2013. december 2., hétfő

Tanúhegyek nyomában 40

Táv: 42,3 km
Szint: 1600 m

Bizonnyal észrevettétek, h. az elmúlt pár hétben nem voltak beszámolók. No, nem azért, mert nem voltam túrázni – voltam én minden hétvégén. Csak egyszerűen olyan brutális mennyiségű munkám halmozódott fel, h. nem volt semmi időm arra, h. még beszámolókat is irkáljak.
A kimaradt túrák között voltak remek darabok: saját magánszervezésű túránk a Börzsönybe, ahol Kemencén letettük az autót, a sárgán elmentünk a sárga-piros elágazásig, onnan a Tűzköves forrásig, majd fel a Csóványosra, le a kék háromszögön, és vissza Kemencére a kéken. Így világosban is megjárhattam a Nahát 90 félelmetes „kék háromszögét”. Természetesen most is esett, ez mintegy hagyomány errefelé…



Aztán voltam a húgommal a Hegedűs Róbert emléktúrám, amely hozta a szervező csapattól megszokott színvonalat, nagyon jól éreztük magunkat. Másnap a Cserhát 40 is nagyon jó volt, az útvonal egy részén sűrű köd, 

más részén napsütés, jutott mindenből.



A következő hétvége, a (volt) Via Dolorosa túra viszont elég komoly csalódás volt.
Eredetileg az Iszinik 100-ra készültem, az utolsó pillanatig nem voltam benne biztos, h. iszinik vagy Mátra…
Az utolsó pillanatig úgy volt, h. az Iszinikre megyek, csak aztán péntek délután valami hiba következtében a számítógépem összeomlott, és az egész pénteki munkám elveszett… hála Istennek a korábbiak nem.
Így viszont muszáj volt a pénteki munkát bepótolnom, és vasárnap is dolgoznom, viszont ha az iszinikről reggel értem volna haza, abból munka már nem lett volna.
Ezért a Via Dolorosára mentünk, a 45-ös távra, így nem kellett nagyon korán kelni, és este 6-kor már indulhattunk haza.
Amúgy is nagyon régen voltam a Mátrában. A túra nagyon szép volt, az idő is jó, néha még a nap is kisütött…
Amit viszont nagyon sajnáltam, az a VALÓBAN kritikán aluli szervezés – rendezés… ez egy olyan jó, nagynevű, nagy múltú túra volt, de idén új szervezők vették át, és hát, érdekes teljesítményt nyújtottak… a 47 km-n volt 3 pont összesen, az első 4,8 km-re a rajttól. Eddig a pontig, a markazi kápolnáig a kertek alatt kellett átmenni Abasárról, egy végtelen hosszú, sáros úton, szeméttelepek, gyárak, valami építőanyag-gyártó telep mellett, zajban, füstben, dízelszagban…



Innen már szép volt az útvonal, sosem jártam még erre, de az első pont után nagyon sokáig nem volt másik. Gyakorlatilag mindenki mehetett, amerre akart. Sem a Markazi kapunál, sem a Domoszlói kapunál nem volt ellenőrzőpont (bár az itineren ott volt, h. feltételes pont, de a 4 db feltételes pontból EGY SEM üzemelt). Az egész Nagy-szárhegy – Oroszlánvár részt (ahol a Mátrabérc is megy) SIMÁN ki lehetett hagyni, pedig talán a legnehezebb rész volt a túrában. Nem volt pont a markazi várnál és az utána következő hegyen sem… 


1800 m szint volt a túrában, de éppenséggel a feléből is meg lehetett csinálni. Mi útvonalkövetők vagyunk, nem vágunk le semmit, szóval nem ez a fő dolog, de azért az ember azért fizet be 1500 ft-ot, h. tudja, h. egy teljesítménytúrán van, és legalább érdekel valakit, h. ő éppen merre jár… nem volt kitűző sem, kaptunk egy kinyomtatott fekete-fehér emléklapot, amin még a túra neve sem volt rajta, mert még a szeptember 29-i Retro túráé volt… az egyik szervező a célban megkérdezte, h. akkor ti most hány km-t mentetek? Kiírás szerint 47, itiner szerint 42, a túra neve 45, én meg 44-et mértem, foglaltam össze röviden. Ezen elgondolkodott, aztán a túra nevét nem is tartalmazó oklevélre ráírta tollal, h. 47 km. Majd letette elém az asztalra, ennyi volt a fogadtatás… Az ellátást, azt most inkább hagyjuk, més soha életemben nem ettem lekváros tésztát, és a továbbiakban sem tervezem…
No mindegy, hagyjuk, végül is nem a kitűzőért jár az ember túrázni, mi sokszor elmegyünk csak úgy magánszervezésben, viszont azért nem fizetünk 1500 forintot sem. Egy túratársamat idézném: „Na, ezt a túrát sem szervezik meg jövőre. Kár érte, milyen jó túra volt, Via Dolorosa-ként kellett volna elmennie…”

Aztán eljött a legutóbbi hétvége, november utolsó napja, és a Tanúhegyek nyomában. 2010-ben voltam ezen a túrán, életem 5. teljesítménytúrája volt, és nagyon ácsingóztam, h. én márpedig a 40-es távra megyek (NAGYON vágytam egy 40-esre akkor), de elhamdulillah Megbízott Szakértőnk lebeszélt róla, pontosabban konkrétan megtiltotta :), ami nagyon bölcs dolog volt, reggelre leesett vagy 20 hó, és, hát, ez nem a legkönnyebb 40-es túra. Akkor nem sikerült volna, most már én is tudom, a 20-on is épp csak beértem szintidőben. Most viszont reméltem, h. azért csak fog sikerülni.
Négyen indultunk a túrára, M. Sz., Tamás, Zoli és én. 5:15-kor indultunk Budaörsről, ehhez nekem 3:30-kor kellett kelni, ami nagyon durva, igen, tudom, az előző este elkészített szendvicset már a buszmegállóban ettem meg. Sötétben indultunk, de mire Badacsonytomajra értünk, világos volt. neveztünk, rajtoltunk, kicsit mérgelődtünk: rengeteg ember indult neki, a Badacsonynak, némelyek elég idegesítően, csatárláncot alkotva, előzést lehetetlenné téve, üvöltözve, káromkodva. Azért igyekeztünk, amennyire tudtunk, szerényvéleményem szerint kicsit túlzottan is, de azért próbáltam lépést tartani a fiúkkal, bár úgy éreztem, h. ez nekem hosszabb távon sok lesz. Arról nem is szólva, h. a Badacsonyra NAGYON felfelé kell menni… viszont fenn nagyon szép volt, volt kilátó, meg kilátó nélküli kilátópont is több darab, alattunk elterültek a tanúhegyek: 


A hegyre fel köves, fagyökeres, rossz úton kellett menni. A teteje már tök sima volt, szépen lehetett haladni, kicsit meg is lódultam… és sikerült akkorát esnek a töksima úton, amiből egy db kb. 5 c magasságú kő állt ki, h. meg sem kísérlem leírni, h. mekkorát, mert úgysem hinnétek el… inkább Zolit idézném: „Hát, én olvasgattam a blogot, és olvastam, mikor leírod, h. mekkorákat estél, de azt hittem, h. csak kicsit kiszínezed a dolgot, de most már látom, h. EGYÁLTALÁN nem…”
Elég az hozzá, h. úgy vágódtam hasra, h. megütöttem az állkapcsomat. Igen, mindezt a töksima úton.
Lefelé a Bujdosók lépcsője az elég brutális volt, egy meredek, szabálytalan lépcső négyszáz-akárhány fokon keresztül, elhamdulillah legalább nem volt jeges.

Ez a túra azért is különleges volt, mert előtte aló napon vettem magamnak egy SAPKÁT... igen, tudom, ne mondjátok, AMÚGY IS kendőben túrázom, de van, h. kendőben is fázik a fejem. Ezért kitaláltam, h. majd ha felfelé megizzadok, és fázik a fejem, akkor lefelé jól felteszem a sapkát, és ha megint felfelé kell menni majd leveszem. Így is tettem. Elhamdulillah a túrán nem volt tükör...



Aztán kiütközött a túra egyetlen negatívuma. Itt ugye tanúhegyeket kellett megmászni, ami azt jelenti, h. a teljesen sík területből kiemelkednek a brutál meredek meg magas hegyek, amikre fel kell kapaszkodni, de odáig is el kell menni valahogy – általában asztallap-simaságú, unalmas, többnyire aszfaltos úton, akár az országúton, az autók között, vagy a bicikliúton. 

Sajna ezzel nem lehet mit kezdeni, még a túrázók kedvéért sem lehet közelebb taszigálni egymáshoz a hegyeket… ezeken a szakaszokon beszélgettünk. Ettünk. Beszélgettünk. Hamarosan elértünk a szigligeti vár alá, felmenni most nem lehetett a felújítási munkálatok miatt. Lenn viszont kaptunk fincsi nápolyit, és Zoli, aki nem eszik ilyesmit, nagyon helyesen nekem adta az övét is… ÖT DARAB nápolyit ettem így meg, majd enyhe rosszulléttel küszködve indultam meg a Szent György-hegy irányába.
Itt fantasztikus természeti képződmények láthatók: a bazaltorgonák, amelyek a vulkáni tevékenység során kikristályosodott bazaltból jöttek létre: 


Én és a barátaim, az „orgik”, ahogy egy nagy kortársam becézi őket: 


Fenn a hegyen kaptunk teát, ami nagyon jól esett, és megettem az egyik szendvicsemet az ellátás részét képező, szintén remek savanyú uborka kíséretében. Aztán mentünk tovább, fel a Csobáncra, ami a következő hegy volt, tetején várromokkal. Út közben találkoztunk (a terepfutó) Gáborral, aki először észre se vett minket, de mikor utánakiabáltunk, egy percre visszaváltott lépésbe, és elmesélte azt az üdítő tényt, h. 2 óra 20 perce indult el (25 km-nél jártunk…). Amúgy nem is lihegett kicsit se. Velem ellentétben, főleg, mikor megindultunk felfele a Csobáncra. Itt kezdtem fáradni, kicsit lemaradtam a fiúktól, Zoli meg kicsit lemaradt tőlem, de mire felértünk a hegyre, beértük egymást. Kicsit leültünk enni és pihenni, aztán indultunk, mert még volt hátra 2 db hegy, és jó lett volna világosban letudni őket, mert emlékeim szerint az utolsó az elég gázos részeket tartalmaz.
A Tóti-hegy kicsi, de meredek. Főleg az utolsó szakasz köves, gyökeres, mászós, a fiúk alaposan lehagytak, de fenn bevártak. Megettünk egy fehérjeszeletet, én indultam is lefelé, mert lefelé nagyon béna vagyok, gondoltam, próbálok némi előnyt szerezni. Tamás természetesen mintegy 5 másodperc alatt utolért, és együtt mentünk jó darabig elöl, már-már azt hittem, h. behozhatatlan előnyre tettem szert, de amikor az emelkedő megszigorodott, M. Sz. és Zoli utolértek, és le is hagytak. A Gulácsra a fel- és levezető út ugyanaz volt, számtalanszor készségesen félreálltam, h. elengedjem a lefelé jövőket. Addig is lélegeztem.
Fenn a hegy tetején már érezni lehetett, h. leérünk világosban, de nem fogunk célba érni sötétedés előtt. Már ment lefelé a Nap: 


Szokás szerint előreiramodtam, Tamás a nyomomban, majd előttem. Hamarosan a többiek is beértek, és így M. Sz. le tudott fotózni engem a felfelé már kiszúrt mini-orgonával, amit én nem tudtam megörökíteni, lévén, h. a gépem ugye elromlott, újat meg még nem vettem…
Én és barátom, a mini-orgi:


Már leértünk a hegyről, mire besötétedett. Egy rövid időre azért be kellett kapcsolni a lámpákat, főleg nekem, aki ragyogó napsütésben és töksima úton is akkorát esek, h. a szeizmográfok is regisztrálják…
Beérve hosszú sort találtunk, de ez azonnal feloszlott, miután mi átvettük a kitűzőket és okleveleket… utána teljesen üres volt az érkezési oldal. Ittunk teát, én ettem egy lekváros kenyeret is. Aztán eldöntöttük, h. mi bizony forró levest ennénk, és hazafelé még megálltunk egy vendéglőben. Zökkenőmentesen értünk Budaörsre, ahonnan M. Sz. nagyon-nagyon kedvesen még behozott engem a Móricz Zsigmond körtérig.

Nagyon tetszett ez a túra, bár néha a menetsebességet kicsit túlzottnak ítéltem, de rá kellett döbbennem, h. az utóbbi túrákon elkényelmesedtem, és jobb lesz visszaszokni a kicsit nagyobb sebességre… Rögtön a jövő hétre M. Sz. készített is nekem túratervet: Zolival 9:50-en belül kell végigmenni a következő túránkon… hogy melyik lesz az? Jövő héten insallah megtudjátok…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése