha valaha is csőbe kellene kiabálnotok, ez egy nagyon jó szó, mert SOKKAL jobban visszhangzik, mint pl. egy sima Hu!
Alsópetényen és Felsőpetényen sikeresen áthaladtunk, közben láttuk azt a jó kis erdészházat, amit már a Palócon is kiszúrtunk, kíváncsi vagyok, lehetne-e itt aludni:


Hamarosan elértük azt a kék pluszt, ahol a Palóc túrán rácsatlakoztunk a kék sávra, így innentől nekem terra incognita következett, illetve a fiúk szerint folytatódott, mert eddig se sok mindent ismertem fel a terepből, ahol haladtunk…
Felismertem viszont a rengeteg nagy szemű, finom szedret az út mentén, amit most is sikeresen tizedeltünk:


Az immár ismeretlen kék sáv szakaszon beértünk Ősagárdra. A neve nagyon vonzónak és misztikusnak tűnt mindannyiunk számára, ehhez képest maga a falu kissé csalódás volt… azért ittunk a presszóban egy kapucsínót, ami nagyon finom volt, valamint a 3 kapucsínóért és egy kóláért fizettünk annyit, amiből itt Pesten kb. egy kapucsínót lehetne inni…
Ettünk is, mert innen kezdődött a túra nehezebb szakasza, a szint nagy része előttünk állt – fel kellett menni a Naszályra… Én úgy emlékeztem, h. mikor életemben egyszer fenn voltam, akkor valami háromszögön mentünk fel, ami brutál meredek volt, és valami sávon jöttünk le, ami meg kellemesen, hosszasan lankás. De most pont az ellenkező irányból megyünk, szóval kellemesen, hosszasan emelkedő lankás felfelére számítottam. Ám viszonylag hamar rájöttem, h. amire én emlékszem, az bizony a Nagy-Hársas, és h. itt is meredek a háromszög, viszont itt a sáv is… Na nem volt olyan iszonyat durva, de akkor agyban már annyira ráálltam a kellemesen lankás felfelére, h. alig bírtam felmenni. Ráadásul ekkorra már brutál meleg is lett, nem győztünk lélegezni, útközben megálltunk inni… aztán tettünk egy kitérőt a Násznép-barlanghoz, ami nagyon tetszett, igazi barlang volt, be is lehetett menni egy darabon, sőt, tovább is be lehetett volna menni, csak ott már annyira csúszós és meredek volt, h. inkább mégsem. Tamás így is alig bírt lejönni onnan, ahova barlangkutató tevékenysége során felmászott – kiváltképp, h. a lámpájában le volt merülve az elem, így gyakorlatilag töksötétben kellett volna a sáros, vizes meredeken leereszkednie, ami annyira nem volt jó…

A barlanghoz elméletileg egy út vezet, de mi nem akartunk visszamenni arra, amerre jöttünk, így a barlang mellett található sziklákon és az ún. „gyökeres mászóka” megnevezésű képződményen másztunk vissza:


Hát, ez meredek is volt, meg járhatatlan is, de még pont belefért abba a kategóriába, amit a „halálosan veszélyes” helyett az „izgalmas” megnevezéssel szoktam illetni:


Felérvén mentünk tovább, mert a Naszály csúcsa, az még elég messze volt. felfelé nagyon szép kilátások voltak amúgy, megálltunk fotózni néha, addig is legalább lélegeztem:


A csúcson van egy geodéziai torony, ami le van zárva, de természetesen Tamáson ez nem fog ki:


Amúgy, miután bemászott (és invitált engem is, de én nem voltam hajlandó, mert reális veszély volt rá, h. legterjedelmesebb testrészem – ami nem az agyam, sajna – beszorul, és elég ciki lett volna, kiváltképp, h. három hős biciklis is feltekert ide a csúcsra, és ők is ott üldögéltek), belátta, h. nem véletlenül van lezárva a torony, mert a létrák olyan állapotban voltak, h. még ő a kb. 60 kilójával sem merte megkockáztatni, h. felmásszon… Úgyhogy, miután szerencsése és beszorulás nélkül kimászott, kicsit beszélgettünk a biciklisekkel ("Te abban a beakasztós cipőben nem szoktál baromi nagyot esni? Én biztos baromi nagyot esnék..." "De, k... nagyot tudok esni benne...") megindultunk lefelé.
Útba esett még egy barlang, a Szinlő-barlang, és, mivel mint tudjátok, különösen vonzanak a barlangok és a vízesések (és a gyűszűvirágok), nem sajnáltuk azt a 150 m kitérőt. Ez inkább egy ilyen függőleges barlang volt, meg sem próbáltunk leereszkedni bele. Tamás persze előreszaladt, „Ez inkább egy ilyen luk!”, kiabálta vissza a felfedezését, és én ekkor már tudtam, h. MUSZÁJ odamennem… leérvén, őszinte, ünnepélyes hangon kiabáltam be: „Luk, én vagyok az apád!” S most már ő is tudja az igazságot…

Luktól már sok érdemleges dolog nem történt. Kipróbáltuk a nevezetes helyekre kirakott QR kódokat: leolvasod a mobiltelefonoddal, és megtudsz egy csomó infót az adott helyről, teljesen jó, nekem nagyon tetszett.

A kocsihoz visszaérve rövid átöltözés után megindultunk vissza Pestre. Még felugrottunk hozzánk enni, a gulyás közben elégedetten nyugtáztuk, h. elhamdulillah már csak kb. 22 km van, amit pótolni kell a nyári szakaszból. Insallah hamarosan nekivágunk annak is…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése