2013. december 27., péntek

Csepel 50

Táv: 47 km
Szint: 100 m

Ezen a túrán tavaly is voltam, TKM-rel, aki kb. a felénél hátrafordult, és tekintetében az unalom mindent elborító, szürke hullámaival, kissé nyűgösen mondta: „Te, ez a túra rosszabb, mint gondoltam…”
Ettől függetlenül természetesen beszéltünk arról, h. idén is ott a helyünk, és bár a dolgok máshogy alakultak, és tudtam, h. nem fogunk közösen túrázni, én azért úgy gondoltam, h. elmegyek egyedül is… más túra nem is igen volt, bár hívtak egy Zircről rajtoló 20-as túrára, de nem volt kedvem többet autózni, mint túrázni… marad a Csepel. Hajrá, Vörös Csepel, küldte a biztató SMS-t Megbízott Szakértőnk, aki természetesen a közelébe se jött a túrának…
A túra vasárnap volt, én pedig hétfőn reggel utaztam Törökországba. Elkötelezettség ide vagy oda, az utolsó pillanatig gondolkodtam, h. menjek-e. Még reggel 4-kor (!!!) is, mikor az ébresztő megszólalt… Végül csak felkerekedtem, de még a Nyugati és a 2-es villamospótló felé tartva eldöntöttem, h. mégis inkább maradok a 30-as távnál, mert akkor túráztam is, meg időben haza is érek, és lesz időm összepakolni. A buszt az utolsó pillanatban érem el, én voltam az egyetlen utas, ez a 2-es villamos, kérdeztem a sofőrt. Igen, utazott már ezzel, kérdezett vissza. Nem, miért, kérdeztem kissé aggódva. Mert én sem, mondta a sofőr, de csak nem lesz gond… én is nagyon reméltem.
Nem is lett elhamdulillah, sőt, akár taxival is mehettem volna, mert az egész vonalon a Kossuth térig egyetlen fel-vagy leszálló sem volt, meg se álltunk, egyenesen odafuvarozott a sofőr a benn álló 2-es villamoshoz. Az indulásig megnéztem a telefonomon a kiírást, és megállapítottam, h. a 30-as táv csak egy órával később rajtolhat. Most üljek ott a rajtban egy órát, tépelődtem még indulás után is, aztán valahol felszállt Marika, ő is az 50-esre ment, eldöntöttem, h. akkor én is insallah.
A héven jó meleg volt, alig is akartam leszállni a hidegbe, az egyik szervező is velünk szállt le, elmondta, h. ő lesz az első ponton. A rajt felé tartva már jöttek szembe túrázók, pedig még nem volt fél hét, de úgy látszik, nem váratták a korábban érkezőket. Neveztem, elmentem a mosdóba, aztán neki is vágtunk. Jó lenne 10 órán belül beérni, gondoltam a csuma sötétben próbálva nem hasra esni. Így az elején jó tempót is diktáltunk, néha bele-belekocogva, bár én ezt igyekeztem mellőzni, mert a lábam annyira nincs oda a betonon történő kocogásért, márpedig az elején a műúton mentünk, méghozzá jó sokat, és ez később is így volt. Nem adtam össze, de a túra kb. fele műúton megy.
Lassan kivilágosodott, idén köd sem volt, a festői szeméthalmok között elértük a tököli parkerdőt, majd az első pontot is, ahol az ismerős pontőr megdicsért, h. milyen gyorsak vagyunk. Gyors pecsét után nem is időztünk tovább, mert bár nem volt kifejezetten nagyon hideg, és menet közben kellemesen is éreztem magam (fejemen kis polársapimmal), de ha megálltunk, fázni kezdtem. Csörtettünk tovább, nemigen beszélgettünk, hol egyikünk ment elöl pár méterrel, hol másikunk.
A faluba visszatérve megelőzött minket 2 túratárs, egyiket ismertem régebbről, aztán mikor jobbra kellett volna fordulni, ők mentek tovább, épp én mentem elöl, utánuk szóltam, de már nem hallották meg. Lehet, h. én tévedek, gondoltam, de ekkor beért Marika, és megerősítette a villanyoszlopra nem szabályosan, ámde jó nagy méretben felmázolt jelet: fordulni kell. Csak észreveszik ők is, gondoltam (mint később kiderült, nem).
A következő pont egy kis kitérő volt, be kellett menni a Maléter kopjafáig, aztán egy darabon vissza. Itt jöttek szembe ismerősök, pár szót beszélgettünk. A ponton megállapítottam, h. bár több mint 12 km-t jöttünk, még 2 órán belül vagyunk, remek. Pecsét után meg mi mentünk szembe az ismerősökkel. Kikanyarodtunk a házak közül, és fel a töltésre, ami hosszú-hosszú ideig uralta az útvonalat. Bár engem inkább az foglalkoztatott, h. valami nem jó a gyomrommal, talán az, h. fél 5 óta nem ettem, meg nem is ittam, és már mégiscsak fél 9 van, meg loholtunk 12 km-t… előbányásztam egy banánt. Ami nem sokat segített, muszáj volt kicsit lelassítanom az út menti bokrokat és egy alkalmas lemászóhelyet keresve. Ezenközben szem elől veszítettem Marikát, aki viszont nem lassított be :).
Épp mire összeszedtem magam, és még biztos, ami biztos, megettem az Aisától kapott müzliszeletet is, szembe jött a két eltévedt túratárs, NAGYON dühösen, az egyik kilátásba is helyezte, h. elküldi valahová a szervezőket, mert nem volt benne az itinerben, h. le kell fordulni. De benne volt, mondtam, utánatok is szóltam, de nem hallottátok már. Ők csak kötötték az ebet a karóhoz, de azért remélem, h. nem küldték a szervezőket sehová, mert (1) ezek tényleg nagyon rendes és lelkes szervezők, a lelküket is kiteszik a túrázókért, ez úton is köszönet nekik, (2) az azért elég sokat elmond, h. rajtuk kívül senki más nem kavart el ott, ahol ők igen… Később volt egy kétes hely, ahol tényleg jól jött volna valami segítség, de ez nem olyan volt.
Mindegy, a felháborodott túratársak elviharzottak a pont felé, én meg mentem tovább a töltésen, ami tavaly óta nem lett izgalmasabb egy cseppet sem:



Mondom, annyi pozitívum volt, h. nem volt köd, így messzebbre lehetett látni, de minek is… Igazából külön TKM kedvéért szeretnék kiemelni két momentumot is:
A „tartályos izé”, ami tavaly annyira tetszett nekem, még most is megvan: 


Annyi változás történt, h. most áttolták egy másik helyre, úgy látszik, aktívan végzi azt a feladatot, amit az ilyen tartályos izéknek végezni kell, s eközben időnként más helyre kerül. Ebben felcsillanni láttam a lehetőségét a jövő évi túrának. Mily érdeklődve érkezem majd, már előre égve a kíváncsiságtól: vajon megvan-e még a tartályos izé, s ha igen, akkor párhuzamosan áll a töltéssel, vagy merőlegesen reá? Illetve, ha nincs meg, az is okot szolgáltathat a több kilométeren át tartó elmélyült gondolkodásra: vajon azért nincs itt, mert éppen azt a feladatot végzi, amelyet a tartályos izék végezni hivatottak, avagy véglegesen eltávozott, s szolgálati ideje lejártával megtért oda, ahova az ilyen tartályos izék megtérnek? Esetleg csak eladták, s ki tudja, milyen ismeretlen, új, izgalmas tájakat jár most be a tartályos izé, új kalandokat, új kihívásokat keresve? Jó ideig tűnődtem ezen, majd felidéztem TKM hátizsákjának részleteit is, amelyeket a tavalyi túra alkalmával kilométereken át tanulmányoztam.
A másik momentum, amely TKM érdeklődésére tarthatott volna számat, az volt, h. az általa „ázott szagú póniló” néven hivatkozott apró, kövér lovacska ugyan nem ért rá idén, de elküldte egy haverját. Lám, milyen változatos, izgalmas, fordulatos dolgok következnek be ebben a túrában évről évre! Idén más színű póniló volt a töltésen: 


Közben sikeresen el is értük a következő pontot, ahol meg lettem dicsérve, h. ügyes vagyok. Én közöltem, h. fáj a gyomrom. Akkor csokis nápolyit egyél, mondta a pontőr, én elengedtem a mogyorósat, miért, az jobb lesz nekem, kérdeztem. Persze, a csoki, az mindenre jó, jött a válasz. Hmmm… érdekes, én is PONT így gondolkodom. Sajna most nem volt itt sem TKM, sem Zoli, h. nekem adják a saját túraszeletüket is, így kénytelen voltam eggyel beérni.
Itt a 30-asok visszakanyarodtak, és jelentősen megritkult mezőnyben haladhattam tovább. A töltésen, természetesen. Néha elővettem a GPS-t, de még KILOMÉTEREKEN keresztül töltést mutatott. Igyekeztem nem elaludni. Egyedül mentem, és mint ilyenkor mindig, eléggé belassultam. Nincs kihez viszonyítanom a tempómat, főleg egy tökegyenes, sík, hosszú töltésen, így önkéntelenül belassulok. Amúgy már éhes is voltam. Örültem, h. eljött a letérő, be a fák közé és le a strandhoz. Megint csak jöttek szembe páran, de a ponton már nem volt senki más. Kínáltak hotdoggal, amit nem kértem, de leültem (a túra során most először) 5 percre a betonlépcsőre, elővettem egy szendvicset meg a teámat, ettem, ittam, aztán igyekeztem tovább, mert a lépcső hideg volt. Átmentünk Szigetújfalun, ki a temető mellett, ahol az itiner, a GPS és szerintem egyenesen kellett menni, az a fiú, aki még a faluban megelőzött, jobbra fordult, hahó, kiabáltam utána, te biztos vagy abban, h. arra kell menni? Nem, válaszolta kedvesen, de a piros, az erre megy. Nem arra ment, ezt a jelzések és a GPS-ek (neki is volt) tanulmányozása után hamar megállapítottuk, akkor egyenesen, kérdezte. Hát én arra fogok menni, de ha mégsem arra kell, ne engem szidj, mondtam nevetve. Ő is arra jött végül, nálam gyorsabban, meg is előzött, nem is láttam többet.
Mentem tovább a földúton, ami hamarosan belefutott egy előttünk magasodó dombba, de még pont előtte elfordult balra. Én ezt a helyet választottam ki, h. a bozótos mélyén minden bizonnyal rejtőző virágokat megnézzem. Az útra visszatérve azért elővettem a GPS-t, s meglepődve láttam, h. bizony derékszögben távolodok a piros sávval jelzett úttól… mikor pedig nem is volt másik út, csak az, amin jöttem. Biztos a GPS téved, gondoltam rutinosan, jellemző, SOHA nem tévedett még, de akkor sem hiszek szegénynek… Most sem, mentem tovább a földúton, jelzés, az még 300 m múlva sem volt, a GPS állhatatosan jelezte, h. a helyes út egyre távolodik a hátam mögött. Mit lehet mit tenni, visszafordultam. Amikor a balkanyarhoz értem, szembe jött egy túratárs. Hát te meg honnan jössz, tette fel a rutinkérdést, nem arra kell menni, mondtam tömören. Ő meg úgy nézett rám, ahogy az a tájékozódásban teljesen tehetségtelen nőnemű egyedeknek dukál, s lassan, tagoltan azt mondta: DE-HÁT-NINCS-IS-MÁSIK-ÚT. Lehet, de a GPS szerint ez nem jó, és nincs jelzés sem, foglaltam össze a tényállást. Nem kell azzal törődni, h. nincs jelzés, ritkák a jelzések, meg kopottak, mondta határozottan. Én engedelmesen megindultam a nyomában, hiába, arra vagyok szocializálva, h. mindig a férfiaknak van igazuk, és ha esetleg mégsem, akkor is. Közben határozatlanul próbáltam akadékoskodni, h. de hát nem ritkán vagy kopottan van jelzés, hanem legalább 300 méteren egyáltalán nincs, és eddig meg volt rendesen…
Végül is nem én győztem meg, és nem is a jelzések hiánya, hanem az, h. szembe jött velünk három alak (egyik sem nő), akiket TKM csak a „hazai teljesítménytúrázás nagyjai” néven aposztrofálna, így hát megvilágosodott, h. valóban nem arra kell menni… visszamentünk a balkanyarig, ekkor utolért minket egy csapat, akik láthatólag nagyobb helyismerettel rendelkeztek nálunk, és közölték, h. a dombot meg kell kerülni, mert a domb, az pont a piros jelzésen van rajta. Hát igen, utólag már én is emlékeztem, h. tavaly is volt itt egy földhányás, csak akkor még lényegesen kisebb volt, és az út mögötte nem volt úgy benőve, mint most. Láthatólag a környező községek valamelyikének szorgosan építkező polgárai az egy év során jelentős mennyiségű földet hordtak még ide, s így a földhányás, ami tavaly még át lehetett mászni, valódi domb méretűvé nőtte ki magát. Ráadásul, mivel pont az út közepén emelkedett, talán el is feledkeztek arról, h. egy út folytatódik mögötte, kevesebben jártak rajta, s így a növényzet is jobban benőtte. Mindegy, a környék lakóinak szorgos építkezési lendülete nekem kb. egy kilométer kitérőbe meg vagy jó 20 percembe került, de még én jártam jobban, mennyit tettetek bele, kérdezték az elkavart triót. Két kilométert, kétszer, felelte sötéten az egyikük. Amúgy igazából nem panaszkodhatok, mert részint az itiner határozottan megmondta, h. TÖKEGYENESEN kell menni a hévsínekig (ne törődjünk a kiágazó utakkal, kötötte lelkünkre), részint pedig a GPS is egészen egyértelműen megmondta, h. arra kell menni.
Jó tempóban haladtunk a szigetcsépi hévmegállóig, ahol kaptunk teát, és én megettem az Annától kapott csokifélét is. Aztán már a csapathoz csapódva mentem tovább, gyorsabban nem tudtam menni náluk, lassabban meg nem akartam, de nem is bántam, mert legalább kicsit beszélgettünk, meg hallgattam az ő beszélgetésüket, mert ekkor már kezdtem unni a túrát…
Megjegyzem, tavaly már a strandon baromira untam, ami 26 km környékén van, most meg 37 km környékén kezdtem el unni. Ha jövőre is jönnék, a projektálható eredmények alapján élvezném az egészet végig.
A Ráckevei-Duna partjára kanyarodtunk, a nyaralók közé. Én itt kizárólag a csapat szórakoztatásának céljából bemutattam híres eséseim egyikét. Az agyagos földúton két vízzel teli keréknyom vezetett. Én természetesen a kettő között található, szintén agyagos bakháton akartam végigmenni, nem ám az út szélén, vagy a füvön, vagy bárhol máshol, a lábam kicsúszott balra, én pedig a jobb oldalamra zuhantam a sárba, de tényleg a sárba, nem fognak felengedni a hévre, szemléltem az eredményt savanyúan. Majd az az oldalad legyen az ablak felé, adták a jó tanácsot a többiek. De legalább történt valami, foglaltam össze az eseményt, és mentünk tovább. Mikor jön már az a díszkút, firtatta egy túratárs, én pedig felidéztem, h. tavaly ott mikuláscsomagot kaptunk.
Közben az egyik túratárs megosztotta velünk, h. csak a rövid (13 km) távon több mint 250 ember indult, s ezért az 50-re nevezett 77 ember le is tehet arról, h. a jubileumi, 20. rendezés miatt járó jelvényt kapjon. Ugyanis a kiírás szerint az első 250 teljesítő (bármely távon) kaphat a helyszínen jelvényt, a többieknek postán küldik el. Ezen elszomorodtunk, félre kellett volna tenni az ötvenesekét, mondta valaki, mert az esélytelen, h. a rövid távosok előtt beérjünk. Amúgy szerintem egy futónak nem az, csak nagyon, nagyon kell akarni…
Végtelennek tartó Duna-parti séta után végre balra fordultunk, meglett a tavalyi pont, bár ezúttal ismét túraszelet volt, nem mikuláscsomag, de ez is nagyon jólesett, be is faltam azonnal egy mogyorós-nugátosat. A következő pont, a reggelről ismerős parkerdő nagyon közel volt ide elhamdulillah, csak 2 km. És kaptunk nagyon finom teát. Leültem a jeges erdei padra, megettem a második banánomat is a teával, aztán igyekeztem a többiek után, akik már elindultak. A reggelről ismerős parkerdő után beértünk a faluba. Végig kellett menni a Nyár utcán, amely az itiner szerint 1640 m hosszú, de szerintem erősen alábecsülték… azt hittem, soha nem lesz már vége, nyílegyenes aszfaltos utca, már elegem volt igazából az ilyen jellegű sétából, de nagy nehezen azért csak eljött a vége.
A cél nem az iskolában volt, hanem a Fő téren, ahol éppen valami falunap-szerűség zajlott, és kiderült a célban, h. van jelvény, mindenki kap, csak a szigethalmiak kapják meg később, h. a távolabbról jötteknek jusson. Amúgy a jelvény nagyon aranyos, süni van rajta, örültem, h. kaptam:


