Táv: 42,3
km
Szint: 1600
m
Bizonnyal észrevettétek, h. az elmúlt pár hétben nem voltak
beszámolók. No, nem azért, mert nem voltam túrázni – voltam én minden hétvégén.
Csak egyszerűen olyan brutális mennyiségű munkám halmozódott fel, h. nem volt
semmi időm arra, h. még beszámolókat is irkáljak.
A kimaradt túrák között voltak remek darabok: saját
magánszervezésű túránk a Börzsönybe, ahol Kemencén letettük az autót, a sárgán
elmentünk a sárga-piros elágazásig, onnan a Tűzköves forrásig, majd fel a
Csóványosra, le a kék háromszögön, és vissza Kemencére a kéken. Így világosban
is megjárhattam a Nahát 90 félelmetes „kék háromszögét”. Természetesen most is
esett, ez mintegy hagyomány errefelé…
Aztán voltam a húgommal a Hegedűs Róbert emléktúrám, amely
hozta a szervező csapattól megszokott színvonalat, nagyon jól éreztük magunkat.
Másnap a Cserhát 40 is nagyon jó volt, az útvonal egy részén sűrű köd,
más
részén napsütés, jutott mindenből.
A következő hétvége, a (volt) Via Dolorosa túra viszont elég komoly csalódás
volt.
Eredetileg az Iszinik 100-ra készültem, az utolsó pillanatig nem voltam
benne biztos, h. iszinik vagy Mátra…
Az utolsó pillanatig úgy volt, h. az Iszinikre megyek, csak aztán péntek
délután valami hiba következtében a számítógépem összeomlott, és az egész
pénteki munkám elveszett… hála Istennek a korábbiak nem.
Így viszont muszáj volt a pénteki munkát bepótolnom, és vasárnap is
dolgoznom, viszont ha az iszinikről reggel értem volna haza, abból munka már
nem lett volna.
Ezért a Via Dolorosára mentünk, a 45-ös távra, így nem kellett nagyon korán
kelni, és este 6-kor már indulhattunk haza.
Amúgy is nagyon régen voltam a Mátrában. A túra nagyon szép volt, az idő is
jó, néha még a nap is kisütött…
Amit viszont nagyon sajnáltam, az a VALÓBAN kritikán aluli szervezés – rendezés…
ez egy olyan jó, nagynevű, nagy múltú túra volt, de idén új szervezők vették
át, és hát, érdekes teljesítményt nyújtottak… a 47 km-n volt 3 pont összesen,
az első 4,8 km-re a rajttól. Eddig a pontig, a markazi kápolnáig a kertek alatt
kellett átmenni Abasárról, egy végtelen hosszú, sáros úton, szeméttelepek,
gyárak, valami építőanyag-gyártó telep mellett, zajban, füstben, dízelszagban…
Innen már szép volt az útvonal, sosem jártam még erre, de az első pont után
nagyon sokáig nem volt másik. Gyakorlatilag mindenki mehetett, amerre akart.
Sem a Markazi kapunál, sem a Domoszlói kapunál nem volt ellenőrzőpont (bár az
itineren ott volt, h. feltételes pont, de a 4 db feltételes pontból EGY SEM
üzemelt). Az egész Nagy-szárhegy – Oroszlánvár részt (ahol a Mátrabérc is megy)
SIMÁN ki lehetett hagyni, pedig talán a legnehezebb rész volt a túrában. Nem
volt pont a markazi várnál és az utána következő hegyen sem…
No mindegy, hagyjuk, végül is nem a kitűzőért jár az ember túrázni, mi
sokszor elmegyünk csak úgy magánszervezésben, viszont azért nem fizetünk 1500
forintot sem. Egy túratársamat idézném: „Na, ezt a túrát sem szervezik meg
jövőre. Kár érte, milyen jó túra volt, Via Dolorosa-ként kellett volna
elmennie…”
Aztán eljött a legutóbbi hétvége, november utolsó napja, és a Tanúhegyek
nyomában. 2010-ben voltam ezen a túrán, életem 5. teljesítménytúrája volt, és
nagyon ácsingóztam, h. én márpedig a 40-es távra megyek (NAGYON vágytam egy
40-esre akkor), de elhamdulillah Megbízott Szakértőnk lebeszélt róla,
pontosabban konkrétan megtiltotta :), ami nagyon bölcs dolog volt, reggelre
leesett vagy 20 hó, és, hát, ez nem a legkönnyebb 40-es túra. Akkor nem
sikerült volna, most már én is tudom, a 20-on is épp csak beértem szintidőben.
