VULKÁN

Táv: 43,6 km

Szint: 2216 m

Ez az egyik kedvenc túrám, tavaly holtversenyben végzett nálam az első helyen. Remek útvonal, nagyon szép helyek, a kedvenc vulkáni hegységem – mi kell még?

Idén kicsit félve vártam az eseményt, részint, mert annyira sok munkám van mostanában, h. a legkevésbé sem éreztem magam kipihenve, másrészt, mint előző beszámolómban említettem, a Bakonyi Mikulás túrán a cipő szétszedte a lábamat, olyannyira, h. kedd reggel a számítógépemet csak papucsban tudtam elvinni a szervizbe (mondjuk megszokták már, h. furcsa vagyok…).

Ennek ellenére igyekeztem normális időben lefeküdni, és a lában is javult, így végül is nem kellett lemondanom idén sem a Börzsöny csúcsairól. Pénteken még gyorsan elszaladtam cipőt venni, és vettem is egy Salomon bakancsot, ami egész délután rajtam volt, s itt a meleg szobában elég kényelmesnek is tűnt ahhoz, h. rögtön elsőre a Vulkánon próbáljam ki… tudom, tudom, nagy merészség volt, de egyszerűen nem volt másik cipőm, pont. Ami a múlt héten volt rajtam, azt én ugyan többet fel nem veszem.

Amúgy az új bakancs nagyon jól bevált, nem bántotta a lábamat sehol, egyetlen kis gondom az volt, h. nagyon meleg, még nyári zokniban is melege volt a lábamnak, de Zoli szerint jól fog majd az jönni, mikor megyünk a Börzsöny éjszakain…

Az indulást reggel 05:07:30-ra tűzte ki Megbízott Szakértőnk, én időben lenn is voltam a körúton, és egy perccel később az autó is begördült. Még összeszedtük másik 2 útitársunkat, és irány a Börzsöny.

Még teljes sötétben értünk le, de az látszott, h. van némi hó is. A rajtban ott volt már Zoli is, aki csatlakozott hozzánk. Neveztünk, öltöztünk, majd 6:30-as rajtidővel el is indultunk. Rögtön az első 100 méteren eltévedtünk… elfelejtettünk jobbra kanyarodni, de elhamdulillah hamar korrigáltunk. Mentünk a lassan világosodó ég alatt a jeges, fagyott úton, egyre több lett a hó, ahol tavaly az első pont volt, ott most nem találtunk pontőrt, kicsit kerestük, aztán az itinert megszemlélve megállapítottuk, h. idén nincs pont a Nagy-Hideg-hegyig.
Felfelé menet meg kellett állapítanom, h. a NHH klímája kellemes, mediterrán jellegű, mert a mandarintermés szépen beérett - mandarint szedtem a hegyre felvezető emelkedőn.
Aki elvesztett itt egy mandarint, és jelentkezik nálam, hát nem mondom, h. ugyanazt a példányt visszakapja, de szívesen adok helyette egy másikat :)

Az első komolyabb emelkedő szokás szerint brutális volt, a fiúk lemaradtak egészségügyi szünetet tartani, mi lányok féltékenyen őriztük vezető pozíciónkat, persze nem sokáig, mert Tamás visszaelőzött. Közben gyönyörködtünk a hegyekben, hol ködös volt, hol nem, a fákra vastag zúzmara fagyott feljebb:

Felérve a NHH-re fantasztikus kilátás tárult elénk, a felhőtengerből kikukucskált ez-az, de nem sok minden:

Nem időztünk sokáig, bent azért nem, mert meleg volt, kint meg azért nem, mert hideg… irány a Csóványos. A két hegy közötti szakasz az egyik legszebb rész, ami csak létezik, a kilátás fantasztikus volt, legendás „hűtőnkben" persze most volt hó:

Meg mindenhol máshol is:

A Csóványos tornyánál elbeszéltem szokásos történetemet: h. a torony pár száz évvel ezelőtt még kút volt, de a hegy lekopott körülötte, így most csak az egykori beton kútgyűrűk emelkednek ki. Zoli nagyon röhögött. Aztaaaa, ezt nem is tudtam, mondta megdöbbenten egy túratárs…

Talán utoljára láttam így a „negatív kutat”, mert valami kilátót ügyeskednek belőle éppen:

A magosfai ponton csak egy gyors pecsét erejéig álltunk meg, mert hideg volt, és a zöldön indultunk a Vilati felé. Kellemes, nosztalgikus érzés töltött el arra gondolva, h. a Naháton meg itt jöttünk felfelé… lefelé azért lényegesen könnyebb. Arról nem is beszélve, h. a jégbirodalom gyönyörű volt. a fákra fagyott több centis zúzmara hihetetlenül jól nézett ki. Kis jégtündérke vagyok, jelentettem ki az ágak között bujkálva, a többiek csak furcsán néztek, és nem siettek kijelenteni, h. igen, valóban, milyen kis jégtündérke vagy te…

A Vilatinál, ahhoz képest, h. még 19 km-nél sem jártunk, jó fáradt voltam már. Nagyon finom teát adtak, és volt zsíros kenyér, amit én ugye nem kértem, de megettem egy saját szendvicset, majd biztos, ami biztos, megittam Tamás teáját is. Visszaöltöztünk, és a melegből kilépve indultunk tovább a piros jelzésen, ahol a Világ Legszebb Kilátása várt minket. Elméletileg. Gyakorlatilag ott volt, csak a ködtől nem látszott… viszont a többcentis jégtűk igen, egészen eksztatikus boldogságot okozva nekem:

Amit csak az tört meg, h. fel kellett mászni Salgóvárba… 

Innen sem megvetendő a kilátás, de sajna most nem volt. Hideg viszont igen. Már lefelé sem vettem le fantasztikus polársapkámat, sőt, jobban a fülemre húztam, és kicsit panaszkodtam, h. fázik a fülem és az ujjbegyeim. Meg is szaporáztam a lépést lefelé a Magyar-völgy felé, tudván, h. ott van megint meleg tea és snickers csoki is.

Közben bekövetkezett a szokásos jelenség, amelyről bővebben olvashattok a Túraszótárban… vagyis bőszen bizonygattam több túratársnak is, h. BIZTOSAN rossz felé megyünk, mert h. én erre még SOHA életemben nem jártam, az biztos (de igen), és h. a Magyar-hegyre a kék jelzés megy fel (de nem). Elmondanám, h. amúgy csomószor jártam már erre, a Magyar-hegyen meg már még többször… de hát ez van, majd ha annyi idősek lesztek, mint én, majd megértitek…

Végül mégiscsak sikeresen leértem a Magyar-völgybe, már előtte biztosított egy túratárs, h. 100% erre kell jönni, és az utolsó meredek lefelét már akkor is felismertem volna, ha nem látom a távolban a pontot. Volt remek tea, és csokik. Én a Deli csokit választottam, bár az előbbi túratárs kifejtette, h. SOKKAL kisebb, mint egy snickers, így rosszabbul járok. Igaza van, de Deli csokit nem eszik az ember minden nap. Kárpótlásul megkínált az ő snickerséből, amit ez úton is köszönök. Hamarosan megérkeztek a többiek is (na persze Tamás még előttem ott volt), ettünk, további teát ittunk, sőt, a pontőrök nagyon kedvesen az üvegembe is adtak. Ugyanis ekkorra már az ivózsákomban befagyott a víz. Az üvegemben jégkásává vált a gyümölcslé, de ezt azért még Salgóvárban valahogy kiügyeskedtem az üvegből, mert brutál szomjas voltam (fájt is vasárnap a torkom…). Zoli nekünk adta a csokiját, megosztoztunk rajta, aztán indultunk is tovább. Én javasoltam, h. mi lenne, ha kicsit visszavennénk a tempóból, mert kezdek fáradni. Mindenki egyetértett. Majd az eddigi sebességhez viszonyítva 110-120%-kal haladtunk tovább…

Kicsit pihentetőbb szakasz következett, sík és/vagy enyhén emelkedő dózerút Bányapusztáig. Teljesen ledöbbentem azon, h. ebben a házban volt a pont a Naháton. Kétszer is voltam benne, és nappal meg számtalanszor elmentem mellette, de mindezidáig nem kapcsolódott össze bennem, h. a két hely ugyanaz :)

A banános emelkedő könnyebben meglett, mint vártuk, aztán ugyanilyen könnyen eljutottunk a NHH lábáig, ahol a piros plusz elkezdi komolyan venni a dolgokat. Ez már nekem elég küzdős volt, az eleje durván jeges volt, többször is azt hittem, h. jó nagyot esek vagy visszacsúszok, de végül is felértem. Tamás már sehol se volt, Zolival megvártuk a többieket, aztán besétáltunk a turistaházba. Apróbb eseményként közben majdnem elütött minket a tükörjéggé fagyott úton nyári gumikkal közlekedő teherautó, de végül is elhamdulillah megúsztuk.

Pecsételés után a gyors továbbhaladás mellett döntöttünk, épp csak egy kólát vettem, mert nagyon meleg volt benn, kinn még gyorsan ettünk valamit, és gyönyörködtünk az esti kilátásban: 

Azzal indultunk is a magas-taxi turistaház felé. Sosem jártam még benn, de nagyon kellemes volt, és megint csak kaptunk meleg teát, ami nagyon jól esett. Ettől függetlenül pár perc után mentünk, h. minél később esteledjen ránk, és átvágtunk a Taxi-réten: 

A lefelé vezető út már eseménytelen volt, hamarosan olyan sötét lett, h. lámpát kapcsoltunk, aztán a GPS szerint már a reggeli nyomon mentünk, aztán a műút, aztán a cél. Kedvesen fogadtak, az oklevél, amit választottam, nagyon szép. Mentünk átöltözni.

Azt terveztük, h. bemegyünk a szemben lévő turistaszálló-étterembe, és vacsorázunk. Én már ki is gondoltam a menüt: gombaleves, rántott sajt, gesztenyepüré. Boldog várakozással indultunk át…

És itt ért a nap egyetlen csalódása. Az étteremben volt babgulyás, és babgulyás… abból is az, amit láthatólag a túrázóknak készítettek, és ugyan némileg jobb volt, mint a tavalyi, de akkor sem üti meg nálam a „normális babgulyás” mértékét… más étel pedig egyáltalán nem volt. tehát a társaság 3 tagja evett babgulyást, mi M. Sz-kel néztük őket. Viszont itthon volt marhapörköltem, amiben volt hús, nem meglepő módon… tehát a nap elhamdulillah mégis jól zárult.

Nagyon szeretem ezt a túrát, még ha nem is könnyű, de nagyon szép, igazi kihívás. Rég nem éreztem magam ilyen jól túrán, insallah jövőre is itt leszünk. 

Mivel még mindig nincs fényképezőgépem, a képek M. Sz. és Tamás munkáját dicsérik, amit ez úton is köszönök, mert nem volt mindig egyszerű ("Júúúúúúúúúj Tamáááááááás fotózd le nekem a fenyőket légysziiiiiii")