Budai Piros

Táv: 19,2 km

Szint: 625 m

Mindenképpen szerettem volna menni valahova ezen a szombaton, de a Tortúrán kívül (ahova megint nem jutottam el idén sem, viszont jó utat, Zoli, hajrá!) nem volt más lehetőség. Aztán nemrégiben megjelent ez a rövid kis túra is a túranaptárban. Rögtön elhatároztam, h. ott a helyem insallah.

Reggel természetesen később tudtam elindulni, mint terveztem, így lekéstem a kiszemelt buszt, a későbbivel meg csak 8:30-kor tudtam rajtolni, de sebaj. Gondoltam 4-5 óra alatt végigérek, és utána délután még tudok dolgozni. GPS-t nem vittem, megszavaztam azért magamnak annyi bizalmat, h. csak kitalálok a piros sávon Nagykovácsiig… (így is lett egyébként).

A rajtban nem voltunk sokan, megkaptuk az itinert, ami amúgy egy térképvázlat volt, szöveges leírás nélkül, de én bele se néztem, csak a végén, h. hol van pontosan a cél Nagykovácsin belül. Az is kiderült, h. egy pont van csak útközben, ott is csak „furfangos kérdés” típusú, tehát pontőr nincs. A kérdés az volt, h. hány szögletű az Erzsébet kilátó, de nem árulom el a megfejtést, mert hátha ez lesz jövőre is :)

Egyszóval gyakorlatilag az ember lelkiismeretére volt bízva, h. merre megy. Ebben a tekintetben minimáltúra volt. A rajtban kaptunk még egy csokit is, és mehettünk.

Ami abszolút nem volt minimál, az az erdő szépsége. A fákra vastagon rakódott a zúzmara:

Ami néhol a talajt is annyira vastagon borította, mintha hó lenne:

Nagyon kevés emberrel találkoztam, talán összesen 10 indulóval a túráról, egy lovassal meg pár futóval. A jégbirodalom meg leírhatatlanul szép volt, nem tudom, ismeritek-e ezt az érzést, amikor annyira szép minden, h. egyszerűen muszáj nevetni, és nem tudod abbahagyni. Nagy szükségem volt most erre, mert nagyon szomorú vagyok. 

Amúgy ez egy szembe-típusú túra volt, mi az a szembe-típusú, kérdezte később M. Sz., hát olyan, amikor pont szembe mégy egy másik túra útvonalán, magyaráztam. Szemben a Piros 85-tel, illetve nem az egésszel, mert akkor még nem lennék itthon, csak egy részével. Pont azon a részén, ahol sötétben megyünk mindig. És most felmentem az Erzsébet-kilátóba is, ezért a látképért: 

Útközben köszöntöttem a magányos, törpe hóembert:

Szépjuhásznénál kiálltam teázni, ettem egy banánt is, mégiscsak félúton voltunk már. A túra második felében úgy hullott rám a zúzmara a fákról, mintha csak hó esett volna. Néhány fának láthatóan sok volt a teher:

Nagykovácsiba érve elővettem az itinert, h. hol a cél, beazonosítottam, h. a temető utcájában lévő falatozó az, itinert vissza a zsebbe. A célban a rajtoltató rendező fogadott, a kitűző nagyon tetszik, pedig semmi extra, de nagyon jó. Az ellátás második felét most kaptuk meg egy nagy pohár tea formájában, ami nagyon jól esett, ittam még mellé egy kávét is, aztán indultam is haza.

Ez most pont egy olyan túra volt, amire szükségem volt. Kevés ember, csend, nagyon szép erdő, zúzmarás fák. Insallah a többi budai színes túrára is el fogok jutni. Ezt pedig nagyon köszönöm…