Most viszont reméltem, h. azért csak fog sikerülni.
Négyen indultunk a túrára, M. Sz., Tamás, Zoli és én. 5:15-kor indultunk
Budaörsről, ehhez nekem 3:30-kor kellett kelni, ami nagyon durva, igen, tudom,
az előző este elkészített szendvicset már a buszmegállóban ettem meg. Sötétben
indultunk, de mire Badacsonytomajra értünk, világos volt. neveztünk,
rajtoltunk, kicsit mérgelődtünk: rengeteg ember indult neki, a Badacsonynak,
némelyek elég idegesítően, csatárláncot alkotva, előzést lehetetlenné téve,
üvöltözve, káromkodva. Azért igyekeztünk, amennyire tudtunk, szerényvéleményem
szerint kicsit túlzottan is, de azért próbáltam lépést tartani a fiúkkal, bár
úgy éreztem, h. ez nekem hosszabb távon sok lesz. Arról nem is szólva, h. a
Badacsonyra NAGYON felfelé kell menni… viszont fenn nagyon szép volt, volt
kilátó, meg kilátó nélküli kilátópont is több darab, alattunk elterültek a
tanúhegyek:
A hegyre fel köves, fagyökeres, rossz úton kellett menni. A teteje már tök
sima volt, szépen lehetett haladni, kicsit meg is lódultam… és sikerült akkorát
esnek a töksima úton, amiből egy db kb. 5 c magasságú kő állt ki, h. meg sem
kísérlem leírni, h. mekkorát, mert úgysem hinnétek el… inkább Zolit idézném:
„Hát, én olvasgattam a blogot, és olvastam, mikor leírod, h. mekkorákat estél,
de azt hittem, h. csak kicsit kiszínezed a dolgot, de most már látom, h.
EGYÁLTALÁN nem…”
Elég az hozzá, h. úgy vágódtam hasra, h. megütöttem az állkapcsomat. Igen,
mindezt a töksima úton.
Lefelé a Bujdosók lépcsője az elég brutális volt, egy meredek, szabálytalan
lépcső négyszáz-akárhány fokon keresztül, elhamdulillah legalább nem volt
jeges.
Ez a túra azért is különleges volt, mert előtte aló napon vettem magamnak egy SAPKÁT... igen, tudom, ne mondjátok, AMÚGY IS kendőben túrázom, de van, h. kendőben is fázik a fejem. Ezért kitaláltam, h. majd ha felfelé megizzadok, és fázik a fejem, akkor lefelé jól felteszem a sapkát, és ha megint felfelé kell menni majd leveszem. Így is tettem. Elhamdulillah a túrán nem volt tükör...
Aztán kiütközött a túra egyetlen negatívuma. Itt ugye tanúhegyeket kellett
megmászni, ami azt jelenti, h. a teljesen sík területből kiemelkednek a brutál
meredek meg magas hegyek, amikre fel kell kapaszkodni, de odáig is el kell
menni valahogy – általában asztallap-simaságú, unalmas, többnyire aszfaltos
úton, akár az országúton, az autók között, vagy a bicikliúton.
Sajna ezzel nem
lehet mit kezdeni, még a túrázók kedvéért sem lehet közelebb taszigálni
egymáshoz a hegyeket… ezeken a szakaszokon beszélgettünk. Ettünk.
Beszélgettünk. Hamarosan elértünk a szigligeti vár alá, felmenni most nem
lehetett a felújítási munkálatok miatt. Lenn viszont kaptunk fincsi nápolyit,
és Zoli, aki nem eszik ilyesmit, nagyon helyesen nekem adta az övét is… ÖT
DARAB nápolyit ettem így meg, majd enyhe rosszulléttel küszködve indultam meg a
Szent György-hegy irányába.
Itt fantasztikus természeti képződmények láthatók: a bazaltorgonák, amelyek
a vulkáni tevékenység során kikristályosodott bazaltból jöttek létre:
Én és a barátaim, az „orgik”, ahogy egy nagy kortársam becézi őket:
Fenn a hegyen kaptunk teát, ami nagyon jól esett, és megettem az egyik
szendvicsemet az ellátás részét képező, szintén remek savanyú uborka
kíséretében. Aztán mentünk tovább, fel a Csobáncra, ami a következő hegy volt,
tetején várromokkal. Út közben találkoztunk (a terepfutó) Gáborral, aki először
észre se vett minket, de mikor utánakiabáltunk, egy percre visszaváltott
lépésbe, és elmesélte azt az üdítő tényt, h. 2 óra 20 perce indult el (25
km-nél jártunk…). Amúgy nem is lihegett kicsit se. Velem ellentétben, főleg,
mikor megindultunk felfele a Csobáncra. Itt kezdtem fáradni, kicsit lemaradtam
a fiúktól, Zoli meg kicsit lemaradt tőlem, de mire felértünk a hegyre, beértük
egymást. Kicsit leültünk enni és pihenni, aztán indultunk, mert még volt hátra
2 db hegy, és jó lett volna világosban letudni őket, mert emlékeim szerint az
utolsó az elég gázos részeket tartalmaz.
A Tóti-hegy kicsi, de meredek. Főleg az utolsó szakasz köves, gyökeres,
mászós, a fiúk alaposan lehagytak, de fenn bevártak. Megettünk egy
fehérjeszeletet, én indultam is lefelé, mert lefelé nagyon béna vagyok,
gondoltam, próbálok némi előnyt szerezni. Tamás természetesen mintegy 5
másodperc alatt utolért, és együtt mentünk jó darabig elöl, már-már azt hittem,
h. behozhatatlan előnyre tettem szert, de amikor az emelkedő megszigorodott, M.
Sz. és Zoli utolértek, és le is hagytak. A Gulácsra a fel- és levezető út
ugyanaz volt, számtalanszor készségesen félreálltam, h. elengedjem a lefelé
jövőket. Addig is lélegeztem.
Fenn a hegy tetején már érezni lehetett, h. leérünk világosban, de nem
fogunk célba érni sötétedés előtt. Már ment lefelé a Nap:
Szokás szerint előreiramodtam, Tamás a nyomomban, majd előttem. Hamarosan a
többiek is beértek, és így M. Sz. le tudott fotózni engem a felfelé már kiszúrt
mini-orgonával, amit én nem tudtam megörökíteni, lévén, h. a gépem ugye
elromlott, újat meg még nem vettem…
Én és barátom, a mini-orgi:
Már leértünk a hegyről, mire besötétedett. Egy rövid időre azért be kellett
kapcsolni a lámpákat, főleg nekem, aki ragyogó napsütésben és töksima úton is
akkorát esek, h. a szeizmográfok is regisztrálják…
Beérve hosszú sort találtunk, de ez azonnal feloszlott, miután mi átvettük a
kitűzőket és okleveleket… utána teljesen üres volt az érkezési oldal. Ittunk
teát, én ettem egy lekváros kenyeret is. Aztán eldöntöttük, h. mi bizony forró
levest ennénk, és hazafelé még megálltunk egy vendéglőben. Zökkenőmentesen
értünk Budaörsre, ahonnan M. Sz. nagyon-nagyon kedvesen még behozott engem a
Móricz Zsigmond körtérig.
Nagyon tetszett ez a túra, bár néha a menetsebességet kicsit túlzottnak
ítéltem, de rá kellett döbbennem, h. az utóbbi túrákon elkényelmesedtem, és
jobb lesz visszaszokni a kicsit nagyobb sebességre… Rögtön a jövő hétre M. Sz.
készített is nekem túratervet: Zolival 9:50-en belül kell végigmenni a
következő túránkon… hogy melyik lesz az? Jövő héten insallah megtudjátok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése