Táv: 88,6
km
Szint: 3200m
Tavaly ez volt „C” projekt, emlékeztek? Akkor nagyon
tetszett a túra, ezért úgy döntöttem, h. insallah idén is belevágok. A túra
előtt három különleges, szokatlan dolog is történt:
- Elromlott a fényképezőgépem :(. Szegény, ha bekapcsolom, megpróbálja kinyújtani a kis objektívjét, zúg-zúg, aztán egy idő után feladja, és közli, h. „Lens error”. Holnap elviszem a szervizbe insallah, meglátom, mit mondanak. Ezért a túráról nincsenek képek, illetve az a pár darab, ami van, Feritől van, amit ez úton is köszönök.
- Hosszas tűnődés után végül is lerobbantottam a sarat a Salomon cipőmről… Még a Nahát 90 sara volt rajta, annak ellenére, h. közben jártunk ugye Írott-kőn is. Azt reméltem, h. majd gyaloglás közben lepereg, de, mint tudjuk, a börzsönyi sár, az nem olyan… ezért némi harc árán egy szivaccsal olyan szépen lemostam, h. tényleg olyan lett, mint újkorában (de ez már elmúlt).
- Mint az előző bejegyzésemben említettem, kimostam a tölthető akkukat. 60 fokon, előmosással, műszálas programon, ha ez számít bármit is. Most ezeket a szép tisztára mosott akkukat tettem a GPS-be, és vártam, h. mi lesz…
A 6:04-es hévvel érkeztem a rajtba, ahol igazából senki nem
tudta, h. az előnevezőknek hova is kellene állni, ezért beálltam egy sorba,
hamarosan kiderült, h. rossz helyen állok, megkérdeztem egy szervezőt (ezzel
kellett volna tán kezdeni), aki közölte, h. menjek a másik sorba, én mentem, a
sorban hamarosan kiderült, h. igen, előnevezők, de 35-re, beálltam a harmadik
sorba, ez már jó volt. kikeresték az itineremet, és 19-es rajtszámmal, a
szervezők kedves bíztatása közepette indulhattam is. A GPS elég nehezen talált
jelet – hahhh, a mosott elemek, gondoltam – de aztán meglett az is, botok elő,
cipőigazítás, indulás.
A túra eleje, a városi szakasz síkban megy jó darabig, hamar
utol is értem az éger-völgyi fuvarról ismerős Gábort, aki az úttest közepén
barátkozott egy csodaszép brit macskával (nem úgy brit, h. külföldi, hanem
fajtára). Megkérdezte, h. csatlakozhat-e hozzám, ezen én jót kacagtam, nem
fogok tudni lépést tartani veled, mondtam, és így is lett. Mihelyt elhagytuk a
betont, és bevágtunk az erdőbe az erősen emelkedő ösvényre, lemaradtam. Nem is
akartam túlzottan erőltetni a dolgot, nem vagyok egy gyorslábú, és kész, ez
van. Gábor hamarosan eltűnt a szemem elől.
Az idő nem volt a legszebb, kifejezetten köd volt, a
kilátásokat annyira nem tudtam élvezni, de legalább nem ment az idő a
bámulással, fotózni meg gép híján úgysem tudtam. Így az első pontig, a
Nagy-Kevélyig tartó kicsit több, mint 8 km eseménytelenül telt – hacsak a 480 m szintet nem tekintjük
eseménynek. Pecsételés után át a Kevély-nyeregbe. Itt megnéztem az órámat, és
elszörnyedtem. 6:30-kor indultam el, és most 9:05 volt… Basszus, nehogy már
több mint KÉT ÉS FÉL ÓRA alatt jöttem kb. 9 km-t, és közben nyomtam, ahogy
tudtam… és négyes átlagot SEM tudtam menni??? Akkor akár hagyhatjuk is az egész
projektet úgy, ahogy van, mert nemhogy szintidőben, de ebben az évezredben sem
fogok így beérni.
Éppen azon tűnődtem, h. akkor most adjam fel, vagy próbáljak
kocogni, hátha javul valamit az átlagom, amikor rájöttem egy fontos dologra. A
Polar órám az elég okos. De annyira nem, mint pl. a telefonom, h. magától
átállítsa magát a téli időszámítás kezdetén… szóval még csak 8:05 van. Hurrá.
Kicsit megvigasztalódva mentem tovább.
Hamarosan beleszaladtam egy feltételes pontba, ahol
mindenféle finomsággal vártak minket, az ettől a túrától megszokott
színvonalon: édesség, szörpök, kóla, aszalt gyümölcsök. A legnépszerűbb talán a
kandírozott grapefruit-héj volt, ami szerény véleményem szerint úgy néz ki,
mint a hársfaszender (Mimas tiliae) hernyója:
Én a kis lapos aszalt mangó-oválisokat szeretem legjobban.
Ettem is belőlük. Pár szót beszélgettem az ismerősökkel, aztán mentem is
tovább, mert volt koncepcióm (már elmúlt): Dobogókőre felérni normális időben,
aztán meg kényelmesen sétálni a továbbiakban.
Hamarosan összeakadtam egy háromfős csapattal, egyikük
le-lemaradt a többiektől, akik igyekeztek néha bevárni őt, de szegénynek
láthatóan minden lépés fájdalmat okozott. Megkérdeztem, h. biztos jól van-e,
erre közölte, h. begörcsölt a combja. Felajánlottam neki egy Magne B6 ampullát,
ami köszönettel elfogadott, közben kifejtette, h. 20 éve nem túrázott. Elég
nagy bátorság volt akkor egy ilyen kemény túrát bevállalni elsőre, mert itt a
35-ös táv is durva. Közben beértünk a második pontra, ti már itt túl vagytok a
felén, bíztattam őt, aztán ők kicsit pihentek, én meg mentem tovább.
Eközben már kezdtek beérni a futók, elgyönyörködtem az
élmezőny lendületes mozgásában, és nagyon vártam Gábort (nem az autóst, hanem a
terepfutót), akinek előző este megüzentem: szeretném, ha megnyerné :).
Nem sokat kellett várni, feltűnt a kanyarban, még a füléről
is csepegett az izzadság, de amúgy teljesen jó állapotban volt, megkaptad az
üzenetemet, kérdeztem, meg, de nincs realitása, felelte mosolyogva. Még
közöltem vele, h. 10 ember van előtte, és fél órája ment el az első. Nem tudom,
végül is hogy ért be, insallah elégedetten zárta a napot.
Dömös előtt teljesen meglepett a feltételes pont, nem
emlékeztem tavalyról, h. volt itt, aztán most már, utólag, emlékszem, akkor meg
is jegyeztem, h. nahát, erre kell felmenni a Vadálló-kövekhez. A NAGYON
elszántakkal közületek egyszer felmehetnénk oda, mert nagyon szép – még ha,
mint mondani szokás, a szépségért szenvedni kell is…
Innen másfél km Dömös, hamar benn voltam, a nagy
eszem-iszomból csak egy db nutellás kekszet meg egy pohár kólát kértem, és
megettem egy saját banánt. Nem akartam sokat enni, mert innen brutális felfelé
kezdődik – nem szerettem volna viszontlátni a mindenfélét.
Sokkal könnyebben felértem, mint tavaly, talán azért, mert
kevesebben voltak előttem-mögöttem – két emberrel találkoztam összesen felfelé
a Szakó-nyeregig – és így teljesen a saját tempómban mehettem. Amikor felértem
a már vízszintes részre, nem éreztem azt a mindent elsöprő kimerültséget, mint
tavaly. Ennek ellenére Dobogókőre 7:20 alatt értem fel, jaja, tudom, volt aki
majdnem ennyi idő alatt lefutotta az egész 88 km-t, de nekem ez jó időnek
számít. A pecsételés után be is céloztam a mosdót – ami zárva volt… nagy
nehezen, több kört megtéve előkerítettem a parkolóőrt, akinél a kulcs volt
(nincs mindegyiknél, akit elsőre megtaláltam, az nem tudta kinyitni…), addigra
már többen is vártak az ajtóban.
Utána leültem, megittam az izómat, ettem egy szendvicset, és
beálltam a büfében a sorba, h. vegyek egy ásványvizet. Az utolsó pillanatban
nyomakodott elém egy család: termetes anyuka, még termetesebb nagymama, három
gyermek, és azon kezdtek vitatkozni, h. ki milyen palacsintát kérjen, és h.
oké, h. lekváros, de MILYEN lekvár van benne, mert ha barack
akkor-én-azt-nem-akaroooooom… Elnézést, fordultam nagyon kedves mosollyal a
nagymamához, nem kérhetnék egy ásványvizet, semmi mást nem veszek, a pénz is ki
van számolva, és nekem időre kell mennem. Háááát, húzta el a száját, és már
ekkor tudtam, h. vesztettem, de a gyerekek a palacsintát… Jó, oké, nem gond,
zártam rövidre a dolgot, kiálltam a sorból, és indultam lefelé tovább, a
piroson. Vizem, az nem volt, de majd töltök valahol.
Lefelé utolértem Marikát és Ferit, akik elhagytak, míg ettem
meg pihentem Dobogókőn, és innen hol együtt mentünk, hol kerülgettük egymást,
beszélgettünk, nem siettünk, kényelmes tempóban. Az út remekül ki volt jelölve, szalagok erősítették meg a néhol hiányos jelzéseket, plusz még a kövekre, útra stb. felfújt ciklámenszínű jelzések, amelyek néhol egyenesen digitális (ráadásul alacsony sugárzású) jelzésekké erősödtek:
Az eső kicsit esett, aztán
elállt. Hamarosan újabb kajás pontra leltünk, ahol elhamdulillah adtak Kövér
Testbe egy fél liter ásványvizet, plusz nekem egy pohár kólát, így már kibírom
sokáig, gondoltam, és így is lett.
A Kopár-csárdához már úgy értünk le, h. az utolsó pár száz
méteren kellett a lámpa. A ponton ettem egy szendvicset, megtöltöttem Kövér
Testet, az ellátásból kértem kólát meg pár kocka sajtot, ami nagyon jólesett.
Olyan ritkán van sajt túrákon, ezen kívül csak TKM túráján, pedig olyan
jólesik.
Itt külön kiemelném, h. ezen a túrán az ellátás tényleg példás,
egy üveg vízzel végig lehetne menni akár. Én ugye a húsos dolgokat nem tudom
megenni, de itt egyedül a célban hiányzott valami ennivaló (virsli volt), mert
akkor már igencsak éhes voltam. De végig az egész úton mindig rengeteg dolog
volt, amit én is meg tudtam enni.
Indultunk tovább elég hamar a Kakukk-hegy felé, majd
hamarosan sikeresen el is kavartunk… nincs jelzés egy ideje, fordult hátra
Marika, és a GPS-re pillantva a tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. az „egy
ideje” az kb. 300 méter .
Szóval olyan sokat nem veszítettünk. Bocs, mondta zavartan a fiú, akinek
magabiztos lépteit követve mi is benéztük a balra felfelé forduló jelzést, de
hát nem kellett bocsánatot kérnie, mindenki maga dönti el, h. merre megy…
A ponthoz brutális meredek vezet, utána egy darabig
pihentetőbb szakasz következett, majd megkezdtük a tavalyról fájdalmasan
ismerős emelkedést a Hosszú-árokban. Itt már eléggé fáradt voltam, de olyan
nagyon halálos holtpontom nem volt, egyszer sem a túra során, talán azért, mert
a Dobogókő utáni 50 km-t elég kényelmes tempóban tettük meg. Társaim
elmaradtak, a nagy-szénási pontra egyedül értem fel, majd egyedül csorogtam le
a nagykovácsi plébániáig, időnként az Udvaromon hármat fordult a kocsi kezdetű
népdalt énekelgetve. A temetőnél, ahol a rövidítők át szoktak vágni a kis közön
ahelyett, h. a piros jelzést követnék, most nem volt feltételes pont, amit
hiányoltam is – a pár tucat méterrel előttem menő kolléga simán le is vágta a
kunkort.
A plébánián volt kávé, meg vajaskenyér, meg mosdó, mindháromnak
örültem. Éppen mire elindultam, megérkeztek Feriék is, akik még leültek
táplálkozni. Én azért mentem. A plébánia elé kiérve jutott eszembe, h. az
elmúlt kb. 10 km-en a mosdón kívül még arra gondoltam gyakorta, h. valami van a
cipőmben. Már a lábamon kívül, persze. Ilyen is csak én tudok lenni szerintem:
a magas szárú cipőm is telemegy mindennel, de tényleg mindennel, konstans
jelleggel a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett kőzettani gyűjteménye üzemel
a lábbelimben. Ehhez most még csatlakozott a növénytani mintagyűjtemény is.
Leültem, és kitelepítettem a tudományos anyagot a cipőmből. Közben néhány
túratárs szintén elindult, így közösen mentünk tovább.
Fel kellett még jutni a Fekete-fejre és a Hárs-hegy
oldalába, de ezek most könnyebben mentek, mint vártam. Az egyetlen gond az
volt, h. a korábbi eső és a mostani köd, pára miatt a köves út nagyon csúszott,
vigyázni kellett, hova lépünk.
A baj később következett. Már félig fenn jártunk a
János-hegyen, amikor rá akartam pillantani a GPS-re. Pillanthattam is – az üres
kijelzőre. Nem hallottam meg az elemek lemerülését jelző csipogást, így sajna
nem tudom megmondani, h. meddig bírták a tisztára mosott akkuk… a Fekete-fejen
még működött a készülék, szóval jó sokáig.
Konklúzió: a mosás nem árt a tölthető elemeknek. Illetve,
ami még SOKKAL fontosabb, a kimosott tölthető elemek nem ártanak a GPS-nek.
Épp a sor elején haladtam, de ekkor félreálltam, h. elemet
cseréljek a GPS-ben. Aztán nekilódultam, h. beérjem a többieket, de
vigyázatlanul léptem egy kőre, a bokám kibicsaklott alattam, fáradt is voltam,
nem tudtam tompítani, egy percig csillagokat láttam. Utána óvatosan
ránehezedtem a lábamra, tudtam terhelni, de fájt, mindegy, a hegyre már muszáj
felmenni. Lényegesen visszafogottabb tempóban mentem tovább.
Épp a pontra értem, mikor korábbi társaim elindultak onnan.
Pecsételtem, aztán kísérleti jelleggel indultam Makkosmária felé. Fájt, fájt,
de elviselhetően, nem volt olyan vészes, most már csak besétálok, időm, mint a
tenger, gondoltam. Kb. félúton utolértek Feriék, így azért jobb volt,
beszélgetve könnyebben telt az idő, meg nem is arra figyeltem, h. jaj, a
szegény kis Halimának fáj a kis lába.
Makkosmárián kaptunk müzliszeletet, és tudtuk, h. már csak
egy komolyabb emelkedő van előttünk, ezt könnyen legyűrtük, és komolyan észre
sem vettem, hogy fogyott el a maradék táv. Amikor befordultunk balra a
Budaörsre levezető ösvényre, meg is lepődtem, h. biztos, h. már itt vagyunk? A
meredek lefelé nem volt álmaink netovábbja, de sokkal kevésbé csúszott, mint tavaly.
Innen már könnyen benn voltunk a célban.
Lelkesen fogadtak minket, oklevél, jelvény, a többiek
elmentek virslizni. Aztán indultunk, h. felszálljuk az éjszakai járatra
hazafelé.
Remekül szórakoztam a túrán, nagyon élveztem, elhamdulillah
az idő is elfogadható volt. az útvonal változatlanul gyönyörű. A szervezés az
egyik legjobb, bár minden túra ilyen lenne. Nem véletlenül ez az egyik kedvenc
túrám… Insallah jövőre, megint…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése