Meteor – Vízitúra :)

Táv: 21,4 km

Szint: 750 m

A Pest környéki túrák közül ez a kedvencem. Kétszer voltam már az ötvenes távon, és most is ezt terveztem. Egészen az utolsó pillanatig győzködtem a húgomat, h. jöjjön velem a 21A távra – nagyon szép útvonal, és bemegy a Meteor-szurdokba, ahova egy más túra sem. A húgom végül is nem jött – és ez, mint később kiderült, nagyon jól is volt így.

Előző este bepakoltam 50 km-re, és még utolsó pillanatban is gondolkodtam rajta, h. vigyek-e esőkabátot – a köpönyeg.hu határozottan 0 mm esőt mondott. De aztán a fülembe csendültek Megbízott Szakértőnk szavai – „egy esőkabátnak MINDIG be kell férni” – és begyömtem a zsákba. Ez úton is köszönöm…

Reggel, mikor kiléptem a házból a körútra, csepegni kezdett az eső. Haha, gondoltam magamban, pedig ma nem is fog esni…

Na ja. Mire a hűvösvölgyi rajtba értem, rendesen zuhogott. Mindjárt eláll, gondoltam, hiszen 0 mm… de a nevezés után elindulni már csak esőkabátban tudtam.

Kitartó, áztató esőben mentem fel a Hárs-hegyre. Nem is bántam igazán, olyan régen mentem már esőben, sőt, olyan régen esett már, hogy kifejezetten élveztem (ekkor még). Remek esőillat volt, a fák frissen megfürödve különösen zöldek. Mondjuk kb. ennyit láttam:

És ez a túra hátralevő részén így is maradt.

A hárshegyi pontom megkérdeztem a pontőröket, h. mikor fog már elállni. 13 perc múlva, mondta az egyikük, így rendeltük meg! Helyes, gondoltam, mire leérek Szépjuhásznéhoz, már nem fog esni.

Na persze. Változatlanul esett. A János-hegyre felfelé mellém csapódott egy kedves túratársnő, akinek nem volt túl sok helyismerete, s többé-kevésbé együtt mentünk a túra végéig.

Időnként kis sikkantásokkal nyugtáztam, h. az eső mellé a szél még a fákról is a nyakunkba sodorta az összegyűlt vizet. Volt rajtam esőkabát, de ez csak ideig-óráig nyújtott menedéket. Egyrészt a botokat tartó karom felől áztam ronggyá, másrészt a kabátról lecsorgó víztől először a térdem alatt lett vizes a nadrágom, aztán meg mindenhol… a víz befolyt a cipőmbe… ez egy gore-texes Salomon félcipő, ami amúgy nagyon jó meg nagyon kényelmes, de rendelkezik a gore-tex legjellemzőbb tulajdonságával: ha egyszer belemegy a víz, soha többet nem jön ki… hamarosan vízben szuttyogtam előre.

A János-hegyen a kilátóban volt a pont – a túra olyan perceit élvezhettük, amikor nem esett az eső, vagy legalábbis nem ránk. Hiába reméltem, h. csak eláll már, inkább még jobban rákezdett. A Piktortégla-üregeknél egy idős nénike volt a pontőr, hősiesen állt a zuhogó esőben, még a teáját sem volt ideje elővenni… az itinerem eddigre nagyjából egynemű masszává ázott, de azért kaptam rá egy szétfolyós pecsétet, és mentünk tovább.

Ekkor a nadrágom már egy merő víz volt, és úgy tapadt hozzám, h. olyan érzésem volt, mintha lezsugorfóliáztak volna deréktól lefelé. Alig bírtam emelni a lábam. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, h. a 21 km az milyen szép, egészséges táv is. Bevallom, az előző heti BEAC Maxit is éreztem még valamennyire, s a folyamatosan zuhogó eső elvette a kedvem az ötvenes távtól. Nevezzetek papírkutyának.

Egyetlen érv szólt a továbbmenés mellett. Augusztusban két alkalommal is voltam jelzést festeni a Zsíros-hegy és a Remete-szurdok közötti szakaszon az Országos Kék sávját. Nagyon szerettem volna végigmenni a felfestett szakaszon… ezért még kicsit győzködtem magam, h. hajrá, ötvenes.

Annyi eső esett, h. a föld nem volt képes elnyelni, az utak sárfolyammá alakultak:

Különösen Sorrento után a brutálisan meredek lejtő volt durva, itt el is hagytam alkalmi túratársamat, s csak a célban találkoztunk újra. Helyette egy kutyás túratárssal haladtam. Hamarosan le kellett térni a túra saját, piros M jelzésére, és közeledtünk a Meteor-szurdokhoz, amit nagyon szeretek. Most is szép volt, bár az átlagnál csúszósabb… és az is megtörtént, ami eddig csak egyszer-kétszer esett meg velem túra közben: hiába mentünk elég jó sebességgel, én bizony fáztam, még az esőkabát alatt is… Ez megadta a végső lökést ahhoz, h. ne menjek tovább az ötvenesen. Kiértünk a műútra, besétáltunk Budakeszire a velünk csöppet sem törődő, minden egyes alkalommal vízfüggönnyel beterítő autósoktól kísérve. A pont ezúttal nem a mamutfenyőknél volt, hanem előtte a műúton állt az autó, a felnyitott csomagtartó viszonylagos védelmében kaptuk meg a nagyon szép tűzzománc jelvényt és az üdítőt.

Egy cseppet sem kívánkoztam továbbmenni – a forró zuhanyra és teára gondolva szálltunk fel a buszra. Ettől függetlenül még mindig nagyon szeretem ezt a túrát, sőt, most, a zuhogó esőben, szélben, hidegben kitartó és így is nagyon kedves pontőrök és szervezők hősiességét látva még jobban megszerettem.

Insallah jövőre némileg szárazabb időben vághatok neki ismét az ötvenesnek – vagy a maratoni távnak, mert olyan jelvényem még nincsen…