Elméletben palacsintát is lehetett kapni, de amikor én beértem, pont elfogyott, és a falunapra érkező helybéliek hosszú sorban álltak érte, én nem álltam be utánuk, mert a végén a hajrában kissé… hát… felhevültem, és fázva gondoltam az iskolában várakozó kabátomra. Elindultam vissza, persze rossz irányba, már éppen elővettem a GPS-t szégyenszemre, mikor Marika nagyon kedvesen utánam szaladt, és szólt, h. a derékszög rossz szárán igyekszem. Így már meglett a kb. 200 méterre lévő iskola. Levettem a szó szerint nyakig sáros polárt, és felvettem a dzsekit, majd elmentem az ebédlőbe teáért, és, ha már itt voltam, ettem vajas-hagymás és lekváros kenyeret. Találkoztam Béla bácsival, aki megkérdezte, h. jöhet-e velem a hévig, amibe nagy örömmel egyeztem bele. Végül egészen a Boráros térig együtt mentünk, és remekül elbeszélgettünk. Ez úton is további jó egészséget és jó túrákat kívánok, insallah összeakadunk még.

A nyolc és fél órás menetidőnek köszönhetően nagyon hamar otthon voltam elhamdulillah. Volt idő kimosni a túracuccokat és összepakolni is. Ezt a beszámolót már Isztanbulban írom. De pénteken insallah már megyek is haza. Ne feledjetek majd visszanézni a hétvégi túrák beszámolójáért :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése