Bakonyi Mikulás

Táv: 46,7 km

Szint: 1000 m

A túra vasárnapra esett, mint tavaly, lévén szombat munkanap (mint tavaly). Ez azt jelenti, h. fuvar után kellett néznem, s velem együtt Zolinak is, akivel együtt készültünk végigmenni a távon. Végül is a Móricz Zsigmond körtérnél találkoztunk reggel 5-kor, ami nekem 3:30-as felkelést jelentett, de lassan már kezdek hozzászokni ezekhez a brutálisan korán kezdődő túranapokhoz…

Végül is hatan indultunk el Csesznek felé. Én szokás szerint beültem leghátra, és hamarosan el is szundítottam, a korai kelésnek köszönhetően. Arra ébredtem, h. eltévedtünk, a csapat rajtam kívüli része Zoli turistatérképen próbálta megállapítani, h. hol vagyunk, és hol is kellene menni.

Én, mint az eltévedéstudomány élenjáró kutatója, mindeddig egyáltalán nem foglalkoztam az eltévedés motorizált változatával, de eme események után megértettem, h. olyan szakterület ez, amely számtalan lehetőséget tartogat a magamfajta vizsgálódó szellemű tudósnak, s úgy vélem, az alkalmazás területén is komoly piaci rés figyelhető meg.

Azért némi építő jellegű, nyílt szellemű vita után sikerült eldönteni, h. merre menjünk. Én aludtam tovább. Eltévedéstudományról álmodtam.

A rajtban jó sokan voltak, csomagoltunk, öltöztünk, tettünk-vettünk, és végül 7:30-as rajtidővel indultunk neki a hamarosan erősen emelkedő aszfaltnak. Nosztalgikus érzések vettek elő, tavaly még Tonnakilométerrel róttuk itt a kilométereket – azóta is hiányzanak a közös túrák – és akkor este, mikor beértünk, már hó borított mindent. Most pont fordítva volt, inkább már megvolt a hó, ami olvadozott. Azért néhol még összefüggően borította a vidéket, amit sajna nem tudok nektek vizuálisan is igazolni, mert a fényképezőgépem, az ugye elromlott…

Az első ponton azonnal találkoztunk is a Mikulás bácsival, a tavalyival, és nem a korábbi nagyon részeggel. Ez most 100%-ban normális Mikulás bácsi volt. kaptunk szaloncukrot, és csokimikut is, Zoli nekem adta az övét is, nagyon helyesen. Gyorsan ettünk valamit, és megindultunk az Ördög-árok felé. Közben megtaláltuk a második pontot, ahol szúróbélyegeztünk, amit nagyon szeretek, sokkal jobban, mint a zsírkréta és írd-le-a-kódot módszert, többnyire az ujjamat, kesztyűmet, egyéb használati tárgyaimat is átszúróbélyegzem, de sebaj.

Az Ördög-árokban lévő pont előtt utolértük a korábban rajtolt útitársunkat. Aztán becéloztuk a pontot, ahová kétféleképpen lehet eljutni: az egyik egy függőleges sziklafalon felmászva, amibe szögek vannak verve, és drótkötélbe lehet kapaszkodni, a másik meg egy elkerülő lépcső. Én, természetesen, majd meghaltam a vágytól, h. a sziklán másszak fel, de hallgattam Zoli kérésére, aki aggódott, h. a túrabotokkal nem fog boldogulni, ezért önfeláldozóan felmentem a lépcsőn, és vittem a botokat, h. ő mászhasson a sziklán.

A pont után még akadt másznivaló, az egymásra tornyozódó sziklákon keresztül, de aztán könnyebb terepre értünk, majd némi nem túl garázda emelkedés után vissza a Mikulás bácsihoz. Éppen akkor érkezett oda 2 rózsaszín dzsekis kislány is a 10-es távon, és ők kissé megilletődve, de nagyon ügyesen énekeltek is a Mikulásnak. Kaptak is érte mindenféle édességet. Mi is kaptunk megint szaloncukrot, pedig nem is énekeltünk… lehet, h. pont azért.

A Gesztenyés, útelágazás ponton egész kis társaság torlódott fel, pár szót váltottunk, és mentünk tovább, Zoli talált a földön egy szelídgesztenyét, amit eltett emlékbe, és meg is beszéltük, h. valószínűleg nem véletlenül nevezik a helyet Gesztenyésnek…

A Cuha-völgyi ponton tavallyal ellentétben most nem volt ember, megint szúrni kellett. Utána következett a piros sáv hosszú, egyenes szakasza a vasúti sínek mellett, hallottuk is, h. jön a vonat, kicsit gondolkodtunk, h. megvárjuk, de aztán mégis elindultunk, ami bölcs döntés volt, mert olyan 3-4 km-rel később ért minket utol…

Előbb azt mondtam, h. ez a szakasz unalmas. Hát, általában igen, de most azért akadt némi izgalom. Már jó pár tucat méterről láttuk, h. valami fekszik keresztben az úton. Kicsit közelebbről nyilvánvalóvá vált, h. egy állat az. Zoli összeütögette a túrabotokat, nemigen ugrik már ez fel, mondtam, mert az úton három meglőtt vaddisznó hevert, az egyik szája mellet a kiömlött habos vér, de a többi is üveges szemmel meredt a semmibe. Kicsit nézegettük őket, aztán mentünk tovább. Hamarosan találkoztunk az úton az előbbi áldozatok sorstársával, a negyedik malaccal, majd feltűnt egy dzsip, mögötte utánfutó, rajta két fiatal srác, élő állapotban, egy további malac meg egy szarvastehén, ez utóbbiak szintén lőtt állapotban. Sajna, mint említettem, a fényképezőgépem elromlott, így nem tudtam cuki, szőrös állat fotókat készíteni Adriennek, amivel esetleg újabb díjat is nyerhettem volna a cuki, szőrös állat fotóversenyen (bár még az elsőt sem kaptam kézhez, csak úgy mondom…). Bár mondjuk, most, h. belegondolok, a kifolyt habos vér, illetve a zsigerek hiánya a már az utánfutón tartózkodó cuki, szőrös állatok esetében talán némileg csökkentette volna a fotóalanyok cuki voltát…

Update! Képzeljétek, megkaptam ma a nyereményemet a "cuki, szőrös állat" fotópályázaton :)
Nagyon örültem, és teljesen feldobta a napomat, ez úton is köszönöm szépen :)

Mindenesetre, ez a kis közjáték feldobta ezt az unalmas részt, Zoli hosszasan értekezett a vaddisznópörkölt elkészítési módjáról, közben be is értünk Zircre. Itt újabb izgalmat okozott, h. egyikünk sem tudta, hol az ellenőrzőpont, de elhamdulillah a GPS, az tudta. Benn a pizzériában ittunk teát, ettünk, én kávéztam, aztán indultunk tovább.

Zircről kiérve jöttek a túrához méltó sáros részek, ráadásul felfelé, volt, h. többet csúsztam vissza, mint amennyit felfele mentem… megkönnyebbültem, mikor átmásztunk a dombon, és elértük a következő pontot, ahol autóból kaptunk pecsétet, és mentünk tovább Porva-Csesznek felé, további sáros részeken, a változatosság kedvéért.

Porva-Csesznek vasútállomáson kaptunk teát, ami nagyon finom volt, tavaly is kértem bele egy kis vizet, és most is, h. gyorsan meg tudjam inni, mert benn nagyon meleg volt, igyekeztünk kifelé. Innen nekem kedves részeken haladtunk, jópár patakátkeléssel fűszerezve, csodálva a sziklákat meg az erdőt. Vinyén lett volna a következő pont, amit mi ügyesen benéztünk, egy ideje már felfele kapaszkodtunk, mikor Zoli kifejtette, h. a pont, az szerinte lenn van… a GPS és az itiner rövid tanulmányozása után kiderült, h. valóban, le kellett volna térni az útvonalról, kis kunkorral át a patakon, be Vinyére, onnan vissza a kunkoron és a patakon, és tovább felfelé, amit ugye mi már jól fogunk ismerni, lévén, h. egyszer már soron kívül felmentünk rajta. No, azért a Zörög-tetőig nem mentünk fel elhamdulillah.

A Vinye.hu büfében kaptunk teát, én vettem egy kólát is, és egy kicsit üldögéltünk a cserépkályha mellett. Elővettük a lámpákat is, úgy indultunk tovább. Itt kezdtem érezni, h. valami nem 100%-os a cipőmben. A Keen félmagas szárú bakancsom volt rajtam, amiben igazából hosszabb távot nem mentem még, rövidebb téli túrákra vettem fel, mivel tényleg nem ázik be – most is szépen bírta, h. párszor átgyalogoltam rajta a pár centi mély vizeken. De valahogy nagyon nem volt már kényelmes, pedig még 40 km-nél sem jártunk… mindegy, most már ez van, gondoltam. Mentünk.

Felfelé a Zörög-tetőre már eléggé szenvedtem, ha felfelé menet a sarkam a cipőnek szorult, az nem volt egy kellemes érzés… már csak végigmegyek, gondoltam.

(Később, otthon konstatáltam, h. a cipő mindkét sarkamra csinált egy-egy brutális vérhólyagot, amely egy ideig hősiesen dacolt a nyomással, vagy szétpukkadt, tartalmát egyenletesen szétterítve zoknim belsejében. Erről most nem szeretnék többet beszélni.)

A Zörög-tetőn idén nem volt hó, és tüzet sem rakott a tavalyi pontőr. Még csináltunk egy kis kunkort a Kőmosó-völgybe (mint később megtudtuk, ezt az „élelmesebb” túratársak inkább a pontra kirakott szúróbélyegzőtől visszafordulva levágták), majd besétáltunk a célba.

Átöltöztünk, a változatosság kedvéért ettünk valamit, majd a társaság egy része a helyi étteremben még valamit, én inkább az utcán vártam a friss levegőn, a csillagok alatt. Aztán indultunk haza, és elhadmulillah zökkenőmentesen haza is értünk.

A túra szokás szerint kifogástalan volt, nekem minden rendben volt, azt egy kicsit sajnálom, h. idén nem esett a hó :). No sebaj, majd jövőre insallah…